2018. október 9., kedd

*** Életben maradtak / Olvasónapló Piers Paul Read regénye kapcsán

Piers Paul Read 1974-ben megjelent dokumentumregénye (Alive – magyar nyelven Életben maradtak címen jelent meg) valós történetnek állít – úgy tetszik – maradandó emléket. Egy 1972-ben, a chilei Andokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség történetét és túlélőinek viszontagságait dolgozza fel, a műfaj klasszikus eszközeivel. A könyv mintegy 5 millió példányban kelt el, de ez csupán néhány évvel ezelőtti adat, népszerűsége máig nem kopott meg, amire még csak ráerősített a dokumentumregény alapján 1993-ban készített megfilmesítés is.

(Magyarul több kiadást is megért, 1989-es megjelenése az Európa Zsebkönyvek sorozatban már a 4. kiadás; legutoljára 2017-ben látott napvilágot, ugyancsak az Európánál.) Nem egy kritikusa állítja, hogy a jelenkori irodalomban a túlélő-olvasmányok között is klasszikusnak számít. Közkedveltsége kevésbé vonatkozik a mű irodalmi értékeire, annál inkább a szenzációs történet lehetőségeire, amiket se a regény, se a film szerzői nem hagytak kihasználatlanul.

Az eseményről, dióhéjban számomra legrokonszenvesebben (és leghitelesebben) Piers Paul Read könyvének bevezetésében olvastam, ezért idézése távolról sem öncélú, még kevésbé a fantáziaszegénység jele.

„1972. október 12-én az uruguayi légierő egy F-227 típusú Fairchild repülőgépe, amelyet egy amatőr rögbicsapat bérelt ki, elindult az uruguayi Montevideóból a chilei Santiagóba. Jelentések érkeztek, hogy az Andokban rossz időjárás uralkodik, s ezért a gép kényszerleszállást hajtott végre Mendozában, egy kisvárosban a hegység argentinai oldalán. Másnapra az idő kiderült. A gép újra elindult, s a Planchon-szorostól délnek vette útját. Délután 3 óra 21 perckor a pilóta jelentette a santiagói Légiforgalmi Ellenőrzésnek, hogy a Planchon-szoros felett jár, majd 3 óra 24 perckor, hogy a chilei Curicó város fölött repül. Engedélyt kapott, hogy északnak forduljon, és megkezdje a leszállást a pudahueli reptéren. 3 óra 30 perckor a pilóta jelentette, hogy a magassága négyezer-hatszáz méter, de amikor a santiagói ellenőrző torony egy perccel később üzenetet akart továbbítani a Fairchildnak, választ már nem kapott.

A chileiek, argentinaiak és uruguayiak nyolc napig keresték a repülőgépet. A Fairchildon nemcsak a rögbicsapat tizenöt tagja utazott, hanem huszonöt barátjuk és rokonuk is., akik mind előkelő uruguayi családokból származtak. A kutatás eredménytelennek bizonyult. A pilóta nyilvánvalóan rosszul számította ki pozícióját és északnak fordult, Santiago felé, holott még mindig a hegyek között repült. A déli féltekén kora tavasz volt, és az Andokban szokatlanul erősen havazott. A repülőgép teteje fehérre volt festve. Kevés remény volt rá, hogy a gépet valaha is megtalálják,s még kevesebb, hogy a negyvenöt főnyi utas és személyzet közül bárki is túlélhette a szerencsétlenséget.

Tíz héttel később egy chilei paraszt, aki az Andok egyik távoli, mély völgyében nyáját legeltette, egy hegyi patak túlsó partján két férfit pillantott meg. Vadul hadonásztak, és térdre estek, mintha könyörögnének, de a paraszt azt gondolta, hogy tán terroristák vagy turisták, s ezért otthagyta őket. Amikor másnap visszatért ugyanerre a helyre, a két férfi még mindig ott volt,s újból integettek neki, hogy jöjjön közelebb. A paraszt odament a patakpartra,s zsebkendőbe burkolva egy darab papírt és egy tollat dobott át a túlsó oldalra. A szakállas, lerongyolódott férfi, aki elkapta a küldeményt, valamit írt a papírra, és aztán visszadobta a parasztnak. A papíron ez állt: „Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok…”

A szerencsétlenséget tizenhatan élték túl. Ez a történet azt mondja el, milyen szenvedéseken mentek keresztül, és hogyan maradtak életben.”


Az 1941-ben született angol nemzetiségű szerző, aki hosszú éveket töltött az Egyesült Államokban is, egyként művelte a fikciós irodalmat, mind a nem-fikciósat, ráadásul számos, személyiségek életét népszerűsítő mű szerzője, a dokumentarista műfaj valamennyi szabályát betartva, csapatban dolgozott. Munkáját két uruguayi újságíró segítette: az egyik a balesetet szenvedettek családi hátteréről, illetve mentőakciójáról gyűjtött be értékes anyagot, a másik az urugayi és a chilei kormányok hivatalosságainak intézkedéseit térképezte föl. A szerző egyben szabad kezet kapott ahhoz, hogy nyersanyagát kedve szerint használja fel, végül mégsem élt ezzel a szabadsággal („Egyszer-másszor kísértésbe estem, hogy a történet bizonyos részeit regényszerűbbé tegyem, mert ez fokozta volna drámaiságát, de végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy a puszta tények is elég érdekfeszítőek ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Egyes részek dialógusformába való öltöztetésétől eltekintve nincs semmi olyasmi a könyvben, ami eltérne az igazságtól, ahogyan azt az érintettek elmondták nekem” – áll a könyv élére illesztett írói vallomásban. Ebben viszont azt is elmondja, hogy amikor elkészült a kézirattal, elolvastatta azt az események túlélőivel, akik közül „többen csalódást éreztek a történetük előadása miatt. Úgy vélték, e lapokból nem világlik ki az a hit és barátság, amely a kordillerákban éltette őket…”)

Az esemény rendkívülisége tulajdonképpen két körülményen nyugszik, s a szerző egyiket sem kerüli meg: az első a hit, a küzdelemben, a cselekvésben való érzelmi-szellemi bizalom megléte mindazoknál, akik túlélték a kalandot. A második sajátosság az, hogy a túlélők, az éhenhalást elkerülendő, halott társaik húsára fanyalodtak, ami nem mindennapi belső konfliktusokat váltott ki belőlük. A közvélemény egyszerűen kannibalizmusként könyvelte el a történteket, viszont az egyik túlélő, a baleset kevés kulcsfiguráinak egyike, Roberto Canessa (aki ma gyermekkardiológus, 1972-ben még csak 19 éves és orvostanhallgató) a National Geographic-nak nyilatkozva ekként mérlegelte az Andokbeli eseményeket: tulajdonképpen egyfajta kísérletnek felelt meg, azt bizonyítva, hogyan viselkedik egy csoport egyetemista, istenfélő rögbijátékos egy ilyen helyzetben. Azt tapasztalta, hogy furcsa módon nem a legokosabb, legintelligensebb embereknek sikerült életben maradniuk, inkább csak azoknak, akikben a létezés öröme tartotta a lelket. Canessa úgy vélte, neki szerencséje volt, hiszen mindig akadt valami, amit csinálhatott, s a feladatai sűrűvé tették napjait. Neki nem volt szabad összeroskadni…

Az, hogy halott társaik húsából voltak kénytelenek enni, nem tekinthető kannibalizmusnak, ez a terminus ugyanis emberölést feltételez, ebben az esetben azonban ilyesmiről szó sem volt. Az orvos szerint az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük. Ezért léptek át egy erkölcsi tilalomfát.

A dokumentumregényt olvasva, lépten-nyomon megállapíthatjuk, hogy Piers Paul Read alapos mestermunkát végzett: a téma adva volt, ő pedig a kellő lelkiismeretességgel és műgonddal alaposan körüljárta, minden aspektusába igyekezett kellően fényt vinni, hogy lehetőleg semmi se maradjon tisztázatlan. Talán ez a teljességre, sokszálúságra törekvés  visszafogja néha és mellékvágányokra viszi a cselekmény fő sodrát, emiatt úgy tűnhet, számos érdektelen, mellékesnek ható információ nehezíti az olvasmányban való előre haladást, de ugyancsak ennek köszönhető, hogy szinte maradéktalanul képesek vagyunk átélni a történet minden vonatkozását, megérteni az egyes szereplők cselekvésének mozgatórugóit, a terep jellegzetességeit és földrajzi-társadalmi koordinátáit, amelyben a tragédia lejátszódik. A sok szereplős történet szálait mindegyre elszakítja egy-egy vétlen áldozat pusztulása, szinte törvényszerűnek tűnő halála. Minél kevesebben maradnak életben a lezuhant repülő utasai közül, annál egyértelműbb és egyenesvonalúbb a végkifejlet, amelyben a véletlent akár gondviselésnek is lehetne nevezni: az életben maradottak néhány fontos animátora, köztük Canessa, az orvostanhallgató, úgy döntenek, hogy a megmentésükre való tétlen várakozás helyett körülnéznek a környéken, hátha emberi élet nyomaira bukkannak, ami véget vethet a további szenvedéseknek. Napokon át vándorolnak, míg elérnek egy füves térségre, ahol vizet is találnak! Annyit ihatnak, amennyi csak beléjük fér… A mentséget egy, a közelben tartózkodó chilei pásztornak átadott üzenet mozgósította s hozta el a roncs mellett tartózkodó szenvedőknek – később kiderült, hogy Canessa apja, maga is orvos, éppen a körzet felett végeztetett felderítő repüléseket. A „szerencsés” 16-ot mentőhelikopter szállította biztonságos helyre, szigorú orvosi ellenőrzés alá vetették őket. A túlélők első dolga volt, hogy elhunyt társaik szüleit felkeressék és beszámoljanak nekik a történtekről. Megmenekülésük napján, december 22-én – vagyis, Karácsony küszöbén – a túlélők minden évben összejönnek és megemlékeznek az eseményekről, társaikról, küzdelmükről. Csapatuk azóta valószínűleg, megfogyatkozott, de a Roberto Canessa által megfogalmazott életbölcsesség egy fikarcnyival sem lett fakóbb: „Ha van hol aludnod, van mit innod és enned, szerencsés vagy. Ne várd meg, míg a géped balesetet szenved, hogy rájöjj, mennyire szerencsés vagy.”

Amióta a repülés helyet kapott az emberiség hétköznapjaiban, mindennapi életében és életvitelében, a légi katasztrófák gyakoriak és felette változatosak lettek. Jó pár eset nyomán született már irodalmi alkotás, játék- vagy dokumentumfilm, de jóval több azoknak a száma, melyek megmaradtak a statisztikák és az újsághírek szűkszavúságának keretei között. Piers Paul Read „szerencsés” fickó, hiszen egy olyan tömegszerencsétlenség „vámszedője”, amely hosszú lejáratú tanulságok megfogalmazásához és bemutatásához segítette hozzá a feldolgozására vállalkozó alkotókat.

A regény megfilmesített változata a szöveg olvasói számára azért jelenthet csalódást, mert inkább csak a feszültség fokozó, váratlan eseményeket adja vissza, az egészre való rálátásunk összképét nem képes rekonstruálni. Izgalmas kalandfilm, szó se róla, de csak hangulati szinten képes kommunikálni, s így megmarad az egyszeri, de közönséges kaland önkörében.


Cseke Gábor

Az Alive / Életben maradtak c. 1993-as játékfilm az alábbi linkre lépve tekinthető meg:

http://indavideo.hu/video/Eletben_maradtak_1


2018. október 5., péntek

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (14)

Victoria Harbour 2017. augusztus 22.

Búcsú a nyártól - Dobrescu Mária fotója
Éjszaka több ízben is távoli, tompa dörgésekre ébredtem. Eső ugyan nem esett még, de az öblösödve közelítő hangok jelezték, hogy nem vagyunk messze tőle. Reggelre be is borult, felhők tornyosultak az öböl felett.
Reggeli után újabb dübörgések hangja reszkettette meg a levegőt, ezúttal jóval közelebbről. Eszünkbe jutott: de hiszen a második szomszéd házát éppen ma bontják le, hogy újabb, korszerűbb épületet emeljenek a helyén. A villatulajdonosok az Egyesült Államokban éltek, bontásra ítélt nyaralójukat csak a nyári idényekben használták, most viszont, életük vége felé, szeretnének megtelepedni Victoria Harbourban, ahhoz pedig szigetelt, minden komforttal ellátott tartós lakóépületre van szükségük. Úgy tervezik, hogy mire beállnának a fagyok, akár be is költözhetnek az új házba. Addig itt meg ott, közelebb vagy távolabb, rokonoknál, ismerősöknél húznák meg magukat...
Hamarosan népes kis csapat gyülekezett a ház közelében, hogy végignézze a bontást. A már fedelét vesztett épület roncsai körül kupás markológép robotszerű karja ingadozott jobbra-balra, s minden nekilendülésével ledöntött egy-egy épületelemet is. A könnyű szerkezetű deszkaház szaggatott roncsai fülsiketítően csikorogtak, a gép hamar „széttépte” a parti deszkaházat, s kupájával „összegyűrte” az így keletkezett építési hulladékot. A gép mögött hatalmas teherautó várakozott, amit púposra raktak a ház dirib-darabjaival. Furcsa metamorfózison ment át előbb a konyha, majd a fürdőszoba, szakadtak a zsinórok, nyúltak a kábelek, törtek a Bergman-csövek. Az előszoba padlója alatt régi újságok bújtak meg, még 1950-ből – a bontást szorgalmasan videózó háziak bólintottak, hogy nem érdekes, szemét az, a markológép kezelője folytathatja a munkát.
Közben eleredt az eső, mind jobban zuhogott, a bámészok egy szomszédos ház elhagyatott tornácára szorultak, onnan videóztak-fényképeztek. Annyira szánalmasnak, megrendítőnek találtam a pusztulás látványát, hogy menekülésszerűen hazaszaladtam, mielőtt alaposan eláztam volna. Az ablakunkból is láthattam: a bontóbrigád – három ember, élükön az építőmesterrel – délután 5-kor vonult el,  gépeikkel együtt.
Késő estig tartott a viharos eső, majd szélvihar kerekedett (55 km/h sebességgel), a hullámok látványosan torlódtak a tó felszínén. Olykor kisütött a nap és ideig-óráig valószínűtlen fénybe vonta a világot. Rigmusba foglalva:

Minden üvölt és zúg, és nyugtalan,
de aki nem él, annak nyugta van.


Victoria Harbour 2017. augusztus 23.

A szél éjszakára se hagyta alább. Reggelre úgy ahogy megcsendesedett, de később újra kezdte és esőpászmákat sodort az öböl fölé.
Külön-külön és együttesen is idegesek vagyunk. Közel az itt tartózkodásunk vége, következnek a csomagolás, a készülődés nyűgös napjai. Még nem tudjuk, pontosan mikor telepszünk vissza a torontói kényelembe, de én tartom magam az elhatározásomhoz: ne legyenek illúzióim! Úszom az árral – minden úgy lesz jó, ahogy megesik…
Belenézek az otthoni online újságokba. Megtudom: még az év végéig üzembe helyezik azt a félbemaradt terelőutat, melynek elkezdett sávja ablakunkból látszik s amely a meglehetősen sűrű teherforgalmat a házunk közeléből elvezetné egy más irányba.
Szándékunkban áll még egyszer ellátogatni a juharszirup-farmra, de alighogy bekötöttük magunkat az indulásra kész gépkocsiba, kiderül, hogy a kézifék beszorult, fogantyúját meg se lehet mozdítani. Telefonálunk Gabinak, aki az utolsóként a kocsit vezette, de a távolból nem tud segíteni. Kénytelenek vagyunk belenyugodni, hogy érkezéséig a kocsiról le kell mondanunk. (Sebaj, azért még szép az élet!)
Pedig beterveztük, hogy ma délelőtt elmegyünk a midlandi Huronia Museumba. Hát – majd máskor. (Egy következő életben?)
Jobb híján elgyalogolunk vegyesboltig és bevásárolunk, alig bírjuk hazavinni a sok élelmet.
Amúgy mindenki rosszul van valamiért. Nyűgössé tesz ez a bolond idő…


Victoria Harbour 2017. augusztus 24.

Szorgalmasan figyeljük a lebontott ház körüli fejleményeket. Se tegnap, se ma nem látjuk nyomát annak, hogy a bontás óta történt volna bármilyen kis előrelépés. Úgy tűnik, az építészerkölcsök mindenütt erősen hasonlítanak egymáshoz, vagy ha mégsem, az biztos, hogy közös nevezőn állnak.
A Hargita Népében olvasom: Csíkszeredában az éjszaka fagyott. Itt: „csak” felhős, ködös a reggel.
Gyalogos sétára készülődünk: a kerékpárosok-gyalogosok számára kialakított úton indulunk el Végig a tó partján haladunk, s megállapítjuk, így is lehet ám világot látni. Csak minden emberközelibb.
A kutyát is magunkkal vittük – egy idő után nagyon idegessé (s idegesítővé) válik, mert számára minden esemény eltér az addigi napi rutintól: az útvonal, a sétán résztvevő személyek, az úton haladás sorrendje… Szereti ő a sétát, de inkább csak úgy, mint máskor. Amikor ő a központ. Ez pedig most nem olyan...
A tó vize és környéke amúgy barátságtalan, rideg: mintha el kívánna űzni bennünket magától, hogy könnyebb legyen számunkra a búcsú. A házban a fűtőkazán megállás nélkül dolgozik, erősen rá kell fűteni a levegőre, nem elégséges az, amit a nyárvégi napsütés produkál.


Victoria Harbour 2017. augusztus 25.

Arra ébredtünk, hogy szokatlan hideg van a lakásban. Meg arra, hogy valamiért erősen ugat a kutya. Mint kiderült, egy munkagép állt meg a nyaralónk közelében és üresben járatta a motort. Mégis csak elkezdődik hát az építkezés?
Egyenletesen duruzsol a kazán, a hálókamrákban máris jó meleg árad szét, a hatalmas, közös társalgóban azonban jó pár fokkal hűvösebb van, ráadásul folyamatos huzat is érződik. Hiába süt fel a nap, az őszies bágyadtságot már nem lehet letörölni az arcáról. A levegőben lépten-nyomon pókhálók úsznak, amúgy teli vannak velük a teraszok, sétányok, ablakok, sarkok, fák, bokrok.
Minden arra vall, hogy vége a nyárnak.
Estére befut Gabi is – nagy torlódás volt az autósztrádán, kerülővel tudott csak ideérni.
Az Anna gépkocsijának, mint kiderült, kutya baja. Gabi egy erős mozdulattal helyre is rántotta a féket. Én, aki mind az Anna, mind a férje próbálkozását élőben láttam, nem tudom, mit higgyek. Valaki biztosan elmulasztott valamit…


Victoria Harbour 2017. augusztus 26.

Reggeli hűvösség – még nincsen mínusz, de már tíz fok alatt a reggeli hőmérsékleti érték. Nem túl nagy ajándék ez a nyár részéről, de hirtelen haza képzelem magam, a Hargita tövébe, ahol Szent István után sokszor megbicsaklik a nyár heve és beköszöntenek a didergős hajnalok, reggelek. Mégis csak a glóbusz ugyanazon magasságán vagyunk, ha más oldalon is!
Arra mindenesetre jó ez a hűvösség, hogy figyelmeztessen: vigyázat, a látogatási idő lejárt!
Vagy legalábbis a végéhez közeledik.
Még egy hetet töltünk Torontóban, s utána ismét az óceán fölött találjuk magunkat.
Péter jelenleg Angliában van, az anyacégénél, hivatalos ügyben, Attila Budapesten. Lám csak, mindenki van valahol – de elmondhatjuk-e, hogy mindenki a legjobb helyen van?
Végtelen csönd ül a tó felett. Vitorlák nincsenek, néha egy-egy elbődülő motoros bárka húz el a távolba. Utána lassan elenyésző tólocsogás.
Annáék  Torontóba készülnek: Ilonka, Anna és Marika. Még elmegyünk a farmra, utána futó ebéd, gyors pihenés. Délután 5-kor indul a lányok kocsija. Egy-két órába telik, s már haza is értek.
Gabi kihajózott (volna), de útközben elcsípték a munkahelyéről (telefonon), és sötétedésig lefoglalta a soron kívüli feladat. Elmaradt hát a korábban betervezett flekkenezés, beértük padlizsánnal és paradicsommal, meg a maradék sörrel. Csöndes, egyéni számítógépes foglalatossággal zárult a nap, a kutya is hamar elcsöndesedett.


Victoria Harbour, Toronto – 2017. augusztus 27.

Számításaim szerint ez az utolsó nap az öbölben. Különben felkészültem bármilyen váratlan fordulatra. Ez a nap úgy alakul majd, ahogyan Gabi akarja. Teljesen felülök a hullám tarajára, mert csak így maradhatok a víz fölött. Minden eshetőségre összeszedtem a holmimat, felőlem bármikor útnak indulhatunk hazafelé. Ételünk van, az idő is normálisnak ígérkezik.
Nem tudom magamnak megmagyarázni, miért bukkantak fel néhány nap óta álmaimban a vadállatok? Milyen mélyrétegekből bújhattak elő? És vajon, miután hazaérünk Erdélybe, kimaradoznak-e álmaimból? Medvék, farkasok, oroszlánok keresnek föl éjszakánként…
Előkerestem az internetről A homok asszonya című japán filmet. (Magam sem tudom, hogy jutott éppen ez az eszembe!) Egyetemista voltam, amikor a moziban vetítették. A remek felvételeket, a nyomasztó hangulatot leszámítva egyébre nem emlékeztem. Most meg – csupa friss jelkép és allegória. És nagy fokú reménytelenség, amiből végül remény támad. Most már a könyv kerülne sorra, hogy újra elolvassam.
Gabival rendbe rakjuk a házat, zárunk, indulunk. Kereken két órát tart az út.
Otthon végre emberi körülmények között megfürödtem, hajat is mostam! Frissnek érzem magam, nehezen alszom el...

Az útinapló befejezése megtalálható a  Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás c. különoldal végén.

2018. szeptember 29., szombat

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (13)

Victoria Harbour 2017. augusztus 18.

Ebédlőnk a tópartra néz
Ilona névnapja. Jobb híján, küldtem Ilonkának, postafiókjába két fölvételt a tegnapi kirándulásról, a sikerültebbek közül.
Beborult, de nem esik. Ólmos szürkeség ereszkedik a világra. Legszívesebben behunyt szemmel feküdnék, feküdnék…
Anna megmutatta a telefonján a nagy névnapi tortát, amit ma este (ha minden jól megy) Gabi hoz el Torontóból. Jól néz ki, magasra rakták, remélem, kiállja majd a puding próbáját is…
Aztán veszett szél kerekedik odakint.
Estére befut Gabi. Vele a nagy torta. Megkóstoltuk: ízlett! Hagytunk a másnapokra is.
Annáék vacsora közben és után kivándorlási emlékeiket elevenítették fel. Különböző alakokról meséltek, akiket mi nem ismertünk ugyan, de a történetek nyomán kirajzolódott az új életet kezdők szomorú szorongatottsága és jellemstílusa.


Victoria Harbour 2017. augusztus 19.

Reggeli ébredés után mindjárt a Korunk szerkesztő (CsP) válaszlevele indítja a napot: jó a Korunk-tanulmány, várják a fésült változatot.
Felhős, ködös, majd szeles, esős idő. Külön-külön és együttesen is. Amúgy semmire sem jó, csak olvasásra és beszélgetésre. Ez utóbbi, úgy érzem, egy idő után terméketlen időfecsérlés.
Sétáltam egyet magamban a metodista templomig, megnéztem a bejáratra szögezett programról, mikor tartják a vasárnapi istentiszteletet (fél 11), majd onnan a kényelmes biciklisétányon át a Park utcára fordultam, úgy értem haza. Két oldalt nagy, bozótos erdők maradtak el, időnként próbáltam belelátni a sűrűbe, de olyan szorosan álltak egymás mellett a fák, annyira egymásba gabalyodtak az ágaik, a gallyaik, nem beszélve a kidőlt törzsekről, hogy egyszerűen átláthatatlanok voltak.
A hálószobámban megállás nélkül morog a mosógép – Gabi hazahozta a heti szennyesét, holnap este utazik vissza, kell a tiszta holmi.
Katasztrófa-hírek a világhálóról: 1. az Antarktiszról rekord méretű jégtömb vált le, számítások szerint (elvileg) 10 centivel növelné meg a világtenger szintjét. * 2. A Yellowstone-park alatt ún. szuper-vulkán szunnyad, s könnyen kitörhet, akkor viszont eltűnik fél Amerika, vagyis a föld lakott részének az egyharmada.
Nosza, rágódj csak, emberiség! – nincsen jobb dolgod?!


Victoria Harbour 2017. augusztus 20.

A kegyhely térképvázlata
Bő harmat, derűs reggel. Lassan melegszik fel újra az idő.
Templomba készülődünk: Ilonka, Anna. Én meg elkísérem őket.
Ilonka fél, hogy hűvös lesz a templomban, nem tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon. Fél a megfázástól. Anna rábeszélő tehetsége ezúttal is győz: sikerül kedvező irányba billenteni a mérleg nyelvét.
Expedíciónk érdekes élménynek ígérkezik, hiszen egy olyan gyülekezetet látogatunk meg, saját templomában, amiről vajmi keveset tudunk. Talán csak annyit, hogy közel áll az európai református egyházhoz, de szoros anglikán gyökerekkel.
A templom belső bejáratánál idősebb asszony – később kiderült: a tiszteletes maga – fogadott, nem csak bennünket, hanem minden érkezőt. Melegen mosolygott és mindenkihez volt pár kedves szava. Érdeklődő tekintetek szegeződnek ránk, minden irányból: a kis gyülekezetben azonnal feltűnnek a magunkfajta kakukktojások. Gyorsan összeszámolom: velünk együtt 21 a jelenlévők létszáma.
A szertartás angolul folyik, az istentisztelet előzetes vázlatát, már-már „forgatókönyvét” szórólapokon adják előzőleg mindenkinek a kezébe, így a történések világosan nyomon követhetők. Még az esedékes zsoltárok szövegét sem kell keresgélni a padokba rejtett énekeskönyvekben –a szórólap szövegében az is megtalálható, egyáltalán: minden célszerű és világos.
Az istentisztelet végeztével mindenkit szeretetvendégségbe hívnak a templomhajó melletti tálalóba: szendvicsre, süteményre, kávéra, teára. Hosszú asztal köré telepedünk, természetes, hogy mint messziről jött vendégek, mi vagyunk terítéken, a főhelyet is mi kapjuk, a tiszteletes asszonnyal szemközt, érdeklődve hallgatják történetünket – hogy mit keresünk egyáltalán a gyülekezetben és milyen benyomásokat viszünk róla magunkkal. Nehéz eldönteni, mennyi az érdeklődésben a protokoll és mennyi az őszinte kíváncsiság.
Hazafelé a biciklisétányt választjuk, a Park utca felé.
Majd főzés, Gabi készülődik az elmenetelre, végül úgy dönt, csak hétfő hajnalban indul: bízik a szerencséjében, talán nem akad el útközben a reggeli csúcsforgalomban.
Levelet kapok T. K. barátomtól, akivel isten tudja, mióta nem találkoztam. Búcsúlátogatásra jönne Csíkszeredába, szeretne velem találkozni. Válaszolok neki: sajnos, a találkozásnak el kell maradnia, mert a világ másik felén tartózkodom éppen. Úgy tűnik, valami nyomhatja a lelkét velem kapcsolatban, nemzedékünk pedig lassanként már a búcsúköröket futja. Hogy ki mikor száll ki a stafétából, csak a fennvaló tudja. Vagy talán ő sem?


Victoria Harbour 2017. augusztus 21.

A kisded emlékére faragott kő a kegyhelyen
Éjszaka Marika és szomszédos kis barátnője a parton, egy ideiglenesen felhúzott kiránduló sátorban aludtak. Szerencséjük volt a szelíd, meleg idővel. A biztonság kedvéért nyitva hagytuk a bejárati ajtót, hogy ha félnének-fáznának, bejöhessenek.
Nem jöttek be.
Gabi velem együtt korán kelt: én dolgoztam, ő elutazott Torontóba.
Ma Amerikában (de távol attól a helytől, ahol vagyunk) teljes napfogyatkozásról beszélnek. Ilonkát különösen érdeklik az ilyen jelenségek, mit meg nem adna azért, ha láthatná... Az interneten számos portál élőben közvetíti az eseményt, több lehetőséget is kipróbáltam, de eléggé unalmas látvány. Ráadásul rengeteg időt rabol el anélkül, hogy történne valami érdemleges.
CsP válaszolt a véglegesített Korunk-szövegre: címegyszerűsítést javasolt, elfogadtam. Megírta, hogy Kántor temetésén senki sem beszélt a m. írószövetség részéről. Láng Gusztáv ugyan jelen volt, de csak a maga nevében beszélt.
Annáék karácsonykor mexikói utazást terveznek... Annak részleteit egyeztetik interneten, telefonon. A lényeg: a szomszéd kislány is abban az időben lesz ugyanott, Marika és ő így együtt vakációzhatnak a trópusokon.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 26., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (12)

Victoria Harbour 2017. augusztus 15.

A tavon minden csendes...
Indul a nap, miként tegnap. A múlt este kitervelt kirándulás a Vértanúk közeli kegyhelyéhez lefújva: a nők alkalmasabbnak találják az időt némi vásárlásra, elvégre Marika névnapja van. 
Ergo: itthon maradunk - Marika, a barátnője, a kutya és én. Észre se vesszük, hogy telik el a délelőtt. Ők játszanak, én írásba merülök.
A névnapi ajándék: egy iskolai használatra szóló kisebb hűtőtáska és egy nagy doboz fagyi. Amit Anna még megtold egy méretre szóló pizsamával. Mindig a hasznos ajándékok híve (ehhez az embernek éppen tudnia kell, hogy mi a szükséges…)
Este Anna és Marika leülnek a konyhaasztalhoz, szódominót játszani. Én nézem őket, ismerkedem a szabályokkal, amelyek amúgy egyszerűek. Sajnos, az angolt nem tudom annyira, hogy felvehessem velük a versenyt. Annának az az ötlete támad: számoljuk össze a köveket, megvan-e valamennyi betű a szükséges kombinációkhoz? Többen és többször is átszámoljuk a halmot – a dobozon feltüntetett 144 betűkőből egy hiányzik. De melyik? Javasolom, hogy egyet nevezzünk ki jokernek, ami bármelyik betű helyet állhat, ha zárókőnek marad, és az használhatja fel, akinek csak egy köve hiányzik. Javaslatom nem talál elismerésre, Annáék tovább keseregnek a veszteségen.
(Pár nap múlva, takarítás során fölfedezem az egyik kanapé alatt a hiányzó követ. S az is kiderül, hogy a használati utasítás legalján, egészen apró betűkkel, darabszámra feltüntették a pontos betűleltárt, amit korábban nem vettünk észre. Az apróbetűs szövegek örök csapdája…)


Victoria Harbour 2017. augusztus 16.

Indiánok megtéritése (a kegyhelyi templom egyik
üvegablaka)
Máról is halasztva a kegyhelyi kirándulás, ezúttal a halaszthatatlan nagymosás kedvéért. Ma olyan erősen tűz a nap, hogy a ruhák hamar megszáradnak a szabad levegőn. S nekünk sem árt meg az árnyék. A tófenék tisztán látszik, a tó tükre alig fodrozódik. Úgy tűnik, mintha megállt volna minden a földön. Valamiért belső borzongás fog el, mintha lázam lenne. Nincs kedvem a Korunk-tanulmány fésüléséhez sem. Csak gubbasztanék a tóparton, a fényben…
Befejeztem viszont a Száz év magányt. Nem voltam túlságosan elragadtatva tőle, különösen a záró részben csalódtam. Ha a naptárt nézem, két hetünk maradt még a távolbeli semmittevésből – és azzal el is szállt a nyár. 
Elgondolom: a tömény madárfüttyöt, amitől csak úgy zeng, csattog a tóparti hamisítatlan erősáv, nem tudjuk magunkkal vinni. De az emlékét igen. Akárcsak a szerre nyíló liliomok illatát, vagy a szemközti sziget felől (Beausoleil) érkező szél tömény hínárszagát.


Victoria Harbour 2017. augusztus 17.

Mártirok kivégzése (dombormű a kegyhelyen)
Jól indul a mai nap: nincs nagy rekkenőség, de eső sem fenyeget, legalább is ezek a délelőtti kilátások. Megkockáztathatjuk a kirándulást - amennyiben mindenki egyetért. Marika is csatlakozik hozzánk, bár újabban, mióta kamaszodik, szívesebben tartózkodik vele egykorúak társaságában. Csak a kutya marad bezárva, a nagy házban, izgatottan rohangálva veszi tudomásul, hogy amit ő készülő sétának remélt, az az ő számára nem más mint unalmas szobafogság…
Mi, felnőttek, már ismerjük az utat, a díszleteket, Marikának viszont minden részlet új. Persze, attól mi is meghökkenünk, amikor kiderül, hogy a behajtó kapunál nem lehet kártyával fizetni, csakis készpénzzel – Kanadában az ilyenfajta megkötés abszurditásnak tűnik –, s ez a belső korlátozás, mint később kiderül, a büfére és az ajándékboltra is érvényes.
Ugyanott parkolunk le, mint néhány évvel ezelőtt, s megindulunk fölfelé a Golgotán, a stációk rézdomborművei mentén. Marika izgatottan futkos egyik látnivalótól a másikig, telefonjával mindent megpróbál lefényképezni, kíváncsian kérdezősködik a várható látnivalókról, miközben mi bölcsen, a már ismerős látvány újabb felfedezésének élményével magyarázgatunk neki. De mintha számunkra is új lenne az élmény: fakóbb, kisszerűbb a pár évvel ezelőttinél. A távolságok lerövidültek, a kilátótorony deszkalépcsőjét leszegezték a látogatók elől, pedig már arra számítottunk, hogy látcsővel odafentről végigpásztázzuk a tengernyi öböl egész partvidékét. Csalódottan bolyongunk a korán kiégett füvön, a gyéren látogatott kertben, felzavarjuk a síremlékek közelében, a napsütötte helyeken tanyázó vadlibákat, amelyek mindenütt vastag guanószőnyeget hagynak maguk után, amerre csak megfordulnak (úgy tűnik, ők a kegyhely „szent tehenei”...). 
A remélt fenségesség helyett itt most minden elhanyagolt és kisszerű, kopott….
De azért jól esik a magunkkal hozott uzsonna a szabadtéri padokra telepedve: mindent kipakolunk a gyanús tisztaságú faasztalokra, felleltározzuk az elemózsiát és úgy tűnik, nem kell hazasietnünk ebédre – van mivel elverjük az éhünk. Távozás előtt még betérünk a falatozóba, ahol fagylaltot veszünk és pihenésképpen elüldögélünk a rózsakert fölötti padokon.
Eleredt az eső, hazaindulunk.
Otthon a kutya kitörő örömmel fogad, az esőből zápor lesz, mi meg hallgatjuk a kopogását és meghitten kávézunk. Megpróbálok dolgozni is, de egy hirtelen mozdulat miatt az egér beleesik a kutya ivóvizes edényébe és teljesen megmerül benne. Gyorsan kirántom, de már késő – vékony sugárban csorog belőle a víz. Régivágású számítógépes lévén, sehogy sem boldogulok az érintő billentyűzettel: Anna telefonál Gabinak, hogy készítsen be a csomagjába otthonról egy egeret, s hozza magával a hét végén, majd próbál felhajtani a kikötői ismerősöknél egy kölcsön-egeret, a Gabi érkezéséig. Harmadik telefonhívása máris sikerrel kecsegtet: elrohan az éjszakába, s öt perc múlva lihegve hoz egy egeret. Folytathatom a munkát.
Eközben a nedves kelléket hajszárítóval minden oldalról megfújom, majd egy zacskó rizsbe temetem (olvastam valahol, hogy az magába szívja az elektronikák nedvességét), s reggelig hagyom szikkadni.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 25., kedd

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... - és egy ráadás (11)

Toronto, Victoria Harbour 2017. augusztus 12.

A magányos bódé
Korán kelés.
Útnak indulás előtt még pénzügyek gyors intézése egy korán nyitva talált bankfióknál, s irány Victoria Harbour. Délelőtt 11-kor már a tónál vagyunk.
Rázendít az eső.
Gabi még a reggel vitorlázni ment – Andreával és Alexszel. Csak Marika és a kutya várnak otthon. A kutya őrült ragaszkodással fogadott, mindenkinek nekiszökött, alig tudtunk megszabadulni örömugrándozásának kellemetlenségeitől (karmolás, kedveskedő bokszütései nyomán keletkezett kisebb-nagyobb zúzódások).
Szél kerekedett s estig tombolt a tó fölött. Akkor szerencsére megérkeztek Gabiék is nagy vidáman. Kalandos utazásról számoltak be, de szerencsére, a hajó jó formáját mutatta és a partra szállás is probléma nélkül zajlott le.
Mivel senkinek nem volt kedve vacsorakészítéssel tölteni az időt, két nagy pizzát rendeltünk, amit Gabi és Alex hamarosan haza is hoztak.
Amúgy eseménytelen este, beszélgetések.


Victoria Harbour 2017. augusztus 13.

Farmtermékek, mögöttük a "pénztár"
Csendes, hűvös a reggel, de legalább napsütésre ébredünk. Reggeli után Ilonkával kószálunk egy órányit a Robins Point utca hosszán. Ameddig az kanyart nem vet a tópart egy részén és élesen elfordul az erdő felé, majd a fák közé vész. Szemlélgetjük a sorjázó villákat, a falak mögé képzelve lakóikat. A legtöbb épület kihaltnak látszik, az élet legkisebb jele nélkül. Ott, ahol összetekert és -kötözött újságos csomagok hevernek a kocsifeljárón, az aszfaltra hajítva, feltételezhetően lakó is tartózkodik – különben miért fárasztaná magát az ismeretlenségbe burkolózó postás?
Délelőtt Gabinak kedve szottyant megismételni a tegnapi vitorlázást, s engem kérdezett, nem tartanék vele? A csöndesnek ígérkező idő, a kedvező széljárás egybehangzóan arra ösztönöztek, hogy igent mondjak.
...Két órán át szeltük csöndesen a tó vizét – Gabi minden pillanatban tudta, hogy merre járunk,  le nem vette a szemét a műszerekről, a tó jól látható jeleit figyelte az útjelzőkön –, eközben én eleresztettem magam, csak a szelíd hullámok ringatását éreztem és az előrehaladás sebességét, amely állandó volt, mint egy kitartott dallam. Családi emlékeket kotortunk elő, már-már elfeledett gyermekkori élményekkel fűszerezve, közben megittunk egy-egy doboz sört is, s jócskán megéheztünk.
A parton hagyott család megvárt az ebéddel, s jóízűen bekanalaztuk a húsgombóc-levest, faltuk az ikrás kenyeret.
Ebéd után kávé, majd olvasás, amíg bele nem aludtam.
Este roston sült húspogácsát vacsoráztunk, hozzá mindenféle zöldséget pároltunk.
Gabi, Andrea és Alex pakolni kezdtek, várta őket a másnapi kötelesség.
Mi maradtunk a nyaralónál.
Megnéztem egy furcsa észt filmet a számítógépen (Mandarinok) a grúz-abház konfliktusról.


Victoria Harbour 2017. augusztus 14.

A farm specialitása: a juharszörp
Reggeli után Anna azzal állt elő, látva a fülledt, rekkenő reggelt, volna-e kedvünk ellátogatni egy olyan farmra, ahol a helyiek jelentős mennyiségű kanadai juharszörpöt állítanak elő, majd ötletesen, kis kerámiakiszerelésben, turisztikai  meggondolásból tálalják, jutányos áron, a helyben termesztett zöldségek és gyümölcsök mellett.
S mert a válaszunk IGEN, elindulunk a fürdőhely közeli farmra, ahová most is GPS navigál, sűrű erdőültetvények között. Mielőtt a farm bejáratához érnénk, az út bal szélén feltűnnek az erdősűrűségű juharfa-ültetvények. A fák törzsét bonyolult vezetékrendszer köti össze egymással, amelyek révén a megcsapolt fák által termelt juharnedv – a juharszörp alapanyaga – egységesen a feldolgozó raktárba szivároghat. A helyzet furcsasága, hogy ez a szivárgás tulajdonképpen az évnek csupán néhány tavaszi hetében esedékes, amikorra is, a nyári meleg hatására felhalmozott energiamennyiség természetes édesítőszerré – úgynevezett juharcukorrá – alakul. A tavaszi hideg éjszakák és a meleg nappalok hatására „a fa bemetszett/megfúrt törzse édes levet enged, melynek nagy része víz. Ez egyedenként átlagosan 20 és 60 liter között van évadonként. Ezt követően a begyűjtött levet beforralva készítik a végleges juharszirupot. A folyamat végére körülbelül 40 liter nedvből lesz egyetlen liter kész termék” - olvassuk útközben a Wikipédia szócikkében, és ebből megértjük, miért olyan méregdrága termék ez, s örvend egyre nagyobb népszerűségnek szerte a világban. A vezetékeket a következő „szüretig” karban tartják, működőképesen őrzik, elvégre komoly anyagi befektetésről van szó.
Most befordulunk a jellegtelen kapun, s a jobb oldalon álló, elhagyatott üzletbódé előtt kiszállunk a gépkocsiból. Körülnézünk: sehol egy lélek. A pár négyzetméteres bódéban asztalok és hűtőszekrény: az asztalon gyümölcsös és zöldséges kosarak, juharszörpös kerámiaedények, különböző méretekben, a hűtőszekrényben pedig a könnyen romlandó árukat tartják (pld: spenót, metélőhagyma, fejes saláta – hogy viszonylag frissen maradjanak). A termék- és árlisták kézzel írva, részben az asztalon, részben a falra vagy a hűtőszekrény ajtajára ragasztva. A fizetéshez fonott kosarakat állítottak ki, jól látható helyre, oda helyezi be a vásárló a szükséges összeget. A kosárban aprópénz is található, hogy a kliens elvehesse a visszajárót. A félóra alatt, amíg nézelődtünk, válogattunk és fényképezkedtünk, egy lelket sem láttunk. Hogy aztán voltak-e kamerák elhelyezve a bódéban, vagy minden a legteljesebb bizalom jegyében zajlik, ez maradjon a helyiek titka. Mi nem firtattuk.
Nagy vonalakban befejeztem a Korunk-tanulmányt, még fektetem pár napig. Ilyenkor mindig elkap valami elégedett lustaság és a jól megérdemelt semmittevést választom, ami nem tart tovább egy napnál.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 24., hétfő

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... - és egy ráadás (10)

Victoria Harbour 2017. augusztus 8.

Kerti tréfa a tóparton -
első látásra mindenki borzong tőle
A vitorlázók örömére szép, derűs reggelre ébredtünk. A tó tükrén megsokasodtak a lengedező vitorlák, az ide-oda cikázó bárkák. Jól tették, később ugyanis jócskán megnőtt a hullámzás ereje.
A délelőtt a rendezgetésé, csomagolásé, sepregetésé. Úgy tervezzük, hogy este,  csak vacsora után indulunk haza, kihasználva a jó idő minden percét. 
Ma befejeztem egy versciklust, amit minden bizonnyal az útinapló végére fogok illeszteni. Eddig valamennyi kanadai utam után sikerült fölmutatnom – a jegyzeteken túl – valamilyen hasznos mellékterméket. Ezúttal A végállomás megközelítése az, ami értelemszerűen lezárja majd az ötödik utazást.
Tamással beszéltem telefonon, úgy tűnik, a péntek lesz megfelelő a látogatáshoz, de még egyeztetnie kell Ágnessel, aki jelenleg még az Államokban tartózkodik. Mindenesetre, csütörtökön találkozhatunk a Rosedale melletti parkban, ahol Buksit szokta megsétáltatni. Igaz, hogy a kutya már elég nehézkesen mozog, de ennyi erőfeszítést, hogy odáig elügessen, meg bevállalhat a kedvemért.
Torontóba érve, első dolgom, hogy lezuhanyozok. És mintha ezzel együtt lemosnám  magamról a nap fáradtságát. Sokáig olvasom a Száz év magányt.


Toronto 2017. augusztus 9.

Meleg napnak ígérkezik. Délben hőség, estére beborul. Ez a nyár már ilyen…
Próbálok visszazökkenni a városi létbe. Más lesz a dolgok fontossági sorrendje. És előttünk áll a bevásárlás, amit kénytelen vagyok elszenvedni, mert úgymond én is részesülök áldásaiból, nélkülem tehát nem sokra mennek. Szerencsére, első nekifutásból sikerül majd minden szükségest beszerezni, ami előzőleg a listára került. Anna és Ilonka még este is elindultak egy felfedező üzleti körútra, de szerencsére, engem békén hagytak.
Próbálom tartani a munkám ütemét, de a városi keretek jobban szorítanak, a kutya is szörnyen unatkozik, kevés tere van itt a szaladgáláshoz, levegőre se jut ki olyan sokszor. Mindegyre körülöttem kering...
Telefon Tamásnak, még nem sikerült beszélnie Ágnessel, hogy egyeztessenek a találkozó felől, de azért holnap mi zavartalanul összefutunk a parkban.
Marikát meglátogatja egy közelben lakó osztálytárnője: mosolygó, szégyenlősen viselkedő kínai kislány. Év közben együtt jönnek-mennek az iskolából s az iskolába. Övék most az alagsor, ahol jókedvűen hancúroznak. Még tart a vakáció.


Toronto 2017. augusztus 10.

Gyors tisztálkodás, reggeli.
A kutya váratlanul dühösen nekiugrott a hűtőszekrénynek és hevesen kapargatni kezdett alatta, miközben vésztjóslóan morgott. Betévedt egérre gyanakodtunk, kíváncsiságból mi is lehasaltunk az állat mellé, de rossz néven vette az érdeklődést. Később derült ki: egy rágcsálni való csontdarab gurult be valamikor a fridzsider alá, aminek most szagát vette és veszettül kaparászott utána. Mikor segítségünkkel megtalálta, elegánsan beleszagolt, majd nagyképűen elfordult tőle...
Mielőtt elindulnék a Rosedale megálló felé, térképen tájékozódom az útvonalról, a közlekedési eszközökről, az átszállások csomópontjairól – mégis csak négy év telt el az utolsó ittlétem óta!
Anna kikísér a kutyával a buszállomásig – szerencsére perceken belül jön is a járat. Nem telik bele egy óra s a már ismert, megszokott díszletek között találom magam (metrómegálló, park). Tamás megerősíti: sikerült Ágnest elérnie, aki nemrég jött meg az Államokból, a pénteki találkozóra pedig sor kerülhet Tamáséknál, ebédre várnak.
Otthon Anna úgy dönt, hogy ő is elkísér bennünket másnap, rég nem kereste föl Tamásékat, lelkiismeret-furdalása van emiatt. 
Ilonka hazai ízeket idéz: gyerekkora emlékezetéből csirkepaprikást varázsol elő, Gabi szolgáltatja hozzá a puliszkát. Mindenki nyalogatja az ujjait. Gabi az édesanyja főztjét emlegeti – az volt ilyen jó.


Toronto 2017. augusztus 11.

Torontói falfirka
Azon kapom magam, hogy mégis csak ínyemre van a torontói kényelem, viszont hiányzik a tópart tágassága, szabadsága. A visszereim is rosszul viselik a városi létet, könnyebben dagad a bokám, feszülnek az erek. 
Szemerkélő esőben indulunk Tamásékhoz, mire odaérünk, már ki is sütött a nap. A metrótól gyalog közelítettük meg a lakást, s mert világosan emlékeztem az utcaképre, vállaltam a kalauz szerepét.
Gazdagon terített asztalt ültünk körül. Valamennyi fogás Tamás keze munkája, beleértve a bort és a sört is. (A köménymagos-boros kenyeret már nem is említem – érzésem szerint az volt a legfinomabb valamennyi közül.)
A nők – Ilonka, Ágnes és a két Anna – női dolgokról tárgyaltak, mi Tamással a gyermekkorunkra emlékeztünk. Annyira jó volt minden, hogy teljesen elfelejtkeztünk az időről. De amikor Ágnesnek már indulnia kellett az állomásra, mi is felálltunk s távoztunk. (Gaál) Annát láthatóan kimerítette a hosszúra nyúlt látogatás. Amúgy sem találtuk túl jó bőrben…
Míg mi vendégeskedtünk, Gabi és Marika fogták a kutyát és meg se álltak a tópartig – azaz mégis, mert útközben felvették Andreát és Alexet is, akik Guelphből csatlakoztak a csapathoz.
Mi odahaza maradtunk, Torontóban, s az este hátralévő részében a másnapi utazásra összpontosítottunk: becsomagoltunk, mostunk, rendeztünk. Éjfél lett, mire ágyba kerültünk.
Éjszaka a testvéreimről álmodtam. Mind a négyről. Nagyon szerettük egymást.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 22., szombat

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (9)

Victoria Harbour 2017. augusztus 4.

Utcai freskó Victoria Harboure 150 éves történetéről
Sötétben tapogatózom munkaasztalom felé a hajnali lakásban. Kihalt minden, és olyan, akár egy dúlt csatatér. Marikának a nappali egyik kanapéján jutott hely: alig kezdek dolgozni, már fel is ébred és okostelefonjával lelkesen szórakozik. 
Péter jelezte, hogy Tirolba utazott, miközben a hírek szerint Magyarországon és Romániában a Lucifer nevű hőhullám teszi a dolgát: perzseli a földet. Nem ártana, ha egy kevés ide is jutna a melegéből.
A vendégek későn keltek, majd kerékpározni mentek. Ez néhány órányi csöndet ígér, amit érdemes kihasználni. Éppen ebédeltünk Ilonkával, amikor a zápor hazaűzte a biciklizőket. A szegényes menüt látva, úgy határoztak, ők vendéglőbe mennek enni; mi pedig tovább kanalaztuk a maradékot.
Megnéztem egy ősrégi német krimit, hallgattam a házfedelet paskoló záport, majd aludtam egy jót. Mire felébredtem, már megint megtelt a ház vendégzsivajjal.
Estére betoppant Gabi és Andrea, a ház népessége velük csak tovább szaporodott.
Éjfél után élénk gyermekfutkározás, trappoló lábak zajára ébredtem. Egyesek még nagyon elevenek voltak. Sokáig feküdtem ébren a sötétben és azon töprengtem, hogy mit keresek én itten?


Victoria Harbour 2017. augusztus 5.

Őszies reggel, futó záporokkal. Mintha az időjárás feltette volna magában, hogy elűzi a vendégeket. Egész nap süvít a szél, mindenki morózus, sérülékeny, magába forduló. Olvasáshoz is alig van erőm, kedvem. Hol elalszom, hol felébredek, s az idő áll, sehogy sem telik.
Összeszedünk minden ételmaradékot és kitesszük az asztalra. Lehet válogatni! Mindenkinek ízlik, főként a Gabi padlizsán salátája, amit otthonról, Torontóból hozott. 
A vendégek a távozáshoz készülődve összepakolnak,  már csak a beigért esti rostonsült-vacsora marasztalja őket. A gyerekek fékezhetetlenek, a kutya ideges, nyűgös. Többször összekap a legkisebb leánykával. Ugatás, nyávogás, bömbölés.


Victoria Harbour 2017. augusztus 6.

Egykori világitótorony a tó partján
Reggelre befutott a Bölöni kérte interjú immár szerkesztett változata. Itt-ott még igazítottam rajta, majd áldásom rá, s kértem, hogy csak a Súrlott Grádicsnak adja oda.
Annával és Ilonkával kényelmesen elsétálunk a kikötői önkiszolgálóba (itteni neve: Foodland = Étkek földje). Nem is annyira a vásárlás (bár az is) a fő cél, inkább a járkálás, mert végre, elállt az eső, s így kiszabadulhatunk a négy fal közül! Elidőzünk a kikötőnél, a városka központjában. Egy rendőrjárőr, lakossági bejelentés nyomán, drogozó fiú után nyomoz, járókelőket faggat, láttak-e valami gyanúsat. Úgy tűnik, senki nem látott semmit. Szerencsére, minket kihagynak a játékból. Nemsokára elhúz a fejünk felett egy rendőrségi helikopter is...
Alig bírjuk hazacipelni a vásárolt tartalékokat. Tűz a nap, mintha a tegnapi vihar csak rémálom lett volna. A ház újra visszanyerte normális állapotát, igyekszünk rendbe rakni, mindennapi igényeinkhez.
Elérkezettnek látom az időt, hogy a magammal hozott elektronikus könyvtáram állományát átfésüljem. Mindezt csak azért, mivel nem fűlik a fogam hozzákezdeni a Korunk tanulmányhoz (a Vitorlaének ötven éves apropójára kértek elemzést a fiatalok antológiáiról az 1989-es fordulat előttről). Mostanában mindig elfog a menekülés vágya, valahányszor új írásba kezdenék: szeretek elmenni a legutolsó pillanatig…


Victoria Harbour 2017. augusztus 7.

Hajóbőröndök a Keewatinon
Aprádonként számolva, egy hónapja tartózkodunk már e kontinensen. Volt részünk jóban is, rosszban is, kezdjük megszokni az éppen érvényes családi viszonyokat, szokásokat. De azért olykor az a gyanúm: fölösleges díszek vagyunk a hétköznapi ruhán…
Írtam Tamás öcsémnek, hogy a hét második félben már otthon leszünk, egyeztessük az óráinkat, valamikor ellátogatnánk hozzájuk.
Ilonkával felfedezzük, hogy bár nem egyeztettünk, ugyanazt a könyvet választottuk olvasmányul: a Száz év magány-t.
Délután nem fekszem le, dolgozni szeretnék. Olykor elered az eső, máskor kisüt a nap. Csupa átmenetiség...
Délután elmegyünk fagylaltozni, utána tekergünk egyet. Megkeressük a helybeli református (itt: metodista) templomot. Utána minden térképismeret nélkül, érzésből próbálunk hazatalálni. Sikerül. (Nem nagy csoda: minden út a tópartra vezet…)
Gabi és Andrea távozni készülődnek, Anna még nem döntötte el, hogy mi, többiek mikor bontunk sátrat. Rossz ez a távlattalanság, olyan, mintha bizonytalan ideig lógnék a levegőben.
A stégünk közelében, egy hatvan év körüli férfi váratlanul felborult a vitorlásával, mert elvesztette a kormányát, magára pedig képtelen boldogulni. Gabi rögtön a vízbe ugrott és nagy nehezen partra segítette. Egyedül persze, mindez nem sikerült volna, szüksége volt még valaki segítségére. Utána, mikor előadta nekünk az esetet, megjegyezte: szerinte nagyon hiányosan volt felszerelve a hajó, a férfi egyszerűen felelőtlenül indult útnak. Nem csoda, hogy pórul járt.
Már jócskán elmúlt a veszély, amikor a part menti vízben megjelent a póruljárt ember jajveszékelő felesége. Aki, amikor eljutott hozzá a rossz hír, azonnal a vízbe vetette magát. A jajveszékelésen kívül más dolga már nem akadt, maximum hazakísérhette víztől csöpögő férjét.
Péter, aki tiroli utazásról tért haza, jelezte, hogy Európába is befészkelődtek a nyár végi  viharok: vége a kánikulának!

(Folytatjuk)

2018. szeptember 20., csütörtök

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (8)

Victoria Harbour 2017. július 29.


Reggel ragyogó napsütés. A közeli Midlandban városnapot rendeznek, Andrea és Marika mindenáron belé akarnak kóstolni a forgatag hangulatába, korán kelnek. Előveszik a csónakházból a poros kerékpárokat, mindketten beneveznének a meghirdetett városok közi túrára az egykori vasút nyomvonalán épült bicikliúton.
Születésnapom. Gabiéktól egy drótnélküli fejhallgatót kapok, hogy számítógépezés közben ne legyek örökké az asztalhoz s a géphez drótozva.
Valami miatt nehezemre esik a mozgás, gondolataim is lelassultak.
Gabi délelőtt kivitorlázik, de hamarosan felerősödik a szél, s hazaűzi a hajót. Délutánra már a hullámzás is erősebb. 
Az új mosógép egész délelőtt újra forog-morog.
Amúgy terméketlen nap.


Victoria Harbour 2017. július 30.

Mintha csak a tegnap folytatódna. Gabi rosszkedvű, nem úgy alakultak a tervei, ahogy elképzelte. Keveset tudott végezni, meg kedve sincs hozzá. 
Bölöni Domokos távinterjút kért tőlem, 12 kérdésben. Azokra próbálok becsületesen válaszolni, néggyel elkészültem még ma.

Victoria Harbour 2017. július 31.



Bölöni felkérése megzavarta korábbi terveimet: az ő kedvéért kénytelen vagyok félretenni mindent, igyekszem maximálisan összeszedni a gondolataimat. Eszembe jut, hogy odahaza ilyenkor elő szoktam keresni a porszívót és nekiállok takarítani a lakásban. Takarítás közben támadnak legjobb ötleteim...
Itt, a tó mellett strapabíró, régi porszívó áll rendelkezésemre a raktárban; működésre bírom, s szinte szabad szemmel is látni, ahogyan zabálja a port, értelmet adva egy kimondottan gépies munkának. Kár, hogy alkatrészei helyenként már repedeznek, töredeznek, utolérte a műanyag elévülési ideje, hamarosan kikerül a szemétre, s ami a helyébe lép, az talán már csak halvány árnyéka lehet… De addig hadd morogjon, s nyomában rövid időre fölfénylik a tóparti ház.
Délutánra Anna egyik barátnője jelentkezett be, magával hozná Marika korú kislányát, s néhány napig a gondjainkra bízza, hadd játsszanak együtt gyerekek. 
A KGB egyik meggyilkolt, volt magas rangú tisztjének emlékiratait olvasom e-book olvasón. Izgalmas a történet, éppen csak az nem derül ki, miként tudott a nem mindennapi szerző megmaradni oly hosszú ideig a rendszerben, ha nem tette magáévá a szervezet logikáját? A szökésen és az átálláson kívül még milyen ellenállási akcióban/próbálkozásban vett részt (vagy nem). Az önkritika, a magával való szembenézés teljesen hiányzik az emlékiratból. Így aztán egyáltalán nem nehéz írni és – emlékezni!


Victoria Harbour 2017. augusztus 1.

Meleg, ködös reggel. A tó csöndesen locsog, tisztul. A láthatáron található szigetig se látni. Az árnyékban sem találni túl sok enyhet. Anna és Ilonka egész nap kint ülnek a víz partján.
Ezalatt én olvasok, írok, a fülhallgatót kísérelem beüzemelni.
Újabb Bálint György-kötetre bukkantam, gondolatban igyekszem helyet keresni neki a készülő breviáriumba.


Victoria Harbour 2017. augusztus 2.

Elektronikus könyvolvasómról elfogyott az olvasatlan dokumentum, kénytelen vagyok újakat felhajtani a magammal hozott adathordozó „szénakazlából”. A Száz év magány mellett döntök. Sokszor elhatároztam már, hogy nekikezdek, de azt hiszem, most igazán eljött az ideje. Vajon meglesz hozzá a szükséges türelmem?
A laza, vakációs program fejében, reggeli után elindulok a boltba: paradicsom, uborka, kenyér az, ami hiánycikk lett a tanyánkon. Itt minden jócskán drágább, mint a nagyvárosban, s a választék is lehetne bővebb. De hát éhen nem halunk…


Victoria Harbour 2017. augusztus 3.


Vége az álmos, idilli napoknak, délutántól rokoni „sáskajárásra” számíthatunk: mára várjuk Ágicát és családját. Ráadásul az idő is elromlik, egyre hevesebb szél támad.
El- és összepakoljuk a belső tereket, a könnyen elérhető, féltett tárgyakat rejtekhelyre menekítjük. Két kotnyeles kislány több napos jelenlétére kell számítanunk, elejét venni esetleges házi baleseteknek. Közben kiderül, az Anna barátnője is befut valamikor a kislányáért, estig ő is nálunk maradna. Legjobb, ha ilyen népvándorlás körülményei között behúzódok a hálókamrámba.
A vendéggyerekekkel az a nagy gond, hogy önállóan nem tudnak mit kezdeni magukkal, az energiájukkal. A szülők pedig, ha vendégségbe mennek, szeretnek gondtalanul hátra dőlni, megfeledkezni róla, hogy a családi felügyelet továbbra is az övék. Így aztán, hasznos animátor hiányában, minden csemete azon igyekszik, hogy bármilyen eszközzel fölhívja magára a figyelmet. Ráadásul ott vannak az állatok: se a kutya, se a vén macska nem eszményi játszótársak. Nem kommunikálnak a frissen jött ismerősökkel. Tips harciasan kiereszti a körmét, Szentjánosbogár pedig fenyegetően morog és vicsorít, ha nagyon barátkozni próbálnak vele.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 19., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (7)

Victoria Harbour 2017. július 26.

Lilyfarm, alig észlelhető táblával jelezve
Anna napja. Felköszöntjük a magunkkal hozott aranylánccal. Mielőtt Kanadába utaztunk volna, Ilonkának eszébe jutott: Annának életében még nem vásároltunk aranyékszert – gyermekeinek (unokáinknak) bezzeg igen. És akkor gondolkozás nélkül megvettünk egy aranyláncot. Most mindannyian csodálva nézegetjük. Tényleg jó gondolat/vétel volt…
Péter jelzi Budapestről: gondjai vannak az időeltolódással, még mindig nem tudott visszaállni, éjjel 1-2 táján megébred és képtelen visszaaludni, nappal pedig nagyon álmos. 
A tegnapi derűre ma újra ború. Begyújtunk. Enyhén fáj a torkom, fertőtlenítő tablettát szopogatok.
Írok, olvasok. Kint hol esik, hol eláll. A felhők elkenődtek. A szúnyogok előjöttek. Utolsó napjaikat élik ebben az évben, felszabadultan táncolnak („Sose halunk meg”?)
Anna fagylaltot vásárolt a névnapjára, most azzal kínálja a társaságot. Torokfájás ide vagy oda, Marikával ketten feltétel nélkül lelkesedünk a nyalánkságért.


Victoria Harbour 2017. július 27.

Hölgyek a lilykertben
A szél mintha végleg elfújta volna a felhőket. Hűvös van. Ellenben süt a nap!
Továbbra is álmos napjaim járnak: szívesen megülnék egy rejtett zugban, begubózva, s onnan észlelném a világot. Távolról, hangfogóval.
De most ez nem lehetséges. A napokban felfedeztem a térképen, hogy a közelünkben létezik valahol egy liliomkert, amit idegenforgalmi látványosságként is hirdetnek; mi lenne, ha felkeresnénk?
A kérdés mára gyökeret vert, s Anna a gyakorlatba is szívesen átvinné: indulás hát  Liliomföldre!
(A liliomnak itt úgy mondják: Lily. És amúgy mindenütt látni, sokféle színben és fajtában. Még az árokszélen is nő, vadon, akár a gyom…)
Valami nagy, festett cégért keresünk a jelzett út mentén, de sehol egy szembe szökő jelzés. Mezők, facsoportok, gyümölcsösök suhannak el mellettünk, a nap éppen a harmatot szippantja magához, ismerős látvány ez, odahaza is ugyanígy történik minden kora ősszel…
A GPS kellemesen csicsergő női hangja váltig állítja, hogy célunkhoz értünk, és tényleg, orrunk előtt egy festett, ócska  deszkacégért lenget a szél két oszlop közé kifeszítve, ha nincs a gépi figyelmeztetés, föl se tűnik. 
Most már a virágok is jól látszanak, amerre a szem ellát, lily-táblák, távolabb egy kis erdő, előtte istálló. Az út mentén alacsony, lapos farmépület, tornáccal körítve, mellette jókora parkolóhely. Vendégeknek fenntartva. Beállunk.
Körülnézünk, de fia lelket nem látunk. A távoli erdőszélen egyszer csak megvillan egy színes ing. S vele együtt egy felbukkanó alak. Integetünk. Az alak eltűnik. Majd  újra megjelenik. Kezében szerszámok. Közeledik. A gazda lesz. Hetven év körül járhat, napbarnította arcán egyen-mosoly üzeni – örvend a látogatóknak. Oda mehetnek, ahová csak akarnak – mondja. - De vigyázzanak, hova lépnek, a talaj egyenetlen, könnyen kimarjulhat a bokájuk.
És visszaballag az erdőszélre.
Anna és Ilonka együtt maradnak, szakavatottan nézelődnek, én szabadon bóklászok az ágyások között. Néha egymás felé pillantunk, ellenőrizendő, nem vesztünk-e el a sok szépség közt? Helyenként embermagasságúra nőtt virágok takarják el a kilátást. Meg se próbálom leírni a látványt, mely lépésről lépésre változik. És mindenek fölött: az a sok, egymással összeillő, fenséges illat!
A liliomágyások között itt-ott rikító színű – legtöbbször sárga – mezőgazdasági gépek, szerszámok. Egy-egy melegágyként használatos láda. Földkupacok. Hatalmas terméskövek, fűvel benőve. Az erdőcske mellett karám, a karámban lovak bóklásznak és idegesen fölfigyelnek a közeledő látogatóra (ez volnék én).
Hangulatos az egész farm, mint egy apró részekből összeálló puzzle. 
Annáék mindenek előtt a virágokat csodálják, mustrálják – Ilonka szeretne néhány szép példányt vásárolni a tóparti ház kiskertjébe, Anna-napi ajándékként. Alaposan végigkutatnak minden zugot, majd pár alacsony növésű virág mellett döntenek. Csakhogy a gazdát elnyelte a föld, se a ház, se az erdőszél körül nem mutatkozik. Feltárcsázzuk a farm hivatalosan közzétett telefonszámát – halljuk, amint a készülék kicseng az elhagyott épület mélyén. Nemsokára újabb mozgást észlelünk az erdőszélen – a gazda színes inge villan meg a napfényben. Talán a csengő telefon az ő zsebében is riadózott?…
Az üzletet hamar nyélbe ütjük, s a frissen szerzett lilyk délután már a rozoga csónakház napsütötte, festékét vedlő deszkafalánál pompáznak az áradó fényben. 
Egyik percről a másikra erőteljes hullámverés zúdul a partra. Majd feltámad a szél is, amely elviselhetővé teszi a perzselő napsütést. Kerti székből figyelem a stég körüli fejleményeket. Időnként papírra vetek egy-egy benyomást, verscsírát. Érzem, hogy semmi nem biztos, minden annyira ideiglenes… Ezért nem állnak össze a versek se… Talán majd máskor. Itt van három forgács, mutatóba.

nagy karcsapásokkal 
hánykolódik a tó vize
mindegyre partra úszna
de visszavetik a szirtek
a stégek a magasra emelt
hullámtörő

*

a mosógép löcsbölése
mintha kicsi tó hánykolódna
a gyomrában

*

koccan a bárka vasazata
a bója körül táncoló hajó
mint házőrző forog az ól körül


Victoria Harbour 2017. július 28.

Meghitt sarok a farmon
Előrejelzések szerint ma estére hatra emelkedik a vendégház létszáma – Gabi és Andrea érkezését várjuk. Alex, Andrea élettársa most nem tud eljönni, nem könnyen talált munkát s a hét végén szolgálatba osztották. 
Reggeliben megbeszéljük az esti menüt, majd felkerekedünk és sétálni visszük a kutyát. Nézegetjük a fürdőhely régebbi és újabb házait, helyismeretünket gazdagítjuk.
Délelőtt kb. másfél kilós haltetemet sodort ki a hullámzás, s fennakadt egy vízbe hajó fűzfa vastag ágán. Délutánra ugyanaz a tavi hullámzás a tetemet tovább sodorta, nyugat felé, s attól tartottunk, nehogy a kutya rákattanjon. Jó ideje hányódhat már, felfúvódva a vízben, már jócskán oszlásnak indult. Ha sikerül még élve kifogni, dicséretes trófea lett volna belőle. Így csak egy árva dög, amit a tó szép lassan tovasodor, míg be nem teljesedik a végzete… Estére, szerencsére, már jócskán eltávolodott a nyaralónk hatóköréből.
A keleti szomszédunk kertjében váratlan gyermekbaleset: Marika, a barátnője és egy vendégségbe érkezett kisfiú nekiálltak hintázni a pihenésre használt függőágyon. A másfél méter magasra kifeszített háló egyik tartó kötele elszakadt, az alján kuporgó fiúcska jócskán megütötte magát. Az első hírek szerint a feje sérült meg és azt jajgatja, hogy nem tud megmozdulni. Összeszalad minden épkézláb ember, vélemények váltogatják egymást, a mentőket is emlegetik, de az ijedelem mintha kollektív bénasággal verte volna meg a társaságot, a fiúcska ezalatt tehetetlenül sír. Később kiderül, hogy mégis meg tud mozdulni, a könnyek is elfogynak, a közvélemény megnyugszik, tanulságok megfogalmazására kerül sor.
Estére pompásan kinyílt az egyik fehér liliom, amit a „lilykertből” hoztunk.

(Folytatjuk)