2019. július 1., hétfő

ILYÉS HELGA: Életem Cilében (7)

Kirándulás Argentínába


Chilei karácsonyfa
(2019. március 24.) Az előző bejegyzésem óta rengeteg idő eltelt, aminek nagyon egyszerű az oka: nyári szünet volt. Annyi programom összegyűlt, hogy meg tudnám összesen számolni a napokat, amikor csak otthon voltam és nem csináltam semmit. Több bejegyzésen keresztül elmesélem a nyári élményeimet, utazásaimat.
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni

December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk. 

Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat. 

Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.

A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).

A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.

Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk. 
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra. 

Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány. 

Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.

Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük. 

Az ünnepek Chilében 


Betlehemes
(2019. június 9.) Az első karácsonyi időszakom, mikor nem voltam bezsongva, hogy jönnek az ünnepek. A karácsonyi hangulatom elveszett, pontosabban elő sem került. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de 35-38 fokban még decemberben sem éreztem magam, nemhogy karácsonyi hangulatom legyen. Ennek ellenére a karácsonyi bevásárlást ugyanolyan izgalommal tettem meg, mint mindig.
Mint az előző írásban is említettem, december 22-én érkeztünk meg a fogadó tesómmal a sulis utunkról, és vártak minket a reptéren. Mivel a fogadó anyukám és apukám külön élnek, így minden évben felosztják, melyik ünnepen kinél tartózkodnak éppen a gyerekek. 
Ebben az évben az apukával karácsonyoztunk. A szülővárosába mentünk, Talcaba, ami bár délebbre van onnan, ahol én lakom, sokkal melegebb éghajlaton van, mert nincs tengerpart mellett. Az óceán hűtő hatása azért elég erősen érzékelhető. Ebben a városban 203 000-en élnek, ami magyar viszonylatban, elég nagy, de Chilében ez nem kiugró. Itt lakik szinte az apuka egész családja, ami óriási. Pontosabban, a sok unokatestvérrel, nagynénivel és nagybácsival számítva, óriási.
Nem tudom más családoknál hogyan telik Chilében a karácsony. Amit én talán szokásnak fogtam fel, az csak ebben a családban van így. 
December 24-én először eszembe se jutott, hogy ma lenne a nagy nap, a fentebb már említett hőség miatt. Egész nap semmit sem csináltunk, csak a házban vészeltük át a forróságot. Délután a nagymama hozzálátott a főzéshez. 6 óra felé pedig pár vendég érkezett. Az apuka egyik unokatestvére a sok közül, a férjével és a fiával. Így ott voltunk mi, az unokatestvérék, a nagymama és az apuka egyik testvére. Vacsoráztunk, kint az udvaron, mert sötétedés után már kellemes volt odakint lenni. A menü olyan volt, mintha bármely vasárnapi ebédkor: húsleveshez hasonló leves, amit cazuelanak hívnak, majd csirke, rizzsel vagy krumplival. Ami még nagyon fura volt, hogy a karácsonyi vacsoránál reaggeton-t hallgattunk, ami minden, éppen csak nem ideillő zene. Pontban éjfélkor pedig bementünk és mindenki átadta a másiknak vett ajándékot. Nem tudtuk fa alá tenni, mert csak egy jelképes kis műfenyő volt. Őszintén szólva, a karácsonyi hangulatom sosem jött elő, de élveztem, nagyon szép családi pillanat volt. Mindenki bontotta az ajándékát, nevettünk, beszélgettünk. Ajándékbontás után pedig, JustDance-t játszottunk, még a felnőtteket is beállítottuk. Majdnem háromig maradtak a vendégek és miután elmentek, mi is aludni tértünk.
A következő napokban viszont lustálkodtunk, szenvedtünk a forróságtól és családlátogatóba mentünk. Ezen kívül pedig fürödni voltunk egy közeli medencében. Az apuka elvitt minket egy kilátóhoz, ahonnan elénk tárult a város panorámája. A belvárosba is elmentünk, ami nagyon szépen fel volt díszítve, volt ott egy kis vásár is. Jó volt felfedezni egy új helyet Chilében.
December 29-én reggel átmentünk Rancagua-ba, ahol az anyuka családja él. Itt töltöttük az következő pár napot, majd az újévet. Az érkezésünk után először itt is ajándékot bontottunk, ajándékok a család ezen részéről. December 31-én délelőtt elmentünk a belvárosba mindenféle újévi holmikat vásárolni: színes kalapok, nyakkendők vicces felirattal stb. És ettünk egy fagyit, miközben végigjártuk a főteret.
Este 7-kor megünnepeltem a román idő szerinti újévet, beszélgettem ottani nagymamámékkal egy keveset. Majd 8-kor a magyar idő szerinti újévet is köszöntöttem.
Este 9 körül az egész család (mi, a nagypapa, az anyuka 3 testvére, a lány tesójának a férje és az egyik nagynéni) leült vacsorázni. Nekem még 3 órám maradt 2018-ból, mikor Magyarországon már 2019-ben jártak. Vacsora után kimentünk egy nagy főútra, ami teljesen le volt zárva és itt vártuk az éjfélt. Chilei szokás szerint éjfél után az első embernek, akit megölelsz, férfinak kell lennie, mert az szerencsét hoz. Én a fogadóöcsémet öleltem meg először. Koccintottunk és végignéztük a tűzijátékot. Közben élő zene ment, szinte végig cumbiát játszottak és mi erre táncoltunk. Én inkább csak próbálkoztam, mert nem tudok cumbiára táncolni.
Éjjel egy körül értünk haza és kimentünk egy bőrönddel futni a ház körül. Ez egy másik szokás, ami sok utazást hoz majd az elkövetkezendő évben. Chilében az újév is családi esemény, nem úgy, mint Magyarországon. Viszont sokan mondták, hogy általában éjfélig a családdal vannak együtt,de utána egészen reggelig elmennek bulizni. A fogadótesóimmal egészen reggel hétig fent voltunk, de nem bírtuk ki tízig, ami az eredeti célunk volt. 
Szóval megkezdtem egy teljesen új évet egy más országban és még azóta is itt vagyok. Fura kimondani, hogy 2019-ben még nem voltam Magyarországon.

(Folytatjuk)

2019. június 25., kedd

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (6)

A világ végén 



(2019. január 8.) Eljutottam a világ végére. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de már nem sok hiányzott. November 29. és december 4. között a fogadó családommal Patagóniába, azon belül Punta Arenasba látogattunk. Ez a legnagyobb déli város, a maga 120.000 fős lakosával. A legkisebb fogadótesóm kosárlabda meccsei miatt jöttünk ide elsősorban, de megpróbáltuk felfedezni a várost és eljutottunk a világ egyik legszebb helyére is. Nagyon érdekes volt: olyannyira délen voltunk, hogy a nap reggel 4-kor kel fel és este 11-re lesz teljes sötétség. De annak ellenére, hogy már lassan nyár van itt Chilében, ezen a részen elég hideg és szeles a levegő. Lássuk, hogyan teltek a napjaink:

November 29. csütörtök
Reggel még suliba mentünk, délután viszont Santiago felé száguldottunk, majd a reptéren várakoztunk a repülőnk indulására. Elég későn, 10 óra 20 perckor indultunk, így szinte az egész utat átaludtam. Éjszaka kettőkor érkeztünk meg Punta Arenasba és mikor kiléptünk a reptérről, hirtelen megcsapott a hideg. Egyből fel is ébredtem. A szállásra 3 körül értünk és egyből el is mentünk aludni. 

November 30. péntek
Amint említettem, a kosár-meccsek miatt jöttünk ide elsősorban, így a mai napot is azzal kezdtük. Majd a délután folyamán sétáltunk egyet a Magellán-szorosnál. Erről azt érdemes tudni, hogy a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal összekötő, legfontosabb természetes átjáró. Elég nehezen hajózható a szeles időjárás és szűk volta miatt. A Panama-csatorna megnyitása csökkentette fontosságát, de egyáltalán nem szüntette meg.
Később ellátogattunk a Zona Francába, ami egy bevásárlóközpont, de olyan, mintha egy repülőtéren vásárolnál, mert adómentes övezet. Így minden olcsóbb, mintha máshol venné meg az ember. Itt találkoztam Emilievel, aki egy svéd lány, szintén az AFS-programmal van itt és még az érkezési orientáción ismerkedtünk meg. 
És megtörtént az is, amivel először csak viccelődtünk, de tényleg valóra vált. Találkoztam a debreceni Grétával Punta Arenasban! 
Júliusban, mikor a nyíregyházi vonatállomáson elbúcsúztunk, sosem gondoltam volna, hogy legközelebb a világ végén fogunk összefutni. Nem sok időnk volt az örvendezésre, mert nekem lépést kellett tartanom a családommal. Szerintem mindketten furán éreztük magunkat, magyarul beszélgetve, de számomra 15 perc után normálissá vált a helyzet.
Az este folyamán, pontosabban több mint egy napon át zajlott le a Teletón, ami egy óriási esemény itt Chilében. Most volt a 40. év, hogy megrendezték. Hatalmas mennyiségű pénzösszeget gyűjtenek össze a mozgássérültek, járási nehézségekkel küzdők javára. 2018-ban 37.954.551.757 chilei pesót gyűjtöttek (ez körülbelül a fele forintban, vagyis 15.326.778.827 Ft). Műtéteket fizetnek vele, megkönnyítik fogyatékosok életét.

December 1. szombat
Ma majdnem egész nap meccseket néztünk. Amit érdemes megemlíteni, hogy megkóstoltam a chupe de centollat, aminek az egyik alapanyaga a királyrák. Ízletes volt, de a kóstolás szintjén meg is álltam. Az ára csillagászati (15.000-18.000 Ft körüli egy adag, étteremtől függően). Amin meglepődtem, hogy az otthon ismert francia salátát itt orosz salátának nevezik. 

December 2. vasárnap
Végre kicsit jobban fel tudtuk fedezni a várost. Ellátogattunk egy kilátóba, ahonnan be lehetett látni az egész várost, távolabb pedig a Magellán-szorost is. Kis táblák mutatták, hogy a különböző városok milyen messze találhatók innen. Tudtam, hogy messze van Budapest, de azért így is meglepően hatott a kiírt 14.042 km. 
A kilátó után szétnéztünk a város főterén, ahol van egy szobor, aminek a lábát meg kell simogatni és puszilni, ha még vissza szeretnél térni ide. Természetesen többször is megtettem, csak a biztonság kedvéért is. A délután folyamán pedig újra elmentünk a Zona Franca-ba, szuveníreket vásároltunk és korcsolyáztunk az ott található kori pályán. 

December 3. hétfő
Eljutottunk a Torres del Paine-hez. A busz 4 óra után érkezett meg értünk, de mivel még sötét volt és mintegy 3 órás út várt ránk, nyugodtan tudtunk aludni. A Torres del Paine nemzeti parkot évekkel ezelőtt egy nem hivatalos szavazáson a világ nyolcadik csodájának választották, amit a látogatásunk után én is meg tudok erősíteni. De még mielőtt elértünk volna a nemzeti parkba, megérkeztünk Puerto Natales-be. 
Innen utunk az első megállóhoz, a Milodon barlangjához vezetett. A milodon egy ősállat, ami csak Dél-Amerikában fordult elő és 5000 évvel ezelőtt kihalt. A növénytakaró valami elképesztő volt és teljesen ismeretlen számomra. Bemutatták a barlang kialakulását és azt, hogy hogyan éltek ezen a zord vidéken az emberek sok ezer évvel ezelőtt. 
Majd egy újabb másfél órás út következett a Torres del Paine nemzeti parkig, de ezt egy percig sem bántuk, mert a táj mesés volt. Útközben rengeteg tavat láttunk. A parkban az első megállónk a Lago Toronál volt (szó szerint: Bika tó). Itt minden tónak olyan kék a színe, mintha szerkesztve lenne.
A második megállónknál egy sétát tettünk, ahol egy lengőhídon kellett áthaladni, amire maximum 5 ember léphetett rá egyszerre. Ezután pedig életem legviccesebb pillanatai következtek. Küzdelem a széllel. De szó szerint! Hiszen majdnem elvitt a szél. A legkisebb fogadótesómat fogni kellett, hogy ne sodorja el őket. A végére annyira felerősödött a szél, hogy védeni kellett az arcunkat, mert a kis köveket felkapta és hozzánk vágta. Itt gleccsereket is láttunk...
A nap további részét is a nagyon erős szél jellemezte, így sajnos az egyik programunk el is maradt, mert életveszélyes lett volna. Viszont mindent felülmúlt, magának a Torres del Paine-nak a látványa. Csak álltam és gyönyörködtem benne pár másodpercig, majd a szél a szemembe fújta a hajamat. Ami megmentett az a kék hajpánt volt, amit körülbelül az összes képen láthattok. De minden túlzás nélkül káprázatos hely, látvány, élmény. Minden oldalról megnéztük, rengeteg kilátóban megálltunk.
Még az utunk elején szóltak nekünkk, hogy netán különböző állatokat fogunk látni útközben, például pumát, guanacot, egy, az emuhoz hasonló állatot stb. (Pumát ugyan nem láttunk, de a másik kettőt igen.) Rengeteg guanaco volt, ha jól értettem belőlük tenyésztették ki a lámákat. Egyszer meg is álltunk velük fotót készíteni és meglepően közel, 2-3 méterre engedtek magukhoz. 
Egy 4 órás visszaút várt ránk, így 10 körül értünk Punta Arenasba, ahova nem a szállásra, hanem vacsorázni siettünk.

December 4. kedd
A hazautazásunk napja. A repülőnk 10 körül indult, így kilenckor már a reptéren voltunk. Gyorsan eltelt az út és fura volt újra Santiagoban lenni. De a várakozásom ellenére hűvös volt, nem 30 fok, mint eljövetelünkkor, mert az eltelt napokban jócskán lehűlt az idő. Mindig azt mondják, hogy jó utazni, de még jobb hazaérkezni. Ez most is igaz volt, de aminek még jobban örültem, hogy már otthonnak tudom nevezni a házat, amiben élek. Jó volt végre házi kosztot enni és az ágyamban nyugovóra térni.

Kirándulás Argentínába


(2019. március 24.) Az előző bejegyzésem óta rengeteg idő eltelt, aminek nagyon egyszerű az oka: nyári szünet volt. Annyi programom összegyűlt, hogy meg tudnám összesen számolni a napokat, amikor csak otthon voltam és nem csináltam semmit. Több bejegyzésen keresztül elmesélem a nyári élményeimet, utazásaimat.
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni

December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk. 

Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat. 

Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.

A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).

A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.

Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk. 
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra. 

Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány. 

Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.

Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük.  A karácsonyi és újévi élményekről egy másik blog bejegyzésbe mesélek.

(Folytatjuk)

Helga blogjának címe:

https://exchangeinchile.blogspot.com/

2019. június 1., szombat

KARINTHY FERENC: A térkép dicsérete

Élek-halok a jó térképekért. Már csinos gyűjteményem van: nem a régiségek érdekelnek, inkább a jelen, azok az országok, amelyekben jártam vagy járni szeretnék. Bármerre fordulok meg, fölkeresem a szaküzleteket, és egyébként is ragadnak hozzám a térképek; az utazási irodák, benzinkutak, szállodai porták szabad választékának telhetetlen dézsmálója vagyok. S minden izgat, a vaskos, sokrétű földrészmappáktól a legapróbb részletekig, városok, negyedek, hegyek, szigetek, öblök, tavak, jelesebb folyószakaszok, mint a Rajna Köln és Mainz köze, a magyar Duna-kanyar, a Mississippi torkolatvidéke, a prospektusok kinagyított vázlatai a nevezetes helyek körül, a térképes névjegyek, melyek Japánban lakcímül szolgálnak, tengerek, áramok, mélységek, a tengerfenék, víz alatti hegyvonulatok, síkságok, szakadékok. Külföldi barátaimat, ismerőseimet váltig arra kérem, küldjenek térképet. Otthon esténként nagy utazásokat teszek a papiroson, gyalogosan szelem át Ausztrália járatlan őserdeit, atommeghajtású búvárnaszádon hajókázom az Északi-sarkra, a Holdra szállok. Apropó, a Hold felszínéről is van remek mappám, a National Geographic Society, az amerikai földrajzi társaság kiadványa: évi nyolc dollárért tagjuk lévén, kapom a folyóiratukat, valamennyi pompás melléklettel, és kedvezményes áron a csodaszínes atlaszokat, vászonra dolgozott, kiakasztható mesterműveket, amelyeken egyre akad új nézni- és fölfedezni való... 

Nekem a térkép a tökéletes realizmus. Minden rajta van, ami lényeges, és semmi, ami lényegtelen, esetleges. Feltétele a legteljesebb pontosság, szabatosság, félreérthetetlennek és félremagyarázhatatlannak kell lennie: a műfaj nem tűri meg a homályt, zavart, gőzös irracionalizmust. A legelegánsabban szűkszavú közlés, bőven hagy a képzeletnek, erősen számít a fantáziára. Arányos, gazdaságos, kis helyre sokat sűrít, s noha szenvtelen és megvesztegethetetlenül tárgyilagos, szárazsága csupán formai, az élet lüktet tündöklő színeiben, a táj, és benne az emberi mű. A legszilárdabb, kikezdhetetlen igazság, s mivel a változót, mulandót rögzíti, nem fog rajta az idő. Azt szeretném – elérhetetlen cél –, hogy amit írok, olyan legyen, mint a térkép.

Forrás: Marich Géza utolsó kalandja. Szépirodalmi, 1978.

2019. április 10., szerda

KITA MORIO: A sziklacsúcson (novella)

Németh Ferenc fotója
A sziklafal már messziről felhívta magára a figyelmet. Ott, ahol a fal szürke felszínét zöld foltok tarkították, egy rézsútosan felfelé futó kürtő vájódott a sziklafalba.
Jócskán letértem a hegymászók útvonaláról, csak hogy egy kőfajtát megvizsgáljak; ez már fiatal korom óta szinte szokásommá vált. Ráadásul évek óta nem érintettem igazi sziklákat. Amióta egymás után két társamat is elvesztettem, akik velem egy kötélen másztak, igyekeztem a hegyeket messze elkerülni.
Hosszú idő után megint elém tárultak a széles, sziklás hegyoldal domborulatai, párkányai, repedései, és mire a kőtörmelékekkel borított kürtő aljához értem, már hatalmába kerített a sziklafal hatalmas tömbjének megfoghatatlan varázsa. A félhomályos kürtő belsejében nyirkosak voltak a falak, de úgy tűnt, hogy mégsem olyan nehéz lábtámaszt és fogást találni, mint ahogy az előzetes becslés alapján képzeltem. Fölnézve, a szakadékfalba mélyedő hatalmas hasadék egyre jobban összeszűkült, míg végül félúton eltűnt egy kanyarban. Távolról úgy láttam, hogy a kürtő tetejéig csak egyetlen pihenőhely van. Egy füves, sziklás párkány, ami azután megint a meredeken felfelé ívelő sziklafalban folytatódik. Kérdés, hogy fel lehet-e egyáltalán mászni rá még falkapoccsal is. Erről persze csak akkor lehet szó, ha van olyan társam, aki jól ismeri a kötéltechnikát. Most egyedül vagyok, ráadásul felszerelésem sincs.
Mielőtt havazni kezdene, a hegyeik csodálatosan kivilágosodnak. A metszően tiszta őszi ég alatt tornyosuló kopár sziklák különös módon még súlyosabbak az árnyékoktól. De aznap alacsonyra ereszkedtek a felhők. A felfelé néző sziklacsúcs csak félig dugta ki a fejét a hamuszürke égre, olyan volt, mintha kihúzná magát a ködpárában. Ha rövid időre megálltam, a vigasztalanul borult ég és az ólomszínű sziklák hidege a csontomig hatolt, egészen átfáztam.
Nemsokára magam mögött hagytam a sziklafal alját, a kőomladékokon visszaindultam oda, ahonnan jöttem. A lenti völgy, a sziklák hideget leheltek, a kúszófenyő is fakó volt. Madárhang sem hallatszott, sehol semmi mozgás. Ekkor valami kis feketeség repült el bágyadtan előttem, aztán rászállt a lábam előtt a kőre. Egy fekete légy volt az.
A közép-japáni hegyvidék háromezer méteres hegyei közt is sok a légy. Nem különösebben más, mint a síkvidéki légyfajták, csak nagyobbnak és csúnyábbnak látszik, A virágos lejtőkön is mindig ott van, és akkor is rögtön felbukkan, ha meredek, szaggatott hegycsúcson megpihen az ember. Talán a lenti világ követei ezek a legyek: mindenütt a nyomunkban vannak.
A légy lassan arrébb mászott a kövön, egy darabig tisztogatta magát, aztán erőtlenül elrepült. Kellemetlenül zümmögött a fülembe; aztán megint elcsendesült minden. Csak az ólomszínű sziklák csoportja és a hólepelre váró kúszófenyők sötétlő csíkja maradt utána.
Megint tettem pár lépést. Ahogy nehéz hegymászóbakancsommal a törékeny sziklára tapostam, legurult néhány kődarab. Abban a percben lentről felröppent néhány légy. Bágyadtan szálltak fel, és egy ideig keringtek a levegőben, aztán eltűntek. Olyan tétován repültek, úgy mozogtak, mintha a hidegtől meggémberedtek volna. Különösebben nem törődtem velük. A kúszófenyő sűrűjét kikerülve körbejártam a jobb kezem felőli sziklát, vissza akartam menni az útvonalra, ahol az előbb másztam. Nem tanácsos a hegyoldalt beborító kúszófenyők közé menni, akármilyen alacsonynak látszanak is.
Megint legyek. Jó néhány ül a kúszófenyőkön és a lábam alatt a kövön. Amint megmozdulok, fáradtan felrepülnek, aztán rögtön visszaszállnak. Minden lépés után több van belőlük. Felfigyeltem rá, hogy a hűvös, ritka levegőben valamiféle szag terjeng. Erjedő gyümölcsre emlékeztető szag. Hirtelen, néhány méterrel lejjebb, a kúszófenyő bozótjából elképesztően sok légy rajzott elő. Mintha váratlanul sötét, vérszagú felhő emelkedett volna fel a földről, a mélyről jövő zúgással együtt ez a felhő ide-oda hullámzott, jobbra-balra szétterült, aztán lassanként a legyek különváltak, és nagy részük visszaszállt oda, ahonnan jött, de egy-kettő a ruhámra is telepedett. El sem lehetett hessegetni őket. Az előbbi szag váratlanul erősen csapta meg az orromat. Minél erősebb, annál undorítóbb ez a szag. Miközben erre gondoltam, a szag megint eltűnt, már nem éreztem semmit. Oldalt mozdultam. Újabb légyfelhő támadt, négyfelé oszlott; a legyek összegyűltek ott, ahonnan felszálltak, és eltűntek. Á nyomasztó zümmögés még azután is hallatszott, hogy eltűntek.
Lehajoltam, és ott, ahol a legyek leszálltak, a kúszófenyő törzsét körülvevő sűrűben valami furcsa színű dolgot fedeztem fel. Fehér posztó volt, amin csak úgy hemzsegtek a legyek, és egy talpával felém álló cipő - kétségtelenül egy ember lába. A test többi része nem látszott, önkéntelenül lejjebb csúsztam néhány lépéssel, mire a lábam alól legurultak a kövek, a másik oldalról pedig felszállt egy csapat légy. Még arrább húzódtam néhány lépéssel; vártam, hogy az apró, véres, fekete szárnyas lények eltűnjenek a levegőből.
A végtelen sziklák és kúszófenyők világán lassan megint úrrá lett a csend. Csak a szívem lüktetése járta át az egész testemet, erős bakancsba bújtatott lábamig, átjárta még a sziklát is, amelyen álltam.
Az ellenkező irányba kezdtem mászni. Egészen lent a völgyben, a bozótos fölött mintlia egy madár árnyéka jelent volna meg, de rögtön eltűnt. Azután semmi. Teljes csend. Felvettem egy követ, és az előbbi helyei megcélozva elhajítottam. A fekete felhő azonnal megjelent. A zümmögés nem hallatszott idáig. De én még mindig hallottam az undorító hangot. Felvettem még egypár követ, és most másfelé fordulva találomra elhajítottam. Semmi. Az egyik nekiütközött a sziklának, erős visszhanggal visszapattant a levegőbe, aztán hangtalanul eltűnt a lejtőt borító kúszófenyő tengerében.
Megigazítottam a hátizsákomat, hogy újra érezzem a súlyát. Megváltoztattam a testhelyzetemet, és lábtámaszt keresve továbbmásztam.
Mire visszaértem az eredeti útvonalra, már csak valami homályos érzés maradt bennem. Talán a hatalmas sziklák tömege nyelte el az előbbi ijedelmet. Lábam elé nézve, nyugtalanul haladtam tovább. Körülbelül negyedórányi mászás után leeresztettem a hátizsákomat egy padkára, leültem a padka szélére. Szörnyű éhség jött rám, elővettem a szalonnát, szeltem egy vékony szeletet, bekaptam. Az utolsó falat szalonnától émelygés jött rám, kivettem a számból, eldobtam, s az alumínium kulacsból ittam rá egypár korty whiskyt. Szokás szerint néhány napos hegyi túrára csak szalonnát és whiskyt vittem magammal. Automatikusan levágtam még egy szelet szalonnát, de már nem volt kedvem megenni, látni se bírtam a fehér zsiradékot, inkább visszacsomagoltam a papírba, és betettem a hátizsákba. Helyette megint ittam néhány korty whiskyt. Nagyon ritka volt a levegő, fáradt is voltam, éreztem, hogy az ital hirtelen szétárad bennem.
Már nem látszott az a hely, ahol a kúszófenyők közt a holttest hevert, a kürtő felső része más szögben folytatódott, és egészen szokványosnak tűnt. De a tetején kiterebélyesedő szikla az eddiginél is élesebben, meredeken vált el a homlokzattól. Innen nem látszott, de mögötte már a hegycsúcsnak kellett következnie. Az út nagy ívben kikerülte a szakadékfalat, és a kúszófenyők közt kanyargott tovább.
Még a nyelvem hegyén volt a kellemes, bizsergető érzés, révetegen szopogattam a whiskyt. Néha a fülemhez emeltem a karórámat, hallgattam, ahogy halk ketyegéssel, megbízhatóan méri az időt.
Mivel teljesen elkábultam, egészen véletlen volt, hogy akkor észrevettem azt a meredek sziklafalon kapaszkodó emberi árnyat. Először igazából azt hittem, egy bogár ül a kőlapon. De amikor rájöttem, hogy a kőlap az időjárástól málladozó sziklafal, a bogár pedig kétségtelenül egy ember, talán felkiáltottam volna, ha az italtól nem érzek olyan különös zsibbadást.
Kivettem a hátizsákból a látcsövemet, amelyet különben a madarak megfigyelésére használok, beállítottam a távolságot. A kerek látótérben megjelent az egyenetlen, zord sziklafelszín, és ott egy férfi, aki szétterpesztett lábbal tapad a falhoz. Nem biztosította semmilyen kötél; a hátán elég nagy hátizsák, őrültség, gondoltam. Csak azt lehetett kivenni, hogy ide-oda ingatja borzas fejét. Eltelt valamennyi idő, igazítottam a látcsövön, és kitartóan figyeltem a látótérben mozgó kis fejet. A férfi, akár a falhoz tapadó gyík, meg se rezzent. Egy idő múlva láttam, hogy lassan előrenyújtja a bal lábát, és csupasz lábujjai hegyével támaszt keres. Miután a bal lába megállt, jobb kezével keresztbe nyúlt a bal kezéhez, bal kezét végtelenül lassan felemelte, s balra, vállmagasságban megkapaszkodott, aztán akrobata módjára vagy fél métert húzódzkodott felfelé. Azután hosszú szünet.
Olyan volt, mintha szinte hallanám a szívverését, gyötrelmes volt nézni. Négy méterrel feljebb a szikla terasszá szélesedett, de úgy látszott, hogy az egész szikla meredeken előredől. Hagyja abba, hagyja abba! - fohászkodtam magamban. De a férfi újból nekiindult. Nyomasztóan lassan haladt. Elfordítottam a fejemet. Amikor néhány perc múlva megint odanéztem, az emberi árny a terasztól egy méterre volt. Nem értettem, hogyan mozoghatott most egyszerre olyan gyorsan.
Onnan nem ment tovább. Teljesen mozdulatlan volt az egész teste: a lába, a feje, széttárt karjai. De mégsem. A jobb keze felfelé tapogatódzott. Araszolva mászott a sziklán, fogást keresett, végül nem talált, lassan visszaindult, és visszament az előbbi fogáshoz. Hosszú szünet után még egyszer megpróbálta ugyanazt, de megint abbahagyta. Mással próbálkozott. Mélyen behajlította a térdét, összehúzódzkodott, aztán elrugaszkodott egyenesen felfelé. Megfeszült teste lágyan fellendült, olyan volt, mintha elszakadna a sziklától. Megint elfordultam. Valaha a saját fülemmel hallottam, ahogy a társam teste egy sziklával együtt lezuhan, és odalent összezúzódik. Eltelt egy másodperc, két másodperc. Újabb másodpercekig, percekig vártam. Ahogy fejemet felemelve a sziklafal felé néztem, az emberi árny még mindig ott volt a falhoz tapadva. Amikor belenéztem a távcsőbe, már a teraszra húzódzkodott fel; fél teste nem látszott, és nadrágszárából kikandikáló csupasz lába a levegőben kapálódzott, akár a némafilmekben.
A férfi feltornászta magát a teraszra, de a mozgása eléggé különös volt. Arra gondoltam, biztosan nagyon kimerült. Ám a férfi, bár tántorgott kicsit jobbra-balra, mégsem pihent meg, a fenti sziklákat szemügyre sem véve, elrévedve megállt, aztán tovább, egy kiálló sziklára függeszkedett. A terasztól a szakadékfal csúcsáig a fal nem látszott olyan meredeknek, sok volt rajta a kiszögellés, de ahogyan ez az ember mászott felfelé, az mégsem volt mindennapi. A sziklamászásnak van bizonyos ritmusa, de az ő ritmusa nem emberi, inkább állati volt, valahogy az életről és halálról mit sem tudó, alacsonyabb rendű állatok mozgására emlékeztetett. Már nem hittem a saját szememnek, letettem a látcsövet, és szabad szemmel néztem. Így mégis más érzés volt, majdnem olyan, mintha csak egy kőfalon felfelé mászó, apró élőlényt néznék. Amikor a magányos alak eltűnt a sziklafal tetején, felvettem a lábamnál heverő alumínium tasakot, gondosan letöröltem róla a rátapadt porszemeket, kortyoltam a whiskyből. A magas hegyek között könnyű becsípni. Máskor ezt nem csináltam volna.
Alig két óra múlva fent voltam a kopár, sziklás csúcson. A túloldalon tátongó völgyből jeges szél fújt, pillanatok alatt felszárította bőrömről a verítéket, és úgy lehűtött, hogy még akkor is dideregtem, amikor felvettem a pulóveremet. Leültem a szikla árnyékába, és megittam a maradék whisky utolsó kortyait.
Alacsonyan szálltak a felhők, mégis kitágult a látóhatár. A kanyargó sziklás hegygerinc hol lesüllyedt, hol felemelkedett, fűrészfoghoz hasonló szaggatott vonala újabb hegygerincekben folytatódott. A csúcsok mindegyike csupasz mellét kidüllesztő óriás volt, a leomló szikladarabok felülete az időjárás viszontagságaitól felsebzett csupasz bőr. A félelmetesen süvöltő szél olyan erős volt, mintha himbálná a sziklát, amelyen ültem.
Lassan megint felszedelődzködtem, egy tenyérnyi lapos követ tettem magam mellé, a kőhalomra, aztán továbbindultam. A hegygerinc többfelé ágazott el, időnként megálltam, hogy 'kőhalmokat keressek, olyankor a fülcimpámat súroló, sikoltó szél hangját hallgattam. Az egyik oldalon a völgyben a cserjék hajladozó ágait láttam, és a kúszófenyő hullámzó tengerét. De a másik oldalon a völgy éppolyan szélcsendes volt, mint az előbb, amikor ott másztam. Mintha a sziklás hegygerincnek ütköző szél felemelkedne a hamuszürke égre. Az alulról fújó erős szélben bizonytalanul haladtam tovább. Különös érzés volt, mintha egyfolytában álmodnék; vagy talán narkotikumok hatása alatt érezhet az ember ilyesmit. Valóban,
a kard élihez hasonló hegygerincen mentem, ahonnan egyszerre láthattam le mind a két oldali völgybe, de ugyanakkor, ahogy a kúszófenyő sűrűjében feküdtem, körülrajzottak a legyek, és az is én voltam, aki a szikla oldalán fogást keresett. Ez elég különös állapot volt, sőt valami egészen másfajta lét, a különbségek elmosódtak, ködként szertefoszlottak, aztán megint összeolvadtak, s én újra eggyé váltam. Ez a homályos én alvajáróként ment, néha egy billegő sziklán, a kúszófenyők közt, a hamuszürke égen, mégis én voltam az, mozdulatlanul a testemet elborító legyektől, és a levegőben hirnbálódzva sehogy sem tudtam túljutni az előrenyúló sziklán, a szél a fülembe zúgott, végül imbolyogva mentem tovább.
Ekkor a túloldalon váratlanul emberi alakot fedeztem fel. A lefelé vezető út tele volt apró kövekkel, és oldalról megkerülve a kerek sapkájú kis csúcsot, táborozásra többé-kevésbé alkalmas kisebb platóvá szélesedett. Ott ült a férfi az egyik sziklán. Fejét ernyedten lehajtotta, réveteg tekintetében kimerültség tükröződött. Mintha kiléptem volna önmagámból, és ott ülnék. Közelebb kerülve hozzá, láttam, hogy harminc év körüli, vagyis velem egyidős lehet. Dzseki volt rajta, a lábánál keretes hátizsákhoz támasztott jégtörő csákány, égő spirituszfőzőn kávé. Nehézkesen felemelte a fejét, rám nézett. Olyan lassan mozgott, ahogy a tenger mélyén élő planktonok reagálnak a külvilág jelenségeire.
-  Jó napot - mondta a férfi. Egyáltalán nem tudtam megállapítani, mozog-e a szája, vagy sem. Mindenesetre úgy hallottam, ezt mondja.
-  Jó napot - válaszoltam.
A hegyek közt nem szeretek senkivel szóba elegyedni. De akkor, mintha kötélen húztak volna, megálltam a férfi előtt, és a spirituszfőzőn fortyogó kávéra néztem.
-  Kér egy pohárral? - kérdezte vontatottan a férfi. Sovány, sápadt volt az arca, tekintete kifejezéstelen, nem lehetett pontosan tudni, merre néz.
Bólintottam, leültem a szomszédos sziklára, s ő egy alumínium pohárba forró kávét töltött nekem. Egy elhasználódott katonai kesztyűt hajtogatott össze, azzal fogta meg a kávéfőzőt, kicsit felemelte, keze megállt egy időre a levegőben; valamerre oldalt nézett el, merengett néhány másodpercig, aztán lassanként megint felfigyelt rám, csordultig töltötte a poharamat. Furcsán merev mozdulatait figyelve megint olyan érzés kezdett hatalmába keríteni, mintha álmodnék, mintha kétséges volna, hogy mindaz, ami történik, valóság. De a fekete ital földöntúli illatot árasztva gőzölgött, és a fémpohár olyan forró volt, hogy a zsebkendőmmel is alig bírtam tartani.
-  Köszönöm - mondtam.
Nem tudom, a férfi meghallotta-e. Hörpintett egyet a kávéjából, és kifejezéstelenül bámult maga elé.
-  Finom, ugye? - kérdezte hirtelen.
-  Igen - feleltem határozatlanul. Miközben ezt mondtam, különös módon azt képzeltem, én főztem a kávét.
A férfi kioldotta a dzsekije nyakán a zsinórt, és továbbra is szótlanul bámult maga elé. Vastag, széles övű nadrág volt rajta, a térdénél eléggé kiszakadozott. A lábán viseltes, de masszív bakancs, vasszögekkel kivert talpán oldalt kicsit látszottak a szögek. Pillantásom a férfi hátizsákjára tévedt. Bizonytalanul érzékeltem csak, hogy a férfiban van valami nem közönséges vonás, és azt is, hogy aki itt van, az egy valóban létező, másik ember.
-  Az előbb — mondta a férfi, olyan hangon, mint aki egyáltalán nincs tudatában annak, hogy van ott valaki -, láttam végig, ahogy lejött. Maga pontosan úgy jár, mint K úr.
Pillantását követve végül azon a hasadékon pihent meg a tekintetem, ahol épp az előbb jöttem. Ekkor olyasmit éreztem, mintha már régóta itt ülnék, és figyelném, ahogy ő, a másik, lejön a túloldalról.
De rögtön magamhoz tértem, s az arcomra erőltettem egy mosolyt.
-  Ne tréfáljon itt - mondtam. Ez a K úr ugyanis — a magányos hegymászás híres szakértője - akkoriban zuhant le, amikor én még rendszeresen hegyet másztam. - Kicsit részeg voltam - mondtam, inkább csak magamnak.
-  Részeg? - morogta a férfi. - Én is ... valahogy olyan  szétszórt vagyok. Mi lehet az oka? - Mindezt rendkívül gépiesen mondta, ezért megint szemügyre vettem élettelen arcát, üres tekintetét, furcsa, merev testtartását. De én sem voltam egészen magamnál, s hogy elűzzem az agyamra telepedő homályt, forgattam a fejemet.
Egy darabig mind a ketten hallgattunk, a maradék kávét kortyolgattuk. A szél valahol messze a fejünk felett süvöltött. Ide egyáltalán nem ért el; a szív mélyéig hatoló szélcsendben kicsit el is álmosodtam.
-  Felmászik a sziklára? - kérdezte egyikünk hosszú hallgatás után. Az ezután lefolyt beszélgetésből csak töredékekre emlékszem, igazából nem is tudtam, hogy ki beszél, és mit mond. De mindenesetre ilyesmikről volt szó.
-  A sziklára? Már nem akarok felmászni. Félek.
-  Attól, hogy leesik?
-  Attól. Először, ahogy a sziklához érek. Aztán fokozatosan, ahogy mászom felfelé...
-  Hogy mondjam? Az ember kezdi érezni a ritmusát.
-  Igen, ez az. Aztán végtelenül elbizonytalanodom. Ez egészen más, mint a leeséstől való félelem.
-  Értem. Olyan, mintha hirtelen elszállna belőlünk valami... valami belülről ...
-  Mi lehet ez az egész?
-  Hát igen, mi lehet?
-  Talán egyfajta meghatározhatatlan szorongás.
-  Nem hiszem, hogy van rá más szó.
-  Rettenetes, mert nem tudom, mitől van. Mégis: amikor ezt érzem, mintha akkor állna előttem a legtisztábban a saját valóm.
-  Én is ilyesmit érzek. Talán bennünk, legbelül mindig ott van ez.
-  Amikor hegyet mászom, mintha ezt hajszolnám.
-  Talán nem is élhetünk úgy, hogy ne hajszolnánk.
-  Tapasztalt már olyat - mondta egyikünk -, hogy amikor este fent ül a sziklás hegygerincen, valami hang hallatszik? Nem? Olyan, mintha a saját hangom volna. Mintha az énem kettéhasadna. Olyan, mint valami hallucináció.
-  Az a szél hangja. És talán valamiféle önszuggesztió.
-  Ugye, milyen kellemetlen érzés?
-  Olvastam egy könyvben, hogy valahol a svájci hegyekben mindig hallani. Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy a szél hangja.
-  Akkor is kellemetlen, ha a szél hangja.
Hallgattuk a távoliban zúgó szelet.
A szelet felfogó hatalmas sziklafal ott tornyosult mögöttünk. Olyanok voltunk, mint akiket hipnotizálnak.
-  De mégis - mondta egyikünk -, én az emberektől jobban félek. Ha szikláról van szó, akkor akármilyen különleges kvarcból vagy porfírból van, ha olyan szikla, ami letörik, akkor le is törik, ha meg olyan, ami nem törik le, akkor nem törik le. Minden szikla erős, akármilyen törékenynek látszik, csak bánni kell tudni vele.
-  Azt mondja, hogy az emberek kiegyensúlyozatlanok?
-  Igen, ilyesmire gondoltam - mondta a másikunk. - Az évszak vége felé összeakadtam egy emberrel, aki csak úgy ide-oda utazgatott. Együtt éjszakáztunk egy menedékházban. Az éjszaka kellős közepén zajra ébredtem, hát csak látom, hogy a sötét szobát imbolygó gyertyafény világítja meg. A férfi gyertyával a kezében botorkál ide-oda. Amikor kérdezem tőle, mi történt, azt feleli, egy pók volt.
-  Egy pók?
-  Igen, egy harminc centis pók, és azt mondja, most azt keresi, mert hirtelen eltűnt.
-  Igazán borzalmas.
-  És nem is félálomban beszélt, hanem teljesen tiszta, nyugodt hangon.
-  Látomás?
-  Akárminek nevezhetjük. Most, hogy így beszélünk róla, talán nevetséges dolognak tűnik, de akkor végigfutott a hátamon a hideg. Lehet, hogy ez elmebaj - bár én nem sokat tudok erről -, mégis, úgy gondolom, az elmebajnak is megvannak a maga törvényei. De mivel az az ember normálisnak látszott, szörnyű érzés volt. Vagyis azok közt is, akiket normálisnak nevezünk ...
-  Igen. Ha meggondoljuk, bizonyos, hogy rengeteg bennünk a bizonytalanság.
Leereszkedtek a felhők; nedves, hűvös levegőt szívtunk be. A sziklák és kúszófenyők világa ismét mélységesen elcsendesedett, s én öntudatlanul himbáltam magam.
A csípős levegő fokozatosan magamhoz térített.
-  Mire gondol? - kérdezte a másik, miután egy ideig csend volt. Tisztán emlékszem rá, hogy olyan kifejezéstelenül mondta akkor ezeket a szavakat, mintha nem volna épelméjű.
-  A holttestre... - mondtam, tudatában annak, hogy most én beszélek. - Az előbb láttam egy lezuhant ember holttestét.
-  Holttestet?
-  A  legyek ...  - kezdtem mondani, és az előttem ülő férfira  néztem. A dzsekije nyakánál kilátszó pulóvert néztem, és a térdénél kiszakadozott nadrágszár színét. - A legyek ...
-  Sok volt a légy? Tudom, miről van szó. Úgy van, rengeteg légy nyüzsgött ott, igaz?
-  Maga is látta? - Megint végignéztem tetőtől talpig.
-  Betört a feje. Kiloccsant az agya. - A férfi továbbra is kifejezéstelenül, monoton hangon beszélt. - Igen, meg akartam nézni, hogy ki volt. De az a rengeteg légy, igaz? Itt is csak úgy hemzsegtek, igen, úgy volt. Nem volt kedvem hozzányúlni.
-  Maga volt az? - kérdeztem. Egyáltalán nem csodálkozott; hirtelen úgy tűnt, hogy ködös agya kitisztult.
-  Micsoda?
-  Láttam, ahogy felmászott azon a sziklafalon.
-  Sziklafalon?
-  Közvetlenül a holttest fölött...
Figyeltem, ahogy a férfi tartása lassan megváltozik. Merengő tekintetébe apránként élet költözött; az egész folyamat olyan volt, mint mikor az önkívületben levő ember fokozatosan visszanyeri az öntudatát. Nem volt kellemes érzés végignézni.
Részegségem már elszállt, tisztán megkülönböztettem magamat és őt, sőt magam is kételkedtem benne, hogy valóban ilyen különös beszélgetést folytattam egy vadidegen férfival. Különösen, hogy a másik nem volt hozzám hasonlóan amatőr hegymászó, hiszen nem sokkal előbb néztem végig, micsoda emberfölötti technikával mászik fölfelé.
-  Vagy úgy - mondta a férfi mély torokhangon. Még a hanghordozása is egészen más lett; és most már nem nézett kitartóan mindig csak egy irányba. - Szóval maga látott.
-  Szörnyű volt. Még nézni is - feleltem. - A hátizsák is magán volt, azt gondoltam, hátha őrült! Mindig így csinálja?
Elnevette magát. Nevetése ideges volt, egész arca görcsösen összerándult.
-  Talán hihetetlen, de én magam nem tudok róla. Vagyis nem én akartam felmászni; a betegség kényszerített.
-  A betegsége?
-  Önkívületi állapotnak hívják. Ami az alatt történik, arról semmit sem tudok. Amikor először jött rám ez a roham, kizártak az egyetemi hegymászó körből, mert nem azt csináltam, amit kellett volna.
-  Ez olyasmi, mint az alvajárás?
-  Nem tudom. Az orvos is azt mondta, hogy nem nagyon érti. Már elég régen jött rám, de lehet, hogy a sokk hatása, amit a holttest látványa okozott.
-  De maga cipő nélkül, mezítláb mászott fel!
-  Igazán? Úgy látszik, öntudatlanul csinálok ilyesmit is. Régebben egyszer kötéllel felmásztam egy sziklára, és fogalmam se volt róla.
-  Ha tudna róla, akkor nem mászna fel?
-  Nem hiszem. Ha megpróbálnám, biztosan leesnék.
Láttam, hogy megrándul a szemhéja, s az ujjai enyhén remegnek.
Felhő emelkedett fel lentről, beburkolt minket, aztán mint valami élőlény, felkúszott a sziklán. Karórámra néztem. Itt volt az ideje, hogy induljak. De még kérdeztem valamit; kíváncsi voltam.
-  Emlékszik arra, amiről az előbb beszéltünk?
Tagadóan rázta a fejét.
-  Tudom,  hogy valamiről beszéltünk,  de igazából  fogalmam  sincs róla, hol találkoztam magával, és hogy miért vagyunk itt együtt. Azt hiszem, még meg sem kérdeztem, hogy hívják.
-  Gyakran előfordul - mondtam erőltetett vidámsággal. - Én a lenti világban mindig ilyen vagyok, mert mindig be vagyok csípve.
Ezek után nem volt kedvünk tovább beszélgetni. Szó nélkül felkötöttük a hátizsákunkat, ő levette a dzsekijét, az a pulóver maradt rajta, amiben az előbb felmászott a sziklára.
Amikor kiértünk a hegygerincre, erős szél támadt, összeborzolta a hajunkat. Meggörnyedve mentünk a hegygerinc kesikeny útján.
-  Kellemetlen az idő — szólt hátra a férfi. Bólintottam.
-  Egy-két napig még kedvez az idő a hegymászásnak, aztán leesik a hó.
-  Ha nem találtunk volna rá, az a holttest a jövő évig feküdt volna ott a hó alatt. Bár talán . . .
A szél eífújta a férfi mély hangját; közelebb mentem, s az arcába hajoltam.
-  Én ... rettegek - mondta suttogva. - Egyszer biztosan le fogok esni. Ha ezentúl is járok a hegyekbe, biztosan...
-  Menjünk lassan - mondtam, függetlenül attól, amit mondott.
-  Én nem akarom. - Egyenesen az arcomba nézett, lázasan suttogott. - Nem akarom, hogy olyan hulla legyek, mint az. És hogy feketélljek a hemzsegő legyektől.
Elfordítottam róla a tekintetemet. A szél vadul zúgott, hullámos, sziklás hegygerincek nyúltak el ólomszínűen mindenfelé.
-  Menjünk lassan - mondtam még egyszer, értelmetlenül.
De kiszáradt ajkamról a szél egy pillanat alatt messzire fújta a szót; aztán elnyelte az elénk táruló hatalmas, rögös világ.

VARRÓK ILONA fordítása

Forrás: Nagyvilág, 1982/10. szám

A szerző japán prózaíró (sz. 1927, Tokió), a legmagasabb japán irodalmi díj tulajdonosa. 

2019. március 21., csütörtök

PANEK ZOLTÁN: Szárazföldi palackposta

1.

A közlemény: „HÍRÜNK A VILÁGBAN


A New York Times képes mellékletében nagy riport jelent meg Kubáról. A cikket egy sereg fotó illusztrálja; az egyik egy havannai bár falát ábrázolja, amelyen Rita Hayworth és partnere bekeretezett fényképe látható. Körülötte a falon spanyol nyelvű ceruzafelíratok, jókedvű vendégek elmészüleményei. Egy, csak egy szöveg van, ami nem spanyolul íródott, a legeslegjobban olvasható, a legeslegélesebben kiváló,s ettől a szövegtől, mi tagadás, megdobban a szívünk.
Hiszen jól tudjuk, hogy a világba kirajzott honfitársaink között pigmeus törzsi varázsló éppúgy található, mint eszkimó igluépítő; hogy újkori kaiandozóink az Akropolisz köveit éppúgy ellátták kézjegyükkel, mint a piramisok falait – mégsem tagadhatjuk meg magunktól a nemzeti büszkeség érzését, ha el gondoljuk, hogy talán már egyetlen országról sem jelenhet meg dokumentatív erejű fotóriport, amelyben valamilyen formában fel ne bukkanna a magyar lelemény csalhatatlan jele.
„PANEK HÜJE!” Íme, a feszes fogalmazás diadala. Kis stílbravúr. Könny és mosoly. Ó, bájos ortagráfia! Ó, messzeringó gyerekkorunk világa!
Kedves jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!
Inkább képzelje maga elé, amint évtizedek — mit évtizedek: évszázadok — múltán villogó szemű, hollófekete hajú, ifjú kubaiak betűzgetik a nem halványuló felírást, ízlelgetik az idegen szavakat, régi korok rejtélyes üzenetét, természetesen saját nyelvük természetéhez igazítva:
PANKK ... Ü... HE ... PANEK ... Ü ... HE…"

(torda)

2.

A válaszom:

Kedves Ország-Világ, 
alulírott azonos vagyok — folyton csak azt olvashatjuk, hogy „Nem vagyuk azonos", ezzel szemben én azonos vagyok — azzal a személlyel,  akinek egy kubai bár falára való megérkezéséről 1975. február 19-i számuk Hírünk a világban című, a New York Times nagy képes riportja alapján készült megértő, együtt érző, sőt értékelő humorú kis írásukban olvasóiknak beszámoltak. Megindító figyelmükért cserébe némi magyarázattal tartozom  - jólleleht innen, Kolozsvárról nem tudhatom, meddig terjed humorérzékük határa.
„Íme, a feszes fogalmazás diadala — írják. — Kis stil-bravúr” stb. Miután amúgy is teljes beismerésben vagyok, azt is beismerem, hogy ilyen egyértelműen elismerő bírálatot még soha nem kaptam. Igaz, az a bizonyos mondat (melynek második és egyben utolsú szava közleményük írója szerint spanyulul így olvasandó: ÜHE) eddig legrövidebb, legtömörebb — és talán legőszintébb írásom.
Nem hivatkozom klasszikus tréfacsinálókra, Karinthy Frigyesre, Kosztolányi Dezsőre, Salvador Dalira, másokra; a hivatkozás nem is olyan rejtett mentegetőzés. Tény: az ötlet megélt; kiküldtem a nagyvilágba, és íme, megélt, mert híre visszajött.
Már elemi iskolás koromban döbbenten tapasztaltam, hogy  a XX. században az emberek többnyire meztelen titkakkal, rejthetlen bensőjük annyiszor átvizsgált rejtelmeivel járnak-kelnek, szívüket a homlokukon viselik, szívükben sem talál már menedéket a gondolat; de most nem erről van szó. Akkoriban Rák Margit osztálytársnőmet szerettem. Azt hittem, erről csak mi ketten tudunk. Egy nap azonban valakik krétával, hatalmas ákom-bákom betűkkel felírták a Szatmár megyei Józsefháza iskolájának deszkakerítésére: Panek Zoltán + Rák Margit. Kiadtak. Első ízben. („Ó, messzeringó gyermekkurunk világa!") Csak semmi elérzékenyedés: akkor
csodálkoztam  utoljára valamely illetéktelen beavatkozáson mások életébe.
Történvén azután, hogy jó ideje magam is folyton írással avatkozom a világ dolgaiba, lassacskán a szükséges öniróniához is jogot szereztem, gondolom. Innen már csak egy lépés ama ötletig.
Az emberek, millió gondjuk közepette, komor világunk közepette is, szívesen, jobb ez a szó: örömmel! játszanak; a világon mindenütt majdnem ugyanazokkal a játékokkal szórakoznak; mások játékát megértik — főleg ebben hiszek. Így született meg, valami hat évvel ellőtt, a szárazföldi palackposta-játék.
Kollégáim nem nagyon hittek életrevalóságában, a játékba azonban készségesen belementek; különösen, hogy arra kértem őket, a világban jártukban-keltükben ezt a szöveget írják föl valahová rólam. (Az elipszilon sértő, a jé azonban gyermekien ártatlan: „Ó, bájos ortográfia!" Nyilván.) De miért éppen azt a szöveget? Túl azon, hogy bárki kollégám büntetlenül, mert saját kérésemre, végre őszintén elmondhatja a véleményét rólam (ha nem is ez a véleménye, de hátha mégis, a jellem próbája a játék), a szöveg:

1. világos, egyértelmű, tömör, könnyen érthető;
2. nem új, regi gyermekkori hagyományokon alapul, ám minden behelyettesítés merőben új helyzetet teremt;
3. senkit sem sért, terjesztésére a kollegák a lehető leg-
szívélyesebben vállalkoztak, tehát: népszerű;
4. Ha netán igaz — az igazságot abban az esetben is ki kell mondani, ha fáj;
5. legfeljebb nem igaz, ezt pedig minden kétséget kizáróan kideríti majd a tisztességes utókor, amely az éppen soros jelentől számítva veszi mindenkor kezdetet,
Alábbi írókollégáimat (valamint dr. Mester Zsolt barátomat, házi elmegyógyászomat) e játék nélkül soha se tudtam volna rávenni arra, hogv közösen írjunk valamely művet, ha még ily rövidkét is.
Fodor Sándor és Domokos Géza kezdték 1960 februárjában, Angliában. (Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.) Fodorr Sándor még abban az esztendőben beszámolt kérésem teljesítéséről Angliai képeslapok című útijegyzetében, az Utunkban. Ők az oxfordi Saint Mary's Church tornyába vésték föl a mondatot.
Azután fölírták a többiek (csak akikről én tudok, mert nyilván vannak apokrif szövegek js, aminthogy lesznek kalózkiadások is, a várható szövegromlásokról nem is beszélve): Földes László a New York-i szabadságszobor belsejébe, Kányádi Sándor Szicíliában a taorminai színház romjaira, Majtényi Erik, Szilágyi Domokos Dániában, Norvégiában és Svédországban, Létay Lajos, Király László, Szilágyi István az innsbrucki téli olimpiai játékok színhelyén, dr. Mester Zsolt a bécsi Schönbrunn palota gloriettjére, Ravennában Nagy Teodorik síremlékére, Rómában a Szent Péter bazilika kupolájára, belül, Lászlóffy Aladár a svájci Luganóban, illetve az amszterdami szexi negyedben egy sarokház falára, Farkas Árpád és Szilágyi István az Eiffel-toronyra, én így tovább, szénnel, krétával, ajakpirosítóval, golyóstollal, egyébbel.
No és nem utolsósorban Szabó Gyula (a gépkocsivezető adta hozzá az írószerszámot) Kubában, amiről az Ország-Világ a New York Times nagy képes riportja nyomán beszámolni szíveskedett. A látszat mögött mindig mi vagyunk, élő emberek.*
Már csupán egy-két kontinens van hátra.

„Kedves, jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!” Dehogy veszem, nem vagyok ÜHE.
Az Ország-Világot egyebként Páskándi Géza barátom juttatta el hozzám, a következő szöveget kanyarítván: „Hát európai (sőt: egyetemes) író lettél, fiam! Ölel: Gézád."
Hogyan mondta Karinthy Frigyes? „Én bevallom, nem bánom, legyek csak én a hülye, a többieknek joguk van letagadni."
Én viszont azt mondom: az ember ne bízza el könnyen magát!
Szerintem ugyanis az ember a nevetéstől származik.

Tisztelettel: Panek Zoltán

(1975)

*Bővebben lásd Szabó Gyula Tinta és tulipán című útinaplójának „Végre egy kis világhír!" fejezetét, 195—205. oldal.

Forrás: Függő játszmák. Tárcák és tárcanélküli írások. Dacia, 1983.

2019. február 27., szerda

ILYÉS HELGA: Éltem Chilében (5)

Egy álom vált valóra 

(2018. november 27) Az elmúlt pár héten eljutottam elég sok helyre a környékről. Október 5-én a fogadó apukámmal és a legkisebb fogadó tesómmal elmentünk Vina del Marba cipőt venni. Egy nagyon hangulatos bevásárló utcán sétáltunk és sikerült megvennem az első képeslapjaimat Chilében. Gyűjtöm a képeslapokat, szóval ha bárki akárhonnan szeretne küldeni nekem, akkor nyugodtan tegye, mert elképesztően boldoggá tenne vele. Elmentünk vacsorázni egy pizzériába, ahol pizzát ettünk avokádóval. Ezt sem gondoltam, hogy létezik, de mint az előző bejegyzésemben említettem, az avokádó országában vagyunk. Vacsora után pedig a tengerparton sétáltunk. Gyönyörű kilátás nyílt az esti fényekben úszó Valparaísora. Ez volt a sokadik pillanat, mikor teljesen beleszerettem a városba és az országba.
Október 13-án, szombaton este pedig elugrottunk Renacaba a fogadó apukámmal és a fogadó tesóimmal. Először készítettem pár képet az óceánnál a magyar zászlómmal, majd pedig beültünk sushit enni. Renaca kicsit más, mint Vina del Mar, mert látszólag csak éttermek és hotelek vannak mindenhol. Igazi turista város, ami nyáron tele van argentinokkal és persze más országokból érkezőkkel. Az esti kilátás pedig innen még lenyűgözőbb volt, mert Vina fényeit is láthattuk.
Másnap október 14-én pedig egy álmom vált valóra és végre eljutottam Valparaisoba. Erre vágytam mióta csak itt vagyok, de eddig nem jött össze, pedig csupán 35-40 perc metróval (a fogadó anyukám minden nap ide jár dolgozni). Először szerintem el kéne magyaráznom, hogy nekem miért is olyan nagy dolog, hogy végre eljutottam ide. Még mielőtt tudtam volna, hogy Chilén beül hova fogok kerülni, már akkor is rengeteget álmodoztam erről a városról és már akkor teljesen beleszerettem, 13.000 kilométerről. A róla készült videót pedig milliószor megnéztem. Az érzés pedig, mikor azokat a helyeket láttam, amik ebben a videóban és a képeken is láthatóak, leírhatatlan. Ami viszont nem volt a képeken és a videóban sem, a város rengeteg árnyoldala. Omladozó házak; kanális szag, ami egyszerűen az egész várost belengi; kutyák mindenhol, bár ez egész Chilére jellemző. Ezt úgy kell elképzelni, hogy falkákban vonulnak, általában nem bántanak senkit, kukáznak és élik a mindennapjaikat nyugodtan. Bár inkább ezeket nem nevezném tökéletlenségeknek, mert nélkülük nem lenne ugyanolyon a város hangulata.
Először elmentünk hajókázni és olyan szerencsénk volt, hogy egyedül mi hatan voltunk az egész hajón, mert a többi turista nem tudta, hogy a metróban is lehet venni jegyet hajó túrára, olcsóbban és egyszerűbben. Szóval a VIP hajókázásunk kezdetét vette. Én pedig menthetetlenül szerelmes lettem a városba. Be lehetett látni a kis hegyeket, a színes házakat és a rengeteg utcát.
Valparaísot úgy kell elképzelni, hogy több kisebb hegy van egymás mellett, amik mind be vannak építve házakkal. Chile katonai hajói is ott álltak a kikötőben és meg is lehet őket nézni, de mi most oda nem mentünk, pedig biztos nagyon érdekes. Hajókázás után ebédelni mentünk, majd pedig felvonóval felmentünk az egyik hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra és a városra. Itt pedig vettem magamnak és a családomnak képeslapot (amiket fel is adtam a postán és azóta már meg is érkeztek). 
Majd pedig még mielőtt haza indultunk volna, hogy a színes utcákba is betekintést nyerhessek, oda is elmentünk. Sajnos, nem sok időt töltöttünk itt, pedig nagyon tetszett, de majd még máskor is eljövünk.
Összességében nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szép helyen van lehetőségem élni egy éven keresztül. Turistaként a szívem szakadna meg, ha pár nap múlva itt kéne hagynom, mindezt a sok csodát, ami itt van.

AFS-es kirándulás 

(2018. december 10.) A körzetemben összesen hatan vagyunk cserediákok, ami valójában elég sok. Viszont mindannyian különböző városokban lakunk. Két lány Japánból, ők január elején hazamennek, mert keresztféléves programmal érkeztek. Az olasz és a svájci lány velem egy időben repültek Chilébe. A hatodik Németországból jött, de ő nem cserediák: önkéntesként dolgozik egy cégnél. 
Ezt a kirándulást, amire mentünk, minden évben megszervezik a körzetben.
Reggel 8-kor volt a találkozó a körzetelnökünk házában és az ő kocsijával vágtunk neki az utunk első célpontjához, a körülbelül 1 órás útra, Isla Negra volt. A híres Nobel-díjas költő, Pablo Neruda egyik háza Chilében itt található. Ezenkívül még kettő látogatható meg, az egyik Santiagóban a másik pedig Valparaisóban. Viszont az írónak ez volt a kedvenc tartózkodási helye, amit őszintén meg tudok érteni, mert sugárzott belőle a nyugalom és még én is kiegyensúlyozottabb lettem az idő alatt, amíg ott voltunk. A nevével ellentétben nem egy szigetről van szó, és eredetileg nem is ez volt a városka neve, csak Pablo Neruda miatt nevezték így el.
Neruda házában ma múzeum található, ahova mi is bementünk és audio guide készülékekből hallgattuk végig a történetét. Őszinte leszek, nem értettem semmit, mert spanyolul ment minden és annak ellenére, hogy már van bizonyos szókincsem, ilyen szinten még nem értem a nyelvet. Ennek ellenére a látvány elbűvölt, mert a ház gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve. A hálószobától pedig egyenesen el voltam ájulva, eltudnám magamat képzelni, amint erre a kilátásra ébredek minden reggel. Maga az udvar ingyen is meglátogatható és már ez is nagy élmény.
Mindenhol színes virágok találhatók, a tenger pedig olyan kék, mintha nem is lenne valódi. Készítettünk rengeteg fotót, kiélveztük a gyönyörű tájat és már éppen távoztunk a múzeumból, mikor meghallottam, hogy egy nő magyarul beszél a kisfiával. A két japán lány biztatott, hogy menjek és szólítsam meg őket. Így is tettem és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a chilei magyar nagykövettel és a családjával futottam össze. Újfent elképesztően fura volt magyarul beszélni, de sajnos sok időm nem is volt, mert mennem kellett. Teljesen feldobódva folytatódott a napom, nagy boldogsággal töltött el, hogy magyarul beszélgethettem. Még mielőtt elhagytuk volna Isla Negrát, lementünk a tengerpartra és a nagy köveken sétáltunk egy kicsit, majd szétnéztünk az árusoknál.
Mivel már dél körül járt az idő, mindenki éhes lett, így Pomaire felé vettük az irányt, ami kicsit több mint egy órás út volt. Leginkább az erdélyi Korond községhez tudnám hasonlítani. Mindenhol kirakodó vásár volt, de rengeteg kézzel készített edényt és dísztárgyat láthattunk. Legelőször ebédelni mentünk. Kipróbáltam a Pastel del Choclo nevű ételt, ami nem igazán ízlett. De a többiek állították, hogy nem volt a legjobban elkészítve, ezért meg kell még egyszer kóstolnom, amit otthon készítenek. Ez egy igazi chilei étel, a tetején kukoricából készült, édes pépszerűség van. Az alján csirke és tonhal. Nekem túlságosan édes volt a kukoricás cucc. Ebéd után elindultunk sétálni az utcákon és nézelődtünk a vásárban. Vettem egy pár szuvenírt, ettünk fagyit és megnéztük élőben,  hogyan készítik kézzel az edényeket. 
A nap utolsó megállója Santa Domingo és San Antonio voltak. Egymás mellett található a két város. Santa Domingoba mentünk először, ahol csak óriási és gyönyörű házak vannak. A tengerparti része pedig lélegzetelállító volt a hatalmas szikláival. 
San Antonio, az előbbivel ellentétben, igazi kikötő város, szépnek nem feltétlenül nevezném, de annak is volt valami vonzereje. A kikötője nagyobb, mint Valparaisonak, pedig jóval kisebb város.
A halpiac, már szinte teljesen üres volt, de ez várható volt este 8-kor. Ami leginkább meglepett, hogy a parton rengeteg fókát láttunk. Egyáltalán nem számítottam rájuk, viszont imádtam őket. Nyugodtan feküdtek, néha-néha teljesen véletlenszerűen megharapták, megbökték a mellettük lévőt, mire az nagyot bődült, vagy elkezdett mozgolódni és visszaütött. Elnéztem volna őket órákig, de sajnos el kellett indulnunk haza felé, mert egy másfél órás út várt még ránk és másnap pedig suli.

Folytatjuk