2018. április 22., vasárnap

BODOLAI GYÖNGYI: Egy Petőfi-kutatóút emlékére

Petőfi Sándor sírját mostanig már sok helyen keresték – beleértve a segesvári csatateret is. 2016-ban  az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kamaszkori emlékeit idézte fel a marosvásárhelyi Népújság, aki 1956-ban egy különleges Petőfi-expedíció résztvevője volt. 

Erdélyi kutató kerestetik

Segesvári Petpfi szobor avatása 1899-ben
Gépkocsivezető nevelőapja mellett [Sz. Z.] belepillanthatott annak a magyar-román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a „fegyverhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi-kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni… Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.

Előzmények: az első találkozás

Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?). Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román-Magyar Társaság elnöke, fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy [a költő] a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós, szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy „Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az „Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én" felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás „érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, „az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának „hatalmas tárgy- és tájismeretét", „fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a „népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, „csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.

Vásárhelytől Fehéregyházáig

KétPetőfi-arc Ispánkútnál
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29-éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. 
Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11 -én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a „menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar-vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást - idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.

A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki

Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969-ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ - ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került - a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.

Forrás: Népújság, 2016. március 14.

*************************************************

Dr. Culcer Sándor: A Petőfi-rejtély*

Segesvári kukoricás - itt tűnhetett el Petőfi
1849. július 31-én az egész haladó világ rokonszenvét kiváltó magyar szabadságharcnak egyik tragikus zárójelenete pergett le a Segesvár melletti Fehéregyháza községben. A tikkasztó, fellegekkel terhes nyári napon, miután a honvéd századok reggeltől késő délutánig elkeseredetten, fogcsikorgatva rohamoztak, a csata megfordul, az elit cári ulánus ezredek rázúdulnak a maroknyi honvéderőkre, szörnyű mészárlás kezdődik… A harcmezőn ott volt Petőfi Sándor is.
A csatavesztés, illetve a véres mészárlás után Bem, az öreg szabadsághős, miután maga is alig bírt elmenekülni az érte visszajövő huszárok segítségével, azonnal embereket küldött szét Petőfi felkutatására. Nemcsak Fehéregyházán, Segesváron és a környéken, de Erdély szerte kerestette „kedves fiát“. Petőfi azonban nem került elő.
S ekkor kezdődött a Petőfi legenda, a Petőfi rejtély! Szemtanúk jelentkeztek, akik állították, hogy itt vagy amott látták, volt, aki haldokolva találta, volt, aki azt állította, hogy elmenekült, mások szerint „magukkal vitték a kozákok“.
Többen bizonyították – legalábbis szavakkal –, hogy a csatát követő napon, augusztus 1-én élve eltemették. Később híre járt, hogy Szibériában van. Mindez azt bizonyította, hogy Petőfi mélyen élt a nép szívében, egy volt a forradalommal, elindítója, énekese, ösztönzője volt végig a szabadságharcnak.
Fonódott-fonódott a legenda az eltűnt költő körül. Hírlapi cikkek, visszaemlékezések tucatjai sokasodtak. Az egykori jókedvű fiú, aki Degré Alajos feljegyzései szerint, a pesti főutcán fogadásból a korzózó tömeg előtt nevetve beült egy talicskába … s a végén elkomorult arccal menekült a fehéregyházi kukoricásban, a „szökőkútig“ – nőtt, egyre nőtt a nép képzeletében …
Hol halt meg? Hogyan halt meg? Hol nyugszik? A végső tisztázás szinte érthetetlenül évtizedekig késett, pedig időbeli közelségben, a csata utáni években az akkori Petőfi-kutatóknak módjukban állott volna mindenről alaposan meggyőződni.

1948 EGYIK JÚLIUSI DÉLUTÁNJÁN segesvári orvosi rendelőmbe Károly bácsi, a népszerű segesvári bérkocsis kopogott be: utast hozott magával. Az utas – sovány, magas, barna arcú férfi, kabáttal, irattáskával karján – Dienes András író volt, a Magyar Népköztársaság kiküldöttje, Petőfi kutató – a segítségemet kérte. Akkoriban a „Román-Magyar Társaság“ helyi tagozatának elnöke voltam. Készségesen felajánlottam vendéglátásomat, két hétig volt a vendégem. Rögtön másnap felkerestük a párt helyi szerveit, hatóságokat, mindenütt őszinte szeretettel és segítő készséggel fogadtak. Aztán a kórház kocsiján nekiindultunk az egykori csatatérnek… Dienes térképeket, rajzokat, feljegyzéseket hozott, a bécsi titkos levéltár iratainak másolatát: évtizedes kutató munkájának leszűrt eredményeit. Ennek során tisztázta a csatában részt vett székelykeresztúri orvos, Lengyel József visszaemlékezéseinek helyességét, mérlegelte a csatatéren szinten jelen volt Heydte osztrák őrnagy budai osztrák katonai kormányzósághoz küldött titkos jelentését. (…) A keresztúri orvos visszaemlékezéseiben elmondotta, hogy a kaptatóig együtt menekült az ott lemaradó költővel. Ekkor Petőfi befutott a kukoricásba. Ereje már alig lehetett. Az akkor „Szökőkút“, ma Ispán-kútnak nevezett forrás közelében érték be az ulánusok, egyikük mellébe döfte lándzsáját… Heydte titkos jelentése szerint a héjjasfalvi országút közelében, „közvetlenül a szökőkútnál“, egy sovány, szőkés, csizmanélküli, meztelen felsőtestű, szárazarcú férfi hevert, fekete pantallónadrágjának zsebei kiforgatva, körülötte véres papírlapok és honvédkitüntetések spárgára fűzve… Az érmeket ugyanis a magyarul nagyon keveset tudó Bem helyett Petőfi osztotta ki a kitüntetetteknek, ezért voltak azok állandóan nála … Az őrnagy az iratokat zsebre vágva ellovagolt, később ámulva hallotta, hogy ki volt az, akit a szökőkútnál, a héjjasfalvi út mentén látott.

FELKERESTÜK CIONTA JÁNOS egykori jobbágy unokáját – az öreg Cionta tudvalevőén részt vett annakidején a halottak eltemetésében. Itt megtudtuk, hogy az „öreg“ többször is elmesélte otthon a véres csatát és a másnapi temetést. Az Ispán- (akkor Szökő-) kútnál talált halottról is beszélt, meg is nevezte, hogy az Petőfi volt, a nagy magyar költő, ő tette szekérre, féloldalt feküdt, átdöfött mellel, amikor felemelte, alatta a föld tele volt alvadt vérrel… Már rég nem élt, teljesen hideg és merev volt. A közelben van a Cionta-telek, itt ástak egy kisebb sírt, 20–25 embernek, ez volt a legközelebb az Ispán-kúthoz, Cionta ide hozta szekéren, itt temették el 20–25 harcossal együtt – tehát Petőfi a Cionta-telken fekszik. A későbbi irodalom megemlíti, hogy ezen a szakaszon Bem 88-as szatmári zászlóaljának katonái – az ágyúfedezeti szakasz – estek el, akik között sok román fiú is volt. 1888-ban erre a helyre Haller József egy síremléket, fakeresztet és két egykori ágyút állíttatott. A síremlék felavatási ünnepségére több román lelkész jelentette be az érkezését, mert köztudomású volt, hogy ott magyarok és románok együtt fekszenek. Petőfi tehát – minden valószínűség szerint – román és magyar fiúkkal fekszik közös sírban.(…) A síremléket aztán 1889-ben az akkori főszolgabíró rendeletére lebontották, és akkor nyoma veszett. (…)
Dienes arra utal, hogy román-magyar munkakollektívát kéne szervezni Petőfi kutatókból, antropológusokból és feltárni a Cionta-telek sírját. Törők Aurél és Salamon orvos szerint is Petőfi bal felső szemfoga szinte agyarszerű, kiálló volt, annyira, hogy felső ajkát is egészen megduzzasztotta; ezen az alapon a csontvázak közül ki lehetne emelni a költő maradványait… (…)

BEJÁRTUK A CSATATÉR más pontjait is (…).Az üldöző ulánusok – magyarázta Dienes – elérték Petőfit. Egyikük (…) elébe lovagolt. Felemelkedett a kengyelben, dzsidáját lefele döfve a költőbe szúrt. Bal mellén érte a szúrás, szíve, tüdeje felhasadt, ahogy a lovas kirántotta fegyverét. Ilyen sebbel nem sokat él az ember. Heydte már holtan találta. Tehát a rejtély tisztázódott: az Ispán-kútnál (akkor Szökőkút) szúrta le a cári ulánus a menekülő, fegyvertelen, civil ruhás Petőfit
– ott és így halt meg! Szibéria és a többi legenda szertefoszlott.
Hol nyugszik? Erre vonatkozólag Dienes egyik legutóbbi levelében így ír: „Nincs más álláspont, csak a Heydte-Lengyel féle, nincs más halálhely, csak az Ispánkút, és nincs más valószínű tömegsír, csak a Cionta-kert… A Cionta-kerti feltárás emberi és hazafiúi kötelességünk: meg kell néznünk, hogy itt vannak-e a költő testi ereklyéi, vagy nincsenek…, a feltárás tehát valóban a két nép közös ügye, és mi ezt a közös ügyet szolgáljuk.” Arra a meggyőződésre jutottam, mint Dienes, hogy igenis, fel kell tárni a Cionta-telken levő tömegsírt. (…)

A „PETŐFI-ÜGYBEN“ kihallgatáson voltam több ízben Dr. Groza Péternél, a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa elnökénél, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta meg a Petőfi-kérdést, sőt elkérte olvasni a vonatkozó irodalmat is. Megígért minden támogatást. Később aztán a párt Központi Bizottságához memorandumot adtam be ebben az ügyben, mely után a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkakollektívát nevezett ki, és ezzel a „Petőfi-ügy“ a végcél felé közeledik. A Cionta-telken a közeljövőben, – június hó folyamán – megkezdődik a tudományos munka, a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival egyetemben.
Ott lesz-e Petőfi a Cionta-kerti sírban?
Ha igen, az egész haladó világ érdeklődéssel fordulna Fehéregyháza felé, ahol a világirodalom nagy lírikusa pihen százhét év óta.


*(1956-os cikk Szilágyi Zoltán hagyatékából)

2018. április 21., szombat

CSEKE DOMOKOS: A föld legmagasabb vasútja (1933)

Ma az autó és repülőgép korszakában még mindig csodálatra indítanak a vasútépítő technikának azok a nagyszerű alkotásai, amelyek a magas hegyek világába viszik fel az embert. Ezek a hegyi vasutak lehetővé teszik bárkinek olyan vidékek könnyűszerrel való meglátogatását, amelyeket azelőtt csak edzett és bátor turisták érhettek el nagy fáradsággal. Európában már sok helyen épültek nagyszerű hegyi vasútak, főképpen az Alpokban. Ezek a vasutak részint a magas helységeken keresztül segítik elő a szomszédos vidékek vagy országok közeledését, — ilyen a Gotthard- és a Simplon-vasút Olaszország és Svájc között, — részint a kényelmesebb turisták részére teszik könnyen hozzáférhetővé a nagyszerű kilátással kecsegtető magasabb hegycsúcsokat. Ilyenek a svájci Rigi- és Pilátus-csúcsokra vezető fogaskerekű pályák, vagy a Berni-Alpok egyik legszebb csúcsára, a Jungfrau-ra fölvezető pompás hegyi vasút, mely villamos erővel vontatja fel könnyűszerrel a turistákat a 4100 m. magas gyönyörű csúcsra.
De a föld legmagasabb hegyi vasútja nem Európában épült, hanem Amerikában, a minden lehetőség hazájában. Dél-Amerika nyugati részén, Peru államban találjuk a legmagasabb vasuti vonalat, amely Callao kikötőből, tehát a Csendes-Óceán szintjéből indul ki, és Lima fővároson át keresztülmegy az Andok hatalmas hegyláncán, miközben majdnem 5000 m magasra (4880 m.) emelkedik, végül a 3775 m. magasan fekvő  Oroya városkában  végződik.
Ezt az ú. n. perui Central-vasutat 1870-ben kezdte építeni egy amerikai vállalkozó cég. Mikor a Peruhoz tartozó parti szigeteken ráakadtak a nagy mennyiségű értékes madár-trágyára (guanóra), ennek kereskedelmi értékesítésére a peruiak nagy vállalkozásba fogtak és megépítették az Andokon keresztül vezető Central-vasutat, amely tulajdonképpen arra van hivatva, hogy összekösse a Csendes-Óceán partvidékét az Andok keleti lejtőin eredő Amazon-folyam hajózható vízrendszerével.
Callao és Oroya között a távolság légvonalban mintegy 150 km, de a vasútvonal tényleges hossza majdnem kétszer annyi a sok kapaszkodó szerpentin és kerülő miatt. A pálya helyenként rendkivül meredek és olyan nehezen járható terepen épült, hogy tervezése igen nagy fejtörést adott a mérnököknek, építése pedig rengeteg munkába és költségbe került. Képzeljük csak el, a vasútvonal némely helyen olyan meredek hegyoldalon vezet, hogy felülről lebocsátott függőállványokról vésték a munkások a szikla oldalába a pályát. Az ilyen munkákra csak kiszolgált tengerészmatrózokat használtak, akik hozzá voltak szokva a szédületes magasságokhoz.
A vasút több helyen alagutakban tűnik el a sziklabércek között, majd ismét előbukkanva zúgó hegyi folyókat hidal át óriási viaduktokon. Az egyik ilyen áthidalás 180 m. hosszú és 4 hatalmas ívben vezet át a folyón. Az ívek 80 m. magas vastornyokon nyugszanak s a szükséges vastömegeket e célra épített acélsodrony-pályán gördülő kocsikon szállították a megfelelő helyre. Egy másik szakaszon két égbenyúló sziklacsúcs között hidalja át a nagy mélységet a vasúti híd és a sínpár, alighogy kijön az egyik alagútból, a hídon áthaladva egy másik alagútban tűnik el. Óriási és nehéz munkát kellett végezniök ezen a pályán a mérnököknek és munkásoknak egyaránt, hiszen a járhatatlan hegyoldalakon utak egyáltalán nem voltak, úgy kellett bevésni a kemény sziklafalba azokat az ösvényeket, amelyeken öszvérekkel szállították a szükséges anyagot a vasútépítéshez. De e nehéz és fáradságos munkánál is több bajt okozott a munkásoknak az a veszedelmes, kiütéses lázbetegség, amelynek a vasút építése alatt legalább 700  munkás esett áldozatul.
A mérnöki tudomány azonban mindeme nehézségek ellenére elkészült a vasútvonallal, amely a Galera-alagútnál levő vízválasztón éri legmagasabb pontját, onnan aztán fokozatosan ereszkedik Oroyáig. Ezen a rendes nyomtávú hegyi pályán ma is meglehetős primitív vonatok közlekednek és 8 óra alatt a tropikus éghajlatú száraz partvidékről az örök hó birodalmába szállítják az utast, olyan magasságba, mint a Mont Blanc. Ezen a szédületes meredek úton minden fogaskerék vagy sodronykötél nélkül, pöfögve cipeli fel az ócska szerkezetű mozdony a néhány kocsiból álló vonatot a legmagasabb pontig, ahonnan vígan zakatolva ereszkedik a végállomásig.
Aki végigutazik ezen a vasútvonalon, élvezheti a magas hegyi utazás minden gyönyörét és szépségét, de megkóstolhatja annak kellemetlenségeit is.
Ahogy a vonat elhagyja a növényzet borította tájat és a magashegyi régiókba ér, az utasok még változatosabb és nagyszerűbb tájképi szépségekben gyönyörködhetnek. Jobbról-balról meredek gránitfalak, csipkés sziklacsúcsok vagy szédítő mélységek, majd bevágások, alagutak és zuhogó vízesések teszik változatossá az utazást — egy ideig. Háromezer méteren felül a legtöbb utas, aki az alacsony vidékekről jön, szédülni kezd, sápadt lesz és rosszul érzi magát. Nem érdekli már a vidék szépsége, nem érdeklik a hegyi ösvényeken tovahaladó teherhordó lámák, sem a völgykatlanokban meghúzódó indián falucskák. Elfogja őket a „hegyibetegség." A légnyomás ilyen nagy magasságban sokkal kisebb, mint lent a völgyben, s az utast, aki ehhez a nagy nyomáskülönbséghez ilyen rövid idő alatt nem tud hozzáalkalmazkodni, természetesen rosszullét fogja el, nincs elég oxigénje, s úgy érzi magát, mint a vízből a levegőbe kivetett hal. Ilyenkor nem szabad sem dohányozni, sem szeszes italt fogyasztani, de még nagyon mozogni sem, mert az még rosszabbítja a helyzetet. A vonat egyészségügyi személyzete rendesen megjelenik minden kocsiban az oxigénkészülékkel, amelyből a sápadt utasok jókat szippantanak.
Érdekes, hogy az ilyen magasságban élő indián lakosok fürgén mozognak, nagy terheket cipelnek, kukorica pálinkát isznak, és nincs semmi bajuk. Az oroyai rézbányákban dolgozó munkások annyira alkalmazkodtak a magas hegyvidék ritka levegőjéhez, hogy ha lemennek a völgybe, tüdővészbe esnek, lázt kapnak és rövidesen elpusztulnak. Orvosi vizsgálatok megállapították, hogy a hegylakók vérében sokkal több a vörös vérsejt, mint a völgyben élő lakosokéban, hogy jól kihasználhassák a masgaslati levegő kevés oxigénjét.
Aki szereti az izgalmas utazást, annak a feljövetelnél még nagyobb élvezetet nyújt a pályakocsin való leereszkedés ezen a vonalon. A Galea-hágótól le egészen a fővárosig a majdnem 200 km. hosszú pályán egyfolytában minden hajtóerő nélkül le lehet ereszkedni egy kis, kézifékkel ellátott pályakocsival, és sokkal rövidebb idő alatt, mint vonaton, olyan sebességgel, amilyent csak utasok s a vezető vakmerősége és idegei megengednek. Olyasféle élvezet ez, mint a hullámvasúton vagy a ródlipályán való leereszkedés, csakhogy hol van ilyen hosszú ródlipálya a földön? De az élvezet mellett ez az út veszélyes is. Az éles kanyarulatokban mindig félhet az ember, hogy nagy sebességnél a centrifugális erő kiröpíti a könnyű pályakocsit a szédítő mélységbe, vagy a pályára eső szikladarabok okozhatnak veszedelmes kisiklást. Mindenesetre nagy lelkierő és óvatosság szükséges ahhoz, hogy baj nélkül leérjen az utas. De akik megtették ezt a veszedelmes utazást, azt mondják, hogy minden fáradságot és izgalmat megér az a  gyönyörűség, amelyben részük volt.


Forrás: Jóbarát (katolikus ifjúsági folyóirat) 1933. december 15. / Szerző kolozsvári földrajztanár volt a két világháború között, Kalandozó nagyapja.

2018. április 20., péntek

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (8. - befejező rész)

Várnában a legolcsóbb kemping Galatában volt. Amikor előőrsként körüljártam, nem tetszett, mert nem volt „művészbejárója”, azaz ép volt a drótkerítés, de amúgy is, messze esett a strandtól. Ekkor úgy döntöttünk, direkt a strandra megyünk, ami egy magas partszakasz alatt terült el. Miután lementünk a lépcsősoron, hanyatt vetettük magunkat a meleg homokon, és csak pihentünk, az eget bámulva. Az sem érdekelt, hogy csomagjaink szanaszét hevernek körülöttünk. Végre magunkhoz tértünk a cipekedés után, de még mindig a homokon ülve az örökmozgó, ütemesen szuszogó tengert néztük. Balkáni zene, az örökszép Zingarella ömlött szét a térben. Nem tudom, ki énekelte, mert több művésznek is szerepelt a repertoárján, mint: Doran Mazar, Enrico Macias és Darko Domijan. És egyszer csak megpillantottunk egy vékony emberkét. Bodor füstöt eregetett pipájából, és kopott, drapp micisapkáját félrecsapva kopasz fején, önfeledten táncolni kezdett a zene ritmusára. Olyan volt, mint Popeye a rajzfilmből. Csak a spenótkonzerv hiányzott a jobb kezéből! Odamentünk hozzá, s most már közelről néztük elragadtatva. Amikor a dalnak vége lett, lelkesen megtapsoltuk. Popeye, Popeye hajtogattuk nevetve. Az öreg, mert lehetett legalább 70 éves, kikapta fogatlan szájából a pipáját, ami kialudt táncközben, és próbálta újra működésbe hozni. „Csakaj. csakaj” (várj, várj) mondta Éva és eliramodott a csomagokhoz. Nemsokára visszatért egy lila doboz Timiș cigarettával, és az öreg kezébe nyomta. Szpaszivo, (köszönöm) omlott az öreg a nyakunkba nevetve. Átölelte mindkettőnk vállát és a strand szélén a magas fák alatt lévő két lakókocsihoz húzott. Tulajdonképpen itt volt a kapu is, a jegyek bódéjával, itt lakott az egész személyzet. Az egyik lakókocsin jó nagy vöröskereszt díszelgett. Ez tehát az elsősegélypont, állapítottam meg magamban. A kasszában gyönyörű, huszonöt év körüli nő ült. Szabályos arcából smaragdzöld szemek villogtak elő, hosszú fekete haja a derekát verte. Olyan volt, mint egy fekete macska, vagy Szafi, a Cigánybáró című mesefilm változatából. Megismerkedtünk. Gyimka, mondta Ö. Mi is megmondtuk a nevünket, mutattuk útlevelünket, és elárultuk jövetelünk célját: turiszt! Az öreg neve Marin bácsi volt, egyben Gyimka nagyapja, aki meglepően jól beszélte a román konyhanyelvet. Megkértük őket, engedjék meg, hogy három napra a lakókocsik mellé felhúzzuk sátrunkat, mert a kemping nekünk túl messze van. Nem volt semmi akadálya, csak arra kértek, ha véletlenül a rendőrök erre portyáznak, és kiszúrnak, mondjuk azt, hogy barátok vagyunk, már 15 éve, és most pár napra átjöttünk meglátogatni őket. Ezt a szöveget betanultam bulgárul, és minden rendben volt. Nyomtunk két puszit az öreg arcára kétfelől, és attól fogva Popeyének szólítottuk. Nem haragudott érte, mivel mondták ezt már mások is neki.


A strand ahol néhány napot töltöttünk

Aztán magunkra öltöttük fürdődresszeinket, és egész délelőtt a tengerben lubickoltunk. Valamikor dél körül Gyimka jött utánunk, addig keresett, amíg megtalált a nyüzsgő fürdőzők között. Kézen fogva húzott a lakókocsik előtt lévő hosszú, kecskelábú asztalhoz, ahol ott gőzölgött a finom bolgár gyüvecs. Muszáj volt velük ebédelni, hiába szabadkoztunk, hogy köszönjük, van élelmünk. Rajtunk kívül négy egyetemista és két barnára sült, izmos fiatalember ült az asztalnál. Az egyetemisták sátrai a miénk mellett álltak, őket is ugyanúgy befogadták, mint minket. A két fiatal, Iván és Misko, Gyimka testvére és unokatestvére voltak. Azért nem láttuk őket mostanáig, mert egész délelőtt a bójákon kívül, mentőcsónakokkal őrjáratoztak. Hivatásos tengeri mentők voltak. Az ebéd végeztével a fiúk mentek is vissza tovább portyázni. De közben megkérdezték, mit szeretnénk vacsorázni? „Râba” (halat), mondtam én. A strand este hatig tartott nyitva, mert a magas part hamar árnyékot vetett a homokos napozóra, és már ilyenkor nem volt kellemes a strandolás. Mi hosszan sétáltunk, kagylókat gyűjtöttünk, és az elárvult tengerparton az apró, még meleg tűzhelyeket nézegettük, turkáltuk. Ugyanis napközben megfigyeltük, hogy a bolgárok a sziklákról fekete kagylót gyűjtenek. Hiszen ez ehető, a Mytilus edulis, az ehető kék kagyló, jutottak eszembe az egyetemi biológia órák! A homokba mélyedéseket vájtak, a kagylót belerakták, kis máglyát gyújtottak fölötte, ami szénné égett. A parázzsal betakarták a kagylókat, s még némi homokot is húztak rá. Egy idő után kibontották a kupacokat és megették a szétnyílt kagyló húsát. Egy-két tűzhelyen találtunk szétnyílt, ott felejtett kagylót. „Megkóstolom”, mondtam. Evinek nem volt kísérletező kedve. Én azonban kivettem a kagyló hüvejknyi, sárga húsát és megettem. Ízlett. Picit hal íze volt, enyhén sós, kellemes. Másnap már mi is a kagylóvadászok közé tartoztunk.
Naplementekor megjöttek a fiúk. Két hallal teli vedret cipeltek. Mindenik meg volt takarítva, sütéshez előkészítve. Ekkor Gyimka széthúzta a szabadtűzhely parazsát, amit szinte egész délután táplált, rátett egy nagy rácsot, és sütögetni kezdte a halakat. Megfigyeltem, hogy nagyjából egyforma hosszúak voltak, olyan 30 centiméteresek. Nem tudom, milyen fajhoz tartoztak, valószínű tengeri süllők lehettek, alig volt szálkájuk. Gerincüket úgy fejtettük ki, mint a pisztrángét. Amikor a halak megsültek, kihozott egy kb. 10 literes fazekat, és kásztába (a méteres tűzifát rakják így asztagba) rakta benne a halakat. Majd egy másik fazékból annyi muzsdéjt töltött rájuk, amíg az öntet teljesen ellepte őket. Ebben a muzsdéjban nemcsak fokhagyma volt, hanem sok apróka vágott zöldpetrezselyem és kapor is. Gondolom, egész délután az irdatlan mennyiségű muzsdéjjal volt elfoglalva. „Csakaj agyin csász”, mondta. Vagyis várni egy órát. Addig asztalt terítettünk, és be is sötétedett. A felgyújtott villanyégők alatt tízen ültünk asztalhoz az egyetemistákkal együtt. Pompás vacsora volt. A hal mellé rizst ettünk és vörösborral öblítettük le. Aztán megszólalt a Zingarella. A gyönyörű balkáni cigánydal betöltötte a strandot. És a lámpák fénye alatt, a puha homokban, sokáig mezítláb táncoltunk.
Másnap délelőtt bementünk Galata negyed központjába, ahol egy jó nagy önkiszolgáló bolt volt. Mindenféle alapélelmiszert vásároltunk, és visszamentünk a strandra. Mindent odaadtunk Gyimkának, mert úgy éreztük, nem fogadhatjuk el ingyen az étkeztetést. Csak hosszas rábeszélés után adta be a derekát, miután megfenyegettük, hogy akkor nem ülünk az asztalhoz, hiába is hív. A kenyéren csodálkozott, és azt mondta, ők jóformán soha nem esznek kenyeret, inkább mindenhez rizst használnak. Egész nap strandoltunk, majd estefelé megérkeztek a fiúk és azt javasolták, menjünk vacsorázni valahová a városba. Beleegyeztünk. Jött Gyimka, de Popeyet hiába hívtuk, azt mondta, valakinek őriznie kell a strandot is. Átautóbuszoztunk az Aszparuhovo – hídon, és valahol az Aranyparton, ahol egyik elegáns szálló a másikat érte, megállapodtunk egy étteremnél, aminek a terasza majdnem a tengerig nyúlt. Nem tudom már, hogy mit ettünk, de sok bolgár sört ittunk. Emlékszem, a felszolgálók apácának öltözött pincérnők voltak. Kérdeztem is, miért? Mire azt felelték, a kerthelyiség valamikor apácazárda volt, és így próbálnak visszaemlékezni a múltra.
A köszöntőkből és koccintgatásokból kiderült, hogy tulajdonképpen Iván harminchatodik születésnapját ünnepeljük, azért a vendéglői kiruccanás. Másnap, nem tudván mit adjak neki ajándékba, mert mindenki meglepte valamivel, neki adtam szinte egészen új, terepszínű, zöld, barna, drapp foltos vászonmellényemet. Akkor kezdett divatba jönni ez a katonai ruhadarab, aminek Iván nagyon örvendett, mert amint mondta, ilyen senkinek sincs Várnában.
Távozáskor nem álltuk meg, hogy két tipikusan csurgatott, barna, mázas kerámiapoharat ne csenjünk el szuvenirnek. Ma is meg van.
Hazafelé menet, a nagyon késői órában, az autóbuszban alig voltunk tízen. Egyszer csak egy fekete szakállas, torzonborz alak szólongatni kezdett, amiből persze egy szót sem értettem, de annyit igen, hogy nagyon durván udvarolni akar. A csoda vigye el, vörös hajam már megint felkeltette egy dilinyós figyelmét! Valószínű éjjeli pillangónak nézett! Olyan volt, mint Brutus, a macsó tengerész a Popeye c. rajzfilmből, s még a trikója is kék–fehér csíkos volt. Ráadásul alig állt a lábán a részegségtől. Iván mondott neki pár szót, amiből csak annyit értettem: „májá zsena” (az én nőm) és jó szorosan magához ölelt. Nem is tiltakoztam, mert megértettem, ha nem játszunk egy kicsit, ez a dinoszaurusz képes összeverekedni vele. Kétkedve bámulta hirtelen jött „szerelmünket”. Szerencsére a busz megállt, mi hamar leszálltunk, mielőtt Brutus is lelépett volna róla.
A következő délelőttön Marin bácsival a Várnai Ulászló parkmúzeumba mentünk, az általuk Vladislavovónak nevezett városnegyedbe. Régen különálló település volt. Ez a Hunyadi János úton található. Nem is sejtettük, hogy I. Ulászló lengyel-magyar királyunkat ennyi évszázad után is ilyen nagy tisztelet övezi. A XV. század közepén, az 1444-ben lezajlott Várnai csata Európa történelmének egyik vesztes csatája, ahol a fiatal, alig 20 éves király, az oszmán birodalom ellen vívott küzdelemben esett el. A forrófejű uralkodó nem elég, hogy megszegte a pár évvel korábban a törökkel kötött békét, de ráadásul nem hallgatott Hunyadi Jánosra sem, és harci kedvében, kis csapatával a janicsárok közé vágtatott.


Az I. Ulászló mauzóleum

Maga Hunyadi János, a fővezér is, habár próbálta menteni a királyt, alig tudott megmenekülni a biztos haláltól. Azt a helyet, ahol a királyt és kíséretét lekaszabolták, a több évszázados török elnyomás alatti időkben is fakereszttel jelölték. A csatában lengyel, cseh, szlovák, magyar, horvát, bosnyák, román, szerb, bolgár csapatok, meg egy kisebb pápai különítmény is részt vett, de mindez nem volt elég az oszmán túlerővel szemben. Összesen lehettek vagy 17.000-en. II. Murád szultán annyi katonáját vesztette el, hogy kezdetben el sem hitte, hogy győzött. A csata sikertelen kimeneteléhez egyes történelmi kútfők szerint az is hozzájárult, hogy a török szultán a még gyermek III. Vladot (a későbbi Drakulát) és öccsét, szép Radut túszként hurcoltatja Drinápolyba, így kényszerítve apjukat, Havasalföld vajdáját, Vlad Dracult (Ördög Vlad, vagy II. Vlad) az árulásra, aki a Várnai csata előestéjén a haditanácsban elhangzottakat tudatta a szultánnal. Más történelmi források szerint a szerbek (bosnyákok) voltak a suttogók.
A mostani emlékparkot 1924-ben alapították. 1935-ben mauzóleumot emeltek I. Ulászlónak VLADISLAO VARNENSI felirattal. Ebben Ulászló jelképes sírját néztük meg. A Várnai csata 520. évfordulóján, 1964-ben, múzeumot alapítottak, amely a Várna melletti ütközetre vonatkozó dokumentumokat, fegyvereket őrzi. Ezeket a varsói, budapesti, bukaresti és belgrádi múzeumok adományoztak. A török elleni balszerencsés ütközet színhelyén két, i.e. IV. századi trák sír is található. Bulgária teljes leigázása 1444-től kezdődött és tartott 1877-ig, a Plevnai csatáig. Megható volt, amint Marin bácsi azt mondta nekünk: mi bolgárok soha nem felejtjük, hogy, ti, magyarok segítséget nyújtottatok nekünk. Ezt mindenki tudja, és azt is, hogy testvérek vagyunk. Az nap este a társaság újból „vendéglőzni” akart. Nekem az előző esti buszos jelenet miatt, na meg azért, hogy ne költekezzenek annyit házigazdáink, nem volt kedvem velük tartani. Mondtam, menjenek csak nyugodtan, majd addig alszom a sátorban, amíg visszajönnek. Erre Iván azt mondta: szó sem lehet, hogy egyedül maradjak, huligánok is szoktak erre járni. És maradt Popeye is. Iván lefeküdt a sátor elé egy vászonlapra, én pedig tényleg az igazak álmát aludtam. Közben a tenger hatalmasra nőtt, szinte a sátorig duzzadt a dagály idején. Napkeltekor, amikor a tengeren a végtelenbe nyúló ezüst holdsugarak útját felváltja a Nap aranyló útja; ébredtem, mégpedig harsány hahotára, és erre a szövegre: Iván szábáká! Iván szábáká! (Iván kutya!) Kidugtam a fejemet a sátorból, ott állt az egész díszes, csúfolódó társaság: Gyimka, Misko, Éva, és az egyetemisták, akik akkor tértek vissza egész éjjeli „turnéjukról”. Iván valóban úgy nézett ki, mint egy küszöbön alvó, házőrző eb. Gyimka, mondtam, főzöl egy kis kávét? Hát, már hogyne főzött volna – és ennyi embernek nem is keveset.


Részlet a Kőerdőből

Aztán Marin bácsit kezdtem faggatni, merre van a Kőerdő, a Pobiti Kamni? Szószerint, „bevert kövek” vagy „kőcövekek”. Nem emlékszem, hányas busszal kellett oda menni, de a Szófia felé vezető főút közvetlen közelében van, kb. 18 km-re Várnától, pár kilométerrel Devnya település előtt. Az út gyakorlatilag átvágja a Kőerdőt. A Balkán hegység előterében lévő ú.n. Bolgár Tábla nevű nagytájon terül el. A roppant érdekes képződmények keletkezéséről ma sem egyöntetűek a vélemények. A legelfogadottabb magyarázat szerint valaha, úgy kb. 50 millió éve, ezt az enyhén dimbes-dombos tájat (magassága: 200-500 m tf.) tenger borította, több réteg márgát, homokkövet, mészkövet rakva le. Koruk: a felső kréta korszak, ami az alapkőzeteket képezi, és az óharmad (paleocén, eocén, oligocén) időszak, ami rájuk ülepedett, és amit a bennük lévő számtalan fosszília igazol. Ezek csigák, kagylók és főleg nummuliteszek (Szent László pénze, Kolozsvári Fellegvár, Tordai-hasadék), amelyek csak az oligocénre jellemzőek. Ezeknek a torony-, vagy kéményszerű oszlopoknak mintegy 90 %-a üreges. Ezért feltételezik, hogy olyan formán keletkezhettek, mint a barlangi cseppkövek. Azaz a fedő réteget képező eocén korú tengeri mészkövet, mivel igen könnyen oldódó kőzet volt, a csapadékvíz kioldotta. Az pedig túltelített meszes oldat lévén, lefelé szivárogva az alatta lévő homokkő réteget összecementezte. A mészkő fedő lepusztulása után a szél és fagyerózió lecsiszolta és elhordta a megkeményedett oszlopok közötti homokot, apró kavicsot, port. Így maradtak épen a szilárd oszlopok, amelyekkel már nem tudott olyan könnyen elbánni a szél. A Bulgáriában élt ókori népek babonásan tisztelték a helyet. Kezdetben a kőerdő sokkal sűrűbb volt, de a környék lakossága építőanyagnak hordta el egy részét. Védelmére ma sem hoztak törvényt, nincs a nemzeti parkok ranglistáján, csupán természetvédelmi területként tartják számon 1937-től kezdve. Napjainkban az Aranyhomok Natúrpark nevű intézmény ügyeli fel. Kevés belépti díj fejében könnyen bebarangolható a 253 hektáros terület, ahol 14 kőcsoport található egy kb. 700- 800 méter hosszú ösvény mellett. A magyar utazók elég hamar felfedezték. 1860-ban a lipcsei Illustrierte Zeitung rajzoló-tudósítója, Kanitz Fülöp Félix adott hírt róla, akit a Balkán Kolumbuszának is neveztek hosszas balkáni csavargásai és tudósításai után. Később, 1930-ban Zalányi Béla professzor ír tanulmányt róla, majd Pásztor Ferenc ismerteti a Kőerdőt, 1975-ben megjelent riportkönyvében. De a világjáró földrajztudós Balázs Dénes és társa Maár Imre is megfordultak itt 1962-ben.

Évi már megint a lustálkodást választotta, amin nem is csodálkoztam az átmulatott éjszaka után. Inkább napozott, minthogy a Kőerdőt bámulja. Én pedig nem bántam meg, hogy útnak indultam, ma is egyik felejthetetlen élményem. Aztán pakolni kezdtünk. Marin bácsi és a fiúk kikísértek az állomásra. Az autóbuszban az öreg a tenyerembe csúsztatott egy apró csigákból összeragasztott kerek medált, és egy szárított tengeri csikót. Ma is őrzöm mindkettőt a fosszíliáim között.

Késő este léptük át a román határt Negru Vodánál. Alig lehetett észrevenni. Az állomás teljes sötétségbe burkolózott, csak távolabb pislákolt néhány sápadt villanykörte. Aztán, mint mindig, jött a rám zuhanó álomkór, amely a vonatokon szokott megrohamozni. Félálomban hallottam, amint Évi kérdezi az ellenőrtől: Költsem fel? Nu – nu, felelte amaz. Elég volt neki az útlevelem, amit a barátnőm nyújtott át. Semmi pénzért sem tételeztem volna fel róla ennyi tapintatot. Hiába akartam látni Saligny híres, csernavodai hídját, amin áthaladtunk, az álomkór nem engedte. Csak Bukarestben ébredtünk fel, ahol átszálltunk a hazafelé tartó nagybányai gyorsra.
Itthon, ha Bulgáriára akartunk emlékezni, sokszor meghallgattuk a Zingarella dalát, amit Éva kapott ajándékba Miskótól. Évekig leveleztünk Marin bácsi családjával, százszor megköszönve kedvességüket. Nagy csavargásunk szerencsésen zajlott és végződött, de manapság semmi pénzért sem ismételném meg.

(Vége)

2018. április 7., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (7)

Mindent egybevetve, Szófiát nem tartom látványosan szép városnak, már csak azért sem, mert nincs egy valamire való folyó a közepén, ami minden fővárost megszépít.
Másnap belekeveredtünk a bolgár augusztus 23-ba! Mivel az ünnepre való tekintettel egy csomó utcát lezártak, nagyon nehezen jutottunk el az autóbusz állomásig. Végül nem oda mentünk, ahová akartunk, hanem Borovecbe a Rilai-kolostor helyett. Későn érkeztünk, a rilai busz már elment. Két órás buszozás után megérkeztünk Borovecbe. A 2925 m magas Muszala (Allah háza) csúcsot viharfelhő takarta. Ezért a felvonót leállították. Ha sikerült volna feljutni a háztető alakú gerincre, csak egy fél órát kellett volna gyalogolnunk a csúcsig. Pedig utunk egyik legtöbbet dédelgetett álma Bulgária és egyben a Balkán félsziget tetejének meghódítása volt. Borovec csendes, kis hegyi üdülőnek nézett ki, körülbelül olyannak, mint Hargitafürdő a szocializmusban. Még egy valamirevaló kávézót sem találtunk a faluban, de az is lehet, hogy nem jó helyen kerestük. Csak egy trafik és egy élelmiszerbolt árválkodott a főutca szélén. Turisták sehol! Nem sokáig sétáltunk, mivel a fekete viharfelhő gyorsan leereszkedett a Muszala csúcsról. Hideg szél fújt, s a szemerkélő ködben alig vártuk, hogy induljon már a Szófiába menő autóbusz. Nem baj, vigasztaltam magamat, majd visszatérek ide máskor, de erre soha nem került sor, hiába jártam be Bulgária történelmi városait és a tengerpartot későbbi túráim alkalmával. Így nem láttam, mennyit fejlődött Borovec, mert időközben felkapott síparadicsom lett belőle, előlépve Bulgária elsőrangú magashegyi üdülőjévé, akárcsak idehaza Brassó-Pojána.
A következő napon a Rilai-kolostor, a bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye volt az úti cél. Bulgária leghíresebb, kirakat kolostora a Rila hegység lábánál igen bizarrnak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított a nálunk megszokott román kolostorokhoz. Nem volt sem komor, sem félelemkeltő, de még misztikus sem, hanem kimondottan romantikusnak és kedélyesnek látszott, amelyből áradt a vidámság és könnyedség, pedig, ha hosszas történetére gondolunk, voltak sötét korszakai, főleg a török megszállás idején. A Rila hegység 2729 m magas Maleovica (vagy Maljovica) csúcsa alatt meghúzódó épületegyüttes, tulajdonképpen egy üldözési mániában szenvedő kényúr, Hreljo agyszüleménye, aki élete utolsó szakaszában Hariton néven szerzetes lett, ide bújva ellenségei elől.
A völgy, ahol az út a kolostorig vezet, még most is nehezen járható, vadregényes, hát még ezelőtt 500 évvel! Szófiától délre, 65 km-re fekszik. A kolostor kialakulása nagyjából a X. századra, a mi Géza fejedelmünk korára esik, amikor az akkori Sredec (Szófia) környékén élt egy pásztor, más források szerint nemes ifjú, aki 25 éves korában remeteségre adta a fejét (akkor kettyent meg szegény). Hogy minél jobban elzárkózhasson a külvilágtól, sokáig változtatta lakhelyét, míg végül a Rila hegység lábánál állapodott meg. (Fóbiás lehett az istenadta, irtózott az emberektől!) Időközben hírneve a csodálatos gyógyításoknak és ördögűzéseknek köszönhetően egyre csak nőtt. Lassan követői is akadtak. Őt magát szentként kezdték emlegetni, különösen miután kigyógyította betegségéből I. Péter bolgár cárt (927-968). Később állítólag Rilai Szent János ereklyéi gyógyították meg a súlyos beteg I. Manuel bizánci császárt (1143 – 1180) is. Egy portya során koporsója a magyarokhoz került, és az esztergomi bazilikában helyezték el mumifikálódott holttestét. Ekkor itt is számos csoda történt, többek között megnémította az ellene beszélő esztergomi érseket! (Nahát, halottról semmit, vagy jót!) Erre III. Béla király nagyon megijedt (a kutyafáját! ) aranyba és ezüstbe foglaltatta a koporsót, és 1187-ben vissza vitettette Serdika városába. I Asen bolgár cár Veliko Târnovoba, az akkori fővárosba viteti, de csak 1468-ban kerül végleges helyére, a Rilai-kolostorba, ahol azóta is csodákat művel, ha csak bele nem fáradt, vagy meg nem unta!
Ahogy teltek a századok, bolgár cárok és előkelők gazdag adományokat tettek a szerzetesek részére, a kolostor fejlesztésére. Több, valami 20 falu tartozott hozzá, amint az egy, a kolostor múzeumában őrzött, 1378-as adoménylevélből kiderül. A kolostor mindig a bolgár szellemi élet és művészet fellegvára volt, ahol a legínségesebb időkben is neves művészek, ortodox egyháztudósok, tanítók, írók, költők húzódtak meg és alkottak maradandót. 1976-ban nemzeti emlékhellyé avatták, 1983-ban méltán rangsorolták a világörökség gyöngyszemei közé.

A Rila kolostor katedrálisa
A kolostor 2 emeletes, árkádos épületsorból áll, melyet piros és fehér téglasorok váltakozásával kialakított sávok díszítenek. A csíkos, hajlított ívek a Cordovai nagymecset oszlopdíszeit juttatták eszembe. Az oszlopos lakóépületek az udvar peremén szabálytalan négyszög alakban helyezkednek el. Az udvar közepén foglal helyet a tipikusan bizánci jelleget viselő Szent Szűz Születése kolostortemplom. Vakolatlan oldalait csíkozott tégla rétegek díszítik. Előtte hangulatos díszkutacska szórja cseppjeit. Mellette áll az un. Hreljo – torony, amelyet a templommal együtt Hreljo Ohmucsevics (Stefan Dragovoj), helyi kiskirály építtetett. Kétes hírű jellem volt, korának kalandora, aki észak Macedóniát és a Rila hegység térségét birtokolta, miután saját seregével részt vett a II. Andronikos bizánci paleológus elleni lázadás leverésében, amire ura, IV. Stefan (Ivan) Dusan szerb cár utasította. Dusan, aki közben győzelmet aratott Görögország fölött, felveszi a szerb – bolgár – görög császári címet, és sógorát Ivan Alexandert kinevezi Bulgária cárjává. 1334-1335 ben a két uralkodó ellenséges viszonyba kerül, és a köztük lavírozó Hreljo ekkor építteti védelmi célból, a kolostor udvarán, a már említett lakótornyot. Azonban mindhiába, Stefan Dusan parancsára megfojtják. A massziv kőtororony ma is áll. 1844-ben egy árkádos harangtornyot építettek eléje.
A ma látható kolostorépület több szakaszban, a XIX. században épült a régi, idejét múlt szerzetesi lak helyére. Az újkeletű templom Pavel Ivanovics mester munkája, amit az eredeti Hreljo-féle templom helyére építettek 1834-37-ben. Az ötkupolás, háromhajós bazilika aranyozott ikonosztázzal és gyönyörű festményekkel csábítgatja a látogatót, amelyek nyolc festőművész alkotásai. Közülük a legkiemelkedőbb Zaharij Zograf (Zugrav, vajon honnan is vették a románok ezt a szót?), aki a legtöbb freskót festette, ugyanakkor meghonosította a nyugati barokk elemeit az addig kanonikus, bizánci stílusú, hagyományos ortodox szentkép-ábrázolásokban. A szerzetesi lak egyik szárnyában a kolostori múzeumot rendezték be, amelyben a sok értékes ereklye között megtekinthető egy 14 – 19. századi ikongyűjtemény, a régi Hreljo – templom eredeti kapuja, valamint a híres Raphae-kereszt. Ő egy barát volt a kolostorban, aki 12 év alatt 650 miniatűr alakot faragott a mindössze 81 x 23 cm méretű fakeresztbe. A kolostor területén kívül is találhatók látnivalók. Tőle 3 km-re keletre, távol a főúttól, az erdő közepén fekszik a kicsiny Szt. Lukács remetelak. Nem messze tőle található a Rilai Szent János sírhelye fölé emelt kápolna.
Miután mindent megnéztünk, ebédelni szerettünk volna. A kolostor külső fala mentén, a kapu mellett, ponyvás lacikonyhák alatt, fekete csuhás , szakállas barátok tevékenykedtek. Igen serényen dolgoztak, alig győzték kiszolgálni a népes turistacsoportokat. Miccset sütöttek, és valami elképesztően fehér, lyukacsos kenyérrel, mustárral kínálták. Mi is rendeltünk egy adagot. Minden nagyon finom volt, de a miccs nem hasonlított a hazai román változathoz. Sokkal finomabb, fűszeresebb volt. Meg is kérdeztem miből készült. Disznó, marha, juh és kecskehúsból jött a válasz. (szvinyá, krava, ovca, kapra) Aha! Nálunk kispórolják belőle a kecskét és a juhot, gondoltam, pedig ezek adták meg a bolgár mititei különleges ízét. S ami a legfontosabb, nem volt benne szódabikárbóna, de volt sok bors, fokhagyma, örölt kömény és csombor, legalább is hirtelen ennyi ízt tudtam megkülönböztetni. A másik asztalnál kenyeret sütöttek! De milyent! Egy literes méretű, zománcos fazekakba rakták a kiporciózott, kelt tésztát, és bevetették az izzó kemencébe. Nemsokára kiszedték. A tészta nagyra dagadt, kissé ki is folyt oldalt a fazekakból. De a kövér csuhás csak rákoppintott egy fakanállal a fazék aljára, mire kisuttyant belőle a teljesen fehér, gomba alakú kenyér. Na, ezt jól elfuserálták, gondoltam! Mert a kenyerecskék teteje is fehér volt, éppen hogy bekérgesedett. Ekkor, a még meleg kenyeret felszeletelték és a miccs mellé tálalták. Hatalmas lyukak voltak a tökéletesen kisűlt kenyérben, akárcsak egy trappista sajtban. És a nagyon könnyed, puha kenyér szinte elolvadt az ember szájában. A rilai kenyér titkát nem tudtam megfejteni.

A következő napon a szófiaiak kedvenc nemzeti parkját, a Vitosa hegységet látogattuk meg. 1934-ben alapították, s nemcsak Bulgária, de az egész Balkán első nemzeti parkja. Eredeti területe kisebb volt, de ma már az egész hegységet felöleli, egy 266 négyzetkilométeres területen. 19 km hosszú, 17 km széles, és mint egy fal ugrik ki hirtelen a Szófiai-medencéből.
Gyűrt hegység, jobbára gneiszok, gneisz-gránitok alkotják, ami azonban nem zárja ki az üledékes kőzetek (mészkő) megjelenését sem, különösen a hegység déli részében és a peremeken. A hegység gerincén, az Európában elég ritka szienit is előfordul. Ez egy középmélységben megrekedt kőzet, ami vagy intruzió (benyomulás) vagy az erózió folytán kerül a felszínre, vagy felszínközelbe. A gömbölyűre csiszolt szienit a gerincen látszik a legjobban, ahol kiterjedt, kopár kőgörgetegeket alkot, amelyek a pliocénkori eljegesedés melléktermékei, vagyis gleccserek morénahordalékai és periglaciális származékok. Ezeken bukdácsol végig, a gerincet járó turista az alpin zónában, vagyis az erdőhatáron felül elhelyezkedő kősivatagokon. A hegységnek még mindig van 8 kisebb gleccsere, egy vízesése: a Boyana, gyógyforrásai és 2 vadrezervátuma. Legmagasabb csúcsa a 2290 méteres: Cserni Vrâh (Fekete csúcs). Nagyon érdekes természeti jelenség a Kőfolyó, amely a Cserni Vrâh csúcstól indul, lefelé a hegy oldalán. Tulajdonképpen egy hajdani gleccser után maradt kőgörgeteg, ma tanösvény van rajta kialakítva. A Vitosa Szófia téli síparadicsoma, nyári túrázó és szórakozóhelye. A fővárostól nyugatra, csupán 10 km-re fekszik, és két hosszú felvonóval lehet feljutni a gerincre. Az egyik felvonó, a gondolás, Simenovóból indul; a másik a székes, Dragalevciből. Mi a szimenovói felvonó állomásról libegtünk ki, ameddig a drótkötélpálya vitt.

A híres „Kőfolyó” a Vitosán
Legalább fél órát mentünk, ha nem többet! A városból a 122, 94, 64-es számú autóbuszokkal lehet a Hladilnika végállomásról idáig utazni. Indulás előtt ajánlott tájékozódni! Az említett drótkötélpályákon kívül, 10 kisebb sílift áll a turisták rendelkezésére a különböző sípályák felé. A hegy legtöbb menedékháza és vendéglője az erdőhatár felső peremén van, de egy a csúcson is található. Van itt egy meteo állomás, újabban Tv relé, és maroktelefon antennák. A hegyen és körzetében 4 szálloda, 5 vendéglő, 21 turistaház, 6 nyaralótelep (kemping) és 2 menedékház fogadja a vendégeket. A Vitosára jól hengerelt autós út is felvezet. Ott jártunkkor nem győztünk eleget gyönyörködni a lábunk előtt kibontakozó mesebeli tájban. Az volt az érzésem, innen belátom az egész Bulgáriát, szememmel keresve kelet felé a Fekete tengert. De nem éreztem a sós levegőt, csak a hegy üdítő, friss leheletét, ami teljesen más volt, mint az alant elterülő város benzingőzös, poros levegője.
Másnap Évát hiába akartam elcsalni az  Iszker- áttörésbe, nem volt hajlandó elkísérni. Egyedül vágtam neki. A Panoráma útikalauz szerint ugyanis az Iszker folyó monumentális szurdoka Európa egyik legnagyobb, leglátványosabb szorosa, ahol sok híres cseppkőbarlang található, köztük a Temnata Dupka, amely kiépített, villanyvilágítással ellátott természeti csoda. Eddig a leírás. A folyó két fő ága Borovec magaslati üdülőhely közelében egyesül, alább tóvá duzzasztják, majd áthalad a Szófiai-medencén, érintve a főváros keleti peremét. Innen rövid ideig északra halad, majd keletre és északkeletre tartva a Dunába ömlik. Az út mintegy 50 -60 méterrel a sziklák közt küszködő folyó szintje fölött halad a jobb parton, míg a kettős vágányú vasút a bal part keskeny sziklaperemén zihál előre. Néha helyet cserélve keresztezik egymást. Egyik ámulatból a másikba estem. A szurdok lenyűgöző volt, a több száz méter magas, vízszintes mészkő falakkal, amelyek úgy néztek ki, mint a dobos torta, de a folyó maga csupán egy barnás-fekete, zavaros vízáradat, állapítottam meg. Erről egy szó sem esett a Panoráma útikalauzban, pedig jó lett volna előre tudni, hogy Bulgária egyik legszennyezettebb iparvidékén járunk, ahol a hőerőműtől (Novi Iskâr) a színesfém feldolgozásig (Eliszejna), a szénbányászatig és a cementgyártásig (Vraca) minden egy helyen van, egy körülbelül 60 kilométeres szakaszon. Igaz, hogy közben olyan érdekességek is találhatók, mint a: Kâtinai-földpiramis, Szvoge üdülőközpont, Cserepiski- kolostor vagy Mezdra, ahol vége szakad a szurdoknak.
Vonattal mentem Lakatnik állomásig, ahol a tulajdonképpeni szoros kezdődik. Vele szemben a tényleg elképesztő Lakatniki-sziklák magasodnak. Köztük, rajtuk keskeny turistaösvény vezet az Orlovo gnezdo (Sasfészek) nevű turistaházhoz. Az állomás épülete fölött kb. 300 m magasan fekszik. Közelében van az Iszker-völgy leghíresebb barlangja, a Temnata Dupka. Mivel nem nagyon tudtam kiigazodni az elindulásnál, megkérdeztem egy arra járó asszonyt. Amikor a barlang nevét mondtam, nagyon furcsán nézett rám. Mintha nem hitte volna, hogy minden kerekem kivan! De, mivel tovább emlegettem a Temnata Dupkát, beállított egy keskeny, meredek hegyi ösvénybe, ami csupa bozót és nagyon elhanyagolt volt, mintha alig járta volna valaki. Egyre fennebb kapaszkodtam, helyenként elhagyva egy-egy csámpás villanyoszlopot is. Ez viszont reménnyel töltött el. Gondoltam, biztos a barlanghoz vezető villanyvezeték. Egyszer csak valami megmozdult a lábaim előtt. Vastag, barna kígyó vonaglott az ösvényen. Megdermedtem. A kígyó pedig lekanyarodott róla, és eltűnt oldalt a bozótban. Most már nagyon óvatosan haladtam előre, nem akartam újabb csúszómászóval találkozni, mindaddig, amíg megpillantottam fejem fölött a barlangnyílást. Az ösvény utolsó szakasza nagyon meredek volt. Rozsdás táblán megjelent a barlang neve. Előtte a földig csüngtek az utolsó oszlop villanydrótjai. Sehol egy lélek! Még hogy belépőjegy és idegenvezető! Mégis bemerészkedtem a nagy boltív alatt. Addig mentem, amíg behatolt a napfény. Nem volt benne semmi különös, még egy valamirevaló cseppkő sem, pedig a túrakalauz szerint a 3100 m hosszú, több szintes barlangrendszer barlangtavakkal, vízesésekkel van tele. Nyilván, nem itt! Feladtam. És már az sem érdekelt, hogy csupán 20 percnyi járásra van a Zsitoljub karsztforrás (izbuk). Féltem, hogy az is csak mese. Így aztán visszatértem az állomásra, pedig valami olyasmire vártam, mint a Postojnai-barlang! Ennyit a bulgáriai „fejlett, szocialista turizmusról”. Most már nem csodáltam, hogy miért nézett hibbantnak az az asszony, akitől kérdezősködtem. Biztosan, a nyakamon lógó fényképezőgép hitette el vele, hogy valószínű valamilyen megszállott fotós vagyok, akinek mindenáron meg kell találnia a barlangot.
Megint Évinek volt igaza! Vagy csak megérezte, hogy mikor kell otthon maradnia a kempingben egy kis lustálkodás végett. Nem töltötte hiába az időt, mert megismerkedett a telep villanyszerelőjével, egy huszonéves ifjúval és annak szerelmével, egy kedves, szép barna leányzóval, Marinkával. A fiatalok csak suttogva mertek beszélni a sátorban, és megmagyarázták, hogy a kemping biztonsági felelősánek (titkosrendőr) nem szabad látnia, hogy idegenekkel szóba állnak. Most éppen elment valahová, addig kell megegyeznünk. Kiderült, hogy Magyarországra készülnek kirándulni, és forintot vennének, mert amit az ottani pénzváltó ad, az alig elég az útiköltségre. Nekünk még megvolt a budapesti csencselésből szerzett pénzünk, amit mindenképpen be kellett váltanunk lévára, ha egy pár napot a bolgár tengerparton is el akarunk tölteni. Jó, mondtam, bár amikor négyszemközt maradtunk Évával, aggódni kezdtem, hogy ezek lehetnek esetleg szélhámosok is, és becsapnak, vagy kirabolnak. De Évi fogadkozott, hogy az nem létezik, mert „olyan becsületes képük van!” Na, jól állunk, morogtam, ha a fizimiska után ítélünk meg valakit.
Másnap, tartva a tervhez magunkat, kisomfordáltunk az autóbusz megállóig, nehogy a titkosrendőr utánunk eredjen! Utaztunk a város központja felé két megállót, ott leszálltunk. A legközelebbi kis utcában egy ütött-kopott piros Skoda várakozott, benne a két fiatallal. Beültünk, és elhajtottunk a vasútállomásra. Ők egy pár utcácskával távolabb álltak meg, amíg én bementem az épületbe, lemásoltam az Exhange  ablaknál a léva-forint árfolyamot, és már mentem is vissza az autóhoz. Elindultunk a Vitosa felé. Ha rendőrök állítanak meg, mondta Marinka, ti csak mondjátok, hogy „rumunszki brat”, román barátaink vagytok. Jó, ráztuk a fejünket bolgár szokás szerint, mert ott fordítva kell integetni, nem mint nálunk. Ott az igen, az nem. Én közben minden pillanatban vártam, hogy a kanyargós erdei úton, ahol a madár sem járt, egyszer csak megállunk valahol, és ezek fejbe kólintanak, bedobnak egy lyukba, elveszik a forintot, s csak a csontjainkat szedik össze majd valamikor, ha megtalálnak. Éva is sápadozott, feszengett. Végre felértünk a Vitosa lanovka felvonójának végéhez, ahol egy étterem várt. A két bolgár fiatal meg akart vendégelni, de mi csak egy-egy kávét, és valami hűsítőt fogadtunk el. Rajtunk kívül más vendég nem volt. Kiültünk a tágas teraszra, s miután alaposan körülnéztünk, kávézás közben kicseréltük a pénzt. Így másodszor is alkalmunk volt megcsodálni az alattunk elterülő, innen fentről annyira békésnek tűnő gyönyörű tájat; feledve a láthatatlan, de jelen lévő terrort, amiben bolgár társaink éltek, akárcsak mi otthon. Ez alkalommal a Vitosa autós útját ismertük meg.
Aznap este már a Várnába menő expresz vonaton ültünk, első osztályon, ahol aludni is kényelmesen lehetett. Hárman voltunk, egy szimpatikus bolgár belépítésszel, akivel sokáig beszélgettünk, és aki a magával hozott kisebb pléddel betakarta csupasz lábaimat. Hiába mondtam neki, hogy nem fázom, majd mindannyian bóbiskolni kezdtünk. Kint a hold szinte nappali fénybe vonta az elsuhanó tájat.

(Folytatjuk)

2018. március 21., szerda

JAKABOS ÖDÖN: Indiai útjáról (TVR 1)


Jakabos Ödön, sikeres indiai magánexpedíciója után élményeiről a bukaresti televízió magyar adásában is beszélt, Csáky Zoltán kérdéseire válaszolva. A hobo életmódot választó kézdivásárhelyi fiatalember korábbi útiélményeiről két beszámoló is olvasható e blogon (Gálfalvi György: Nekivágni; Jakabos Ödön: Nekivágni), a TVR1 Aranyszalagtárában nemrég bemutatott riport közel hozza hozzánk a rokonszenves világutazót.

2018. március 10., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (6)

A Nevszkij katedrális
Kinéztük az első Titovo Uzsicébe menő autóbuszt, és máris indultunk „minden partizánok legnagyobbikának” szülővárosa felé. Oda is csak azért, mert mihamarabb el akartuk érni a vasutat. A város egyáltalán nem vonzott, és eszünkben sem volt azzal tölteni az időt, hogy a nagyvezér szülőházát keresgéljük. Csak a minden felől összefutó vasúti sínek tömkelegére emlékszem. Rendetlen iparváros, s amint hallom, ma csak Uzsice, Tito nélkül. Úgy tudom irdatlan szobrát is lebontották. „Sic transit gloria mundi”, mondaná Cicero, ha látná!
Uzsicéig azonban látványos hegyi utakon jutottunk. Olyan volt az egész, mintha számtalan Békási-szorost ragasztottak volna egymás végébe. Miután elértük a vasutat, megkezdtük a „visszavonulást” hazafelé.
Késő délutánig vonatoztunk, mire a keresztrejtvények városába, Nisbe értünk
A kétheti kalandozás után, Nisen keresztül szándékoztunk elhagyni Jugoszláviát Bulgária felé. Ez volt az utolsó szerbiai napunk. Tito országában vonattal és autóbusszal közlekedtünk, általában éjjel, hogy aludni is tudjunk valamicskét. Gyönyörű, nagy, állomása volt Nisnek. Nálunk az akkor legmodernebbnek számító brassói „indóház” mellette kulipintyónak nézett ki. Rögtön megkerestük a csomagmegőrzőt, otthagyva 3 nehéz batyunkat. A jól bevált módszer szerint csak kis hátizsák, iratok, pénz, tisztálkodó neszesszer, hálózsák és két-három szendvics maradt velünk. Aztán odaléptünk az első rendőrhöz, és ékes orosz nyelven megkérdeztem: Ggye Csele Kula? Kakoj avtobuz idjot tam? (Hol a Csele Kula és melyik autóbusz megy oda?) És feléje nyújtottam a legkisebb, 10 dekás Omnia kávéscsomagot. Azt mondta, automata jegyet kell váltani, 5 darab egy dinárossal, és ő majd feltesz minket a buszra. Sarkon fordult, és már hozta is a buszjegyet az automatától, miközben hálásan köszönte a kávét. Mindenhol kávéval és cigarettával kedveskedtünk, mert megfigyeltük, hogy Jugoszláviában minden volt, de nagyon borsos áron! A potya kávéért mindig hálásak voltak. A rendőr a sofőrnek hátrahagyta, hogy a Koponyatoronynál tegyen le minket.
Közben kigyúltak a város fényei, teljesen besötétedett. Magyaráztam a barátnőmnek, hogy ki fogunk menni a Nisből, mert a torony kívül esik rajta. Akkor néztünk nagyot, amikor a város közepén a sofőr leszállított egy szórakozó helyen, ami leginkább a budapesti Városligetre hasonlított. Óriási transzparensek, egy cirkusz kupolája, vurstli zene, gomolygó tömeg, sör patakokban, torony sehol.
És akkor Évi feltette a minden esti keresztkérdést: Hol alszunk ma éjjel? Körülnéztem. A „városliget” mögött egy akkora domb emelkedett, mint a Nagy Somlyó kupolája. Ott – mutattam a fekete hegyre. És elindultunk az első felfelé vezető utcán. Göröngyös, rendetlen földút volt, kétfelől üresen tátongó, betört-ablakú házakkal, omladozó falakkal. Ahogy távolodtunk, egyre sötétebb lett, már a zsibvásár fényei sem értek el idáig. Sehol egy lélek, még kóbor kutyák vagy puhán osonó macskák sem. Aztán a domboldal következett. Szerencsére ,a Hold eleget világított. Az ösvényt szúrós bozót kísérte. Már megmásztuk a domb felét, amikor végre egy nagyobb, füves tisztás következett. Ideális hálószobának ígérkezett, körkörösen a bozót védte minden irányból. Egy nyiladékon bementünk. Alattunk Nis fényei ragyogtak, mint egy óriási tál csillag. Sokáig gyönyörködtünk a látványban, elmajszoltunk egy szendvicset, ittunk egy kis vizet és kifeküdtünk a hálózsákokra, fejünk alá téve hátizsákjainkat. Meleg volt, mint minden éjjel, be sem takaróztunk, és azonnal elaludtunk.
Alig pirkadt, amikor felébredtünk. Miközben hálózsákomat tűrtem össze, alatta, egyik oldalon egy skorpió lapult. Jól megnéztem. Mostanáig nem láttam ilyent. Beleborzongtam – tudtam, nagy mázlim volt! Aztán lefelé indultunk. De most az elhagyott utca egészen másképp nézett ki. Az utca végén bontógépek püfölték a házfalakat A nagyon romos házakból ápolatlan, rongyos, torzonborz csavargók támolyogtak elő. Sunyi pillantásokkal méregettek, egyik-másik mondott is valamit. Nem reagáltunk. A bontásra ítélt házakban húzódtak meg éjszakára. Ez volt a szerb „éjjeli menedékhely”! Csak most fogtuk fel, mekkora szerencsénk volt az este, hogy senkivel se találkoztunk. Iszkoltunk lefelé az utcán, ahogy csak lehetett, amíg visszaérkeztünk a vidámpark területére, onnan meg arra a sugárútra, ahol a buszok jártak. Az első tikettes bódénál összeszedve minden orosz tudásomat, megkérdeztem a jegyadót: Kudá Csele Kula? (Merre a Koponyatorony?) Azt válaszolta: Na levo, szto mertov. (balra, 100 méter). Ocseny szpaszivo! (nagyon köszönöm) udvariaskodtam, és tovább álltunk. Át sem kellett menni a sugárút másik oldalára, helyben voltunk. Egy kicsit csodálkoztam, mert semmiféle tornyot nem láttam, csak egy hosszú, vakolt téglafalat, mögötte magas fákkal. Gondoltam, nem értetlenkedem, mert az öreg idevaló, és biztosan tudja, mit beszél. Valahol a fal közepén rácsos vaskapu nyílt. A rajta lévő táblán az állt: Csele Kula Muzej, vagyis Koponyatorony Múzeum, Nyitás 9 óra. Bementünk a park nagyságú kertbe. Volt egy nagyobb és egy kisebb épület, az egyik olyan, mint egy kápolna. Mint később megtudtuk, ez rejtette a Koponyatornyot. A jegypénztár zárva. Láttuk, hogy a gesztenyefasor tele van padokkal. Elindultunk rajta, amíg az illemhelyhez nem értünk. Ez is különálló épület volt. Meglepően tiszta, amihez itthon, Romániában nem voltunk hozzászokva. Nálunk a közmosdók távolról sem így néztek ki! Az előszobájában alkalmunk nyílt a reggeli mosakodásra. Miután ezen is túlestünk, leültünk az első padra és egy szendvicset rágcsálva vártuk a nyitás óráját. Gyönyörű, napfényes reggel volt, sehol egy lélek. Végre szállingózni kezdtek az alkalmazottak és a látogatók.
A jegyváltás után átadtuk magunkat a nézelődésnek. Nem volt mindennapi látvány! A torony eredetileg a városon kívül volt, de az elmúlt 200 év alatt Nis túlnőtte a saját határait és bekebelezte a Koponyatornyot. A Panoráma útikalauzt, amiből inspirálódtam, nem ártott volna felújítani!
A morbid építmény egyedüli Európában. Keletkezése, a törökök által leigázott Szerbia egyik legvéresebb történelmi mozzanatához fűződik. Az elnyomott szerb lakosság szabadságharca kisebb – nagyobb megszakításokkal 1804 – 1813 között zajlott. A felkelőkön Hursid (Khursid) török nagyvezír, a Cegar-i csatában 1809 május 31-én fölényes győzelmet arat. Körbefogja őket, esélyt sem hagyva a menekülésre. A szerbek, akárcsak Zrínyi Szigetvárnál, vállalva inkább a halált, mint a török megtorlást, vezérük Stevan Sindelici parancsára, felrobbantják maradék lőporkészletüket a Cegar dombbal együtt. Az eredmény majdnem 1000 halott. A török helytartó pedig a konstantinápolyi úton, a lefejezett holtak koponyáiból felépítteti a Koponyatornyot, 952 koponyát falaztatva be, arccal kifelé. Célja a megszállott lakosság további lázongásoktól való elrettentése, halvány sejtelme sem lévén, hogy ez a szörnyűség valaha turisztikai látványossággá növi ki magát! De a családtagok nem nézték tétlenül hőseik emlékének megcsúfolását, és nagy kockázatot vállalva, titokban egyre több koponyát ástak ki a falakból, amelyek a közeli temetőben leltek nyugalomra. Zsivan Zsivanovics történész 1882-ben már csak 511 darabot vett számba. Ma csak 59 koponya van a toronyban, melyből egyet Stevan Sindelicinek, a felkelők vezérének tulajdonítanak. Eredetileg nem volt tető fölötte, és az időjárás nagyon tönkretette. A négyszögű torony 5 m magas, falai 4,5 m szélesek, és 0,5 m vastagok. 1892-ben a szerb nemzeti öntudat szimbóluma fölé védő épületet emeltek. 1937-ben, a város töröktől való függetlenségének 60. évfordulója alkalmából az emlékhelyet egészen felújították.
A városnak nem ez az egyetlen nevezetessége. A római kori Naissus (i.e 75), Nagy Konstantin (272) szülővárosa, mára Szerbia harmadik legnagyobb, modern települése, 250 000 lakossal A rajta átfolyó Nisava partján a török birodalom egyik legszebb erődítménye, a török helytartói palota áll. Épült 1723-ban. A Koponyatornyon kívül ez az egyik legtöbbet látogatott turistacélpont. De a náci koncentrációs tábor – múzeum egyáltalán nem vonzott.
Visszatértünk a vasútállomásra, s a legelső Szófia felé menő gyorsvonattal tovább utaztunk Bulgária felé.

*

Gyönyörű szurdokban, a Sicevo kanyonban vagy Nisáva kliszurában robogott a vonat, amelyhez fogható alig van öreg Európánkban. Falai 300-400 m magasak. A vasút mindenhol legalább 30 méterrel az országút alatt kanyarog. A 11 km hosszúságú szurdok autósztrádáját számtalan alagút teszi változatossá. A kanyon falain szétszórva, mindkét oldalon kb. 30 apró kápolna, kolostor kapaszkodik meg. Érdemes volt erre jönni, a páratlan látvány mindent megért.
Csupán két szemtelen vasúti pincér zavarta meg utunkat. Egyszer csak nyílt a fülkeajtó és betoltak egy kis kerekes kocsit rogyásig megrakva mindenféle itallal, hűsítőkkel, keksz és pászkafélékkel. Fűt-fát ígérve mindenképpen azt akarták, szálljunk le velük Dimitrovgrádban, Szerbia utolsó vasúti határállomásán. Még fizetni is akartak elképzelt „szolgáltatásainkért”, mert hát két magányos nő, sortban és ujjatlan blúzban, csakis könnyű kalandot kereshet – gondolták ők. Vastag pénztárcájukat nyitogatva bizonygatták, hogy olyan pénzzel fizetnek, amilyennel csak akarjuk, mert a márkától a dollárig volt ott mindenféle pénznem. Nagyon határozottan utasítottuk vissza a molesztálást. Miután leszálltak sem nyugodtunk meg egészen, mert a peronon dühösen rázták az öklüket felénk. Alig vártuk, hogy induljon már végre az a vonat a bolgár határ felé!
(Ez a Dimitrovgrád nem azonos bulgáriai ikertestvérével, az ottani Dimitrovgráddal!)
Éjfél körül érkeztünk a fényárban úszó Szófiába. Az impozáns állomásépületben nappali élet folyt, nagy volt a nyüzsgés. Hamar megkóstoltuk a bolgár kávét. Mondhatom, kitűnő. Itt nyugodtan, szunyókálva vártuk a reggelt, nem úgy, mint Ljubjánában!
Másnap reggel az első dolgunk a pénzváltás volt. Aztán megérdeklődtük, merre van a Vranja kemping, mert hát abban az abszolút bolgár kommunizmusban nem is létezett más. Hosztelekről, panziókról álmodni sem lehetett. A Cárigrádi-út mellett volt, vagy 5 km-re volt a főváros központjától. Ez ma a Plovdiv felé vezető, 80-as autószráda. Autóbusszal mentünk odáig, de gondolom, ma már metró is jár arra. „Művészbejáró”, azaz tépett kerítés lett volna több is, mi mégis most az egyszer, a főbejáraton léptünk be. Itt nem kellett kuporgatnunk a pénzünket, mint Tito országában. Öt éjszakát fizettünk ki, majd kiválasztottunk egy tiszta, kellemes helyet, és felhúztuk sátrunkat. A kemping személyzete kedves volt, főleg amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Itt nem néztek sajnálkozva ránk, hogy csak egy vászonsátrunk van, és nem lakókocsival jöttünk. Szanaszét mindenki sátorban lakott, étkezni az impozáns vendéglőben; sörözgetni, iddogálni a hozzá tartozó kerthelyiségben lehetett. Minden este pazar műsorral szórakoztatták a vendégeket, ami jóval éjjel egy óra után ért véget. A szabadtéri színpadon egymást váltották a néptánc csoportok, a görög, török, szovjet, szerb népdal énekesek, könnyűzene szólisták, zenekarok.
Az est zárójelenete minden alkalommal a tűztánc volt. A kerthelyiség egyik sarkában már délután egy jókora máglyarakás izzott, fölötte egy-egy nyársra húzott juh forgott, amelyből bárki rendelhetett. Többnyire ezt fogyasztotta vacsorára a kemping közönsége, irdatlan mennyiségű zöldséges körettel. A bolgárok nem sajnálták a porciót. Mire befejeződött az ürüsütögetés, nagy halom izzó parázs maradt utána. Ezt a műsor végén kör alakban a színpad elé terítették, szélét fél méter szélességben vízzel locsolták meg, majd kezdődött a szénen való tánc. Két néptáncos fiú, akiket azelőtt a színpadon láttunk, lehúzták csizmáikat és először lassan, majd egyre gyorsabban a zene ritmusára táncolni kezdtek. Néha hol egyik, hol másik kilépett a vörös parázskörből, végigtáncolt a vízzel öntözött peremen, aztán visszaállt a kör közepére. A legények könnyedén, szinte lebegve táncoltak. Az egész attrakció 20 percig tartott, s mi megbabonázva néztük a lesötétített kerthelyiségben. Időnként tréfálkoztak is a fiúk, kilépve a parázskörből, az első sorban ülők közül kiválasztva valakit, ölbe kapták és karjaikban tartva táncoltak vele az izzó szén fölött. Persze, hogy volt nagy sikítozás, nevetés, taps. Ilyen jeleneteket azóta sem láttam.
Másnap Szófia legnagyobb templomát, az Alexander Nyevszkij katedrálist látogattuk meg. Az impozáns, vaskos templom az egész várost uralja. A noeobizánci stílusban épült ortodox templom a mindenkori bolgár pártiárka székesegyháza. Az 1877-1878 -as orosz-török háború befejezésének, és a harcokban elesett orosz katonák emlékének állították. 1904-1912 között készült el. Tömzsi, aranyozott kupolája 45 m, míg harangtornya 50, 5 m magas. A templomnak 12 harangja van, közülük a legnagyobb 12 t, a legkisebb 10 kg. Beltere onixal, márvánnyal és malachittal van díszítve, de én leginkább az aranyozott burkolatra emlékszem. A terjedelmes templom egyszerre 5000 embert tud befogadni. Látogatásunk alkalmával istentisztelet folyt a sziporkázóan kivilágított templomban. Szerzetesek férfikórusa, valahol egy karzaton, gregorián egyházi énekeket énekelt. Annyira szépen, felemelően, hogy úgy éreztem egy adott pillanatban, valóban felemelkedem és ott lebegek az irdatlan magasban, valahol az aranykupola alatt. Egyszerűen nem tudtam betelni a hangulattal. A mise végén az ajándékboltban megvettem az elhangzott énekek hanglemezét. (Most is meg van.) Aztán lementünk a templom alagsorába. Ez állítólag Európa legnagyobb ikon-múzeuma, amely 300 nagyon értékes, egyedi ikont őriz. Bolyongtunk vagy 2 órát a termekben, miközben meglepő ikonokat láttunk. A Balkán valamennyi neves ikonfestő iskolája képviseltette magát, de mégis a legcsodálatosabbak a nesszebári műhely régi ikonjai voltak, amelyek között láttunk néger Szűz Máriát is, karján gyapjashajú kis Jézussal. De volt itt macedón népviselteben megjelenített Szt. György; vagy barokk, krinolint viselő Szűz Mária aki éppen Jézuskát szoptatta, és aki igen csak hasonlított Mademe Pompadourra!
A templom előtti téren, az örök lánggal égő hösök emlékművénél, koszorúzási ünnepséget próbált a néphadsereg, mivel Bulgária nemzeti ünnepére készült az egész fellobogózott ország. Díszes egyenruhájuk külön tanulmány tárgya lehetett volna. Aztán egy fiatal pár érkezett, talpig fehérben – még a vőlegény is. Piciny nyoszolyólánykák kíséretében járultak az örök szerelem szimbólumához, az emlékmű előtt lobogó lánghoz, és bolgárul elrebegték a „holtomiglan holtodiglant”.
Odébb az alig pár lépésre lévő Csodatevő Szt. Miklós templom keltette fel érdeklődésünket. Hogyne, amikor pont az ellentéte volt a Nyevszkijnek. Kecses, filigrán, aranyozott hagymakupolás templomocska, zöldmázas cseréppel fedve. Egyszóval lerítt róla, hogy orosz. Ma az UNESCO világörökség listáján szerepel. Először a bulgáriai orosz nagykövet temploma volt, de 1917 után az oroszországi menekültek kulturális központjává vált. Itt egy újabb rítussal ismerkedtünk. Alighogy beléptünk a sötét templomba, láttuk, hogy az egyik mellékhajóban, egy jó nagy asztal körül kergetőzik egy pap meg egy asszony, aki kisgyereket tartott a karján. Ahá – keresztelő! Mondom. Na, ezt megcsodáljuk! A maratoni futkározásnak jó 15 kör után lett vége, amikor a pap a kezében lévő könyvből már mindent felolvasott. Végre, a keresztelőmedence előtt megnyugodtak. De nem így a baba! Cseppet sem tetszett szegénykének a hideg fürdő. Nálunk is így keresztelnek az ortodoxok – jutott eszembe, annyi különbséggel, hogy nem futkároznak a keresztelőmedence körül. Ahány ház, annyi szokás!
A templom falát számtalan merev faszent freskója díszítette, de annyira meg voltak feketedve, hogy alig lehetett kivenni, kit ábrázolnak. Kettő azonban jól látható: az egyik Alelszander Nyevszkij orosz nagyfejedelem, a másik Csodatevő Szt. Miklós ikonja. De valahol itt bujkál Rilai Szt. János és a Mindenható Krisztus képe is.
S mivel Szófia Európa legöregebb városai közé tartozik, nem elhanyagolható az 500 éves török uralom hatása sem. Ennek legfőbb képviselője a Banya Basi mecset, Szófia egyetlen ma is működő török temploma. Neve a közeli gyógyforrásokra utal, magyarul „sok fürdőt” jelent. Belseje csupa szőnyeg, és kék csempe, mondják, akik ismerik, mert mi nem találtuk nyitva. Ez is Sinan mester munkája. Szemben vele van az impozáns vásárcsarnok, amely hasonlít a budapestihez. A XIX-XX század fordulóján épült, szép, míves épület. Mögötte a a zsinagóga sem elhanyagolható az épített örökség látnivalói közül, hiszen a város vallási toleranciájának szép példája. A Szent Szófia katedrális szintén a belvárosban van, s habár Jusztiniánusz császár idejéből származik, sokáig török mecsetként szolgált. Málladozó falai több megbecsülést érdemeltek volna, annál is inkább, mert a főváros, Szófia, névadó temploma. A mai turisták nem a közöny és hanyagság eme szimbólumát látják, mert azóta a templomot hírnevéhez méltóan helyreállították.
A Krisztus előtt 800 évvel alapított trák város eredeti neve Serdica, vagy Szredec volt, majd a római hódítás után Moesia provincia fővárosa lesz. Ebből a korból sok római emlék került elő a város területén. A népvándorlás idején a hunok dúlják fel, majd a bizánci császárság uralma alá kerül, Jusztiniánusz építteti újá. Szlávok, majd bolgárok következnek Szófia területén, de a XIV századtól a törökök hódítanak, akik Rumélia tartomány fővárosává teszik. Csak az 1877-es Plevnai csata után lesz az önálló Bulgária fővárosa. S habár a városban sok a zöldövezet, mégsem tűnt rendezettnek, utcái elhanyagoltak, és amint kiléptünk a történelmi központból, mindenhol a szocializmus tömbház negyedeivel találkoztunk, akárcsak itthon. Sok mindent nem látogattunk meg, a múzeumokra nem volt időnk.

(Folytatjuk)

2018. február 27., kedd

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (5)

Mostari hid. Fotó Berecz Edgár
Plocéból a további irány a Neretva völgye volt. A folyó itt torkollik az Adriába, széles deltát alkotva. És itt kezdődik a vasútvonal, meg a Szarajevóba vezető országút is.
Egyszer, nagyon régen, láttam egy fekete-fehér filmet. A címe: A Neretvai csata. 
A film szerint 1943-at írunk. Tito elcsigázott partizánjairól szól az igaz-mese, amikor nyaktörő hegyi utakon, a megmászhatatlannak tűnő Prenj hegységen menekíti át megtizedelt csapatát, hátvédnek civileket használva, így nyerve egérutat a német csapatok előtt. A film lényege: senki sem hitte, hogy a partizánok a lehetetlent választják a kitörésre. Akkor szerettem bele, nem a film főszereplőjébe, hanem a Neretva elképesztő, lenyűgöző szurdokába. Bakfis fejjel azt hittem, ilyen folyó nincs is több a világon. Ezt a helyszínt akartam minden áron a maga valóságában látni. Azt hiszem, nem volt rossz választás.
A folyó jobb partján ma dupla sínpár kígyózik. A bal part magasabb. Itt építették a sziklába vájt, szédítő aszfaltutat, ami egyébként néha kecses viaduktokon keresztül átkanyarodik az ellenkező oldalra is. Ami most, útközben, a legjobban megbabonázott, az a felduzzasztott Neretva türkizkék vize volt. Sokáig kanyarogtunk a 230 km hosszú folyó partján, mind fennebb és fennebb emelkedve a meredek falakon, a 91 alagúton és 20 viadukton át. A vasút is páratlan boszorkányossággal hol alattunk, hol felettünk kanyargott, majd jó ideig nem láttuk, mert eltűnt egy-egy alagútban, hogy aztán, amikor már azt hittük, végleg odalett, újra felbukkanjon mellettünk. Európa legszebb színű folyóján 1953-ban duzzasztották fel a Jablanica- tavat Mostar fölött (kb. akkora, mint a mi Békási tavunk), ami nem csak villamos energiát termel, hanem pazar üdülőhely is Bosznia-Hercegovinában.
A Neretva-völgy legszebb városa Mostar. Első pillantásra csupán egy átlag iparvárosnak tűnt. A régi, oszmán, illetve bosnyák városrész azonban minden csalódásért kárpótolt. Itt található a híres Stari Most (régi, öreg híd), amiről a várost elnevezték. Igazi időalagút volt, hiszen pillanatok alatt visszavitt a török középkorba, feledtetve a vasútállomás üvegfalú épületét, a gyárkéményeket, a rohanó autóbuszokat és mindent, amit modern korunk alkotott.
A XV. században megjelenő oszmánok mellett a keresztények csak a XIX században jutnak szerephez. Ekkor tökéletes volt a két felekezet között a tolerancia, ami 1993-ra a mélypontra süllyedt. Ez békés időszak amúgy az Osztrák-Magyar Monarchia idejére esett! Ekkor épült a Neretva völgy vasútja is, amely sajnos a kilencvenes évek polgárháborúja óta nem működik. Világhírű hídja nem csak a Neretva két partját, hanem a város két részét és két nemzetiségét: a bosnyákokat és szerb-horvátokat, keresztényeket és mohamedánokat köti össze.
Átsétáltunk az UNESCO eme kulturális örökségén, a Neretva fölött kecsesen átívelő Öreg-hídon. Csodáltam, hogy fehér mészkőtömbökből épült testét nem köti össze semmiféle ragasztóanyag, és mégis szilárdan áll immár több mint 436 éve. A híd két végénél lévő Tara és Helebija tornyok hatásosan fokozzák a középkori hangulatot. Még Nagy Szulejmán építette 1557-1562-ben, hogy serege száraz lábbal kelhessen át a Neretván. A híres Mimar Sinan mester Hayruddin nevű tanítványának a munkája. És akkor derült égből villámcsapás: a XX. századvég horvátjainak semmi sem volt szent, és amikor Mostart 1993-ban majdnem földig rombolták a környező hegyekről, a hidat sem kímélték. 2004-ben több nemzet összefogásával, magyar segítséggel is, eredetiben állították helyre a világcsodát, a folyóból kihalászott eredeti kőtömbökből, melynek szélessége 4 m, hosszúsága 30 m, magassága 24 m. S a főnix madár feltámadt hamvaiból, hirdetve, hogy Mostar volt, van és lesz, amíg józan emberek élnek a földön. Újabban egy idétlen szokás dívik errefelé: a hídurgás. Helyi tinédzserek ugrálnak a Neretvába 5 euró fejében. A folyó vize alig 12 C fokos, mélysége 20 m, és még mindig tele van aknákkal! No comment.

A híd, a szűk kis macskaköves utcák, a hagyományos keleti bazárnegyed, az utcára kiköltöztetett réz, ezüst és aranyművesek műhelyei; a piros fezt, fehér bugyogót viselő, meztelen felsőtestű kézművesek mintha olvasmányaim megelevenedett illusztrációi lettek volna! És a házak, csupa egy emeletes, kiugró erkélyes épület, amilyeneket aztán sok-sok évvel később Törökországban is volt alkalmam látni. De ezekre az erkélyekre nem lehet kikönyökölni! A Babits-féle „bús donna barna balkonon”a költeményben még kikönyökölhetett „az alkonyon”, de az itteni donnák, csak a sűrű farácsos balkonokon kandikálhatnak ki titokban. Az egyik utcai kávézó kis asztalához letelepedve, réz ibrikben, homokon főzött illatos feketekávét ittunk, majd ellátogattunk Mehmed Karadzsoz bég mecsetjéhez. Éppen déli 1 óra volt, s egyszer csak felhangzott a fejünk feletti minaretben a müezzin éneke, amint Allahot dicsőítette. Mintha Gárdonyi halhatatlan regényének lapjairól lépett volna elénk! Nem hagytuk ki a Kujundzsilukot sem (Régi Bazár), ahol mindenféle kézműves terméket árulnak. Ha valakinek van rá ideje, érdemes megnézni a Biscsevics, Muszlibegovics és Kajtazov házakat is. Belépti díj csekély, ezek látogathatók, amolyan múzeumfélék. Ha viszont az ország múltjára, történelmére kíváncsi valaki, meglátogathatja a Hercegovinai Múzeumot. Ellenben jó tudni, hogy nem minden mecsetbe lehet bemenni, de Koski Mehmet pasa és Karadzsoz bég mecsetje látogatható, amelynek minaretjéből az egész város látható, fényképezhető. Irigylem Csontvárit és Ivo Andric-ot. Ők még az eredeti, hamisítatlan Mostárt látták.
Habár nem kötelező, de az illendőség kedvéért ajánlatos hosszú nadrágban, fedett karral és fejjel belépni a mecsetekbe. Hasonlóképpen, a hamam (török közfürdő) és a török temető sem számítanak tabunak.

Délután autóbuszunk átrobogott az Iván hegy legmagasabb pontján, egy 1700 méter hosszú alagúton, és hirtelen kibontakozott előttünk a Szarajevói-medence. Az Ivan Sedlo (nyereg) nemcsak a Fekete-tenger és az Adria vízválasztója, hanem egy teljesen más táj kapuja is. Itt minden olyan volt, mint otthon. A hegyek már nem voltak olyan fehéren kopárak, erdők borították őket. Nem ciprusok, fügefák, oleanderek hajladoztak a szélben, hanem igazi fenyők. Illatuktól friss volt a levegő. A különbség csak az volt, hogy az emberek nem magyarul beszéltek.

Szarajevót, az „ezer mecset városát”- ahogy 1984-ben a Panoráma túrakalauz becézte -, nem így képzeltem el. Bosznia fővárosa egy Brassó nagyságú, végeláthatatlan ipari helység volt, aminek közepén egy nagyon mesterkélt bazárnegyed próbálta felidézni a múltat, de látszott rajta, hogy csak a turistáknak felcicomázott díszlet. A Bascsarsijának nevezett mohamedán negyed nem is volt olyan nyüzsgő, mint ahogy számítottam rá. Nyoma sem volt a mosztári hangulatnak, hiába szurkálta sok kis mecset és dzsámi minaretje a felhőtlen kék eget, hiába csábítgatott Gazi Huszef bég, és még ki tudja hány híresség imaháza, minket, gyaurokat!

De azért volt valami, ami érdekelt! A várost kettészelő Miljacka folyó túldíszített hídja, a Gavrilo Princip híd, na meg az 1914-es Szarajevói merénylet színhelye, ami ürügyet szolgáltatott az első világháború kirobbantásához.
Először a hidat vettem szemügyre, aminek a becsületes, régi neve Latin híd, mivel egész hosszában piros muskátlis, élő girlandok díszítették, ellentétben a többi kisebb híddal, amelyeken nem lógott egyetlen akasztós cserépedény sem. A jobboldali hídfővel átellenben, a rakpart beépített oldalán, fehérre meszelt emeletes épület magasodott, a Gavrilo Princip Múzeum, rajta jókora márványtáblával. A felirat szerb és horvát nyelven hirdette, hogy ezen a helyen történt a Gavrilo Princip által véghezvitt merénylet, amiben 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd, Ausztria- Magyarország trónörököse és felesége, Chotek Zsófia grófnő életüket vesztették. Ez még elment valahogy, hiszen tudtam, hogy a szerbek szemében az anarchista – nemzeti hős. De amint lepillantottam a földre, elöntött a düh. Egy aszfaltba öntött lábnyom díszelgett a fal tövében, s fölötte kisebb tábla, hogy ez pedig Gavrilo Princip lábnyoma! Biztatás, hogy bármelyik hazafi, bármikor a nyomába léphet, azaz lehet olyan hős, mint amaz…
Ezek után, mert itt csak a megcsontosodott, túlfűtött nacionalizmussal találkoztam, már semmire sem voltam kíváncsi a díszes városból. Pedig kezdetben szerettem volna megnézni az alig fél évvel ezelőtt lejátszódott téli olimpia színhelyét, létesítményeit, mivel az egész várost, mint egy kis Svájcot, magas és gyönyörű hegykeret koszorúzza. Ehelyett visszavillamosoztam a 17 km-re lévő Ilidzsába, már a rómaiak által is használt termálfürdőkhöz, ahol Évi egyedül várt a kempingben. Közben azon töprengtem: miért kellett annyira gyűlölniük a Monarchiát? Hiszen iskolákat, kórházakat, tudományos intézményeket létesítettek, felszámolták az égbekiáltó analfabetizmust, vasút- és villamoshálózatot építettek Szarajevóban, és az egész Boszniában. Én is a régi villamos nyomvonalán mentem a kempingig. Azóta is azt használják, mert még most sem voltak képesek egy valamirevaló metrót építeni. De úgy vélem Szarajevo büntetése nem maradt el, mert a délszláv háborúban nagyon nagy árat fizetett a város a megbékélésért. Az újjáépített Szarajevóban már nem kapott helyet a rosszemlékű lábnyom! Remélem, végképp eltűnt a túlbuzgó nemzeti érzés ezen klasszikus példája, mint ahogy az újabb úti-beszámolókból kiderült.
…Búcsút véve az ilidzsai kempingtől, ahol már akkor, 1984-ben mindenki lakókocsikkal, mini hűtőszekrényekkel, tábori gázpalackokkal kempingezett, igyekeztünk mihamarább tovább állni. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat, mert úgy tekintettek ránk, mint holmi marslakókra, olyan nagy kuriózum volt egyszerű és a kempingben egyedüli sátrunk. Először cseheknek néztek, de miután kiderült, hogy szó sincs erről, nem akarták elhinni, hogy Romániából vagyunk. S habár tört németül társalogtam velük, restelltem és dühös voltam, hogy a „felsőbbrendű” német, olasz, francia egy koldus ország koldus népének tekint.

Távozva második kempinghelyünkről és Szarajevóból, újra hegynek fel, völgybe le, alagútba be, alagútból ki utaztunk, természetesen éjjel! Aztán éjfélkor megérkeztünk Visegrádba, Ivo Andric Híd a Drinán című regényének színhelyére. A folyó neve illírül „futót, szétfolyót” jelent. Ezt is eredetiben akartam látni, mint Mostart. Az autóbusz a fényes transzparenssel kivilágított Visegrád Hotel előtt állt meg. A jegykezelő udvariasan segített csomagjaink leszállításában. Úgy emlékszem, némi baksist is adtam neki, mert hát úgy illett, de nem biztos, hogy a náluk megszokott pénzmennyiséget sikerült megsaccolnom! Biztosan azt gondolták a sofőrrel együtt, hogy két hölgy csakis a város legelegánsabb szállodájában aludhat. Na, most hová tovább, mert a mi könyvvitelünkben nem volt pénz kiutalva az ilyesmire! Évi, mint mindig, komótosan rágyújtott egy cigarettára. Álltunk a szálloda lépcsőinek aljában, körülöttünk az öt csomaggal. Sehol egy lélek, csak a kivilágított utca. És akkor barátnőm feltette a logikus kérdést:
„Hol alszunk ma éjjel?” Nyugalma jó hatással volt rám, annak ellenére, hogy mindig nekem kellett megoldanom mindent. Dicséretére legyen mondva, bármilyen hajmeresztő ötletem támadt, zokszó nélkül segített végrehajtani.
„Gondolom, az autóbusz állomás várótermében”, feleltem.
„Vajon merre lehet?” – kérdezte ő.
„Hát arra, amerre az autóbusz ment”, válaszoltam.
Felcihelődtünk, és csak mentünk, mendegéltünk egy kurta kilométert, amikor az út eltűnt egy teljesen kivilágítatlan alagútban. Megtorpantunk.
„Ezt már nem vállalom”, mondtam, mert nem tudom, milyen hosszú az alagút, és ráadásul koromsötét van benne.
„Akkor mi legyen” – jött a kérdés.
Körülnéztem. Az alagút egy nagy domb aljában volt. A tetején utca lehetett, mert lakóházak és lámpák fényei látszottak. Maga a domboldal meredek volt, de a közepe táján egy nagy szénaboglya állt. A fenti utcából, merőlegesen a domboldalra, egy dróthálós kerítés futott le az alagút tetejére.
„Nincs más megoldás, fel kell kapaszkodnunk a szénaboglyáig”, mondtam. És ekkor az alagút jobb oldalán megindultunk, egy-egy hátizsákkal a hátunkon, kis táskákkal a nyakunkban és a három nagy utazótáskával. Évi mászott elől, magával húzva az egyik táskát, amit én alulról támasztottam, hogy ne csússzon vissza. Aztán, amikor egy kissé laposabb helyre ért, letette a táskát. Visszajött, és következett a második, majd harmadik táska is. Végre mind fent voltunk, kb. 20 méter magasan. Kifújtuk magunkat, miközben arra figyeltünk, nem jön-e valaki, mert amint megállapítottuk, éppen valakinek a kertjében jártunk. De sehol egy lélek. Aztán birtokba vettük a petrencére rakott szénaboglyát. A lábakon álló szénarakás ideális hely volt a csomagok elrejtésére. Betaszigáltuk őket alája, ám ekkor egy smaragdszemű cica ugrott elénk, rémesen fújva ránk, majd eliramodott. Szegényt álmából zavartuk fel. Majd a boglya lenti, utca felőli oldalán lehúzogattuk a szénát, mint egy függönyt, hogy teljesen takarja a csomagjainkat, és az ellenkező oldalon szénaágyat készítve, leheveredtünk az aljába. Így lentről minket sem láthattak, és a szénaboglya megtartott a lecsúszástól. Éjfél után egy óra lehetett, de öt perc sem telt bele, máris aludtunk, mint a tej.
A reggeli pirkadatban ébredtünk. Öt óra volt. Kiráztuk ruhánkból a szénát, kifésültük hajunkból a benne maradt szálakat, és megnéztük, hol is vagyunk igazából? A hegyoldalban kialakított parkerdő szélén voltunk, amit csak a dróthálós kerítés választott el tőlünk. Megindultunk a kerítés mentén, és addig követtük, amíg egy jó nagy lyukat találtunk rajta. Azt már tapasztalatból tudtuk, egy ilyen kerítésen mindig van valahol egy illegális ki- vagy bejárat. Odacipeltük a csomagokat, áttaszigáltuk alatta, majd elindultunk lefelé a szerpentinesen kialakított sétányon. Egyszer csak egy köralakú kilátó tetejére értünk. Valami díszbástya, vagy a régi Öregvár rondellája lehetett? A panoráma lenyűgöző volt. Ritkás ködfoszlányok lebegtek az egyre fényesebbé váló napsugarakban. Alattunk hevert Visegrád, gyönyörű hegyektől körülkerítve, közepén a zajosan rohanó Drinával, és kistestvérével, a jobbról érkező Rzavval. A Drina egyben Bosznia és Hercegovina történelmi határfolyója. Ivo Andric híres hídja teljes pompájában nyújtózkodott fölötte. Buszunk az este átjött rajta, de ma már gépkocsik nem közlekedhetnek a hídon, csak a sétáló turistáknak van fenntartva. Jobb partján, a város közepén, egy akkora kúpos hegy emelkedett, mint nálunk a tusnádfürdői Vártető. Az író elbeszélésében a legendás híd az állandóságot, a változatlant képviseli, ami fölött nyomtalanul múlnak el a századok, miközben az alatta fekvő város nem menekülhetett az idő diktálta kényszerű változásoktól. A hidat 1571-1577 között Szokoli Mehmed (Sas Mehmed) nagyvezír építtette, akit véradó fejében a közeli szerb Szokolovic faluból vittek gyerekként Törökországba janicsárnak. Akkor a híd még nem létezett és csak a Drina egyik partjáig kísérhették a síró anyák fiaikat. Ebben az időben kompok közlekedtek a Drinán. Később ő vezette Nagy Szulejmán halála után Szigetvár ostromát, eltitkolva a szultán halálát, és az Erdély elleni hadjáratot Fráter György idejében. Brutális kegyetlenséggel hurcoltatott el 80.000 magyar foglyot Törökországba. Nem hiába mondják, hogy a renegátokból lesznek a legalávalóbb ellenségek! Három szultánt szolgált, mint nagyvezír, 70 éves korában orgyilkos ölte meg. Szokoli Mehmed nem tévesztendő össze Szokoli Musztafával, aki a nagyvezír unokaöccse volt, és budai pasa 1566–1578 között. Ő építtette a budapesti Rudas és Király fürdőket.
A híd mindkét világháborúban megsérült, de újjáépítették, míg 2007-ben a világörökség részévé nyilvánították. Méretei: hossza 180 m, szélessége 6,6 m, pillérei között 11 csúcsíves lyuk van. Az enyhén emelkedő híd csúcsán, középen, a hajdani kapu (kapija) és két balkon van a híd két oldalán. Itt álltak őrséget háborús időkben a hidat felvigyázó katonák. És oda ültek ki Visegrád férfi lakói ügyes-bajos dolgaikat megbeszélni, pihenni, kávézni és szórakozni. Építője Sinan Mimar mester, aki 97 évet ért meg.
Lennebb ereszkedtünk. Ekkor megláttuk az alagút kijáratát és a végénél lévő autóbusz állomást. Már tudtuk hová kell mennünk. Tovább cipekedtünk lefelé, s nemsokára ott álltunk az épület mellett. Minden ajtaja zárva volt, de a háta mögött, az udvarán, felfedeztünk egy vízcsapot. Nagyszerű, örvendeztünk! Itt fogunk mosakodni. És lőn! De mire végeztünk, megjelentek az első utasok is, történetesen egy bosnyák család. Egy férfi, három nő. A nők három korosztályt képviseltek, így nem tudtuk eldönteni feleségek-e vagy anya lánya, unokája egyik a másiknak. Mindhárman bő, bokáig érő bugyogót viseltek, fejük kendőbe bugyolálva. Fogalmam sem volt, hogyan bírták a máris melegen sütő napsugarakat. Mi addigra már reggeli kávénkat főztük pasztillás gyorsfőzőnkön, az autóbusz állomás alacsony ablakának párkányán. Évi cigizett, mint mindig. A négy bosnyák nem tudta elrejteni megbotránkozott „csodálatát”, hiszen nem volt rajtunk sem kendő, sem bokáig érő ruha, de még hosszú ujjú blúz sem. A bámulat kölcsönös lehetett, mert mi is ugyanúgy csodálkoztunk bugyogóikon.
Aztán megindult az élet…

(Folytatjuk)