2019. március 21., csütörtök

PANEK ZOLTÁN: Szárazföldi palackposta

1.

A közlemény: „HÍRÜNK A VILÁGBAN


A New York Times képes mellékletében nagy riport jelent meg Kubáról. A cikket egy sereg fotó illusztrálja; az egyik egy havannai bár falát ábrázolja, amelyen Rita Hayworth és partnere bekeretezett fényképe látható. Körülötte a falon spanyol nyelvű ceruzafelíratok, jókedvű vendégek elmészüleményei. Egy, csak egy szöveg van, ami nem spanyolul íródott, a legeslegjobban olvasható, a legeslegélesebben kiváló,s ettől a szövegtől, mi tagadás, megdobban a szívünk.
Hiszen jól tudjuk, hogy a világba kirajzott honfitársaink között pigmeus törzsi varázsló éppúgy található, mint eszkimó igluépítő; hogy újkori kaiandozóink az Akropolisz köveit éppúgy ellátták kézjegyükkel, mint a piramisok falait – mégsem tagadhatjuk meg magunktól a nemzeti büszkeség érzését, ha el gondoljuk, hogy talán már egyetlen országról sem jelenhet meg dokumentatív erejű fotóriport, amelyben valamilyen formában fel ne bukkanna a magyar lelemény csalhatatlan jele.
„PANEK HÜJE!” Íme, a feszes fogalmazás diadala. Kis stílbravúr. Könny és mosoly. Ó, bájos ortagráfia! Ó, messzeringó gyerekkorunk világa!
Kedves jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!
Inkább képzelje maga elé, amint évtizedek — mit évtizedek: évszázadok — múltán villogó szemű, hollófekete hajú, ifjú kubaiak betűzgetik a nem halványuló felírást, ízlelgetik az idegen szavakat, régi korok rejtélyes üzenetét, természetesen saját nyelvük természetéhez igazítva:
PANKK ... Ü... HE ... PANEK ... Ü ... HE…"

(torda)

2.

A válaszom:

Kedves Ország-Világ, 
alulírott azonos vagyok — folyton csak azt olvashatjuk, hogy „Nem vagyuk azonos", ezzel szemben én azonos vagyok — azzal a személlyel,  akinek egy kubai bár falára való megérkezéséről 1975. február 19-i számuk Hírünk a világban című, a New York Times nagy képes riportja alapján készült megértő, együtt érző, sőt értékelő humorú kis írásukban olvasóiknak beszámoltak. Megindító figyelmükért cserébe némi magyarázattal tartozom  - jólleleht innen, Kolozsvárról nem tudhatom, meddig terjed humorérzékük határa.
„Íme, a feszes fogalmazás diadala — írják. — Kis stil-bravúr” stb. Miután amúgy is teljes beismerésben vagyok, azt is beismerem, hogy ilyen egyértelműen elismerő bírálatot még soha nem kaptam. Igaz, az a bizonyos mondat (melynek második és egyben utolsú szava közleményük írója szerint spanyulul így olvasandó: ÜHE) eddig legrövidebb, legtömörebb — és talán legőszintébb írásom.
Nem hivatkozom klasszikus tréfacsinálókra, Karinthy Frigyesre, Kosztolányi Dezsőre, Salvador Dalira, másokra; a hivatkozás nem is olyan rejtett mentegetőzés. Tény: az ötlet megélt; kiküldtem a nagyvilágba, és íme, megélt, mert híre visszajött.
Már elemi iskolás koromban döbbenten tapasztaltam, hogy  a XX. században az emberek többnyire meztelen titkakkal, rejthetlen bensőjük annyiszor átvizsgált rejtelmeivel járnak-kelnek, szívüket a homlokukon viselik, szívükben sem talál már menedéket a gondolat; de most nem erről van szó. Akkoriban Rák Margit osztálytársnőmet szerettem. Azt hittem, erről csak mi ketten tudunk. Egy nap azonban valakik krétával, hatalmas ákom-bákom betűkkel felírták a Szatmár megyei Józsefháza iskolájának deszkakerítésére: Panek Zoltán + Rák Margit. Kiadtak. Első ízben. („Ó, messzeringó gyermekkurunk világa!") Csak semmi elérzékenyedés: akkor
csodálkoztam  utoljára valamely illetéktelen beavatkozáson mások életébe.
Történvén azután, hogy jó ideje magam is folyton írással avatkozom a világ dolgaiba, lassacskán a szükséges öniróniához is jogot szereztem, gondolom. Innen már csak egy lépés ama ötletig.
Az emberek, millió gondjuk közepette, komor világunk közepette is, szívesen, jobb ez a szó: örömmel! játszanak; a világon mindenütt majdnem ugyanazokkal a játékokkal szórakoznak; mások játékát megértik — főleg ebben hiszek. Így született meg, valami hat évvel ellőtt, a szárazföldi palackposta-játék.
Kollégáim nem nagyon hittek életrevalóságában, a játékba azonban készségesen belementek; különösen, hogy arra kértem őket, a világban jártukban-keltükben ezt a szöveget írják föl valahová rólam. (Az elipszilon sértő, a jé azonban gyermekien ártatlan: „Ó, bájos ortográfia!" Nyilván.) De miért éppen azt a szöveget? Túl azon, hogy bárki kollégám büntetlenül, mert saját kérésemre, végre őszintén elmondhatja a véleményét rólam (ha nem is ez a véleménye, de hátha mégis, a jellem próbája a játék), a szöveg:

1. világos, egyértelmű, tömör, könnyen érthető;
2. nem új, regi gyermekkori hagyományokon alapul, ám minden behelyettesítés merőben új helyzetet teremt;
3. senkit sem sért, terjesztésére a kollegák a lehető leg-
szívélyesebben vállalkoztak, tehát: népszerű;
4. Ha netán igaz — az igazságot abban az esetben is ki kell mondani, ha fáj;
5. legfeljebb nem igaz, ezt pedig minden kétséget kizáróan kideríti majd a tisztességes utókor, amely az éppen soros jelentől számítva veszi mindenkor kezdetet,
Alábbi írókollégáimat (valamint dr. Mester Zsolt barátomat, házi elmegyógyászomat) e játék nélkül soha se tudtam volna rávenni arra, hogv közösen írjunk valamely művet, ha még ily rövidkét is.
Fodor Sándor és Domokos Géza kezdték 1960 februárjában, Angliában. (Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.) Fodorr Sándor még abban az esztendőben beszámolt kérésem teljesítéséről Angliai képeslapok című útijegyzetében, az Utunkban. Ők az oxfordi Saint Mary's Church tornyába vésték föl a mondatot.
Azután fölírták a többiek (csak akikről én tudok, mert nyilván vannak apokrif szövegek js, aminthogy lesznek kalózkiadások is, a várható szövegromlásokról nem is beszélve): Földes László a New York-i szabadságszobor belsejébe, Kányádi Sándor Szicíliában a taorminai színház romjaira, Majtényi Erik, Szilágyi Domokos Dániában, Norvégiában és Svédországban, Létay Lajos, Király László, Szilágyi István az innsbrucki téli olimpiai játékok színhelyén, dr. Mester Zsolt a bécsi Schönbrunn palota gloriettjére, Ravennában Nagy Teodorik síremlékére, Rómában a Szent Péter bazilika kupolájára, belül, Lászlóffy Aladár a svájci Luganóban, illetve az amszterdami szexi negyedben egy sarokház falára, Farkas Árpád és Szilágyi István az Eiffel-toronyra, én így tovább, szénnel, krétával, ajakpirosítóval, golyóstollal, egyébbel.
No és nem utolsósorban Szabó Gyula (a gépkocsivezető adta hozzá az írószerszámot) Kubában, amiről az Ország-Világ a New York Times nagy képes riportja nyomán beszámolni szíveskedett. A látszat mögött mindig mi vagyunk, élő emberek.*
Már csupán egy-két kontinens van hátra.

„Kedves, jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!” Dehogy veszem, nem vagyok ÜHE.
Az Ország-Világot egyebként Páskándi Géza barátom juttatta el hozzám, a következő szöveget kanyarítván: „Hát európai (sőt: egyetemes) író lettél, fiam! Ölel: Gézád."
Hogyan mondta Karinthy Frigyes? „Én bevallom, nem bánom, legyek csak én a hülye, a többieknek joguk van letagadni."
Én viszont azt mondom: az ember ne bízza el könnyen magát!
Szerintem ugyanis az ember a nevetéstől származik.

Tisztelettel: Panek Zoltán

(1975)

*Bővebben lásd Szabó Gyula Tinta és tulipán című útinaplójának „Végre egy kis világhír!" fejezetét, 195—205. oldal.

Forrás: Függő játszmák. Tárcák és tárcanélküli írások. Dacia, 1983.

2019. február 27., szerda

ILYÉS HELGA: Éltem Chilében (5)

Egy álom vált valóra 

(2018. november 27) Az elmúlt pár héten eljutottam elég sok helyre a környékről. Október 5-én a fogadó apukámmal és a legkisebb fogadó tesómmal elmentünk Vina del Marba cipőt venni. Egy nagyon hangulatos bevásárló utcán sétáltunk és sikerült megvennem az első képeslapjaimat Chilében. Gyűjtöm a képeslapokat, szóval ha bárki akárhonnan szeretne küldeni nekem, akkor nyugodtan tegye, mert elképesztően boldoggá tenne vele. Elmentünk vacsorázni egy pizzériába, ahol pizzát ettünk avokádóval. Ezt sem gondoltam, hogy létezik, de mint az előző bejegyzésemben említettem, az avokádó országában vagyunk. Vacsora után pedig a tengerparton sétáltunk. Gyönyörű kilátás nyílt az esti fényekben úszó Valparaísora. Ez volt a sokadik pillanat, mikor teljesen beleszerettem a városba és az országba.
Október 13-án, szombaton este pedig elugrottunk Renacaba a fogadó apukámmal és a fogadó tesóimmal. Először készítettem pár képet az óceánnál a magyar zászlómmal, majd pedig beültünk sushit enni. Renaca kicsit más, mint Vina del Mar, mert látszólag csak éttermek és hotelek vannak mindenhol. Igazi turista város, ami nyáron tele van argentinokkal és persze más országokból érkezőkkel. Az esti kilátás pedig innen még lenyűgözőbb volt, mert Vina fényeit is láthattuk.
Másnap október 14-én pedig egy álmom vált valóra és végre eljutottam Valparaisoba. Erre vágytam mióta csak itt vagyok, de eddig nem jött össze, pedig csupán 35-40 perc metróval (a fogadó anyukám minden nap ide jár dolgozni). Először szerintem el kéne magyaráznom, hogy nekem miért is olyan nagy dolog, hogy végre eljutottam ide. Még mielőtt tudtam volna, hogy Chilén beül hova fogok kerülni, már akkor is rengeteget álmodoztam erről a városról és már akkor teljesen beleszerettem, 13.000 kilométerről. A róla készült videót pedig milliószor megnéztem. Az érzés pedig, mikor azokat a helyeket láttam, amik ebben a videóban és a képeken is láthatóak, leírhatatlan. Ami viszont nem volt a képeken és a videóban sem, a város rengeteg árnyoldala. Omladozó házak; kanális szag, ami egyszerűen az egész várost belengi; kutyák mindenhol, bár ez egész Chilére jellemző. Ezt úgy kell elképzelni, hogy falkákban vonulnak, általában nem bántanak senkit, kukáznak és élik a mindennapjaikat nyugodtan. Bár inkább ezeket nem nevezném tökéletlenségeknek, mert nélkülük nem lenne ugyanolyon a város hangulata.
Először elmentünk hajókázni és olyan szerencsénk volt, hogy egyedül mi hatan voltunk az egész hajón, mert a többi turista nem tudta, hogy a metróban is lehet venni jegyet hajó túrára, olcsóbban és egyszerűbben. Szóval a VIP hajókázásunk kezdetét vette. Én pedig menthetetlenül szerelmes lettem a városba. Be lehetett látni a kis hegyeket, a színes házakat és a rengeteg utcát.
Valparaísot úgy kell elképzelni, hogy több kisebb hegy van egymás mellett, amik mind be vannak építve házakkal. Chile katonai hajói is ott álltak a kikötőben és meg is lehet őket nézni, de mi most oda nem mentünk, pedig biztos nagyon érdekes. Hajókázás után ebédelni mentünk, majd pedig felvonóval felmentünk az egyik hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra és a városra. Itt pedig vettem magamnak és a családomnak képeslapot (amiket fel is adtam a postán és azóta már meg is érkeztek). 
Majd pedig még mielőtt haza indultunk volna, hogy a színes utcákba is betekintést nyerhessek, oda is elmentünk. Sajnos, nem sok időt töltöttünk itt, pedig nagyon tetszett, de majd még máskor is eljövünk.
Összességében nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szép helyen van lehetőségem élni egy éven keresztül. Turistaként a szívem szakadna meg, ha pár nap múlva itt kéne hagynom, mindezt a sok csodát, ami itt van.

AFS-es kirándulás 

(2018. december 10.) A körzetemben összesen hatan vagyunk cserediákok, ami valójában elég sok. Viszont mindannyian különböző városokban lakunk. Két lány Japánból, ők január elején hazamennek, mert keresztféléves programmal érkeztek. Az olasz és a svájci lány velem egy időben repültek Chilébe. A hatodik Németországból jött, de ő nem cserediák: önkéntesként dolgozik egy cégnél. 
Ezt a kirándulást, amire mentünk, minden évben megszervezik a körzetben.
Reggel 8-kor volt a találkozó a körzetelnökünk házában és az ő kocsijával vágtunk neki az utunk első célpontjához, a körülbelül 1 órás útra, Isla Negra volt. A híres Nobel-díjas költő, Pablo Neruda egyik háza Chilében itt található. Ezenkívül még kettő látogatható meg, az egyik Santiagóban a másik pedig Valparaisóban. Viszont az írónak ez volt a kedvenc tartózkodási helye, amit őszintén meg tudok érteni, mert sugárzott belőle a nyugalom és még én is kiegyensúlyozottabb lettem az idő alatt, amíg ott voltunk. A nevével ellentétben nem egy szigetről van szó, és eredetileg nem is ez volt a városka neve, csak Pablo Neruda miatt nevezték így el.
Neruda házában ma múzeum található, ahova mi is bementünk és audio guide készülékekből hallgattuk végig a történetét. Őszinte leszek, nem értettem semmit, mert spanyolul ment minden és annak ellenére, hogy már van bizonyos szókincsem, ilyen szinten még nem értem a nyelvet. Ennek ellenére a látvány elbűvölt, mert a ház gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve. A hálószobától pedig egyenesen el voltam ájulva, eltudnám magamat képzelni, amint erre a kilátásra ébredek minden reggel. Maga az udvar ingyen is meglátogatható és már ez is nagy élmény.
Mindenhol színes virágok találhatók, a tenger pedig olyan kék, mintha nem is lenne valódi. Készítettünk rengeteg fotót, kiélveztük a gyönyörű tájat és már éppen távoztunk a múzeumból, mikor meghallottam, hogy egy nő magyarul beszél a kisfiával. A két japán lány biztatott, hogy menjek és szólítsam meg őket. Így is tettem és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a chilei magyar nagykövettel és a családjával futottam össze. Újfent elképesztően fura volt magyarul beszélni, de sajnos sok időm nem is volt, mert mennem kellett. Teljesen feldobódva folytatódott a napom, nagy boldogsággal töltött el, hogy magyarul beszélgethettem. Még mielőtt elhagytuk volna Isla Negrát, lementünk a tengerpartra és a nagy köveken sétáltunk egy kicsit, majd szétnéztünk az árusoknál.
Mivel már dél körül járt az idő, mindenki éhes lett, így Pomaire felé vettük az irányt, ami kicsit több mint egy órás út volt. Leginkább az erdélyi Korond községhez tudnám hasonlítani. Mindenhol kirakodó vásár volt, de rengeteg kézzel készített edényt és dísztárgyat láthattunk. Legelőször ebédelni mentünk. Kipróbáltam a Pastel del Choclo nevű ételt, ami nem igazán ízlett. De a többiek állították, hogy nem volt a legjobban elkészítve, ezért meg kell még egyszer kóstolnom, amit otthon készítenek. Ez egy igazi chilei étel, a tetején kukoricából készült, édes pépszerűség van. Az alján csirke és tonhal. Nekem túlságosan édes volt a kukoricás cucc. Ebéd után elindultunk sétálni az utcákon és nézelődtünk a vásárban. Vettem egy pár szuvenírt, ettünk fagyit és megnéztük élőben,  hogyan készítik kézzel az edényeket. 
A nap utolsó megállója Santa Domingo és San Antonio voltak. Egymás mellett található a két város. Santa Domingoba mentünk először, ahol csak óriási és gyönyörű házak vannak. A tengerparti része pedig lélegzetelállító volt a hatalmas szikláival. 
San Antonio, az előbbivel ellentétben, igazi kikötő város, szépnek nem feltétlenül nevezném, de annak is volt valami vonzereje. A kikötője nagyobb, mint Valparaisonak, pedig jóval kisebb város.
A halpiac, már szinte teljesen üres volt, de ez várható volt este 8-kor. Ami leginkább meglepett, hogy a parton rengeteg fókát láttunk. Egyáltalán nem számítottam rájuk, viszont imádtam őket. Nyugodtan feküdtek, néha-néha teljesen véletlenszerűen megharapták, megbökték a mellettük lévőt, mire az nagyot bődült, vagy elkezdett mozgolódni és visszaütött. Elnéztem volna őket órákig, de sajnos el kellett indulnunk haza felé, mert egy másfél órás út várt még ránk és másnap pedig suli.

Folytatjuk


2019. január 23., szerda

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (4)

Iskolai programok 

Munka után, közös kép az osztállyal
(2018. október 25.) 2 hónapja és két hete vagyok Chilében. Már előre tudom, hogy a következő pillanat, mikor feleszmélek, az lesz, amikor már a repülőn fogok hazarepülni. Még mindig nagyon furcsa, hogy itt vagyok, de a legtöbb dolog már olyan, mintha egész életemben ugyanígy lett volna. Például már nem tudok visszaemlékezni, milyen volt egyenruha nélkül suliba járni, mert most már ez a természetes.
A legtöbb dolgot már el tudom mondani spanyolul, sőt már rendes beszélgetéseim is vannak. Nagyon hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak, mert néha „elfelejtem”, hogy spanyolul kéne beszéljek és angolul szólalok meg, mert az sokkal egyszerűbb. Ilyenkor vagy nem reagálnak rá, vagy szólnak, hogy nem jó a nyelv. Pár napja pedig először álmodtam spanyolul, amit annak tekintek, hogy az agyam egyre jobban rááll a spanyolra. 
Találkoztam egy magyar családdal, akik itt élnek Valparaísóban. Őszintén szólva, még sosem éreztem magamat ennyire furán és felszabadultan, mikor megszólalhattam magyarul. Olyan érzés volt, mintha egy ketrecből szabadultam volna ki, egy pillanatra sem kellett gondolkoznom, hogy melyik szó hogyan van, hogyan kell ragozni ezt az igét, miként van a múlt idő stb. Arra is rájöttem: mióta itt vagyok, mennyire szeretem a magyar nyelvet, szeretem, hogy olyan bonyolult és olyan gyönyörű.

Az elmúlt három hétben főleg sulis programjaim voltak. Viszont mielőtt mesélnék róluk, el kell magyaráznom pár dolgot. 
Chilében gyakori, hogy több iskola kapcsolatban áll egymással, ugyanaz az alapgondolatuk, csak más városokban vannak. Az én iskolám is egyike a Maristas iskoláknak. Összesen 12 darab van belőlük, a következő városokban: Rancagua, Santiago, La Pintana, San Fernando, Curicó, La Serena, Los Andes, Iquique, Limache, Quillota (itt kettő is van, az egyik csak fiúknak) és legvégül Villa Alemana. Az összes suli majdnem ugyanúgy néz ki, csak kicsit más a felépítésük.
Szóval a háttér történet után az első esemény, amit érdemes megemlíteni, az szeptember 27-29 közöttre esett. Ez egy zenei program volt és minden suliból érkezett egy csoport, akik felléptek. Őket családoknál szállásolták el. Csütörtökön a csapatok első fele, majd pénteken a másik fele mutatta be dalát. 
Pénteken lépett fel a mi sulink is és eszméletlen ügyesek voltak. Az előadások után pedig Chancho en Piedra koncert volt, ugyanaz a banda, aki fellépett Viña del Marban, a Sportingban. A hangulat elképesztő volt és mindenki tombolt. (Viszont az elég vicces, hogy összesen két koncerten voltam Chilében és mindkettő ugyanaz a banda volt...)
A második program egy tanulmányi kirándulás  Santiagóba október 4.-én. Először a reptérre látogattunk el, ahol megmutatták a reptéren belüli tűzoltóságot. Érdekes volt, de ami sokkal jobban foglalkoztatott, hogy megint azon a helyen voltam, ahol 1 nap különbséggel pontosan 2 hónapja. Fura volt azokat a helyeket látni, ahol annak idején kijöttem a sok csomagommal, ahol a cserediákokkal várakoztunk a buszra és tele voltunk izgalommal az elkövetkező élmények miatt. Nem tudtuk, pontosan milyen is lesz a fogadó családunk, milyen lesz az iskolánk és sikerül-e a barátokat szereznünk. Fura volt megint kimenni azon az ajtón, ahol legelőször kiléptem és megláttam Chilét. Nagyon hideg volt, de sütött a nap, mi pedig nem akartuk elhinni, hogy tényleg a világ másik felén vagyunk. A fáradtság eltűnt a 20 órás utazás után, az adrenalin feltöltött és belevágtunk a nagy kalandba. 
Ez alkalommal pedig az osztálytársaimmal, a barátaimmal voltam ugyanazon a helyen, immár millió és millió élménnyel, tapasztalattal gazdagodva.
A reptér után az Universidad Católica-ra látogattunk el, ahol nyílt nap volt. Chilében az egyetemek nem szakok szerint vannak külön, mint Magyarországon (például a BME-n mérnöki irányba tudsz tanulni, a SOTE-n viszont csak orvosi irányba). Minden egyes szak megtalálható egy egyetemen, művészetektől kezdve mérnöki tanulmányokig. Az egyetlen különbség, hogy minden egyetemnek megvannak az erősségei, nem mindenben annyira erősek. Viszont direkt rákerestem és leesett az állom mikor megláttam, hogy majdnem 30.000 (!!!!) tanulója van ennek az egyetemnek. Óriási volt a campus és a hangulata pedig kicsit olyan  mint az amerikai filmekben az egyetemeknek. Mindenki mehetett ahova akart a campuson belül. Legelőször elmentünk ebédelni, de minden nagyon drága volt. Majd egy páran elmentek Pokemon Go-t játszani (igen, itt még életben van ez a játék). Mi pedig elmentünk szétnézni a standoknál. Érdekes volt látni, hogy itt hogyan működik a rendszer. Érdekességből rákérdeztünk, a nemzetközi standnál, hogy van-e az egyetemnek kapcsolata magyar egyetemmel, de sajnos nem volt. Gyorsan eltelt az idő és már hazafelé tartottunk. Még megálltunk a McDonalds-ban enni és kipróbáltam az avokádós hamburgert, ami először meglepett, hogy itt is létezik, viszont hamar rájöttem, hogy az avokádó országában vagyok. Nagyon szerettem ezt a napot, sokkal közelebb kerültem az osztályomhoz és még több oldaláról megismertem Chilét.

Gyomlálás és kerítés építés 

(2018. november 13.) ...A harmadik nagyobb esemény az olimpia volt. Mármint a sulinak van egy saját sportrendezvénye, amit olimpiának hívnak. A lányoknak augusztusban volt San Fernandoban, a fiúknak pedig most, októberben Quillotában (04-től 11-ig). Ez egy hetes sportesemény, ahol van foci, kosár, röpi és atlétika. Minden városból jön egy-egy csapat, atlétika esetében pedig pár ember és egymás ellen versenyeznek. Családoknál vannak elszállásolva erre az egy hétre, de teljesen szabadon mozoghatnak a városban. A fogadó tesóm is részt vett rajta, ő a focicsapatban játszott. Az osztálytársaim közül viszont csak ketten tudtak menni, mert a többiek már túl idősnek számítanak (2002-es születésűek jelentették a felső határt és a legtöbben az osztályból 2001-esek).

Egy héten belül négyszer is elmentünk szurkolni a sulinknak. Quillota elég közel van Villa Alemanahoz, körülbelül fél óra kocsival, 25 perc pedig metróval, de utána még buszozni kell a városig. A verseny csütörtökön kezdődött, a szombatot és vasárnapot is ott töltöttük. Sajnos, fociban és kosárban a legtöbb meccset elvesztettük, viszont röplabdában elég jól szerepeltünk. Szerdán délután az elődöntőre mentünk el röpiből, amin győztünk. Így az utolsó, csütörtöki napot is ott töltöttük és megnyertük az olimpiát röplabdában! Őszintén, nem úgy éreztem magamat, mint egy középiskolai meccsen, mert óriási volt a támogatás mindkét iskola részéről. Az elején nem igazán tudtam becsatlakozni a szurkolásba, de a negyedik ott töltött nap végére már én is velük énekeltem és ordibáltam minden dalt. A meccs pedig izgalmas volt, nehezen, de sikerült legyőzni az O’Higgins-t (a Rancagua-i suli neve). A résztvevők mindig szomorúak, mikor elérkezik az utolsó olimpiájuk, mert hatalmas élmény. Óriási ötlet ilyen programokat csinálni a sulik között.
A negyedik és egyben kedvenc eseményem a szolidaritási project volt. Ez azt takarja, hogy az osztállyal elmentünk egy iskolába és ott segítettünk. Ez minden évben megtörténik minden osztállyal, de 9-ben és 10-ben csak egy napra csatlakoznak, míg 11-ben három napos a rendezvény. Már hetekkel ezelőtt felosztottuk a feladatokat és csapatokat. A városunkhoz közeli Patagual nevű iskolába mentünk, ami egy nagyon kis iskola. Csupán két osztályterme volt, mellette könyvtár, ebédlő és számítógépterem. A gyerekek 6. osztályig járhatnak ide, de szerintem összesen körülbelül harmincan ha voltak. Viszont a közeg, ahol a mindennapjaikat tölthetik, csendes és nyugodt.
Október 22-én, kedden mentünk ki először. Én azt a csapatot választottam a három közül, amelyik kerítést épített. Legelőször a régi kerítés maradványait takarítottuk el, majd a szemetet és a gyomokat. A délutáni órákban pedig megépítettük az új kerítést. Nagyon élveztem a munkát az osztállyal, bár a nap végére leégtem, mert voltam annyira okos, hogy nem kentem magamra naptejet a tűző napon.
A következő napon befejeztük a kerítés építését, majd egész nap gyomláltunk. Sosem gondoltam volna, hogy élvezni is lehet a gyomlálást, de nagyon jó volt. Igazából a harmadik napunk is körülbelül ugyanígy telt, annyi különbséggel, hogy volt egy kis időnk focizni. Szinte az egész osztály játszott és nagyon sokat nevettünk.
Nagyon jó volt ez a három nap, több szempontból is. Az egyik, hogy segítettünk, szebbé és tisztábbá tettük az iskola területét a gyerekeknek. Voltak olyan helyek, amik annyira gyomosak voltak, hogy nem is tudtak ott játszani, viszont kitisztítottuk és utána jó érzés volt ott látni őket, ahogy futkároznak és élvezik a teret.
A második ok, amiért élveztem az ottlétünket, hogy együtt voltunk az osztállyal, együtt gyomláltunk a tűző napon és ez segített még jobban beilleszkednem. A harmadik nap legvégén pedig csináltunk egy osztályképet együtt, ami a kedvenc képem a kedvenc chilei osztályommal.

(Folytatjuk)

2019. január 6., vasárnap

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (3)

A Rapa Nui tánc 

Vidám percek egy tűzoltókocsiban
(2018. szeptember 24.) A napok egyre csak telnek, már lassan két hónapja Chilében vagyok. Mintha gyorsabban telne az idő, mióta itt vagyok. Furának tűnik, hogy egy éve ilyenkor ez még mind csak  álom volt, most pedig ebben élek. Viszont végetért a „minden tökéletes” korszak, megtapasztaltam, milyen az igazi honvágy, mikor semmi de semmi nem jó. És kezdek rátalálni az árnyoldalaira is Chilének…

Az elmúlt három hétben ünnepeltük a fogadó tesóm, Eliecer és Luciano szülinapját is. Most már én is tudtam énekelni a köszöntésnél, mert annyiszor hallottam már. Rengeteg empanadat ettem, kipróbáltam a piscolat (persze, csak mértékkel), ami a chilei alkoholos ital, pisco és cola keveréke. A következő hétvégén pedig családi ebédre hívott meg minket Señora Evelyn, viszont csak a fogadó anyukám, a barátja és én mentünk, mert a fogadó tesóim és a fogadó apukám elmentek Kolumbiába 10 napra. Nagyon finom volt az ebéd, és újfent rengeteget ettem.

Zeneórán az volt a feladat, hogy minden csoport készítsen egy dalt, majd adja elő. Az én csoportom dalának magyar és német szövege volt, amiket én „írtam”. Igazából, csak átírtam pár szót két zeneszövegben, majd kaptam egy teljesen értelmetlen szöveget, de jól hangzott és úgy sem értette senki. A képen, amit csatolni fogok a mikrofonnál ülök, mert a zenetanár azt akarta, hogy mindenképp én is énekeljek, de nem énekeltem végül (szerintem a legtöbben tudjátok, hogy milyen rossz a hangom…)

Az egyik legfontosabb történés viszont az volt, hogy táncoltam a Rapa Nui-t, a Húsvét-szigetek  táncát. Minden évben van két nap a sulimban, amikor évfolyamonként előadnak valamilyen táncot a diákok a családoknak. A 11. évfolyamnak ezt a táncot kellett eljárnia, de például a végzősök cueca-t táncoltak, ami a chilei nemzeti tánc.

Egyszer már említettem, hogy tesi órákon tanultuk a táncot. A ruhát hozzá pedig mindenkinek magának kellett elkészítenie. A „fűszoknyám” szó szerint zsákból készült és rengeteg időbe telt, ameddig kihúzogattam a szálakat. Az első tánc előtt kicsit izgultam, de mivel jól sikerült, másnap már teljes nyugalommal vártam az előadást. Három részből áll maga a tánc: először csak a fiúk, majd csak a lányok, majd hármasával vagy párban mindenki táncol. Én Palomával és Joaquinnal táncoltam egy trióban. Nagyon élveztem és úgy érzem, ezzel az élménnyel is közelebb kerültem a kultúrához.

Kevesen tudják, hogy a Húsvét-szigetek Chiléhez tartozik (én sem tudtam nagyon sokáig). A múlt héten Viña del Marban voltam, az AFS-es kontakt önkénteseimmel találkozni. Sétáltunk az étterem felé, ahol megebédeltünk, majd egyszer csak ott volt egy Moai szobor. A szigeten kívül csak pár darab található belőlük az egész világon, az egyik például Londonban, a British Museumban, ez pedig it,t Viña del Marban. Meglepődtem, mert egy múzeum előtt állt az utcán, egy alacsony kerítéssel körbekerítve. Kicsit nagyobb védelemre számítottam volna.

Fiestas patrias 

(2018. október 7.) Az ünnep, amit a gyerekektől kezdve az idősekig mindenki vár, egész évben, Chile nemzeti ünnepe. Az osztálytársaim a napokat is számolták vissza. A „Fiestas patrias” a Spanyolországtól való függetlenedés ünnepe. Tulajdonképpen szeptember 18-ára esne, de az ünneplést már előtte való héten megkezdik és utána is folytatják. A suliban az egész hét ki volt adva szünetnek. Mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb része az évnek.

Szeptember 15-én a barátaimmal elmentünk a Sportingba, ami egy fonda Viña del Marban. Úgy kell elképzelni, akár egy nagy vásárt, tele kajával, játékokkal, ahol ajándékokat nyerhet az ember és vidámpark szerű része is volt. Egy anticuchot ettem és megkóstoltuk a terremotot, ami szintén egy chilei alkoholos ital. A jelentése szó szerint földrengés, benne pedig ananászlé, grenadine (valami szirupféleség), ananász fagyi és egy kis pipeño (hasonló a borhoz) található. 

Kipróbáltunk pár játékot és nyertem is egy plüss macit, majd egy koncertet néztünk meg. A bandát nem ismertem (Chanco en piedra), ennek ellenére tetszett. 10 óra körül pedig az egyik lány anyukája vitt minket haza. Nagyon tetszett a fonda, nagyon jó volt a hangulata és az ételek is finomak voltak.

Szeptember 16-án a fogadó anyukámmal és a barátjával Rancagua-ba mentünk 3 napra, ahol a rokonoknál jártunk. Uzsonnára empanadat ettünk, ami az egyik kedvenc ételem lett. Este itt is elmentünk egy fondába, ami valamivel kisebb volt, mint a korábbi, de ennek is nagyon jó hangulata volt. Hétfőn egész nap ettünk és ezt minden túlzás nélkül mondom. Reggeli, majd ebéd, uzsonna és még egy vacsora is. Főleg húst ettünk, salátákkal. Minden nagyon finom volt, de én nagyon tele voltam. Vacsorát már nem bírtam enni. 

Kedden délután hazajöttünk, összeszedtem a cuccom és mentem a fogadó apukámhoz. Aznap reggel érkeztek meg Kolumbiából a gyerekekkel, és nála töltöttük a hét további részét.

Szeptember 19-én ismét elmentünk a barátaimmal a fondába és összességében ugyanazt csináltuk, mint az elmúlt héten. Ettünk, játszottunk. Kipróbáltam a Mote con huesillot és a churrost is, ami egy spanyol édesség és mindkettő eszméletlenül finom volt. Ez volt az utolsó nap, amikor a fonda nyitva tartott, ezért hamarabb bezárt és 10 óra körül már az emberek is kezdtek hazamenni. Mi is így tettünk és az egyik barátom házába mentünk, majd onnan haza. Nagyon tudnak élni a chileiek, hogy egy 1 hetes bulit csinálnak az 1 napos ünnepből. 

Szeptember 20-án családi program keretében elmentünk Olmué-ba. Ez Villa Alemanához közel lévő település, ahol lehet lovagolni. Mi először sárkányt próbáltunk reptetni, de nem nagyon sikerült, mert alig volt szél. A táj gyönyörű volt, minden oldalról hegyekkel körbevéve. A lovaglás fél órát tartott. Felültettek a lóra, megkérdezték, lovagoltam-e már és mikor igen volt a válaszom, nyugodt szívvel elindították a lovat. Szóval, egyedül kellett mennem, viszont nagyon régen ültem lovon és elég bénán ment a dolog. Lehet, az én hibám, de ha kicsit gyorsabban akartam menni sétánál, a ló vágtázni kezdett. Csak egyszer próbáltam meg ügetni, de a ló teljes sebességgel beindult és majdnem leestem. Vacsorára sushit ettünk. Nagyon meglepődtem, de rengeteg sushit esznek Chilében. Mielőtt idejöttem, még sosem próbáltam ki. Mióta itt vagyok, ez volt rá a negyedik alkalom.

Szeptember 21-én délután az egyik barátom asaitot tartott, ami egy kis sütögetést rejt magában. A barátaim nagyon szeretnek rappelni és nem is csinálják rosszul. A kedvemért pedig mindig megpróbálnak angolul is. De nagyon jól éreztem magam, mert már sokkal több spanyolt megértek, mint előtte. Most már korántsem voltam elveszve, be tudtam kapcsolódni a beszélgetésekbe, együtt nevetni a többiekkel anélkül, hogy nekem is lefordítanák. 
A szombat és a vasárnap pihenősen telt. Összességében nagyon szerettem ezt a hetet. Sok esemény adódott, sok családi pillanat, rengeteg kaja. Ha valaki teljesen meg akarja ismerni egy ország kultúráját, a nemzeti ünnepét is meg kell ismernie. Legalábbis Chile esetében ez elengedhetetlen.

(Folytatjuk)


2018. december 15., szombat

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (2)

Az első hetek 

Ebédelünk...
Mióta megérkeztem Chilébe, felgyorsultak az események. Viszont olyan sok történés van, hogy nem 3 hétnek tűnik az ittlétem, hanem több hónapnak.
Az első és legfontosabb dolog a család. Kezdünk összeszokni és beállni egy mindennapi kerékvágásba. Az első hétvégén elvittek az óceánhoz Viña del Mar-ba, amit akkor láttam először életemben. Teljesen más volt a hangulata, mint egy tengernek.
Később Rancagua-ban voltunk, ahol a nagypapa és további rokonok laknak. Az ilyen családi pillanatok az olyanok, amiket sosem tudna az ember egy másik országban kipróbálni, ha csak utazik.
A második dolog, amiről írni szeretnék az a suli:
-   egyenruha hordása kötelező
-   az én iskolámban nincs fűtés, ezért mindig fázom, és mindenki kabátban van egész nap
-    az órák sokkal lazábbak, mint Magyarországon
-    8-kor kezdődik a tanítás, három 90 perces és egy 45 perces óra van délelőtt
-    az ebédszünetben haza lehet menni, vinni kaját a suliba vagy elmenni valahova enni
-    a délutáni órák 15:15-kor kezdődnek és 90 percesek
-    hetente egy tesi óra van, amin a Rapa Nui (Húsvét-szigeteki) táncot tanulja az egész 11. évfolyam és szeptemberben fogjuk előadni
-     matek, biológia és humán osztályok vannak
A matek osztályba kerültem, ahol nyilvánvalóan sok matek óra van. Viszont trigonometriát vesz az osztály, ezért fogalmam sincs a dolgokról. De ez a többi órán is ugyanígy van. Az időmet általában spanyol tanulással töltöm, de előfordult egyszer-kétszer, hogy dolgozat közben elaludtam. Az egyenruhát nagyon élvezem, mert Harry Potter-es a hangulata és reggelente nem kell gondolkozni, hogy mit vegyek fel. 
A spanyol nyelvet, mielőtt idejöttem, elkezdtem tanulni, de csak az alapokat sikerült átvenni. Viszont azt vettem észre, hogy napról napra egyre többet értek abból, ami körülöttem történik. Az első napokban össze voltam zavarodva és folyton mosolyogva bólogattam. Így három hét elteltével, ha lassabban beszélnek hozzám, akkor körülbelül már megértem. Viszont, ami nehezíti a nyelv elsajátítását, az az, hogy a chileiek eszméletlen gyorsan beszélnek. Plusz rengeteg szlenget használnak. De nagyon sokat segítenek és valljuk be: van időm bőven a suliban tanulni.
A barátszerzést is sikeresnek tekintem. A chilei emberek nagyon nyitottak, vidámak és közvetlenek. Minden találkozásnál egy puszival köszöntik egymást vagy öleléssel. Ennyi puszit még soha életemben nem kaptam, mert ha bemennek egy helyiségbe, szinte mindenkinek adnak, még ha nem is ismerik annyira. A nevekkel bajban voltam az elején, és még mindig rengeteg embernek nem tudom a nevét, aki bemutatkozott. Az egyik baráti társasággal hétvégén elmentünk Viña del Mar-ba, ahol találkoztam egy francia lánnyal, akit egy csoportból ismerek. Az óceánparton sétáltunk és a legfinomabb chilei kaját, completo-t ettünk.
Összességében az első három hét nagyon jó volt a sok nehézség ellenére is. És egyre jobban érzem magam, ahogy jobban megy a spanyol. A családban is egyre kényelmesebb és felszabadultabban tudok viselkedni. 

Az első földrengéseim 

(2018. szeptember 01.) Ebben a bejegyzésben az eddigi tapasztalataimat, megfigyeléseimet fogom megosztani Chiléről. Sokban különbözik Magyarországtól és Európától minden, ami itt van, viszont mégsem ért különösebb kultúrsokk.

1. Földrengések

A címben helyes volt a többes szám, mert egy napon belül két földrengést is átéltem. Az elsőnél a szobámban ültem és egy igen erős hangra lettem figyelmes, és arra, hogy mozog a föld alattam. A nappaliból már kiabáltak is, hogy menjek gyorsan oda. Mire teljesen megértettem, hogy mi történik körülöttem, már vége is lett. 
Nem gondoltam volna, hogy ennyire hangos egy földrengés... 
A második rengés másnap reggel, a suliban történt. Matekon ülünk, és egyszer csak ugyanolyan erősséggel elkezdődik a földrengés. A tanár várt egy kicsit, majd mikor látta, hogy nem vészes az egész és nem szükséges kimenni a teremből, folytatta az órát. Többen is figyelték a reakciómat, mert tudták, hogy Magyarországon nem igazán vannak földrengések.
Nagyon gyakoriak a földrengések itt, az emberek hozzá vannak szokva, fel vannak rá készülve, az épületek pedig biztosítva vannak. Még két szavuk is van rá. Az egyik a terremoto, ami az erősebb. Én csak két temblor-t éltem át, szerencsére.

2. Avokádó (palta)

Avokádó mindennel, minden mennyiségben. Itt paltának nevezik, rengeteg fajta van belőle és nagyon olcsó. 1 kg-nál kevesebbet még senkit sem láttam venni. Eszik kenyéren, salátában, tésztával, sőt magában is. Mielőtt idejöttem, már akkor is nagyon szerettem, de ez egyre csak növekszik.

3. Az utcák

Az utcákról leginkább a teljes káosz jut eszembe. Mindenhol kóbor kutyák, továbbá árusok, akik avokádót, gyümölcsöket, ételeket, édességeket árulnak; rengeteg kisebb busz, amik úgy hajtanak, mint az őrültek. A buszok itt csak akkor állnak meg, ha leinted őket, kb. fele akkorák, mint Magyarországon és néha még ezeken is árusok mászkálnak. 
A másik közlekedési eszköz a collectivo, ami egy kocsi és majdnem olyan, mint egy taxi, de mégsem. Nagyon olcsó, megállókban kell rájuk várni és idegen emberekkel ülsz be, majd adsz valamennyi pénzt a sofőrnek (kb. 500 Ft-ot érőt) és bemondod, hova vigyen. Ezekkel a kocsikkal tele a város.

4. Villa Alemana

Ez a város neve, ahol lakom. Így, majd egy hónap után körülbelül átlátom, hogy mi hol található, de ez elég nehéz, mert olyan a város, akár egy kocka. Az utcák szabályosan futnak egymás mellett és az elején semmi különbséget nem látni. A lakossága körülbelül annyi, mint Nyíregyházának, de sokkal kisebbnek tűnik, mert nincsenek emeletes házak és magas épületek. A belváros pedig egészen kicsi. Viszont nagyon szeretem és nagy városok vannak a közelében (kb. 20 percre Viña del Mar és 50 percre Valparaiso).

5. Étkezések

Világéletemben azt hittem, hogy a magyarok sokat esznek, de rájöttem, hogy igazából keveset eszünk a latin-amerikaiakhoz képest. 
A nap kezdődik a reggelivel, ami csak  egyszerű joghurt, müzli vagy tojás. A suliban mindenki snackeket, szendvicseket eszik mindhárom szünetben. Chilében minden terméken ráírják, ha magas a kalória- és cukor tartalma... Ilyen termékeket nem árulhatnak a suli büfében, ezért aztán megjelentgek édesség „dílerek”. Az egyik legjobb barátom is csinálja ezt a bizniszt, egy hátizsákban tartja az édességeket, és ha valaki szeretne valamit, kiveszi és megkapja érte a pénzt. Ezenkívül sütiket is szoktak hozni és árulni az emberek, ha valamire pénzt gyűjtenek. Az ebédet az előző bejegyzésben is írtam, hogy vagy visznek a suliba, vagy hazamennek, vagy elmennek valahova enni. Ezenkívül délután 5-6 óra körül az „once”, vagyis uzsonna van, ami olyan, mintha vacsoráznánk, de nem, mert az még később van. Általában 9-10 körül fogyasztjuk a vacsorát. Napközben pedig meg-megeszünk még valamit. Két hét után esett le, hogy egyfolytában csak eszek, ezért legalább a suliba gyümölcsöket viszek snack helyett.

6. Ételek

-  Hiányzik a kenyér. Itt a kenyér inkább hasonlít a zsemlére. Rengeteg fajta van, de egyik sem olyan jó, mint egy kis otthoni kenyér. Finomak, csak sosem ettem még ennyi „zsemlét”.
- Hiányzik a tejföl. Semmi hasonló nincs hozzá. Néha csak egy tejfölös kenyérre vágyok.
-  Itt van Doritos. Nagyon szeretem, és rengeteget eszek belőle. Ezt majd akkor fogom hiányolni, mikor visszamentem Magyarországra.
-  Az avokádót már kifejtettem feljebb.
-  Amióta itt vagyok csak kétszer ettem levest. Nem túl gyakori és nem esznek minden nap, mint otthon.
-  3 literesek az üdítők. Óriásiak, de az áruk megegyezik az otthoni 2 literesével.

Jelenleg ennyi érdekesség, tapasztalat jutott eszembe, de majd biztos kerül még ilyen bejegyzés. 
A mai napon végre pihenek egy kicsit, délután pedig AFS-es meetingre megyünk Viña del Marba. Nagyon gyorsan telnek a napok, majdnem egy teljes hónapja itt vagyok. Már csak 10 és fél hónap van hátra. A suliban minden egyes nappal jobban érzem magamat, a spanyolom pedig az elmúlt pár napban megindult felfelé. Már könnyebb párbeszédeim is voltak, írásban pedig meglepődöm minden egyes alkalommal, hogy milyen egyszerűen össze tudok rakni ép mondatokat.

(Folytatjuk)

2018. december 2., vasárnap

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (1)

Szerző a nyíregyházi Krúdy Gyula gimnázium kilencedikes tanulója, aki ez év augusztusában cserediákként Chilébe utazott, ahol egy esztendeig tartózkodik, ismerkedve az ottani fiatalok életével. A számára nem mindennapi esemény, személyes élményei megörökítésére blogot nyitott, amelyen időről időre nyilvánossá teszi benyomásait e távoli, érdekes országról, cserediák életéről. 

Miért pont Chile?

Chilei társak között - vídám az élet
Sokan megkérdezik, hogy miért pont Chilét választottam… Chile volt a legeslegelső célom, mikor elkezdett körvonalazódni, hogy cserediáknak menjek. Viszont pár hétig Németországba akartam menni, hogy a németet megtanuljam. Majd Oroszországba szerettem bele és sok hónapon át biztos voltam benne, hogy oda megyek. Ezután jött a Costa Ricá-s időszakom, majd újra Oroszország. Végül visszatértem Chiléhez. A kiválasztáson kicsit meginogtam, mert olyan jókat hallottam Mexikóról, hogy majdnem beírtam elsőnek. De szerencsére rájöttem, hogy Chile az a hely, ahova a kezdetektől vágyok a lelkem mélyén.
Az okok? Rokonaim között vannak, akik ott éltek és csak jót mondtak Chiléről. Ami a legnagyobb hatással volt rám, az az volt, hogy fogadtunk egy cserediákot Chiléből. S közben megszerettem a kultúrát és a nyelvet (bár szinte egy szót sem tudok spanyolul). Fél év távlatából nagyon örülök, hogy így döntöttem, mert már most is sok nagyszerű embert megismertem, aki Chilével valamilyen kapcsolatban áll.
A jövőbeli cserediákoknak máris tanácsolom: ne gondolkozzanak, hanem azt válasszák, amit tényleg szeretnének. Bár a véleményem szerint bármelyik ország egy csodás kaland.

Kiutazás előtti eligazítás

Július elején, egy hétvégén eligazítást tartottak Budapesten a cserediákoknak. Szombat reggel 10-kor volt a Keletinél a találkozó és fél 11-kor indultunk el Dobogókőre. A csoportfoglalkozások nagyon hasznosak és szórakoztatóak voltak. Az 1-es csoportba kerültem, ahol a Latin-Amerikába utazó diákok voltak. Nagyon sok emberrel beszélgettem. Minden beszélgetés, így kezdődött: „Hova mész? Van már családod? Ha igen akkor hol leszel országon belül?”. Az esti program volt a kedvencem, mert mindenki együtt volt és az aznap szerzett tudásunkat is felmérhettük. Lefekvés előtt még csocsóztunk és kártyáztunk a hotel bárjában.
Vasárnap, reggeli után néhányan elmentünk a dobogókői kilátóhoz; gyönyörű volt a látvány. A csoportfoglalkozások folytatódtak, de nagyon hamar vége lett a programoknak és már azon vettem észre magamat, hogy a buszon ülünk visszafelé Budapestre. Miután a szülői tájékoztató lezajlott ,elkezdődött az országspecifikus tájékoztató. Ez volt az első komoly lépés előre cserediák-életemben. Kicsit izgultam, mert még semmit sem tudtam a vendéglátó családomról. Reméltem, az indulásig lévő hónap során minden ismeretlen tisztázódik.
Nem túl jó érzés ugyanis, hogy nem tudod, konkrétan hol is fogod tölteni az elkövetkezendő egy évedet 13 000 km-re az otthonodtól. Mindenki ezt kérdezgeti tőled, te meg csak annyit tudsz válaszolni, hogy „Sajnos, még nem tudom, hol leszek”.
Aztán július végén megláthattam a „cserecsaládomat”. Minden valóra vált, amire csak vágytam: 3 fogadótesóm lesz, nagyon szép helyen, közel a chilei fővároshoz és pár nagyobb városhoz, 20 percnyire az óceántól.
Jöhetett az ajándékvásárlás és a csomagolás.

Utazás Chilébe és az orientáció

Augusztus 2-án eljött a (számomra) várva várt nap: elutazok Chilébe, egy évre! Negyed ötre kellett a reptéren legyünk, de már jóval előtte megérkeztünk. Átadták a szükséges dokumentumokat és a pólót. Elköszöntem mindenkitől, majd a biztonsági ellenőrzés után izgatottan vártam, hogy induljon a gépem Párizsba. 18:30-kor felszálltunk és 20:30-kor már Párizsban landoltunk. Az utolsó sorban ültem egyedül, szóval volt helyem.
Párizsban majdnem 3 órát kellett várnom. A terminált és a kaput könnyen megtaláltam, majd beletörődtem, hogy álmosan egyedül fogok ott ülni. De egy fiú táskáján megláttam egy jól ismert AFS-es bilétát, kiderült, ők is Chilébe mennek cserediáknak. Hárman voltak Finnországból. Később találkoztunk az 5 francia diákkal is.
23:40-kor megkezdődött a beszállás. A gép hátuljában ültem, sajnos nem ablak és nem is folyosó mentén, hanem középen. Az út nagyon hosszú volt, majdnem 14 és fél óra. A vacsora után 6-7 órát végigaludtam, majd megnéztem két filmet. Mikor már Chile felett jártunk és megláttam az ablakban az óriási hegyeket, teljesen leesett az állam.
Leszállás után ellenőrizték a vízumot és az útlevelemet. A bőröndjeim nagyon nehezek voltak, alig bírtam őket húzni és pakolgatni. Kint már vártak minket és a többi cserediákhoz tereltek. 2 órát kellett itt várnunk a buszra, ami elvitt Santiago-ba, a szállásunkra az orientáció idejére.
Egy olasz lánnyal kerültem egy szobába, akivel egy körzetben fogunk lakni. Az első nap, pénteken ismerkedtünk, beszélgettünk. Én főleg skandináv országokból származó emberekkel lógtam. 81-en voltunk ott, nagyobb többségben európaiak, de volt 3 amerikai és 2 új-zélandi cserediák is.
Este nagyon nehéz volt ébren maradni, mert 6 óra idő eltérés van Chile és Magyarország között. De szerencsére csak legelső nap volt ilyen rossz. Szombaton már voltak programok: az egyik az, hogy mutassuk be mindenkinek az országunkat spanyolul. Ebben csak az volt a probléma, hogy nem tudok spanyolul. Valamit sikerült összedobni az önkéntesek segítségével, egy papírra lerajzoltam Magyarországot, felvettem a magyar mezemet és a magyar zászlót, majd bemutattam. Egy holland lány segített felmutatni a papírt, mert nem tudtam volna ennyi mindent egyedül tartani.
Vasárnap mindenki utazott a fogadó családhoz. Akik messzebbre mentek, sokkal korábban kellett keljenek. Nekem csak 9-kor kellett indulnom, szóval elég sokáig alhattam. Az olasz és a svájci lánnyal együtt elvittek minket a buszállomásra, ahonnan busszal mentünk Vina del Mar-ba. Alig bírtam kivárni a másfél órát, hogy végre odaérjünk. A busz állomáson várt ránk a három család. Nagyon jó volt találkozni velük.

(Folytatjuk)

Forrás: Káfé Főnix

2018. november 18., vasárnap

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (3)

Tamássy József (Vasárnapi újság)
Egész életének egy kimagasló eseménye volt: valamelyik geológus, tán Lóczy fönt járt Szentgyörgyfalván. kutatásokat végezni pár hétig. Ez a szó: trias-képlet volt a varázsige.
Volt másik büszkesége is, de ez már állandó, hogy ú gy mondjam, folyamatos élvezet, megtiszteltetés. Az odavalósi plébános, „.kérem, dr dr dr, háromszor is dr. s már 16 éve él állandóan Szentgyörgyfalván “.
Letéteményese a világ minden kiváló bölcsességének: ö csak attól tudta' (mert, kérem újságot is járat), miszerint az Ő rokona Jókai Móric „kiválóan érdemes ember“.
Nagy jóakarattal meg is hívta Jókait, jöjjön Szentgyörgyfalvára visszaadni a rokoni látogatást.
Ha ö a plébánosnak ir előre, úgy az ö, Gózon tanító kedvéért befogat féderes hintójába a dr. dr. dr. s úgy viteti a vasúttól Jókai Mórt Szentgyörgyfalvára, — de csak, ha neki ir...
Mikor búcsúzott, meg volt hatva s jutalmul megmutatta legfőbb „deliriumát,“ amit dr. háromszor doktor Bergertöl kapott ötvenedik születése napjára.
Egy aranyóra volt a „delirium “.
A Balatont persze nem nézte meg. — Olyan sincs Szentgyörgyfalván .
Jókai azt mondta: „Ez egy boldog és egy egész ember!“

*

A füredi élet hangulatos egyéni részei, foltjai voltak még a papi talárok.
Minden bencés pap majdnem ingyen élvezhette a füredi tartózkodást.
Mindenütt ott voltak, mindenben részt vettek, színház, fürdő, szöllőkbeli mulatságok, kártya stb.
A színház melletti csendes pagonyok ismerték nap- és holdfénynél sétáló, suttogó, ábrándozó sötét sziluettejeiket, apróbb színpadi csillagok, lámpák — de néha négylovon jött szép asszonyok társaságában is.
Megható hűséggel pártolta a magyar művészetet, egy kis színpadi mécses inkább szerény, mint szép társaságában évről-évre (még a leányruhája is ugyan az maradt tán — kóristáné volt szegényke és althangon énekelt) a magyar klérus egyik legbájosabb, nemesebb és akkor még legszegényebb alakja is. Úgy ültek, mint két kis inséparable madár a kút körüli padok egyikén nap-nap után.
Hova ment föl az egyik!
Vajjon hova ment le a másik?
De akkor nagyon ábrándozók, szelidek, kedvesek voltak.
Egy egész egyszerű plébános pedig hozzánk jött mindig tearózsát kérni meghalt gazdasszonya sírjára.
Nevették, csúfolták, pedig szegény jó ember igazán szerette, siratta azt a szegény asszonyt, aki valószinüleg szintén szeretett volna még élni, főzni, rózsát szakitani.

*

A füredi társasélet bennünket körülvevő gyűrűje akkor ér össze, ha a színészek is belekapcsolódnak.
Laborfalvy Róza valami szinészkirálynö volt köztük. Hódolt neki, lényének, a legutolsó ripacs is, saját tudása szerint.
Kedvességgel, szentimentálizmussal, vagy humorral, aszerint, milyen volt az igazgatópár alaptermészete.
Voltak ötletes, kedélyes igazgatópárok, kik poétikus gondolatokkal cifrázták az obligát hódolatot.
Például, igy a Gerö-pár járt Füredre, minden megérkezésünkkor és minden Róza napjára a régi biedermeier vándorszínészek stílusában gitárokkal, lampionokkal fölszerelve eljött az egész társaság a Jókai-pár fiatalkorából való dalokat, karénekeket előadni. „Föl Tihanynak riadó leánya“, „Fridolin lim-lam“, „Kóristakenyér kutyakenyér“, „Földiekkel játszó égi tünemény“ stb.
Könnyű zenét, jó cigányt, operetteket Jókai nagyon élvezte. Ahol megjelent, rázendítették a Szerenade-walcert, kedvenc darabját.
Mután úgyszólván csak a színházban látták, — nagyon megsüvegelte őket az egész közönség.
Jobbról az első páholy mindig a mienk volt.
A színészek oda szavaltak, énekeltek, onnan várták a napfényt és felleget.
Kedves kis szinház is volt az! Első ifjúságom legintenzivebb örömének, szórakozásának forrása.
Azok a kedélyes 5 órakor kezdődő előadások!
A kopott falakat, olcsó festéket, még olcsóbb kosztümeket ugyan kegyetlen humorral világította át nap.
Néha egy nagyobb zápor meg is mosogatta, de milyen festői hatásokat vált ki egy ilyen miliő!
Mennyire természetes, a nyárhoz illő, ha eső kopog, a szél rázza a függönyöket, a madarak közben dalolnak. Hársfaillat tölti be csoda édesen a kis kerti bódét, — vagy templomot — ahogy vesszük.
A karzat oly közel van a páholyhoz, hogy a grófnők fűszereznék, kis parasztgyerekeknek .csak a kezüket kellene kinyújtani — összeérnének. A karzaton csupa parasztgyerek - mezitláb. Kisebb, nagyobb, mint a piros almák a polcon.
A módosabb parasztok már lent állnak vagy ülnek a földszinten. Méltóságosan, feszesen az hiedelemtől; minél nagyobb hasuak, annál tekintélyesebbek. Akár a templomban. Olcsó volt még akkor a jó balatoni bor. gazdag a paraszt, méltóságos és úgy is mérlegel, élvez a pénzéért minden szót.
Mi minden színészt ismerünk,
Páholyunkból be lehet látni a kulisszák mögé.
Szemünk előtt történik ott minden. Odahozza a pesztonka a naiva kisbabáját megszoptatni most ráér, most van a hősnő nagy ájulási jelenete, az eltart tiz percig, — vagy a szubrett nagy duója a komikussal, táncbetéttel, — azt meg is szokták ujrázni.
Ni, hozzák a Hunyady bácsi két faragott karszékét; azokon ül a legközelebbi felvonásban a hercegi pár.
Az asztal mitőlünk való, a szőnyeget viszont a patikáriusék adták.
A tenorista már kicsit öreg s öreg a fekete bajusza is, — már az enyv lekopott róla, mindig leesik az egyik vége. Persze ez nagy baj, próbálja, — végre, miután már az egész kar egy helyett háromszor elénekelte „Itt jön ö“ ,Itt jön ö“ — végre is kénytelen félbajusszal kijönni, zsebkendővel iparkodva eltitkolni a hiányt.
Az igazgatóné fügére alkuszik egy parasztkofával, megveszi és nyomban meg is eszi.
Láttunk néha kisebb féltékenységi pofozkodási jeleneteket is; — az nem baj, azt Legalább teljes természetességgel játszották.

*

De micsoda élvezet aztán ilyen környezetben, ilyen közelről igazi művészt látni, hallani! 
A legnagyobbakat!
Prielle Cornéliát! Blahánét! Pálmait, Tamássyt!
Hogy hatott minden hang, minden mozdulat!
Az öregek, okosak ugyan azt mondták: „Őrület ilyen melegben szinházba menni”. „Milyen megalázó a művészetre a kopott kiállítás !” Lehet, igazuk volt. De azért micsoda előadásokat láttunk néha!
Ki volt Blaháné, azt nem nekem kell megmondani. ö él, ma is ragyog, hódit, neve fogalom !
De Tamássy József?
Harmincegynéhány éve, hogy meghalt és azt kevesen tudják már, ki volt ö.
Nagy idő színésznél, férfinál, úttörőnél, aki halálával elvitte szerepkörét a sírba. Ha ma élne, a modernek neki irnának másfajta magyar darabokat.
Nem hasonlított senkihez.
Az Ázsiából idekerült magyar faj lelke, hangja, szobra, — de úgy faragva, — mint az ó-görög harcosok; nem kizsinorozva, felpitykézve, vagy szim bolizálva. 
Ezt az érzést csak egy férfinál tapasztaltam életemben s két nőnél.
A férfi az öreg Wolf volt Münchenben.
Még maga Wagner tanította be.
Hatvan éves volt, mikor én hallottam, már alig volt hangja. De nekem, aki a Jókai-házban nem ismerhettem meg Wagnert, megnyilatkozás volt.
Nem énekelt, nem játszott, élt. Ő volt az ős germánfaj, Sigmund, a germán őserdő, a Niebelungen-ének együtt, mindenestül, egy személyben.
Rázott a hideg a gyönyörűségtől! Megtanultam Wagnert örökre.
Ez volt Tamássy magyar művésznek.
A Bakony, a Hortobágy, Ázsia.
Milyen egyszerű, milyen modern, milyen rafináltan diszkrét!
Akár Yvette — vagy Sada Yacco. — Egy dal félig énekelve, félig fütyülve — egy tragédia.
Ma is még minden gulyás, minden csikós őhozzá hasonlit.
Azt hiszem ötszáz évvel ezelőtt is őhozzá hasonlított. — De népszinmü énekes, nem hasonlit hozzá senki! A legjobb épp oly kevéssé, mint a legrosszabb.
Azok mind tradíción nyugvó magyarok, zsinórral.
Soha nem beszéltem vele, — nagyon vad ember volt, — nem látogatta meg Jókaiékat, — pedig mama minden alkalommal csokrot küldött neki.
Őt tartotta a legnagyobb magyar színésznek. Beszélni csak egyszer hallottam Szigligeti Ede valamelyik művésznő leányával, akinek azt magyarázta: milyen szerencsétlen frázis az Vörösmartynál: „Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat. Hogy lehet a születést gondolatnak nevezni? Még a legnagyobb irók is beleesnek ilyen hamis páthoszba.“
Mikor azt hallottam, lehettem 15 éves, Tamássy már ötven körül.
Az az egyszerű származású ember milyen tisztán, objektive itélt. (Azt hiszem, arról volt szó, hogy miért nem ajánlja azt a verset szavalásra.)
Blaháné a művészetnek egy csodavirága, de Tamássy volt maga az anyaföld, ami a virágot kitermelte.
Föld nélkül nincs virág.
Egyszer lerajzoltam őket együtt, énekelve; nagyon szép lehetett! Egyiknek hat ujja volt, — mint utólag kisült. (De azt is csak a nagy lelkesedés okozta.)
Azt hiszem, életem legelső rajza volt.
Olyan nagy lelkesedéssel nem rajzoltam soha többet, annyi bizonyos!
Elküldtem mind a kettőnek. Mit adtam volna, ha azt hallom: szeretik egymást. Egy pár lesz belőlük! Mint sok más szép dologból és vágyból —
ebből sem lett semmi.
Ma is azt mondom — de kár!

Forrás: A tegnap. Légrády, Budapest, 1924.

2018. október 26., péntek

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza*): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (2)

Sok képből, mit sok év alatt láttam, rajzolok egypárat.
A mai ember már nem is képzeli, mi volt negyven-negyvenöt év előtt egy gróf — de még egy báró se Magyarországon. Hát még egy grófnő vagy
bárónő! Rendjelet, örökséget, kitüntetést pótolt, azok hatását váltotta ki zsurokon, barátnők között, hivatalban, — ha valaki ismert egyet.
Nem csoda, ha azt hitték, ök különbek minden más porszülötte embernél.
Nem ök a hibásak.
Így volt Füreden is. Az urak rendesen barátságosak, sőt kedvesek voltak a jól táncoló, jól öltözködő fiatal nőkkel s gavallérosan kártyázó papákkal, férjekkel. Meg is hívták őket a Yacht-Clubba — de csak addig, míg az első grófi mama, sógornö vagy nővér meg nem érkezett. Akk or egy óra alatt megváltozott minden!
A Club ajtaját bezárták, az ablakokat becsukták, hogy a zene ki ne hallatszék a sétatéren ábrándozó szerencsétlen szerelmes: — a középosztály füléhez.
Tudta mindenki — de nem akarta látni, — vagy úgy képzelte: nem ö, csak a többiek ellen van kifogás. öt magát tárt karokkal várnák, nélkülözik is. Különösen X Y grófnő, vagy hercegnő. Tavaly ilyenkor is milyen kedvesen nézett, sőt ezt mondta „nagyon örülök“ — s mosolygott hozzá. „A többiek persze nem közéjük valók, csak én.“
Egy mulatságos esetet láttam saját szememmel, — de látta fél Füred is.
Meleg napok voltak. Tombolt a jókedv a Yacht-Clubban, az egerek minden este mulattak, táncoltak, Nem volt macska.
Egy szép estén valami szokatlan nagy öröm készült. Kilenc óra után minden villában, kertben, mint a szentjános bogarak: lámpások, gyertyák, lampionok tűnnek föl.
Halk nevetés, parancsszavak, keresés, leánynevek kiabálása.
Az országut fehér szalagján kisebb-nagyobb csoportok. Elöl inas vagy szobaleány mint fényforrás, utána fehérruhás kisasszony — egy vagy
több, suhogó, tekintélyes mama; másik cseléd hozza a mantillokat,— leghátul a család férfitagjai fehér ellentengernagyi öltözetben.
Jobbról-balról fejlődnek föl a menetek; (a mi házunk sarkon volt és két országút vezetett el előttünk az ígéret földjére.)
Csupa vigság . mindenki kacag, gerleként búg, előre meg van ünnepélyesedve. Ó, milyen jó Füreden grófok között úri családnak lenni!
Egyszerre csak elhallgat a zene.
Siri csend. Különös- tán tánc helyett csónakázás lesz?
Éppen le akarunk feküdni, — de nini, — most meg micsoda szomorú menet vonul föl?
Lassan, lassan óvatosan, meg ne hallják a többi vendégek. — Elöl megint az inas vagy szobaleány, — de kezével eltakarva a fényforrást; hátul kisasszony, ellentengernagy, mama, — a mama selyem ruhája gyászindulót zokog... A kisasszony pedig szeretné, ha a ruhája nem fehér — de bánatszin volna s nem világitana messztröl!
Jönnek, egyre jönnek…  Itt-ott suttogás, veszekedés, „mondtam“, „tudtam“, „kellett ez neked“ stb.
Kapuk bezáródnak, — lámpák elalusznak...
Csend.
Hát ez mi volt?
No majd megtudjuk holnap!
 Meg is tudtuk:
A bál estélyére véletlenül megérkeztek a macskák! (Szegény egerek.) Három vagy négy igazi grófnő alakjában.
Szépek, gőgösek, zárkózottak. Hamar becsukták az ablakokat.
Őrt állítottak a kapuba.
Nagyon sajnálják az urak, — de ma este nem lesz itt semmiféle összejövetel.
A vékony ablakréseken pedig kiszűrődött-a világosság, kihallatszott a cigányzene, a tánc robogása reggelig...
S ezt egész Füred tudta!
A mágnásokra nem lehet haragudni.
Amint tiszta lett a levegő, — megint mentek az inasok, a lámpások stb., a koronás mosolyok morzsáit összeszedni.
Voltak aztán össszekötő bárónők, grófnők és hercegnők is, — akiknél valami kis hiányosság vagy többlet volt egyben-másban.
Hiányosság féloldali ősökben — vagy féloldali vagyonban, többlet: modern, tágabb látkörü lelkiekben, bensőbb lelkikulturában. Ezek az utóbbiak szivesen látogattak, résztvettek mindenben, tegezödtek is.
Lelkileg meleg, rajongani tudó családok rendesen fölkeresték Jókaiékat is.
Barátságot tartottak fönn velük.
Itt nem kellett félni, — a Jókai-ház köztudomásúlag téli álmot alszik Pesten. Csak a csirke foglalt külön pozíciót a házban. Bár volt annyi esze, azt soha el nem árulni.
Amint valami grófnő vagy bárónő betette lábát az egyik kapun — én a másikon ki — nem voltam sehol, elnyelt a föld.
Ha az utcára nem lehetett, pincébe, padlásra menekültem.
Csakhogy ne kelljen kezet csókolni, hol valami magasrangu főpapnak, ki átutazóban benézett, hol egy bármily kedves és szimpatikus, — de magasrangú hölgyvendégnek.
Az előbbivel emlékszem, a cselédek ijesztgettek. „Hiába, mégis csak rájár a rúd, — az öreg nagysága, meg a Pepi néni is kezet csókolnak, — a kisasszonynak is kell.“
A kézcsók rögeszmeszámba ment nálam! Súlyos sértésnek tartottam az emberi szabadság ellen.
(A három verés közül papától az elsőt egy megtagadott kézcsók miatt kaptam. Akkor mi kifogásom volt, — nem is tudom már, mert azt még sem képzelem, hogy hétéves koromban elveim lettek volna.) Ma messziről látva, azt mondom, érzem, — ami szerepünk, — a középosztályé volt a sokkal csúnyább, — nekik igazuk volt.

*
Nem tudom, miért jött éppen ez a keserű kép legelőször a tollam alá; hozok most valami mulatságosabbat.
Füredre jöttek Jókait keresni minden évben külföldi barátai, a berliniek főleg. Minden évben egyszer Janke, a kiadója, újabb kiadást megbeszélni vagy szerződni, fizetni. Olyankor a mi vendégünk volt ebédre. Azokról az ebédekről époszt lehetett volna írni!
A legelső ebéd az idők mélyén van, nem emlékszem már rá, csak papa mesélte a tipikus porosz polgár halálos rémületét, aki szereti, s szeretve félti a gyomrát, — viszont hódolatot érez házigazdái iránt, de a hódolat dacára sem akarna a vadmagyaroknál mindenféle méregtől orvul kimúlni.
Küzd benne az ősember az életéért s a kiadó, aki fél megsérteni a költöt.
Végre is mi győzzön egy igazi poroszban: a kötelesség.
Evett töltött káposztát borzadva, malacpörköltet halálra szántan. — mint görögbölcs az üröm poharát.
De mikor a turóscsuszát hozták. — fölhördült!
„Das sind ja Fliegen -Haxen !“ — ezt már nem eszik! Soha!
A kukorica, nevetéssel vegyes fölháborodási keltett benne. Nagy könyörgésre mégis megkóstolta. — És ekkor aztán felkiáltott: „Ab er das ist ja jut!“ El volt ragadtatva.
Miután másnap sem jelentkezett a közeli halál bármely tünete sem, — elérzékenyedetten bevallotta, jövö évre is szeretne kapni abból a disznóknak való eledelből. Tán még a Fliegen-Haxnit is megkóstolja!
Úgy is lett. Azon túl minden nyár meghozta, mint tavasz a fecskét, Jarke urat Füredre.
Másodszor, harmadszor már harcias tűzzel forgatta kését, villáját az izgatóan jó töltött gyümölcsszerü barbár ételek között.
Művészember, iró — a Wallner-Szinház alapitója és tulajdonosa volt második rendes vendégünk.
Nagyszakállu , hatalmas, germán, — szemüvege alá iparkodva menteni egy tizenhatéves szentimentális leány finom érzéseit. Ez a bájos öreg tudós valósággal imádta papát; szó szoros értelmében imádta, mint valami fölsőbb lényt.
Egyszer valahol Keleten halálos betegen feküdt hosszú ideig, akkor olvasott pár Jókait. Valóságos szerelmes levelet irt még az ágyból, Ígérve, amint visszatérhet Európába, — első útja Magyarország lesz. Addig megtanul magyarul olvasni, — maga akarja eredetiben kiválasztani s terjeszteni őket odahaza. Úgy is lett, — egyenesen a sivatagból jött Füredre, tele ajándékkal, a „geehrter Freund“ számára mint apa, ki fiát jön látogatni messze főidről, vagy imádó, szive választottjához.
Mikor elment, ott hagyott mindent, amire papa csak ránézett. Sétapálcát, melltüt, szivartárcát, még a csillagokat is lehozta volna, ha eléri.
Olyan szépen, lelkesen tudott Ázsiáról, Afrikáról beszélni — bámultam. Később Jókai is sokszor töltött náluk Berlinben heteket, akár egy családtag.
Wallner nem félt a magyar ételektől, Indiában még különbet látott, de a minél még Indiában sem látott különbet, — a harc volt, a harc az ö ebédje előtt.
Mikor ott ültek rendesen megtérített asztalunknál, Jókai, Jókainé a szép nagyszabású emberpár lakályos falusi ebédlőjében, vagy kint a rózsák között a padon. — nem sejtette, hogy micsoda csatatéren ülnek!
Ha az az ebédlő is megszólalt volna — mint Wagram — a Sasfiókban!
Ott én voltam Napoleon ! Tán még inkább Kemény, ki Hunyady helyett
ugrott le a bástyáról. Bizony! Én mentettem meg a Jókai-ház nimbuszát a németek előtt!
Korabeli bőröndcimke
Mert nálunk emberi szokások szerint vendéget fogadni — haj, nehéz dolog volt!
De milyen nehéz!
Nem az ebéd végett. Dehogy! Mindennap jöhetett volna pár váratlan vendég, egész évben a legkifogástalanabb menüt találta volna, — újdonságokkal fű szerezve, —l'art pour 'lart.
De ebédelni csak szobában lehet ugy-e? És abban is csak akkor, ha az olyan állapotban van, hogy be lehet menni.
Itt van a bökkenő!
A mi ebédlőnk furcsa hely volt! Bár eredeti bútorzata semmiben sem különbözött más falusi
ebédlőktől. De — mi adja meg egy ebédlő karakterét? A kredenc, ahogy akkor hívták. A mienk gyűjtemény — muzeum volt. Muzeum gyűjteménye használt és használaton kívül helyezett spirituszmasináknak, kávéfőzőknek, a legfurcsább viharverte, baljóslatú horpadt, kormos célszerűtlen, idejétmulta alakzatoknak. A fennmaradó helyeken öt vagy hat ecetesüveg. Ecetesüveg királyok és hercegek. Oldaluk, mint a kiszívott tajtékpipáknak, homályos ecetágy-ülepedésekkel jelzi, rajzolja az üvegre régi, nemesi származását 4, 5, 6 esztendeig visszamenő családfáját. Koronájuk a dugó. Vászonrongyba csavart dugó. (Az igy jó — hozzátartozik a rítushoz.) Ujságpapirban, érőfélben levő paradicsom. Egy másikon különböző dinnyemagok. (Mindkét papír átázva persze.) Spirituszüveg természetes finom illattal. Forralt tej lábasban.
Azon kívül esetröl-esetre valami aktuális meglepetés.
(Tollseprő, dugó stb.)
Ugyanilyen volt a ruhaszekrény teteje is, egyszóval, minden vízszintes felület.
Most ezek közelébe vezetni Európát látott urakat… Mit gondolhatnak azok a magyarokról, rólunk!
Ha valamihez nyú lni akartam, az nyúlt, repült hamarább hozzám.
Megint csak én maradtam alól, — a kredenc nevetett győzedelmesen. Ha mama megharagudott, migraint kapott.
— Ha migrain van, nincs ebéd. — Viszont, ha ott maradnak a sötétmultu, még sötétebb jellemű spirituszmasinák, megint nincs — nem lehet ebéd. A
vendégek megkövülnek ijedtükben — s én meghalok!
Nagyot gondoltam, ravaszat.
Mama délig főz — én szelid, engedelmes leszek. Tizenkét órakor érkezik a hajó. Tizenegykor már a mi n agy távcsövünkkel meg lehet állapítani, rajta van-e a külföldi — vagy nincs. (U. i. olyankor feltüzték a zászlót.)
Ha igen, —mamának legkésőbb féltizenkettökor öltözködni kell menni, — a harctér üres marad!
Egy életem — egy halálom!
Mint légtornász, aki egyik trapézről a másikra repül, én is haláltáncot jártam. Gyorsan!Gyorsan!
Először az ős ellenséget, a spiritusz-masinákat kidobni! — Hová? Mindegy! Valahová a pincébe lehajitom. Az eceteket az én szekrényembe dugom.
Paradicsomot az ágyam alá. Tejet a pincébe, kis kutyát kölykeivel a padlásra. De mindent gyorsan, gyorsan !
Pár virág az asztalra. Valami fehér a kredencre: hadd takarja el a paradicsom nyomait! Lemosni már nincs idő.
A hajó csönget, meg vagyok mentve!
Szelid, ártatlan arccal megyek mamát kérdezni: Elébe menjek-e én is a vendégnek? A szívem ugyan kalapál, kalapál!
Mi lenne, ha hamarább észreveszi? Még öt  perc, — még egy perc! Hozsanna!
A vendég jön, mamát karon vezetve.
Kellemesen mosolyognak.
Leülünk. „Ach , wie nett!“
A tragika körülnéz erre a fölkiáltásra,— mint sebzett oroszlán.
Megtáta, hogy kifogtam rajta! Egy idegen kedvéért legyőztem öt! Ő változtasson meggyőződésén, elvén, szokásán ? Letagadjon egy megmagyarázhatatlan kényszert? Elrejtsen valamit? Az a szem, mit ilyenkor rám vetett!
A Laborfalvy Róza haragos szeme! ami elöl kortesek bújtak, reszkettek. — De én! Mit bántam én, mi lesz egy óra múlva!
Rozgonyi Cicellének, Jeanne d’Arcnak éreztem magamat.
Meg van mentve Magyarország becsülete a poroszok előtt!
Győztem a spirituszfőzőkön!
De nemcsak ilyen vendégeket hozott a hajó.
Hozott egyszerű , vidéki tanárokat, virággal, verssel, kézimunkával, faragott bottal, áhitatos szívvel Jókait látogatni.
Távoli, Istentől elhagyott vidékek polgárait.
Egyszer az alakok alakja toppant be Szentgyörgyfalváról.
Szentgyörgyfalváról, az oláh határról, világvégéről, ősvilágból — a múltból. Egy rokon a Gózonok közül.
Huszonhárom évig nem mozdult ki a falujából. Huszonhárom évig nem szállt le a hegyről.Most hivatalos ügyben Pestre kellett jönnie. Dolgát elvégezve elindult Jókai Móricot, rokonát meglátogatni. Elindult „Don Quichotte“ szürke vászon magyar ruhában, csizmában, pörge kalappal. Szemeiben, apró kis tatár szemeiben fanatikus tűz. Hosszú nyakán, még a Doré illusztrációt is meghaladó ádámcsutka. Ment, mendegélt az ismeretlen városban. Keresett valakit, aki bizalmat ébreszt a vad ember gyanakvó lelkében. Nem talált.
A pesti ember mind sietett, beszélt, vitt, hozott valamit, — valahová.
Egyiktől sem kivánta megkérdezni „hol lakik Jókai Móric rokonom?“
Egyszerre csak szembejön egy másik magyar ember. Magyar, pedig pesti, finom rajta minden, — de ez nem siet, ez megy.
Szép, okos barna szeme van. Nyugodtan néz vele. Komoly — de derült, mint egy régi kép. Ez az ö embere! Ez tudni fogja, amit ö akar.
Annak is föltűnhetett valami, egymásra néztek, megállnak.
Ám az szólítja meg öt, szép  agyar nyelven. Hová megy? Mit keres? Ugy-e nem ismerős Pesten?
Bizalmas lesz, elmondja, mi járatban van. Kit keres. .,Majd én elvezetem“.
A szép pesti magyar elviszi a szentgyörgyfalvi furcsát Jókai lakásához.
Megtudják, hogy Füreden van.
Nem baj. Elmegy ő oda is.
Ha már egyszer lejött a hegyről... Mi az a kis út?
Kisérője elbúcsúzik, megmondja a nevét. „Én Arany László vagyok.“ És Gózon a világ legrendesebb dolgának tartja, hogy nagy Budapest városában, pont Arany Lászlót szólitja meg Jókait keresve...
Egyáltalában nem csodálkozik semmin.
Ő, a szentgyörgyfalvai tanító.
Huszonhárom esztendő óta nem ment el a falujából egy lépést. Huszonhárom esztendő óta nem csinált egyebet, mint az égig érö hegyek tetején elbujt kis falujában őrizte az oláhsággal szemben védve, istápolva; gondolattal, jó vagy rossz cselekedeteivel az anyanyelvét. Annak a törpefenyőnek a szívósságával, melyik ott terem, mint legutolsó élet, a legsoványabb, leghidegebb sziklatalajon!
A vihar nem árthat neki, oly szegény, oly sovány, úgy belekapaszkodik, úgy megköti az anyaföldet. Ő az utolsó őr.
Ha tudná, — van másutt jó föld, virág, madár énekel a többi fák ágán, az övét pedig a nemere rázza csak. Tán nem is bírná ki.
De nem tudja. — Nem tud a világon semmit, nem kiváncsi semmire.
Elment Pestre, mert hivatalból kellett. Nem nézett meg semmit. Az országházat, a hidakat, szobrokat sem.
Miért? — felelte a kérdezőnek. — „Olyan nincs Szentgyörgy falván, nem érdekel.“ De mikor a kerítés oldalán meglátott egy kis vadvirágot — fölragyogott az egész ember. Ilyen van Szentgyörgyfalván is!
Délben csak olyan ételt evett, ami Szentgyörgyfalván is megszerezhető. Dinnyével kínáltuk. Nem élek vele, Szentgyörgyfalván agyag a föld.
"Hideg a klima. — dinnyét nem eszem !“
Állandó mondás maradt a Jókai-házban.

(Folytatjuk)