2018. szeptember 19., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (7)

Victoria Harbour 2017. július 26.

Lilyfarm, alig észlelhető táblával jelezve
Anna napja. Felköszöntjük a magunkkal hozott aranylánccal. Mielőtt Kanadába utaztunk volna, Ilonkának eszébe jutott: Annának életében még nem vásároltunk aranyékszert – gyermekeinek (unokáinknak) bezzeg igen. És akkor gondolkozás nélkül megvettünk egy aranyláncot. Most mindannyian csodálva nézegetjük. Tényleg jó gondolat/vétel volt…
Péter jelzi Budapestről: gondjai vannak az időeltolódással, még mindig nem tudott visszaállni, éjjel 1-2 táján megébred és képtelen visszaaludni, nappal pedig nagyon álmos. 
A tegnapi derűre ma újra ború. Begyújtunk. Enyhén fáj a torkom, fertőtlenítő tablettát szopogatok.
Írok, olvasok. Kint hol esik, hol eláll. A felhők elkenődtek. A szúnyogok előjöttek. Utolsó napjaikat élik ebben az évben, felszabadultan táncolnak („Sose halunk meg”?)
Anna fagylaltot vásárolt a névnapjára, most azzal kínálja a társaságot. Torokfájás ide vagy oda, Marikával ketten feltétel nélkül lelkesedünk a nyalánkságért.


Victoria Harbour 2017. július 27.

Hölgyek a lilykertben
A szél mintha végleg elfújta volna a felhőket. Hűvös van. Ellenben süt a nap!
Továbbra is álmos napjaim járnak: szívesen megülnék egy rejtett zugban, begubózva, s onnan észlelném a világot. Távolról, hangfogóval.
De most ez nem lehetséges. A napokban felfedeztem a térképen, hogy a közelünkben létezik valahol egy liliomkert, amit idegenforgalmi látványosságként is hirdetnek; mi lenne, ha felkeresnénk?
A kérdés mára gyökeret vert, s Anna a gyakorlatba is szívesen átvinné: indulás hát  Liliomföldre!
(A liliomnak itt úgy mondják: Lily. És amúgy mindenütt látni, sokféle színben és fajtában. Még az árokszélen is nő, vadon, akár a gyom…)
Valami nagy, festett cégért keresünk a jelzett út mentén, de sehol egy szembe szökő jelzés. Mezők, facsoportok, gyümölcsösök suhannak el mellettünk, a nap éppen a harmatot szippantja magához, ismerős látvány ez, odahaza is ugyanígy történik minden kora ősszel…
A GPS kellemesen csicsergő női hangja váltig állítja, hogy célunkhoz értünk, és tényleg, orrunk előtt egy festett, ócska  deszkacégért lenget a szél két oszlop közé kifeszítve, ha nincs a gépi figyelmeztetés, föl se tűnik. 
Most már a virágok is jól látszanak, amerre a szem ellát, lily-táblák, távolabb egy kis erdő, előtte istálló. Az út mentén alacsony, lapos farmépület, tornáccal körítve, mellette jókora parkolóhely. Vendégeknek fenntartva. Beállunk.
Körülnézünk, de fia lelket nem látunk. A távoli erdőszélen egyszer csak megvillan egy színes ing. S vele együtt egy felbukkanó alak. Integetünk. Az alak eltűnik. Majd  újra megjelenik. Kezében szerszámok. Közeledik. A gazda lesz. Hetven év körül járhat, napbarnította arcán egyen-mosoly üzeni – örvend a látogatóknak. Oda mehetnek, ahová csak akarnak – mondja. - De vigyázzanak, hova lépnek, a talaj egyenetlen, könnyen kimarjulhat a bokájuk.
És visszaballag az erdőszélre.
Anna és Ilonka együtt maradnak, szakavatottan nézelődnek, én szabadon bóklászok az ágyások között. Néha egymás felé pillantunk, ellenőrizendő, nem vesztünk-e el a sok szépség közt? Helyenként embermagasságúra nőtt virágok takarják el a kilátást. Meg se próbálom leírni a látványt, mely lépésről lépésre változik. És mindenek fölött: az a sok, egymással összeillő, fenséges illat!
A liliomágyások között itt-ott rikító színű – legtöbbször sárga – mezőgazdasági gépek, szerszámok. Egy-egy melegágyként használatos láda. Földkupacok. Hatalmas terméskövek, fűvel benőve. Az erdőcske mellett karám, a karámban lovak bóklásznak és idegesen fölfigyelnek a közeledő látogatóra (ez volnék én).
Hangulatos az egész farm, mint egy apró részekből összeálló puzzle. 
Annáék mindenek előtt a virágokat csodálják, mustrálják – Ilonka szeretne néhány szép példányt vásárolni a tóparti ház kiskertjébe, Anna-napi ajándékként. Alaposan végigkutatnak minden zugot, majd pár alacsony növésű virág mellett döntenek. Csakhogy a gazdát elnyelte a föld, se a ház, se az erdőszél körül nem mutatkozik. Feltárcsázzuk a farm hivatalosan közzétett telefonszámát – halljuk, amint a készülék kicseng az elhagyott épület mélyén. Nemsokára újabb mozgást észlelünk az erdőszélen – a gazda színes inge villan meg a napfényben. Talán a csengő telefon az ő zsebében is riadózott?…
Az üzletet hamar nyélbe ütjük, s a frissen szerzett lilyk délután már a rozoga csónakház napsütötte, festékét vedlő deszkafalánál pompáznak az áradó fényben. 
Egyik percről a másikra erőteljes hullámverés zúdul a partra. Majd feltámad a szél is, amely elviselhetővé teszi a perzselő napsütést. Kerti székből figyelem a stég körüli fejleményeket. Időnként papírra vetek egy-egy benyomást, verscsírát. Érzem, hogy semmi nem biztos, minden annyira ideiglenes… Ezért nem állnak össze a versek se… Talán majd máskor. Itt van három forgács, mutatóba.

nagy karcsapásokkal 
hánykolódik a tó vize
mindegyre partra úszna
de visszavetik a szirtek
a stégek a magasra emelt
hullámtörő

*

a mosógép löcsbölése
mintha kicsi tó hánykolódna
a gyomrában

*

koccan a bárka vasazata
a bója körül táncoló hajó
mint házőrző forog az ól körül


Victoria Harbour 2017. július 28.

Meghitt sarok a farmon
Előrejelzések szerint ma estére hatra emelkedik a vendégház létszáma – Gabi és Andrea érkezését várjuk. Alex, Andrea élettársa most nem tud eljönni, nem könnyen talált munkát s a hét végén szolgálatba osztották. 
Reggeliben megbeszéljük az esti menüt, majd felkerekedünk és sétálni visszük a kutyát. Nézegetjük a fürdőhely régebbi és újabb házait, helyismeretünket gazdagítjuk.
Délelőtt kb. másfél kilós haltetemet sodort ki a hullámzás, s fennakadt egy vízbe hajó fűzfa vastag ágán. Délutánra ugyanaz a tavi hullámzás a tetemet tovább sodorta, nyugat felé, s attól tartottunk, nehogy a kutya rákattanjon. Jó ideje hányódhat már, felfúvódva a vízben, már jócskán oszlásnak indult. Ha sikerül még élve kifogni, dicséretes trófea lett volna belőle. Így csak egy árva dög, amit a tó szép lassan tovasodor, míg be nem teljesedik a végzete… Estére, szerencsére, már jócskán eltávolodott a nyaralónk hatóköréből.
A keleti szomszédunk kertjében váratlan gyermekbaleset: Marika, a barátnője és egy vendégségbe érkezett kisfiú nekiálltak hintázni a pihenésre használt függőágyon. A másfél méter magasra kifeszített háló egyik tartó kötele elszakadt, az alján kuporgó fiúcska jócskán megütötte magát. Az első hírek szerint a feje sérült meg és azt jajgatja, hogy nem tud megmozdulni. Összeszalad minden épkézláb ember, vélemények váltogatják egymást, a mentőket is emlegetik, de az ijedelem mintha kollektív bénasággal verte volna meg a társaságot, a fiúcska ezalatt tehetetlenül sír. Később kiderül, hogy mégis meg tud mozdulni, a könnyek is elfogynak, a közvélemény megnyugszik, tanulságok megfogalmazására kerül sor.
Estére pompásan kinyílt az egyik fehér liliom, amit a „lilykertből” hoztunk.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 16., vasárnap

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (6)

Toronto 2017. július 21.

Zöld Toronto - természet és technika egyesül
Terméketlen, lötyögős nap. Ilyesmire is szükség van olykor. Péter, aki a rövid tartózkodás miatt maximális hatékonyságot hajszolt, a közeli hazautazás miatt feladta korábbi terveit. „Amúgy is nagy a meleg”, vigasztalta magát és inkább otthon maradt. Trikóra vetkőzve, számítógépe előtt görnyedve, az addig elkészített fotók garmadáját válogatta, csiszolgatta, tette-vette, dédelgette. Talán holnap, délelőtt, még kedve kerekedik valamire.
Magam is úgy vélem, ne erőltessünk semmit. Olvasás közben ezért el-elbóbiskoltam, többször kicsúszott a kezemből a könyv.
Zajlik odahaza a Tusványos, rossz érzés olvasni a róla szóló tudósításokat, az ott meghirdetett kalandor szellemű politikát. A következő 10-20 év középeurópai politizálása megint feszültségekkel és gyűlölködéssel fenyeget.
Gabinak hét végén lejár a rövid vakációja, s mivel mi úgy is megtöltjük a torontói házat, fogta magát, meg se állt a tópartig. Mi majd követjük, ha Attiláék hazarepültek Budapestre. Addig ő nyer a nyaralónál két nyugodt napot.


Toronto 2017. július 22.

Beborult, bármikor esni kezdhet. Családi nyüzsgés a házban, Péternek ma sem akaródzik kimozdulnia.
Fürdés, reggeli olvasás. A fiúk lázasan csomagolnak. Az ebéd nem túl bőséges, búcsúvacsorát tervezünk hazaindulásuk miatt. Eldől, hogy Anna és Ilonka mennek ki a reptérre, s ahogy a fiúk túljutnak a biztonsági kapun, a lányok fordulnak is vissza.
Megérkezik a hír Kántor Lajos haláláról. 
Tusványoson kezdetét veszi a „Sorosozás”, s vele együtt az erdélyi hangulat kollektív „hasraesése”. Egy füttyel tiltakozó lövétei hölgyet (Budapesten él) letepernek a fogdmegfiúk, élen Áronkával, az esküvőfotóssal, s ettől aztán felrobban az internet.
Vacsora után a repülőtéri csapat elkocsizik. Marikával és az állatokkal itthon maradtunk. Ki-ki nyugalomban.


Toronto, Victoria Harbour 2017. július 23.

Esti tűz a tóparton
Reggel 5-kor ébredés. Jön az értesítés is: Attiláék szerencsésen földet értek Budapesten. 
Ilia Miska levele Szegedről: olvasta verseimet a Székelyföld júliusi számában, s boldog születésnapot kívánt.
Anna úgy dönt, hogy ebéd után indulunk. A Galatiban bevásárlok még hiányzó dolgokat: paradicsomot, uborkát, kávét. Minden olcsóbb itt, mint a tóparton.
Csomagolás, ebédre elpusztítunk minden romlandó ételmaradékot. Két órai út után megérkezünk a tóhoz.
Gabi ezalatt beszerelte a jutányos áron vásárolt mosógépet, ami most késő estig morog a fülemben, a hálószobában, ahol én alszom. Megegyezünk további tartózkodásunk helyszíneiben: az idő jó részét lehetőleg a tónál töltjük, az utolsó hetet ismét Torontóban. Várjuk, hogy igazából is beköszöntsön a nyár. Ami eddig volt, az csupán könnyelmű ígérgetés…


Victoria Harbour 2017. július 24.

Éjszaka eleredt az eső. Ezt félálomban úgy észleltem, mintha ki tudja, honnan, a háztetőre kapaszkodott ismeretlenek futóversenyt rendeztek volna a tetőcserepeken. Ha szorongó típus lennék, biztosan nagyon betojnék, így csak még mélyebben vackolom magam a pokróc alá s visszaalszom a pergő ritmus meg-megújuló zenéjére. 
Bálint György írásait olvasom, és megdöbbent, mennyire egybevágnak a gondolataink. Hogy ez mennyiben jó dolog manapság, pillanatnyilag nem tudom eldönteni. Sejtem, hogy erőteljes rokonszenvem nem teljesen „szobatiszta”, de legalább becsületes. Nem divat vezérel benne, épp ellenkezőleg. Ma nem kifizetődő egyetérteni az olyan alakokkal, mint Bálint György. Mit tehetnék? Legfeljebb egy breviáriumot összeállítani a művei alapján, mint azt Kosztolányival vagy Antoine de Saint-Exupéryvel tettem.
Még ma nekivágok, egyszer majd csak befejezem…
Ilonka botja nincs sehol. („Bottal üthetjük a nyomát...”) Próbáljuk rekonstruálni, merre jártunk vele és mikor. A sapka után még ez is…
Egyre hidegebb van, s még mindig zuhog, pedig már mindjárt dél van. Anna és Ilonka vásárolni voltak. Én itthon maradtam Marikával, meg a szomszéd kislánnyal, aki átjött játszani. Ők játszanak, én filmet nézek és vacogok. A kutya ide-oda mászkál és unatkozik.
Anna szeretné begyújtani a kazánt, de azt eddig mindig Gabi hajtotta végre. Telefonutasítás alapján megpróbálja, és sikerül; hamarosan már a padlóréseken át áramlik a bágyasztó, meleg levegő. Vacsora előtt iszunk egy kis pálinkát, s máris lángol az arcunk.
Estére feltámad a szél, szétkergeti a felhőket, s mire beköszönt az alkony, felpiroslik az ég alja.
Gabi este telefonál: Torontóban előkerült a sétabot, ottfelejtettük. Mikor hétvégén érkezik, azt is hozza magával. Csupa jó hírrel zárul a nap.

Emlék a Niagaráról

Victoria Harbour 2017. július 25.

Éjszaka teljesen megfordult az időjárás, erőteljes napsütésre ébredünk. Felhők sehol – még a foszlányok is felszívódtak. Így, négyesben jól elvagyunk, nem zavarjuk egymás „köreit”. Szorongva gondolok arra az időre, amikor megérkeznek az udvariasságból vendégül hívott Ágicáék a két gyerekkel, még ha csak pár napra is.
A Bálint-breviáriummal jól haladok, kedvemre való a feladat. Valamennyi kihegyezett megjegyzése a máról szól. Vagyis az ő jelen ideje vészesen hasonlít a miénkhez, noha nyolcvan év eltelt azóta. 
Színpompás, látványos alkonyt produkál az este, csillámolva szűrődik át a ház előtti kiserdő remegő lombjain.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 12., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (5)

Victoria Harbour, Toronto 2017. július 18.

Reggeli csendélet a nyaraló társalgójában. Ahol a napi
programot kiötöljük
Mióta Kanadában vagyunk, rosszul alszom. Gyakran felébredek, türelmetlenül várom a reggelt. Napfényben mégis minden más… Napközben, sajnos, mindegyre elalszom, ahogy a vénemberek szoktak. Akár ültükben is.
Híre jön, hogy meghalt Jancsó Miklós. Na tessék: ez is fiatalabb volt nálam, jó pár évvel. Hiába, sietett a lánya, szegény Noémi után.
Csomagolunk. „Este tehát utazunk” – döntötte el Anna. Pedig az időt nézve, talán most lenne az igazi nyári szezon.
Ebéd: a tegnapi maradék. Nem hagyunk ételmaradékot a nyaralóban! Séta a régiségboltig. Befagylaltozunk. 
Anna, Attila úsznak, napoznak. Eszményi nyári nap!
Mikor Anna jelt ad, mindent egy helyre hordunk a kijárat elé, Marika lefogja a nyüszítve lázongó kutyát, mialatt mi, többiek gyorsan megrakjuk az autót. 
Este fél nyolckor már a torontói ház előtt állunk. Gabi és Péter várnak.
Gabi főzött, meleg vacsora.
Holnap új élet kezdődik. Péter készülődik, hogy hajnalban induljon az állomásra, a Niagara felé.


Toronto 2017. július 19.

Séta közben a Fekete Rémmel
Sikerült korán kelnem, jól haladtam a munkával. Mire eljött a reggeli ideje, már el is nyomott az álmosság. Péter jelezte, hogy a Niagarához ért.
Attila javítóba vitte az Anna kocsiját, valami fékhiba jelentkezett a napokban.
Itt az ideje, hogy felkeressem Tamás öcsémet. Találkát beszéltünk meg a már szokott helyen: a Rosedale metróállomás közeli parkban. Szerencsém volt, egy óra alatt odaértem, s üres padot is találtam, néhány árnyékot adó fa alatt. 
Minden ugyanúgy zajlik köztünk, mint 2013-ban. A hangulat, a díszlet, a helyzet. Csak mi öregedtünk. De Tamás kutyája, Buksi is, velünk. Elérte az öregkor határát – ebekre átszámítva. Még csak a mozdulatain látszik: szögletesek, szakadozottak. Mintha nehezére esne a mozgás. Oda a hajlékony frissesség… 
Tamás azóta komoly veseműtéten esett át, a fél veséjétől megszabadították. Nem panaszolta el: csak elmondta. Szenvtelen tőmondatokban. 
Másnapra találkát beszéltünk meg a közeli Bredfordban, ahová Ágnes húgomék költöztek, miután Gyuri sógorom elhunyt. Előbb Dombi Tamás, az unokaöcsém költözött ki Torontóból, egy Bradford közeli farmra, majd a nénje, Ágica követte őt, végül az anyjuk (a húgom), Ágnes is beadta a derekát, s most mind egyazon városka vonzáskörzetében laknak, amelynek temetőjében Gyuri alussza örök álmát, távol az otthoni – kisbácsi – földtől. Látogatásunk amolyan családi nagy találkozónak ígérkezik, három helyszínnel.
Alig érek haza, otthon is a másnapi látogatást tervezgetik. A helyszíneket vesszük sorra, illetve az ülésrendet a kocsiban, hogy ki vezessen, milyen ajándékokat vigyünk. Ki lesz az, aki adott ponton elindul Niagara felé, hogy elhozza Péter is, aki az egyezség értelmében ott várakozik? A vitát nem a kérdések bonyolultsága adja, hanem a sok ismeretlen. Mindenesetre, az elképzelések jók, lássuk a kivitelezést!
Szerencsére, Attila is visszajön a javítótól. Reméljük, a kocsiban megbízhatunk.


Toronto, Bradford 2017. július 20.

Tamás öcsém a családi találkozón a
farm verandáján
Az indulást nem siettük el: reggel 9 körül gyújtotta be Attila a motort, közepesen zsúfolt forgalomban haladtunk az autósztrádán. Itt lépten-nyomon belebotlunk, ha akarunk, ha nem, otthon meg tréfálgatunk a gyakorlatilag nem létező autópályák apropóján…
Bradford lélekszáma megközelíti a 30 ezret: angolokon és franciákon kívül nyilvántartanak még benne hollandokat, németeket, briteket, magyarokat és ukránokat. (Bár én történetesen tudok egy görögről is – az Ágnes unokahúgom férjéről, Angeloról van szó. Persze, tudom, egy ember nem sokat nyom a statisztikában…)
GPS vezet el tévedhetetlenül a lakcímre, amit Attila előzőleg betáplált, de utunkat megakasztja a váratlanul a városra szakadt, heves zápor. Az orrunkig sem látunk, a világ elveszíti a körvonalait, minden homályos és párába vész, a víz csak úgy dobol a kocsitetőn… Megvárnánk, hogy elcsendesedjék, de erre már csak akkor kerül sor, mikor a házból előhozott egyszál esernyő alatt rendre beszaladunk Angelóék házának kapuján. 
Úgy is bőrig ázunk. Anna gyorsan kér egy száraz női ruhát, de Ágica még nincsen odahaza, vásárolni indult kevéssel érkezésünk előtt; Angelo hamarjában csak egy lenge nyári holmit talál, s csak mikor Anna és Attila már sietve továbbálltak, hogy Pétert elhozzák a Niagarától, akkor derül ki, hogy a ruhácskát Ágica hálóingnek használja. (Ezen sokáig mulatunk, Anna ugyanis útközben dideregve konstatálta: rossz vásárt csinált; szerencsére, következmények nélkül…)
A család két kislánya – egyik elemista, a másik alig 2 éves – legszívesebben minden mutatványukkal elszórakoztatnának. Angelóval nem igazán tudunk társalogni, angol és görög nyelvismeretünk híján; nála viszont a magyar a nem támogatott nyelv. Ennek ellenére, a maga részéről udvariasan mesélne, mutogatná a lakást, kézzel-lábbal magyarázna, én meg úgy teszek, mint Kosztolányi a bolgár kalauzzal, aki a hosszú éjszakai utazás során élete egész tragédiáját elmeséli a bolgár nyelvet nem ismerő utasnak, aki viszont mindvégig együttérzően igen-el neki, ez pedig fölötte megnyugtatja a zaklatott embert.
A tágas nappaliban, ahol Ágicára várva az időnket múlatjuk, szanaszét szórt játékok a földön. Időnként a két kislány beront, kiscicákat kergetve, építőkockákat dobálnak a levegőbe, veszekednek, majd kibékülnek, az ebédlő asztal körül kergetőznek. Az eső elállt, kisütött a nap, a változatosság kedvéért kisétálok a hátsó kiskertbe, végignézem a sűrűn vetett zöldségek sorát, megpihenek a fedett filagória enyhén megázott karosszékeiben, Ilonka ezalatt a konyha praktikusabb kellékeit fedezi föl magának. Végre, megérkezik Ágica, beindul a családi emlékezés, kérdezősködés, parttalan csevej. Aztán eljön az ebéd ideje is, mindenki éhes, ideges, jó lenne tovább görgetni a nap programját; előzetes egyeztetés szerint nemsokára Ágneshez megyünk, megnézzük, hogyan rendezkedtek be pár hónapja az új lakásba, majd a temetőben együttesen fölkeressük a Gyuri sírját, végül mindannyian Tamáska farmjának a vendégei leszünk, valahol a városka közelében.
Ebédre aztán elcsigázottan betoppannak a Niagara vándorai is, élményeiket mesélik. Útközben többször is viharzónába szaladtak, nehéz volt a navigálás.
Ágnesnél éppen csak megszusszanunk, körülnézünk, jaj be jó itt nálatok, mondogatjuk, mert tényleg jó, de sajnos, menni kell, előbb még bepakoljuk mindazt, amit Ágnes előzetesen főzött, mert a farmon party is lesz, szépen elosztjuk az edényeket a gépkocsik csomagtartóinak megfelelően, s már indul a karaván, gengszterek mennek így a filmeken, bosszút állni valakin, két jól megpakolt hosszúkás gépkocsi, minden ülésen egy-egy ember, férfiak, nők, valakinek gyanús lehet ez a nagy zsúfoltság és sietség, de az úton annyi az autó, hogy senkinek nem tűnik fel a mi vonulásunk, s mire feltűnne, már helyben is vagyunk, megállunk a farm gazdasági épülete előtt. Olyan, akár egy hacienda, grupp, ösvény, tornác, lépcsők, függönyös ablakok, bent nagy termek, játékok, hosszú asztalok, hátul kimehetünk a szabadba, az üvegházak felé, egy nagy tornácon át, a tornáctól jobbra tavacska, a tavacska partján sás, a vízen tavirózsák ringatóznak, a tó közepén apró sziget, akár Kolozsváron is lehetnénk, a sétatéren, a csónakázó tó közepén, amelyiken télen korcsolyázók siklanak; azt nem tudom, hogy most is, már rég nem láttam, de gondolom, hogy igen, hiszen semmi nem változott, mióta az a tó megvan, mindig korcsolyáztak rajta…
Visszatérek a farmra, a valóságba. 
Néhányan a tó partján ülünk, sörrel a kezünkben, amíg a kocsikból kipakolják az ételt és kirakják az asztalokra, amíg Ágnes azt nem mondja, hogy tálalva van. Olyan az egész, mint egy Csehov darab életrekelt díszlete, Tamás öcsém otthonosan hunyorog az erdőbe vesző tájra, itt el lehetne üldögélni sokáig, mondja, őt a mostoha fia, Zsolt hozta ki kocsival, ez már a harmadik személyautó a környéken, valamennyien ott állnak a farm épülete előtt…
Míg tálalnak, Tamáska, a házigazda végigvezet a birodalmán, egyik üvegházból a másikba fordulunk, eléggé meleg van bent, trópusi levegő, a munkások számára már befejeződött a műszak, kávéznak valahol a kert egy távoli zugában, kerti asztal mellett, színes nyári ruhájuk vidám foltokban virít át a délutánon, mi elnézzük őket, ők felénk pislantgatnak, két világ méregeti így egymást, a mulatozó uraké és a dolgukat végzett földmunkásoké, aztán…
Gyertek enni, kiált Ágnes, mire minden irányból összeszaladunk, egy-kettő eltüntetünk szinte mindent, beszélgetéseink közben elfogy a szó is, aztán amikor már lefelé megy a nap, szedelőzködünk, a három gépkocsi háromfelé veszi az irányt.
Meg se állunk Torontóig. Pár napig – Attila és Péter elutaztáig, ami a hét végén, szombaton este esedékes – mindannyian nagyvárosi életet élünk.
Otthon veszem észre, hogy elhagytam az évekkel ezelőtt ajándékba kapott baseball-sapkámat. Gondolatban rekonstruálom: Ágicáéknál maradhatott, a fogasra akasztottam, hogy a zápor után megszáradjon. Rövid telefonüzenet unokahúgomnak, aki jelzi, hogy nincsen baj, a kislányok megtalálták a sapkát. Pár nap múlva amúgy is meglátogatnak a tóparton, akkor magukkal hozzák.
Sajnáltam volna, ha nem kerül elő...

(Folytatjuk)

2018. szeptember 9., vasárnap

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (4)


Victoria Harbour 2017. július 15.

Reggeli hangulat a nyaralóban
Hajnal óta nagy hullámokkal ostromolja partunkat a tó – mintha le akarná seperni a föld színéről a szárazföldi világot. De nyolc óra után kibújt a nap s a hullámzás rendre megszelidült. Ijesztő, mennyi energiát képes elpazarolni a végtelen víztömeg nyugtalan hánykolódásával! Most meg a felhők is teljesen eltakarodtak…
Elképzelem: lehetséges-e versben lekottázni a tavi hullámok szüntelen fecsegését? Vagy üres ábrándozás az egész?
Anna elővesz egy alig használt, jókora katonai látcsövet: ez is a házzal járó „örökség”. Kíváncsian pásztázzuk vele a környéket, a távoli történéseket a tavon.
Gabi halvacsorát tervez, de legjobb, ha biztosra megyünk: van valahol a közelben egy szaküzlet, amelyben mindig frissen fogott, félig feldolgozott halat árulnak. Félórai út gépkocsival. Elsőre nem találjuk, s keresgélnünk kell, mert régi helyét feladta és az egyik kikötővárosba költözött. A régi helyen kitűzött új cím alapján könnyen megtaláljuk.
Hullámok dala (ahogy délután hallottam és elképzeltem):

jövünk-jövünk,
földhöz verünk,
ez az egyetlen 
fegyverünk

Nem vagyok elragadtatva az eredménytől, de mégis valami. Legalább  megpróbáltam.
Péter zsebéből okos telefonja a cementre esik, amitől a készülék lebénul, törött érintő képernyője miatt gyakorlatilag használhatatlan Újat rendel interneten, de hogy hozzájusson, be kell mennie Torontóba, s ezzel borulnak amúgy is szűkre szabott ittlétének eredeti tervei.
Annáék délután kiemelték a régi tüzelőkazánt, amely a nappali alatt, egy rostéllyal lefedve szolgálta addig a házat. A rostély alatt váratlanul ezüst gyűrűre bukkannak – valamikor, valaki elveszthette az ékszerét, amely így a kazán tetejére gurult. 
(Meglódul játékos fantáziánk: és ha a kályhában értékes kincset rejtettek el? Nem hiszünk benne, de azért alaposan végignogarásszuk a kimustrált kazánt. Az árva gyűrűn kívül nem találunk egyebet macskaszőrnél és textilhulladéknál. Találunk még port, port, port – nagyon sok port…)


Victoria Harbour 2017. július 16.

Ma egy hete érkeztünk. Odakint enyhe a reggel, de a házban hűvös van, egy idő után dideregni kezd az ember. Ha nem öltözik rétegesen. 
Attila jelezte, hogy némi késéssel visszaért Calgaryból Torontóba és hamarosan újra csatlakozhat hozzánk. Péter viszont még ma este Torontóba utazna Gabival, hogy végére járjon a telefonvásárlásnak. Még nem tudni, mennyire sérült a régi készülék memóriája, valahogy azt is jó lenne feltörni, mert minden üzleti adat, utazási információ, GPS-program stb. rajta van. 
Annával a helyi élelmiszerboltba megyünk, több napra bevásárolni. Mire hazaérünk, kitör a vihar. Gabi teljesen elmerült a házjavításban, Péter némán és tűkön ülve várta az indulást. 
Ebédre ismét együtt a csapat: Attila visszaérkezett Torontóból. Anna almás lepényének nagy sikere van. Ebéd után a partra vonulunk, a változékony idő ellenére ott isszuk meg a kávét, emlékezünk, ugratjuk egymást, hallgatjuk a macska vernyákolását: mivel Gabiék szeretnék hazavinni, indulás előtt pár órával  karanténba zárták az egyik szobába, nehogy közben elkóboroljon. Szerencsétlen pára megállás nélkül jajgat, akár egy ember, kitartóan, mintha az élete függne attól, hogy megnyílik-e az ajtó előtte vagy sem. Pályafutásának hosszúra nyúlt tizennyolc esztendeje megtanította őt a leghatásosabb trükkökre – egy állatnak, amely annyi nehézséget és kalandot átélt, mint ő, már nem igen lehet veszteni valója.
Mi, akik továbbra is a tónál időzünk, még nem döntöttük el, mikor bontunk tábort. Anna legszívesebben maradna, de a hazautazást nem lehet elkerülni; ha nem holnap,  legkésőbb holnapután így is, úgy is indulni kell Torontóba.


Victoria Harbour 2017. július 17.

Csatornatérkép
Félig kiürült mára a ház: alig lézengünk egy páran a reggeliző asztal körül. Legtöbbször csak az estebédre sikerül közösen összegyűlni s elfogyasztani a vacsorát. A nap többi részében a táplálkozás meglehetősen személyre szabott, s legtöbbször futólagos. 
A reggeli kávé az egyetlen biztos közös pont. Ami alatt Anna és Attila kiokoskodják, térképeket és internetes információkat böngészve, hogy mi legyen a délelőtti műsor: földrajzilag könnyen elérhető a Huron, a Felső- és a Michigan tavak között húzódó, hajózható csatorna néhány zsiliprendszere, amelyek látványnak sem utolsók. 
Neki is vágunk az útnak, az állatokat viszont szigorúan otthon hagyjuk. Lesz, ami lesz: a kutya a házban ül majd, a macska kóborolhat kedvére. (Amúgy is sok élete van…)
Első megállónk az északi csatorna névre hallgató rendszer látványos vízilépcsője, amely szabályosan átemeli egyik csatornaszakaszból a másikba – a sílift elvén alapulva – a kisebb-nagyobb vízijárműveket. Az érintetteknek alig félórányi kalandot jelent az egész – türelmesen várakoznak a vízlépcső előtt, s amikor sorra kerülnek, behajóznak az emelőszerkezet „kosarába”, ott a járművet alaposan lerögzítik, majd mikor a „kosár” megtelt, a roppant emelőszerkezet működésbe lép és méltóságteljesen egyik csatorna-szakaszból a másikba emeli a víztől csöpögő motorcsónakokat, bárkákat és kisebb hajókat, majd amikor azok újra vizet érnek, szélnek eresztik őket. S mindjárt indulhat is az ellentétes irányú behajózás, a már ismertetett műveletekkel. Reggeltől estig tart ez az ide-oda emelősdi, különösen turista idényben, amikor jó az idő s a csatorna is könnyedén hajózható – az emberek ráérnek nézelődni, fényképezni, utazgatni, fürdőruhában élvezni a rövidre szabott észak-kanadai napsütést. 
Később átkocsikáztunk egy másik zsilipkapuhoz is, mely a klasszikus zsilipelési módszerekkel juttatta tovább  a kapunál összetorlódó járműveket. Olykor még a közeli közlekedési hidat is elforgatják, hogy alatta egy-egy magasabb vízi alkotmány zavartalanul átjuthasson a csatornán.
A zsilipeknél elegáns mellékhelyiségek és várótermek állnak az utasok rendelkezésére, ahol műszaki segítséget és egyéb eligazítást is kapnak. Egyben térképen is végigkövethető a Nagy Tavak összefüggővé varázsolt vízrendszere, amely ha nem is túl rövid idő alatt, de jó esetben pár heti utazással bejárható, csak kell hozzá egy jól működő motoros bárka. Akadnak, akik ilyenfajta expedíciónak szentelik nyári szabadságukat, s útközben part menti motelekben, fogadókban szállnak meg.
Délutánra érünk haza, az állatok túláradó örömmel táncolnak körülöttünk. Mindenki elfáradt. Anélkül, hogy döntenénk, kilátásba helyezzük, hogy a holnapi nap délelőttje a csomagolásé s valószínűleg estefelé mi is visszaindulunk Torontóba, ideiglenes „családegyesítés” végett.



(Folytatjuk)

2018. szeptember 8., szombat

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (3)

Victoria Harbour 2017. július 13.

A hajóhíd - vendégeknek
Záporesőre ébredünk. Gabi a tegnap este nosztalgiázott: mentőcsónakján kievezett a hajójára és ott is aludt. Egész éjszaka ringatták a hullámok. Mielőtt jóéjtszakát kívánt, mára kirándulást ígért a közeli Port McNicoll-ba – a hely amúgy egy jó távcsővel is idelátszik –, ahol közösen megtekinthetnénk az SS Keewatin hajómúzeumot.
Most meg arra várunk, hogy a kopogó eső valamennyire csendesedjék, lehetőleg a látogatási időn belül. Kocsival 10-15 perc alatt ott vagyunk, s ha nem lenne a part menti erdősáv, a stégünkről is befoghatnánk a múzeumhajó megdőlt, újrafestett kéményét.
A kiszolgált, fölénk magasodó jármű, amelyre kopogó fehér hajóhíd vezet fel, 1907-ben épült; valamivel az őszi hazautazásunk után ünneplik majd meg 110 esztendős „születésnapját” – dacára, hogy már a múlt század hatvanas éveiben kivonták a forgalomból. Nemrég kapott új rendeltetést – miután restaurálták és alaposan kipofozták, hogy egykori fényében pompázhasson. Tulajdonképpen annak köszönheti a kitüntető figyelmet, hogy ugyanazon a skóciai hajóépítő műhelyekben készült, akárcsak későbbi, elhíresült nagy testvére, a legendás Titanic, s ha a méretekben nem is, komfort szintjén nagyjából ugyanazt a standardot jelentette, mint a tragikusan elsüllyedt hajóóriás. (Persze, ha most valamilyen csoda folytán egymás mellett állhatnának, Dávid és Góliát párosát látnák bennük az emberek, így viszont, magányosan, a Keewatin is hálás szerephez juthatott a hajótörténelemben.) 
Jönnek is a mindennapi látogatók, szép számmal, ha nem is özönlenek – az itteni közönségre inkább a tartós folyamatosság, mint a látványos tülekedés a jellemző – , csoportosan vezetnek át mindannyiunkat a hajó látogatható részein. 
A  Keewatin - egy festményen
Megtudjuk, hogy a Keewatin mai eszmei értéke meghaladja a 32 millió dollárt; amíg a kanadai édesvizi flotta kötelékében működött, áruszállításra használták a Hudson-tavon át, nyugati irányban és visszafelé, de közben személyszállító feladatokat is ellátott. 
Karbantartása, csinosítása ma sem szűnt meg, egyes részlegeit igazából csak ezután hozzák rendbe, így például a kapitány vezérlőfülkéjéhez vezető utat hosszabb időre lezárták a látogatók előtt. De ami már most megtekinthető, arról a házigadák bő részletességgel mesélnek. Péterrel, aki szorgalmasan fényképez, le-leszakadunk a figyelmesen hallgató csoportról, magam is jobban szeretek a saját fejem után csavarogni, kíváncsiskodni, s magyarázó szavak helyett beérem az alapos nézelődéssel, a személyes vizsgálódással. Folyosókon kanyargunk, nyitott ajtajú kabinokba kukkantunk be, amelyeket korabeli díszletekkel rendeztek be a múzeum kivitelezői. Megnézhetjük a személyzeti részleget is, amelynek „luxusa” messze elmarad az utasokétól, nyitva továbbá a mosoda és a szárítóhelyiség, a távirdász kabinja, a fogorvosi rendelő és a borbélyműhely, a dohányzó, ahol szigorúan csak férfivendégek foglalhattak helyet és a szalon, ahol viszont csak a hölgyvendégek tartózkodhattak, keresztül vonulunk a csillogó-villogó, elegáns éttermen, ahol a zenés-táncos estélyeket rendezték, a faragott, politúrozott falépcsők két oldalán kúszónövények zöldellnek, csak úgy csillog mindenütt a visszavarázsolt pompa, útközben azt is látjuk, mint szidolozza két ifjú hölgy a hajó díszítésére bőségesen használt rézfogantyúkat, -kilincseket, -szegecseket és -berakásokat. 
A gépházban, a mélyben
Leereszkedünk a gépházba, onnan pedig a hajó gyomrába is, ahol már csak a szén világának sötét színárnyalatai uralkodnak – mindent belep a fekete por, lépten-nyomon kísért a biztonsági lámpások, a lapátok, csákányok, szállítóeszközök kemény világa. A valóságban is átélhetjük – bár nem a saját bőrünkön –, hogy minden hajón kétféle valóság létezett; az egyik, a kellemesebb, a hajó felső részein, a kellemetlen és a mocskosabb életet a hajó mélye rejti. Az a rekesz, mely a hajósok életét fenyegető víz közelében van. Rátapasztjuk a fülünket a hajó oldalfalára – és máris hallani a kikötői öböl hullámainak szelíd locsogását. (Csakhogy ez a pillanatnyi szelídség ideiglenes és szörnyen alattomos tud lenni...)
Odafent, a bejáratnál bebocsátásra várnak az újabb, türelmetlen látogató csoportok – diszkréten elvonulunk a kijárathoz, s átadjuk nekik a helyünket.
Hazafelé, már Victoria Harbourban, benézünk a városka régiségboltjába amely egyben falatozó és fagyizó is, fagylaltból mindig bő választékot tartanak. Ezúttal mi is próbára tesszük a céget. Míg a frissítő édességet kanalazgatjuk, Gabi az internetes előrejelzést tanulmányozza: eszerint a következő napokra nem várható javulás, további esős-szeles időjárást igérnek az időjósok.
Minden csillog, ami ráz- a hajóharang is
Otthon váratlanul felbukkan Ilonka eltűntnek vélt kézitáskája a fogkefével, fésűvel és más apróságokkal. Kiderült, hogy  indulás előtt, az utolsó pillanatban Anna vette magához, majd mindenki elfelejtkezett róla. (Ha minden ilyen könnyen oldódna meg az életben!)
Délután elkísérem Annát, aki a kutyával indul hosszabb sétára. Szerinte ajánlatos leterhelni az állat energiáit, utána jóval könnyebb kezelni. Nem tudom, így van-e, de azt vettem észre: valahányszor Annáék éppen nem figyelnek rá, a Fekete Rém szívesen belém köt – fenntartásokkal, gyanakodva szemlél. (Később aztán, látszólag, elmúlik ez a fajta idegenkedése…)
Estére elromlik a mosógép. Régi jószág, a házzal együtt került Annáék tulajdonába. Gyors megoldáson törjük a fejünket, mert a mosnivaló napok alatt könnyen összegyűl, ennyi ember után …


Victoria Harbour 2017. július 14.

Esik, esik... Az időjósok cseppet sem tévedtek. Keressük, de nem találjuk a helyünket.
Olykor kilmegyek a stéghez és amíg át nem fázom, a véget nem érő hullámzást bámulom. A partnak csapódó erőt, az ott megütköző és mindegyre kárba vesző energiát...
Ilyesmik jutnak az eszembe:

kő a kőhöz mint verődik
mint csapódik szüntelen
majd a hullám szerteszórja
nincs eleje s vége sem

Alaposan, szobáról szobára haladva ismerkedem a nyaraló belsejével. A lezárt bejárat fölött, lapos deszkatáblán az eredeti tulajdonos neve: Dr. Thomas. A doktor bácsi, akit a tóparti településen szinte mindenki ismert. Még ma is élnek olyanok, akiket valamikor gyógyított. Pedig a doktor az Egyesült Államokból jött idáig, hogy felépítse nyaralóját, amelyben később huzamosabb ideig lakott is családjával. A házat három gyermeke – két lánya és egy fia örökölte, Annáék a legutolsó, életben maradt lánytól vásárolták meg, akinek már nem volt ideje, hogy kiválogassa, mire tart igényt a ház berendezéséből és jóformán alig került rá az aláírás az adásvételi szerződésre, ő is örök búcsút mondott a földi létnek. Utód nem maradt utána, ezért minden, ami a házban találtatott, Annáékra szállt. Az első hetekben, hónapokban azzal foglalkoztak, hogy felleltározták a „hagyatékot”. Igyekeztek minden emléket tiszteletben tartani és megtalálni számukra a legmegfelelőbb helyet. A nyaraló így, ahogy most megtapasztaljuk, egy még szervezetlen, de bő anyagú néprajzi múzeumra emlékeztet, amelyben a népi kultúra elvegyül a kispolgári hagyományokkal. Ennek egyik iskolapéldája az a hatalmas, faragott, politúrozott kerekasztal, mely a nappali közepét uralja. A szokásosnál kiterjedtebb felületen, intarzia berakással látható a lapján a három Thomas-ivadék gyermekkori tenyérlenyomata, ami a mai tulajdonosnak talán nem mond semmit, de Annáék úgy érzik, hibát követnének el, ha kiselejteznék - egyáltalán elmozdítanák eredeti környezetéből. Az effajta, beleérzéssel átgondolt döntések okán Dr. Thomasék sok-sok családi ereklyéje túlélte a tulajdonoscserét, megtisztítva és újszerű elrendezésben a sorsára vár. Hiszen ma még a nyaraló sorsa is bizonytalan. Annáék szeretnének hosszú ittlétre berendezkedni – de ez vajon elég-e a boldogsághoz?
Madáróra

Míg a lakás berendezését s a falakon függő dísztárgyakat szemlélem, hátam mögött néhányszor halk, egy lakásban szokatlanul ható madárfüttyök törik meg a csendet. Pár napnak kell eltelnie ahhoz, hogy a nappaliban s a belőle nyíló konyhában elhelyezett elektromos órákról kiderüljön: ők szolgáltatják a szokatlan madárkoncertet.
Méghozzá a következő madárfajokról van szó (a biztonság kedvéért az eredeti – az angol – elnevezéseket is feltüntetem):

1 óra – amerikai vörösbegy / american robin
2  "     – északi sokszavú poszáta / northern mochinbird
3  "     – kék szajkó / blue jay
4  "     – indián ökörszem / house wien
5  "     – indián cinege / tufted tilmouse
6  "     – sárgarigó / northern oriole
7  "     – sirató gerle / mourning dove
8  "     – kanadai cinege / black-chapped chickadee
9  "     – kardinális pinty / northern cardinal
10 "    – fehértollú verébsármány / whitw-throated sparrow
11 "    – barátcsuszka / white breasted nuthatch
12 "    – házi pirók / house finch

Majd az is kiderült, hogy a konyhai óra madársereglete távolról sem azonos a nappaliéval, de sebaj, mert az előbbi amúgy sem kavar bele a kórusba – az óra ugyanis elromlott s mára már csak az időt mutatja, mindenféle hanghatás nélkül. Óránként így csak egy-egy jellegzetes füttyöt hallhatunk, a ház állatai már föl se veszik az erdőből csent hangokat, csak a mi fülünk maradt még kihegyezve rájuk, de már nekünk is inkább csak annyit üzen, hogy – marhára telik az idő…
Anna és Gabi bevásárolni készülődnek az utánfutóval, előtte összeírjuk, mi hiányzik a kamrából. Viszik a régi mosógépet is, hátha adódik egy jutányos üzlet. (Elárulom itt: nem adódott, csak majd, pár nappal később, az is Torontóban.)
Pétert nem hagyja nyugodni fotográfiai szenvedélye: a hajdani vasútvonal helyére kiépített kerékpár úton elgyalogolt Port McNicoll-ig és vissza. Ezalatt én filmet néztem, Attila küldött egy képet Calgaryból, amint az unokáját tartja az ölében.
Este vigasz-vacsora: húst sütünk rostélyon, bort iszunk. 

(Folytatjuk)

2018. szeptember 7., péntek

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (2)

Toronto, Victoria Harbour 2017. július 10.


Lefekvés előtt Anna megmutatta: a fűzöld laptop beüzemelve vár rám a nappaliban, az ebédlőasztal szélén; bármilyen korán felkelhetek, mert senkit nem zavarok. Jól esik figyelmessége, oldja az otthontól távol érzett szorongó bizonytalanságot. 
Reggel fél ötnél tovább az istennek sem tudok aludni. Mezítláb, tréningnadrágban, trikóban lépdelek le a nappaliba vezető néhány lépcsőfokon. Enyhén recsegnek a lépcsődeszkák.
Harsány ugatás hasít a sötétbe. Licorice – a fekete labrador-boxer keverék, akit magamban, a könnyebbség kedvéért Jánosbogárnak (olykor Fekete Rémnek) neveztem el, s aki tegnap még gyanakodva, de jóindulatúan ismerkedett a cipőmmel, a nadrágszárammal – ezúttal vicsorogva ugrott felém, több ízben is, de az utolsó pillanatban mindig visszafogta magát, így a támadásból inkább csak fenyegetés lett.
Gabi és Anna egy ugrással előviharzottak az alagsorból, ahová ideiglenesen beköltöztek éjszakára, csendesítették a minden ízében remegő, dühös állatot; ha nehezen is, de elhallgatott és levonult a színről.
Feszülten ültem a laptop elé, s elgondoltam: mi lesz, ha ez majd minden reggel megismétlődik? 
Lassan belefeledkeztem az írásba, szinte észre se vettem: Jánosbogár egy idő után kíváncsian, hallgatagon sündörgött körülöttem, élénk farkcsóválás közben. Nocsak – szent a béke?
Befutottak Á. Gyula fotói a csíkszeredai régizene fesztiválról: visszaadják az otthon elvesztett hangulatát. Annyi év után ismét kimarad egy kedves rendezvénysorozat az életemből. De hát ez az utazás is az életem tartozéka. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy többé nem fog megismétlődni.
Reggeli után Annával a közeli szupermarketbe, a Galatiba megyünk, vásárolni. Délutánra tervezték az indulást a tópartra, Gabi erre a hétre szabadságot vett ki, hogy a családdal lehessen, ki akarnak használni minden szabad percet.
A rövid sétára magunkkal visszük a Fekete Rémet. Szorgalmasan szaporázza Anna oldalán, s időnként felém pislog, nem maradtam-e le a csapatról. Semmi bajunk egymással, a kora reggeli incidens rossz emléknek tűnik, igyekszem is elfelejteni.
Gyors ebéd, majd csomagolás. Alaposan át kell gondolnunk, milyen személyes holmit viszünk magunkkal Victoria Harbourba, a nyaralóba. Anna szerint legalább két hétre csomagoljunk…
Gabi is, Anna is előkészíti a kocsiját. Mi az Annáéval megyünk, de Attila vezet. Anna Gabival és Marikával, továbbá a kutyával-macskával a másikba ülnek. Útközben utolérjük egymást, a végén már oszlopban haladunk, úgy gurulunk be este 7-kor a házhoz.
A fürdőhely ugyanolyan, mint ahogyan 2013-ban hagytuk. Megállapítjuk:  az Annáék háza közelebb fekszik a kikötőhöz és a városka központjához is. Lerakjuk a csomagokat, később behordunk mindent a házba, amelynek közepén óriási nappali társalgó fogad, minden irányban ablakkal a környező tájra. A felfedezők kíváncsiságával járjuk be az épületet, bár lesz még rá időnk. Péter siet, fotós szerelékeit állítja fel a tóparton, nem szeretné elszalasztani az alkony látványát. A partról közvetlenül a nyugati égboltra látni, a tavat szegélyező távoli erdők fölött már hunyorogva aranylik a hanyatló nap. Az öböl vize szelíden, de fáradhatatlanul – tengerszerűen – locsog. Nyugágyakat, tábori székeket nyitunk ki a lecementezett, masszív stégen, vacsora előtt sörözünk egyet, Péterrel együtt mi is szívesen megvárjuk az alkonyt. Sajnos, a szúnyogok se különben. Gabi és a Fekete Rém versenyt úsznak a tóban, mögöttük a bójához kötözött hajó ringatózik.
Egyszerű vacsora: borsófőzelék, tükörtojással. Gabi ígéri: holnap lesz jobb is. De ez is egészen jó. Kutya és macska alig bírnak magukkal – újra és újra körbe koslatják a nyaraló minden zugát, lábatlankodnak, vacsora idején az asztal alatt várakoznak, hátha leesik valami…
Szoktatjuk magunkat a hatalmas gerendaházhoz. Annáék jórészt megőrizték az eredeti bútorzatot, a házban talált képeket, dísztárgyakat, konyhai-háztartási kellékeket. Angol nyelvű könyveket emelek le a polcról: valamennyi a környék történelmével, földrajzával, élővilágával kapcsolatos. Ötkötetes, alapos mű a kanadai nagy tavakról... Lesz mit lapozgatni a következő napokon. Sajnos, mindennek enyhe, de átható penész szaga van. Amit lefekvéskor már nem is érezni. Otthon vagyunk.


Victoria Harbour 2017. július 11.

Nyugodt éjszaka. Kissé foglyaiként érezzük magunkat a hálókamrának – személy szerint óvakodok kilépni a társalgó közös terébe, nehogy megismétlődjék a tegnapi incidens a Fekete Rémmel. Győz a kíváncsiság és a munkakedv: lassan megnyitom az ajtót, amely hirtelen élesen felcsikordul (minden fából van!), a kutya pár méterre a küszöbtől, egy jókora párnán, zöld pokrócba gabalyodva, önfeledten hortyog. Elsurranok mellette, s helyet foglalok a nappali keleti ablakánál, ahol a főbejárat is van, de most lezárták, s egy oldalsó ajtón lépünk ki-be az épületből. A széles teraszablak előtt kis asztal, rajta éppen hogy elfér a Torontóból magunkkal hozott zöld laptop, amely beszerelve várja, hogy bekapcsoljam, fölötte halványan ég egy lámpa. Az asztal előtt álló faragott karosszékbe ülök, indulhat a nap.
Nemsokára Péter is felébred, majd Attila bújik ki az odújából, mindketten elsétálnak a kikötőbe. Ilonka nem találja a tisztálkodó szereit tartalmazó kézitáskát, a sietségben  Torontóban felejthettük.
Annyit szökdöstünk az utóbbi napokban térben és időben, nem csoda, ha lankad a figyelmünk. Én például a napló eredeti dátumozását rontottam el a kétszeri repülőbe szállás miatt...
Gabi aznapi első útja a vízen ringatózó hajóhoz vezet. Végigkérdezi a társaságot: ki hajlandó elmenni vele hajókázni egyet. Szélcsend van, tehát jobbára motoros körútról lehet szó, az is inkább a közelben. Anna, Ilonka, Péter és én rögtön kötélnek is álltunk, sorra felmászunk a szűk fedélzetre, a motor felpöfög, s amíg megkerüljük a Georgian Bay-t, a szél lustán szunnyadozik valahol. Izzón tűz a nap, hét eleje van, nagy a vízi forgalom, gyors jachtok, motoros bárkák cikáznak minden irányban. Péter javában fényképez.
Hazaérve összedobjuk az otthonról hozott, félkész ebédet, délután sziesztázunk a tóparton, a ház körüli fák (mit fák? egész erdőcske vesz körül, sűrűn lakott mókus- és szarkafészkekkel) alatt álló strandszékeken. Anna régi könyveket tereget ki a napra, remélve, hogy mire kiszikkadnak, a penész is eltűnik belőlük. Beléjük lapozok, találok köztük még egy kötetet a nagy tavak sorozatból, illetve egy huszadik század elején készült, kis méretű fotóalbumot a Niagaráról.
A szúnyogok támadása még vehemensebb az előző estinél. Gabi abban bízik, hogy augusztus közepéig – ahogy az lenni szokott – véget érnek számukra a nyári víg napok, s felhagynak a további szaporodással. De addig még néhány hét van hátra... Ilonka és Anna a kedvenc áldozatok, s minél jobban sűrűsödik odakint a sötét, annál vadabb a szúnyogtánc a víz közelében. 
Marika közelgő születésnapját itt fogjuk megülni: Attila bekocsizott vele Midlandba, ahol nagyobb az üzlethálózat s rendeltek egy kedvére való fagylalttortát, amit hazahoztak ugyan, de még senki se látta. Hétpecsétes titokként ott lapul a mélyhűtő egyik polcán, nehogy idő előtt kiolvadjon.


Victoria Harbour 2017. július 12.

Tizenhárom éve született Marika. Néhány születésnapját sikerült közösen megünnepelnük. Ami az idén hiányzik, az a megszokott gyermeksereg. Máskor, Torontóban Annáék gyerekpartit rendeznek a Marika közeli barátnői és aa rokon gyerekek számára; ez most elmarad. A szomszédban él viszont egy kislány, nagyjából Marikával egyidős, amikor itt találkoznak, sülve-főve együtt vannak, most se különben. Úgy határozunk, őt és a családját meghívjuk a ma esti vacsorára, így a fagylalttorta ünnepélyes felvágásához meglesz az illő közönség.
Reggel mindenki korábban ébredt a szokásosnál. Alig haladtam valamit az írással. Elhatároztuk, hogy nem váratjuk meg Marikát, sietünk átadni neki az ajándékokat.
Szakaszosan reggeliztünk. A tó fölött sűrű párafelhő. A habszerű köd hol felemelkedik, hol megint rátelepszik a víztükörre. Idegesítően nyomasztó. Később feltámad a szél, Gabi, Attila és Péter vitorlázni inulnak. Amúgy fülledt meleg van, s dél felé a meteorológiai szolgálat rádióriasztása erős viharokról beszél. Gabiék is hallották a figyelmeztetést, gyorsan bevonták a vitorlát és haza igyekeztek. 
A születésnapi vacsora szervezésével töltjük a délutánt. Számolgatjuk, hány ülőhelyre van szükségünk, ha itt lesznek a vendégek. 15-ig jutunk a számolásban.
Attila tűkön ül: este Torontóba, holnap ugyanis indul a járata Calgary felé; mostohafiát, Lorándot készül ott meglátogatni, akinek nemrég született kislánya. Viszi a mi ajándékainkat és jókívánságainkat is.
Öt óra tájban, mielőtt megérkeznének a vendégek, lezúdul a tóra egy jókora vihar. Vastagon csobogó patakok kerülgetik a házat és igyekeznek a tóba, amelyből semmi nem látszik az eső függönyétől. A műanyagcserepek csak úgy pattognak, mintha diók potyognának az égből. Zuhogó esőben érnek át a szomszédok, törülköznek-szárítkoznak, majd megindul a beszélgetés – Anna, Péter, Attila tolmácsolnak, minden irányban. Sajnos, a hangulat mesterkélt és kényszeredett. De a kislányok örvendenek a vacsorának, az ünneplésnek, az édességeknek.
A vendégek távozása után kollektív mosogatás, törölgetés. A társaság ágynak dől.  Attila kocsiba ül, majd este tízkor már jelzi is telefonon, hogy megérkezett a torontói házba, ahol mindent rendben talált.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 6., csütörtök

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (1)

A most induló szövegközlés egyenes folytatása a fejléc alatt elérhető Toronto 3-szor + 1 című családi – kanadai – útleírásnak, amint az az alábbiakból is kiderül.

A „ráadás” 
– amivel minden valahogy kerekebb lesz



Alig tettem pontot a 2016-ban kelt Utóhang végére, belső kisördögöm azt súgta, hogy az életben ma már semmi sem biztos. Könnyen előfordulhat tehát, hogy még egyszer – de csak egyszer! – kedvet kapunk egy kanadai utazáshoz, és felkerekedünk, lesz ami lesz alapon!
Persze, fűztük hozzá gondolatban, ez is csak akkor, amennyiben megszűnik a vízumkötelezettség Kanada és Románia között, mert mindig is terhünkre volt a vízumért történő utána járás bizonytalansága. 
A vízum eltörlésről aztán mindenféle ellentmondásos hírek érkeztek, különböző húzd meg-ereszd meg tárgyalások folytak, végül bejelentették: mindazon román állampolgárok, akik az utolsó tíz esztendőben vízummal utaztak Kanadába, 2017. május elseje után, egyszerű internetes regisztráció alapján, vízummentesen léphetnek be a világ e távoli, s egyben Amerika legnagyobb területű országába.
Ekkor határoztuk el, hogy kanadai családi kiruccanásainkra feltesszük a koronát, s Annáékhoz teljes létszámmal állítunk be: a szülők, továbbá Attila és Péter, a két fiútestvér. 
Ilyen találkozásra, Kanadában ugyanis eddig még nem került sor.
A döntést gyors repülőjegy-foglalás követte, ehhez azonban egyeztetnünk kellett egyéni ráérő időnket, s közöltük Annáékkal a közös döntés eredményét.
Nagy volt az öröm…
Május elseje után, Attila segítségével megtörtént a regisztrációs kérés is: az adatok betáplálása után 5 perccel gépeinken voltak az elektronikus utazási engedélyek. Elméletileg akár utazhattunk is volna…
De addig volt még egy kis idő.
(Most, az utazás végén, elmondhatom: a friss tapasztalatok úgy illenek ide, a könyv végére, mintha rendelésre készültek volna. Hogy miért, az talán kiderül a következőkből.)

Készülődések (egyszer)

Minden a szokásos rutin szerint megy: amíg hónapok választanak el az utazástól, az ember könnyen veszi a dolgokat. Később elkezdi furdalni az oldalát a kínzó gondolat: mit vigyen úti csomagjában? Hogy minden szükséges holmi mellett elférjenek a rokonoknak, ismerősöknek szánt ajándékok is, a csomag pedig ne haladja meg a díjszabás nélkül szállítható maximális súlyt. Hogy a kézicsomagban lehetőleg ne legyen olyan tárgy, ami joggal keltené fel a biztonsági ellenőrzés éber figyelmét. Hogy minden a helyén legyen és semmi ne maradjon otthon: iratok, személyes tárgyak, tisztálkodó szerek, orvosságok. Hogy széleskörűen érvényes biztosítás óvjon meg minden lehetséges, váratlan balesettől. Hogy ki legyenek fizetve az itthoni számlák. Hogy semmi se maradjon fölöslegesen a hűtőben. Hogy az erkélyen pompázó virágokat legyen ki gondozza... 
Nem is sorolom tovább: előzetes aggodalomnak, egy távoli utazáshoz, éppen elég.
De boldogan jelentem, hogy sikerült túlélnünk minden előzetes fenyegetést.
És a fiúkkal történt egyeztetés értelmében, július 6-án elindultunk Csíkszeredából, a reggeli vonattal, hogy közel 16 órányi utazás után, este későn, melegtől, egész napi üldögéléstől, várakozástól elcsigázva, megérkezzünk a Keleti Pályaudvarra. 
Szükségünk volt arra a pár budapesti napra, hogy mint a búvár, a mélybe merülés előtt, szusszanásnyira még elidőzzünk saját környezetünkben, időzónánkban, hagyományos táplálkozásunkban. És hogy alaposan kialudjuk magunkat.
Magyarán: kedvünkre lustálkodjunk. Minden megkötöttség nélkül.
Azért néhányszor még átrendeztük csomagjainkat, mert a nagy átkelés izgalmai még előttünk voltak. Attilánál szálltunk meg, az utolsó budapesti napon Péterrel is gyakran egyeztettünk, végül elérkezett július 8-a, az indulás reggele.
Mikkor már minden csomagunk kint sorakozott az utcán, telefonhívásunkra befutott a taxi, amelybe sikerült mindent takarékosan felpakolni. És még mi is befértünk.
Ferihegy 2-n, a járatok pultjai előtt kígyózó embercsoportok. Bejelentkezés, csomagbeadás, beszállókártya átvétele – ez a kötelező rituálé. Hogy napjában hány százszor, hány ezerszer-tízezerszer történik meg, gyakorlatilag egyazon forgatókönyv szerint, talán nincs is megmondhatója. Egy biztos: egyszer mindenki kap valamilyen eligazítást, s ha ez számára kedvező, máris indulhat a biztonsági ellenőrzés felé, ahol szintén folyamatos sorok kígyóznak, ám távolról sem annyira impozánsak, mint a bejelentkezésnél. A modern műszaki eszközöket használó biztonságiak egy-kettő végeznek az emberrel, nincs sok teketóriázás: kézicsomag átvilágítás, zsebek kiürítése, testi detektor használata, s már ott is vagyunk a „határnál”, ahol az előbbiekhez képest az útlevél ellenőrzés „mintegy mellékesen” történik.
S ezzel kiértünk a senki földjére – megkeressük rajta a kijelölt várót, melyből a járatunk kapuja nyílik, s újabb várakozás következik – mindaddig, amíg beszálláshoz szólítanak. 
Nem is tudom, miért untatom mindezzel az olvasót – s vele együtt magamat –, elvégre manapság alig van ember, aki ne élné át a külföldre repülés valamilyen bonyodalmas élményét. Ehhez képest csak annyi az újdonság a mi esetünkben, hogy a szerencsés beszállás után öt szerencsétlen óra telt el, majd a járat kapitánya közölte velünk, hogy az egyik futóműnek (vagy minek, már az ördög se tudja, tény, hogy komoly meghibásodásról volt szó) elromlott a számítógépes vezérlőrendszere, amit több ízbeni kísérlet dacára sem sikerült megjavítani; a gép ezért a földön marad és csak másnap lehet majd szó indulásról. Fáradjunk a csomagkiadóhoz, majd keressünk szállást – taxi- és hotelköltséget az Air Canada Rouge megtéríti.
Ja igen, és annyi órai várakozás után mindenki kapott, éhségcsillapítóként: 2 szelet csokis kekszet. Becsomagolva.

Készülődések (másodszor)

Mint egy rossz álomban, melyben igazából nem hisz az ember, szinte gépiesen engedelmeskedünk a felszólításoknak és törődünk bele abba, hogy ez a napunk végérvényesen elszaladt. Semmivé lett. Egy helyben topogtunk. És másnap mindent újra kell játszani, hasonlóan valószínűtlen kockázati tényezők mellett.
Nehezen visszaszerzett csomagjainkat taxiba gyömöszöljük, már alkonyodik, s azon tanakodunk, mihez kezdjünk a nap még megmaradt töredékével? Valahogy rájövünk arra, hogy bizony, éhesek vagyunk – a reggelin és a vigasztalásul kiosztott kekszen  kívül aznap semmi nem járt a szánkban. Az otthoni hűtő kiürítve. Itt már csak egy vendéglő húzhat ki a bajból! Hirtelen mulatós kedvünk támad – amolyan „sose halunk meg”…
Szállásunk közelében van egy diszkrét, zenés étterem. Esténként bárzongorista szolgáltat háttérzenét, de olyan visszafogottan játszik, mintha minden billentyű leütéssel folyamatosan bocsánatot kérne a vendégektől. Beülünk a szellős, gyér forgalmú terembe és ételbe-italba fojtjuk nem mindennapi kudarcunkat. Aztán hazamegyünk, s lefekvés előtt még ellenőrizzük a légitársaság honlapján az esetleges frissítéseket. Jól tettük: máris változtattak a másnapi tervezett indulás időpontján – nyertünk két óra haladékot. Ennyivel többet alhatnánk, csakhogy éjszakánk nyugtalan, már nem bízunk semmiben és amilyen hamar csak lehet, másnap reggel ismét a reptérre röpíttetjük magunkat egy kedélyesen fecsegő taxisofőrrel.
Mintha a tegnap nem is lett volna, a hosszadalmas utazási előzmények inden apró részlete megismétlődik, más hivatalos emberekkel. És árnyalatokban különböző, egyénre szabott rítus szerint. A mai biztonsági ellenőrzés például mintha rámenősebb, kekeckedőbb lenne. A beszálló kapunál pedig, az újra összegyűlt utazóközönség hangulata érezhetően feszült. Mindenkinek a kedvét megfeküdte a tegnapi kudarc. És a mára hirdetett időpontok körül sincs minden rendben. A beszállás mindegyre késik, az utasok között mindenféle félhivatalos értesülések, olykor rémhírek terjednek – legjobb, ha befogjuk a fülünket, és csak akkor nyitjuk ki, amikor megreccsen a hangosbemondó.
Hirtelen felbukkant, kis kézicsomagjaikat kerekeken húzva, a gép személyzete. Az utasok tömegéből élénk taps és pfújolás elegye szállt feléjük, mire a társaság képviselője jónak látta beolvasni a rövid közleményt, miszerint a kapitány reméli, hogy ma minden rendben lesz, de joga van megválogatni, hogy kiket hajlandó elszállítani. A hangoskodó, elégedetlenkedő utasok magukra vessenek, ha lemaradnak. Különben, perceken belül megkezdjük a beszállást...
A továbbiakban, e perctől kezdve minden ment simán, fennakadás nélkül. Felszállás libasorban, csomagokat elhelyezni, öveket bekötni, elektronikai eszközöket kikapcsolni – s huss! Máris a levegőben. Aztán a jól megérdemelt ebéd, szunyókálás, az európai vasárnap éjszakát megspórolva, torontói idő szerint délután négy körül értünk földet a Pearsons repülőtéren.
Míg a csomagokra vártunk, szabályosan forgott velünk a föld…
Annáék az utolsó pillanatban értek ki a reptérre, mi már az épület előtt ácsorogtunk, de minden jó, ha a vége jó. 
Este kipakolás, sörözés, estebéd – együtt van mindenki – az unokák is. Andrea is megérkezett Alex nevű ausztrál barátjával Guelphből.
Szemünket dörzsöljük: valóságot látunk?
Holnaptól megkezdem a naplóbejegyzéseket, s szokásomhoz híven, azok mentén haladok majd. Hol kimérten lépegetve, hol meg nekiiramodva, átgázolva az időn.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 5., szerda

SIR EDMUND HILLARY: Pillantás a csúcsról (2)

Rolex-reklámon Messnerrel
Reinhold Messnerrel… egy Rolex óráknak készült reklámfilmben szerepeltünk együtt. Elvittek bennünket egy ismert turistacentrumba a német Alpokba. A magas hegyek körülölelte, hó borította völgy, ahol a forgatást tartottuk, akár a Himalájában is lehetett volna. A reklámügynökség az alkalomra kölcsönkérte George Bandtól azt az öltözéket, amiben végigcsinálta velünk az 1953-as Himalája-expedíciót. Nekem ebben kellett pózolnom a forgatáson, míg Reinholdra ráadták az akkor legdivatosabb, ujltramodern alpesi hegymászóöltözéket. Leballagtunk a stábbal a völgy aljára, ahol a legmélyebb volt  a hó, és egymás mellé állítottak bennünket a felvételhez. Egy híres, korosodó hegymászóveterán őskori öltözékben, Rolex órával a karján, és a következő generáció képviselője, egy szintén híres, de ma is aktív, fiatal hegymászó a legkorszerűbb öltözetben és felszereléssel, ugyancsak egy Rolex órával a karján, karnyújtásnyira egymástól. Tökéletes kompozíciónak ígérkezett, csakhogy volt egy kis probléma, amivel nem számoltak. Reinhold kifejezetten jóképű, remek felépítésű, sportos férfiú volt, de vagy tizenöt centivel alacsonyabb volt nálam. A reklámügynökség rendezője nem sokáig törte a fejét a megoldáson. Odalépett hozzám, és udvariasan megkért, hogy álljak odébb egy méterrel, amíg ásnak egy megfelelő mélységű lyukat a hóba. Ebbe kellett beleállnom, és máris eltűnt az idős és fiatal hegymászó közötti zavaró különbség. Ez a reklámfotó jelent meg nem sokkal később számos képeslapban világszerte, azóta is valahányszor kezembe kerül a kép, hangosan elnevetem magam. (…)
1995 áprilisában June-nal felmentünk Junbesibe, hogy megnézzük a svájciak új iskolaépületét… Az iskolaigazgató, Kazi serpa kicsiny, de kényelmes vendégházában szálltunk meg. Éppen kinyújtóztattuk fáradt tagjainkat egy meglehetősen mozgalmas nap után, amikor közeledő lépteket hallottunk a folyosón, majd valaki kopogtatott az ajtónkon.
- Burra szahibot telefonon keresik – mondta egy érces férfihang serpa kiejtéssel.
A telefonfülke vagy kétszáz méterrel lejjebb volt, a domb alján, és semmi kedvem nem volt újra felöltözni, ezért megkértem June-t, hogy menjen le helyettem… Nemsokára vissza is tért az üzenettel. A brit nagykövet hívott, akit II. Erzsébet személyi titkára kért meg, hogy továbbítson számomra egy üzenetet… A királynő felterjesztett Nagy-Britannia egyik legrangosabb kitüntetésére, a Térdszalagrendre, és mihamarabb választ kértek, hogy elfogadom-e a kinevezést. June izgatottan nekivágott a vendégházhoz vezető emelkedőnek, hogy minél hamarabb megossza velem a jó hírt, de félúton hirtelen megtorpant. Mi van, ha avalaki csak meg akar tréfálni egy álhírrek? Visszament a telefonfülkéhez és felhívta a katmandui Brit Nagykövetséget, ahol megerősítették, hogy a hír igaz.
… Nem tudom, melyikünk volt jobban meglepve. Nem is nagyon akartuk elhinni, hogy ez igaz… Sok alkalmam nem volt korábban találkozni a brit uralkodóval, és ez akkora megtiszteltetés volt, hogy nem lehetett visszautasítani…
Sir Hillary és a királynő
Windsorban
Júniusban utaztunk Londonba az avatóünnepségre. Először a Buchingam palotába mentünk, ahol a királynő fogadott bennünket egy kisebb trónteremben. Amikor beléptünk, tiszteletteljesen meghajoltunk, majd közelebb lépve őfelségéhez, megismételtük a formális köszöntést. Ezzel véget is ért a találkozás hivatalos része, és a királynő megmutatta nekünk a díszes öltözéket, amit majd viselnem kell Windsorban a néhány nap múlva sorra kerülő avatáson. Ezután leültünk egy társalkodósarokba és beszélgetni kezdtünk, leginkább a sportról…
Nem én voltam az egyxetlen új tag, akit aznap avattak. A másik újonc, a párom a szertartásos felvonuláson nem más volt, mint Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke. Magát a szűkkörű avatási szertartást a királynő celebrálta, amelyre rajtunk kívül csak az uralkodócsalád tagjai, a rendtársaink és házastársaink voltak hivatalosak. A szertartást követően sherryvel koccintottunk, majd leültünk a díszesen megterített ünnepi ebédlőasztalhoz. Én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a királynő és az anyakirálynő közé ülhettem, akik mindketten kitűnő beszélgetőpartnereknek bizonyultak. Ebéd után következett a nagy felvonulás a királyi rezidenciától a záró szertartás színhelyéhez, a Szent György kápolnához. Ékszerekkel díszített, bokáig érő köpenyben, tollbokrétás kalapban a fejünkön sétáltunk le Margaret Thatcherrel karöltve a dombon kanyargű úton, amelynek mindkét oldalát tapsoló, éljenző emberek ezrei szegélyezték...
Hosszú életem során számtalan felejthetetlen kalandban volt részem, de ezek közül is kiemelkedik három expedíció, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám és az életem további alakulására.: az első a Mount Everest megmászasa volt, a második az antarktiszi kalandunk, amikor traktorokkal eljutottunk a Déli-sarkra,a harmadik pedig a gangeszi utunk, amikor három jetmeghajtásos motorcsónakkal végigmentünk a hatalmas folyón, a tengertől a Himalája lábánál lévő forrásvidékig…
Gyakran kerültem veszélyes helyzetekbe, amikor erőt vett rajtam a félelem, de ez sosem bénított le, inkább ösztönzően hatott rám, hogy legyőzzem az utamba kerülő akadályokat. Nem voltak rendkívüli adottságaim, de volt elegendő erőm, eltökéltségem és kitartásom, hogy szembenézzek a kihívásokkal… A komolyabb kihívások mellett renngeteg izgalmas pillanatot is átéltem, amelyekben nem forgott veszélyben az életem…
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem bántam meg semmit az életben, Louise imádott túrázni a hegyekben, de mindig is rettegett attól, hogy kisgépekkel repüljön. Az én rábeszélésemre adta be a derekát, és ez okozta mind az ő, mind a lányom, Belinda halálát. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak…
Sokszor csak egy hajszál választott el a haláltól, de a legreménytelenebb helyzetekből is a végén sikerült élve kikerülnöm.  Boldog vagyok, hogy negyven évvel ezelőtt sikerült elsőként feljutnom a Himalája tetejére, és nem ez volt az egyetlen teljesítmény, amit társaimmal a világon elsőként sikerült elérnünk…
Ma már teljesen új technikákkal másznak, különösen a Mount Everesten. A csúcshoz vezető út tele van a hasadékokat áthidaló aluminiumlétrákkal, a meredek hegyoldalakat és jágfalakat valósággal beszőtték a biztosítókötelek. Lábak ezrei álktal mélyen kitaposott ösvények vgezetnek fel a legkönnyebben járható utakon a csúcsra… Kedvező idő esetén a bejáratott útvonalak ma mársokkal könnyebben teljesíthetők a modern technikai felszerelésekkel…
Az Everestet nem lehet félvállról venni. Bizonyos körülmények között még ma iskomoly kihívást jelent annak, aki fel akar jutni a csúcsra. A hegyi vezetők felügyeletével való mászás bevált az alpesi körülmények között, de 8000 méter fölött ez is nagyon veszélyes lehet, és a vezetők segítsége sem jelent biztosítékot. A nagy magasság és a kiszámíthatatlan időjárás olyan tényezők, amelyek bármikor veszélybe sodorhatják a tapasztalatlan hegymászók életét, az Everest csúcsán pedig senki sem teljesen beszámítható, még a legjobbak sem, ezért semmi biztosíték nincs rá, hogy adott helyzetben helyes döntést hoznak.
Az Everest közvetlen környéke ma már valóságos szeméttelep. Amerre néz az ember, mindenütt eldobált oxigénpalackokat, szétszakadt sátrakat, üres konzervdobozokat és – bármilyen szomorú – holttesteket lát. Sajnos, ebben a mi expedíciónk is bűnös, miután az elsők között voltunk, akik ilyen felelőtlenül elhanyagoltuk a környezetet, és erre nem mentség, hogy abban az időben ezzel nem nagyon törődött még senki. Szerencsére, az utóbbi években megindult valami pozitív változás, és ennek már vannak látható jelei. Sok expedícióról tudok, amelyeknek a tagjai ügyelnek rá, hogy ne hagyjanak szemetet maguk után a hegyen. Az is előfordul, hogy mások szemetét is összeszedik, ha van lehetőségük az elszállításra…
Ha egy hegymászó életét veszti valamelyik hegyen, az esetek többségében a hozzátartozói… azt gondolják, hogy miután abba halt bele, amit a legjobban szeretett a  világon, kegyeleti okokból is úgy illő, hogy ott nyugodjon a teste a hegyen, ahol megvált az élettől. Ez a fenti meggondolás vezette, ma már beváltnak mondható gyakorlat természetesen sok könnyebbséget jelent a halott hozzátartozóinak, és el is fogadható, amennyiben komolyan így gondolják. Ami engem illet, én soha nem vágytam rá, hogy egy jégszakadék mélyén mondjak búcsút az életemnek – túl soknak a mélyét láttam közelről, hogy vonzónak találjam őket. Sok mindentől féltem és félek a mai napig , és jobb szeretnék, ha egy mód van rá,, békésen elmenni. Leginkább azt szeretném, ha a hamvaimat az aucklandi Hauraki-öböl vizébe szórnák, hogy a gyengéd áramlatok kisodorják a fövenyes tengerpartra azon a környéken, ahol születtem. Igy lenne teljes az életem, ha visszatérhetnék oda, ahonnan indultam. [Sir Edmund Hillary 2008 januárjában hunyt el, szívroham következtében. Állami szertartás keretében temették el az aucklandi Szentháromság székesegyházban. - A szerk.]

A hegyek között élhettem meg azokat a kalandokat, amelyekről gyermekkoromban álmodtam. Ebben a világban éreztem igazán otthon magam. Eleinte magamban, később a minden tapasztalatot nélkülöző barátok társaságában, végül pedig komoly gyakorlattal rendelkező hegymászókkal együtt sok csúcsot megmásztam, és egyre több tapasztalatra tettem szert. A sok-sok gyakorlás végül meghozta a gyümölcsét, amikor felléphettem a Mount Everest csúcsára. 
Rengeteg országban jártam, és sok csodálatos dolgot láttam világszerte, mégis szerencsésnek tartom magam, hogy Új-Zélandon születtem. Ebben a viszonylag szerény népességű országban a mai napig zavartalanul élvezheti az ember a hó borította magas hegyeket, a zöldellő erdőket, a kék vizű tavakat, a vad hegyi folyókat és a mindent körülvevő végtelen óceán fenséges látványát. Új Zéland a végeérhetetlen kalandok birodalma…
Sok egykori csapattársam hagyott már itt bennünket mind a himalájai, mind a déli sarki expedícióból… Ugyanakkor szerencsésnek mondhatom magam, hogy az utóbbi években szoros barátságot köthettem sok fiatal hegymászóval szerte a világban, ami megerősített a hitemben, hogy az élet igenis megy tovább a maga útján…
Sok bánat ért az évek, évtizedek során, és sok csalódásban is volt részem, de mindent összevetve, ha azt nézem, mennyi szépet és jót kaptam az élettől, mégis csak szerencsés embernek mondhatom magam. Csodálatos kalandokat élhettem át, nemes ügyek szolgálatában dolgozhattam, nagyszerű emberekkel, hű barátokkal és szerető társakkal ajándékozott meg az élet. Ki kívánhatna ennél többet magának?

Fordította Gellért Marcell