2017. november 11., szombat

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (3)

Titaliah, 1837. május 6.

dr. William Griffith
Reszkető kézzel veszem fel újra a tollat. Nagyon gyenge vagyok, alig tudok állva maradni, a lábaim összerogynak alattam. Pontosan húsz nappal ezelőtt taglózott le ez a reszketés. Szokásom szerint, nem akartam neki jelentőséget tulajdonítani, folytattam a munkát – vagyis inkább próbáltam –, és erőt vettem magamon, a baj azonban fölém kerekedett. Szó szerint megsemmisülve kellett szánalmas kis fekhelyemre rogynom. Egész testemet reszketés járta át, mely felerősödve rángassa, valóságos görccsé alakult. Néhány perc múlva verejtékezni kezdtem és rendkívül kellemetlen érzés kerített hatalmába: szörnyen fáztam, miközben testemet folyamatosan égette belülről a tűz. Közel egy napot töltöttem így egyedül, elvágva a külvilágtól, mígnem a szolgáló, akit Lloyd őrnagy rendszeresen ideküld, rám nem talált félig önkívületi állapotban, átnedvesedett takarómon kuporogva, földszínű arccal. Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Ijedtében azonnal elszaladt, hogy értesítse a gazdáját. Ő idelovagolt, s hívatta a Sziliguriban állomásozó katonaorvost. Az ezután történtekről csak annyit tudok, amennyit a tanúk utólag elmeséltek. Az orvos eljött, érvágást végzett rajtam. Mivel teljesen fel voltam öltözve, s a legkisebb erőkifejtésre is képtelen voltam, levetkőztetett. Nagyon soványnak talált, és nem tudom, az errefelé előforduló tucatnyi láz közül éppen melyiket állapította meg nálam. Lloyd meg akarta velem itatni az örökös whiskyjét, de kiköptem. Úgy tűnik, ez volt az egyetlen pillanat, amikor még képes voltam valamiféle akaratról tanúbizonyságot tenni. Az orvos törődése jótékony lehetett, a láz elég gyorsan lement. Biztosan kinint adott nekem. Ezt a csodagyógyszert úgy tizenöt évvel ezelőtt két párizsi gyógyszerész, Pelletier és Caventou fejlesztette ki. Vitán felül, az emberiség jótevői közt kell őket számon tartanunk.
Teljes mértékig letaglózva lábaltam ki a megpróbáltatásból. Annak ellenére, hogy az étvágyam visszatért, alig vonszolom magam. Képtelen vagyok bármiféle munkára, csak vegetálok. Ma van az első alkalom, hogy mégis van elég erőm, és akaratom: felkelek, asztalhoz ülök, és e sorokat a naplómba vésem. Az igazat megvallva úgy érzem, messziről tértem vissza, nagyon messziről. Nekem úgy tűnik, bele is halhattam volna ebbe a brutális támadásba. Sokan mások, nálam fiatalabbak, belepusztultak volna. Elég, ha Schroeter tiszteletesre gondolok, ezt máris belátom. Itt halt meg ő is, noha még harminc éves sem volt. Pontról pontra ugyanolyan baj vitte el, mint amilyenen most mentem keresztül. Igaz, akkor még nem ismerték Indiában a kinin használatát. Ezért is gondolom, hogy életemet a kinint adó orvosnak, és a csak nevükről ismert két franciának köszönhetem. Úgy vélem, végre olyan korba léptünk, amikor az orvostudomány képes meghátrálásra bírni a halált.
Amióta Ázsiában vagyok, nem ez az első eset, hogy megbetegszem. Már-már különlegesnek számít, hogy amilyen kényelmetlen, sőt nyomorúságos körülmények közt éltem sokáig, képes voltam akár ilyen mértékben is ellenállni. A láz olyan baj, amely majdnem szükségszerűen követi az utazót ezeken a meleg vidékeken. Mindenki, akit itt megismertem, áldozatul esett neki előbb, vagy utóbb. S nem is kell ehhez mindig a trópusokon tartózkodni. Emlékszem, a bizonyosan nem trópusi éghajlatú Kanamban is lázroham tepert le. Kétségbeesésemben akkor pálinkát ittam, és láss csodát: ez a részeges gyógymód úgy tűnik jót tett velem! Nagyon hamar felépültem.
Mindenesetre, nem Bengália az ideális terep annak, aki el akarja kerülni a lázakat. Mondhatnám, ez része a vidéknek. A lapos, mocsaras, nyirkos-meleg táj még a legrobusztusabbak egészségét is kemény megpróbáltatások elé állítja. Én sem vagyok kivétel a szabály alól. Meg aztán, mivel Titaliahban telepedtem le, az errefelé mindenki által rettegett, egészségtelen Teráj-vidék közvetlen közelében lakom. Itt télen-nyáron állandóan ködfátyolként lebegnek a mocsárgázok a föld felett, a hatásuk bizonyosan nagyon kártékony. Ebben mindenki egyetért. Azt hiszem, nem szabad túl sokáig itt maradnom. Valószínűleg csak megbánnám. Lloyd tegnap megint meglátogatott, és ő szintén így vélekedett. Hozzátette, ha tud, maga is elmenekül „ebből az átkozott porfészékből, ahol az ördög átkozott lázain kívül semmi mást nem szedhet össze az ember". Egyébként már többször kérte áthelyezését valami kevésbé egészségtelen helyre, „ahol van némi remény, hogy az ember nem hal meg negyvenéves kora előtt". De nem úgy tűnik, mintha feljebbvalói eleget kívánnának tenni kérésének. Mert hát Bengáliában nincs is ilyen hely. Az előforduló veszélyek nagyjából ugyanolyanok Kalkuttában, Maldában, Patnában vagy Titaliahban. A lázak mindenütt hasonló pusztítást végeznek. Úgy tűnik, az ember akkor se hal meg könnyebben, ha a Terájhoz közelebb tartózkodik, s akkor se, ha távolabb. Azért az év háromnegyed részében mégsem tanácsos európaiaknak ezekbe a tigrisekkel, orrszarvúakkal teli dzsungelekbe jönni, bizonyítandó, hogy a vidék mégis csak tartogat egyfajta nyilvánvaló veszélyt a számukra.
Nem sokkal megbetegedésem előtt levelet kaptam Hodgsontól. Még mindig ugyanolyan élénken kutat a buddhizmus új dokumentumai után. Azért írt, hogy a véleményemet kérje azoknak az első írásos emlékeknek az eredetében álló nyelvről, amelyeket a Sákjamuni Buddha, majd a tanítványai és követői írtak. Általánosan elfogadott, hogy az első használt nyelv a pali volt, később a szanszkrit. Ez koránt sem olyan egyszerű, ha saját tapasztalataimra hagyatkozom. Csak úgy, mint Turnour és Hodgson, én is úgy vélem, a Buddha nyelve a magadhi volt, részben ezért is akartam korábban Patnába menni, Indiának arra a környékére, ahol még beszélik ezt a nyelvet. Egy biztos: a tibeti Kandzsur tárgymutatója kimondja, a szútrák szindhu nyelven, a Prajna Paramita huszonegy kötete azonban szanszkrit nyelven íródott. Ami az értekezéseket illeti (rGyud tibetiül), a dolog itt már kevésbé egyértelmű, egy részüket szanszkritul, a maradékot különböző nyelvjárásokban vagy helyi nyelveken írták. Valószínűleg a hetedik században, és attól fogva formálták át az óind buddhista vallást, újraalakítva annak szövegeit, és csak ekkor ültették át a szentírások egészét az Indiában isteni eredetű, szent nyelvnek tekintett szanszkritra. A szanszkritosítás után kezdték meg munkálataikat a lotszavák, a fordítók, másképpen mondva: a Kandzsur, később a Tandzsur alkotói. Ők fordították le a Törvény egészét tibetire.
Hodgson megígérte, hogy a legnagyobb mértékben számításba veszi a véleményemet, és arról az ázsiai Társaságot is tájékoztatja egy tanulmány formájában, melyet maga szándékozik beadni megjelentetésre a „Journal" egyik következő számában. Kihasználva az alkalmat, jelezte továbbá, erősen felmerült a Társaság 1788-tól évente szokásosan meghatározó tanulmányokat megjelentető kiadványának, az „Ázsiai Kutatások" beszüntetésének kérdése. Ez nyilvánvalóan az éppen távozni készülő lord Bentinck intézkedéseinek eredménye: kizárólag az angol oktatásnak igyekszik megőrizni a Tiszteletreméltó Társaság dénárjait. A költségek fedezésére egykor még rendszeresen küldött támogatások hiányában az Ázsiai Társaságnak jelen pillanatban takarékosságból be kell szüntetnie a „Kutatásokat". így tarthatja életben a havonta megjelenő , Journal"-t. Prinsepnek és Ryannak rá kellett szánnia magát erre az áldozatra, hogy – pénzügyi állapotukat figyelembe véve –, átvágják az elébük került gordiuszi csomót.
Nagyon szeretném folytatni az indiai nyelvek terén végzett kutatásaimat, és ha lehet, még az év vége előtt be is fejezném őket, de nem sok erőt érzek hozzá. Muszáj lesz engedélyeznem magamnak egy kis időt a lábadozásra. Ez annál is inkább hasznos volna, mivel a legmelegebb évszakhoz érünk, a napfordulótól kezdve a monszun igen kellemetlen felhőszakadásai kemény próba elé állítják az ember lelkierejét. Addigra újból erőm teljébe kell kerülnöm, ha nem akarok elpusztulni a rám váró gőzfürdőben. Kényelmi okok miatt felhagytam a mahrattin végzett munkával, energiámat a hindire és a bengálira összepontosítom. Ez bőven elegendő elfoglaltságot és gondot jelent majd a számomra. A sűrű bozótosban sehogy sem sikerül rálelnem a keresett drágakőre. Erőfeszítéseim ellenére nem csak nem haladok, de az a kellemetlen érzésem támadt, hogy inkább hátra felé megyek. Minél jobban igyekszem közeledni a kitűzött cél felé, az annál inkább távolodni látszik. Olyan ez, mint amikor az ember a horizont felé halad, de sosem éri el azt. Adok még magamnak legfeljebb öt, vagy hat hónapot. Ez idő alatt révbe kell érnem. Ha novemberben ugyanott állok, ahol most, feladom. Nem szabad, hogy a makacsságom tévútra vigyen! Még annyi más dolgot el kell végeznem a magam elé kitűzött cél eléréséhez.

Titaliah, 1837. július 19.

Mára már teljesen felépültem. A katonaorvos, akit Lloyd küldött hozzám a múlt hónapban lázrohamom idején, május 10-én újra eljött. Megállapította, hogy jobban vagyok, de nagyon gyengének talált. ízre rendkívül fanyar, őshonos füvekből készült főzetet rendelt nekem. Ez – mindent egybevetve – elég hatásos lehet: visszanyertem az erőmet, és ismét nekiláttam, hogy belevessem magamat a munkába. A kimerültség és kábultság időszaka szerencsére véget ért.
Eljött az idő. Tegnap óta már a monszun tépázza a vidéket, mely a villámlás és mennydörgés közepette fuldoklik az özönvízben. Az igazat megvallva, nem ez a legmegfelelőbb hangulat a kényes munkához, melynek áldozni kívánom magam. De nincs más választásom. Szó szerint apró részekre kell szednem az általam megtanult négy nyelv minden eddig összegyűjtött eleméi, úgy, mintha boncolást végeznék. Hogy milyen eredményt érek el, az sok dologtól függ. Először is attól, mikor hagyom el Titaliah-ot. Be kell ismernem, nem dédelgetek már hamis reményeket, mint azokban az időkben, amikor a tibeti szótáram előszavát írtam. Még mindig szeretnék hinni a rokonságban, azért is utaztam ide, hogy felfedezzem, de ez egyre problematikusabbnak tűnik. Ha valóban létezne kapcsolat, – én úgy látom – már régen felfedhettem volna a bizonyítékát. Igyekszem leküzdeni, hogy a folyamatos kudarcok elbátortalanítsanak, mégis úgy érzem, a sikertelenség végül már kikezdte tántoríthatatlan önbizalmamat.
Mikor egyik körútja alkalmából meglátogatott, Lloyd őrnagy azt kérdezte, értesültem-e a Ladakot érintő, legfrissebb fejleményekről? Fejcsóválásomra közölte, a múlt decemberben Tsepal Nam gyal király titkos delegációt küldött Szabatuba, Kennedy kapitány utódjához, Jeremiah Bryant ezredeshez a Gulab Szingh túlzott területi követelődzései ellen kért segítség ügyében. Azonnal értesítették lord Aucklandot, de ő ismét kategorikusan elutasította a segítséget. Szigorúan Pandzsáb állam belügyéről van szó, jelentette ki. Ez januárban történt. A durva visszautasítás ellenére a ladaki uralkodó hét személyből álló követséget küldött Szimlába, Sir Henry Fanehez, az indiai haderők főparancsnokához. Ok elmagyarázzák, miért érdeke az angol-indiai hatóságoknak, hogy ne hagyják a Szatledzs felső völgye felett jóvátehetetlenné fajulni a történéseket. Úgy tűnik, Fané-re hatott ez a gesztus, valószínűleg javaslatot tett a főkormányzónak, hogy nyíltan ugyan ne avatkozzék bele a konfliktusba, megfélemlítés céljából azonban hajtson végre erődemonstrációt a határ mentén. „Ha kitör ott a háború, azonnal kérni fogom az áthelyezésemet egy harcoló alakulathoz. Ha meg kell halnom, inkább a csatamezőn essek el, mondta Lloyd, mintsem ágyban, reszketve a láztól". Nem hiszem, hogy ez hetvenkedés volna a részéről. Az egyhangú, dicsőség nélküli élet Titaliahban sokkal nyomasztóbb számára, mint a katonás fegyelem a csata hevében. És azt hiszem, kevesebbet is inna, ha idejét hasznosabban, ágyú sütögetéssel tölthetné.

Titaliah, 1837. november 3.

Itt hever az asztalomon Prinsep levele. Nemrég küldte Lloyd őrnagy közvetítésével. Luigi Burlini doktor szeptember 13-i halálát tudatja benne. A doktor hetvenkilenc éves volt, negyvenkét éve érkezett Kalkuttába, és tizenegy éven át töltötte be az Ázsiai Társaság főkönyvtárosi posztját. Két lányt hagyott hátra. Az idősebbik Thomas Wood-hoz, egy polgári hivatalnokhoz ment férjhez, a kisebbik Hall őrnagyhoz, aki a bengáli hadseregben szolgál.
Prinsep közli továbbá, hogy tizenegy személy jelöltette magát az olasz orvos utódjának, ő azonban október 13-án kiharcolta a központi bizottságnál, hogy elsőként engem jelöljenek a főkönyvtárosi posztra. Hozzá teszi, hogy William-Hodge Mill tiszteletes, a Fort William kollégium volt igazgatója, – aki már 1834-ben nagyon jóindulatúnak mutatkozott tiszteletbeli taggá választásomat illetőleg –, határozottan támogatja a javaslatát. A bizottság egyhangúlag úgy véli, én volnék a legalkalmasabb, hogy a doktor nyomdokaiba lépjek. Postafordultával kérik a válaszomat.
Ettől kicsit zavarba jöttem. Egyfelől nagyon csábító az ajánlat, tagadhatatlan tiszteletet jelent irányomban – nem győzök hálás lenni a Társaság vezetőinek –, másfelől azonban továbbra is el kívánom hagyni Indiát, hogy Mongóliába menjek. Az igazi küldetésem még mindig ott vár rám. Hogy időt nyerjek, azt felelem Prinsepnek, hajóra szállók Kalkutta felé, és egy, vagy két hónapon belül megérkezem. Döntésemet akkor ismertetem vele. Miközben várakozom, gondolkozom majd, mi lenne a legkedvezőbb a számomra. Most megyek, és felkeresem Lloydot a rejtekhelyén. Amikor nem az alkohol beszél belőle, jó tanácsokkal látja el az embert. Még igen csak reggel van, bizonyára teljesen magánál lesz. Nem a beszélgetésünk alatt legurított két-három pohár fogja kibillenteni egyensúlyából, annál több kell neki. Főleg most, hogy elmúltak a nagy melegek. Mindenképpen elviszem hozzá a Prinsepnek szánt válaszlevelemet, mielőtt délben visszaindulna a futár.
Amint hazaérek, elkezdem rendbe szedni a dolgaimat. Megpróbálok szert tenni hordárokra, kik visszaviszik a holmimat Krisnaganj mellé. Ott szállók majd hajóra. Tulajdonképpen ugyanazt az utat szándékozom megtenni, mint amelyiken idefelé jöttem. Ez a legpraktikusabb, a legolcsóbb és a legbiztosabb. S úgy vélem, ez lesz a leggyorsabb is, hiszen ezúttal az áramlat irányában haladunk majd. Igaz, a sodrás sebessége csekély, de azért jobb vele, mint ellene.
Magammal viszem Vigne szövegét, amelyet az Iszkardói sziklán talált. Sikerült megfejtenem, s részben helyreállítottam a betűket, még a hiányzó szavakat is. Egyúttal elfogadható fordítást is készítettem. Úgy tűnik, a szöveg Buddha tisztelésre hívja fel az arra járókat, s hogy tanulmányozzák tanácsait, éljenek a Törvény szerint. Végül is, semmi különlegesen eredeti nincs benne. Mindenütt találunk efféle szövegeket, ahol a lakosság buddhista. A kérdéses felirat valódi érdekessége inkább abban rejlik, hogy muzulmán földön fedezték fel. Jelenléte szolgál bizonyítékul arra, amit már tudtunk, nevezetesen, hogy a Baltik, más tibetiekhez hasonlóan korábban buddhisták voltak. Átadom Prinsepnek munkám gyümölcsét, tegyen vele, ahogy jónak látja. Talán majd meg kívánja jelentetni a Társaság folyóiratában.

KALKUTTA
1838-1842

Kalkutta, 1837. december 5.

Tegnap érkeztem vissza Kalkuttába. Az út gyorsabb volt, mint odafelé. A Gangesz főfolyása, a Mahananda, a Baghirathi, majd a Húgli mentén haladtunk. A folyó sodrásának, a vitorlánkat dagasztó északi szélnek, s Húglinál az apálynak köszönhetően végig meg tudtuk tartani a jó sebességet anélkül, hogy a hajósoknak evezniük kellett volna.
Mihelyt megérkeztem, felkerestem Prinsepet. Tudtára hoztam, hogy nagy sajnálatomra nem fogadhatom el Burlini megüresedett helyét, mivel hamarosan Felső-Ázsia felé kívánom folytatni az utamat. Éreztem, őszintén sajnálja a döntésemet, nagy reményt fűzött a hazatérésemhez. De azért nem tűnt haragosnak. Biztosított, addig maradhatok a Társaság épületében rendelkezésemre bocsátott lakásban, ameddig jól esik. Fölösleges elmondanom, míg a folyón hánykolódtunk, mennyit latolgattam az érveket és ellenérveket. Rendkívül sokat vacilláltam egyik vagy másik mellett, s valójában nem is tudtam, miként határozzak. Legalább százszor döntöttem az állás elfogadása mellett, aztán ugyanennyiszer láttam jónak azt visszautasítani. Titaliahot elhagyván egyetlen dologban voltam biztos: két évet elvesztegettem hiába való kutatásaimmal. Ha India nyelveinek tanulmányozása valamire megtanított, hát arra, hogy – korábbi meggyőződésemmel ellentétben – ezek a nyelvek nem állnak rokonságban a magyarral. Semmi kézzelfoghatót nem tudtam leszűrni az egész munkálkodásomból. Nem ebben az irányban kell folytatnom a kutatásaimat! S ha pedig másfelé, az csakis arrafelé lehet, amit „mongóliai útnak" fogok nevezni. Le kell hát mondanom róla, hogy Kalkuttában maradjak, fel kell hagynom indiai tanulmányaimmal: félre kell tennem a mahrattit, a hindit, a bengálit, és sutba kell dobnom a szanszkritot is! Kerül, amibe kerül, fel kell készülnöm a Felső-Ázsia sztyeppéihez vezető utazásra! Ideje, hogy ismét a földrajzi felfedezés váltsa fel a nyelvészeti fejtegetéseket. Ahelyett, hogy egy felső-bengáliai kunyhóban érthetetlen nyelveken töprengenék, folytatnom kell az 1819-ben megkezdett zarándokutamat, melyet sose szabadott volna megszakítanom. Ez volna a bölcs, ésszerű út. Ezért tértem ki tehát a nekem tett csábító ajánlat elől, bármibe is kerüljön ez. Már sosem leszek a neves Kalkuttai Ázsiai Társaság főkönyvtárosa!
Felesleges kicsomagolnom. Semmi másra nincs égető szükségem, mint, hogy megtaláljam a módját, miként jussak vissza észak felé, Tibet irányába. Tibeten teljes szélességében kelek majd át, mígnem elérem a kínai tartományokat, amelyek Mongóliába vezetnek.

Kalkutta, 1837. december 9.

Alig érkeztem vissza Titaliahból, máris egy fiatal orvos, bizonyos doktor William Griffith látogatott meg. Huszonhét év körüli lehet, elmondása szerint a madraszi katonai erők egészségügyi testületének a tagja. Utólag pontosabb értesülést szereztem róla: a gyarmaton már híres trópusi növénytani kutatásairól. Róbert Boileau Pemberton kapitány küldte hozzám. Őt jól ismerem, tagja az Ázsiai Társaságnak. 1834. januárjában, a Társaság ötvenedik évfordulóján alkalmam volt elég hosszasan elbeszélgetni vele. Az főkormányzói hatóság Pembertont egy félig politikai, félig katonai küldetéssel bízta meg a szomszédos tibeti királyságában, Bhutánban. Dr. Griffith kettős minőségben vesz részt a dologban: orvosként és természettudósként. Mindketten nagyon szeretnék, ha elkísérném őket, mivel én vagyok az egyetlen európai, aki folyékonyán beszéli a tibeti nyelvet. A tibeti ismerete annál is inkább szükséges Bhutánban, mivel ott senki nem beszél angolul, vagy más európai nyelven. Jelenlétem szinte elengedhetetlen, nélkülem a küldetés gyakorlatilag halálra van ítélve. Hogyan értetnék meg magukat a kutatók, nem a néppel, hanem a politikai vezetőkkel, ebben a történelem nagy áramlataitól mindeddig távol eső, feudális teokráciában, ha én nem vagyok ott, és fordítom le mondandójukat?
Griffith igyekszik kifejteni előttem ellenállhatatlannak vélt érveit. Az utazás dicsőséget, elismerést hoz majd nekem, ennyivel tartozom az engem oly erősen és hathatósan segítő indiai angoloknak. Továbbá, így megismertethetem magam a tibetiekkel, bizonyára nagy becsben tartanak majd: fél lábbal már Lhaszában leszek, s akkor nem utasíthatják vissza, hogy Tibeten keresztül jussak el Mongóliába. Európa és a tibeti világ közti nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen közvetítőként tűnök majd fel; mi kell még? Őt hallgatván, Bhutánból dicsfénnyel a fejem körül térnék vissza.
Ismét válaszút előtt találom magam. Kellemes volna hálám jeléül az angoloknak szolgálatot tennem. Másfelől viszont, sejtem, ha hajlandó vagyok csatlakozni a Pemberton küldetéshez, azt kockáztatom, hogy esetleg megégetem a kezem, és jóvátehetetlenül kompromittálódom a lámaista hatóságok előtt.
Szükségszerűen tartanának annak, ami nem vagyok: az angol-indiai hatalom politikai ügynökének. A küldetés állítólagos diplomáciai jellege csak ámítás, egy szomszédos, kis ország megfélemlítéséről van szó. Előbb vagy utóbb egy fajta protektorátust kívánnak ott felállítani, arra várván, hogy egész egyszerűen hozzájuk csatolják a területet. Mialatt Griffith úgy tesz, mintha növényeket gyűjtene, vagy valami magas rangú lámát gyógyítana főzeteivel, Pemberton majd fenyegetőzik, veri az asztalt. Rám maradna szavai fordításának félelmetes feladata. Ki volna olyan naiv, hogy azt képzelje, a tibetiek hálásak lesznek nekem ezért a kényszerűen eljátszott szerepért? Egyedül ez a doktor Griffith hiszi, vagy legalábbis próbálja velem elhitetni, hogy részvételem e katonai, diplomáciai komédiában majd egyhangú elismerést vált ki. Bizonyára csalódott, amikor hamis korteskedésére visszavonhatatlan, kategorikus nemmel feleltem. Meg volt róla győződve, hogy hajlandó leszek tüstént szerepet vállalni a színielőadásban, melynek eljátszására udvariasan felkértek. Dicsőséges sikert látott abban, ami inkább siralmas bukás veszélyével fenyeget. Meg aztán, mindent egybe vetve, nem is érek rá. Ez a küldetés csak tovább késleltetné utazásomat. Nem azért utasítottam vissza a főkönyvtárosi állást, hogy a diplomáciai tolmácsét elfogadjam. Jelenlétemre másutt van szükség.
A Pemberton küldetésnek december 21-én kell indulnia, és május végén esedékes visszatérnie. Nagyon remélem, hogy akkorra én már igen messze leszek.

(Folytatjuk)

2017. november 7., kedd

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (2)

Titaliah, 1836. december 5.

Sajnos, Hodgson válasza a kérdésemre elutasító. Ha betérek hozzá, nem indulhatok tovább Lhászába. Az út valóban létezik. Utazók is, akik igénybe veszik. Ezek azonban nem lehetnek európaiak. Kizárólag nepáliak léphetik át a határt, csak ők juthatnak el a tibeti fővárosba, ahol rendszerint kereskedelemmel, kézműveskedéssel foglalkoznak. A kínai hatóságok egyetlen európait sem engednek Tibetbe, se Nepálon keresztül, se más útvonalon. A tilalom megfellebbezhetetlen. Azt, aki megpróbálja kijátszani, vagy tudomást sem vesz róla, könyörtelenül visszafordítják. Röviden: ha Katmanduba megyek, vissza is kell térnem onnan. így már másként fest a dolog. Annyi bizonyos, hogy alkalmam adódna személyesen is megismerni a tibeti kéziratok fáradhatatlan gyűjtőjét. Mennyi fejtörőt küldött nekem, mikor az Ázsiai Társaságnál voltam, és milyen nagymértékben gyarapította Európa buddhista gyűjteményét! Ugyanakkor utazásom így újra derékba törne. Lehetetlen már, hogy ne arra menjek! Vajon meglelem valaha a módját, hogy eljussak Felső-Ázsiának erre a féltve őrzött, olyannyira óvott részére, ahol valószínűleg a népem bölcsője található? Személyes szabadságom korlátozását érzem e távoli területekre való utazásom akadályoztatásában, és egyúttal az onnan származó magyar nemzetségem megsértését is.
Nem sokkal azután, hogy letelepedtem Titaliahban, kaptam néhány sort Prinseptől. A Geoffrey-Thomas Vigne brit kutató által 1835 szeptemberében Baltisztán fő városa, Iszkardo mellett felfedezett három feliratra irányítja a figyelmemet. A nekem elküldött másolatok nem tették lehetővé, hogy bizonyossággal állítsam: tibeti szövegekről van szó, – noha ez volt a legvalószínűbb feltételezés. A jelentésüket sem tudtam visszaadni. Prinsepen keresztül arra kértem Vigne-t, az előtte álló második baltisztáni utazásakor készítsen pontosabb másolatot az Iszkardo szikláin felfedezett feliratokról. Meg kell jegyeznünk, hogy bár a Balti nép tibeti eredetű, vallását tekintve muzulmán. A XVI. század végén, a kasmíriak térítették át a bakikat a síita iszlámra, minek utána azok Mohammed méltó követőiként igyekeztek ledönteni minden buddhista műemléket, és -híres bálványt. A sziklafeliratok sem kerülték el neofita buzgóságukat, ez magyarázza a Vigne által feltárt dokumentumok igen rossz állapotát.
Tegnapelőtt újabb postát kaptam Kalkuttából, ezúttal nagyon pontos fakszimiléket. Mivel azonban a szövegeket kalapáccsal szándékosan megrongálták, – néhol majdnem teljesen kivésték – nem vagyok benne biztos, hogy sikerül őket megfejtenem. Pillanatnyilag csak annyit állíthatok bizonyosan, hogy tényleg tibeti nyelvű feliratokról van szó. Igazság szerint úgy tűnik, a három szöveg közül mindössze az egyiket tudom majd összerakni, azt tudniillik, amelyik a Sákjamuni Buddhát ábrázolja, s amelyiket egy alacsony dombormű alá helyeztek. A másik kettőt olyannyira megrongálták a képromboló kezek, hogy – a pusztítást túlélt néhány betű vagy betűtöredék kivételével – nem is remélhetem helyreállításukat. Mindenesetre úgy érzem, Vigne azért szép fejtörőt küldött nekem. Ha lesz rá időm, tanulmányozom, és megpróbálom lefordítani.
Tegnapelőtt megkaptam Prinsep második levelét. Ebben arról értesít, hogy doktor Archibald Campbell, kihasználva egy nepáli küldöttség kíséretéből adódó fővárosi tartózkodását, benézett az Ázsiai Társasághoz, hogy meglátogasson. Nem tudta, hogy elhagytam Kalkuttát. Mély sajnálatát fejezte ki,
amiért nem találkozhattunk. Elmondta, a legszebb emlékeket őrzi a Kennedy kapitánnyal együtt eltöltött perceinkről, mind Szimlában mint Szabatuban. Igen megérint, hogy a kedves doktor vette a fáradtságot, és felkeresett, így juttatva egyértelműen kifejezésre vágyát, hogy viszontlásson. Remélem lesz még alkalma Kalkuttába jönni, amikor én is itt leszek. Mert ami engem illet, már szó sem lehet róla, hogy Katmanduba menjek.
Átvittem Lloyd őrnagyhoz a Prinsepnek írt válaszomat, és ott is ragadtam egy időre. Érzem, örömet okoz neki, hogy másról is társaloghat velem, mint parancsokról, rendelkezésekről; ellentmondást nem tűrő hangján katonáival egyébről sem beszél. Alig ültem le, már elő is kapott egy üveget, pedig tudja, hogy nem nyúlok mérgező italaihoz. Fanyar arccal kitöltött nekem egy pohár forrásvizet, majd magának – már elégedetten – első teli pohár – nem is tudom, melyik brandyjét. Olyan gyorsan hajtotta fel, hogy csak a színét tudtam megállapítani. Ezután végigsimított a bajszán, s nekem úgy tűnt, határozottan jobban érzi magát. Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy azon nyomban újabb pohárral töltsön magának. A beszélgetés folyamán tudatta velem: március 4-én megérkezett az új főkormányzó, Sir George Edén, Auckland első lordja. Sir Charles Metcalfe, egy év ideiglenes kormányzás után adta át neki a helyét, jóllehet, Indiában mindenki meg volt róla győződve, Metcalfe-ot véglegesen kinevezik majd. Lloyd úgy véli, tényleg ki is nevezték volna, ha a Tiszteletre méltó Társaság urai nem veszélyes bonapartistaként könyvelték volna el. Az otthonában fellelhető, a „korzikai vihar"-ra vonatkozó minden tárgyra kiterjedő gyűjtési hóbortja végzetes is lehetett volna a számára. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a valódi magyarázat. Napóleon huszonegy éve nem uralkodik, sőt, tizenöt évvel ezelőtt meg is halt Szent-Ilona szigetén. Metcalfe úgy gyűjtötte a napóleoni emlékeket, mint más a pénzérméket, képeket, művészi alkotásokat. Ez egy teljesen ártatlan hóbort, véleményem szerint nem kerülhetett a főkormányzásába, melyet minden körülmények között teljesített. A valódi ok az igazgatók abbéli óhajában keresendő, hogy lord álljon az angol-indiai közigazgatás élén, mint ahogyan ez mindig is volt Warren Hastings távozása óta. Anglia olyan demokrácia, ahol az arisztokráciát tisztelet övezi.
„Ha már gyűjtőkről beszélünk, mondta Lloyd, tudja, ki volt az a Barré Latter őrnagy?". „Ez a név nekem semmit nem mond, feleltem. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna". „Nahát, Lattertől ered a Szerampurban Carey és Marshman által publikált tibeti szótár. Nem tudta?". Hát ezt tényleg nem. Azt hittem, egy Schroeter nevű porosznak tartozom hálával ezért az igen rossz ízlésű ajándékért. „Téved. Schroeter azért telepedett le itt, mert az elődöm éppen Barré Latter volt. Megéri, hogy elmeséljem önnek ezt a történetet, Önnek, ki maga a megtestesült tibetisztika.
Latter személyes vagyonnal rendelkező, dúsgazdag katonatiszt volt. Mivel legalább annyira unatkozott ezen a Titaliah-i helyőrségen, – hol nincs egy megvívandó ütközet, nem dördül el ágyúlövés – mint én, az az ötlete támadt, keleti kéziratok gyűjtésével fogja szórakoztatni magát. Jóllehet, nem volt keletkutató, és képtelennek is látszott az általa egyfajta megszállottsággal összegyűjtött ritka dokumentumok eszmei értékét felmérni, ideje nagy részét mégis azzal töltötte, hogy igyekezett felkutatni csillapíthatatlan szenvedélyének tárgyait. Sikerült is ezekből összegyűjtenie több mint egy tucat ábécé szerint íródott, sok száz darabot. Egy sort sem tudott elolvasni belőlük, de mindegy is volt neki. Megelégedett azzal, hogy a barátainak mutogassa őket, vagy a könyvtár e szegletében, ott, Ön mögött nézegesse őket. Nem tartalmuk, hanem méretük szerint rendezte el őket. Mekkora ökör! Még azt se tudta, hogy a „drága gyermekei" – ahogy az írásokat nevezte – miről is szólnak valójában.
Márpedig egy nap, 1816 vagy 1817 körül, a Terájban székében hosszában az egysége által vívott Nepáli háború után, valamelyik kutató ügynöke felkereste. Közölte vele: a Tibetbe és Nepálba menekült olasz kapucinusok Patnában nyitott kolostorában, ahol azóta spanyol kapucinusok laknak és kórházat létesítenek, egy fiók mélyén, ismeretlen nyelven íródott kéziratra bukkantak. Latter ereiben – azt hiszem –, még körbe se futott a vér, azon nyomban útnak indult, hogy maga tájékozódjon arról, amit jeleztek neki. Néhány nap múlva úgy hozta haza értékes terhét, mintha oltári szentséget szorongatna a kezében. A felesége mesélte el nekem a jelenetet. Azt mondta, Latter tekintete teljesen átszellemült, örömében nem tudta, hová legyen. Hozzájutott egy... olasz kézirathoz! De ez nem olyan kézirat volt, mint a többi. Ez egy olasz-tibeti és tibeti-olasz szógyűjtemény, Orazio della Penna di Billi tisztelendő úr, olasz kapucinus, a közép-tibeti küldetés prefektusa készítette hosszú Ihászai tartózkodása alatt, 1716 és 1745 között. A szerzetes annyi tibetit gyűjtött maga köré, hogy vállalkozhasson a római hitvédő írások megfogalmazására. Ezekben a buddhista tételeket igyekezett cáfolni, és rávilágított: a kereszténység az egyetlen igaz hit. Hogy ez sikerüljön neki, fáradtságot nem sajnálva hónapokon, éveken át módszeresen vetett egybe minden tibeti szót – melynek fel tudta fedni az értelmét – saját nyelvének szavaival. A kincsvadász elkápráztatott képével Latter az olasz szerzetes közel negyed évszázadon át tartó munkájának gyümölcsét hozta el Titaliahba.
Kezdetben, mint a többi szerzeménye esetében, megelégedett azzal, hogy a könyvtárában rendezgesse a dokumentumot, és üdvözült tekintettel nézegesse. Egészen addig a napig nem gondolt vele másra, amíg egy látogató fel nem hívta rá a figyelmét: egy ilyen dokumentum megérdemli a tanulmányozást, hiszen a tibeti nyelv még teljesen ismeretlen. Azt kellett hát elkövetni Orazio atya szövegével, amit a francia Champollion tett nemrég a rozettai kősziklával az egyiptomi hieroglifák esetében. Magyarán, az olasz egyezményes szómutató segítségével határoznák meg a megfelelő tibeti szó jelentését, és így megszerkeszthetnék az első tibeti szótárt, még ha az nem is lenne teljes, hanem hiányos, sőt helyenként hibás. Latter hagyta magát meggyőzni, és a kéziratot végrendeletében a tanárai közt számos tudós keletkutatóval ékeskedő kalkuttai Bishop's College intézetre hagyta. Ezután áthelyezték Purniahba, és alezredesi fokozatba léptették elő. Mivel régóta kizárólag a pezsgőnek és pálinkának élt, nemsokára bele is halt: mocsárlázroham vitte el. Pontosabban, orvosai a halálát félfontnyi kalomellel magyarázták. Özvegye átengedte a hagyatékot a püspök kollégiumának, és többet nem hallott felőle. A kézirat felügyeletére kijelölt könyvtáros nemigen foglalkozott a dokumentummal, az érdektelen régiséget a polcok mélyére dobta.
Még most is biztosan ott heverne, ha csoda nem történt volna. Ceylonból jövet, egy reggel Friedrich-Christian-Gotthelf Schroeter német lelkész szállt partra Kalkuttában. Jelentkezett a város püspökénél, és tájékoztatta abbéli óhajáról, hogy a himalájai lakosságot keresztény hitre térítené. Ez bizonyos szintű, az e népek által beszélt nyelv ismeretét, más szóval a tibetiét feltételezi, jegyezte meg a püspök. Márpedig, akkoriban ezt a nyelvet teljes titok övezte. A legjobbnak az tűnt, ha a Schroeter tiszteletes először ennek a senki által nem ismert, titokzatos nyelvnek a tanulmányázásához lát hozzá. A püspök azt tanácsolta, menjen el a kollégium könyvtárába, hátha talál ott véletlenül valami művet, amely alkalmas lenne a kutatás elindítására. Ez volt a mindent eldöntő zseniális húzás, afféle, mint Kolumbusz Kristóf híres tojása. Schroeter úgy fedezte fel szekrénye mélyén Orazio della Penna kéziratát, mint az egyiptológusok a múmiákat a fáraók sírkamrái mélyén. Azon nyomban magához vette, és a püspöktől, – ki igen meglepődött, mikor hallotta: tudtán kívül ilyen ritka tárgy birtokosa – meg is kapta az engedélyt, hogy hittérítő küldetése előtt magával vigye tanulmányozás céljából. Amint Schroeter értesült róla, hogy a kézirat egy Titaliah helyőrségbéli tiszt hagyatéka, elhatározta: feljön, és letelepszik itt, hogy minden szabadidejét nyelvészeti kutatásainak szentelje. Kinevezték a helyőrség tábori lelkészének, ami tisztán formális kinevezés. Mellém került, a legnagyobb hitetlen mellé; hiszen én fittyet hányok Istenre, az itt szolgáló összes katona meg muzulmán bengáli! Ezek a fafejek azt hiszik, ők vannak az igaz hit birtokában. Kizárólag a Korán szerint ítélnek, pedig soha nem is olvasták: írástudatlanok. Naponta ötször, a katonai gyakorlatok kellős közepén szalemalejkuznak, és semmi pénzért nem hajlandók disznóhúst enni. Nyilvánvaló, egy ilyen  fajta táborlelkészséggel Schroetert nem fenyegette az a veszély, hogy túlhajszolja magát. Bölcsen kezelte a dolgot: engem nem is igyekezett megtéríteni, és semmilyen kapcsolata nem volt a katonákkal. Végül már boldognak tűnt, hogy ilyen sétagaloppot talált magának. Napjait Orazio atya szótárának boncolgatásával töltötte: az olasz szavakkal szemben német szavakat helyezett, mint azokban a társasjátékokban, ahol egyik szót a másikkal kell helyettesíteni.
Mikor egy szórakozott pillantást vetettem a munkájára, megjegyeztem, hogy kedvezőbb volna az olasz szógyűjteményt inkább angolra fordítania, mintsem az Indiában szinte teljesen ismeretlen német nyelvre. Schroeter ebbe szívesen beleegyezett, bár hozzátette, ez tovább bonyolítja feladatát, hiszen még olaszul sem tud. Természetesen, ha egy általunk alig ismert nyelv segítségével akarunk lefordítani egy alig ismert és egy másik, egyáltalán nem ismert nyelvet, az eléggé kockázatos vállalkozás. Schroeter mégis elfogadta tudatlan ártatlanságomban tett felhívásomat. Miközben a verandán legyezgettem magam és whiskyt kortyoltam, figyeltem, hogyan izzad aggodalmas arckifejezéssel, mély barázdákkal a homlokán fordítása felett: nagy, teuton fejében reménytelenül kutatta a jönni nem akaró szavakat. Én vagyok rá a tanú, hogyan merült el az őrült kínban, hogy rossz angolra fordítsa a katolikus szerzetes olasz handabandáját, és kitartó munkája során ez az én szász tábori lelkészem hogyan hatolt a tibeti nyelv titkaiba. Végül már szánalmat éreztem iránta. Nem aludt. Magában és álmában is beszélt. Az együtt elköltött ebédkor elfelejtett enni. Ha töltöttem neki a madeira borból, azt felelte, iható a bordóim. Marhasültjeim nem voltak rá nagyobb hatással, mint az utolsó curry-s bárány. Végül elvesztettem a türelmemet. Rendreutasítottam, mint ahogy tizedeseimmel tettem volna: hagyja már abba ezt a komédiát! Semmi értelme ekkora fejtörést okoznia magának azért, hogy a hegyekbe menjen megtéríteni azokat a tetves barbárokat! Azok még csak nem is emberi lények! Odacsaptam az asztalra, mondtam néhány wales-i szitkot. Persze, nem értette őket. Kikeltem az ellen a nevetséges mánia ellen, amely arra készteti a fehér embert, hogy ezeknek az átkozott vadembereknek az átkozott nyelvjárásait tanulja ahelyett, hogy inkább a nyomorult pogányok tanulnák meg a mi szép angol nyelvünket, mely – mint azt mindenki tudja – a legszebb a világon!
De hiába háborogtam. Kirohanásom ugyan pillanatnyilag kizökkentette Schroetert a kábulatból, másnap mégis ugyanúgy folytatta a gályamunkát. Annyira belekeseredett, hogy egy reggel önkívületben találtam rá: magas láz áldozata lett. Se érvágás, se a hashajtás nem hozott gyógyulást. Az amúgy erősnek tűnő szervezete feladta a harcot. Befejezetlenül hagyva munkáját anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét, rövid haláltusa után, 1820 júliusában hunyt el. A falu északi részében, az innen háromszáz yardnyira fekvő temetőben hántolták el. Ha kilátogat oda, látni fogja a nevével kifaragott sírkövet.
Lord Amherst
De mi legyen ezeknek az olasz, tibeti, angol, német nyelvek keverékével firkantott oldalaknak a sorsa? Tanácskoztam Latter őrnagy özvegyével. Ő azt javasolta, forduljak a szerampuri baptistákhoz. Azonnal értesítettem doktor Carey-t, hogy birtokomban van egy kézirat, amely valószínűleg érdekelné. Nemsokára, egyik hittérítő körútja folyamán meg is látogatott. Ez az ördögi fickó rendszeresen jár a hátországba, ahol a mondókája iránt teljesen közömbös népekhez intéz beszédet, prédikál, hirdeti az igét. Megmutattam neki szegény Schroeter füzeteit. Anélkül, hogy bevallotta volna, hogy egy árva kukkot sem tud tibetiül, zsebre vágta az iratot, megköszönte, majd visszaindult, hogy tovább prédikáljon, és hirdesse az igét. Aztán 1826 júniusában egy nap elképedve hallottam: a szerampuri baptisták megjelentették az én tábori lelkészem befejezetlen művét. Náluk ez bevett szokás. Évek óta adnak ki szótárakat, nyelvtankönyveket, mint pék a péksüteményt. Bengáli, telugu, tamil, malajalam után tibetit miért ne? Nem volt módomban megítélni meggondolatlan misszionárius lelkesedésük újabb gyermekét, ahhoz azonban elég közelről figyeltem vajúdását, hogy tudjam, rendelkezik minden olyan hibával, amely a korai születésből ered. Legalább ennyire meglepett a következő évben a hír: rendelettel függesztették fel e vetélésnek a sokszorosítását, és lord Amherst Őfensége egy bizonyos magyar nemzetiségű Kőrösi Csoma Sándort bízott meg azzal, hogy a neki megfelelő módon az ügyet kezébe vegye.
Íme hát, drága barátom, a történet, melyet el akartam önnek mesélni. Ezen a helyen született az ön saját munkáinak is majdnem véget vető szótár. Annál is inkább sajnáltam volna, mert ez megfosztott volna attól az örömtől, hogy önt megismerhetem".
S ekkor újabb pohárral töltött kedvenc italából.
Nagyokat lépve a kunyhómhoz vezető, elefántnyi fűben megbúvó szűk ösvényen, majd a sűrűben, hol tigrisek lapulnak, eltűnődtem azon, amit Lloyd mesélt az imént. Tehát a kalkuttai anglikán püspök a német lutheránus papot bízta meg egy olasz katolikus szerzetes tibeti szószedetének fordítási feladatával, melyet aztán az angol baptisták, indiai tőkével dán közbeékelt területen tettek közzé, hogy hátráltassák a szótár sikerét, és amelyet időközben egy erdélyi magyar származású osztrák állampolgár készített el a kormány és az Ázsiai Társaság megbízásából. Jobb szó híján, én is részese lettem ennek a nagy bonyodalomnak. Elképedtem. A valóság túlszárnyalt minden elképzelhetőt.

Titaliah, 1837. január 21.

A téli évszak itt az idegenforgalomé. Decembertől megsokszorozódnak az erre elhaladók. Kereskedők, utazók, földrajztudósok, hivatalnokok; angolok, indiaiak haladnak át Titaliahon, hogy Dél felé igyekezzenek, vagy ellenkezőleg: fel, Északra. A kellemesebb, sőt határozottan frissebb időjárás megkönnyíti a közlekedést, melyet a meleg, majd a monszunesők később már megnehezítenek, mígnem az év többi időszakaiban teljesen lehetetlenné teszik az átutazást. Nemrég láttam egy kutatócsoportot Punkabari, Kurseong és Dardzsiling felé menni. Azt mondták, először a Mahananda folyását követik Sziliguriig, majd belevágnak a dzsungelbe a Balasan folyó mentén. Küldetésük abból áll, hogy felmérjék egy éghajlati állomás felállításának esélyeit Dardzsilingben, vagy a környéken, olyan magasságban, ahol az időjárás körülbelül az európai átlagnak megfelelő. Egy hete újabb csoport jelent meg. Ők olyan helyek felé igyekeztek, ahol kínafát ültethetnének; helyben kívánják előállítani a kinint. Mivel ezen elcsodálkoztam, megerősítették, e célra közvetlenül a Teráj feletti terület éghajlata a legkedvezőbb. Emlékeztettek rá: a kínafa a perui őserdőkből származik. Tegnap, megint más agronómusok a Himalája első leejtőin vizsgálták teacserjék ültetésének a lehetőségét. Mindennap rengeteg embert látok elhaladni erre, beleértve a különböző felekezetek zarándokait.
Ma osztrák honfitársam, Anton Troyer látogatott meg. Mielőtt végleg itt hagyná Bengáliát, kedvtelésből a környéken kirándulgat. Utána Bécsbe szándékozik menni, de nem maradna ott. Párizsban akar letelepedni, hogy a Silvestre de Sacy és Eugéne Burnouf kettős irányítása alatt ott működő Ázsiai Társaságnak dolgozhasson. Ő adta tudtomra, hogy elhunyt Jules Klaproth másfél évvel ezelőtt Párizsban. A neves porosz tudós a francia fővárosba száműzte magát, és akárhányszor hívták, nem tért vissza Berlinbe. Troyer közölte továbbá, hogy 1835. március 2-án elhunyt a Magyarországon I. Ferenc-ként emlegetett II. Ausztriai Ferenc. Abszolutista uralkodó volt, a magyarok és a szabadelvűek ellensége, a Szent Szövetség és a legnehezebbfejű reakció megtestesítője. Utódja, I. Ferdinánd se sokkal többet ér. Gyönge uralkodó, kormányozni képtelen. A császárság valódi ura továbbra is Metternich. Hatalma alig gyöngül attól, hogy az Államtanácsban jelen van belső ellensége, Kolowrat gróf, és Habsburg Lajos főherceg. Ettől a csapattól nincs mit remélni. Egyébként, nemrég elhatározták, hogy hazaárulás vádjával pert indítanak az Erdélyben a nemzeti megújhodás mintaképének tekintett Wesselényi Miklós gróf ellen. Az az érzésem, sötét napok várnak ránk, mind Magyarországon, mind Erdélyben. Milyen kár, hogy nem válhatunk ismét független királysággá! Mind ezt szeretnénk, de hát képtelenek vagyunk rábírni akaratunkat a bécsi korlátolt, bizalmatlan, ellenséges kancelláriára.
Kihasználom még Troyer látogatását, és más hírek felől is érdeklődöm. Hiszen évek óta nem igen tudom, mi történik Európában. Azt mondja, Angliában 1830. óta IV. Vilmos a király. Szeszélyes, reakciós személyiség, a whigek és a toryk egyaránt igyekeznek pórázon tartani. Valójában az angolokat a miniszterelnök, lord Grey és külügyminisztere, lord Palmerston kormányozzák. Az ő igen erős személyiségük uralja a politikai és diplomáciai színteret. Franciaországban, ugyanattól az évtől az Orleáni hercegi ág trónra jutott leszármazottja uralkodik. „Polgárkirálynak" hívatja magát, és szakított a Bourbonok fényűző hagyományával. Spanyolországban a becstelen VII. Ferdinándot II. Izabella követte a trónon. Erről Don Jósé Hezeta szavait jutnak az eszembe. Azt mondta, mihelyt Ferdinánd eltűnik, visszatér hazája szolgálatába. Mostanában kellett tehát elhagynia Indiát. Ő, ki egy tengerentúli spanyol gyarmaton született, bizonyára szomorúan figyelte, amint a spanyol dél- és közép-amerikai gyarmati birodalom kártyavárként omlik össze a számos új, és törékeny köztársaság javára. Végül Troyer még közölte, hogy 1825-ben meghalt Sándor cár, kit a trónon a – szó legszorosabb értelmében véve – tekintélyelvű uralkodó, I. Miklós követ. Mennyi változás, mióta keletnek indultam! De hát ez nem meglepő. Több mint tizenöt éve történt.

(Folytatjuk)

2017. november 5., vasárnap

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (1)

II. rész / 1835-1837


Kalkutta, 1835. december 15.

Minden készen áll. Lezártam a ládámat, a hajó már vár a kikötőben Esplanade row-nál, a Chandpaut rakpart mellett. Ez visz fel a Húgli folyóra, Észak-Bengáliába. Az öt férfiból álló kíséretem a fedélzeten tartózkodik. Napkelte előtt majd eljönnek a holmimért, és akkor azonnal indulunk, hogy kihasználhassuk a dagályt.
Sokáig azt hittem, könyvmoly-kutatásaimmal közelebb kerülök a szanszkrit, és a belőle eredő nyelvek titkához. Ráadásul könyvtárosi állásom is erre ösztökélt: könnyű szerrel jutottam hozzá minden szükséges anyaghoz. Ha e nyelvek tanulásán, fordításán kívül más szándék nem vezérelt volna, a módszer megfelelt volna. Hiszen itt vannak nekem az indiai panditjaim! Egyebet sem szeretnének, mint, hogy bevezessenek szent nyelvükbe, elmagyarázzák a felépítését. Az én célom azonban teljesen más. Régész módjára kívánom tanulmányozni ezeket a nyelveket, hogy – reményeim szerint - felfedjem a sajátomhoz kötődő, többé-kevésbé távoli rokonságuk bizonyítékát. Természetesen, ehhez egy időre el kell szakadnom Kalkuttából, az Ázsiai Tárasságtól, és a külvilágtól. Ily módon érhetem el leginkább a kívánt eredményt. Ezért határoztam el, hogy otthagyom a várost, és Észak felé megyek. Nem a végett – mint némelyek állítják – hogy Tibetbe jussak, hanem, hogy olyan körülmények között mélyülhessek el az indiai nyelvek tanulmányozásában, mint a tibeti nyelvben végzett munkásságom során. Jóllehet, a mostani vállalkozás más méreteket ölt. Akkoriban nem volt semmim, nélkülöztem minden jegyzetet, útmutatást. Most könyvekre, szótárakra, nyelvkönyvekre, irodalmi művekre támaszkodhatom. Úgy vélem, ily módon gyorsan elérem az utazástól várt eredményt, s Kalkuttába már azokkal a cáfolhatatlan bizonyítékokkal térek vissza, amelyeket feltétlenül fel kell fedeznem. Ezúttal nem csak szótárszerkesztői, hanem nyelvészi feladatok is várnak rám. A himalájai kolostorokban végzett munkám ebben bizonyára hasznomra lesz, hiszen ott megtanultam elemezni, összevetni, boncolgatni a nyelvtani szerkezeteket. Mindenesetre, nagy reményt fűzök az előttem álló kutatásokhoz. „Adja az ég, hogy utamat siker koronázza!"
Az előző hónapban, november harmincadikán, megkértem tehát Prinsepet, szerezzen nekem új, három évre szóló tartózkodási engedélyt, „mind a szanszkrit mind más indiai nyelvek területén szerzett ismereteim tökéletesítésének céljából". Arra kértem továbbá, két útlevelet állíttasson ki a nevemre. Az egyiket angolul, a másikat perzsa nyelven. így eljuthatok észak-nyugat indiai tartományokba is, azaz: Északnyugat Bengáliába. Mert hát arról szó sem lehet, hogy oda térjek vissza, ahonnan néhány éve jöttem, a Nyugat-Himalájába. Hogy biztosítsam az angol hatóságokat, megígértem, távol tartom magam minden esetlegesen gyanús tevékenységtől, – még a földrajzi vizsgálódástól is. Mindent elkövetek, nehogy bármiféle kellemetlenség érje őket. Az ember sosem lehet elég óvatos. Kijelentettem az Ázsiai Társaság titkárának: csak az ő közvetítésével levelezek; latinul írt, nyílt levélben küldök el neki mindent. így az egész tisztázott lesz, senkinek nem lehetnek fenntartásai.
Tegnap, december 14-én, megkaptam az útlevelem. Mac Naghten írta alá „a főkormányzó nevében, annak intézkedésére". Egyszerű papírlap ez, a polgári hivatalnokok, brit katonai hatóságok, Anglia barátai és alattvalói előtt így tüntet fel: „Kőrösi Csoma Sándor, magyar nyelvész, Erdély szülötte". A perzsa nyelvű papíros ennyit mond csupán: „Mollah Iskander, Roum országából. Azaz: Sándor, európai tudós. így talán megúszom a kellemetlen meglepetéseket.

Malda, 1836. január 20.

Tegnap reggel érkeztem. Ebben az évszakban hideg az északi szél, lassította is a haladásunkat, de azért nem állította meg. Ahogy terveztük, kihasználva a tengerárnak köszönhető vízszintemelkedést a hajnal első fényeinél indultunk a .kalkuttai partról. Mikor Szerampur, Barrackpur, Chandernagor, Chinszura elmaradt, behatoltunk a Gangesz másik ágába, melyet Baghirathi-nak hívnak. Az alig érzékelhető szintkülönbség megkönnyíti a tájékozódást. Elég egy szál vitorla, hogy haladjunk az áramlattal szemben. Ha pedig szükséges, négy ember az evezőkhöz ül, az ötödik felkapaszkodik a magas hajófarra, s a hosszú kormánylapáttal irányítja a hajót. Amikor a dagály már nem befolyásolja az áramlást, alig kell rásegíteni. Elhagytuk Berampurt, Kassimbazart, és Mursidabadot. A körzetnek e fontos székhelyét követően sok időt elvesztegettünk a folyó számos kis kanyarulatának követésével. Jangipur után a Bhagirathi és a Gangesz főfolyásának találkozási pontjához értünk. Itt vissza kellett mennünk úgy egy mérföldet, Godagari magasságába, hogy megtaláljuk a Mahananda folyó egyik baloldali mellékágát, mely a Himalája hegyvonulataitól, Szikkimből ered. Erre mentünk tovább. A folyó itt is igen girbegurba. Először English Bazar-ig jutottunk, majd Malda városába. Innen írom most naplóm e sorait. Mindent egybevetve, harminchat napba telt idáig az út. Nem mondhatni, hogy sebes ez a tempó, de viszonylag kényelmes. A hajó közepén felállított szerény szalmatető védelmet nyújt a nap, a hideg és a szél ellen. Gyakran húztam meg itt magam miközben embereim, mit sem törődve a hideggel, meleggel – ahogy a bengálik mind – félmeztelenül, egykedvű dudorászás közepette húzták az evezőt. Bengália tökéletesen lapos terület, alig venni észre a folyóparton megbúvó falvakat. Valójában, az egész egy vizes mocsár, olyan, akár a szivacs, főleg a száraz évszakban, mint most. Lehetetlen lecsapolni, mert nem lejt a talaj. Az egyetlen eszköz rengeteg malom munkába fogása volna, ahogyan a hollandok tették a Németalföldön. A bennszülöttek persze nem gondolnak erre. Ők rizstermesztők, számukra a bőséges vízmennyiség egyet jelent a jó terméssel. Még akkor is, ha gyakran több víz érkezik a deltába, mint amennyit a Gangesz megszámlálhatatlan ága befogadni képes, s ilyenkor könnyen kiárad a folyó. Maga a Gangesz főfolyása tagadhatatlanul lenyűgöző. Áradáskor legalább hatszor, nyolcszor olyan széles, mint a Duna Pest és Buda között. Nem is látni egyik partjáról a másikat. Az embernek olyan érzése támad: egy tavon van; s mivel az áramlás alig érzékelhető, ez a benyomás még élénkebbé válik. De ez egy sártenger is, a sárgás víz farönköket, valóságos fűszigeteket sodor magával.
A Mahananda már nem ilyen hulladéktemető. Elég tiszta a vize, főleg, ha Észak felé haladunk. A táj azonban épp olyan lapos és egyhangú, mint Délen. Ha az embernek nem sietős, és képes elfeledni az idő múlását, a hosszú hajóút valódi pihenőkúrával ér fel. Álmodozással töltheti az időt, hallgathatja az evezők csobbanását, a hajósok kissé siránkozó énekét, kiáltásukat, mikor átszólnak egymásnak egyik csónakból a másikba, a víz felett köröző, majd rémülten felrebbenő madarak zaját. Milyen távol vagyunk itt a nagyvárostól, hol mindenki töri magát, és folyik a cselszövés; hol a nagy versenyfutásban ember embernek farkasa! De Bengáliában az oly fenséges természet, mint most, szörnyű gyilkossá is válhat. Soha nem látott erővel pusztíthat olyankor. Úgy sodorja el az embereket, házakat, szerszámokat, mint a szalmaszálakat. Mintha tombolásában az összes indiai isten azon fáradozna, hogy elpusztítsa saját teremtményeit.
Maldában elhagyom az öt férfit, akik Kalkuttából idáig hoztak. Olyannyira elégedett vagyok baráti szolgálatukkal, hogy a fizetségen felül jutalmat is adok nekik. Az általuk Prinsepnek küldött levelemben kifejezem elégedettségemet az Ázsiai Társaság titkárának. Az ő dolga volt, hogy legénységhez juttasson, s ezt élénken megköszönöm neki. „Lekötelez, írom, a jó szolgálatával, amelyet szíves volt megtenni nekem azzal, hogy e derék öt férfit és hajójukat a rendelkezésemre bocsátotta."
Miután megérkeztem, hozzá láttam, hogy új, kisebb hajó után nézzek. Az, amelyik idáig hozott – tudtam –, nem közlekedik tovább. Sziliguri irányába kívántam folytatni az utam. Gondoltam, míg végső döntést nem hozok, Felső-Bengália e területén elidőzhetek.

Jalpaiguri, 1837. március 7.

Január 21-én, délben, ismét útnak indultam. Minden tekintetben a hajóút a legkényelmesebb, még ha lassú is. A szárazföld itt amolyan lápvidék: csatornák, tavak, folyók, mocsarak nehezítik az előrejutást. Egyébként könnyen találtam új, szolgálatkész hajóscsapatot. Ők elvisznek Krisnaganj-ig, amit az itt élők Kisenganjnak ejtenek. Ébenfekete, sasorrú, egyenes hajú, nevető szemű emberek ezek; rövid ágyékkötőt, fehér turbánt viselnek és az ajkuk folyton mosolyog. Amolyan gyermeki, számomra – bevallom – érthetetlen gügyögéssel tették vidámmá útvonalam e második szakaszát. Figyeltem, hogyan derülnek kényszerű hallgatásomon, próbáltam kihallani elhadart szótagjaik közül a szanszkrit gyökereit, ezek képezik a bengáli nyelv alapjait is. De hiába. Mosolyukra minduntalan zavart, kényszeredett mosollyal feleltem.
Újabb kilenc napon át tartó evezés következett a fáradhatatlan északi szél ellenében. Vidám legénységem a fásultság semmilyen jelét nem mutatta. Követtük a folyó kietlen vidékeken átkígyózó kanyarulatait. A közelben nincsenek falvak. Maldától Krisnaganj légvonalban nem több nyolcvan mérföldnél, az út azonban közel a duplája ennek, a Mahananda változó folyása miatt. Embereimnek az elmúlt két napban keményebben rá kellett feküdniük az evezőkre. A táj emelkedett, jóllehet csak kevéssé, ahhoz mindenesetre eléggé, hogy a szintkülönbség kivehetővé váljon. Később megálltunk egy elhagyatott helyen, ahol nem volt semmilyen útjelzés. Krishnaganjhoz értünk, magyarázták hajósaim heves taglejtésekkel, ezen a ponton túl a folyó már nem hajózható, még olyan csónakkal sem, mint a mienk! Feltették fejük búbjára a csomagjaimat, megindultak libasorban a magas fű közti keskeny csapáson a kisváros felé. Két óra múlva megérkeztünk és rögtön általános érdeklődés fogadott minket. Ahogy elnéztem szimpatikus hajósaimat, olyan érzésem támadt, egész egyszerűen a fehér isten eljövetelét regélik orrhangjukon a kővé dermedt lakosságnak, és az őket ért megtiszteltetésről, hogy e helyig elkísérhettek engem. Letették a csomagokat a földre a piactér közepén, szónoklatot intéztek az egyre gyarapodó tömeghez. Nem tudom, miket meséltek, de a hallgatóság néha felnevetett, néha meg ijedt képet vágott. Sose tudom meg, mi történt velem aznap; az ünnepnek vége szakadt, kísérőim megint magukhoz ragadták a holmimat, és nyomukban az egész faluval elindultak a „kormány bungalow"-ja felé. Ez lett a szálláshelyem.
Még zavartan az iménti előadástól - melynek akaratlanul lettem a hőse –, elhelyezkedtem a szerény, alig bútorozott, döngölt földre épített szalmakunyhóban. Vártam, hogy visszahúzódjanak a kíváncsiskodók, amit meg is tettek, egyébként hamarabb, mint reméltem. Hajósaim nemsokára újra előkerültek, egy hasonszőrű, teljesen fekete, meztelen alak társaságában. Ő azonban azzal az előnnyel bírt felettük, hogy hadováit valamit angolul. Sziliguriig szeretném folytatni az utamat, magyaráztam neki. A kisváros a Mahananda felső folyásánál helyezkedik el, úgy ötvenmérföldnyire, északkeletre. A férfi odafordult hajósaim felé, – azok jobban derültek, mint valaha, – és igen bonyolultnak tűnő tárgyalásba bocsátkozott velük. A kézmozdulatok, a kiabálás, – nekem úgy tűnt – legalább akkora szerepet játszott itt, mint maga a beszéd. Tréfás történeteket mesélő kópéknak nézte volna őket az ember. Annyira, hogy már tényleg olyan érzésem támadt, rajtam gúnyolódnak. Minden erőfeszítésem dacára sem sikerült megragadnom a számukra oly nagy örömet szerző, szinte harsogó tárgyalás értelmét. Végül az angolul valamicskét gagyogó férfi odafordult hozzám. Egy ideig kereste a szavakat, majd egész fogsorát kivillantva elnevette magát. Közölte, a hajósok hajlandóak elkísérni úti célomig, s szállítják is a holmimat, ha ezért megfizetem a nekik megfelelő összeget. Nagyon tetszettek nekem. Lenyűgözött annak a lehetősége, hogy még néhány napig velük maradhatok. Mivel nem igen tudtam, mennyit ajánljak, és láthatóan hiányzik is belőlem a jó szőnyegkereskedőtől elvárható alkuképesség, hagytam, hadd vitázzanak az árról ők maguk. Meg voltam győződve róla: kifosztanak, mint ahogy félreeső ligetek kies szegletében ez történni szokott. De már beletörődtem, hogy alávetem magamat a nálam ravaszabb törvényének. Hamarosan újabb beszéd, - és taglejtésözön következett: ütemes nevetés zaja, combon dobolás. Elsápadtam. ,,Ezek a vigécek éppen a bőrömre alkusznak", gondoltam félelmemben. Szerettem volna elmenekülni. Úgy éreztem, kelepcébe kerültem, szabadulásom feltételeit egy csapat haramia szabja meg. Legfeljebb a szememet hagyják meg, amivel sírhatok. Meglepetésem csak a leggyávább fellélegzéshez hasonlítható, mikor „az angolul beszélő bandita" „cinkostársai" nevében arra kért, fejenként egy rúpiát fizessek nekik az előttük álló százmérföldnyi útra. „Micsoda, gondoltam egy szempillantás alatt?! Megúszom öt rúpiából, mikor azt hittem, ennek a tízszeresét kell majd megadnom! Szinte hihetetlen!" Megismételtettem a tolmáccsal az összeget, s miután megerősítette, azonnal ráálltam a dologra. Megegyeztünk, hogy másnap reggel indulunk.
Január 31-én hajnalban keltünk útra. Embereim megint ott vonultak előttem libasorban szavannákon, mezőkön, mocsarakon át, és a rizsföldek szélén futó rézsün. Énekeltek, vidáman duruzsoltak, mintha fejükön nem is nehéz csomagokkal egyensúlyoztak volna. Jobbról elhagytuk a Mahanandát. A legtöbbször észre se vettük, ahogy ott kanyarog a fa- és bambuszligetek között.
Négy nappal később egy angol katonatiszt parancsnoksága alatt álló indiai helyőrségre, Titaliah nevű kis faluba értünk. Itt megszálltunk éjszakára, s én jelentkeztem a tisztnél. A wales-i származású őrnagy George Aylmer Lloyd néven mutatkozott be. Nagyon barátságosan fogadott, terveimről kérdezgetett.
Mint mondta, kapcsolatban áll a Kalkuttai Ázsiai Társasággal. Rögtön felajánlotta a segítségét. Elmondtam neki, hogy Sziliguriba igyekszem; pillanatnyilag ugyan nincs mit kérnem tőle, adott esetben azonban nem fogok habozni, hogy kedvességére hivatkozzam. Ez a hatalmas, atléta vállú, hosszú, vörös bajuszú, majdhogynem gyermeki mosollyal megáldott wales-i fickó a legjobb benyomást gyakorolta rám. Ha szükséges, azt hiszem, tényleg hivatkozhatom majd rá.
Tovább haladtunk Észak felé. A folyó még mindig jobbról követte utunkat. Hamarosan az errefelé Teráj-nak hívott, hírhedten egészségtelen s ráadásul veszélyes területre értünk. Ez egy perzsa szó, azt jelenti: „gőz". A hatalmas mocsár, és dzsungel borította vidéken elefántok, tigrisek, párducok, orrszarvúk kóborolnak. A környék gyéren lakott, de nem lakatlan, mint, ahogyan hallottam. Erről magam is meggyőződhettem az út során: tanyákon mentünk keresztül, ahol találkoztunk a Mesh-ek törzséből származó, a bengálit nem beszélő bennszülöttekkel. A környéknek főleg az év egy részében öldöklő lázak miatt rossz a híre. Mindenesetre a láz nem télen támad. A tél éppen az az évszak, amikor az angolok, bengáliak és más indiaiak anélkül járnak-kelnek ezen a vidéken, hogy – mint, azt állították nekem – elszenvednék a malária borzalmait.
Február 8-án este, tökéletes egészségben megérkeztünk Sziliguriba. Másnap, rúpiáikkal megtömve, távolról integetve felém, hajósaim hazaindultak. Csak örülhetek, hogy utazásom első szakasza ily módon telt el. Minden jól végződött, még az a civakodás is Krisnaganjban, amikor azt hittem, a bőrömre alkusznak. Az ijedtségen kívül más bajom nem esett, s ezen mindig jót mulatok, ha visszaemlékezem.
Először Sziliguriban akartam letelepedni. Azzal biztattam magam, talán megkapom az engedélyt, hogy az egészen közel fekvő Szikkimbe menjek. Mivel Szikkim a tibeti civilizáció része, ismerős területre lépnék, jóllehet, soha nem terveztem, hogy valaha is folytatom tibetisztikai tanulmányaimat. Kizárólag egy cél vezetett ide: hogy kiterjesszem kutatásaimat a szanszkritból eredő nyelvcsaládra. Végül azonban lemondtam erről a tervemről, több ok miatt. Először is, igen óvatlan gondolatnak tűnt részemről a Teráj földrajzi központjában való letelepedés. Minden barátom óva intett a meleg évszak beköszöntével e főként ártalmasságáról híres környék rám leselkedő veszélyeitől. Aztán meg igencsak eltávolodtam a bengálik által lakott körzetektől is, pedig az ő nyelvüket tettem törekvésem első sorába. Végül pedig, maga a hely is rossz választásnak tűnt. Úgy határoztam, inkább Dzsalpaiguriba utazom.
Itt vagyok most. Azután indultam el ide, hogy kerítettem öt újabb hordárt. Ezek már nem bengálik, hanem Mesh-ek. Teljesen mások, mint előző embereim. Kicsik, véznák, csak az arcuk napbarnított, szemük mandulavágású, semmi élénkség nincs a tekintetükben, és nem is jellemző rájuk az a pergőbeszédszerűség, mely annyira meglepett idefelé jövet. Ábrázatuk inkább meggyötört, mint a szamaraké vagy az öszvéreké. Elnézvén, hogyan húzzák fel nagy nehezen fejük búbjára a rájuk bízott csomagokat, szánalmat éreztem irántuk. Szerettem volna megosztani velük a terhet, ezt azonban nem tehettem. Elvesztettem volna a tekintélyemet, a megbecsülésüket. Kétségkívül, még arra sem lettek volna hajlandóak, hogy velem maradjanak. Ilyen ezeknek az embereknek a gondolkodása. Számukra a fehérember isten, még ha történetesen egyáltalán nem az, akkor is!
Követtem őket a rizsföldeket átszelő utakon, vékony töltéseken; aprókat lépve, lábukkal a földet súrolva haladtak előre terhükkel. Nem énekeltek, nem szóltak egy szót sem. Látszólag beletörődtek igavonóállat-sorsukba. A dzsalpaiguri-i kunyhó előtt magamra hagytak. Tízszer is megköszönték a hitvány kis fizetséget, amelyet szégyenkezve átnyújtottam nekik. Azonnal visszaindultak. Mintha ők: Teráj és a dzsungel fiai, féltek volna akár egy napot is a városban tölteni. Az angol-indiai kormány által itt fenntartott kunyhó elég kényelmes. Ezt valószínűleg az magyarázza, hogy számos utazó megfordul errefelé, főleg a hideg évszakban. Pillanatnyilag egyedül vagyok, de tegnap két hivatalnok is megszállt itt éjszakára. Rengeteg bőrönddel és szolgálóval jöttek: akár egy valódi kis hadsereg. Hoztak magukkal asztalt, székeket, konyhai felszerelést, gyékényeket, szőnyegeket; nem beszélve az ágyakról, a hordozható zuhanyozóról, annak kiegészítőiről és egy borkészletről.
Levelet írtam Prinsepnek. Ebben igazolom a február 8-án nekem címzett küldeményének kézhezvételét. Ezt 19-én kaptam meg Lloyd őrnagy közvetítése révén. Azért nem válaszoltam rá azonnal, mert a mai napig nem tudtam, hol fogok majd a tanulmányaim megkezdéséhez letelepedni. Egyébként ezt még mindig nem tudom. Úgy értem, tétovázom: maradjak ebben a városban, vagy Titaliah felé menjek, ahogy Lloyd ajánlja nyomatékosan?
Prinsepnek hála, megtudtam, hogy Esterházy Pál herceg egy augusztus 4-én keltezett postával válaszolt az ő 1835 január 5.-ei levelére. Ebben arról tájékoztatja, hogy megérkezett Angliába a szótáram és a nyelvtankönyvem ötven példánya, melyeket át is adtak különböző osztrák és magyar egyetemi intézetek számára. Az uralkodó nevében a nagykövet megköszönte az indiai angol hatóságok és az Ázsiai Társaság nekem nyújtott segítségét. Örülök ennek, s ezt tudatom Prinseppel. Egyébként azt is közöltem vele, hogy lemondtam az egyik vagy másik szomszédos himalájai országba – Nepálba, Szikkimbe, Bhutánba – történő utazásom tervéről. Úgy értesültem, jelenleg veszélyes oda az út. Mindent egybe vetve, ezek az országok nincsenek is hasznomra az előttem álló kutatásokban. Ezért, mielőtt vízi úton Patnába mennék, bizonyos ideig itt maradok, hogy tanulmányozzam a bengáli és a szanszkrit nyelveket.
Bármelyik vidéken telepszem majd le végül, mindenképpen a szanszkrit és a vele rokon nyelvekre kívánom fordítani minden energiámat. Mivel nem vagyok valami nagy levélíró, előre figyelmeztetem levelezőpartneremet, csak rövid leveleket küldök majd neki, ha egyáltalán küldök. Megérdemli az őszinteséget, nem igaz? Mert igazából még mindig nem tudom, milyen eredményt remélhetek mostani próbálkozásomtól. Prinsep tájékoztatásával óvatosságból inkább elébe vágok az üres kézzel való hazatérés lehetőségének. Felesleges utánam küldetnem a postám, kivéve, ha véletlenül Erdélyből érkező levelekről lenne szó. Ebben az esetben Lloyd őrnagy - mint volt olyan szíves erre ígéretet tenni – elküldi azokat oda, ahol éppen tartózkodom.
Őrzöm a reményt, hogy egy nap eljutok Patnába, pillanatnyilag azonban mégis úgy döntöttem, inkább Lloyd-hoz csatlakozom Titaliahban és ott telepszem le. Három hónappál azután, hogy elutaztam Kalkuttából, ideje véget vetni kóborlásomnak. Nem azért jöttem, hogy a környéken kirándulgassak – errefelé nincs is semmi érdekes látnivaló -, hanem azért, hogy elszigetelten munkához lássak.

Titaliah, 1836. április 20.

Letelepedtem hát Titaliahban. Nem bent a faluban, ahogy Lloyd ajánlotta, hanem a közelben. Megszánhattam volna a katonatiszt villájában is; ő ezt szeretné, mert hát barátjául fogadott, és unatkozik is ebben a porfészekben egyedüli európaiként, de velem nem járna jól. Unalmas vendég, hallgatag társaság vagyok. Meg aztán az angolos élet – a bőséges reggeli, az ínyenc szószok, a véres marhaszelet, az erős italok – számomra semmit nem jelentenek. Megmaradok tibeti szerzetesi étrendemnél: teát és vizet iszom. Nyugalomra, nem pedig kényelemre van szükségem. Ezért ástam el magam itt a semmi közepén egy szalmakunyhóban, félmérföldnyire a lakott területtől. Nem érdekes, hogy a kunyhó szalmából, száraz levelekből készült és nincs benne bútor, még egy gyékény se. Lloyd küldött szolgálót; ő készíti el mindennap az egy tál főtt rizsemet, hoz egy kevés gyümölcsöt, zöldséget. Ennyi bőven elég. Ragaszkodtam hozzá, hogy senkitől ne függjek, ne legyek jobban rászorulva az őrnagyra, mint Kennedyre voltam Szabatuban. Főleg itt nem szabad a megszokott fehérembernek tűnnöm a bennszülöttek szemében, akikkel a bengálit gyakorolom. Ha Lloydnál szállók meg, minden erőmet felemészti, hogy elnyerjem a parasztok bizalmát. Angol úrként kezelnének. Ugyanolyan távol állnék tőlük, mint egy rádzsa, az ő mércéjükkel mérve. Lloyd láthatólag nem érti a viselkedésemet. Tegnap hozatott nekem asztalt, széket, és egy ládát, hogy abba pakoljam a rongyaimat, esetleges irkáimat a termeszek és más errefelé kártékony rovarok elől. Ez nagyon meghatott. Az első adandó alkalommal majd melegen megköszönöm neki. Igazán sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom. Már látta maga előtt, amint esténként beszélgetünk, sakkozunk, pipázgatunk, megvitatjuk a friss híreket. E helyett bezárkózom szalmakunyhómba a füzeteimmel, hogy az általa csak „átkozott, érthetetlen nyelvnek" nevezett bengálit igyekezzek elsajátítani. És ami még rosszabb, állítólag a hindinek ezt a devanagari írásjellel írott hindusztáni formáját is tanulmányozom, sőt: belekezdek a mahrattiba is. Bizonyára teljesen bolondnak néz. Nyilván azt gondolja, csak az időmet vesztegetem ezzel a halandzsával, s ráadásul minek, amikor az angol nyelv olyan szép?!

Titaliah, 1836. május 2.

Átmentem Lloydhoz, hogy nála töltsem a napot. Még abba is beleegyeztem, hogy a pecsenyék, marhasültek, és a szalonnás tojásos reggeli habzsolásával megsértsem fakír étrendem szabályait. Lloyd felajánlott egy teli pohár whiskyt, ezt azonban olyan hevesen utasítottam vissza, hogy nem erősködött. Mindössze sajnálatát fejezte ki, amiért megfosztom magam minden jótól, amit Isten földi boldogságunkhoz teremtett. Az a gyanúm, mint brit honfitársainak többsége, ő is meglehetősen provokatív. Tudván mennyire irtóznak a muzulmánok a disznóhústól, abban leli szadista örömét, hogy azzal tömi magát. Tisztában van vele, micsoda bűn a hinduk szemében megölni egy tehenet, és enni a húsából, számára még sincs nagyobb öröm mint, hogy nap nap után majdnem nyers marhaszeleteket és hatalmas oldalasakat fogyaszt. És nyilván marhazsírral készítteti el a sült krumpliját is! Mindig lóg nála egy vagy két szál füstölt sonka a plafonon, mint egy szentháború hadizászlaja!
Nem tudom, vajon félelmet akar-e bennem kelteni, de folyton a szomszédos Terájban rejlő „szörnyű veszélyekről" beszél nekem. Onnan Titaliah úgy egy mérföldnyire fekszik, az én bengáli kunyhóm még annyira se. Szerinte, minden pusztító csapás vidéke ez. Az ott terjengő mocsárgázok egyszerre mérgezik a levegőt és az embereket. Egyáltalán nem szabad arra vetődni december első hónapjai előtt, és március vége után. Kizárólag a rövid téli évszak alatt lehet odautazni, tigrisre vadászni vagy egész egyszerűen áthaladni a területen, hogy a Himalája magasságaiba jussunk. De hát vannak olyan emberek, jeleztem neki, akik minden évszakban bejáratosak oda: ott élnek. „Ez igaz, hagyta helyben. Bizonyos bennszülöttek, mint a Mesh-ek. Ok ellenállóak a maláriával és a különböző lázakkal szemben. De azt nézze meg inkább, milyen satnyák ezek! Egy ujjpöccintéssel földre dönthetné őket az ember." Igen, azt hiszem, gyakorlatilag két Mesh súlya alig tenné ki az én wales-i barátomét, az ő életmódjuk azonban kétség kívül egészségesebb, még ha Lloyd meg is van győződve ennek az ellenkezőjéről. Próbáltam jobb belátásra bírni: az alkohol már a mi mérsékelt éghajlatunkon is káros, a trópusokon még végzetesebb. Veszélyesebb, mint az általa annyit emlegetett mocsári gázok. Az angolok nem csak a lázak miatt halnak meg olyan könnyen Indiában, hanem elsősorban a mértéktelen evés-ivás miatt. Elfelejtik azt az orvostudományból ismert tudni való igazságot, hogy étkezési szokásainkat az időjárási viszonyokhoz kell igazítanunk.
A Kelet-Bengáliához hasonló meleg országok spártai diétát és absztinenciát követelnek. Évek óta figyelem az itt élő angolokat: azon mesterkednek, hogy kijátsszák ezt az ésszerű törvényt. Ne csodálkozzunk, ha gyorsan el is szenvedik a következményét!
Azt mondják, az oly gyakran halált okozó betegségeknek a mindenütt egyaránt szennyezett víz a hordozója. Talán, sőt egészen bizonyosan. De nem az a jó megoldás, hogy borral és más szeszekkel helyettesítjük a vizet! A vizet hosszasan kell forralni, mintha tibeti teát készítenénk! Számomra ez a módszer eredményesnek tűnik, sikeresen alkalmazom egész évben. Tényleg szeretném hinni, hogy bár ez a rózsaszínes marhahúsleves kevésbé ízletes az ínyencek számára, mint a malváziai, a xeres vagy a portói borok, de kevésbé is ártalmas az egészségre.
Mikor napnyugtakor elköszöntem vendéglátómtól, a fejem friss volt, gondolataim tiszták maradtak. Mindezt az őrnagyról, a „túlságosan ritka esemény" megünneplésének okán elfogyasztott három üveg pezsgőjével már nem mondhatom el. Az állította, egymás után teletöltött poharait az én tiszteletemre s egészségemre üríti ki. Jóllehet, ezzel éppen a sajátja pusztításán munkálkodott.
A hazaúton a nap utolsó, rózsaszín fénysugarainál arra a megállapításra jutottam: jó okom volt elhárítani Lloyd szívélyes és nagylelkű meghívását. Mi lett volna velem, ha a társaságában élek? Hiszen én maga vagyok a megtestesült absztinencia! Nem mulasztotta volna el, hogy megszégyenítsen, ha látja, képtelen vagyok társa lenni a remélt ivászatban, lakmározásban. Míg így, szokásos rejtekhelyemen maradva, megőrizhetjük a mindkettőnk számára egyaránt hasznos baráti köteléket. Nem kell egymáshoz illeszteni az össze nem illőt. S én igen kevéssé hasonlítok a derék wales-i katonatiszthez!

Titaliah, 1836. szeptember 10.

Jól haladok az indiai nyelvek tanulmányozásában. Kezdem már beszélni a bengálit, és elég könnyen olvasom a hindit, a mahrattit. A szanszkrit tudásom most már kiváló. Azt tapasztalom, hogy ezek a nyelvek szoros kapcsolatban állnak egymással, mint például a latinból származó európai nyelvek. Főleg a nyelvtani szerkezeteket kutatom, hogy megpróbáljam feltárni a magyar nyelvhez kötődő, talán igen régi kapcsolatuk bizonyítékát. Néha zavarba ejtő hasonlatosságokra bukkanok, még a szókincset illetőleg is, ugyanakkor kevés a tényleges rokonságra épített elméletemet erősítő elem. Érzem a rokonságot, mint ahogyan a rendőrkutya kiszimatolja a betörőt, de nem sikerül ezt az érzést bizonyossággá szilárdítanom. Hetek, hónapok múlnak el, jegyzetet jegyzetre halmozok, összehasonlító táblázatokat állítok fel, listázom a szavakat, szófejtéseket készítek, de nem jutok semmilyen következtetésre. Makacsnak kell lennem, ki kell kényszerítenem az igazságot! Aki új dolgokat fedez fel, mindig nagyon kitartó.
Prinsep utánam küldette Lloyddal a katmandui brit helytartó egyik levelét. Brian H. Hodgson tudni szeretné, min dolgozom, és azt javasolja, látogassam meg Nepálban. Biztosít, hogy ki tudja csikarni Jung Bahadurtól, a királyság teljhatalmú urától a szükséges belépési és tartózkodási engedélyt. A nepáli utazás lehetősége eléggé tetszik. Talán elfogadom ezt a kedves meghívást. Mielőtt azonban nekiindulnék, szeretnék megbizonyosodni felőle, hogy onnan majd tovább juthatok Tibetbe. Tudom, hogy a Himaláján keresztül visz egy út Lhászába. Ha azt az utat igénybe vehetnem, az nem a tibeti tanulmányaim új-rafelvételét jelentené a számomra, – arra már végleg keresztet vetettem – viszont eljuthatnék a mongóliai magas legelőkig, és akkor megvalósulna végre az álmom, amely negyedszázada tartja bennem a lelket. Csodálatos volna! Azon nyomban írtam az én kedves levelezőpartneremnek, hogy érdeklődjön a Katmanduból Lhászába való eljutás esélyeiről. Ha a válasz kedvező, rögtön értesítem Prinsepet, küldetek felszerelést, pénzt, és végre belevágok a kalandba.
A várakozás ideje alatt igyekszem továbbra is hideg fejjel nézni a dolgokat: folytatom a szanszkritbéli kutatásaimat, nem táplálok hamis reményeket, illúziókat. Jól tudom: akárhogy is, úgy lesz, ahogy lennie kell, és nem az én vágyaim szerint!

(Folytatjuk)

Fordította Horváth Sándor Farkas

2017. október 31., kedd

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (15)

KALKUTTA 
1831

Kalkutta, 1831. április 23.

Végre itt vagyok Kalkuttában. Életem egy újabb szakaszába lépek. Remélem, nem lesz hosszú, mert változatlanul folytatni akarom utam a végső célig, a Felső-Ázsia-i török-mongol sztyeppékig.
Hogy miként értem le idáig? Hát ez egy elég hosszú történet. Kevéssel Victor Jacquemont távozása után nekiláttam jegyzeteim, holmijaim rendezésének. Október első napjaiban levelet írtam Kennedy kapitánynak, a szabathui angol helyőrség parancsnokának, hogy jelezzem érkezésemet, melyet még hónap vége előtt tervezek, és megkértem, járjon közbe a kormányhatóságoknál engedélyért, hogy a fővárosba mehessek, amihez anyagi segítségre is szükségem lenne. Következő hónap 17-én már válaszolt is néhány sorban, hogy foglalkozik ügyemmel, és megteszi a szükséges lépéseket érdekemben. Közölte egyben azt is, hogy szimlai villájában vagy a szabathui erőd egyik épületében szállásol majd el, attól függően, hogy mikor érkezem, mert más vendégeket is vár erre az időre. Búcsút vettem hát 26-án a monostor apátjától és a szerzetesektől, és elhagytam Kanamot. Megvallom, nagyon elérzékenyedtem. Mikor az ember három és fél esztendőt tölt el ugyanazon a helyen, sok szállal kötődik már oda, még akkor is, ha soha nem megy ki a fejéből, hogy egy nap tovább kell mennie onnét is. Miközben szorgosan lépegettem a három öszvérhajcsár és a csomagjaimmal megrakott állatok után, többször is visszafordultam, hogy vessek még egy utolsó pillantást a falura, ahol oly hosszan időztem, a monostorra, és arra a fenséges környezetre, melyben most élesen kirajzolódtak. Mikor elvesztek szemem elől az útkanyarban, először is a kinawari tájra fordítottam pillantásom, melyet csak most láttam viszont az 1827-es júniusi nap óta, mikor erre kapaszkodtam fel a hegyre Szabathuból. Negyvenegy hónapig, százhetvenhét héten át ki se mozdultam Kanamból! Még olyankor sem, mikor Szangje Puncog elutazott valahová, mert én nem tartottam vele. Szakadatlanul, hangya szorgalommal végeztem a rám bízott munkát, és csak akkor szakítottam félbe egy időre, mikor nagy ritkán látogatóim jöttek. Istenem, de hosszúnak, de véget nem érőnek tűnt ennek a szótárnak a szerkesztése! Gyakran már bántam is, hogy egy ekkora feladatot vettem a nyakamba. Könnyelműen ráálltam, azt képzeltem, hogy alig több mint egy év elég lesz hozzá. Nyolc évre volt szükségem, hogy pontot tegyek a végére. Meg kell vallanom, fogalmam se volt róla, hogy mit jelent egy ilyen munka, amikor a semmiből kell létrehozni. A Zanglában eltöltött idő még gyümölcsöző volt, de Phuktálban csaknem semmi eredménnyel nem járt. Főként kanami tartózkodásom idején tudtam magam igazán belevetni a könyv konkrét és végleges összeállításába, és ezt is annak köszönhettem, hogy az én lámám nem mozdult mellőlem, meg persze azért annak is, hogy időközben döntő haladást értem el az írott és beszélt nyelvnek, valamint a tibeti civilizáció valahány oldalának a megismerésében. Mindent ennek szenteltem, időt, terveket, utazást, nem beszélve az élet örömeiről, amiktől mindig megfosztottam magam, és amik mellesleg közömbösen is hagytak.
A Rampur felé vezető úton haladva hűséges vándorbotommal a kezemben, elnéztem a terhük alatt meghajtó igásállatokat, amint vezetik őket az embereim. Ott himbálóztak hátukon tibeti könyveim, meg az a több száz papírlap, mely csak úgy feketéllt a finom betűimmel teleírt számtalan jegyzettől. Ezek szolgálnak majd szótáram és nyelvtanom, a sok tanulmány, cikk vagy a Tibetről szóló tudományos közlemények megfogalmazására, ha ott tartok már, hogy meg kell kezdenem a fogalmazást. Ott ringatóznak a megfigyeléseimmel teleírt oldalak, az útinaplóm, és szanszkrit nyelvi tanulmányaim kezdeti időszakának anyaga. Ezek az én kincseim, ezeknek vagyok mostantól az őrzője. Már nem csomagok nélkül utazom, mint azelőtt oly sokáig, és ez a sok csomag, mely meglassítja haladásom, nem afféle luxustárgyakból áll, melyekkel az angolok agyonterhelik magukat, hanem a nyelv, a szellem világának aprólékos megfigyeléseiből, melyek úgy érzem, lényeges hozzájárulást jelentenek a Himalája népeinek megismeréséhez, azoknak az embereknek, akik az én megjelenésemig kívül estek az európai kutatók látókörén. Valami mérhetetlen boldogság fogott el ez a tengernyi kincs láttán, amint rázkódnak, le s fel emelkednek az állatok hátán. Szerettem volna odakiáltani a szembejövőknek: „Nézzetek ide, ez az én művem! Ennek szenteltem vagy inkább áldoztam életem javarészét! Örüljetek velem együtt!" Tény, hogy büszke voltam erre a szállítmányra, annyira betöltötte egész lelkem, hogy ez az én szülöttem, a mindenem, a vagyonom. Ekkor értettem meg, és éreztem azt a kielégülést és megkönnyebbülést, amit a művészek, az írók éreznek, amikor befejeznek egy művet. És egy pillanatra elálmodoztam, és láttam, amit a liktorok mint győzelmi trófeákat hozzák elém műveimet, és úgy éreztem magam, akár egy győztes tábornok, aki viszi haza Rómába a legyőzött ellenség címereit.
Több napon át követtük a Szatledzs zsibongó folyását, melynek szakadatlan moraja betölti a szűk völgyet, és néha kicsi kis tornyok bukkantak fel a szemünk előtt a szédületesen meredek hegyoldalban. Aztán áthaladtunk Rampuron is, Bishawar szegényes fővárosán, és Kotgarh felé tartottunk. Kevéssel a szimlai elágazás előtt, Kennedy ezredének egy gurka őrmestere várt ránk már néhány napja, hogy felvigyen minket Szimlába, mert a szabathui szobák mind foglaltak voltak. Én már ismertem az odavezető utat, de most mégis ugyanazzal az elragadtatással néztem, mint az első alkalommal. Ez a lassú léptekkel megtett útszakasz az óriásira nőtt deodár cédrusok miatt egyenesen elbűvölő. A levegő hihetetlenül könnyű ebben a monszunt követő utószezonban. Az erdő finom illatokat áraszt, melyek még fokozzák a gyönyört, míg valami áttetsző ködfátyol, mely mintha a talajból szállna fel, enyhén kékes árnyalattal vonja be a vidéket. A madarak éneke, a patakok csobogása friss muzsikával tölti meg ezt a lakatlan világot. Kennedy, aki semmit nem bíz a véletlenre, felköveztette a régi utat, amely most kocsival járható, de gyalogosan is sokkal könnyebb menni rajta. Mikor a nagy falu szélére értünk, meglepetve láttam, hogy távollétemben új házak bújtak ki a földből, mások meg most épülnek. Kennedy villája, mely azelőtt magányosan állt ott, már nincs egyedül. Kényelmesen elhelyezkedtem nála, mintha csak otthon lennék, ahogy felettese nevében az őrmester felkért rá. A szolgálók odarohantak, elvették a csomagjaimat, és mivel azt hitték, hogy én is olyan vagyok, mint a többi fehérember, mindjárt egy sor jő erős itallal, pálinkával kínáltak, melyeket érintetlenül visszaküldtem. Este olyan fényes lakoma várt, amilyent már három és fél éve nem láttam, de annyira elszoktam ezektől a lassú tűzön főtt szószoktól és komplikált ételektől, hogy igazából semmi örömet nem leltem bennük. Mivel a szolgálók indiaiak voltak, akik nem ismerik a Tibetben oly kedvelt vajas teát, sem pedig a pörkölt árpával készült campát, alá kellett vetnem magam a helybeli ízlésnek, és bele kellett törődnöm szimlai tartózkodásom alatt, hogy lemondjak megszokott étrendemről.
Már érkezésem másnapján vendégül láthattam Gerard doktort, aki külön azért jött fel ide Szabathuból, hogy engem lásson, és üdvözöljön Kennedy nevében, akit elfoglaltsága állomáshelyéhez kötött, így a völgyben kellett maradnia. Tudatta velem, hogy Victor Jacquemont-ot követem a kapitány otthonában, mert az vagy tíz napot töltött ott, mielőtt Szabathuba ment október 31-én, onnét meg Szaharanpurba, majd Delhibe. Ugyanakkor közölte azt is, hogy katonaorvos kollégája, Archibald Campbell doktor, rövidesen ideérkezik. Ez is, mint ő, skót, aki 1828-tól a Meerutban állomásozó tüzérezred orvosa.
Nekem nagy örömömre szolgált, hogy viszontláthatom itt Gerardot, aki mindig kész rá, hogy a hónom alá nyúljon, és akivel hosszú eszmecseréket folytattunk. Elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem azóta, hogy utoljára látott 1828. novemberében, aminek már két esztendeje is van, és beszámoltam Jacquemont-tal folytatott beszélgetéseimről. Gerard nagyon dicsérte ezt a fiatal természettudóst, aki szerinte hamarosan hírnévre tesz szert a francia tudományos életben. Mint maga is a Himalája régésze, értékelni tudta fiatal kollégája nagyszerű megfigyeléseit és a hegylánc kialakulására vonatkozó elgondolásainak nagy jelentőségét. Türelmetlenül várja, hogy kézhez kapja műveit, melyeket Párizsba való visszatérte után publikál.
Két nappal később Gerard, aki emiatt maradt még, bemutatta nekem kollégáját, Campbellt. Egy magas, vékony, egyenes tartású, jó kinézésű, nyílt tekintetű, erőteljes és jóságot sugárzó férfivel találtam magam szemben, aki igen jó hatást gyakorolt rám. Kíváncsian érdeklődött munkám felől, és csodálatát fejezte ki, hogy milyen kitűnően megtanultam a tibeti nyelvet, amiről, ahogy hallotta „mindenki beszél itt". Elárulta óhaját, hogy nem akarja korlátozni tevékenységét egyedül az orvosi munkára, mely rövid idő alatt egy nyomasztó megszokássá válik. Ki szeretné használni az időt, amit itt tölt Indiában, hogy felfedezzen távoli vidékeket, ismeretlen népeket tanulmányozzon, és lerakja ő is a maga kövét a modern orientalisztika épületéhez. Csak bátorítani tudtam elhatározásában, és felhívtam a figyelmét, hogy a nyugati tudósok nem tanulmányozták eddig a himalájai emberek világát. Mivel megtudtam róla, hogy igen jól rajzol és fest, és látom milyen ragyogó egészségnek örvend, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem sok idő múlva afféle polihisztor lesz, akit szenvedélyesen érdekel a földrajz, az etnográfia, és aki biztos célhoz ér majd, ha türelme és kitartása van hozzá. Amikor elhagytam Szimlát, hogy Szabathuba menjek, esküt tett rá, hogy még találkozunk az életben. Én is örömmel venném, de sokkal kevésbé vagyok meggyőződve róla, mivel szent elhatározásom, hogy itt hagyom Indiát, mihelyt nyomdába tudtam adni művemet. Mindenesetre nem nagy lehetőséget látok a találkozásra, ha én Kalkuttába megyek, ő meg készül, hogy csatlakozzon Meerutban az ezredéhez.
Régi ismerősként üdvözöltem Szabathut, és benne Kennedyt. A kapitány valami szarkasztikus mosollyal fogadott, amiről nem lehetett tudni, hogy szimpátiáját akarja-e kifejezni vele vagy csak minden rosszmájúság nélkül kicsit nevet rajtam. Mindenesetre „tiszta szívből mulatott" bokáig érő, kék öltözetemen, melyet azóta viselek már, amióta lejöttem Kinawar-ból. Ugyancsak meglepte erősen őszülő szakállam, és meg is kérdezte, hogy nem nyírom-e le most, hogy újra civilizált emberek közt időzöm. Csakugyan gondolnom kellene rá, hiszen nyilvánvaló, hogy ha valakinek akkora szakálla van, mint egy pátriárkának, holmi különc szerzetnek nézik, hacsaknem szikh vagy gurka nemzetiségű.
Több mint két hónapig maradtam Szabathuban, és vártam, hogy a hatóság utalja ki a pénzt, hogy a fővárosba mehessek. Mihelyt megkaptam, Kennedy utasítást adott a közeli indulásra, de a körülmények még nem engedték, úgyhogy csak január utolsó napjaiban kelhettem útra. Búcsút mondtam hát jótevőmnek, és meleg szavakkal köszöntem meg mindazt, amit csak tett értem hat hosszú esztendőn át. Ugyanolyan hangnemben búcsúztam el Gerardtól, aki oly szeretetreméltón pártfogolta ügyemet, és akiről megtudtam időközben, hogy közbenjárt érdekemben a Delhiben székelő helytartónál, William Frasernél, méghozzá egy olyan ékesszóló levélben, mely valóságos védőbeszédnek is beillett. Tudtam, hogy a segítség, melyben ez a magas méltóság részesített, az ő és Kennedy fellépésének volt az egyenes következménye. Noha természeténél fogva nemigen szeretem kitárni a szívem valakinek, erőfeszítést tettem ezúttal, hogy nyílt szavakkal adjak tanúságot hálámról, és barátságom jeléül erősen megszorítottam a kezét.
Újra csak az állataikat hajtó öszvérhajcsárokat követve indultunk el lassú léptekkel a hosszú útra, hogy a Jamuna és a Gangesz völgyén át terjes szélességében átszeljük Indiát.
Kaszanli után végleg magunk mögött hagytuk a Himaláját és beléptünk Ambalába, Patiala maharadzsájának az államába. Onnan Karnalon és Panipaton át lementünk délre egészen Delhiig, ahol elvben a Nagy Mogul leszármazottja uralkodik, aki már csak árnyéka ősének, amióta az angolok meghódították Indiát. Kennedy és Gerard azt tanácsolta, hogy szükség esetén forduljak Fraserhez, az angol helytartóhoz, de mivel semmi baj nem esett útközben, és semmi különös ok nem volt rá, hogy zavarjam ezt a magas funkcionáriust, óvakodtam tőle, hogy hozzáforduljak. A továbbiak során megtudtam, hogy amikor a városban voltam, Victor Jacquemont is ott tartózkodott, és Fraser fejedelmi módon fogadta. Sétalovaglásra mentek, lóversenyre, lakomákra hívta meg vendégül, és különféle látványosságokra vitte el. Nyilván csatlakozhattam volna én is hozzájuk, ha korábban értesülök az eseményről. De vajon csatlakozom-e? Semmi se kevésbé biztos. Én kerülöm az embereket, nem keresem a társaságot, afféle zárkózott típus vagyok. Utálom a hivatalos megnyilvánulásokat, a ceremóniákat, mégha a legőszintébb barátságból kerül is sor rájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot, megrontom az örömüket. Jobb, hogy nem is tudtam az egészről. Túlságosan csendes vagyok, nem én jelentem a jó társaságot azoknak, akik csak szórakozásból jönnek össze, és a gondjaikat akarják ott feledni. Még akik az ismereteiket akarják gyarapítani mellettem, azok is sokallják már azt a nagy komolyságot bennem.
Folytattuk az utat Mathura felé, átvágtunk egy homokos részt, melyen kiütött a só és a salétrom, a levegőben finom por szállt, és valami satnya növényzet bújt csak ki a földből, valami különös ellentétként azzal a képpel, melyet a gazdagon termő indiai tájakról alkotunk általában magunknak. A Jamuna partjai kihaltak, a falvak ritkák és nyomorúságosak, az emberek éheznek. Mathura után Ágra volt a következő állomás, ahol megálltam néhány napra, hogy kicseréljük az igavonó állatokat, de azért is, hogy megnézzem azokat a csodálatos márványból és ritka kövekből épült emlékműveket, melyeket hajdani szultánok még tovább szépítettek. Noha nem mentünk még ki a télből, a hőmérséklet igen enyhe volt, a levegő súlytalan, és rendkívül kellemesnek éreztük az utazást. Valami álomszerű nyugalom ülte meg ebben az évszakban a vidéket, az a tökéletesen kék ég és az enyhe szél tette azzá. Mindenütt virágok nyíltak, zöldelltek a mezők, nem kellett a fák árnyékába húzódni a kánikulai hőség elől, amely tavasz kezdetétől uralkodik itt.
Allahabad a Jamuna és a Gangesz összefolyásánál fekszik. A folyó itt valami belső tengerré szélesedik, annyira lelassul a folyása ezen a látóhatár nélküli síkságon. Százötven kilométerrel odébb keletre, Bénáreszbe érkeztünk. Természetesen nem mulasztottam el, hogy körülnézzek kicsit ebben a nem mindennapi városban, a hindu zarándokok legfontosabb centrumában. Elnéztem a megszámlálhatatlan templomot, de csak kívülről, mert a magamfajta pogányoknak tilos a belépés. Megkapó az az építőművészeti látvány, amit nyújtanak, és amit valójában nem is lenne köny-nyű leírni. Hatalmas, monumentális, sőt gigantikus méreteiket még csak növelik a falaikat elborító szobrok, hogy teljes ámulatba ejtsék a nyugati látogatót. Valami érthetetlenség és felülmúlhatatlan különbség érzetét keltették bennem, amely nem annyira szokatlan külsejükön múlt, hanem az a végtelen kifinomultság és tüneményes babonaság keverékén, melyet árasztottak. Igaz, én rossz kritikus vagyok, hisz a bráhmanista világról csak nagyon vázlatos és mindenképp töredékes ismereteim vannak. De ezek a bénáreszi hindu templomok és monostorok láttán nem tudok úrrá lenni egy bizonyos nyugtalanságon, mely ellenállhatatlanul erőt vesz rajtam. Noha sok-sok szál fűz már Tibet világához, melyre annyira rányomja bélyegét a hindu tantrizmus és boszorkányosságai, engem túlságosan befolyásol kálvinista szellemiségem, hogy mást lássak ebben a mitológiai áradásban, mint egy nagyfokú fanatizmust.
Mint minden látogató és zarándok, elmentem a Gangesz partjára. A máglyák áldozatainak utolsó maradványait nyaldosó lángnyelvek és a megszentelt vízben fürdő, extázisba esett emberek közt járkáltam jóidéig, és megpróbáltam beleélni magam a hívők érzelmeibe. De hiába. Főként zavarodottságot éreztem, nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és valami vad kíváncsiság fogott el, hogy meneküljek innen, amilyen gyorsan csak tudok. De uralkodtam magamon, és mégis ott maradtam, tudva, hogy soha nem lesz többé részem egy ilyen lenyűgöző látványban.
Bénáreszben a pénzverdéről érdeklődtem, mert szerettem volna tiszteletemet tenni James Prinsep úrnál, aki a próbapéldányok osztályának vezetője. Azt felelték, hogy a pénzverdét megszüntették néhány hónapja, és Prinsep úr visszament Kalkuttába. Jacquemont beszélt nekem róla, 1829 decemberében fogadta őt Prinsep és nála töltötte a Szent Szilvesztert, mielőtt tanulmányútra indultak volna a közeikörnyékre. A francia természettudós nem győzte dicsérni, és határozottan kijelentette, hogy önmagában is „megváltotta" erősen zárkózott honfitársait. Figyelmembe ajánlotta, hogy Bénáreszen átutazva feltétlenül álljak meg ennél a szeretetreméltó embernél, aki a régi feliratok elsőrangú tudósa is egyben, és biztosan a legjobb fogadtatásban részesít.
Bénáreszből két út is kínálkozott utam folytatásához. Az egyik Patna és Bhagalpur érintésével a Gangesz folyását követi, és ha hosszabb is, viszonylag jobb a másiknál, amely egyenesen Barddhaman felé visz Bihar vidékén át, de erről azt hallottam, hogy rosszabb. Nem érint nagy városokat, semmi érdekeset nem nyújt. Vajon melyiket részesítse előnybe az ember, mikor még tele van Bénáresz látványával?
Amin leginkább meglepődtem, ez a meleg nagymértékű növekedése volt, ahogy teltek a napok és beléptünk a tavaszba. Március vége előtt már itt a hőség. Azok a kissé hegyes vidékek, melyeken Gajatól egész Aszandolig áthaladtunk, bizonyos mértékig felfrissítettek. Ott a déli órákban kevésbé szenvedtünk mint a síkságon. Hanem mikor leereszkedtünk Durgapur tájára, csakúgy folyt rólunk a víz. Csinszurába, ebbe a régi holland be-ékelésbe érve, olyan érzésünk volt, mintha egy ólomfedél csukódott volna ránk. Aztán Csandernagoron, a francia beékelésen, majd Szirampuron, a dán beékelésen haladtunk át, melyek még meghiúsult gyarmatosító törekvések nevetségesen kis törpe maradványai.
Mondanom se kell, hogy Szirampur területén átutazva az a híres-nevezetes tibeti szótár járt az eszemben, melyet 1826-ban jelentettek meg itt, és amely csaknem meghiúsította ez irányú törekvéseimet. Egy pillanatig azt a csábító gondolatot dédelgettem magamban, hogy ellátogatok az angol baptista misszionáriusok székhelyére, akik itt találtak menedéket a fő-kormányzók rosszkedve elől, és élték ki teljes büntetlenségben hittérítői buzgalmukat. De gondolkodva kicsit arra jutottam, hogy nem jó politika lenne, ha ezeknél a szakadároknál mutatkoznék be elsőnek, és csak azután üdvözölném a hatóságokat, melyek azért mégis a hónom alá nyúltak és anyagilag segítették munkámat. Még bőven marad rá időm, hogy meglátogassam őket, ha berendezkedtem Kalkuttában, ahol valószínűleg néhány hónapra meg kell állnom.
Végül április 22-én, ezerszázhúsz mérföld megtétele után, egy derengő hajnalon beléptem ebbe a nagy indiai városba, ahonnét továbbindulok majd népem bölcsőhelye, az őshaza felé.

(Folytatjuk)