2019. október 16., szerda

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (6)

34. nap – október 4.

Barátkozás, útközben
Reggel felkerekedtem Isztambulból, jelenleg Izmit tájékán járok. 
Nehéz szívvel indultam el, váltam el Ahmettől és a családjától. A Facebookon talált rám, ismeretlenül fogadott be az otthonába, jól tartott két és fél napon át, megmutatta a várost, török telefonkártyával látott el és két darab pólóval. Az édesapja 80 éves, annyi érdeklődés szorult bele, amennyi ilyen korú embernél ritkaságszámba megy. Kíváncsi volt az új cipőmre, a kedvéért a vendégszoba közepén sátorállítási bemutatót tartottam. A perzsaszőnyeg és a parkett nem sínylette meg, a szegeket ez alkalommal nem vertem le. Az utolsó közös estén azt mondta, ha fiatalabb volna, velem jönne. Úgy tűnt, komolyan beszél.
1,2 millió lépést tettem meg, mióta elindultam Enyedről. Sok ez, kevés? Relatív. Sosem láttam arra vonatkozó statisztikai adatot, mennyit mozog egy nap alatt egy átlagos közép-európai városlakó, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az elsöprő többség 3-4000 lépésnél többet nem tesz meg, a 6-7000 lépés pedig már a „lejártam a lábam ma” kategória. Abban is biztos vagyok, hogy van egy, Kárpát-medencei szinten többszázezres réteg, amely jó, ha átlépi a napi ezres szintet. Lehet, hogy mégis sok az 1,2 millió? 
Ankara felé tartok, onnan pedig Szivasz, illetve Erzurum felé veszem majd az irányt. Az iráni határra valószínűleg kb. két hónap múlva jutok el, az ünnepek pedig Teherán környékén érnek majd. Ha esetleg valakinek kedve volna csatlakozni...  

35. nap – október 5.

Keletnek tartok, az Anatóliai félsziget belseje felé, Sakarya városának közelében járok. Ide is megérkezett az ősz, szerencsére nem hideggel, csupán csendes, áztató esővel. 
Sokan féltenek különböző veszélyektől, táliboktól, az Iszlám Állam fanatikusaitól, maláriától, vérhastól, rablótámadástól. Ha visszagondolok az elmúlt, közel öt hét élményeire, meg kell állapítanom, hogy valós veszélynek ezidáig egyszer voltam kitéve.  Amikor az Olt völgyének rövid szakaszain a műút mellett voltam kénytelen haladni, a szinte jelképes méretű útpadkán, tőlem 10 centire húztak el 90 km/órás sebességgel a kamionok, s a korlát másik oldalán többméteres mélység tátongott. Félelmetes élmény volt, nem szeretném még egyszer átélni. 
Még Törökország európai részén jártam, amikor egy falusi teázóban, a helyiek egy csoportja az utazásomról faggatott, kézzel-lábbal, néhány szavas angolsággal. Mikor felsoroltam a törökországi szakasz nagyobb városait, egyikük félreérthetetlen mozdulatokkal adta tudtomra, hogy Kurdisztánba ne menjek, mert ott a gerillák le fognak lőni. Nem sikerült belém tennie a frászt, sosem hallottam róla, hogy a kurdok külföldieket támadtak volna meg.  
Egy újságíró kolléga jószándékkal figyelmeztetett, hogy Ahmet társaságában a Szürke Farkasok nevű szélsőségesen nacionalista török szervezet jelét mutatva pózolok. Nem vagyok szélsőséges nacionalista, török pedig végképp nem. Ahmet azt mondja, a farkas a törökök ősi totemállata, még az iszlám előtti időkből, olyan, mint a magyarok turulmadara, a jel pedig egyszerűen a török identitás szimbóluma, bármiféle politikai üzenet, gyűlölködő nacionalizmus nélkül. Jó embernek ismertem meg, hiszek neki. 

37. nap – október 7.

Ázott rendesen Észak-Nyugat Anatólia az elmúlt két napban, özönvízszerű felhőszakadások váltották egymást csendes, apró szemű esővel. Bár én viszonylag olcsón megúsztam, a haladásban hátraáltatott az időjárás, órákat töltöttem tétlenül, útra készen, arra várva, hogy elálljon. Hendek városát már tegnap elhagytam, ma Düzcse az útirány. 
Miután elkanyarodtam a tengerparttól, az addigi ipari tájat mezőgazdasági vidék váltotta fel, kukoricatáblák, káposzta- és tökültetvények, gyümölcsösök, telepített nyárfaerdőkkel tarkítva. Hendeket elhagyva ismét változott a táj, ez már igazi erdős hegyvidék, nagy területen szétszórt házakból álló falvakkal. Sajnos, a bal lábam szabotál. Tegnap délelőtt éreztem először, hogy a sípcsont külső felén, a lábfej és a térd között húzódó izomcsoport bizonyos mozdulatokra fáj. Reméltem, hogy múló probléma az egész, de csalódnom kellett, hiába kentem be lóbalzsammal, reggelre sem múlt el, sőt. 
A járásban nem hátráltat, a fájdalom szintje messze a tűréshatár alatt van, mégis aggaszt, főleg, mivel úgy tűnik, kicsit dagadt is. Nem értem a dolgot, ütés nem érte, a túlterhelés pedig elfogadható magyarázat volna, de a bal lábamat nem használtam többet, mint a jobbat, annak pedig kutya baja. A helyzetben az a leginkább frusztráló, hogy egyébként mind fizikailag, mind pszichésen kifejezetten fittnek érzem magam, ráadásul az idő is ideális a gyalogláshoz, mehetnékem van, de aggódok a lábam miatt. 
Tudom, hogy van öngyógyulás, de nem akarok kockáztatni, hosszú út áll még előttem, szükségem lesz a lábamra. Úgy döntöttem, hogy Düzcséig még elgyaloglok, de onnan elstoppolok vagy elbuszozok Ankarába, s biztos ami biztos, felkeresek egy orvost.

39. nap – október 9.

Vizsgálják a lábam
Tegnap orvosnál voltam Ankarában, megvizsgáltatni a lábam. A diagnózis bakteriális fertőzés, aminek az okát nem sikerült azonosítani, de annyira nem is fontos. Egy orvos barátom azt mondja, egy szabad szemmel nem látható mikrosérülés is lehet a fertőzés forrása. A tegnapi nap a pihenésről szólt, szedem a gyógyszert, a lábam állapota pedig máris szemmel láthatóan javult, remélem, hogy minél hamarabb útra kész lesz. Bár egyrészt nem örülök annak, hogy betegség hátráltat, azt el kell ismernem, hogy a lehető legkedvezőbb helyen és időben tört rám. Egy magyar-török házaspár, Balázs és Elif vendégszeretetét élvezem, akik olyan szinten törődnek velem, mintha ezer éves barátság fűzne hozzájuk, jobb kezekben nem is lehetnék. Az egész út, s különösen az ehhez hasonló helyzetek alázatra tanítanak, arra, hogy nem lehet mindent akarással megoldani, vannak szituációk, amikor meg kell adnom magam a körülményeknek, s a legjobb, amit tehetek, hogy pozitívumot keresek a szándékaimat keresztező történésekben.  Jelen esetben ez nem is olyan nehéz, hiszen egy otthonos, védelmező közegben átadni magam a gondtalan semmittevésnek, feltöltődni az előttem álló útra egész kellemes. 
Annak kifejezetten örülök, hogy a problémát nem túlterhelés okozta, nem a magamnak diktált tempó volt erőltetett. Az elmúlt napokban rengeteg jókívánságokat, konkrét tanácsokat tartalmazó, segítséget ajánló üzenetet kaptam. Jól estek a figyelemnek ezek a megnyilvánulásai, ez is pozitív hozadéka a betegségnek. Korábban nem jártam Törökországban, s be kell ismernem, hogy nem épp valósághű elképzeléseim voltak róla, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Romániában elképesztő ritmusban kellene fejlődnie az úthálózatnak ahhoz, hogy 20 éven belül elérje a jelenlegi törökországi szintet, Ankara pedig infrastrukturálisan, urbanisztikailag közelebb áll Nyugat-Európához, mint bármelyik közép-kelet-európai főváros. 
A kórház, ahol megvizsgáltak, nyugodtan lehetne Frankfurtban vagy Milánóban, a szakorvosi konzultáció pedig 180 török lírába, mintegy 150 lejbe, 9000 forintba került. Kolozsváron ugyanezért a szolgáltatásért 200 lejt kellett volna fizetnem, igaz, odahaza van olyan opció is, hogy az állami ellátórendszerben kérek időpontot, s valamikor november végén, december elején kerülök sorra, persze, ha vagyok olyan szerencsés, és megérem. 

(Folytatjuk)

2019. október 9., szerda

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (5)

28. nap – szeptember 28.

Szelfi, egyenruhásokkal
Törökországban vagyok. Isztambulba gyorsforgalmi út, illetve autópálya is vezet a határtól, én azonban mellékutak mentén haladok, falvakat, kisvárosokat szelek át. Az eddigi tapasztalataim a törökökkel kapcsolatban roppant pozitívak, az emberek érdeklődőek, aktívan segítőkészek, ha tanácstalannak tűnök, kérés nélkül is odalépnek hozzám, próbálnak útba igazítani.
Egy számomra megjegyezhetetlen nevű városkában egy kék egyenruhás férfitől, gondolom rendőrtől, érdeklődtem következő úticélomról. Tört angolsággal kikérdezett, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, miért épp oda, aztán betessékelt egy autóba, ahova egy kollégája, majd pedig egy civil is beszállt. Egyenruhásokat nemigen utasít vissza az ember, főleg egy EU-n kívüli országban, ahol ráadásul kommunikációs nehézségei vannak. Nem tudtam, hová tartunk, nem is firtattam, útközben közvetlen stílusban kérdésekkel bombáztak, be is mutatkoztunk. Vagy tíz perc múlva megálltunk egy műút szélén, mondták, innen már folytathatom az utamat gyalog, egyenesen előre. Ragaszkodtak hozzá, hogy elválás előtt csináljunk néhány szelfit.
Egy másik faluban teára invitált meg egy helybéli, aki 15 évet dolgozott Németországban, beszéli a nyelvet, sajnos én nem, valamicskét értek, de csak néhány tőmondatot vagyok képes elgügyögni. Isztambulban első dolgom lesz venni egy nyelvkönyvet, két hónapnál többet fogok eltölteni Törökországban, hasznos lenne érteni kicsit a nyelvet.

31. nap – október 1.

Tegnap volt pont egy hónapja, hogy elindultam. 
Elhagytam Szilivri városát, innen már karnyújtásnyira vannak Isztambul elővárosai. Tegnap 34 kilométert tettem meg, s az erőfeszítésnek, ami egyébként nem is volt túl nagy, megvolt a jutalma, mivel este a Márvány tengerben fürödtem, az éjszakát pedig a partján töltöttem. A díszlet igazán romantikus volt és stílszerű, a távolból már látszottak a megalopolisz fényei, a víztükörre pedig ez esetben akár török félholdnak is nevezhető holdsarló fénye esett. 
Isztambuli házigazdám Ahmet lesz, aki Kelet-kutató, s ámulatomra magyarul szólt bele a telefonba. Szinte mindenki, aki a hogylétemről érdeklődik, először a lábam állapotára kérdez rá. Ezidáig a lábaim okozták a legkevesebb gondot. Bár logikusnak tűnne, hogy egy ilyen jellegű utazásnál a gyaloglás legyen az első számú nehézség, az én tapasztalatom nem ez. Mióta ismét egyedül vagyok, stabilan és bőven napi 30 km felett teljesítek, s nem érzem hullafáradtnak magam. 
Fő problémaként a szálláskeresést élem meg, ha ez, illetve a vele járó stressz nem lenne, a gyaloglás szinte szórakozás volna. A második számú, folyamatos gond az ingyenes internet becserkészése, ami itt lényegesen nehezebb, mint odahaza. Romániában alig akad olyan lepukkant lebuj, ahol ne lenne wifi, Törökországban ellenben nem így van, még a nagy kőolajipari cégek kútjainál sincs mindenhol, ahol pedig van, lehet, hogy nem lehet tölteni a laptopot, mert nincs konnektor, az enyém pedig hamar lemerül. Nem egyszer történt már meg, hogy nem ültem be a fantasztikus illatokkal csalogató, olcsó kifőzdébe, hanem drágább éttermet kerestem, s nem flancolásból, hanem az internet miatt. 
Apropó, egyedüllét. Egyelőre nem szenvedek a magánytól, de egyértelmű, hogy kettesben menni jobb. Vannak barátok, ismerősök, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy rövidebb szakaszokra csatlakozzanak hozzám, de a lehetőség mindenki számára adott, aki nem retten vissza egy kis gyaloglástól. Az alaptermészetem introvertált, de azt hiszem, hogy néhány napra elfogadható útitárs vagyok. Hosszú még az út, aki késztetést érez, ne szégyenlősködjön.

32. nap – október 2.

Bazárban
Isztambul előkelő helyen állt a bakancslistámon, az elmúlt napokban az volt a számomra, mint a hetek óta a sivatagban baktató tevének a vízben bővelkedő oázis. Bár a szultánok egykori székvárosáról az ember leginkább a bazárra, mecsetekre és keleties pompájú palotákra asszociál, nekem először egy felhőkarcoló-erdőt mutatott meg magából. Isztambul a tömény, sokrétegű történelmi múlt és a modernitás varázslatos keveréke.
A hozzávetőleg 20 millió lakosú világváros elképesztően fejlett közúti infrastruktúrával rendelkezik, a tömegközlekedése bámulatosan jól működik, a helyi közszállítás járműparkja messze felülmúlja nem hogy Bukarestét, de Budapestét is. Felemás érzés ezt leírnom, de a nyilvános helyen való viselkedés tekintetében az isztambuliak, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint, felülmúlják az erdélyieket, maximálisan civilizáltak.
Csúcsidőben vettem igénybe a tömegközlekedést, de tülekedést, magának könyökölve utat törő embert nem láttam, az utazóközönség tudomásul veszi, hogy tele a busz, nem próbál meg minden áron beszuszakolódni a járműbe. Ez az attitűd természetesen nem a génekből fakad, hanem abból a bizonyosságból, hogy 2 perc múlva jön a következő autóbusz. És tényleg jön.
Ma jártam a bazárban, nem adnám oda 100 plázáért. Utóbbi elszívja az energiámat, háromnegyed óra benne jobban kifáraszt, mint másfél óra gyaloglás 15 kilós zsákkal a hátamon. A bazárnak ellenben lelke van, hangulata, illata. Hallottam korábban a bazári árusok rámenősségéről, ebből én semmit nem tapasztaltam, pedig már vége a turisztikai csúcsszezonnak. Persze, lehet, a bazárosok kitűnő emberismerők, messziről látták rajtam, semmi esélyük rá, hogy nekem bármit is eladjanak.

(Folytatjuk)

2019. október 1., kedd

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (4)

23. nap – szeptember 23.

Találkozás egy ecskenyájjal
Túl vagyok a 800 ezredik lépésen, megérkeztünk Burgaszba, a tengerpartra.
Egy ideje egyfajta stabilitás állt be a fizikai és a lelkiállapotomban. Előbbi távolról sem jelenti azt, hogy nem fáradok el, olyan lettem, mintha Duracell elemmel működnék, utóbbi pedig, hogy nem kavar fel semmi, folyamatosan a rendíthetetlen egykedvűség állapotában időzöm. A stabilitás abban áll, hogy többé-kevésbé megszűnt a jó és a rossz napok ritmikus váltakozása, egy ideje nincsenek már olyan reggelek, amikor előre érzem, hogy aznap keményen meg kell küzdenem minden kilométerrel, rámnehezedik a testi és a lelki fáradtság. 
A változás azon a napon állt be, mikor elhagytuk Ruszét. Az első órák nehezek voltak, szenvedés volt a gyaloglás, s amikor felhívott egy kolozsvári rádiós kolléga, hogy interjút készítsen velem, úgy éreztem, annyira kell ez most nekem, mint ablakosnak a hanyattesés. Javasoltam, hogy halasszuk el, de aztán, főleg mivel előre megbeszélt interjúról volt szó, ráálltam. A beszélgetés alatt is haladtunk, izzadtam, mint egy igavonó barom, egyszer még el is estem, miközben egy meredek falú árkon keltem át. Adott pillanatban arra eszméltem, hogy élvezem a beszélgetést, a gyaloglásból adódó zavaró körülmények pedig már nem is zavarnak. 
Miután elköszöntünk, meglepődve állapítottam meg, hogy energikusnak érzem magam, nyoma sincs a korábbi törődöttségnek, s ez az állapot enyhe ingadozásokkal azóta is tart. Többen, akik végigjárták a Camino zarándokutat, mesélték, hogy kb. két hétbe telik, amíg a gyaloglás gyötrelme megszűnik, a mindennapi táv teljesítése különösebb nehézség nélküli rutinná válik. Úgy tűnik, valóban így van. 

25. nap – szeptember 25.

Ismét egyedül vagyok, a barátom tegnap reggel hazautazott. Délnek tartok, a tengerparttal párhuzamosan, a török határ felé. Burgaszban támadás áldozata voltam, a támadó egy sirály volt. A városközpontban sétáltam, amikor hirtelen éreztem, hogy van valami a fejemen, a következő pillanatban pedig a rámtelepedő, kisebbfajta lúd méretű sirály már ki is csípett egy adag, zöldséggel vegyes húst a shaormámból, majd pedig szedegetni kezdte a földről. 
Egy szempillantás alatt játszódott le az egész, ha félnék a sirályoktól, akkor sem lett volna időm megijedni. Eddig is tudtam, hogy a sirály opportunista madár, a könnyű táplálékforrás miatt telepedett meg egy sor erdélyi városban, azt azonban, hogy ennyire nem tart az emberektől, nem feltételeztem. 
Burgaszban meghívott ebédelni egy holland hölgy, Foka, aki a németalföldi protestáns egyház misszionáriusaként dolgozik Bulgáriában. Egy évig a kolozsvári teológia vendéghallgatója, később oktatója volt, akcentussal, de választékosan beszéli a nyelvünket, jó pár született magyart lepipálna a szókincsével. Az elmúlt éjszakát a bolgár tengerpart egyik gyöngyszemének számító Szozopolban töltöttem, egy szélvédett öbölben húztam fel a sátram, közvetlenül a vízparton. A hullámok csobogása jó altató, s az sem utolsó, amikor sirályok vijjogására ébred az ember.

27. nap – szeptember 27.

Örülhettek a bolgár gazdák, tekintélyes mennyiségű csapadék hullott az elmúlt napokban az ország dél-keleti vidékére. Én kevésbé örültem, hiszen a Szozopol és Carevo között útszakaszon szinte egész nap áztam. Szerencsére az eső nem járt lehűléssel, a 20 fok körüli hőmérséklet pedig ideális a gyalogláshoz. Másfél napja, mióta elhagytam Carevót, folyamatosan erdős vidéken haladok, az út szálfák árnyékában kanyarog. A forgalom roppant gyér, madárdalt sokkal többet hallok, mint motorzúgást. Tegnap, napnyugta után farkasüvöltéshez hasonló hangra figyeltem fel, aranysakálok kórusa volt. Egy nappal korábban láttam egyet az útpadkán, autó ütötte el.  Közepes kutya méretű, vöröses szőrű állatok, egy falkával szemben Chuck Norrisnak sem lenne esélye. Szerencsémre az emberre nem jelentenek veszélyt, kerülik a találkozást, érthető módon, mivel vadásszák őket. 
Az elmúlt éjszakát, életemben először egy kávézóban töltöttem, az asztalok közé fektettem le a felfújhatós matracomat. Gramatikovo faluban a Diána nevű szerény kávéházba húzódtam be a szakadó eső elől. A lokálban már csak a tulajdonos családja falatozott. A lánya szerencsére tudott angolul, mondtam neki, ott tölteném az éjszakát. Nem volt kifogásuk ellene, az asztalukhoz is meghívtak, megetettek, megitattak rakiával, a bolgár pálinkával. Ma ismét verőfényes az idő. Malko Tarnovonál járok, rövidesen átlépem a török határt. 

(Folytatjuk)

2019. szeptember 25., szerda

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (3)

16. nap – 2019. szeptember 16.


Kilátás a Buddha Ház tertaszáról
Ma átkeltünk a Dunán átívelő, közel 3 km hosszú Barátság hídon, immár bolgár földön járunk.
A ma megtett 17 km kis túlzással könnyű sétának tűnt a korábbi napok harmincegynéhány kilométeréhez képest, nagyon úgy tűnik, kezdek belejönni. Bár Bulgária szinte minden gazdasági mutató tekintetében az Európai Unió legkevésbé fejlett, legszegényebb országa, Ruszéban, amelyet Kőrösi idején Ruszcsuknak hívtak, ez egyáltalán nem szembeötlő. A belvárosban a javarészt századfordulós épületek jó állapotban vannak, az emberek jól öltözöttek, az egész miliő kellemes, az pedig külön öröm, hogy szinte minden valamivel olcsóbb, mint odahaza. A kikötővárosban az utazásom az eddiginél is ökumenikusabb jelleget kapott. Korábban vendégeskedtem már a református és a román ortodox egyháznál, itt pedig a Buddha Ház nevű létesítményben szálltam meg, amely bolgárokból álló, a tibeti buddhizmust gyakorló közösség tulajdona, meditációs központ, ahol lakások és vendégszobák is vannak.
Mostanáig Kőrösi Csoma Sándor útvonalát követtem, Ruszéban azonban letérek róla. Kőrösi a kikötővárosból Szófia irányába indult, én ellenben dél-keletnek fordulok, Sumenen át Burgasznak tartok majd, mivel ez tűnik a legrövidebb útvonalnak Isztambul felé. Kőrösi szintén a török birodalmi fővárosba szeretett volna eljutni, ott azonban épp pestisjárvány tombolt, ami a vállalkozást életveszélyessé tette volna, ezért inkább elhajózott az egyiptomi Alexandriába.

19. nap – szeptember 19.

Nagyjából 110 ezer lépés volt az elmúlt három nap termése, már Sumen közelében járunk.
A Rusze utáni első nap volt a legnehezebb, gondolkodóba is estem, hogy vajon miért. Arra jutottam, valószínűleg azért, mert számomra Rusze határában ért véget az ismert univerzum, ott tettem meg az első lépéseket az ismeretlenbe. Erdély a szülőföld, az otthon, a Kárpátoktól a Dunáig terjedő régió is ismerős terep, Pitești városában korábban is éjszakáztam már, Bukarestben több barátom és ismerősöm van, megfordultam már Giurgiuban, Ruszéban pedig többször jártam az elmúlt években. A vidék, amelyet az elmúlt napokban átszeltünk, fehér folt a világ idegenforgalmi térképén, ami nem csoda, lévén nem túl látványos táj, dimbes-dombos, erdőfoltokkal, hatalmas kukoricatáblákkal. A kontraszt a nagyobbacska városok, mint például Rusze és a falvak között döbbenetesen nagy, utóbbiak roppant szegényesnek, elmaradottnak tűnnek.
Mióta elhagytuk Ruszét, faluhelyen templomot alig, mecsetet, minaretet annál többet láttunk. Bulgária lakosságának hozzávetőleg 9 százaléka török, a muszlimok aránya 10 százalékot tesz ki. Néhány évvel ezelőtt egy bolgár ismerősöm felháborodottan magyarázta nekem, hogy vannak az országban törökök, főleg faluhelyen, akik nem tudnak bolgárul, ami szerinte elfogadhatatlan. Nem láttam értelmét, hogy vitát nyissak a témáról.
Az első éjszakát egy Razgrad nevű városkában, szállodában töltöttük, a második estén egy erdőszélen vertük fel a sátrakat. Ár/érték arányban az utóbbi lényegesen jobb volt.

21. nap – szeptember 21.

Sumen városa azon helyek egyike, melyekről nem feltételeztem volna, hogy bármilyen magyar vonatkozású emlékhellyel rendelkezne. A valóság azonban ez esetben is túltett az elképzeléseimen, mivel az észak-kelet bulgáriai településen működik egy Kossuth Lajosnak szentelt múzeum, ráadásul jól felszerelt, érdekes. A múzeumot abban a hagyományos bolgár architektúrájú házban alakították ki, ahol Kossuth 1849-50 telén, emigrációjának kezdetén, mintegy két és fél hónapot töltött, a szultán vendégeként.
A tárlat átfogó képet ad a Magyarország akkori helyzetéről, a forradalom és szabadságharc eseményeiről, Kossuth életútjáról, honvéd egyenruhák és fegyverek éppúgy helyet kaptak benne, mint a múzeum névadójának életnagyságú viaszszobra. Szezonban napi 10-15 látogató tér be, mondja a házigazda muzeológus, egyébként jóval kevesebb, a magyaroknak kedvezményes árú belépő jár.
Sument már jócskán elhagytuk, pénteken 41 ezer lépést haladtunk, előreláthatóan a mai nap végéig is hasonló távolságot teszünk meg. Az elmúlt éjszakát ismét a szabadban töltöttük, erdő keretezte kaszálón táboroztunk, ráadásul magas dombok koszorújában. Utolért a hidegfront, hajnalban 4 fokra süllyedt a hőmérséklet, de túléltük, ráadásul megfázás nélkül. Ma már barátságosabb az idő, ráadásul Burgasz, a tengerpart felé tartunk, ami már önmagában szívmelengető.

(Folytatjuk)

2019. szeptember 21., szombat

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (2)

8. nap – szeptember 8.

Éjjeli szállás az erdő szélén
Két nap alatt 72 ezer lépés, szerintem egész jó teljesítmény. 
A déli órákban értem Pitești városába. Tegnap volt az első alkalom, hogy a szabad ég alatt éjszakáztam, egy kaszálón, erdő szélén. Tető helyett lombkorona a fejem felett, altatónak/ébresztőnek madárdal. Mielőtt tábort vertem volna, azért megkérdeztem a helybelieket, van-e medve a környéken. A válasz szerencsére nemleges volt.
Tegnapelőtt, Râmnicu Vâlcea egyik parkjában olyat láttam, amilyet Erdélyben már rég nem. Férfiak ostábláztak, sakkoztak szerte a fák alatt, körülöttük egy csomó, diskuráló kibiccel. A 80-as években szülővárosomban, Nagyváradon is megszokott látvány volt, igaz, ott ostábla helyett inkább a blattot verték, snapszliztak, krucsáztak. Erdélyben mintha kihalt volna a társas együttlétnek ez a formája, én legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna az utóbbi negyedszázadban. Kár érte, a tévézésnél izgalmasabb, emberibb.

Tegnap összefutottam egy kerékpárossal. 18 éves, Iași-ban él, cserkész. Közel két hónapja járja az országot, célja, hogy minden megyét felkeressen. Átlagban napi 100 km-t halad, de volt, hogy 190 km-t tekert le. Nem tudtam megállni, elkészítettem életem első kétszemélyes szelfijét.

9-10. nap – szeptember 9-10.


Az első szelfi
Két nap alatt kb. 82 ezer lépés. Látni kezdtem már az alagút végét.
Vasárnap “Argeș megyéből indultam, egyre alacsonyabb dombvonulat szegélyezte országút mentén haladva dél-keletnek, majd átléptem Dâmbovița megyébe. Az éjszakát a Găești nevű kisvárosban töltöttem, ahol Európa legnagyobb hűtőszekrénygyára működik, 1968-tól mostanáig állítólag 30 milliónál is többet szereltek össze. A településről, ha nem tudnám, nem mondanám meg, hogy a román háztartási gépgyártás fellegvára, lepukkant városka igénytelen épületekkel, rengeteg szeméttel, kóbor kutyákkal.
Ma Lungulețu faluban szálltam meg, amit Hosszúcskának lehetne fordítani. Miután meghallotta, honnan jövök gyalogosan, a panzió tulajdonosa kérés nélkül adott 15 százalék árengedményt. Az ebéd húsgombócleves volt. „Nem kerül semmibe” – válaszolta kifejezéstelen arccal a szakácsné, mikor az ebéd áráról érdeklődtem. Már kezdhetnék hozzászokni, de még mindig őszintén meglepnek a vendégszeretetnek ezek a gesztusai. Nagy töktermesztők a lungulețui gazdák A falu népe szemmel láthatóan mezőgazdaságból él. Szinte minden kapu előtt halmokban áll az eladó tök, a káposzta, sőt a krumpli, de annyi, hogy azt hihetné az ember, a Székelyföldön jár.
Indulás előtt többen mondogatták nekem, hogy ez az utazás hozzásegít majd, hogy jobban megismerjem önmagamat. Ezidáig a testemről tudtam meg többet. Úgy vagyok vele, jobban mondva a reakcióival, ahogy Stephan Hawking volt a nőkkel: képtelen vagyok megérteni őket. Mindig fáj valahol, de ezek a fájdalmak úgy jönnek és mennek, hogy nem találok rá logikus magyarázatot. A vállam minden délelőtt megkeseríti az életemet, úgy érzem, leszakad. Mindig a bal, s mindig csak déltájig. Az első napokban merevek voltak a térd körüli inak, aztán ez elmúlt, de izomláz állt a farizmaimba. Egyik nap észrevettem, hogy megdagadt mindkét lábfejem. A megerőltetés miatt, gondoltam. Másnap aztán nagyobb távot tettem meg, erre szépen lelohadtak. Legújabban a vádlim tudatja velem, hogy létezik, de csak hébe-hóba. Erre csak azt tudom mondani, amit a KFT zenakar: Ki érti ezt? Ki érti ezt? Én nem.

11. nap – 2019. szeptember 11.

Végre megérkeztem Bukarest vonzáskörzetébe, s két éjszakát ki sem mozdulok innen. Mintegy 445 ezer lépést tettem az elmúlt 11 nap alatt, szünnap nélkül, érzem a testemben felhalmozódott fáradtságot. Ma reggel az Impuls Rádiótól hívtak, élőben beszélgetett velem néhány percet a műsorvezető. Vagy egy óra múlva, az egyik faluban szembejön velem a postás, széles vigyorral rám köszön, aztán harsány hangon közli, tudja ám ki vagyok, hova tartok, hallotta az interjút a rádióban. Aztán észreveszem, hogy rendszeresen dudálnak rám autók, a másik sávból is, egynémely sofőr még integet is. Hiába na, nagy úr a média. Már Bukarest vonzáskörzetében járok, amikor megáll mellettem egy kocsi. Újabb rajongó, gondolom, egy jó belgyógyász kitapintaná, ahogy dagad a májam. A román rendszámú autóból tipikus roma arc néz ki rám, s tört angolsággal, de annál nagyobb beleéléssel magyarázza, hogy ő bizony török, akinek a cigányok minden pénzét ellopták, üzemanyagra sem maradt, s ha kisegítem, hálából nekem adja a gyűrűjét. Már húzza is le a vastag pecsétgyűrűt, aminek annyi köze lehet az aranyhoz, mint az aranyérnek. Ez most nem jött be neki, én meg azzal vigasztalom magam, hogy ha nem is ismertek fel, de legalább külföldinek néztek. Na jó, baleknek is, de legalább nem hagytam magam csőbe húzni… 

(Pengő Zoltán, Bukarestbe érvén, két napos pihenőt tartott, hogy útja első szakaszának fáradalmait kiheverje. A román fővárosban vendégül látta Magyarország romániai nagykövete s interjút készített vele az Erdélyi Magyar Televízió is. Szombaton, vagyis holnap szándékszik tovább indulni, Bulgária felé, de nem szövöget előre különösebb távlati terveket. Minden úgy történik majd, ahogy történnie kell – ezzel a megállapítással üzent haza mindazoknak, akik Zangláig tartó gyalogútját követik. Elmondta, hogy útja eddigi szakaszán nem csak azt tapasztalta ki, hogy napi mintegy 30 kilométer megtételére képes anélkül, hogy túlerőltetné magát, hanem azt is, hogy számíthat az emberek segítőkészségre.)

15. nap – 2019. szeptember 15.


Coma Sándor cellája Zanglában - a végcél messze van...
Két hete vagyok úton, s ma megérkeztem Giurgiuba. 81 ezer lépés az utóbbi két nap eredménye, mióta elhagytam Bukarestet.
Ismét van útitársam, Zsolti barátom Szatmárnémetiből utazott le a fővárosba, hogy 10 napon át velem gyalogoljon. Az indulást megelőzően voltak félelmeim, hogy a kétnapos pihenő alatt a testem eltunyult, tiltakozni fog a fokozott igénybevétel ellen, ám nagyon jól reagált, a vártnál könnyebben sikerült letudni a Bukarestet a határvárostól elválasztó mintegy 65 km-t.Az első éjszakát Călugăreni faluban, a Neajlov folyó partján töltöttük, olyan földön, amelyet négyszázegynéhány évvel korábban erdélyi vér is öntözött. Itt ütközött meg a törökkel Mihai Viteazul havasalföldi fejedelem serege, amelynek oldalán egy Báthory Zsigmond fejedelem által küldött erdélyi hadtest is harcolt. A környék ma békés, jóval több a kecske és vízimadár, mint az ember, ám rettentően szemetes, igaz, ez egész Dél-Romániára érvényes. Ma este a Duna partján ütünk tábort, holnap pedig átkelünk a túlpartra, Bulgáriába.

(Folytatjuk)

2019. szeptember 18., szerda

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (1)

Az 52 esztendős, Kolozsvárott élő vállalkozó, a maszol.ro riportere ez év elején nyilvánosan bejelentette: idén ősszel útnak indul Kőrfösi Csoma Sándor útvonalán, hogy a kétszáz esztendeje útra kelt székely-magyar vándor emléke előtt tisztelegjen. Ígéretét be is váltotta: 2019. szeptember elsején, egy vasárnapi napon a nagyenyedi kollégium épülete elől nekivágott a több ezer kilomnéteres gyalogútnak. Beszámolóit külön Facebook oldalon és a maszol.ro portálon adja közre, ezek nyomán készül alábbi riportunk is. (Kalandozó)

Indulása előtti napokban Pengő Zoltán nyilatkozott a kolozsvári rádiónak (riporter: Dan Izvoreanu) és a kolozsvári televíziónak. Elmondta, hogy útján kb. 7000 km-t készül megtenni, ám azokon az útszakaszokon, melyek az utazók számára veszélyt jelenthetnek (pl. Afganisztánban), tömegközlekedési eszközöket is igénybe vesz. (A visszautat pedig már nem gyalogosan képzeli el…)
Rendhagyó útjára elsősorban mentálisan igykezett felkészülni, illetve azáltal, hogy tisztázta magában: nem célja extrém teljesítményeket hajszolni, nagy figyelmet fordít a rendszeres pihenésre: hetente egyszer egy napot erre szánna, s időnként több napos pihenőt is közbeiktatna. Útipodgyásza minimális lesz: csupán felfújható matracból, kis méretű sátorból, váltó ruházatból, egy telefonból, kis méretű táblagépből, elsősegély-csomagból állna. Élelmiszereket sem cipelne magával, bár némi tartalék azért lesz nála, s kötelezően 2-3 liternyi ivóvíz. 
A tervezett útvonal, nagy vonalakban: Nagyenyed (0 kilométer), Gyulafehérvár, Nagyszeben, Râmnicu Vâlcea, Piteşti, Bukarest, Giurgiu, Ruse, Burgas, Isztambul, Ankara, Teheran. Majd tovább, Kelet felé: Afganisztán, Pakisztán, Iszlamabad, LaHore, majd Anritzar, Lekh érintésével végül Ladakh.

1. nap – 2019. szeptember 1.

+ 39 970 lépés, 29,67 kilométer. Ez az első nap teljesítménye, legalábbis a saját telefonom Health (Egészség) alkalmazása szerint.
A Lor telefonja közel 45 ezer lépéssel számolt, szerintem a 39 ezer is becsületes teljesítmény. Lor, becsületes nevén Silye Lóránd, egy barátom, aki az út kezdeti szakaszán elkísér. A Nagyenyed és Gyulafehérvár közti útszakasz megtétele nem volt leányálom, sőt fáklyásmenet sem. Két héttel korábban 40 km-t gyalogoltam a Kós Károly teljesítménytúra során 7 óra leforgása alatt, ám akkor minimális súlyú hátizsák volt nálam, most pedig 10 kilós. Akkor huszonegynéhány fok volt, sok árnyékkal, most 31 fokos kánikula, s szinte végig tűző nap. A különbség ég és föld. Amikor Fehérvár előtt vagy 10 kilométerrel egy kisbusz lehúzott a padkára, s megvárt minket, azzal a szándékkal, hogy felvegyen, lelkigyakorlatként éltem meg, hogy kedvesen visszautasítottam, elmagyarázva néhány szóban, a mi utunkban épp a gyaloglás a lényeg. A holnapi úticél Nagyapold, azt gondolom, embert próbáló lesz. Gyalogos, kerékpáros világutazók elmondása szerint a test néhány nap alatt hozzászokik a fokozott igénybevételhez. Remélem, hogy a saját testem is ekképp reagál majd. 

2. nap – 2019. szeptember 2.

A tegnapi teljesítményt kicsit megfejeltük, a mai mérleg 47 970 lépés, ami 37,5 kilométernek felel meg. A gyulafehérvári református egyházközség vendégházából indultunk, ahol dr. Gudor Botond tiszteletes és családja vendégszeretetét élveztük, a végállomást pedig a Szeben megyei Szerdahely jelentette. Kemény nap volt, kiadtam magamból minden fölös energiát, a panzió emeletére az utolsó tartalékot mozgósítva vonszoltam fel magam… Kipróbáltuk a dél-erdélyi autópálya egyik, jelenleg munkaterületnek számító szakaszát. Gyalogtúrára tökéletes. Elképesztettünk a 7000 km-es utazás tervével két olasz útépítő szakembert és egy román családot. Előbbiek átsegítettek bennünket egy épülő Maros-hídon, utóbbiak közös fotót kértek, és ígérték, nyomon követik a projektet.

3. nap – 2019. szeptember 3.

A mai adag 38 225 lépés volt, Nagyszebenig. A mérleghez hozzátartozik még egy vérhólyag és két pozitív élmény. A Kereszténysziget nevű falu vegyesboltjában az eladó, egy 40-es éveiben járó férfi angolul mondja nekem a szána árát. Nagyot néztem. Eddig is tudtam, hogy az arcom nem romános, na de angolul, egy Szeben megyei faluban, egy középkorú eladó… Később, Szeben központjában, miközben nézelődöm, egy férfi szólít meg, szemmel láthatóan helybeli: Where are you from (Hova valósi vagy)? Elmondása szerint évtizedekig élt Londonban, tudja, milyen érzés idegenben egyedül lenni, ezért aztán, ha tanácstalan külföldit lát, kérés nélkül is felajánlja a segítségét.
Este, az óvárosban, szinte hallótávolságon belül, két vendéglő teraszán is élőzene szól, zongoraszó. Szeben határozottan azon erdélyi városok közé tartozik, amelyek már kezdenek hasonlítani Európára, s nem csak az épített örökségük miatt. A város határában, a reptérnél a sajtó fogad, aztán 10-15 perccel később is feltűnik még az operatőr, ahogy az úttestről filmez bennünket. Inkább érdekes, mint zavaró, bár hosszú távon valószínűleg irritálna. Nem lehet könnyű életük a hírességeknek.”

4. nap – 2019. szeptember 4.

42 133 lépés, amivel magam mögött hagytam Erdélyt.
Miközben a Vöröstoronyi-szorosban, az Olt partján ültem, s néztem a folyó jobb partján robogó gépkocsisort, eszembe jutott, az elmúlt években, szolgálati úton, busszal vagy autóval jó néhányszor átkeltem az Olt völgyén, gyakran ábrándozva arról, milyen jó lenne a másik, ember nem járta parton, komótosan végigjárni ezt a vidéket. Most épp ezt teszem, s már csak ezért is megérte nekivágni az útnak. A szemközti parton középkori várrom, itt volt 1918-ig a Magyar Királyság határa.
A kora esti órákban befutok a Câinenii Mici nevű faluba. Szállásról érdeklődök a helyiektől, egy panzióba irányítanak. A Dragoș keresztnevű tulajdonos sajnálkozva közli, hogy telt ház van, aztán, miután előadom, hogy gyalog jövök Enyedtől, megenyhül. Megkapom a kisszobát, mondja, s még egy pohár borra is meginvitál.
Az asztal körül családtagok ülnek, egy pohárból három lesz, s kapok egy üveg mézet is. Pénzt nem fogad el, ellenben szeretné, ha képeket és élményeket osztanék majd meg vele. Tavaly ő is tervbe vett egy tibeti utazást, repülővel, végül nem lett belőle semmi, de nem tett le róla. Pompás vidék, egyszer szívesen leereszkednék kenuval az Olton, a Székelyföldről a Dunáig. De előbb meg kellene járni Ladakhot.

5. nap – 2019. szeptember 5.

45 009 lépéssel a hátam mögött elértem Călimănești települést, mélyen Vâlcea megyében járok már.
Az éjszakát egy, magasan az Olt felé emelkedő szikla aljában töltöm, amit Szathmári Papp Károly, I. Károly román király udvari fotósa, Az Olt völgyében című festményén örökített meg. További úti élmények helyett ma másról írok, olyasmiről, amit fontosabbnak tartok. Hetekkel indulásom előtt elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy valamilyen módon az utazásom révén mások hasznára legyek, maximálisan kézzel fogható módon. Szeretnék pénzt gyűjteni egy kolozsvári székhelyű civil szervezetnek, a krónikus betegségekben szenvedő gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó Yuppi Tábormozgalomnak. Jártam az egyik táborukban, láttam, mit jelent a résztvevőknek, jó helyre megy a pénz. Ezen a linken lehet adakozni a Yuppi javára. Számomra fontos visszajelzés minden, a Yuppinak szánt adomány, megerősít abban a tudatban, hogy az utamnak van a személyemen túlmutató értelme, haszna.

6. nap – 2019. szeptember 6.

Közel 24 ezer lépés ma – 18 km (négy óra alatt ez nem rossz teljesítmény).
Kevéssel múlt csak el 12 óra, de már Râmnicu Vâlcea városában vagyok, igaz, nem a központban, hanem az északi bejáratánál levő MOL benzinkútnál. Bevallom, nem nemzetpolitikai megfontolásból tértem be pont a magyar multihoz, sőt nem is szponzorom, de ha evésről-ivásról van szó, talán a legjobb hazai kúthálózat. Közel 24 ezer lépést tettem meg ma, 18 km-t, ami 4 óra alatt nem rossz teljesítmény. Mire a szállásomra érek, a lépésszám, gondolom, túl lesz a 30 ezren.
Tegnap egy ortodox egyházi tulajdonban levő kempingben aludtam, egy szerény, de tiszta faházban, 20 lejért (4,5 euró). Az ár egy éjszakára 40 lej lenne, de Damian atya, a létesítmény vezetője, 50 százalékos árengedményt adott, anélkül, hogy erre kértem volna. Este, a gondnok felesége, férjétől hallva az utamról, csokoládéval és cukorkával ajándékoz meg, ráadásul Isten áldását kéri rám. Szükségem is lesz rá. Ma délelőtt hirtelen vadonatúj, fehér BMW terepjáró fékez le mellettem. Én vagyok-e az, aki gyalogosan tart Tibetbe, kérdezi a sofőr. Látott a tévében, újságolja, aztán elmeséli, hogy vagy 20 éve elbiciklizett Törökországba, amiért szinte minden rokona és ismerőse hülyének nézte. Szerintem engem is annak gondolnak egyesek, de olyan kedvesek, hogy nekem nem mondják. Szeben után ismét couchsurfinges házigazdám lesz. A www.couchsourfing.com egy online platform, ahol egymásra találhatnak az utazók és azok, akik ingyenes szállást kínálnak nekik. Mai vendéglátóm egy Murat nevű török, egyelőre fogalmam sincs, hogy került ide. Elkészítettem életem első szelfijét. Úgy érzem, nem az én műfajom…

(Folytatjuk)

2019. szeptember 17., kedd

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (4)

Jurták a láthatáron

Szánok útra készen
Másnap reggel nagy sürgés-forgásra ébredtem. Az igazgató a terepjáró előtt a sofőrrel tanakodott. A kollégák közül egyik a halászbotjait kötözte, a másik töltények után kutatott. Ebből arra következtettem, hogy tovább vonulunk északra, s ha szerencsénk lesz, valami még puskavégre kerül. Nekem is kezembe nyomtak egy vontcsövű puskát.
—  Ez a magáé. Csak távoli célokra használja.
—  Gyerünk gyorsan reggelizni — szólt ránk erélyesen az igazgató. — Ötven kilométeres út áll előttünk.
Percek alatt elfogyasztottam a reggelimet, átvettem a szakácstól a csomagot, s meg sem kérdeztem, mi van benne, mert úgyis tudtam: ismét halat ebédelek.
Feldübörgött a motor, s búcsút intettünk az elszontyolodott kollégáknak, akik örömest részt vettek volna a kiránduláson, de az igazgató hajthatatlan maradt, s azzal hárította el a kérésüket, hogy sok a munkájuk.
Csak Viktor és Jura jött velünk, akik jól ismerték a vidéket, ahová igyekeztünk. Ezúttal mindnyájan a kocsiban foglaltunk helyet.
—  Mit lehet erre lőni? — érdeklődtem társaimtól.
—  Kacsán kívül úgyszólván semmit  —  mondta Jura. — Ha szerencsénk lesz, esetleg sarki búvárt, de annak a húsa majdnem ehetetlen.
—  Annál értékesebb a tolla — jegyezte meg Viktor. — Nem ártana vagy kettőt puskavégre kapni, mert a hálózsákomban vajmi vékony a tollréteg ...
A társalgás lassan abbamaradt. Én a tundrát szemléltem a kilátón át. A többiek a horgászbotokat és a horgokat rendezgették. A kocsi egyenletes gyorsasággal nyelte a kilométereket. Már-már elszunyókáltam, amikor az igazgató hátrafordult.
—  Nézze csak meg azt a hálót, jó-e valamire? — kérte Viktort.
Viktor hátranyúlt az ülés mögé, és húzogatni kezdte a ponyvát, de hirtelen visszakapta kezét, mintha parázsba dugta volna. Csodálkozva néztem rá. Intett, hogy hallgassak. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Égtem a kíváncsiságtól, hogy mi lehet a ponyva alatt, de nem akartam elárulni Viktort.
—  Mi lesz azzal a hálóval? — szólt hátra ismét az igazgató.
Chanti temető
Viktor kelletlenül fordult meg az ülésen, s benyúlt a ponyva alá. Sokáig motoszkált alatta, aztán megragadta egyik sarkát, s lassan húzni kezdte. Csakhogy a ponyva nem mozdult. Én is megragadtam, de így se mentünk semmire. A ponyva alatt ült valaki! Viktor ezt rég észrevette, de nem mert szólni az igazgatónak. Elnevettem magam, amikor felfedeztem: a ponyva alatt ide-oda fészkelődik valaki, hogy a hálót kiszabadítsa maga alól. Viktor közben a ponyvát igazgatta, nehogy lecsússzon az alatta ülő alakról. De ő sem bírta sokáig, kitört belőle a nevetés, s egyetlen mozdulattal lerántotta a ponyvát. Nyina kuporgott a kocsi sarkában irulva-pirulva. Kelletlenül nevetett ő is a társasággal együtt. A sofőr közben megállította a kocsit, mert sehogy sem értette, hogy mi történt.
— Szerencséje van, hogy messze járunk a tábortól — mondta tettetett szigorral az igazgató. — Különben visszaküldeném.
— Megszenvedett érte, megérdemli, hogy velünk jöjjön — vette védelmébe a kolléganőjét Jura.
— Rendben van, mehetünk — bólintott beleegyezően az igazgató.
A sofőr indított.
— Milyen jó, hogy nem kergetett vissza — áradozott boldogan Nyina. — Mióta készülök egy ilyen kirándulásra!
— Közeledünk a tavakhoz — szólt hátra kisvártatva az igazgató.
Miután fölkapaszkodtunk egy köves oldalra, az előttünk fél kilométernyire elterülő völgyben öt jurtát számláltunk meg.
— Ha nem tévedek, az öreg Kim jurtái — jegyezte meg elégedetten Nyikoláj Szergejevics. — Ezek nyenyecek, kerül itt szállás is.
A jurták népe már rég észrevette kocsinkat, s valamennyien ott tolongtak, türelmetlenül várva érkezésünket.
— Jó napot — köszönt oda  nekik hangosan az igazgató, kiugorva a kocsiból, kezet rázott egy fehér szakállú aggastyánnal.
Alacsony termetű, ősz hajú férfi volt, hetvenkilenc éves. Kim Torko, mert így hívták, betessékelt a jurtába, amelyet itt északon ,,csum"-nak neveznek. A település apraja-nagyja ott álldogált a bejáratnál.
— Hol vannak a férfiak? — kérdezte az igazgató.
— Ilyenkor a nyáj körül foglalatoskodnak — világosította fel a házigazda. — Nemsokára kezdődik a nagy őszi vándorlás a délibb vidékekre, s ilyenkor a csordát össze kell tartani, mert másképpen elkallódnak az állatok.
Az öreg Kim intett az asszonyoknak, akik egy távoli sarokban kucorogtak, s össze-összedugva a fejüket, élénken sugdolóztak. Hogy miről beszéltek, azt csak ők tudták, hiszen közülünk senki sem értette a nyelvüket.
— A nyenyecek a szamojéd népek közé tartoznak — magyarázta az igazgató.
A ház asszonynépe szárított hallal és teával kínált bennünket.
— Beszéljen valamit a tundrai életről — fordultam házigazdánkhoz...
— A nyenyec szó a mi nyelvünkön embert jelent. A tundrai nyenyecek alapfoglalkozása ősidők óta a rénszarvas-tenyésztés. Ma is  a rén adja az élelem nagy részét, úgyszintén a ruházatot és számos háztartási cikket is. Ez a köpenyszerű ruha — a férfiakét „malica"-nak, a nőkét „pany"-nak nevezik — meg ez a térden alul érő nadrág — a „szavok" — teljes egészében rénbundából készül. A mintázás nemcsak nálunk, de a többi tundrai népnél is mindig és mindenben a rénszarvasagancsot utánozza. A „malica" alatt — folytatta Kim Torko — ingszerű blúzt viselünk, amely szintén rénszarvasbőr. A rénbőr bizonyos helyeken annyira vékony és puha, hogy vetekedik a flanellinggel. Lábbelink, mind a gyermekeké, mind a felnőtteké, magas szárú rénbőrcsizma, amelyet belül is bundával bélelünk. Legtöbb házi eszközünk, a tű, a gombok, a cifraságok, a késnyelek és egyéb — rénszarvasagancsból készül. Nélkülözhetetlen állat nálunk a rén. Nem is szólva arról, hogy nélküle nem tudnánk közlekedni a tundrán, hacsak nem lenne mindenikünknek egy-egy ilyen tankocskája, mint a maguké — tette hozzá nevetve Kim apó. — A vadászat — folytatta rövid szünet után házigazdánk — csak télen biztosít jövedelmet, a halászat viszont nyáron fedezi az élelmet.
A jurtáról kezdtünk beszélgetni.
— Amíg réntenyésztéssel foglalkozunk, addig jurta is lesz — mondta Kim. — Igen előnyös, mert könnyen építhető és bontható. Meleg, és a szállítása sem okoz gondot. Amíg a tudósok ki nem találnak valami jobbat, addig nem nélkülözhetjük.
— A tudósok már nem egy tervet dolgoztak ki, csak éppen meg kell valósítani őket — szólt közbe az igazgató. — Az egyik montreali kiállításon bemutatták a modern tundrai falutervet. Eszerint az óriási műanyag kupola alatt három-négyezer ember lakhatna. Télen a kupola felül is zárt lenne, ami biztosítaná a mesterségesen szabályozott hőmérséklet állandóságát. Nyáron a kupola fedelét felnyitnák. Az ilyen tundrai falvak felszámolnák a nomádság utolsó csökevényeit is ...
Odakint közben heves szél kerekedett. Az áfonyalevélből főzött tea meg a jurta melege elálmosított.
Szunyókálásomból a jurta körül támadt zaj zökkentett vissza a valóságba. Egy gyerek kukkantott be, és izgatottan gesztikulálva magyarázott valamit házigazdánknak. Kim Torko elmosolyodott, és intett, hogy kövessük.
Odakint, a sátortól mintegy ötven méternyire, a gyerekhad egy vad sarki róka körül viháncolt. Öt-hat lépésnyire álltak tőle, és apró halakkal próbálták közelebb csalni. De a róka megtartotta a tisztes távolságot, s egymás után ropogtatta az odavetett halakat. Szürkésbarna nyári bundája már vedleni kezdett.
— Na tessék — mondta tettetett bosszankodással az öreg Kim. — Néhány napja idejár potyázni a szemtelen. Mintha tudná, hogy ilyenkor senki se bántja.
Gyorsan a gyerekek mögé lopakodtam, s kihasználva a ritka alkalmat, lázasan fényképeztem. A kollégák is egymásután kattintgatták gépeiket. A róka eközben nyugodtan ropogtatta a gyerekektől elkapkodott halakat, s csak arra vigyázott, nehogy túl közel kerüljünk hozzá. A barátkozás nem tartott sokáig. A sofőr, aki mostanáig a motorral bajlódott, hirtelen beindította, s a zajra vendégünk pillanatok alatt elillant.

Pocoknyúl-zsákmány

— Itt az ideje, hogy induljunk a sziklákhoz — javasolta az igazgató. — Nem szeretném, ha túl későn kerülnénk vissza. Viktor és Nyina itt maradnak. Ne felejtsék el, hogy számítunk a halra, amelyet Viktor ígért. Maga pedig — fordult Jura felé — ne felejtse el a puskát megtölteni, mint ez már gyakran megesett...
Kocsink ezúttal dombos-sziklás oldalakon kapaszkodott. A sarki Ural keleti lejtőihez közeledtünk. A tundra itt erősen kontinentális jellegű. Erős, hideg szelek uralkodnak errefelé, s a hó egész nyáron át megmarad nagy fehér foltokban a hegyoldalakon.
—  Jobbra egy hóbagoly — kiáltotta Jura. Az igazgató megállást vezényelt. Körülbelül ötven lépésnyire tőlünk hófehér bagoly állt mozdulatlanul egy sziklaodú szélén.
—  Lőni nem szabad — mondta suttogva Nyikolaj Szergejevics  —,  fényképezni  viszont  igen. Lássuk, kinek sikerül közelebb lopakodnia.
Három oldalról fogtuk közre a baglyot. Én egy kis völgy fenekén indultam el, s már az első lépések után készítettem néhány felvételt, ami biztos az biztos alapon. De a bagoly nyugodtan állt tovább. Hófehér mellén az esti napfény csillogott. A fehér tollazatból élesen kivált a csőr és a lábak fekete árnyalata. Szép, fejlett példány volt, amely becsületére vált volna bármelyik nagyobb múzeumnak. Várt, amíg néhány méterre megközelítettük, akkor fejét lassan körbeforgatta, s néhány erőteljes szárnycsapással felemelkedett. Átrepült egy másik sziklára, alig száz méterre tőlünk.
—  Ha akarja, még  fényképezheti —  mondta  az igazgató. — Hány felvételt csinált?
—  Nem tudom pontosan, mindenesetre sokat. Majd kiderül otthon, hány sikerült belőlük — válaszoltam.
—  A hóbagoly a tundra dísze — magyarázta az igazgató. — Nagyon szeretem ezt a madarat. Kizárólag a sarkkörtől északra elterülő tundrán tanyázik, télen lehúzódik délebbre is. Lemmingvándorlás idején csapatosan követi nyomon a lemmingeket,  hiszen ez a kedvenc tápláléka. Igaz, hogy a hófajdot sem kíméli, de azért nem lövöm… Hamarosan valami egyébre süthetik a puskájukat. Pocoknyúlra.
—  Arra viszont nem vállalkozom — jelentette ki határozottan Jura. — Golyós puskával nem vadásztam még pocoknyúlra.
—  Én meg többdioptriás vagyok — mentegetőzött az igazgató.
— Megpróbálom én — mondtam, és csőre töltöttem...
Betértünk egy mély árokba, s a másik oldalon fölfelé kezdtünk kapaszkodni az összevissza heverő sziklatömbökön. Útközben minden oldalról rövid füttyjeleket hallottunk.
—  Ezek azok — súgta az igazgató. Felkapaszkodtunk egy nagyobb sziklalapra, s várakozó állásba helyezkedtünk.
—  Előbb fényképezzünk, csak azután lőjön — mondta Nyikoláj Szergejevics. — Felesleges elsietni, van elég belőlük.
Rágyújtottunk, s türelmesen várakoztunk. Egyszerre három oldalról is hangzottak a rövid füttyjelek, de látni semmit sem láttunk.
—  Amott egy fióka kuporog — mutatott egy kőlap alá az igazgató. — Nem szabad bántani.
A pocoknyúl-csemete alig volt valamivel nagyobb, mint a felénk jól ismert mezei pocok. Kíváncsian szemlélődött, és időnként el-elfüttyentette magát. Egymásután kattogtak a fényképezőgépek. A zajra megugrott, de hamarosan előbújt, ezúttal, a sziklalap tetején. Előbbi helyén most egy fejlett, hörcsögnagyságú pocoknyúl jelent meg. Fakószürke bundáját csak kerekded fülkagylói szélén tarkította keskeny, fehér sáv. Nagyot füttyentett, s utána kiugrott a kőlap tetejére.
— Most — intett Nyikoláj Szergejevics.
Három felvétel után letettem a gépet, s óvatosan a puskáért nyúltam. Pillanatokig haboztam, de a többiek integettek, hogy lőjek már. A lövés élesen csattant a kőrengetegben. A pocoknyúl felugrott, aztán élettelenül terült el a sziklán.
—  Szép öreg példány — jelentette ki az igazgató, miután gondosan szemügyre vette. — Évek óta tanulmányozom őket. Főleg az érdekel, hogy az uráli pocoknyúl milyen rokoni kapcsolatban áll az altáji és belsőázsiai fajokkal.
Nemhiába sorolják ezeket az állatokat a nyulakkal egy csoportba — gondoltam. — Felső állkapcsukból, ugyanúgy mint az igazi nyulaknál, két pár metszőfog nő ki, s zápfogaik szerkezete is egyezik. Abban különböznek csupán a nyulaktól, hogy fülük rövid  és  kerekded,  lábuk  pedig  egyenlő nagyságú.
—  Télire füvet tartalékolnak,  akárcsak a havasi pockok — magyarázta az igazgató —, ezért „széna-rakóknak" is nevezik őket. Miután a hó lehull, behúzódnak a sziklák alá, s tavaszig az ide elraktározott szénával táplálkoznak.
Ezalatt körben ismét megelevenedett a kőtenger. Egymásután hangzottak el a rövid füttyjelek, s hol előbukkantak, hol eltűntek a köröttünk futkosó pocoknyulak.
— Mára talán elég is lesz — mondta az igazgató, s rejtélyesen hozzátette: — útközben még érhet meglepetés ...
Ez alkalommal a sofőr mellé ült, s egész úton lázasan tárgyaltak. Talán csak nem tévedtünk el — gondoltam. Az út visszafelé teljesen ismeretlennek tűnt. Hepehupás homokos parton jártunk. Itt-ott vörösfenyő nőtt apró csoportokban. Hamarosan előtűnt a Szob folyó hegyi szakasza. Követtük a víz folyását.
—  Viktort keresik — mondta Jura. —  Ha igaz, friss halat vacsorázunk.
Egy nagyobb kanyar után megláttuk Viktort. Ott állt egy mélyen benyúló kőnyelven, s szaporán lengette a horgászbotját. Én is szenvedélyes halász vagyok, de csak akkor halászom, ha fogni is lehet. Márpedig Viktor mellett egy fia hal sem volt. Oldalzsákja is üresen csüngött a vállán.
— Nem nagyon húznak — mondta unottan. — Nem is próbálkozom többet.
—  Ez az első eset, amikor Viktor nem fogott halat — jegyezte meg hitetlenül az igazgató, és sokat-mondóan  tekintett  a  váratlanul  előkerült  Nyinára.
—  Fogni fogtam, csak nagyon keveset — mentegetőzött Viktor.
Odacammogott a közeli nyírfabokorhoz, percekig motoszkált az ágak között, majd két karót húzott elő, melyekről vagy ötven pénzes márna csüngött alá.
— Ravasz fickó — kiáltotta az igazgató. — Már szégyenkezni kezdtem maga miatt, hiszen egész úton dicsértem.
Egymásután kattogtak a fényképezőgépek. Viktort a nap hősévé avattuk, s ezt meg is érdemelte, mert kitűnő  hallevest  biztosított  expedíciónknak.
Reggel furcsa zajra ébredtünk. Úgy dübörgött a föld, mintha front közeledne. Lassan mind kivehetőbbé vált a sűrű lábdobogás, amelybe időnként éles kutyaugatás vegyült.
— Megjött a réncsorda — mondta ásítva az igazgató.
Lázasan öltözni kezdtem. Végre ezt is láthatom - gondoltam. Felrántottam az ajtónyílást elzáró nyírfakérget, s valósággal visszahőköltem. A tundrát fehér hólepel borította, melyen rengeteg fekete pont közeledett.
—  Lehetnek vagy ezren — jegyezte meg az igazgató a hátam mögött.
A jurták háznépe téli öltözetben várta az érkezőket. Elöl haladtak a szánok, megtömve csomaggal és pásztorokkal. A csorda körül legalább harminc kutya futkározott összevissza éhes csaholással.
Házigazdánk ünnepélyesen mutatta be fiait, unokáit és szomszédait.
—  Lesz itt nagy dínomdánom — mondta az igazgató, miután visszavonultunk a jurtába. — Még jó, hogy mi rövidesen odébbállunk.
Később még egyszer kisétáltunk a csordához, mely a jurták körül heverészett. A hónak már híre-hamva se volt. A nyár ismét visszatért, de érződött, hogy ez a kicsi hó már a tél előhírnöke. A rének szorosan egymás mellett hevertek. Körben a kutyák őrködtek, nehogy valamelyik vad bika megugorjon. Ez gyakran előfordul, mert az itteni rének csak félig szelídítettek. Ez a házi rén alig különbözik a vadon élőtől. A rén, vagy magyarul másként tarand-szarvas, nagyjából a szarvasra hasonlít, de alacsonyabb nála, alakja kerekded, a fara felé szélesedő. Bundája nyáron kávébarna színű, télen szürkésfehér, néha egészen fehér. Az összes szarvasfélék közül a legvastagabb bőrű. Bundájának szőrzete tömör és, különösen télen, hosszú. Patája szélesebb, mint a szarvasé, laposra nyomott és mélyen hasított. Nyaka első részén hosszú sörényt visel. A rénszarvas agancsainak hossza és formája rendkívül változatos. Gyakran kerül a szarvasénál sokkal hatalmasabb rén-trófea is. Agancsait évente hullatja, az új fejdísz tavasszal nő.
A rének fő tápláléka nyáron tundrai füvekből, zuzmókból és mohából áll. Nyír- és fűzfalevelet is fogyasztanak. Télen viszont kizárólag zuzmóval és mohával táplálkoznak, amit patájukkal kaparnak ki a hó alól. Állati eredetű táplálékot is fogyasztanak. Különösen kedvelik a lemminget, amelyet szintén patájukkal kaparnak elő. Nemegyszer valóságos lemmingvadászatot rendeznek... A rén ugyanolyan kóborló, mint a sarki róka vagy a lemming. Tavasszal északra húzódik, néha egészen a tengerpartig. Ősszel visszavonul délre, az erdős tundra vidékére. Ezt az utat évente megteszik mind a rének, mind a pásztorok. — Mi a helyzet a vadrénekkel? — kérdeztem.
—  Ma már elég ritka állat — magyarázta az igazgató. — Aránylag sok él még belőlük a Léna folyó deltájának környékén és a Tajmiron. Repülőről végzett népességi vizsgálat szerint mintegy kétszázötvenezer vadrén él ott. Jamál félszigeten a harmincas évek végén még nyolcezer vadrént tartottak számon. Ma azonban nincs több háromszáznál. Ezek elég gyakran kereszteződnek a szelídített rénekkel. Az ebből származó borjak rendszerint vadabbak és szívósabbak.
Megkerültük a jurtákat. A túloldalon lerakodó pásztorokkal találkoztunk. Még nem fogták ki a réneket, amelyek a szánok előtt heverésztek. A rénszarvast legyezőszerűen fogják a szán elé. A vezérállatot rendszerint a bal szélső oldalon helyezik el. A hajtó is a bal oldalon ül, arccal a vezérállat felé. Utazás közben lelógatja lábát a szán oldalán. Egyetlen gyeplőszárral és egy hosszú karóval irányítja a vezérállatot s általa az egész fogatot.
—  Milyen fából készítik a szánokat? — kérdeztem az egyik fiatal pásztort.
—  Szánépítésre legalkalmasabb a nyírfa és a fenyő — felelte, majd odahívta társát, akit úgy mutatott be, mint a legjobb szánépítő mestert.
—  A nyenyec szán messzi földön híres — magyarázta emez. — Amint látja — mutatott körbe —, többféle szán van. A vadászok könnyű utazószánt használnak, a női szán szélesebb és rövidebb. A teherszánon sátorpóznát, prémeket és házi eszközöket szállítunk. Ezek a szántípusok formában, magasságban és szélességben különböznek egymástól. Nézze például ezt az utazószánt. A széles talpakból magas bordák indulnak hátrafelé és rézsút befelé. Ez az építési mód biztosítja az egyensúlyt. A jól elkészített szánnak még a legélesebb kanyarban sem szabad felborulnia — tette hozzá.
—  Pedig  elég  törékenynek látszik —  jegyeztem meg.
—  Ennek ellenére nagyon tartós, bár egyetlen vasszög és vaspánt nélkül építjük — magyarázta a fiatalabbik —, s nemcsak télen, hanem nyáron is használjuk. A rénnel vontatott szán a tundrai népek legbiztosabb közlekedési eszköze...
Több órája úton voltunk már, amikor az igazgató megállást parancsolt. Kiugrott a kocsiból, és Viktorral meg Jurával a térképet böngészte.
— Nem lehetnek messze innen a halbiológusaink. Ez a piros pont jelzi a találka helyét a Nauka hajóval — mutatott a térképre. — A Langotjugánon, azaz a Róka-folyó középső szakaszán vagyunk. Innen hajóra ülnek és néhány nap alatt végighajóznak a folyón, amely az Obba torkollik. Onnan már csak egy macskaugrás Labitnangi. Remélem, kellemes útja lesz. Viktor és Jura elkíséri. Mi Nyinával visszamegyünk a kutatóállomásra. Egy hét múlva mindnyájan találkozunk Labitnangiban.
...A hajót megtalálni nem volt olyan egyszerű. Végül is sok hiábavaló keresgélés után elfogadtuk Viktor javaslatát, aki legjobban ismerte a vidéket, hogy a vízfolyás irányában keressük. Késő délután volt, amikor megcsillant előttünk a Langot-jugán vize. A hajó egy csendes kanyarban horgonyzott. Érkezésünket, úgy látszik, senki sem várta, mert a fedélzet üres volt. Elsőnek az igazgató lépett a hajóra.
— Alszik az egész társaság — jegyezte meg bosszúsan. — Ezek a halbiológusok ritkán hagyják el hálózsákjukat.  Kényelmes társaság — dörmögött tovább.
Felrántotta a hajófenékbe vezető ajtót, s eltűnt a lépcsőlejárón. Viktor és én követtük. Lent egy tágas szoba közepén kerek asztal állt. Hatan ülték körbe, s szenvedélyesen verték a kártyát. Érkezésünket nem is vehették észre, mert olyan füst volt, hogy vágni lehetett, s figyelmüket teljesen  lekötötte a kártya.
—  Jó napot kívánok, s egyben bocsánatot a zavarásért — kiáltott le az igazgató, de hangját elnyelte a hangos üdvrivalgás, amellyel fogadták.
—  Bemutatom a hajó kapitányát — mondta Nyikolaj Szergejevics.
Fiatal, pirospozsgás izomkolosszus közeledett felém.
—  Vaszja vagyok — dörmögte,  s úgy megszorította a kezemet, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim.

Sarki búvár-lesen

Chanti családfő
Már két napja, hogy elváltunk az igazgatótól. Hajónk reggel felszedte a horgonyt, s megindult a Langot-jugán szelíden aláfutó vizén a nagy Ob felé.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elhagytuk a partot, számunkra ez a hajó jelentette az életet. A háló, ebédlő és a konyha a hajófenék első részében volt. Hátulsó részét a motorház és a fürdőszoba foglalta el. A fedélzet közepén volt a kapitányi fülke.
Tervünk szerint délutánra a Nagy Tavakig kellett eljutnunk. Addig is ki-ki a számára kiosztott munkát végezte. Ketten az ügyeletes szakácsnak segédkeztek, egy kolléga a kapitány mellett teljesített szolgálatot, Szása pedig a halpreparátumait rendezgette. A munkamegosztás mindennap változott, hisz a kapitány kivételével az expedíció kizárólag kutatókból állt.
Viktor, Jura meg én a fedélzeten őgyelegtünk. Élveztük a nap enyhe melegét, s a tájat néztük.
A Langot-jugán ezen a helyen nem szélesebb, mint Aradnál a Maros. Helyenként lassítani kellett, nehogy zátonyra fussunk. A két parton elég magas fenyők és sarki nyírek álltak, de néhány száz méterrel odébb már teljesen kopár volt a tundra. Emberi településnek nyomát sem láttuk.
Késő délután érkeztünk meg a Nagy Tavakhoz. A magas part teljesen eltakarta a tundrát, úgyhogy a hajóról semmilyen tavat nem láttam. Ezúttal Viktor vette át a vezetést, s utunkra Jura is elkísért. Horgászbot, puska és tölténytáska, ez volt minden felszerelésünk. Mikor kimásztunk a magas parton, kíváncsian néztem körül. A tavak azonban innen sem látszottak. Kérdően néztem Viktorra.
— Bármennyire is hihetetlen,  az első tó itt van kétszáz méterre — mondta Viktor. — Innen azért nem látszik, mert mélyebben fekszik, mint a tundra. Azonkívül a nyírcserjés is elzárja a kilátást. Töltsön csőre — figyelmeztetett, s máris indultunk.
Beletelt egy jó fél órába, amíg átvergődtünk az átkozott pettyes tundrán. Végre felcsillant előttünk a jó kilométer átmérőjű kerekded tó vize. Partja teljesen kopár volt, csak imitt-amott látszott egy-egy satnya nyírfabokor. Vízszintállása legalább egy méterrel alacsonyabb a partnál. Percekig szemléltük messzelátóval a vizet, amelyen rengeteg apró pontocska úszkált.
— Itt csak golyós puskával boldogulunk — jelentette ki Viktor. — Húzódjék be egy bokor mögé itt, mi átkerülünk a szemközti partra. Tőlünk maga felé úsznak majd a madarak, s ahogy lőtávolságra kerülnek, lőjön.
—  Könnyű azt mondani, de egyelőre azt sem tudom, hogy mire lőjek.
Viktor ismét szeméhez emelte a messzelátót, és figyelmesen kémlelte a tó vizét.
—  Sarki búvár és réce biztosan akad — mondta. — Látok  néhány hattyút is,  de  azokat nem  bántjuk. Jegyezze meg azt is — figyelmeztetett —, hogy a sarki búvárt csak fejlövéssel lehet elejteni. A könnyen sebesült állat lebukik a víz alá, s csak a túlsó parton vagy a tó közepén jön ki a felszínre. Akkor pedig lesheti, amíg ismét lőtávolságba kerül.
—  Nem kezeskedem,  hogy sikerülni fog — szabadkoztam. — A puskát sem ismerem annyira, hogy biztosra menjek.
—  Addig lőjön,  amíg sikerül — bátorítottak —, van itt madár bőven.
Rendben van — gondoltam —, elvégre az sem tragédia, ha semmit sem lövök.
Ahogy közelebb kerültünk az innenső parthoz, úgy gyérült a közelében úszkáló madársereg. Nem repültek fel, csupán a tó közepére és a túlsó part felé úsztak, de lőtávolságon kívül kerültek. Megfogadtam hát Viktor tanácsát, behúzódtam egy gyér nyírfabokor alá, s türelmesen vártam, amíg kísérőim megkerülik a tavat. A madár had taktikája pontosan az volt, ahogy Viktor mondta. Amint ők ketten a túlsó part felé közeledtek, a madarak zöme kezdett visszaúszni az én felemre. Jó fél órába telt, amíg társaim átellenbe értek. Hadonászva kiáltoztak, hogy még jobban magukra vonják a madarak figyelmét. Közben a sarki búvárok csapata már lőtávolba került. A hattyúk azonban ott köröztek továbbra is a tó közepén. Sokáig céloztam, amíg elhúztam a ravaszt. Kezem annyira reszketett az izgalomtól, hogy az első lövés legalább tíz centivel fennebbre sikerült, mint kellett volna. A búvár egyet rántott a fején, s nyugodtan úszkált tovább. A rucahad sokkal okosabbnak bizonyult, mert azonnal a levegőbe emelkedett. Figyelmemet a sarki búvárokra összpontosítottam. A következő lövés már az egyik feje mellett súrolta a vizet. Dühösen csaptam le a puskát. De barátaim hevesen integettek, hogy lőjek. Felkaptam, s most már egymás után csattogtak a lövések. Minden lövés után egy-egy csík jelezte tévedésemet a vízen, mint világító nyomjelek a légi csatában. A búvárok zavarodottan úszkáltak összevissza, időnként percekre eltűntek a víz alatt, de még mindig lőtávolságon belül maradtak. Pihenőt tartottam. Űjra céloztam. Lövésem ezúttal telibe talált. A madár annyira szívós volt, hogy a fejlövés után is nagyot vert a vízen, hogy alábukjon, de erőtlenül nyúlt el a tó felszínén. Társai kíváncsiskodva vették körül, miközben nagy lármát csaptak. Semmi kedvem sem volt folytatni a céllövészetet. Éppen azon gondolkoztam, hogy miként lehetne kiszedni az elejtett búvárt, amikor Jura lihegve érkezett meg a túlsó partról. Feltűrte hosszú gumicsizmáját, és szótlanul gázolt a térdig érő vízbe. Sikerült is kihalásznia, s végre ott feküdt előttünk a fűben észak egyik legszebb madara.
Majdnem lúdnagyságú volt, felül fekete-fehéres tollazattal. Feje és nyaka zöldesen csillogó fekete. Háta első részén fekete-fehér csíkok váltakoznak. Hasa selymesen fehér. A sarki búvár éppúgy, mint a többi búvárféle, kitűnő úszó, tökéletesen elmerül a vízben, de a hosszú repülést is jól bírja. Szárazon esetlenül mozog, mert lába térdízületben nem hajlítható, csak forgatható, ami segíti ugyan az alábukás-ban és víz alatti úszásban, de akadályozza a járásban. Hosszan elnyújtott testtel és zajtalanul merül alá, és nagy sebességgel úszik a víz alatt. Igazi tengeri madár, de a fiókéit apró édesvízü tavak partján költi ki. Elsősorban hallal, vízi bogarakkal és puha-testüekkel táplálkozik.
—  Még vagy három kellene, és rendbe hozhatnám a hálózsákomat — mondta Viktor. — A tolla ugyanis olyan jó hőszigetelő, hogy az ezzel tömött hálózsákban a havon is lehet aludni.
—  Szívesen átadom a puskát — mondtam —, nekem nincs türelmem az ilyen céllövészethez.
—  Hiába adja, mert én úgysem találom el. Jobb, ha tovább megyünk a másik tóhoz — javasolta Viktor.
Menet közben alaposan szemügyre vettem a haty-tyúkat. Három pár volt belőlük, s hófehér színükkel élesen kiváltak a tó kékjéből. Érthető, ha az északi népek történetében annyi monda kering erről a madárról . ..
Az errefelé honos hattyú valamivel kisebb, mint az Európában ritkán előforduló énekes hattyú. Tollazata hófehér, akárcsak amazé, vízi növényekkkel s ritkábban rovarokkal és hallal táplálkozik.
A tó fokozatosan eltűnt mögöttünk. A tundra rendkívül vizenyős és ingoványos részein sok parti lilét, borzos cankót, apró godát és füles pacsirtát zavartunk fel. Ezek mind a tundravidék nyári lakói.
Váratlanul egy csapat fogolynagyságú madár röppent fel. Jura, aki napok óta szorongatta hóna alatt az állandóan csőre töltött vadászpuskát, most végre működésbe lépett. Zsákmánya két szép sarki hófajd volt.
Ez a madár valamivel nagyobb, mint a felénk honos fogoly. Nyári tollazata rozsdavörös, szürkés pettyekkel, a téli viszont hófehér. így az év minden szakában tökéletesen egybeolvad környezetével. Talpát dús tollazat védi a hidegtől. A hófajd télen nem vonul délebbre, hanem a hó alá rejtőzik, hosszú járataiba, s ott zuzmóval és mohával táplálkozik. Régebb azt hitték, hogy téli álmot alszik, de kiderült, hogy a madár egész télen át ébren van.
—  Szép zsákmány — mondta elismerően Viktor. — Ennek a madárnak a húsa is kitűnő. Végre egyéb ennivalónk is lesz, nemcsak az örökös hal.
Folytattuk utunkat, s hamarosan ismét egy tóhoz értünk. Vize még mélyebben volt, mint a másiké, s így guggoló helyzetben feltűnés nélkül megközelíthettük a partot. Ezúttal Jura haladt az élen, puskáját készenlétben tartva.
A madársereg itt sem repült fel, csupán elhúzódott a túlsó part közelébe. De néhány lépésnyire a parttól váratlanul egy csapat nyílfarkú réce emelkedett nagy zajjal a magasba. Ezúttal is két lövés dörrent, s egy réce lebukott.
—  Ha ez így megy tovább, nem bírjuk hazacipelni a zsákmányt — mondta nevetve Viktor.
Jóslata azonban nem vált be. A puskadörrenés felriasztotta a madársereget, s csak egy pár hattyú és néhány sarki búvár maradt a tó közepén, de azok is lőtávolságon kívül. Kénytelenek voltunk beérni az eddig szerzett zsákmánnyal.
Visszafelé jövet nagy kerülővel kanyarodtunk fel a dombos erd'őrészhez. A csúcson száraz karókból épített jurta állott.
—  Ez a halál-jurta — magyarázta Viktor —, az obi chantik szent helye.
—  Sose hittem volna, hogy még létezik ilyesmi — mondtam csodálkozva.
A jurta körül nagy halmokban rénszarvasagancsok hevertek. Nagy részüket törékennyé porlasz-totta az idő, de voltak közöttük néhány évvel ezelőtt oda helyezett agancsok is. A jurtában vaspántos faládák korhadtak, benne szertefoszlott női kendők, durván faragott apró fabálványok, amelyek emberi alakot ábrázoltak. Körben a karókon újabb eredetű kendők csüngtek s rézkarikák, női hajtincsekkel. Középen egy nagy sámándob váza hevert, amelyről az idő lerágta a bőrt. . .
A chantik áldozati helye lehetett itt valamikor. A nép ide járt áldozatot hozni, és ez rendszerint a sámán jelenlétében történt. Betegségben szenvedők többnyire rénszarvast áldoztak, mialatt a sámán önkívületben verte a dobját, és engesztelő varázsszavakat kiáltozott. Az áldozati állat agancsát a jurta közelében hagyták. Az aránylag új holmikból arra következtettem, hogy ez a pogány szokás bizonyos formában még ma is él a chantik között.
—  Az öreg chantik, amikor csónakjukkal elhaladnak a jurta előtt •— mesélte Viktor —, kiszállítják az asszonynépet, és arra kényszerítik, hogy fél kilométernyit gyalogoljon a parton.  Szerintük, ha asz-szony csónakon megy el itt, csak szerencsétlenséget hoz, azaz gyönge lesz a halász-zsákmány.
Sokáig időztünk a jurtánál, s rengeteg felvételt készítettem. Viktor jól ismerte a chantik szokásait, s látva, hogy engem érdekel ez a nép, indítványozta, hogy látogassunk el a közeli temetőbe. Egy sűrű fenyveserdőrészben a nagy tisztáson meglepő látvány fogadott. Durván összetákolt ládák hevertek mindenütt, rendetlenül elszórva, bennük a holtak csontváza. A ládák felett szarvasagancs, teáskanna, vadászkés és egyéb használati eszköz csüngött a cölöpökről.
— Ezek férfisírok — magyarázta Viktor.
Odébb kereszt is akadt, de mindenik tetején egy kis madáralakú fabálvány volt. Nem lehetett megállapítani, hogy rucát vagy hófajdot ábrázol-e. Ezek a sírok mindennél beszédesebben bizonyítják azt, hogy az obi chantik között élnek még az ősi pogány szokások, noha már a keresztény vallás elemeivel keverednek. Érdekes az is, hogy a holtakat a mai napig sem földelik el — ami nehéz is lenne, mert a föld jeges —, hanem faragott faládába helyezik őket, s abban lassan elporladnak.
Érdekes kirándulásunk után késő este értünk vissza a hajóra. Legnagyobb meglepetésünkre ezúttal senki sem kártyázott. Ott ültek mindnyájan szótlanul az asztal körül, és a rádiót hallgatták.
—  Mi a csoda — dörmögte Viktor —, talán csak nem vesztetek össze?
—  Pszt! — intette le idegesen Vászja —, a Scselja megérkezett az Ob torkolatába. Alig ötven kilométernyire lehet tőlünk . . .
—  Beszélj  világosabban,  fiam — mondta Viktor bosszúsan —, mert én hónapok óta nem olvastam újságot.
—  De hát Mangazejáról  csak  hallottál? —  kérdezte csodálkozva Vászja.
—  Jártam  is  azon  a  vidéken  —  vágta  rá  még bosszúsabban Viktor. — Inkább azt mondd el, hogy mi köze mindennek a Scseljához?
Vászja intett, hogy üljünk le, mintegy jelezve, hogy nagyobb lélegzetű előadásra készül. Ledobtuk átázott csizmáinkat egy sarokba, s kényelmesen elhelyezkedtünk az asztal körül.
—  Mangazeja valahol a Táz félszigeten, az Ob torkolatánál lehetett — magyarázta csillogó szemekkel a kapitány. — Akkoriban az volt az egyetlen városszerű település, ahol az orosz, finn és svéd kereskedők kicserélték áruikat az ázsiai Oroszország népeivel. Szárazföldi út a tundrán át az akkori viszonyok között elképzelhetetlen volt, egyetlen közlekedési lehetőségként a  jeges-tengeri út maradt. Az utazás kezdetleges vitorlás csónakokon folyt, s valószínű, hogy csak a partok mentén. Ugyanígy jutottak el a kereskedők Alaszkába is. Persze mindez inkább feltételezés, mint bizonyított tény, mert sem térkép, sem útleírás nem maradt fenn abból az időből. Baturin  és Szkorohodov  expedíciója a Scseljával  egy ilyen hajdani útvonal létét bizonyítja. Kalandos útjukat,  melyet egész  Európa figyelemmel kísér, ezelőtt két héttel kezdték Arhangelszkből. Egy maguk építette csónakon, iránytű és egyéb felszerelés nélkül, vágtak neki a tengernek.
—  És mi a helyzet jelenleg? — kérdezte izgatottan Viktor.
—  A rádió bemondta, hogy a Scselját ma az Ob torkolatában látták — válaszolta Vászja.
—  Ez azt jelenti, hogy már közel vannak a célhoz — jegyezte meg valaki.
—  Csakhogy az nem ment ám könnyen — kapott a szón Vászja. — Ugyanis a Kanin és Jamál félszigetet nem kerülték meg, hanem átvágtak a tundrán, ahogy azt őseink cselekedték.
—  És a csónakkal mit csináltak? — kérdezte Viktor.
—  A havon és a zuzmótakarón vontatták maguk után, a felszereléssel együtt. Útközben a tavakat és a folyókat is  kihasználták,  melyekben tudvalevően nem szegénykedik a tundra.
— Így is kemény munka lehetett — bólintott elismerően Viktor.
—  Kétlem, hogy annak idején az utazók magukkal vonszolták csónakjaikat is — vágott közbe valaki —, pláne, ha tömve voltak áruval.
—  Lehet, hogy kutyákkal és rénszarvasokkal vontatták a szárazon — találgatta Vászja. — Így mindenesetre rövidebb volt az út, mint a Kanin és Jamál félsziget megkerülésével.
—  Kész a vacsora — jelentette be az ügyeletes szakács.

Száz év után Reguly Antal nyomdokain

Szárad a hal-zsákmány
Reggel kiértünk a kis Obba, az Ob bal oldali ágába. A köves parton néhány jurta tűnt elő. Napok óta ez volt az első emberi település, amit láttunk. Vászja lassú járattal kanyarodott neki a partnak. De a sekély víz miatt mintegy húsz méterre tudtuk csak megközelíteni. Motorcsónakkal szálltunk ki néhányan a partra. A gyerekhad itt is azonnal körülvett, s egy lépést sem tágított mellőlünk. Halászcsónakok himbálóztak elhagyottan a vízen. A parton cövekekre terített hálók száradtak. A kutyahad lustán heverészett a jurták körül. Egy legényke jött elénk, és megkérdezte, mi járatban vagyunk.
—  A  legöregebb chantival szeretnék beszélni — mondtam.
—  Filmesek?  —  kérdezte felcsillanó szemmel a gyerek. — Jöjjenek csak utánam.
Belépett az egyik jurtába, s rövidesen egy alacsony, ősz hajú chantival jelent meg. Az öregnek ritka vörös bajusza volt és kék szeme.
—  Ő a legöregebb chanti a környéken — mondta a legényke.
Kezet fogtunk az öreggel, aki betessékelt a jurtába. Miután szemem megszokta a félhomályt, alaposan körülnéztem. A tűzhely a jurta közepén állt. Körben a falak mellett prémek hevertek, az egyik sarokban rádió állt. Alacsony, tíz-tizenöt centi magas székekre ültünk. A jurta asszonynépe egy távoli sarokban húzódott meg. Az öreg Szereko, mert így nevezte magát a házigazda, szótlanul élesztgette a tüzet a füstös teáskanna alatt.
Reguly Antal sorai jutottak eszembe, aki ezelőtt száz évvel közelítette meg az Ob torkolatában élő chantikat — régi nevükön osztjákokat. „Az e vidéken divatozó életmódot bárkinek, kit csupán szükség vagy kötelesség vet oda, tűrni nehéz volna — írta Reguly. — Egy füstös faház zugában meghúzódni, iramszarvas bőrén hálni, vízben főtt vagy szárított halat enni, só és kenyér nélkül, folyvást és változat nélkül, oly föltételek, melyek finomabb szokásainkkal ellenkeznek, sőt rövid időn belül elviselhetetlenekké lesznek. Csak oly ember, kit valamely eszme iránti lelkesedés vezérlett oda, kinek ez új világ, mely sok évi óhajtásának célja volt, szellemi szükségek gazdag kielégülését nyújthatja, csak oly ember felejtheti el azon anyagi ínséget, mely ott körülveszi, s érezhet megelégedést, sőt boldogságot."
Az amúgy is beteges Reguly Antal számára, az akkori körülmények között, valóban hősi vállalkozás lehetett ide utazni. De áldozata nem volt hiábavaló: a leggazdagabb örökséget hagyta az utókorra a távoli chantiknak, a magyarok legközelebbi nyelvrokonainak nyelvéről és kultúrájáról.
Időközben elkészült a tea. Házigazdánk minduntalan biztatott, hogy lássunk hozzá. A társalgás nehezen indult.
— Énekelni tud-e? — kérdeztem, mire tagadóan rázta a fejét.
—  Verselni sem? — firtattam tovább.
—  Sok verset tud, de azok unalmasak — vágott közbe az egyik legényke.
Hosszas unszolásomra belekezdett az öreg chanti, s a legényke mosolyogva fordította. Már az első mondatok után ráismertem a Reguly Antal által is lejegyzett teremtés-mondára. E monda szerint Numi Tarom és a tenger vize az első lények. Numi Tarom az ég, a felső világ, a tenger az alsó világ. Numi Tarom nőt és férfit bocsát alá vaskötélen, s ezek a víz felett lebegnek. Itt gyermekük születik, akit Elmi pi-nek hívnak, a levegő fiának. Elmi pi kibuktatja a földet a vízből, mely gyorsan forog, de ő ezüstövvel megerősíti, ez valószínűleg az Ural hegységet jelképezi. Ezután embert, szárnyas állatot és vadat teremt. Vadászni tanítja az embert és szaporodni. Ez a monda tartalma Reguly Antal szerint, de az öreg Szereko már gépeket is kevert bele, sőt helyenként más mondákból vett részleteket is.
Egyébként a teremtés mondája minden északi népnél többé-kevésbé hasonlatos. A finn Kalevalában Impi, az ég leánya a széltől termékenyül meg.
Közben telt az idő. Társaim türelmetlenkedtek már, de nekem eszem ágában sem volt indulni. Végül is Viktor és Jura kivonultak, s magamra maradtam a ház népével.
— Mivel foglalkoznak? — faggattam az öreget.
—  Fő foglalkozásunk a halászat. Főleg tokhalat és fehér lazacot halászunk. Brigádokban dolgozunk, terv alapján. A halat naponta szállítjuk a gyűjtőhajókra, hol jégre kerül. Kilószámra fizetnek. A tél beálltával főleg cobolyra és sarki rókára vadászunk. Ezek bundáit szintén az államnál értékesítjük. Elvétve egy-egy medve is puskavégre kerül, de ritkán. A vadászat elég bizonytalan kereset, viszont hal télen-nyáron akad.
Kivezetett a jurta elé, ahol cölöpökön szárították a halat.
— Ezek a legízletesebb halfélék, s szárítva tavaszig is elállnak.
— Maguknál nem tilos a medvevadászat? — kérdeztem. — Hiszen az szent állatnak számít az északi népeknél.
—  A medve-ünnep erre is nagy divat — mesélte az öreg. — Az ősi vallás szerint a medve szent állat, melyet Numi Tarom bocsátott alá az égből. A chantik sorsa tőle függ. És mégis, ha a vadász medvével találkozott, habozás nélkül lelőtte. Ezután következett a bocsánatkérés. Az elejtett medvét megnyúzták, bőrét kitömték, és szánon hazaszállították. Odahaza a kitömött bőrt deszkaállványra szegezték, feldíszítették, s két dárdás őrt  állítottak melléje, nehogy valaki bántalmazza. Evés-ivás közben tánccal és énekszóval engesztelték a medvét, s haláláért azokra hárították a felelősséget, akik a puskát készítették… Ma már egyszerű evés-ivásból áll az ünnep — folytatta —, mert a fiatalság nem tudja sem a dalokat, sem a táncokat, amelyek nagy ügyességet követelnek, hisz tánc közben el kell játszani az egész medvevadászatot.
Ezután ismerős szavak után kutattam. Megkértem, az öreget, hogy sorolja fel az állat- és növényneveket s egyéb elnevezéseket. Kiderült, hogy a víz chantiul „vit", a tél „tél", a szem „sem", a vér „vur", a hal „hul", a háló „hálob" és így tovább. Az Ob neve is chanti eredetű, mert az „oba" szó apát jelent, ami szimbolizálja a nagy folyót, mely magába gyűjti a kisebbeket. Beszédüket azért mégsem értettem. De ha minden egyes szót külön-külön elemeztem, akkor igen sok közös eredetűnek bizonyult. Igaz, hogy a mai chanti nyelvben rengeteg az orosz jövevényszó is, ennek ellenére azt hiszem, a chanti nép és nyelv keveset változott.
Hajónk aznap délután befutott az Ob folyó fő ágába. Balra Szibéria északi „kapuja" tárult a Jegestenger végtelen víztömegébe. A part közelében néhány elhagyott hidroplán himbálózott a vízen. Ki tudja, melyik kutatócsoport vonul a kietlen tundrán feléjük, hogy mielőtt még a hó lehullana, gazdag zsákmányukkal eljussanak az egyetemekre és kutatóintézetekbe. Jobbra a távolban feltűnt Szalehárd, az egykori Obdorszk városa. Ez a legészakibb pont, ahová annak idején Reguly Antalnak sikerült eljutnia. „Negyven deszkaházból álló település" — írja jegyzeteiben erről a kikötővárossá nőtt helységről. Ma itt megy át minden hajó, mely Szibériából a Jeges-tengerbe igyekszik vagy onnan a kontinens belsejébe. A város pontosan a sarkkörön épült.
Ideérkezésem egyben jamáli utam végét is jelentette.

Forrás: Véget nem érő nappalok. Útikönyv, Kriterion, 1971.