2017. április 16., vasárnap

ANTALLFY GYULA: A sátortól a karavánszerájig

A szerző – magánéletében szenvedélyes utazó - a második világháború kitörése után, a határokon való átjárás ellehetetlenülésével pótszerként összeállította a magyarországi vándorélet történelmi alakulását a régmúlttól a jelenig. Alább az adatgazdag, érdekfeszítő turisztikatörténet negyedik fejezete olvasható.

1.

Az utazás zavartalan és nyugodalmas lefolytatásához nemcsak jó közlekedési eszközök s biztonságos közállapotok szükségesek, hanem legalább egymástól napi járóföldre megszállási, éjszakázási lehetőséget kell találnia az útonjárónak, hogy a töredelmes vánszorgásban megfáradt tagjait elpihentethesse, élelmiszerkészletét felfrissíthesse s nekikészülődhessék a másnapi úthoz. A középkori magyar országutak vándorai hosszú századokon keresztül — az első vendégfogadók megjelenéséig — úgy járnak keresztül-kasul az országon, hogy sohasem tudják: hol s milyen körülmények között szakad rájuk az éjszaka. Szálloda, fogadó, ágy, tűzhely, meleg vacsora nem vár rájuk, ilyesmire nem is számítanak s mindent magukkal kell vinniük, ha védettebb helyen, fedél alatt akarnak éjszakázni.
A fejedelmek futókövetei, majd későbben a királyok futárjai követelhetnek ingyen éjjeli szállást, élelmet s lovaiknak takarmányt az útjukba eső szállásoktól, illetve falvaktól, de már a lassabban haladó, terhes szekerekkel járó kalmárok, vagy a hintószekerek utasai — akik nem érnek minden estére községet s ha érnek is, szállóhely nem akad számukra — a szabad ég alatt tanyázhatnak le, ha nincs velük sátor éjjeli menedékül. III. Béla idejéig, az 1100-as évek végéig amúgyis sátrakban él a magyarság, a sátor pedig könnyen szállítható s aki útrakél, egyszerűen magával viszi a »szállodát«. Az utazást éppen az teszi körülményessé és igen költségessé, hogy az utasembernek sátort, ágyat, emellett egész élelmiszerraktárt kell magával cipelnie, ha nem akar szükséget látni az úton s védelmet óhajt biztosítani magának az időjárás viszontagságai ellen.
Márki Sándor említi, hogy mikor 1414-ben Magyarország egyházi és világi főurai a konstanci zsinatra indulnak, mintha csak egy város rajzana ki velük. Garai Miklós nádornak hintói, társzekerei s fegyveres szolgái részére 300, Kanizsay János esztergomi érseknek 160, Ozorai Pipónak pedig 150 ló áll rendelkezésére. De a középkori utazó bagázsiája nem is túlnagy, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban még a 17. században is magával viszi az ágyát az, aki kényelmesen akar lakni a fogadókban.
A városokban már könnyebben talál magának megszállási helyet az utas. A királyokat és hivatalosan járó főtisztviselőit a városok kötelesek vendégül látni. A hatalmas kísérettel utazó királyok és főurak egy-egy megszállása valóságos elemi csapást jelent az illető városra. Nemcsak szállással és bőséges élelemmel kell ellátniuk az átutazó uralkodót, hanem gazdag ajándék jár ki a kíséret minden tagjának, kezdve az udvarmestertől a legutolsó inasig és szekeresig. Ipolyi Arnold közli, hogy Selmecbányának 1393-ban a húson, baromfin és boron kívül 3000 vöröses 14 arany forintjába kerül Zsigmond ott tartózkodása. Zágrábban egy királyi látogatás során 12 ökör, ezer kenyér és négy tonna bor fogy el. Besztercebánya 1390-ben 120 forintot költ el Kanizsai tárnokmester tartására s még Werbőczi rövid átutazása is 14 forint 34 dénárjába kerül a városnak, amikor 1513-ban a Libetbányára tartó nagyhatalmú ítélőmestert némi étellel és itallal megvendégelik. Küzdenek is ez ellen a terhes kötelezettség ellen a városok s nagynehezen a legtöbb kivívja, hogy csak egy napig köteles eltartani a királyt. Az 1405. évi 13. törvénycikk például Szeged vendéglátási kötelezettségét egy ebéd és egy vacsora adására korlátozza s Zsigmond ugyancsak 1405-ben kelt II. Decrétuma Debrecenre vonatkozóan leszögezi, hogy mikoron e városunkon keresztül utazandunk, minden alkalommal egy napi élelmet adjon a város. Pozsony pedig egyenesen olyan privilégiumot kap a királytól, amely ezt mondja: nem akarjuk, hogy mi vagy báróink erőszakos megszállást tegyünk. Persze azért, ha király érkezik, az ilyen mentesített városok is nagy ünnepélyességgel fogadják és vendégelik, legfeljebb a kíséret tagjaihoz fukarabbak.
A főúri személyek a hozzájuk méltó főrangúaknál, a nemesek a nemeseknél szállanak meg, az úton járó papok a plébániákon vagy a kolostorokban kapnak kvártélyt, a kereskedők és kézművesek pedig a polgárok: kereskedő- vagy iparostársaik házát keresik fel. Van úgy, hogy a városi tanács gondoskodik az idegen kereskedő kosztjáról-lakásáról: beszállásolja valamelyik polgárhoz, aki mindennel köteles ellátni vendégét. Gailsam Albert pozsonyi polgár 1483. évben kelt végrendeletében említi, hogy Bánffy Miklós főispán több urat szállásoltatott be hozzá, akiknek élelmezéséről neki kellett gondoskodnia.
Egyik helyen ingyenes ez a polgári vendéglátás, más városban azonban meg kell fizetnie az utasnak. Buda és Pest vendégszerető városok, polgárai eleinte nem fogadnak el pénzt a házukhoz beszállásolt idegentől, de már például Késmárkon az átutazó kalmár köteles élelmét annál a családnál vásárolni, ahová beszállásolták.
A kereskedelmi forgalom élénkülésével mindjobban nő az utazók száma, az egyes városok árumegállító joga emellett még a kötelező megszállást is előírja, olyan tömegű idegen elhelyezése válik hát szükségessé, hogy az előző korok patriarkális családi elszállásolási rendszere csődöt mond. A nagyobb idegenforgalommal rendelkező városok így kényszerülnek sorra olyan épületeket emelni, amelyeknek egyetlen célja: a város falai közé érkező utasemberek elszállásolása.
Az első magyar vendégfogadó, aminek írásbeli nyoma van, Esztergomban működik. A káptalan egyik 1279. évi oklevele szerint az esztergomi kis-dunamenti fogadónak 1279-ben Kopasz Péter a tulajdonosa. Esztergom ezidőben az ország fővárosa s nagy kereskedelmi központ, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn érkeznek orosz, német meg francia kereskedők, a Kopasz-féle fogadónak megvan hát minden létjogosultsága s nyilván szép forgalmat is bonyolít le.
Ha kimondott fogadóról nincs is korábbi adatunk, kétségtelen, hogy már jóval előbb vannak olyan helyek, ahol egy falás ételt, egy korty italt vagy egy éjjelre menedéket kaphat a megfáradt vándor. A Magyarországra 1000 körül bejött olasz bencések pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli, szálai, szekszárdi, tihanyi, tatai, kalocsai, csanádi, visegrádi, garamszentbenedeki és zoborhegyi rendházai kezdettől fogva hajlékot adnak a szegény, fáradt, beteg útszéli vándornak meg a zarándokoknak. A tavernáknak nevezett kocsmaszerű bormérő helyek ugyancsak régtől fogva ismeretesek s az effajta csapszékek durván ácsolt lócái is célszerű éjjeli pihenőhelyet jelentenek a szerényebb igényű vándorutasok számára. Az 1279. évi budai zsinat határozata szerint a kocsmákat utazás közben a papok is használhatják s hogy ilyen határozathozatalra szükség van, az arra vall, hogy az utazgató egyházi személyek előzőleg is gyakorta látogatják a kocsmákat s nem egyszer még a kockajátékban – a középkori polgár bormérésekben űzött kedvenc játékában — is résztvesznek, mert ugyanez a zsinat a kockázást kifejezetten eltiltja nekik. A csapszékekben kimért bor minőségét egyébként már a cégérrel jelzik a kocsmárosok. Ha az utas zöldgallyat lát a bormérés ajtaja felett, tudja, hogy idei bor várja, az egyéves bor jele a szalmazsupp s mikor forgácsköteg a cégér, biztos lehet benne, hogy kétéves bor mellett fogja kinyújtóztatni megfáradt tagjait a kemény, de alvásra alkalmatos fapadon.

2.

Szoros értelemben vett fogadója a nagy forgalmú Budának is csak a 14. században van. Silher uram a tulajdonosa, de hogy ez a legrégibb budai vendégfogadó a város melyik részén lehetett, azt nem tudni. Az első, helye szerint is ismert budai vendégfogadó a Czunczhoffer-féle, amely 1462 táján a Hátsóutcában (a mai Bethlen István bástyasétány közelében) bonyolít le szép forgalmat. A pesti fogadókról majd csak az 1696-os összeírás ad először hírt. Kétségtelenül legnagyobb közöttük a hatszobás, emeletes »FehérHajó«-hoz cégérezett fogadó, amely már 1695 előtt is ismeretes a váci, másképpen budai kapu közelében, azon a tájon, ahol a Váci-utca most beletorkollik a Vörösmarty-térbe. Szemközt van vele a »Fehér Bárány« címerű fogadó, de nem ismerjük a helyét a négy szobás »Arany Sas« és »Fehér Ló«, valamint a három-háromszobás »Fehér Rózsa«, »Fehér Ökör« és »Arany Horgony« nevezetű fogadóknak. Budán ezidőben a vízivárosi »Arany Hajó« és az »Elefánt«, azonkívül a Rózsadomb alatti »Fehér Ló«. a nevezetesebbek.
Valamennyi nagy istállókkal, színekkel és hatalmas udvarokkal várja a lovakon, szekereken és kocsikon érkező utazóközönséget. A pozsonyi városházi borpincének 1472-ben már konyhája van s az 1500-as évek közepetáján a »Vadember« cégérű vendégfogadóban szállnak meg a Pozsonyba érkező török követek.
A 14. században Iglónak is van már vendégfogadója, bár a felsőmagyarországi városokban, Kassán, Lőcsén, Késmárkon s egyebütt tovább él a »családi elszállásolás« rendszere s a »tisztességes utazók«, a tekintélyes kalmár emberek a polgárság házait keresik fel. A városba jövő idegenek részére a legtöbb polgárházban külön szobát, vagy lakrészt tartanak fenn. Demkó Kálmán így rajzol le egy ilyen polgárházat
»Az emeletre rendesen homályos kőlépcső vezet a hosszú, néhol oszlopos előcsarnokba, melyből ajtók nyílnak az utcára néző szobákba. Az emeletnek utcára néző részében rendesen két, igen ritkán három szoba van, melyek a szárnyépület udvari szobáival nem állnak összeköttetésben. Szárnyépületet egy házban rendesen egyet találunk, ez mindig egy kis előszoba által elválasztott két kisebb, egy vagy két szobácskából álló külön lakást foglal magában. Lakás helyett helyesebben szállást mondhatnánk, mert e kisebb helyiségek egészen arra látszanak rendeltetve, hogy a vásárokra jövő vagy máskor is megforduló idegenek részére elkülönített szállásokul szolgáljanak. Ha fejedelmi vagy más magasrangú vendég látogatta meg a várost, annak elszállásolása rendesen sok bajjal járt a szűk lakások mellett. 1622 januárjában Bethlen Gábor a Magyar-Bród melletti táborból hazatérve, Lőcsén megszállni szándékozott. Neje, Károlyi Zsuzsanna előreküldte Komáromy Istvánt, s a levelében egyenesen megjelölte a három szomszédos házat, melyeket ajtókkal kell összekötni, hogy a fejedelem alkalmas lakást kapjon. Ugyanazon év március 26-án jöttek Lőcsére Révay Péter koronaőr és II. Ferdinánd biztosai a Bethlentől átvett koronával. Annyira szűkében voltak a lakásnak, hogy Biber János váradi püspököt Wiesenberger polgár házának első, a koronaőrt a szent koronával ugyanannak a háznak hátulsó szobájába kellett elszállásolni.«
Az egyszerűbb, kisebb igényű vendég mindenesetre kényelmesen érezheti magát ezekben a polgári ízléssel berendezett udvari szobákban, melyeknek bútorzata falba épített szekrényből, almáriumból, esetleg néhány alaposan megvasalt ládából áll s az utasember hatalmas, mennyezetes ágyban pihenheti ki fáradalmait hűvös falai között. A vendéglátó házigazda felelős a hozzászállt idegen minden cselekedetéért. Megérkezése után kikérdezi kiléte s jövés-menésének célja felől s ha három napnál tovább szándékozik a városban maradni, bejelenti az elöljáróságon. Az idegeneknek általában csak akkor engedik meg a városban tartózkodást, ha erkölcsi tekintetben nem esnek kifogás alá. A rozsnyói elöljáróság 1632 január 30-án elfogatja Borbély Mihály polgárembert, mert — a városi tanácsjegyzőkönyv szerint — »a város kiváltságai és szabályai ellenére Csákány Pálnak és egy idegen nőnek több héten át szállást adott«.
Az alsórangú vendégek, a szolgák, cselédek, küldöncök már nem a polgárházaknál, hanem az úgynevezett pásztorházban, a vándorló iparoslegények pedig az évenként választott atyamestereknél találnak szállásra. A csőcseléket, kóbor zsoldost, szökött jobbágyot, csavargó némbert pedig még a pásztor házak sem fogadhatják be, ezek mint kivert ebek járják az országutakat s legfeljebb a rosszhírű csapszékek nyújtanak nekik rövid időre menedéket. A kisebb városokban és a falvakban a kocsmák adnak hevenyészett éjjeli szállást az utasnak. A kocsmák a földesuraké vagy a városoké s ha forgalmas útvonalon feküsznek, a bérlő vagy a tulajdonos esetleg vendégszobát épít hozzá s beszálló csapszék lesz belőle. Thököly Imre 1678-ban így rendelkezik egy birtokán lévő fogadó felől: »Az kiknek a vendégfogadóban szekeresek vagy lovasok beszállnak, azoktól a vendégfogadós minden éjjelre egy-egy lótul vagy ökörtül egy-egy poltúrát fog venni mi számunkra. Oda szénát, abrakot elegendőt fogunk adatni.« Más ilyen földesúri rendelkezés megszabja, hogy a vendégfogadóházban mindig elegendő széna, abrak, bor, ser, égetett bor és gyertya legyen; tételből való élésnek pedig a korcsmáros viselje a jövevények kedvekért gondját úgy, hogy a jövevények pénzeken fogyatkozás nélkül eledelökre való élést találhassanak «(Sempte 1641).
Debrecenben az 1500-as évek végén már meglévő »Fehér Ló« cégérű fogadó mellett a 17. században hét csapszékben mérnek bort s látnak vendégül átutazó szegény embereket. A legrégibb a kardosházi csapszék, amely 1590 táján kerül magánkézből a város tulajdonába, egykorú vele az Arany Bálint házabeli csapszék s a városházbeli kocsma, későbbi néven Koplaló, amelyet a Bika vendégfogadó konkurrenciája ítél halálra a múlt század elején. E három bormérés mellett a csapóutcabeli, a mesterutcai, a boldogfalvai és a péterfiai városi csapszék oltja még a debreceni polgár szomját. A többi jelentős alföldi városban, Szegeden, Kecskeméten, Kőrösön és egyebütt is effajta kocsmaszerű fogadók állnak az utasember rendelkezésére étellel, itallal s éjszakai nyughellyel az ivó padlóján, a beálló színben, esetleg egy külön alvóházban.

3.

A beszálló kocsmáknál és fogadóknál sokkal forgalmasabbak és népesebbek az utakmenti úriházak meg kastélyok. A főúri utas nem igen száll fogadóba, mindenütt akad olyan udvarház, ahol rokon- vagy ismerős úricsalád várja tárt karokkal, terített asztallal, jól fűtött hálóházzal s az utazó nemes is minden faluban talál egy birtokosra, akinek házába beszállhat, akár ismeri, akár nem. Minek költenének hát fogadóra? A kastélyokból, udvarházakból nem is fogy ki soha a vendég. Ha egyik tovább indul, már ott van helyette a másik s szakadatlan vendégeskedésben telnek a napok, hetek, hónapok. Forgách Simon írja Pálffy Miklósnak 1687-ben: »Az lengyel határánál lakom. Mindenki nálam száll meg. Erdélyi úr, magyar meg lengyel vagy ismer, vagy nem ismer, engem el nem kerül. Igen reá szoktanak s költségem nem kevés megyen reá, gonoszakaróim pedig másra magyarázzák. De az emberség nem mutatja, hogy házamból valakit, aféle jövevényt kiverjek ...«
Hasonlóképpen gondolkoznak az erdélyi urak is. »Az 1687-ik esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna – jegyzi föl Apor Péter. — Nem vala híre az vendégfogadónak. Csodálkozva néztünk Kolozsvárott a közép utczában, hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tűzhely és írott fazekak előtt. Vala egy rongyos ház Miraszlónál is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam, hogy vendég szállott volna belé, talán még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az faluban, szénát, abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon bár az magad lovadon ne jártál volna, posta lovat eleget adtának. Ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talám a lelkit is kitette volna érted.«
A vendéget igyekeznek is minél dúsabban ellátni a háziak; s annál jobban becsülik, mentől tovább mulat náluk. Thurzó Szaniszló galgóci várában az 1600-as évek elején 20 tál ételt is felhordanak az asztalra, a vendéget hetekig ott tartják s nagy vígságot, táncot, vadászatot rendeznek tiszteletére. Ha menni akar, erőszakkal ott fogják s mikor hírét veszik, hogy ismerős vagy akár ismeretlen úrféle utazik át a környéken, elibemennek, beinvitálják. Thurzó György 1599 március 20-án így ír nejének: »Nádasdiné asszonyom az bátyjához megyen Báthori Istvánhoz Echettre, azt értem, hogy arra megyén, Bichére, ha arra megyen, külgy, édes szívem, eleibe és kérd hogy betérjen. Az szomszéd nemes uraimból is hívass be, és ha betér, gazdálkodgyátok jól nekik, mégis ha azelőtt nem esmérted, esmerkedgyél meg vele. Az szomszéd nemes uraimban felhívhatsz édes szívem, úgy mint az vice ispánt, Ordódit, Mattyasowszkit, Marsowski Bálint fiát és Skrobakot Litawárul.«
Ha bejelentett vendéget várnak, gondos előkészületeket tesznek, hogy jól érezze magát náluk a rokon, ismerős, barát vagy idegen. Thurzó György 1592 januárjában ilyen levélben jelenti feleségének Nyári Pál és Révay Gábor érkezését: »Ez jüvő szerdára Nyári Pál uram mind feleségestü azonképen Reway Gábor ott lesznek nálunk Bichén. Azért én sem késsem sokat, hanem kedden jó idején, ha Isten egészségemet adgya, otthon leszek, kérlek azért édes lölköm, hogy az házakat fűttesd hogy büdössek ne legyenek. Az ágyakat is készítsed el úgy, mint az palota mellett két házakban és az alsó botban. Dánielt is haza bocsátám, hogy ő is lásson dolgához és az házakat elkészítse. Az aszszonyok csak te éretted mennek oda Bichére, hogy meglátogassanak.« 1596 októberében, amikor nagyobb vendégsereg érkezéséről ad hírt, így ír: »Miérthogy kedig komám uram, asszonyomval együtt Czobor Mihály uram sógorom, Bakith uram, mind oda házunkhoz jűnek, kérlek, hadd meg Hanznak hogy az házakban kárpitokat és szőnyegeket szépen, az előbbi mód szerint felvonasson. Az udvarbíró is lássa, hogy készen várjon bennünket éléssel és egyéb szükséggel.« Ugyanez év novemberében a hálóházak gondos felfűtésére hívja fel felesége figyelmét, mert ismét vendégek érkeznek: »Csak azt akarám tudtodra adnom, hogy én Istennek kegyelmességéből mai napon érkeztem szálon ide Bakith uram fiával Kralowanra, nagy jó egészségben. Holnap estvére azon leszek, hogy otthon lehessek, azért várj édes szívem, vocsorára bennünket. Az alsó botot, az melyben szoba és szenes ház vagyon, készíttesd édes lölköm Bakith uramnak, de mind az szobában s mind az szenes házbani ágyak legyenek, mert az ifjú Révay Ferenc is ez jüvő hétfőn oda jű. Az ház tiszta és meleg legyen és gyertyatartó és mosdó legyen az házban...«
A hosszabb útra induló nemesurak persze számítanak arra is, hogy nem érnek minden étkezési időben vendéglátó udvarházat, ezért külön társzekereken valóságos élelmiszerraktárt visznek magukkal. A 16. és 17. századbeli írások sűrűn emlegetik a konyha-kocsit, pohárszék-kocsit, innyaadó-kocsit, — a mai gyorsvonati étkezőkocsik ősét — s ezek kiegészítőjét, az éléses-társzekeret, mely utóbbiból, Apor Péter tanúsága szerint, nyolc-kilenc, sőt tízet is visz magával némelyik erdélyi nagyúr, amikor egyik jószágából a másikba megyen át. Ha kísérő társzekér nélkül, csak egyszerű hintóval kél útra családostul az erdélyi főrend, az első ülésen lévő párnazsák mögé egy fazék káposzta kerül meg valami sült, ezenkívül fejér cipó s palackban vagy pincetokban jó bor. Ezenkívül a szolgálóknál is van egy-egy kosárka, benne »vajas pogácsa, kalács, töltött tyúk, s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának s rendszerént főtt sódarnak is meg kellett lenni.« Amelyik főember hintón és éléses-társzekérrel jár, az után a társzekér vagy a konyhakocsi viszi az élelmiszereket, meg a táltartó tartalmát: az evőkészletet. Ha aztán eljön az ideje, szép füves, fás térségen lerakodnak s úgy esznek az útmentén lepihenve. »Az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval és evett«. Ha családja nélkül, egymagában kél útra az erdélyi nemesúr, »az embereknek az nagyja«, sohasem megy hintón, konyhaszekér még kevésbbé kíséri. Ilyenkor lóháton utazik, »hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszos palaczk bor, fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, az mellé fokhagyma sodor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sőt némelykor, s gyakrabban, ezek közül csak az egyik volt; nyárban mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fűre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az allepatrétában«. Az asszonynép viszont ezidőben már ritkán jár paripán, kényelmes hintón utazik s nagy kísérettel. Gróf Esterházy Antalné még az 1700-as évek elején is mindent magával visz, ha útrakél: ruhatárát, háztartási eszközeit, dús élelmiszer-raktárát s a hintók, csézák, társzekerek, konyhakocsik egész serege indul el, amikor útraszáll, hogy végigkísérje katona férjét egyik harctérről a másikra. Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este, hosszú, nehéz útjai során... Ilyen körülmények között — amikor az utasember vagy magával viszi a »szállodát« meg a »vendéglőt«, vagy pedig megtalálja kvártélyát az útmenti udvarházakban, kastélyokban, nemesi lakokban, esetleg a plébániákon, paróchiákon, a kalmár nép meg a városbeli polgárházaknál — vendégfogadóra nincs valami túl nagy szükség.
Erdély vendégszerető földjén egészen a 17. század végéig nem is léteznek fogadók. Az utast — bármerre jár a magyar- vagy székely lakta vidéken — tárt karral fogadja s mindennel ellátja a szíves nép, a szászságot meg törvény — az 1581. évi 10. törvénycikk — kötelezi, hogy pénzért szállást és ételt-italt adjon mindenkinek. A vidéki városoknak saját házai vannak Pesten vagy Budán — Kecskemété a mai Veres Pálné-utcánál, Nagykörösé a Cukor-utca körül, Jászberényé a Molnár-utcában, Szegedé pedig már 1522-ben áll a várban, a jelenlegi pénzügyminisztérium helyén — s a közügyben a fővárosba ránduló elöljáró uraimék ide szállanak. Kik koptatják hát a vendégfogadók küszöbét? Jobbára külországból érkező kalmárok és utazók, sokadalmak idején a vásárosok, vándor kézművesek és árus emberek, szóval az egyszerűbb népek s csak nagy néha akad előkelőbb vendég, aki átutaztában nem akar hosszabb időt tölteni valamelyik úriháznál, arra az egy éjszakára meg jó neki a fogadó is. Amilyen a beszálló vendég, olyan a fogadós maga is: goromba, mint a pokróc, valóságos kegyet gyakorol, amikor befogad valakit a piszkos hálóházba s ha nem kíván vendéget látni, végnélkül kolompozhat az utas az ajtón. Herpius kőszegi fogadós 1660-ban még magának Zrínyi Miklósnak sem ad szállást. A városi tanácsjegyzőkönyv szerint gróf Zrinyi Miklós Uram ő Nagysága estve felé Bécsbül megjüvén és itt az városban meg akarván szállani Herpius vendégfogadó házához, az hova annak előtte is bé szállani szokott volt ő Nagysága és az midőn már azon vedigfogadó ház előtt volna maga az Úr, Herpius nem tudatik michoda gorombasághtul viseltetvén, ilyen nagy Urat bé nem bocsátot házához. Annak utánna ott bé nem bocháttatván az Úr, ment az másik vendégfogadó házához, úgy mint Spédlihez, elküldvén szolgáját, hogy ajtót nyitáson, ott is az midőn az Ur szolgája az Ajtón kolompozott volna, nagysokára sok szitokkal és morgással nyitotta Spédli szolgája meg az Ajtót«.
Herpiust 100 magyar forint bírsággal sújtja a nemes tanács és Spédli szolgáját is felelősségre vonja mint kölletet őneki szittkozódni, mikor Zrini Uram ő Nagyságha szállást keresett, de nyilván csak azért, mert ilyen előkelő úrral történt a gyalázat, egyébként meglehetősen magától értetődő dolog ezidőben, hogy az éjnek évadján zörgető vendégnek durva szitkok között nyit ajtót a fogadós s emellett alaposan meg is zsarolja az éjszakai szállás feljében. Egyetlen mondatnyi dicséretet kap e kor magyar vendégfogadósa, mégpedig Tollius Jakabtól, a bölcsek kövét kutató duisburgi egyetemi tanártól, aki 1687. évi magyarországi utazása közben ilyesmit jegyez meg: »a posoni vendégfogadókban nagyobb az emberség a jövevényekhez, mint Bécsben«.

4.

Amilyen kevés a vendégfogadó a királyi Magyarországon és Erdélyben, olyan nagy számmal találunk beszállóházakat a töröknek hódolt területen. A megszálló ozmán hatóságok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy fellendítsék a kereskedelmet a birtokbavett országrészen; védelmet, kedvezéseket nyújtanak hát a kalmárkodó embernek — legyen az bármilyen hitű — s áramlik is seregestül a kereskedő nép mindenfelől a hódoltság váraiba, városaiba és vásárhelyeire. A német, magyar s a legkülönbözőbb balkáni népfajokhoz tartozó kalmárok elhelyezéséhez sok szállóhely szükséges, a nagyobb városokban és falvakban mindenütt épül is egynéhány vendégfogadó, kereskedői fogadó — amelyben a vándorló kalmár nemcsak megszáll, de nappal portékáit is kirakja s ebben a bazárszerű szállóban árusít — vagy pedig karavánszeráj, ahol lovaikkal egy fedél alatt, egyetlen hatalmas hodályban éjszakáznak meg az útonjárók.
Evlia Cselebi magyarországi útjai során feljegyzi, hol hány vendégfogadó várja az utasembert. A fáradhatatlan török világutazó szerint a 17. század második felében Pancsovának egy, Temesvárnak pedig három fogadója van. Déván igen sok korcsmát talál s megörökíti, hogy Jenő vára nagy, cseréppel fedett szép fogadóját Köprüli Ahmed pasa építette. Szegeden egy, Váradon pedig három fogadó várja az utast s a belgrád— budai forgalmas nagyút mellett fekvő városokban és várakban szintén sok a fogadó. Mitroviczán három kőépületű, keramit tetejű vendégfogadót és három kereskedői fogadót lát Cselebi, Továrnik palánkán egy, Vukováron három kis fogadót fedez fel. Eszéknek hat kereskedői fogadója és egy karaván élelmezési szállója van. Dárdán, Baranyaváron és Mohácson egy-egy fogadót talál, Báttaszék új fogadója pedig éppen akkor épül, amikor Cselebi 1663-ban átutazik a Palánkán. Szekszárdon, Pakson, Pentelén és Ercsiben egy-egy fogadó áll az utasok rendelkezésére. Budán a középső várban öt kereskedelmi fogadó van, míg a Debbágkháne külvárosban (a későbbi Rácváros) három, a nagy külvárosban (a jelenlegi Víziváros) egy, Pesten pedig két fogadóba szállhat az idegen. Vörösváron az időben építik a fogadót, Vácnak egy egészséges szállodája van, míg Esztergomban nem talál fogadót Cselebi. Annál több vendégfogadója van Kassának: kereken tizenegy s ezek közül a »Gábor bá« címzetű olyan, mint egy vár. Pozsonyban és Székesfehérváron három-három vendégfogadóra bukkan a törők világutazó s még a kis somogymegyei Segesd községben s a nem nagyobb Baranya-Nádasdon is akad egy-egy szálloda. Siklóson két fogadó van néhány szobával, Babócsán egy, Valpón megint kettő és Újlakon egy kereskedői szálló és az alsóvárosban egy fogadó. Brassóban, ahol Cselebi szerint hét főldövnek kereskedői találkoznak össze, tizenkét fogadó várja a külföldi kalmárnépet. »E város Erdélynek Egyiptoma« —jegyzi meg Cselebi s szállodáinak számát tekintve, kétségtelenül Brassót illeti az elsőség idegenforgalmi vonatkozásban. A legtipikusabb tőrök fogadófajta a karavánszeráj. A hó-doltságbeli nyugat európai utazók, mint egészen újszerű, sajátos keleti intézményt kivétel nélkül figyelemre méltatják s többkevesebb szót ejtenek róla útleírásaikban. Báró Vratiszláv, aki 1591-ben utazik lefelé a Dunán, ahogy Budát elhagyja, a jobbparti falvakban pillantja meg az első bádoggal födött karavánszerájokat. Paksról feljegyzi, hogy jelentékeny karavánszerája van, de első ízben az aldunai Palánkán veszi igénybe e jellegzetes török szálloda-féle szolgálatait, amikor aztán részletesen le is írja: »Este Hasszánpasa-Palánkára érkeztünk — szól útleírásának idevonatkozó része — és először szálltunk le törők karavánszerájban. Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek külön szobák. Nem lesz érdektelen a karavánszerájokról néhány szót mondani. A karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén tágas tér van, hol az utasok poggyászaikat leteszik és tevéiket, valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három lábnyi magas fal emelkedik, ez a kőfal felé húzódik, mely az egész épületet támogatja és a falnál megerősített padokkal egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis falból készült pad, fenn egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik, úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik és uraiknak szolgálatokat tesznek, ugyanis a poggyászokat és tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából kiveszik és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok e falon a következőleg készítik el fekvőhelyüket; legelőször szőnyeget terítenek le, erre talmánjukat vagyis felsőkabátjukat borítják, fejpárna helyett pedig nyerget használnak, takaróul pedig az utazó-kőpenyeg szolgál. Az utazás fáradalmaitól elbágyadt utasok e kemény fekhelyen jobban alszanak, mint a mi nagyuraink a puha tollágyakban. Az utasok cselekedetei e közös helyeken mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely szándék keresztülvitelére. Ily vendégfogadók az egész Törökbirodalomban találhatók, de másféle nincs is, tehát egész utazásunk folyamán kénytelenek voltunk e legalacsonyabb néposztályhoz tartozó csőcselékkel együtt hálni, mindenütt úgy bámultak bennünket, mintha világcsodái volnánk, különösen szokásainkat és viseletünket csodálták. Nem mertek ugyan gúnyolódni, azonban a velünk egy helyiségben lévő emberek és állatok tömege, az iszonyú bűz és a folytonos zaj, olyanokra nézve, kik ezt még meg nem szokták, annyira elviselhetetlen, hogy a császári országokban a legnyomorultabb szalmaviskó is valósággal paradicsom és tündérország e vendégfogadóhoz képest. Nem maradt egyéb hátra, mint csak arról gondoskodni, hogy a követ úr lehetőleg kényelmes helyet kapjon, mi azonban többnyire a karavánszerá-jokon kívül, a kocsikon töltöttük az éjszakát, néha a jól épített és bádoggal födött törők kórházakba tértünk; az utasok itt elég kényelmet találnak, mivel számos elkülönített kamrácska van bennük. A kórházak mindenki előtt nyitva vannak, legyen az keresztény vagy zsidó, gazdag vagy szegény; a pasák, szándzsákok és egyéb előkelő törökök, utazásuk alatt többnyire a kórházakat használják éjjeli szállásul, mivel ezek mégis csak meglehetős kényelmesek. Az említett kórházakban a következő szokás uralkodik, minden jövevény ingyen élelmezésben részesül, midőn ugyanis a vacsora ideje elérkezik, a török kórházszolga széles, kerek tányért hord körül, e két ujjnyi magas karimával ellátott tányérokon, számos apró csészén húsból és derczéből készült ételt kínálnak. Az utasok a kijelölt helyen körbe ülnek és megvacsoráznak, előbb azonban kenyeret és vizet kapnak. A leírt módon az utas három napig veheti igénybe a kórház megvendégelését, e határidő elteltével azonban el kell távoznia. A kórházaknak gazdag alapítványai vannak, melyeket gazdag és jámbor törökök tesznek.« Neitzschitz Kristóf 1663-ban hasonló megállapításokat tesz a karavánszerájokról s Brown Edward 1669. évi utazása során ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi bennük, mint Vrastiszláv jó hetven esztendővel előbb. Neitzschitz szerint télidőben sokat kell szenvedni a karavánszeráj okban. Más ennivalót, mint száraz kenyeret, nem igen talál bennük az utas s ha nem hozott magával élelmiszert, koplalás vár rá. Brown csak ritkán száll effajta nyilvános épületbe, ahol mindenki maga főz s amelyek olyan veszélyes helyeken feküsznek, hogy állandóan félni kell a megrablástól. De egy-két megszállása elég ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen róluk.
(Illuszrtrációk az eredeti kiadás nyomán)
Noha a legtöbb nagyobb helyen van vendégfogadó, kereskedői szálló, karavánszeráj vagy ingyenes megszállási lehetőséget nyújtó kórház, esetleg fürdő, amelyekben ugyancsak lehet éjjeli szállást kapni, mégis a magánházak vendégszeretetét is gyakorta igénybe veszi a török földön utazó. Cselebi szerint például Egerben öt kis fogadó van, a kereskedők ezek egyikébe szállnak, a jövő-menő vendégek pedig a parasztok házaiba s a fogadói bért azoknak adják. A többi vendég az előkelők házaiban száll meg. A vendéget nemcsak szívesen látják, de hívják is, némelyik ház kapuja fölött ez a felírás fogadja az idegent: minden ceremónia nélkül lépj be. Zomborról ugyancsak azt jegyzi fel utazónk, hogy ámbár két fogadója van, az előkelők, főkép pedig a Piri pasa vendéglátó kegyessége szegénynek, gazdagnak, öregnek és ifjúnak mindig nyitva áll. Kanizsa népe szintén nagyon szíves és »ha valamely idegen egy évig is vendég lenne házukban, akkor is kedveskednek neki«. A pesti két fogadóra sincs valami nagy szükség. A lakosok ugyanis házaikban készítenek vendégszobát az utasembernek s ott szállásolják el őket. Eszéken hasonlóképpen kinyitják kapuikat a háztulajdonosok meg az előkelő főemberek a jövő-menő vendégek előtt s néhány napig ellátják őket. Nem kell hát kétségbeesni az útonjárónak akkor sem, ha véletlenül olyan helyre érkezik, ahol nincs fogadó. Kvártélyt mindenütt talál. A somogy-megyei Koppány várának például nincs fogadója, mert »itt szégyennek tartják fogadóban szállásolni el a vendéget — Cselebi így mondja — s a kereskedőknek, jövő-menőknek a háztulajdonosok adnak szállást«. Lippán is nyitva van minden család kapuja az utasok előtt, úgy annyira, hogy a városnak fogadóra nincs szüksége. Ha vendégek, vidékiek jönnek s a legkisebb egyénnek házában egy esztendeig élnek is, az sem okoz nehézséget. Ahol ilyen vendégszerető a lakosság, ott öröm úton lenni, annál kínosabb azonban a vendéglátó házigazda helyzete, amikor erőszakos vendégei akadnak, akik mindenét fellakmározzák. Már pedig a hódolt terület magyar városi népe gyakran ilyen muszáj-házigazdái szerepet kénytelen vállalni az utazgató törők urakkal, katonákkal, hivatalnokokkal szemben. A Szegedre érkező tőrök kincstári tisztviselők, adószedők és főhivatalnokok például nem szívesen mennek a vendégfogadóba, hanem inkább a barátok jó konyhájáról híres kolostorába szállásolják magukat. Az állandóan jövő-menő katonák és tisztviselők ellátása viszont a lakosság vendéglátását veszi túlságosan igénybe, hiszen a polgárházakba szálló török vendégek legtöbbször elfogyasztják a házigazda egész élelmiszerkészletét. 1672-ben egész Drinápolyig elmegy a szegedi polgárok küldöttsége, magához a szultánhoz, hogy elpanaszolja: »ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az átutazó török tisztviselők mégsem oda, hanem cselédestül együtt nálunk szállnak meg és különféle követelésekkel állanak elő«. A szegediek követjárásának meg is van az eredménye, fermánt kapnak a szultántól, amely utasítja a szegedi kádit: gondja legyen arra, hogy az utazók ezentúl ne a polgárokhoz, hanem a fogadóba szálljanak s ott rendes napi áron szerezzék be a szükséges élelmiszereket.
A kecskemétiek szintén alaposan hozzá vannak szokva a kényszerű vendéglátáshoz, annyira, hogy a város a »forgó-szálló törökök « ellátására külön főzőasszonyt tart. Ízes alföldi ételekkel kedveskedik Kecskemét az utazgató török uraságoknak, akik például 1647-ben a jó zsíros magyar kosztot 5083 pint borocskával öblítik le. A város szívesen főz a töröknek, de még szívesebben lemond látogatásukról s még anyagi áldozattól sem riad vissza, ha arról van szó, hogy pénzzel más irányba lehet terelni valamelyik; városuk felé közeledő török tisztviselő lova-nyakát. Nem az ételt-italt sajnálja a hírös város nemes tanácsa törők uraiméktól, mint inkább annak a hatalmas summa pénznek a kiadásától borsózik a hátuk, amit ilyen hivatalos látogatások alkalmával ajándékképpen szét kell osztani a főtörök és szépszámú kísérete között. Ha lehet, igyekszik is megváltani a város az effajta beszállásokat, ez esetben még mindig olcsóbban jön ki, mintha személyesen nyújtja ajándékért a markát a hivatalos körúton járó magasrangú tisztviselő és udvari népe. Az 1647. évi számviteli könyv így őrzi egy ilyen »beszállási megváltás« emlékét: »Hogy a Vajda ki nem jött, fizettünk nekie Tallért 130. Szubasáknak tallér 16. Inasoknak Tallér 10. Lovászoknak Tallér 1. Szakácsának Tallér 1. Patkolónak Tallér 1. Nyergelőjének Tallér 1. Vezeték hordozóknak Tallér 1.« A török követjárások már jóval félelmetesebb ősszegeket emésztenek fel. Ahol egy ilyen többszáz, nem egyszer ezer főnyi követség — a lovak, tevék, kocsik seregével — végigvonul, ott mindent felél s ételben, italban, takarmányban véghezvitt pusztítása egy kisebb hadjárat kártevésével vetekszik. Egy közepesre méretezett követség is elfogyaszt naponta 5 mázsa birkahúst, 900 zsemlyét, 6 mázsa 75 font friss szilvát, egy mázsa aszalt szilvát, 6 mázsa 75 font almát vagy szőlőt, egy mázsa sajtot, 180 font mézet, 520 pint bort, 300 pint sört; egy népesebb követségnek pedig naponta 675 font ürühús, 873 font kenyér, 16 bárány, 3 borjú, 80 tyúk, 50 galamb, 20 pulyka, 225 font spinát, 180 font zsír kell. Ilyen méretű fogyasztás mellett nem csoda, ha például Meéhemet pasa követségének ellátása 45.141 forintot emészt fel s egy-egy követjárás után úgyszólván teljesen élelem nélkül maradnak egész vármegyék. Az ijesztő létszámú követjárások, a nagy török seregvonulások, majd pedig a felszabadító háború dúlásai annyira kiélik, elpusztítják aztán az országot, hogy a 17. század végén Lipót császár Bécsből Konstantinápolyba utazó követsége Dalmácián keresztül vonul a törők főváros felé, mert Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén nem találnának élelmet hetekig tartó útjuk során...


Forrás: Antalffy Gyula: A honi utazás históriája. Athenaeum kiadása, Budapest, 1943.

2017. március 31., péntek

CSEKE PÉTER: Hollókő, 2017

Kiemelkedő néprajzi fontosságú palócföldi község, a Világörökség része. Sokszor emlegetik út, mint magyarország "legszebb községe". Egy biztos: külsőleg is tipikus múzeumfalu (vagy falumúzeum?).



Lakóházaik jellegzetessége az alájuk épített pince, Emeletesnek látszanak.

A fakanalas háza
Az oskolamester háza
A babamúzeum
A fazakas háza
A Szent Márton kápolna
Történeti múzeum
A Muskátli Vendéglő
Hollóköves kávézó
Fatornyos templomocskája a XV. századból való


Nógrád megye legépebben maradt várromja a hollókői vár (365 m magasan).Mellőle szép kilátás nyílik a Cserhátra. Távolabb Dobogókő...

2017. március 26., vasárnap

KARINTHY FERENC: Kajakkal a Dunán


KENTAUR

A kajak most téli álmát alussza, Szentendrén, a Bem utcában, Huba úrnál, aki a zord időkre befogadta, fedett, száraz helyen őrzi. Tavasszal majd rendbe hozva, kijavítgatva kapom meg tőle, frissen átfényezve-lakkozva, orrán a felírás is újrafestve: Kentaur.
Az írást Cseke Péter dunai fotói illusztrálják
Amikor vettem, kilenc éve, még Kontiki volt a neve. Sok csónakházat végigjártam a két parton, Újpesten, Megyeren, és a Rómain, címről címre araszolva, míg ráakadtam. A révkapitányság igazolása szerint, melyet két vízhatlanul összeenyvezett műanyag lemezecske közt adott át tulajdonosa, a megnevezett vízi jármű anyaga fa, építési éve 1962, hossza 520 cm, szélessége 56 cm, befogadóképessége egy (1) személy, azaz 80 kg. Észrevétel csupán ez utóbbi bejegyzéshez fűzhető: testsúlyom, mi tagadás, közelebb van már a 90 kilóhoz. S ha a leányfalusi part előtt elhúzok, Goszlethéknál az unokák üvöltve követelik a beszállást és a nekik járó tiszteletkört. Nem is beszélve a Zebulon nevű tacskóról, tán meg is szakadna szaporán verő kis szíve, ha nélküle indulnék a vízre.
A Kentaur név egy korai regényem címére utal (miért ne, ugye, ha Maupassant csuda-vitorlása lehetett Belami?), emellett viszonylag könnyen, mindössze néhány betű átcserélésével volt kialakítható a Kontikiból. Eredetileg magam is egy tenger- és folyamjáró jachtot kívántam beszerezni, illetve ilyet ajándékoztak volna nekem, így terveztük el Kállai Ferivel, a Pethes-fiúkkal a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében, zajos lábtenisz-mérkőzések szünetében, jó tizenöt éve. Eszerint az ENSZ akkori főtitkára soron kívül javaslatot terjeszt elő, hogy a nagy tehetségű magyar utazónak és sportembernek – itt lehetetlen kiejtéssel az én nevem következnék –, érdemei elismeréséül és további tapasztalatok gyűjtése céljából adományozzanak egy atommeghajtású, tökéletesen felszerelt kis hajót, természetesen legénységgel, személyzettel, valamennyi költséget vállalva, s az Egyesült Nemzetek lobogója alatt, szabad járással minden tengereken és kikötőkben. Hruscsov azonnal felugrik: – Támogatom! – Kennedy is mosolyogva bólint: – Örülök, hogy ez esetben kivételesen teljesen egyetértek Mr. Krhouschchewal. – E jacht neve lett volna Kentaur, a részleteket apróra kidolgoztuk. Hány kajüt, mi legyen a társalgóban, könyvtár, zeneszekrény, tévé és így tovább, hol étkezzünk, kell-e külön mikrobusz a szárazföldi kirándulásokra, esetleg helikopter is stb. Például valaki kap egy meghívót: „Szívesen látom kedves feleségével együtt decemberben és januárban polinéziai-melanéziai kör-utunkon" vagy „Gyere velünk nyáron Alaszkába, a Bering-szoroson át az Északi-Jeges-tengerre, föl az Obon, vogul és osztják rokonainkhoz". De az igazi meglepetés, hogy ki mindenki nem lesz meghíva: ebből vészes sértődések származnak, örök haragok, intrikák, idegösszeroppanások. Annyi baj, mi nem bánjuk, már messze vizeken vitorlázunk...
Az ismert események folytán az adományozásra végül mégse került sor. így lett a luxusjachtból ez az egyszemélyes kajak, ám maradt a Kentaur név.

FÖL LEÁNYFALURA

Szentendrén először keresztben át kell vinni a hajót a 11-es országúton, óvatosan kétfelé figyelve a forgalmat. Vállamra emelve cipelem: valami különleges fából készülhetett, mert évről évre súlyosabb. Akkor fel a magasított gátra, majd a rakpart dunai oldalán le a lépcsőn. Elővigyázatosan a vízre tenni, meg ne sérüljön valami alattomos kövön, ami a csónakok fő veszedelme, bele az ülést, párnát, szivacsot, végül magam is beereszkedem. Minthogy a gyors járású kajakok eléggé borulékonyak, az első időkben bizony a Dunába fordultam néhányszor. Ma már ilyesmi nem eshet meg, a mozdulat rég beidegezve, előbb a jobb lábat be, kinyújtani, lassan leülni, folyvást ügyelve az egyensúlyra, és utánahúzni a balt, az evezővel is tartva a balanszot. Ezután kap engedélyt a beugrásra Zebi – a többi már játék, boldog, könnyű siklás, szinte megmártani is alig kell a kéttollú lapátot.
Fölfelé húzok, szembe az árral. Balra elmaradnak Szentendre tornyai, s ahogy beljebb kerülök, kitárul a folyamvidék panorámája. Pilis, a Vöröskő, messze párában a túlparti Börzsöny, föltépett mellével a Naszály, alant pusztítója és a környék légterének fáradhatatlan szennyezője, a Dunai Cement, hatalmas, szétterülő fehér füsternyővel, mint egy atomfelhő... Tengertelen kis ország, bennünket a Duna kapcsol össze a világ távoli vizeivel. A nemzetközi forgalom azonban inkább a másik, szélesebb ágban zajlik: ez az itteni, a Szentendrei-ág csöndesebb, békésebb, jobbadán hazai személy- és teherhajók járják, egy árnyalattal tán tisztább is.
S már itt a Pap-sziget. Szigetnek ugyan inkább csak magas vízállásnál lehet nevezni, ám a keskeny ág – a mellékág mellékága – ilyenkor se hajózható, amióta a kempinghez vagy uszodához vezető kőhíddal vagy inkább kőgáttal kettévágták: aki mégis megkockáztatná, ki kell másznia, vállra vennie járművét, föl a csúszós, meredek parton, és odaát újra le. Ha meg apad a folyó, a meder teljesen eliszaposodik, még az efféle lélekvesztővel se vergődni át, füves-sáros-latyakos békapocsolya, nyári estéken messzihangzó kuruttyolással, mocsárbűzzel. Nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan feltöltődik az egész, már csak neve őrzi a szigetet, s a kiszáradt, elhalt ág partján – szürrealista látomás! – búsan az elgazosodott homok és hordalék felé forduló villák, vízi sporttelep, csónakház.
Derűsebb táj a Határcsárda környéke, és mozgalmasabb is. Szinte szüntelen ingajáratban jön-megy a monostori kis komp; emitt a vendéglő kerthelyiségében zajos étkezők, italozók, fenn autók parkolnak, lent csónakok. Attól fogva csupa ismerős" nyaraló alatt kajakozom el, s mindnél érdemes megállni: Györffyéknél némi őstörténeti pletykálkodásra, Szeberényiéknél irodalmi csevelyre és kisüstire, míg Luci, a hatalmas farkaskutya a Duna felől is védve háztájukat, őrjöngő ugatással a vízbe robban, Belláéknál pingpongozni, Tichyéknél a magyar labdarúgás helyzetét megvitatni. Megkerülöm a pártüdülő zöld úszóházát, s onnét már nincs messze az a lapos tetejű, sárga kis épület, melynek feltűntén Zebulon őrjöngeni kezd a csónak orrában, vinnyog, ficánkol, majd nem győzve kivárni a lassú és körülményes kikötést, hősiesen a Dunába veti magát, úgy sprintéi és gázol ki-föl a sekélyen át: ő már megérkezett.


ISZAP, OLAJ, BOLDOGSÁG

Tíz vagy tizenkét éve szúrták el, addig nem volt semmi baj. Kotrók jelentek meg, s valami olyan szerencsétlenül, rossz nyomon vájták ki a folyó medrét, hogy azóta mindent ide hord, az enyhén ívelő leányfalusi partra, csak rak és rak és rak és rak. Augusztusban és szeptemberben, mikor a szint alacsony, már nézni is ijesztő a híres üdülőhely előtt végig a széles, itt-ott harminc-negyven méteres iszappadot, üres konzervdobozokkal, ócska lábasokkal, műanyag tasakokkal telehintve, csöndes időben a kellemes illatát is érezni. Áthatolni rajta pedig úgyszólván képtelenség, se ki, se be, térdig, derékig lehúz, aki nem tud idejében kikecmeregni, tán bele is fúlna, mint az Ecsedi-lápba. És az iszap egyre több és magasabb -mi lesz a vége? Lehet, hogy ezer esztendő múlva a régészek ezen a helyen hajdan volt virágzó települést ásnak majd ki a mindent elfedő, megkeményedett rétegek alól: házakat, utat, kocsikat, szerszámokat, megkövült növényzetet, holtukban megdermedt macskákat, lovakat? Egy eltemetett kis épületben az utolsó pillanatig kitartó, középkorú férfi tetemét, furcsa billentyűs szerkezetre bukva, lábánál ebcsontváz: akár a pompeji strázsa.
További sirám maga a víz: olajos, kátrányos, ragacsos, hatalmas, gomolygó foltokkal, melyek a szivárvány színeiben hirdetik a civilizáció üdveit, néha meg olyan a szaga, mint az útépítéseké hengerelés közben. Tudom, hogy ez nem a Duna specialitása, láttam a Rajnát, Amerikában a vastag lepedékkel fedett Erie-tavat, s ha csupán képen is, a belészennyezett gyúanyagoktól lángra lobbant Cuyahoga-folyót. Igy hát csak egy kis tűnődő mélabúval gondolok vissza kamaszkorom savanykás-hűs, üde ízű és aromájú, friss puha-zöld Dunájára, ahogy beleharaptunk, amikor a túlsó ágban, Verőcén kiúsztunk Devecseriékkel a fölfelé dohogó vontatókhoz, hogy hátul a ladikba kapaszkodva felhúzassuk magunkat Kismarosig vagy akár a szigetcsúcsig, s újra lecsurogjunk, nem bírtunk betelni vele.

A tapasztaltabb folyami kéjencek azért rnég ma is megtalálják a kanyarok mögé bújt szűz sellőket – Duna-nyelven így hívják a hirtelen iramodású, zátonyos szakaszokat –, szeplőtelen vizeket, a fürdésre alkalmas tiszta ereket, melyek egy-másfél méter mélységben is mutatják a fenék kavicságyát, a gyorsabb, kedvesebb áramokat... Leányfaluval szemben, a Kacsa-sziget túlsó oldalán, a zátonyok között sose teljesen sima a tükör, fodrozódva rezeg és csillog, borzoltabb foltok vándorolnak alá: a folyó szélcsendben is él, lélegzik. A zöldár rendre elönti a szigetet, partokat, a sodródó füvek, moszatok fennakadnak a füzek, cserjék tövén és ágain, amikor a folyam visszahúzódik, rájuk szárad, mintha a fáknak szakálluk nőtt volna. Később, nyár derekán, közepes szintnél keskeny laguna vágja át a szigetet, ebben is lassabban csordogál a víz. A fürge kis kajakkal át lehet evezni-bújni a lehajló lombozat, indák alatt, ám a laguna bejáratát úgy eltakarta a növényzet, csak a minden dunai titkok tudói ismerik. Aki csöndben és türelmesen figyel, már júniusban is vadkacsákat láthat errefelé, a tojó úszni, bukni, halászni tanítja fiókáit. Szeptemberben, mire felnőnek, olykor az egész elhagyott ágat ellepik a récék. Ha halkan közéjük siklom a kajakkal, bevárják, amíg egészen közel érek, szinte már karnyújtásnyira: akkor a teljes csapat, több száz madár mind együtt és egyszerre rebben föl. (1976)

Forrás: Körvadászat. Szépirodalmi, Budapest, 1986


2017. március 12., vasárnap

SEDIÁNSZKY JÁNOS: A pokol tornácán

Cseke Péter: A gejzir szelleme
„Csak aki Izlandot ismeri, ismerheti a sagákat" – mondta Halldór Laxness, e maroknyi nép nemzetközi rangú, Nobel díjas és Lenin-békedíjas írója. – Országunk minden talpalatnyi földje, hegye, hágója, völgye, lávamezője a sagák hőseivel és történeteivel népesült be."
1971 nyarán, néhány napra, a nyomukba szegődhettem.
Ez a kaland – életemben máig a legkülönösebb – a koppenhágai repülőtéren kezdődött, amikor beszálltam a Flugfelag Islands, az izlandi légitársaság Boeing gépébe.
Dallamos, ősi nyelvén köszöntött a paprikavirág színébe öltözött stewardess. Egy másik, amint elhelyezkedtünk, sárga mentőmellényt vett fel, oxigénpalackkal. Lassan végigvonulva köztünk, némán, kézjelekkel, manöken mosollyal mutatta be a használatát. Ekkor ötlött eszembe, több mint négyórás repülés vár ránk az Atlanti-óceán fölött.
Este tíz órakor húztunk fel a magasba. Dániában épp besötétedett, a tenger odalent szürkéskék volt, mint a koppenhágai porcelán.
Fél tizenegykor egyszerre csak felkelt a nap: tisztán, ragyogón, rózsaszín lett tőle a gép belseje, megfestette az arcunk, mintha kipirultunk volna.
Tizenegy óra után már vakítóan sugárzott, eloltottuk az olvasólámpákat. A Nap lovasán – ez volt a gép neve 0 az északi éjszaka nappali világosságában szálltunk.
Hajnali kettőkor tűnt fel a szigetország: sűrű felhő takarta, de résein át kibukkantak a tűzhányók ormai, a gleccserek hómezői. Lejjebb ereszkedve, a látvány már megdöbbentett: kráterek ásító torka, salakos lávamezők, kiégve, összeszabdalva. A távolban, éppoly kopáran, éppoly feketén, kihalt vulkánok kúpjai komorlottak. Fű, fa, virág sehol: mintha a senki földjére érkeztünk volna...
A repülőtéren szorongva csatlakoztam a többiekhez. Lentről nézve, a táj már dermesztő volt: mindent elborít, letarolt a láva, megkövesült hullámverése a szegényes lakok küszöbéig ér, feltüremléseivel, tarajával elnyelni kész mindent, a falakat fojtogatja. Olykor rögös mellékutak ágaztak el a semmibe, s néha szembejött rajtuk – ez volt a legmeglepőbb – egy-egy gépkocsi, fényszóróiknak előre küldött ikercsóváival.
Majd befutottunk a világ legészakibb fővárosába.

Másnap városnézésre visznek, de hol a város?
Reykjaviknak nincs közepe, csak széle, szertelenül nőtt családiház-telep. Ez is lávatalajon, lávadolmenek közé szorítva. A faluk rovátkált bádoglemez vagy repedt nyersbeton, a tetők színesek: pirosra, zöldre festve.
A régi városmag is szerény: emeletes fehér házikó, az egykori börtön, ma a miniszterelnökségi épület. A köztársasági elnök háza is egyszerű, földszintes. Műemlék egy ősi módra épített, földbe vájt, háromszög alakú építmény. A tetején ráhordott vastag föld- és fűréteg: évszázadokon át így melegítették az izlandiak otthonaikat.
A központban egy kis tömörülés: a Borg-szálló, egy üzletsor, a templom, a Morgunbladid, a legnagyobb napilap székháza. De közelebbről nézve szétesik az egész, rendszertelenül, összevissza állnak a tűzfalak, a raktárak, a kisebb-nagyobb lakóházak.
A felhők alacsonyan szállnak, hol van már az utazás mennybéli csillogása?
De a szabadtéri uszodában gyerekzsivaj, a medence tele, hőforrások vize gőzölög benne. A napozódeszkákon ugyan inkább a szél, mint a nap szárítja a fürdőzőket, akiket azonban láthatólag cseppet sem zavar a cseperésző eső, a 12 fokos júliusi hőmérséklet.
Nem adom meg magam, rendületlenül a város szilárdabb magvát keresem, a felfedezők izgalmával. Le-lecsapó zápor ver, a csípős szél belém mar, betérni nincs hova, híre-hamva sincs cukrászdának, presszónak, kiskocsmának. Elszántan vágok neki egy-egy elágazásnak, de hamarosan visszatérít: nem találok mást, csak egyforma, jellegtelen és kihalt, kilométer hosszú utcákat. Csaknem üres Volvo buszok dübörögnek el mellettem, sétáló nincs, az egy-két mozi ócska rémfilmeket játszik.
Éjfélkor is nappal van, fiatalok, csizmás-bőrzekés farmerlányok kivénhedt amerikai terepjárókon száguldoznak, keringenek az utakon, a kikötőben, a mólón, a vízesésekről elnevezett teherhajók mellett. A tengerparton mutogatják a speciális köveket, amelyeken hajdan a halászok zsákmánya száradt, hering és kátrány szaga árad, aranyásó-települések vagy alaszkai világvége-kisvárosok hangulatát érzem.
A kocsizajlás reggelig tart – vajon hová? –, a főváros környéke kősivatag, a szórakozó- és a munkahelyek réges-rég bezártak. Úgy tűnik, le sem fekszenek, magam is a korzózó autók között mászkálok. A szemhéjam ég, de nem vagyok álmos: fáraszt és ingerel a monoton szürkeség, a nappal s az éjszaka egybeolvadása.
Végül kifulladtan megállok még a temető mellett: talán ez a kietlen városban a legszebb. Föld, hant nincs benne, csak az a kevés, amit a sírok betonkereteire ráhordtak. Azon virul a telepített fű selyme, tarka ágyasokban az árvácska virága, valami törpe cserje. Messziről díszparknak látszik az egész. Az egyetlennek.

A reykjaviki Nemzeti Múzeumban feltárul előttem a sziget eleven, képes történelme.
„Ehhez azonban ismernie kell nemcsak népünk nehéz sorsát, hanem páratlan, másutt meg nem található természeti környezetünket" – szól Arni Björnsson, a lelkes, szakállas néprajztudós, mielőtt végigvezetne.
– Izland Európa második legnagyobb szigete az Atlanti-óceán közepében, túl az északi sarkkörön, a skót és a norvég partoktól „mindössze" 8-900 kilométerre. Területe akkora, mint Bulgáriáé, lakosságunk száma azonban alig több mint kétszázezer.
Az ország a földtantudósok paradicsoma. Kilenctizedét örök jég borítja, legnagyobb gleccserünk, a Vatnajökull vastagsága kereken egy kilométer.
Hazánk ugyanakkor a tűzhányók földje: az utolsó száz évben öt évenként rengette meg vulkánkitörés. A Hekla hamu- és porfelhője 30 kilométer magasra szállt 1947-ben. Ez a leghírhedtebb vulkán: a keresztény középkor az Alvilág lejáratát sejtette benne. Egy föld alatti tűzhányó megmozdulásakor, 1963-ban – egy elképedt halász szeme láttára – a Surtsey-sziget emelkedett ki a tengerből. A Laki 1783-ban hét hónapig működött, a legnagyobb lávafolyamot ontotta, amit emberi szem valaha is látott. Egész Svájcot maga alá temethette volna.
Nem csoda, hogy egy istenfélő szerzetes a XII. században úgy vélte, „az Etna csak gyönge kis kályha a pokol tüzéhez képest, amely Izlandon ég", s hogy egy Martiniére nevű francia utazó ezt írta 1653-ban megjelent könyvében:
„Az izlandi partokról hallható jajgatás és kiáltozás az elkárhozott lelkektől ered."
– Mi az oka ennek a rendkívül erős vulkáni tevékenységnek?
– Ismeretes, hogy a földhő átlag 3 fokkal emelkedik 100 méterenként, rendes körülmények között. Izlandon azonban sok helyen 10 fokkal, helyenként méterenként egy fokkal!
Ez a földmeleg táplálja gazdagon feltörő hőforrásainkat. Régebben csak mosdásra, fürdésre használták őket, s még valamire: kenyérsütésre. Ahogy láthatja itt a múzeumban, a régi fényképeken.
Ma már persze sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, nagyüzemi a felhasználásuk. Háztartásainkat, műhelyeinket, új ipartelepeinket fűtik vele, s táplálják az üvegház-városokat és az uszodákat.
Őseink valaha azt hitték, az izlandi hő a pokol tüze. Utódaik egyre inkább bebizonyítják, hogy az életé!
– Az izlandiak azonban a faggyal, a hóval is birkóznak.
– Az évszázadok során a jég sem volt hozzánk kíméletesebb, mint a tűz.
A letelepedés óta eltelt évezred alatt az éghajlat egyre romlott, a jégmezők fokozatosan előre nyomultak. A vetések kifagytak, a gabona már nem termett meg, a folyók, a kikötők évszámra befagytak, a halászok nem jutottak ki a tengerhez. Az állandó viharokban a szél elhordta a soványka talajt, egyre pusztítóbb éhínségek dúltak. 1015-ben, a feljegyzések szerint, a hidegtől a lovak mind egy szálig elpusztultak, az 1600-as évek elején a birkák felfalták saját bárányaikat, még a madarak is megfagytak.
Cseke Péter: Gleccser Izlandon
– Mikor lépett először ember Izland földjére?
– Nem tudjuk pontosan. A tengerparton találtak római pénzt is, talán ítéletidőben vetődött ide Valami római gálya, az ókori Thuléra.
Ami számunkra érdekes: az izlandi történelem néhány eseménye, évszáma meglepő egyezést mutat, teljesen véletlenül, a magyar történelemmel. Igy, miként a miénk, a IX. század végén történt az izlandi honfoglalás. Halldór Laxness szerint így zajlott le:
„A század utolsó éveiben 30-40 ezer ember – nagyobb részük nő, gyermek – Széphajú Harald király önkénye elől menekülve, elhagyta norvégiai otthonát, és a lakatlan szigetre települt át.
Az európai hajózás legnagyobb vállalkozása volt ez. Az Atlanti-óceán északi része mindig a legveszedelmesebb vizek közé tartozott: minden évszakban kitörhetnek rajta hosszan tartó viharok, de beállhat a teljes szélcsend, ami akár egy hónapra is veszteglésre kényszerítheti a hajót.
Európa akkoriban még nem ismerte a hajózás tudományát : iránytű nem volt, ha leszállt a köd, nem lehetett tájékozódni, a hajó könnyen partra vetődött vagy hajótörést szenvedett, így tévedésből fedezték fel már korábban a skandinávok a lakatlan Izland szigetét, és később az izlandiak, 500 évvel Kolumbusz előtt, Amerikát.
Az izlandi letelepülők a norvég erdők fáiból ácsolták össze kis faalkotmányaikat, amelyek legfeljebb 5-10 tonna terhet bírtak el. Ezért építőanyagot, használati tárgyakat, háziállatot, élelmiszert csak nagyon keveset vihettek magukkal új hazájukba. Minden egyebet a fejükben kellett elraktározniuk. "
A múzeumban így hát nincs őstörténeti emlék, a legrégibb lelet egy honfoglalás kori asszony sírja. Egy szobrocska, még a pogány időkből, Thórt, a vihar skandináv istenét ábrázolja. A mennydörgés urát többször viszontláttam még az emléktárgyakon, a „láva-kerámiákon": a lávaszemcsékkel díszített hamutartókon, vázákon.
Izland népe 1000-ben vette fel a kereszténységet – amikor István királyunk koronát kért a pápától. Egy csontszínű Krisztus a falon, a XII. századból, s egy oltárterítő, a három izlandi szent alakjával.
A fénykor után – amely 930-tól 1262-ig tartott, ameddig nagyjából a magyar Árpád-kor – hatszáz éves dán megszállás következett. A halászat és a kereskedelem a dán király személyes monopóliuma lett, a kora középkor legvakmerőbb hajós népe, a vikingeké, századokig egyetlen halászbárkát nem mondhatott a sajátjának. Az elnyomással párosult rettenetes természeti csapások megtizedelték a lakosságot: 1100 körül nyolcvanezerre becsülték a szigeten a lélekszámot, 1800-ban már csak negyvenhétezer izlandit számláltak. Csak a második világháború végén, az angolszász csapatok partra szállása után egy nappal, 1944. június 7-én kiáltották ki a szigeten a független izlandi köztársaságot.
– A megpróbáltatás évszázadai nem hagytak ránk mást, mint a nehéz munka, a mindennapi élet kellékeit – folytatja Arni Björnsson hévvel, egy másik teremsorban –, halászszerszámokat, szigonyokat, hálókat, madárcsapdákat.
Ezüsttel cifrázott nyergek, dúsan kivert gyeplők, kantárok
mellett állunk meg.
– Izlandon csaknem ezer évig úgy éltek az emberek, mintha a kereket fel sem találták volna. Kocsival nem sokra mentek volna a lávaköveken, lóháton közlekedtek. A nők is úgy ülték meg a lovat, mint a férfiak. A sagák szerint az izlandi nő úgy lovagolt, úszott, akár a férfi.
Gyönyörködve nézünk körül a népviseletek termében.
– Képzőművészet nem fejlődhetett ki ilyen mostoha természeti viszonyok között, de annál inkább a népművészet. A nők ünneplője, főkötője annyira színes, telerajzolt, hogy szinte kivirágzik, a szőnyegek – asszonyok-lányok keze nyomán, a téli hónapok fáradságos munkájával – a táj színeiben pompáznak: lilák, feketék, sötétzöldek. Művészetükbe így szőtték bele, álmodozva, megszépítve, a környező komor valóságot.

Másnap ketten vesznek körül: Vigdis Finnbogadottir, komoly, művelt fiatalasszony, irodalom- és nyelvtanár, az idegenforgalmi hivatalvezetője, szerencsémre Párizsban és Grenoble-ban tanult franciául. És Jónás Jónasson iró, fia a rádió egykori alapítójának.
Vigdist nyomban anyanyelvükről faggatom; a hangzása férfias, mitológiai erőt, érzékletességet sejtek benne.
– Nyelvünk a szigeten ezer évvel ezelőtt letelepült ónorvé-gok nyelve, amely eredeti állapotában, érintetlenül maradt fenn, hála tökéletes elszigeteltségünknek. Féltékenyen őrködünk a tisztaságán, mert nagyon kevesen vagyunk, s a sagákkal együtt ezt tartjuk legnagyobb kulturális kincsünknek. A modern fogalmakat is a sagák ősi szavaival fejezzük ki: a telefon például az onnan kölcsönzött simi, a rádió izlandiul varpid, tehát mi ezekre sem a más népek által általánosan elfogadott, nemzetközi szavakat használjuk.
Érdekes, hagyományhű neveink alakja: családnevünk tulajdonképpen ma sincsen, az apáéhoz egyszerűen hozzáfűzzük a -son (fia) vagy -dottir (lánya) képzőt, a keresztneveink viszont annál változatosabbak, költőiebbek. Az enyém például Vigdis ,jelentése: „a kard múzsája". Telefonkönyveinkben éppen ezért, egyedül a világon, keresztnevük szerint kell keresni az előfizetőket.
Ezen a gazdag, kifejező nyelven írták a sagákat, amelyek a honfoglalás korát s az azt követő idők eseményeit örökítik meg. Műfajukat a nép teremtette meg, akkor is, ha végül írók öntötték formába, szerkesztették egybe őket. Prózai előadásmódban, igen realisztikusan, valódi hely- és személynevekkel, dokumentumszerűen. Ezért kimeríthetetlen forrásai az első századok történetének, a bevándorlók és utódaik életmódjának, küzdelmeinek. A zord éghajlati viszonyok, a természeti adottságok, a sokszor gyötrő életfeltételek, a létbizonytalanság miatt ezen a földön nem születhetett jelentős szobrászat vagy festészet. Népünk alkotókedve, képzelő-ereje mégis utat tört, kifejezést keresett, és a költészetben, az irodalomban öltött testet.
– Ez az anyanyelvű szépirodalom Izlandon akkor keletkezett – a XII-XIV. században –, veszi át a szót Jónásson –, amikor egész Európában még csak latinul írtak irodalmi értékű műveket, s az anyanyelv még csak vulgáris beszédformában létezett. A kontinens – a papi osztály szűk kasztján kívül – lényegében még analfabéta volt, amikor az izlandi paraszt már írt és olvasott anyanyelvén.
Igaz, hogy sorsa, életmódja más volt, mint Európa feudális kötöttségekben sínylődő jobbágyainak. Lényegében nem földművelő, hanem rideg állattenyésztő volt, mozgása szabadabb, élete, ha sok mindenben nehezebb is, kötetlenebb. A telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, a versfaragásra.
Az állattenyésztés biztosította a könyvek alapanyagát. Mivel a mindig elégtelen termés miatt a növendék borjak egy részét rendszeresen le kellett vágni, szárított bőrük szolgáltatott nyersanyagot a könyvkészítéshez. Egy közepes nagyságú könyvhöz legalább száz kisborjú bőre kellett.
A sagák azért jöhettek létre, mert az Izlandon letelepülők már gazdag kulturális-irodalmi örökséget hoztak magukkal óhazájukból, Norvégiából, önálló írással, mitológiával, népköltészettel.
A sagák ma is irodalmi, nyelvi műveltségünk alapját képezik, együtt élünk, gondolkodunk velük: bizonyítja, hogy minden áldott nap felolvasnak belőlük egy-egy részletet a rádióban.
– Milyen ma az irodalmi élet és érdeklődés a szigeten?
– Hajdanában az ország akkori, 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb író, költő, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem-hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység. Prédikátor vagy pásztor, pincér vagy színész, halász vagy miniszter – bármelyikük könnyűszerrel lehet költő is, nálunk ez egészen természetes.
Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon, a legmagasabb az újság-, a rádió- s a tévéelőfizetők száma...
„Érdemes körbejárni a Földet, hogy az ember Thingvellirt megláthassa" – írta Lord Dufferin angol utazó 1856-ban.
Ez az izlandiak Rákos mezeje, ahol 930-ban az Althing, az útikönyvek szerint „a világ első parlamentje" megszületett. Valójában az osztálytagozódás előtti nemzetségi társadalom „néphatalmi szerve", ahogy Bernáth István, a sagák magyarra fordítója idehaza helyreigazít.
Esőben indulunk oda, zötyögős, úgy-ahogy elsimított kő-utakon, a vezető többször bocsánatot kér a huppanásokért, de még nem telik autópályára a kétszázezer izlandinak. A Thingvallavatni tó búzakék vize mellett, ahol hajdan a népgyűlésre érkezők táboroztak, fekete lávasziklafal gy-remlik fel a síkságon, mint sötét forradás. Az Almannagja 40 méter magas, 5 kilométer hosszú szurdoka, amelyen át a népgyűlésekre vonultak.
A bevándorlók már a honfoglalást követően tartottak szerte a szigeten helyi és időszaki gyűléseket, őszi és tavaszi thingeket, ezeket 930-ban egyesítették, innen a népgyűlés neve: Althing. Azóta évente hívták össze, a leghosszabb nyári világosság idején. Történelmük minden sorsdöntő eseménye ehhez fűződik: itt határozták el a kereszténység felvételét, itt kiáltották ki az ország függetlenségét.
Egy kődarab a fűben: a Lökberg, a Törvényszikla. Az első, még írástudatlan századokban a törvényeket, amelyeket a népgyűlés hozott, még nem jegyezhették le. Nagy képességű, kiváló férfiak, a „törvénymondók" e sziklára állva, emlékezetből mondták el az egybegyűlt sokaságnak. Háttal a tömegnek, szembefordulva a sziklafallal, amely szavaikat így visszhangozta a pusztába.
A Thingvellir nemcsak a törvénykezés, az ítéletek színhelye volt a népgyűlések heteiben, hanem sokféle mulatságé: táncoltak, kereskedtek, párviadalokat tartottak, költőket, énekmondókat hallgattak meg. Ünnep és alkalom volt ez a gyér, egymástól távol élő lakosság találkozására.
A képzeletet ma hátborzongatóbb események kísértik: a Thingvelliren bűnösöket is akasztottak, fejeztek le, az Öxara folyó kristályos, kút-mély vizébe házasságtörő asszonyokat, gyermekgyilkos leányokat fojtottak.
S a „kitaszítottak" – a sagák szólnak róluk, ez volt a legsúlyosabb büntetés ezen a földön – innen indultak el a számkivetésbe, a biztos éhhalálba. Ha emberközelbe értek, bárki megölhette őket.
A tó mellett motel, kicsiny templom, egy árbocon a kék keresztes piros izlandi zászló leng.
A vízen, a permetező esőnek fittyet hányva, esőköpenyükbe állig begombolkozva, hazai kirándulók csónakáznak.
Ez a titkuk, gondolom, ez a konokságuk. Emlékművek helyett ezzel őrzik a múltat, a Thingvellir jeltelen kegyhelyén is, ahol – egy izlandi költő szavaival – „a földnek lelke van, s a kövek beszélni tudnak".
Izland azonban nemcsak a kegyetlen természet, a nehéz történelem s a nagy emberi megpróbáltatások földje, hanem nagyszerű természeti szépségeké is.
Egy napig mi is a kitaszítottak útját járjuk. Ez már valóban a pokol tornáca: a gleccserek csiszolta hegyek egészen szén-színűek, kúpjaik – akár a meddőhányók.
Bebújunk a számkivetettek megtalált, salakba vájt odúiba, ötven helybeli fillért, aurart dobunk egy csermely áttetsző medrébe, s közben mondhatunk magunknak a szokás szerint egy jó kívánságot.
A hegyek ködöt füstölögnek, az eső eláll, majd megered újra, a vézna fűréteg foltokban kopik le a láváról, mintha errefelé a föld is rongyos lenne...
A nagy Gejzírhez érkezünk. Most pihen, égszínkék vize látszik a mélyben.
Mellette azonban percenként feltör egy másik. A víz először mozogni kezd, mintha táncolna, de egyre hevesebben. Végül felpúposodik, majd kirobbanva felszökell. Odébb húzódunk, mert a permete is túl forró...
Itt már szakad, de mindenki boldogan, mámorosan tapos, lubickol a meleg, bugyborékoló tócsákban. A talajból fehér gőzoszlopok emelkednek sisteregve a láthatárig, mintha a föld szelleme szállna...
Még látjuk az aranyvízesést, a Gullfosst, amint hatalmas robajjal zuhan alá kanyonjába. Ha átsüti a nap, milliárdnyi szétporzó vízszilánkja szivárványszínt játszik.
Belenézünk egy tűzhányó kihűlt torkába: fala vöröslik, mintha még izzana, a mélyén haragoszöld tó hallgat.
Az út utolsó állomása Hveragerdi, az üvegház-város. Ma már nizzai szekfűt, fürtökben lógó banánt, iszfaháni rózsát termesztenek itt - a világ csodájára -, a sarki éghajlat alatt.

Újdonsült barátaim búcsúzóul a Saga hotelben vendégelnek meg. Asztalunkon kifogástalan címeres magyar zászló, dönthetek az egri bikavér vagy a tokaji szamorodni mellett. Az egzotikum ettől csökken egy kicsit, hiába, zsugorodik a világunk, de a figyelmességük annál kedvesebb.
Sok minden kavarog a fejemben, amit hallottam, megéltem ; kint, a tetőétterem üvegfalán túl, sirályok meg repülőgépek köröznek. Tudom, hogy az izlandi a lóról egyenest a repülőgépre szállt, hogy övéké már a világrekord a tejtermékfogyasztásban, az egy főre eső gépkocsik és légiutazások számában, s már a nemzeti jövedelem fejenkénti megoszlásában. Hogy többen, többet olvasnak, hogy a levegő, a napfény tisztább, mint bárhol a világon.
Mindez, tudom már, igaz, csak ott, akkor még mindig hihetetlen: amikor a szálló teraszáról még egyszer körbefut, s mindenütt a természet könyörtelen kihívásába ütközik a tekintet.
Mi készteti az izlandi embert ilyenkor arra, hogy mégis kitartson? A hűség az otthonául választott tájhoz, vagy önmagához? Szívósság dolga, vagy a megszokásé? Vagy ha hinni akarjuk, ha szeretjük, megszépülhet minden?
A fiatal izlandi tudósra gondolok, aki koppenhágai tanulmányútjáról visszatérve, így csodálkozott rá örömében a rég látott hazai tájra: „Milyen gyönyörű! Mégiscsak más, mint az az átkozott növényzet Dániában!"


Forrás: Sediánszky János: Jó reggelt, Eurtópa! Gondolat, 1978