2019. augusztus 23., péntek

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (2)

A Hét Fenyőhöz

A tankhoz hasonló hernyótalpas terepjáró kikecmergett a kapun. Életemben először ültem ilyesfajta jármű tetején, s ezért első dolgom volt valami szöget, fogantyút keresni, amiben megkapaszkodjam. Aki ült valaha ilyen terepjáró tetején, az tudja, hogy milyen könnyű onnan lepottyanni. Végül is a köztem és útitársam között lévő szellőztetőlyuk rácsába kapaszkodtam. Most már magabiztosabban ültem a számomra teljesen szokatlan helyzetben.
A kocsi elég gyorsan végigporzott a városka főutcáján anélkül, hogy a járókelők vagy a gyerekek megbámulták volna. Ebből arra következtettem, hogy errefelé mindennapos az ilyen kocsikázás. Elhagytuk az utolsó házat, utunk a Szob folyó felső folyásához vezetett a Jamál félsziget déli tundra vidékére.
Ott, a tundra közepén, egy kutatócsoport dolgozik a rögtönzött kísérleti állomáson. Nyikolaj Szergejevics, a kutatóállomás igazgatója, aki mellettem ült, éppen ide készülődött volt, amikor napokkal korábban megérkeztem Vorkutából. Soha életemben nem felejtem el az első találkozást. Vonatom, amely Vorkutából indult, átszelte az Ural hegység legészakibb csücskét, s éjjel egykor érkezett Labitnangiba. Mondanom sem kell, hogy olyan világosság volt, mint fényes nappal. Az állomáson azonnal útbaigazítottak, s fáradtan indultam el a kísérleti állomás felé. A vonatról lecipekedő utasok lármája, a mozdonyok pöfögése fokozatosan eltűnt mögöttem. Néma csend vett körül. A néptelen utcák, lefüggönyözött házak s a szanaszét mozdulatlanul heverésző kutyák ebben a nappali világításban egy járvány pusztította város benyomását keltették. Minél tovább haladtam az utcán, annál inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy én vagyok ezen az elhagyatott helyen az egyetlen élő ember…  Sokért nem adtam volna, ha valakivel találkozom. Legjobban a kutyák bosszantottak. Ahelyett, hogy megugatnának, vagy legalább farkcsóválással jeleznék: „azért mi mégis észrevettünk”, zavartalanul aludtak. Keresztül-kasul hevertek az utcán, a gyalogjárón, ösvényeken és hidakon. Nemegyszer át kellett lépnem egy-egy alvó kutyán, de még csak a fejét sem kapta fel.
Így értem el a kutatóállomás kapujáig. Nyugodtan besétáltam az udvarra anélkül, hogy valaki felébredt volna. A kutyák persze itt is aludtak. Valami szoba után kellett néznem. A villaszerű faházak között felfedeztem egy vagonlakást, közepén ajtóval és lépcsővel. Ez lehet a vendégszoba — gondoltam. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Egy kis előszobába jutottam, mely egyben mosdó is volt. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Benyitottam a bal oldalin, és egy tágasabb fülkébe léptem, ahol négy beépített fekvőhelyet és középen egy asztalt fedeztem fel. Az asztalon borzalmas rendetlenségben gyufa, só, üres üvegek, száraz kenyér és egy teafőző hevert. Felkattintottam a villanyt, hogy jobban körülnézzek. Szemközt egy nyitott szekrényre találtam. Becipeltem csomagjaimat, és előkotortam a hálózsákot. Ennél jobb szobáról álmodni se mertem volna…  — Vigyázzon, barátom — szólt rám a kutatóállomás igazgatója, és galléron ragadott —, egy mély árok következik. Ilyen helyt könnyen lepotyog az ember.
A hernyótalpas szörnyeteg orra előrebillent, aztán rátapadt a meredek partra, és lassan kúszott a meder felé. Mi teljesen hanyatt feküdtünk a tetőn, másképp lecsúsztunk volna a hernyótalpak alá. Járművünk elért a meder közepéig, ott belefúrta magát a vízbe és a buja növényzetbe, hogy aztán tótágast állva feltornássza magát a szemközti meredek oldalon. Bizony cseppet sem volt veszélytelen ez az átkelés, de lassan belejöttem, s megtanultam, hogy mikor kell előre vagy hátra bukni. Néha úgy éreztem magam, mint a vadlovat első ízben megnyergelő csikós.
Miután átkeltünk a vízen, beértünk egy gyérebb erdőbe, ahol jól kitaposott úton robogtunk tovább. Gondolataim ismét a kutatóállomás igazgatójával való megismerkedésre kanyarodtak vissza.
Másnap, amikor új lakásomban megébredtem, egyetlen embert láttam az udvaron, s az éppen ő volt. Emlékszem, milyen arcot vágott, amikor váratlanul egy vadidegen ember lépett ki a vagonból! Lába szinte gyökeret vert a földbe: szigorúan kémlelt, amíg elébe járultam. Kutyái, amelyek körötte ólálkodtak, azonnal lerohannak, ha az erélyes hang megálljt nem parancsol.
Bemutatkoztam, s miután kiderült, hogy ő az, akit keresek, ott helyben elő is adtam jövetelem célját. Betessékelt az irodába, ahol felmutattam irataimat. Figyelmesen áttanulmányozta őket, közben nagyokat hümmögött. Végül megállapodtunk abban, hogy másnap reggel velük megyek a tundrára.
Az indulás napján reggel hatkor az igazgató bekopogott a vagon ablakán. Kioktatott, hogy mit vigyek magammal, mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a tundrai ember életéhez. Első kérdése persze az volt, hogy van-e szúnyoghálóm. Éppen ezt nem hoztam. Tudtam ugyan, hogy ez errefelé feltétlenül szükséges, de arra gondoltam, hogy itt is találok. Indulás előtt Nyikolaj Szergejevics adott egy széles karimájú kalapot, amelyről körben sűrű gézháló csüngött alá. Enélkül a szúnyogok percek alatt véresre csípik az ember arcát, fülét és nyakát. Errefelé a hálón kívül kenőcsöt is használnak. Igaz ugyan, hogy a kenőcs csak egy-két óráig hat, de aztán az ember újra bemázolja magát.
—  Álljon meg!  — kiáltotta a vezetőnek az igazgató, miközben ugyancsak döngette a fülke tetejét. A terepjáró olyan hirtelen állt meg, hogy elvesztettem az egyensúlyt. Visszaülni már nem tudtam, jól nekirugaszkodtam hát, s nagy ívben kirepültem a kocsi orra elé. Puhán értem földet a vastag mohaszőnyegen. Úgy tettem, mintha szándékosan ugrottam volna ekkorát, de közben bosszankodtam a kényszerleszállás miatt. Jó tudni, hogy ez a szörnyeteg ilyen hirtelen áll meg.
—  Ez a legmagasabb hely a környéken — magyarázta az igazgató. — Innen jól látszik Labitnangi • mutatott vissza  a  homályba  vesző  városkára.
Előszedtem a távcsövet, s végigpásztáztam a távolban tarkálló gerendaházakat. Legtöbbje egyemeletes volt, de az új negyedben akadt már néhány háromemeletes ház is.
— Labitnangi a manysik és chantik nyelvén hét fenyőt jelent — magyarázta. — Labit — hét, nangi — fenyőfa. Ezelőtt húsz-harminc évvel csak az a néhány ház állt az Ob partján, ott a hét vörösfenyő körül. Ezekben a házakban most is chantik laknak. Amint látja — folytatta —, Labitnangi az Ob torkolatához közel, a folyó bal partján fekszik. Itt van az északi vasútvonal utolsó állomása.
Míg nézelődtem, eszembe jutott, hogy ezek a chantik és manysik a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. De társalgásra most nem volt idő.
Feldübörgött a motor, a hernyótalpak nyikorogva megindultak.


Az igazi tundra

Előttünk egyre gyérülnek a fák, s fokozatosan bontakozik ki az erdőből a végeláthatatlan tundra. Sokban a sivatagra emlékeztet, de homok helyett itt alacsony, sűrű cserjés növényzet borít mindent. Felülről olyan tömörnek tűnik a növényzet, mintha valaki egy óriási ollóval egyenesre nyeste volna a bolyhos bokrok tetejét. Ezt a vastag zöld szőnyeget itt-ott fehér, lila és sárga virágok és bogyók tarkítják. Helyenként annyi a földieper szerű bogyó, hogy vérvörös foltokban virít a tundra. Egymást követik a különböző nagyságú tavak, amelyeken rengeteg vízimadár úszkál. És sehol egy út, ösvény, ház vagy egyéb, ami az ember jelenlétét elárulná. Ezen a beláthatatlan területen, a Jamál félsziget tundravidékén, száz négyzetkilométerre négy ember esik. Egyebütt azonban még ennél is gyérebb a lakosság.
Előttünk, egészen váratlanul, egy végtelenbe nyúló tó zárta el az utat. Vezetőnk habozás nélkül nekivágott.
— Most kell igazán vigyázni — figyelmeztetett Nyikolaj Szergejevics —, mert a víz jéghideg.
Belemarkoltam a rácsba. Lassan ereszkedtünk le a víz széléig. Mielőtt belegázoltunk volna, a két sárhányó elöl — egy gombnyomásra — felpattant, s ez lehetővé tette, hogy a víz ráfolyjon a hernyótalpakra. Mindez pillanatok alatt történt, miközben teljes gázzal lendültünk neki a víznek. A jármű orra teljesen elmerült, s már-már úgy látszott, hogy tovább merülünk. De ahogy elváltunk a fenéktől, lassan egyenesbe billentünk, miközben a hernyótalpak, mint kis vízimalom lapátjai, hajtották a vizet hátrafelé. Ilyen lebegő helyzetben, lassan, de biztosan közeledtünk a túlsó parthoz. Utánunk a tó sima vizén V alakban futottak szét a hullámok, és megtörtek a parton. Zajukra a sűrű parti zsombékból egymás után repültek fel a rucák, s húztak el felettünk. Alighogy kikötöttünk a túlsó parton, szó nélkül lekászálódtam a tetőről. Útitársam is leszállt, és tőrével szaporán kaparni kezdett a zuzmók között. Leásott vagy harminc centire, s intett, hogy lépjek közelebb.
— Próbáljon tovább ásni — nyújtotta át a kést.
Letérdeltem, s kissé habozva leszúrtam. A kés valami keménybe ütközött. Újra nekiestem, s ezúttal teljes erőmből döfködtem a talajt. Sikerült is néhány jeges rögöt kivetnem.
— Lennebb már teljesen jéggé fagyott a talaj – mondta az igazgató. — A múltkoriban lefúrtak, de még kétszáz méter mélységben is fagyott talajt találtak. Északabbra, a Jamál félsziget felső csücskében, négyszáz méter mélyen is mínusz négy fokot mértek. Az ember el sem hinné, hogy ez a dús növénytakaró alig húsz-harminc centis talajrétegen fejlődik. Persze nem mindenütt ilyen vékony a felengedett réteg. A dombos, köves tundra mélyebben felenged. A folyók mentén az éghajlat általában sokkal enyhébb. Ezzel magyarázható az, hogy a vörösfenyő és a törpenyír messzi északra felnyúlik.
Útitársam az órájára nézett, és intett, hogy itt az indulás ideje. Már dél felé járt, de a nap alig emelkedett valamit. A melege sem érződött. Rövid bunda-kabátomtól még egyszer sem váltam meg, amióta ide érkeztem.
—  Nemsokára odaérünk — mutatott előre kisvártatva. — Ott, azokon a dombokon van a tábor.
Egyelőre csak néhány piros és fehér pontot láttam. Ezek a sátrak lehettek. Mellettük, távolabb, három antennaszerü rúd magaslott ki a tundra kopárságából.
—  Az a meteorológiai állomásunk — magyarázta útitársam.
Beletelt egy jó fél órába, amíg odaértünk. A tábor hat sátorból s egy olyan vagonlakásból állott, amilyenben én kaptam szállást Labitnangiban. Valamivel odébb egy gerendaház állott, ahol a konyha és az ebédlő lehetett. Az igazgató egyenesen oda irányította lépteit. Pár perc múlva kezét elégedetten dörzsölgetve visszajött, és tudomásomra hozta, miszerint nagyon finom halat kapunk ebédre.
Közben rendre előkerültek a kutatók is. Túlnyomó többségükben fiatalok. Barnára sült, edzett fiúk és lányok kedélyes társaságába kerültem. Volt közöttük bogarász, madarász, botanikus, halbiológus és talajkutató is.
- Nem lehet valami nagy meleg ezekben a sátrakban — jegyeztem meg.
—  Megszoktuk — legyintett egy magas, megtermett bogarász. — Különben is kutyabőrből készült és sarki búvár tollával tömött hálózsákjaink jól tartják a meleget.
Hamar leraktuk az utánpótlást, amit Labitnangiból hoztunk, s mire a szakács rávert a gongra, azaz egy lyukas benzines kannára, a társaság már ott tolongott az ebédlő bejáratánál.
Betessékeltek a „sarki" vendéglőbe, ahol két hosszú kecskelábú asztal állott megterítve. Mindenki előtt egy fél kar hosszúságú szárított hal feküdt, és egy-egy tál céklaleves párolgott. Leültem, és azonnal nekiestem a halnak. Rövid idő múlva szomszédom kérdően nézett rám.
—  Csak azt ne kérdezze valaki, hogy milyen hal, mert a gerinces állatok közül éppen a halakat ismerem a legkevésbé — szólaltam meg.
— Ne féljen, nem fogom vizsgáztatni  — nevetett —, csupán az érdekel, hogy ízlik-e. Egyébként ez pénzes pisztráng, és az Ob vidékén igen gyakori. Kedveli a hegyi folyókat és patakokat, ahol a köves fenekű, gyors   sodrású szakaszokon tartózkodik — merült bele a magyarázatba. — Tápláléka vízi rovarokból, csigákból és kagylókból áll, de a halivadékot sem kíméli. Nagyon könnyű halászni, akárcsak a sebes pisztrángot, mert utánaveti magát a víztükör felett elsuhanó rovarnak. De ízlik-e a húsa? — ismetélte meg a kérdést.
A kérdés felesleges volt, mert időközben el is fogyasztottam a puha, ízletes húsú halat, amelyet úgy „készítenek el", hogy miután kifogják a vízből, kibelezik és kiakasztják a napra. Nyolc-tíz napi szárítás után már egészen „beérik". Szívesen elfogadtam még egy adagot.
Ebéd után az igazgató egy Nyina nevű lány gondjaira bízott, aki az itteni növényzetet tanulmányozta. Néhány éve végezte el az egyetemet, azóta a kutatóállomás munkatársa. A lenszőke, kerek arcú lányt szenvedélyesen érdekelte a tundrái növényzet. Hosszasan mesélt egy-egy zuzmóról vagy cserjéről.
— Első látásra egyhangú és unalmas a tundra — magyarázta. — De ha jobban körülnéz, akkor azonnal szembetűnik, hogy nincs egy hektárnyi területe, amelyen a növényzet egyforma lenne. Látja — mutatott körbe, miután kissé eltávolodtunk a sátraktól —, ahol most állunk, ez az úgynevezett pettyes tundra. A törpe nyír és fűz kisebb-nagyobb bokrokban való csoportosulása jellemzi. Felülről a zuzmók sárgás alapszíne úgy fest, mint ezernyi szétdobált sötétzöld labdácska. A legnehezebben járható tundra. A törpenyír és füz sokszor másfél méter magasra is megnő, s alatta vizenyős a talaj. Közte tömör áfonya-bokrok terpeszkednek, a tisztásokon pedig a mohák és zuzmók vastag pázsitszőnyeget alkotnak. Legismertebb a rénzuzmó. Nézze csak — nyújtott át egy sárga zuzmóbokrot —, ez a híres rénzuzmó, amely bonyolult, finom ágazatával rendkívül vitamindús, a rénszarvasok  nélkülözhetetlen  tápláléka.
Miután elhagytuk a pettyes tundrát, egy tavacska partjához értünk. A vizet fehér és tarka virágok természetes gyűrűje övezte.
— A tavak körül mindig láthat nyíló virágot — mondta kísérőm. — Leggyakoribbak a gyapjúsás, a nádtippan-félék és a tundrai boglárkák. Ahogy a jég elolvad, egészen a tél beálltáig, egymást váltogatják a különféle színű virággyűrűk. Kár, hogy ezt a gazdag színpompát olyan kevesen láthatják... De nézzük csak meg a többi tundra-típust is — indult tovább.
Egy dombosabb szakaszra kerültünk, ahonnan szép kilátás nyílt. Ez azonban a kolléganőt láthatóan nem érdekelte.
— Itt kissé fövenyes a talaj — magyarázta —, s ezért egészen más a növényzet is, ami nem jelenti azt, hogy itt egyáltalán nem nő törpenyír vagy fűz, de alig néhány centi magasságot ér el. Itt van például ez a törpefűz — mutatott a csizmája elé. — Alig öt centis, noha legalább tízéves.
— Mivel magyarázzák, hogy ilyen alacsonyak a tundrai növények? — kérdeztem.
— Régebben kizárólag a napfény hiányával magyarázták. Újabban kiderítették, hogy a tundra egy nyár leforgása alatt sokkal több napfényt kap, mint földünk más tájai. A lassú növekedés oka tehát elsősorban az alacsony hőmérséklet és a nagy talajnedvesség. Persze bizonyos mértékben az erős szelek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a növények a talaj szintjéhez közel maradnak. Egyébként a lassú növekedés következménye az, hogy a délvidéki puha fák, mint a fűz és a nyír, itt kőkemények. A tundra — folytatta aztán, mikor megálltunk egy pázsitos részen — talán szederfélékben a leggazdagabb.
Mintegy ötven méter körzetben bordóvörös és narancssárga szederbogyók tarkították a helyet. Olyan sűrűn nőttek, hogy egy talpalatnyi helyre háromnégy bogyó is jutott. Szinte sajnáltam megmozdulni, hogy ne nyomjam szét őket.
— Kár, hogy nem találtak ki valami ravasz gépet, amellyel begyűjtenék — mondta. — Nagyon ízletes és vitamindús gyümölcs. Az itteni lakosság ebből készít kompótot, főz ízet, sőt bort is erjeszt. Nincs olyan jurta, ahol télen ne vendégelnék meg az embert szederkompóttal. Nemcsak nyalánkság, hanem a vitamint is pótolja.
Késő estig jártuk a tundrát. A kiadós vacsora után holtfáradtan bújtam be hálózsákomba.

(Folytatjuk)

2019. július 28., vasárnap

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (1)

A szerző (sz. 1927, Radnót- mh. 1987, Bukarest) neves romániai zoológus, tudományos közíró volt. A Szovjetunióban szerzett tudományos képesítést, évtizedekig Románia rágcsálóinak avatott szakértőjeként működött. Oroszországi élettapasztalatairól írta Véget nem érő nappalok c. útikönyvét; az itt olvasható írás a könyv utolsó fejezete. 

A szerző (baloldalt) interjút készít
Alattunk mindenütt erdő, erdő és rengeteg sziporkázó tó. Mintha valaki egy hatalmas tükör darabokra töredezett cserepeit szórta volna szét a bolyhos, sötétzöld szőnyegen.
Az An-24-es gép két erős motorja egyenletesen búg, biztonságosan röpíti az otromba, kacsaszerű törzset, egyenesen északnak.
A kora reggeli felkelés, az izgalom, a repülőtérre való rohanás, aztán a beszállással járó hercehurca elbágyasztott. Már messze jártunk Moszkvától, amikor úgy ahogy magamhoz tértem, s a lenti tájat szemügyre vettem.
Kényelmesen elnyújtózkodtam az ülésen, fejemet az ablaknak támasztottam. A motorok tompa moraja s az üveg enyhe remegése valamennyire megnyugtatott. Igaz, a nyugalom csak látszólagos. Ismerem ezt az érzést, átéltem máskor is. Valahányszor nagy feladatra vállalkozom, mindig erőt vesz rajtam. Ilyenkor a fel-feltörő ujjongás és a kétség váltakozik bennem, s azt hiszem, minden emberben. A titokzatos ismeretlen, amely felé igyekszünk, milliónyi változatban vonul el képzeletünkben. Ez a sajátságos képzelet-film állandó belső feszültséget okoz. Attól függően, hogy a jó vagy a rossz lehetőséget latolgatjuk, a türelmetlen kíváncsiságot a szorongás váltja fel... S amikor már hatalmukba kerítenek a kételyek, valaki megszólít, a légikisasszony cukorkával kínál, egy csomag a fejemre hull, szóval a hétköznapi élet valamilyen aprósága visszazökkent a valóságba. Néha szinte különös, hogy milyen semmiségek öntenek bátorságot belénk.
Ilyen érzésekkel indultam útnak. Kísérő nélkül vágtam   neki  a   hőn   áhított    kirándulásnak.    Az   is
hihetetlennek tűnt, hogy a nemzetközi filmfesztivál mozgalmas és káprázatos világából egyenesen a zord észak ismeretlenjébe csöppenek. Képzeletemben még ott lebeg Sophia Loren a mosolyával, amely a nápolyi ég azúrját és Capri csodálatos színeit varázsolja elém; a karcsú Anna Karina könnyű táncával, amely a rafinált Párizst idézi; s mintha még erezném a finom cigaretták illatát is. De az ezüst madár közben a jeges világba, az örök hó birodalmába röpít: kietlen havas pusztákra, amelyek csak pár hónapra vedlenek zölddé, hogy lélegzethez jussanak, a száguldó rénszarvasok, füstös jurták, fóka- és szarvasbőrbe burkolózó emberek világába.
Alattunk nagy erdőfoltok, kacskaringós folyók és sziporkázó tavak váltogatják egymást. Pecsorához közeledünk. Az erdők tömör, haragoszöld szőnyegét itt-ott tisztások lyuggatják át. A tundra előhírnökei ezek. Néhány óra múlva talán a tundra kellős közepébe érünk, s ezzel életem egyik régi álma teljesül. Bármennyire is érdekesek voltak előbbi utazásaim, amelyeknek mindenike más és más hangulatú élményt jelentett, nem tudtak kiragadni észak állandó bűvköréből. A remény, hogy egyszer eljutok ide, éveken át élt bennem, pedig tudtam, hogy álomnak is túl merész. S most, hogy csak néhány óra választ el az északi tájaktól, szorongásom nőttön nő. Vajon milyen a tundra? Milyen meglepetést tartogat számomra a földnek ez a sarka, ahová igyekszem, s amelyről még mindig oly keveset tudunk?
Személyes élményem nincs, de az idők során sokat olvastam e tájról. Eszembe jut Ibn Battuta arab utazó, aki a XIV. században először jellemezte részletesebben északot és az ott élő népeket. Ibn Battuta annak idején a mostani Kazany városáig jutott el; azokról a tájakról a következőket írta: „Az utat odafelé apró szánokon lehet csak megtenni, ezeket megtermett kutyák húzzák. A pusztaságon olyan síkos a jég, hogy sem az ember lába, sem a ló patája szilárdan meg nem állhat; a kutyáknak viszont körmük van, meg tudnak kapaszkodni vele a jégen…  A szánt a vezérkutya nyakához erősítik, s még három kutyát fognak be melléje. Ha a vezérkutya megáll, megállnak a többiek is. Ezért a vezér kutyát gazdája nem üti, kiáltással sem ingerli. Étkezés idején nem az embereké az elsőség. A gazda először a kutyáknak ad enni, különben a vezérkutya elszökne, és otthagyná utasait, kitéve őket a biztos pusztulásnak... Negyven napi szánkózás után letáboroznak. A magukkal hozott árut odébb viszik és kirakják, majd visszatérnek szokásos táborhelyükre. Másnap visszamennek, hogy áruikat megszemléljék. Jobban mondva azt, amit áruikkal szemben találnak: a coboly-, a szürkemókus- és a hermelinbőröket. Ha a tulajdonos meg van elégedve azzal az áruval, amit a sajátjával szemben talál, akkor elveszi. Ha nincs megelégedve, akkor otthagyja, hogy titokzatos üzletfelei még hozzátegyenek valamit. Néha azonban amazok veszik vissza a bőröket, és otthagyják a kereskedők áruját…  Így történik azon a tájon az adásvétel. Az emberek, akik megfordulnak arrafelé, nem is tudják, hogy kiknek adják el a holmijukat, és kiktől vásárolnak, hogy amazok a dzsinnekhez vagy az emberi nemhez tartoznak-e, mivel senkit nem látnak."
Ennyit és ennyire esetlegeset tudtak tehát erről a tájról a XIV. században. De a későbbi leírások sem árulnak el sokkal többet az itteni népekről. Szervezett tudományos tevékenységről csak a XVII. század vége felé beszélhetünk, s ez is elsősorban gazdasági célokat követett. Ekkor kezdték meg Szibéria feltérképezését, a növény- és állatvilág leírását és az ott élő népek nyelvének, életmódjának és szokásainak tanulmányozását… 
–  Pecsora következik – jelentette be a nyúlánk, hirtelenszőke légikisasszony.
Kíváncsian néztem ki az ablakon. Alattunk a Pecsora vize kígyózott. Ez a majdnem kétezer kilométeres folyó, mely óriási deltájával a Barents-tengerbe torkollik, összeköti Pecsora városát Narjan-Mar kikötővel és a komik – régi, illetve inkább csúf nevükön zürjének – autonóm köztársaságának más nagyobb városával. Jobbról a távolban Pecsora gyárkéményei füstölögtek. A harmincezer lakosú város főleg fafeldolgozó üzeméről és bútorgyáráról nevezetes. Sajnos, csak olvasmányaimból tudom ezt, mivel a repülőtér nagyon messze esett a várostól, s így ez utóbbiból vajmi keveset láthattam. Igaz, hogy amúgy sem lett volna időm körülnézni, mert alighogy leszálltunk, máris áttessékeltek egy kétmotoros IL-be, azzal repültünk tovább.
–  Három óra múlva Vorkutában leszünk – mondta a szomszédom, aki bizonyára észrevette, hogy először járok északon. – Jó rázós utunk lesz – folytatta mosolyogva, de mivel én nem voltam beszédes kedvemben, ő sem erőltette a társalgást, s rövidesen elbóbiskolt.
Az utasokat figyeltem. Túlnyomó többségük a tengerparti nyaralókból tartott haza. Csomagjaik nagy része déligyümölcsből és virágcsokrokból állt. Másokat kinevezésük szólított erre a tájra, s akárcsak én, szorongva néztek a titokzatos ismeretlennel való találkozás elé. Voltak olyanok is – üzemigazgatók, beszerzők vagy könyvelők –, mint például a szomszédom, akik hetenként megjárják ezt az utat.
Gépünk hamarosan befúrta magát a sűrű, tejfehér ködbe. Ez rendkívül bosszantott, mert csak ezután kezdődött az igazi tundra övezete, amelyből a köd miatt egyelőre semmit sem láthattam. Már-már elnyomott az álom, amikor a gép eszeveszett ugrálásba kezdett.
– Na, ugye mondtam – dörmögte felébredve útitársam –, kezdődik a tánc.
Minden oldalról havas eső csapkodta a gépet. Viharba kerültünk – gondoltam –, de ezt is kibírjuk. Szomszédom teljesen magához tért, rágyújtott, s kajánul leste, hogy vajon begyulladok-e. Nagyokat szippantott cigarettájából, és tüntetőén eregette a füstkarikákat.
Hiába leselkedsz – mondtam magamban –, legalább úgy hozzászoktam a repüléshez, mint te, ugyanis már tizennégy éves koromban vitorláztam… S valóban sokáig nem is történt semmi, szomszédom legnagyobb csalódására.
De amint bámultam az alattunk elrohanó felhőket, hirtelen úgy rémlett, mintha sötét foltot láttam volna. Most már figyelmesen vizsgáltam a tejfehér ködtengert. S valóban, itt-ott néhány pillanatra egy-egy zöldellő földdarab tűnt elő a felhőzet résein. Szinte elállt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy alig tízméternyi magasan repülünk teljes sebességgel, s így a nagy magasságokból szemlélt nyugalmas és szinte mozdulatlan föld szédítő iramban száguld visszafelé. Hogy lehet ilyen alacsonyan repülni? Bármelyik pillanatban nekimehetünk egy fának vagy egy telefonoszlopnak! Szomszédom észrevette, hogy mi nyugtalanít, s nyugtatni próbált.
– Itt északon így is repülünk, kérem. Sehol egy bokor, fa vagy ház, ami veszélyeztetné a repülést. Akár alacsonyabbra is ereszkedhetünk. Még azt is számításba kell venni – folytatta –, hogy ezek a pilóták évek óta csak ezen az útvonalon közlekednek. Nem csoda, ha úgy ismerik, mint a tenyerüket, s még ilyen sűrű ködben is leszállnak radar nélkül.
Előkotort egy cigarettát, s ismét rágyújtott.
– Ami pedig a repülés tudományát illeti – fordult ismét felém –, az nem egyéb, mint a leszállás tudománya. Aki le tud szállni, az repülni is tud.
Hát ebben van valami igazság — gondoltam. Csak már ott tartanánk… 
Óhajom rövidesen teljesült. Fél óra múlva simán földet értünk Vorkutában, az északi sarkkör fölött húsz kilométerre. Sűrű köd és havas eső fogadott. A tundrából, amelynek közepén leszálltunk, vajmi keveset láttam. Kedvetlenül és holtfáradtan érkeztem a szállodába. Szerencsére volt szabad ágy. Szobatársam nem lehetett több húsz-egynéhány évesnél. Alacsony, örmény arcú gyerek volt, aki néhány szokványos kérdés után magamra hagyott. Nekem egyéb sem kellett, pillanatok alatt a takaró alá bújtam.
Mély álmomból szobatársam óvatos lépteire ébredtem. Kapkodva öltözködtem, s bosszankodtam, mert a délutáni alvás miatt elszalasztottam annak a lehetőségét, hogy a várost nappali fényben lássam. Kellemesen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy odakint a kései óra ellenére világosság van.
–  Ilyenkor északon a nap jóformán le sem nyugszik – mondta szobatársam. – Igaz, hogy ma csúnya, ködös az idő, de az éjszakák így is világosak. Miután ide kerültem, napokig nem tudtam aludni az örökös nappali fénytől.
–  Régóta tartózkodik a városban? – kérdeztem.
–  Néhány hete.  Bányamérnökit végeztem délen, s most az itteni bányákban kísérletezem a bányalég semlegesítésén.
Úgy látszott, hogy ennél többet nem hajlandó elárulni munkájáról, hát nem is erőszakoltam. Csak most értettem meg a sok üvegfiola és gumicső rendeltetését, amelyeket egy nagy faládában őrzött.
Örömmel fogadta meghívásomat egy kis esti sétára. Kiléptünk a ködös utcára, s a központ felé kanyarodtunk.
–  Ez itt a város  első tömbháza – állott meg egy kétemeletes ház  előtt,  amelynek falán emléktábla tanúskodott arról, hogy 1937-ben épült.
–  Akkor itt volt a város széle – magyarázta –, de ma ez már központnak számít.
Róttuk az utcákat. Szobatársam jó vezetőnek bizonyult; az alatt a néhány hét alatt, amióta itt van, alaposan megismerte a várost meg az embereket.
–  Nézze csak! — mutatott egy düledező házcsoportra.  –  Ezek a  házak  azért  állnak  ilyen  ferde összevisszaságban, mert a talaj egyenetlen felolvadása következtében valamelyik sarkuk mélyebbre süllyedt. A fagy aztán ebben a helyzetben rögzítette őket.
Valóban rengeteg düledező házat láttam. A legérdekesebb az volt, hogy minden ház más irányba és más szögben dűlt meg. Azt a benyomást keltették, mintha földrengés dobálta volna összevissza őket.
–  Az ilyen, pisai ferde toronyra emlékeztető ház elég gyakori jelenség itt északon – mondta.
Időközben tágas térre értünk. Szemben a bányászklub, odébb a tanácsház épülete állott.
— Itt a menetjegyirodától és a könyvtártól a múzeumig minden megtalálható – folytatta kísérőm. – Ilyenkor nyáron az ember nehezen tudja elképzelni az itteni telet. Márpedig az az igazi próbatétel. A hó szeptember végén már lehull, s május végéig el sem olvad. Télen, a sarki éj beálltával, eltűnik a nap. és fel sem bukkan tavaszig. Ez az örök sötétség, a fergeteges hóviharok és a fagy időszaka. A szél olykor ötvenméteres másodpercenkénti sebességgel sepri végig a tundrát. Hóhegyek borítják az utcákat, a házakat s a vasutat. Ilyenkor az élet a házakban, bányákban és a hóba fúrt alagutakban lüktet tovább… Aki ezt kibírja és megszokja, az itt marad. Ellenkező esetben, s ez a gyakoribb, délebbre húzódik.
Szótlanul ballagtunk tovább. A felhők lassan felszakadoztak, s az ég megvilágosodott. Az óra szerint már rég benne jártunk az éjszakában, de ahelyett hogy sötétedett volna, lassan nappali világosság lett. A város azért nyugovóra tért.

(Folytatjuk)

2019. július 23., kedd

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (8)

A Látogatás 

(2019. június 26.) 

Északtól délig

Balról jobbra: Anyu, én, Kinga
Január 20. egy teljesen normális napnak indult, mégsem volt az, mert elérkezett a hónapok óta tervezett nap, mikor is Anya és Kinga megérkeztek Chilébe. A fogadó anyukámmal és Evelynnel mentünk el értük Santiagoba a reptérre. Nagyon izgatott voltam, mert már kerek fél éve nem láttam őket. Egy órába telt, mire sikerült kijutniuk. Leírhatatlanul fura volt őket látni és megölelni. Olyan érzésem volt, hogy semennyi idő sem telt el azóta, mióta augusztus 3-án elváltunk, de mintha mégis évek teltek volna el. Ugyanolyanok voltak, de mások. Sikerült rájönnöm, hogy ami leginkább megváltozott, az én vagyok.
„Mikor Helga eldöntötte, hogy Chilébe akar menni cserediáknak, az első reakciója mindenkinek az volt: Miért pont Chile? A világ másik oldalán, egy általunk kevésbé ismert földrészen egy még kevésbé ismert ország. Ő azonban ragaszkodott a választott országhoz, meggyőzte a szüleinket és meg is kapta azt az egy magyar diáknak szóló helyet. Nehéz volt elválni 2018 augusztusában a repülőtéren, hiszen 13.000 km hatalmas távolság, egy év pedig hosszú idő. Ekkor még csak viccelődtünk vele, hogy nem baj, majd meglátogatjuk. Végül a viccek egyre komolyabb tervvé alakultak és októberben meg is vettük a repülőjegyeket anyukámmal Santiago de Chilébe. De októberben a januári indulás még olyan távolinak tűnt, a ZH-k, szakdolgozat írás és záróvizsga foglalta le az időmet és gondolataimat, így szinte egészen indulásig nem is tudott az utazások előtt jól ismert izgalom hatalmába keríteni.
Az út bonyodalmakkal kezdődött, mivel a chicagói nagy hóvihar miatt törölték az első gépünket. Körülbelül 7 óra várakozást követően egy teljesen másik útvonalon és légitársasággal ugyan, de kezdetét vette a nagy utazás: 2 órás út Londonig, 3 óra várakozás, majd újabb 14 órás repülőút után végre megérkeztünk Chilébe. Hogy mi volt az első gondolatunk a gépből kiszállva? Hű, de meleg van! Hiszen a mínuszokból megérkeztünk a 35 fokos nyárba. A repülőtérről kiérve rögtön megláttuk Helgát (a viszonylag alacsony chileiek között elég könnyű volt) és fél év után végre újra megölelhettük őt. Kijött elénk a reptérre Viviana, a fogadóanyuka és Evelyn, a legkisebb fogadótestvére is. Mosolyogva öleléssel üdvözöltek, nagy szeretettel fogadtak az első perctől minket." - (Ilyés Kinga)

„Amikor Helga eldöntötte, hogy elmegy cserediáknak még nem tudtuk, hogy melyik országot választja, de én már kijelentettem, hogy meg fogom látogatni, akár a világ végén is. Végül Chilére esett a választása, így már tudtam, hogy nagy élményben lesz részem nekem is, Helgának köszönhetően. A család nagy örömmel fogadta a kérdésünket, hogy meglátogathatjuk-e Helgát, és pár napot náluk tölthetünk-e? Elbizonytalanodtam, hogy illendő-e egy idegen családba betelepedni, pár hétre… hisz, ha már elmentünk a világ másik végére, csak nem mehettünk pár napra… De határozottan, jött a 13.000 km távol élő családtól a jelzés, hogy nagyon várnak, őszintén szeretnék, hogy menjünk. A többes szám abból adódik, hogy Kingával közösen terveztük a nagy utat." - Ilyés Annamária (Anya)

Magamra emlékeztettek, mert mikor én annak idején megérkeztem, ugyanolyan érdeklődően néztem a világra, mint ők. Annyi volt a különbség, hogy én a melegből a hidegbe érkeztem, ők pedig a hidegből a jó kis melegbe. A másfél órás hazafelé tartó utunkon itteni zenéket hallgattunk, én fordítottam magyarról spanyolra és spanyolról magyarra. Az első helyszín, ahova mentünk, egy bevásárló központ volt. Az ember nem is gondolná, milyen érdekes hely tud lenni. Szerintem erről ők is tudnának mesélni, mert annyi különbséget és érdekességet fedeztünk fel. Mikor pedig hazaértünk, jött csak az igazi öröm: fél év után megint tejfölt és Túró Rudit ehettem. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire megszállottan szeretem mindkettőt. Sok ajándékot is hoztak, amit átadtunk. A délután további részében a lakóparkban lévő medencéhez mentünk és kiélveztük a meleget, a napsütést. Anyáék legnagyobb meglepetésére narancs, mandarin és citrom fák álltak az út szélén. Jóízűen fogyasztottuk őket. Sokkal ízletesebbek a gyümölcsök közvetlenül a fáról leszedve. A mai napon korán elmentünk lefeküdni, mert hosszú és fárasztó utazásuk volt.

„Kb. másfél óra volt az út a házig, ez az idő elég is volt ahhoz, hogy megszeressem ezt az országot. Ehhez nagyban hozzájárult a család, akik tipikusan olyanok voltak, mint amilyennek a dél-amerikai embereket a korábban hallottak/látottak alapján elképzeltem: vidámak és hangosak. Hozzájárultak a zenék, amiket Helga és Evelyn mutattak, az összes pörgős, dallamos, amiket akkor is énekel az ember, ha először hallja és nem tud spanyolul. Valamint hozzájárult a táj, mert az is nagyon más volt, mint az általam megszokott Alföld, nagy hegyek szegélyezték az autópályát végig. Később sem csalódtam az országban, sőt ezt a kezdeti lelkesedést csak tovább fokozta a következő napokban evett sok palta, vagyis avokádó, illetve más chilei specialitások." - (Ilyés Kinga)

Az első teljes napjukon itt találkoztunk a két itteni legjobb barátommal, hogy megismerjék őket és elmentünk a sulimba szétnézni. Jól telt a délelőtt, megismerték az itteni életem legfőbb helyszíneit és résztvevőit,ahol és akikkel a mindennapjaimat töltöm el. Reggeli completot ettünk a két fiúval, ami a chilei specialitás: hot-dog paradicsommal, avokádókrémmel és majonézzel. Biztos vagyok benne, ha valaki egyszer kipróbálja, unalmasnak fogja találni a hot-dogot magában. Ebédre otthon másik specialitást próbáltak ki, a Pastel del choclot, ami kukoricakrém, csirke és marhahúsból van. Délután pedig a családdal együtt Conconba látogattunk el, amikor ők először látták életükben az óceánt. Lovagoltunk a homokban a tengerparton, így Kinga egyik álmát sikerült teljesíteni, majd megmártóztunk a jéghideg vízben. A naplementét, pedig a tengerpart mentén hazafelé haladva néztük meg. Renaca mellett, pedig megálltunk egy kilátóban és valami elképesztő dolgot láttunk: ezernyi madár és rengeteg fóka egy helyen, a köveken, a vízben, a levegőben, lélegzetelállító látvány volt a naplementében.

„Egy regényt lehetne írni, arról a három hétről, amit abban a csodálatos országban töltöttünk, de én most az érzelmi oldalára szeretnék rávilágítani. Nagy élmény volt megtapasztalni a dél amerikaiak vendégszeretetét, pozitív életfelfogását. Mosolygósak és pörgősek, de nem csinálnak gondot 30-40 perces késéből sem, ez még belefér. Vidámak, énekelnek úton-útfélen, még a metróban két megálló között is képesek fergeteges hangulatot csinálni. Pezseg az élet, de senki nem siet, nincs kapkodás, nincs idegeskedés. Nagyon nyitottak és érdeklődőek, számukra Európa egy álomvilág, mindenkinek vágya egyszer eljutni ide." Ilyés Annamária(Anya)

A második napjukon Vina del Mar felfedezése volt tervbe véve. Metróval mentünk el a családdal és a legnagyobb turista látványosságok bejárásával kezdtük a napot. Megnéztük a Reloj de Flores-t, a Castillo Wulff-ot, a kaszinót, sétáltunk a tengerparton, a legnagyobb vásárlóutcában, a főtéren, majd végig a legnagyobb sugárúton egészen a bevásárlóközpontig. Út közben megnéztük a Moai szobrot a Húsvét-szigetekről. Tartalmas programunk volt, el is fáradtunk a melegben, ezért egy gyors ebéd után a délután további részét a tengerparton fürödve töltöttük el. A víz ma is nagyon hideg volt (mint mindig), de ennek ellenére kiélveztük és fürödtünk benne.

„A következő napokban Villa Alemana környékét jártuk be a család társaságában. Voltunk Vina del Marban, Con-Conban és Valparaisoban. Ezek mind óceánparti városok, így a városnézés után lementünk a partra is. A Balatonhoz, illetve horvátországi és olaszországi tengerpartokhoz szokván furcsa volt látni, hogy mennyien ülnek a parton és milyen kevesen vannak a vízben. Viszont mikor először hozzáért a lábamhoz a víz, rögtön megértettem, mi az oka: a víz rettentően hideg. Habár elméletben tudtam ezt, hogy az óceánok hidegek, a gyakorlat azért mindig más. De elhatároztuk, hogy mindenképp belemegyünk, hiszen még sosem fürödtünk óceánban. A parton azt is érdekes volt látni, hogy mennyien ülnek a tűző nap és meleg ellenére termoszokkal és isszák a forró teát. Helga szerint ők főleg argentínok voltak, akik híresek a Mate teáikról és kedvelt üdülőhelyük a chilei óceánpart."- (Ilyés Kinga)

A harmadik és utolsó itt töltött napon Valparaiso felé vettük az irányt. Mielőtt belevetettük volna magunkat a színes utcákba, az itt elő magyar családdal összefutottunk egy kávéra, mert Anyáék hoztak nekik otthonról küldött csomagot. Beszélgettünk kicsit, majd nekik menniük kellet, így mi pedig nekivágtunk a felfedezésnek. Először felültünk egy hajóra, ami körbevitt minket a kikötőben. Már háromszor ültem rajta, de ez az alkalom volt a legmenőbb. Nagyon nagy hullámok voltak, mintha hullámvasúton ültünk volna. Egy kilátóból is megnéztünk a kikötőt, majd ebédeltünk. Ma tengergyümölcseit és halat próbáltunk ki. A délután folyamán, pedig a gyönyörű színes utcákat fedeztük fel. Szerintem nagyon tetszett nekik, nekem személy szerint ez a kedvenc helyem Chilében. Vacsorára pedig a fogadóanyukám sushit vett, mert itt Chilében rengeteget esznek belőle az emberek, de nem teljesen ugyanolyan, mint az eredeti Japán. Nincsen benne nyers hal, hanem csirkét és krémsajtot tesznek bele. Szóval chilei „specialitásnak” is nevezhetnénk.

"Számomra az igazi dél-amerikai hangulatot a metrók nyújtották. Meglepő választás, nem? De Chilében nem olyan unalmas metrózni, mint Budapesten, ugyanis a kocsikban mindig van valamilyen előadás: gitáros duó, rap, de néha még opera is; sose tudod, mire számíts. Járkálnak az árusok is, mindenféle édességet, péksüteményt, innivalót árulnak. Az emberek, ha már nincs szék, simán leülnek a földre is. Ilyen lazaságot eddig még sehol sem tapasztaltam." - (Ilyés Kinga)

Azért írtam, hogy az utolsó itt töltött napon, mert másnap egy nagy kalandra indultunk: az Atacama sivatag felfedezésesére.

Atacama-sivatag 

2019. július 08. 

Sivatag, sós tóval
Január 24.-én délelőtt mentünk a reptérre Santiago-ba és a repülőjegyünk Calamába szólt, ami az Atacama-sivatagban található egyik nagyobb város. De mi nem itt maradtunk, hanem San Pedro de Atacama nevű kisváros volt az úti célunk. Mikor azt mondom, hogy kisváros, sokkal inkább egy falura gondolok, mert összesen 5600-an laknak itt, de mindig nyüzsög a sok turistától. A másfél órás út alatt, ameddig megérkeztünk a szállásunkra, a sivatagi tájat élvezhettük, ami egyáltalán nem olyan, mint, amit mindig is elképzeltem. Az emberek többségének a sivatagról a Szahara jut eszébe, a végeláthatatlan homokdűnéivel. Ezzel ellentétben az Atacama-sivatag inkább a Mars-felületre emlékeztet, minden barna, szinte ugyanolyan, szomorú, de mégis megvan a maga varázsa és elgyönyörködtet. Ez a sivatag a világ legszárazabb sivataga, szinte sosem esik az eső. Ami még meglepő volt, hogy 2400 méter magasságban voltunk. Ez mindenkire más hatással van: vannak, akiknek fáj a fejük, hányingerük van. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor coca levelet szoktak rágcsálni, ami itt legális és enyhíti a magassági betegség tüneteit. 
„Az Atacama sivatagról olvastam meg hallottam a régmúlt földrajz óráin, de soha nem gondoltam, hogy én oda valaha eljuthatok, hisz a köztünk tátongó 13.000 km-es távolság elég nyomós oknak tűnt, arra hogy még álmomban se merüljön fel az oda látogatás ötlete. De Helga nem ismervén a lehetetlent, bevállalván az egy éves chilei cserediák életet nekünk is megadta az oda utazás lehetőségét. A fogadó családja meghívott bennünket és pár napot együtt töltöttünk San Pedro de Atacamában, bejártuk a környék legnevezetesebb természeti látványosságait. " (Ilyés Annamária)

Az első estén, miután megérkeztünk a fáradtság ellenére is kimentünk sétálni. Az utcák hangulata egyből magával ragadott. A házak alacsonyak voltak, az utak aszfalt nélkül, akár egy western filmben is lehettünk volna. Az első itt töltött napunkon láthattuk, hogy az itt élők mind turizmusból élnek. A belváros utcáiban sétálva utazási irodán, éttermen és ajándékbolton kívül semmi mást nem találni. Ezen az első napon, miközben felfedeztük az utcákat mi is túrákat kerestünk, ajándékboltokba néztünk be. Majd egyszer csak hirtelen eleredt az eső. Mint említettem, mi úgy tudtuk, hogy az Atacama-sivatagban szinte sosem esik az eső, sőt vannak helyek, ahol már több, mint 100 éve nem esett… Utána néztem és van egy időjárási jelenség, amit „bolíviai télnek” neveznek, erős esőt hoz a szél Bolíviából. Igazán meglepett, mert az egész itt létünk alatt többször is eleredt az eső, és pár nappal azután, hogy elmentünk innen, le kellett zárják az utakat, mert annyit esett, hogy sárfolyó alakult ki.  

"Habár az iskolában hallottam már az Atacama sivatagról, nem igazán tudtam mire számítsak. Indulás előtt utánaolvastam pár dolognak és kerestem képeket az interneten, amik alapján sejtettem, hogy különleges helyekre fogunk eljutni, de az átélt élmények mérföldekkel felülmúlták a várakozásaimat. Olyan mesebeli tájakat csodálhattunk meg, amiket eddig csak képeslapokon láttam. " (Ilyés Kinga)

A második napunkon délelőtt egy ingyenes városnéző túrára mentünk, ahol San Pedroban körbe vezettek minket és rengeteg érdekességet meséltek a történelméről, a helyiekről és szokásaikról, valamint az őslakosokról, az atacameno emberekről, akik még mindig itt élnek, de el vannak nyomva. A chilei állam próbálta őket kiengesztelni és a közelben lévő nevezetességekből befolyó jövedelmet ők kezelhetik. Ezenkívül még jó pár kedvezményt kapnak. A reggeli sétát, majd az ebédet követően, délután az első befizetett túránkra mentünk el. A „Lagunas escondidas” nevű túrán vettünk részt, aminek a jelentése ’Elrejtett lagúnák’. Az úti célunkig 1 órás zötykölődés vezetett a sivatagban, de a táj mindent megért. Az ’elrejtett lagúnák’ sós tavak. Ilyen élményben még nem volt részem, mert a Szovátán található Medve-tónál sokkal sósabb vízben fürödtünk, nem mellesleg a sivatag kellős közepén. A fürdés után pedig fürdő ruhában sétáltunk, ami nem mondom, hogy a legkellemesebb dolog volt, mert a sós víz megszáradása után, feszült a bőrünk a sótól. A San Pedro-i túrák mindig tartalmaznak egy kis uzsonnaféleséget, ami azt jelenti, hogy a busz egy szép helyen megáll és az utasokat megvendégelik. Mi az étel fogyasztása közben a naplementét néztük meg. De nem lett volna elég kalandos az utunk, ha a buszunk kereke be nem ragadt volna a homokba. Nagy nehezen, de együttes erővel és gondolkozással sikerült kiszedni a buszt. Igazi élménynek nevezhetjük, hogy chileiek, egy izraeli és egy brazil fiatal és mi, mint három magyar a sivatag közepén egy beragadt buszt próbálunk kiszabadítani. 

A gejzírnél
A harmadik napunkon nagyon korán keltünk, mert 5-kor jött értünk a busz, amivel a második befizetett túránkra mentünk. Az oka, hogy ilyen korán kellett elindulnunk az volt, hogy ez El Tatio nevű gejzírhez vezetett az utunk, és a gejzírek csak a hidegben látszanak a maguk pompájaban. Mikor megérkeztünk és kiszálltunk a buszból majd megfagytunk. Ilyenkor reggelente mínusz fokok vannak itt. A gejzírek sem teljesen olyanok voltak, mint elképzeltem, mert nem volt túl nagy a magasságuk, de a látvány így is elképesztő, mert kb. 80 db kisebb-nagyobb gejzír található ezen a gejzírmezőn. A földre leülve, pedig a kövek melegítettek minket. A reggeli után, ami a túra árában benne volt, lehetőség volt megfürödni a termálvízben, de nem találtuk melegnek a vizet, így a séta mellett döntöttünk Anyával és Kingával. A fogadó családom fürdött, de a víz tényleg nem volt túl meleg és fáztak is benne.

„Az én személyes kedvenceim a gejzírek voltak. A táj itt legkevésbé sem hasonlított a sivatag szó hallatán mindenki által elképzelt homokdűnékkel borított látképhez, hiszen homok helyett a forró vizet kilövellő gejzíreket füves dombok és havas hegyek szegélyezték. " (Ilyés Kinga)
Mivel az idefele tartó úton, mindenki aludt és sötét volt nem vettük észre, hogy mennyire gyönyörű tájakon jöttünk. Mocsaras vidék és barna, száraz táj váltogatták egymást. Láttunk vikunyákat, amik a lámák egyik rokonai. A lámákat háziasították, így a természetben nem lehet őket megtalálni. Láttunk még flamingókat, sivatagi rókát, vad szamarakat és itteni madárfajok sokaságát. Machuca nevű kis faluban megálltunk és kipróbáltuk a lámahúst. Mielőtt valakinek megszakadna a szíve miatta, elmagyarázták, hogy ez olyan, mintha marha vagy sertés húst ennénk. Nekem maga a hús, savanykás íze miatt, nem igazán ízlett. A végső megállónk kis túra volt. Egy vízeséshez mentünk. Ebben, ami a legjobban tetszett, hogy az utat óriás kaktuszok szegélyezték. Rengeteg dolgot csináltunk, de így is már 12-re visszaértünk a szállásra.

„Lenyűgözött a városka a maga puritán mivoltával, a természet hihetetlen csodái, ahol a képeslapokat meghazudtoló módon váltakozott a kősivatag végeláthatatlan szürkesége a hatalmas kopár hegyek rozsda barnasága és az oázisok méregzöld növényzete. De sétáltunk a homokdűnék forró homok fedte talaján és fürödtünk a sivatag kellős közepén a sós lagúnákban. Megcsodáltuk a flamingókat és megmosolyogtuk a kis sivatagi rókát, aki zavarodottan állt az út szélén. Élveztük az eredeti őslakosok vendégszeretetét. " (Ilyés Annamária)


A fogadócsaládom ebéd után pihenni akart egy kicsit, de mi hárman sosem állunk meg, így elmentünk megnézni a temetőt. A délutáni program pedig biciklizés volt. A környéken sok lehetőség van kerékpártúrákra. Nagyon élveztük a biciklizést, és a felhős idő miatt kánikula sem volt. A sziklafalak mellett vezetett út nekem nagy élmény volt, viszont egy órás biciklizés után vissza kellett forduljunk, mert újra kezdett esni és nagyon erősen dörgött, jött a vihar. Így a délután további részét szuvenír nézegetéssel és vásárlással töltöttük, majd a fogadócsaládom beült egy kávéházba vacsorázni. Anyáékkal inkább az empanadat kívántuk, így megvettük és a szálláson megettünk. Nagyon megszerették ezt a chilei specialitást is. 
Az utolsó teljes itt töltött napunkon kényelmesen keltünk. Mi hárman reggeli előtt kimentünk egy utolsó sétára a városba. 1 óra körül pedig elindultunk az utolsó befizetett túránkra a Valle de la Luna-t (Hold-völgye) és a Valle de la Muerte (szó szerint a Halál-völgye, de egyes fordítások szerint a Mars-völgye) felfedezésére. Ez nagyon közel volt San Pedro-hoz, fél óra alatt odaértünk. Az első megállónk a Só-„barlang” vagy „folyó” volt, ami egy kanyonrendszer és a só különleges alakú sziklákat hozott létre.  A Hold-völgye, majd a Mars-völgye is egyaránt mesebeli volt, de nem tudok sokat hozzáfűzni, inkább képeket mutatok róla, mert ezt látni kell. 

Másnap 9-kor mentünk Calama-ba és 12.10-kor indult a repülőnk Santiago-ba. Nagyon szép utazás volt, sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtunk. A következő két napban pedig mi hárman maradtunk Santiagoban. 


2019. július 1., hétfő

ILYÉS HELGA: Életem Cilében (7)

Kirándulás Argentínába


Chilei karácsonyfa
(2019. március 24.) Az előző bejegyzésem óta rengeteg idő eltelt, aminek nagyon egyszerű az oka: nyári szünet volt. Annyi programom összegyűlt, hogy meg tudnám összesen számolni a napokat, amikor csak otthon voltam és nem csináltam semmit. Több bejegyzésen keresztül elmesélem a nyári élményeimet, utazásaimat.
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni

December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk. 

Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat. 

Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.

A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).

A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.

Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk. 
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra. 

Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány. 

Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.

Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük. 

Az ünnepek Chilében 


Betlehemes
(2019. június 9.) Az első karácsonyi időszakom, mikor nem voltam bezsongva, hogy jönnek az ünnepek. A karácsonyi hangulatom elveszett, pontosabban elő sem került. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de 35-38 fokban még decemberben sem éreztem magam, nemhogy karácsonyi hangulatom legyen. Ennek ellenére a karácsonyi bevásárlást ugyanolyan izgalommal tettem meg, mint mindig.
Mint az előző írásban is említettem, december 22-én érkeztünk meg a fogadó tesómmal a sulis utunkról, és vártak minket a reptéren. Mivel a fogadó anyukám és apukám külön élnek, így minden évben felosztják, melyik ünnepen kinél tartózkodnak éppen a gyerekek. 
Ebben az évben az apukával karácsonyoztunk. A szülővárosába mentünk, Talcaba, ami bár délebbre van onnan, ahol én lakom, sokkal melegebb éghajlaton van, mert nincs tengerpart mellett. Az óceán hűtő hatása azért elég erősen érzékelhető. Ebben a városban 203 000-en élnek, ami magyar viszonylatban, elég nagy, de Chilében ez nem kiugró. Itt lakik szinte az apuka egész családja, ami óriási. Pontosabban, a sok unokatestvérrel, nagynénivel és nagybácsival számítva, óriási.
Nem tudom más családoknál hogyan telik Chilében a karácsony. Amit én talán szokásnak fogtam fel, az csak ebben a családban van így. 
December 24-én először eszembe se jutott, hogy ma lenne a nagy nap, a fentebb már említett hőség miatt. Egész nap semmit sem csináltunk, csak a házban vészeltük át a forróságot. Délután a nagymama hozzálátott a főzéshez. 6 óra felé pedig pár vendég érkezett. Az apuka egyik unokatestvére a sok közül, a férjével és a fiával. Így ott voltunk mi, az unokatestvérék, a nagymama és az apuka egyik testvére. Vacsoráztunk, kint az udvaron, mert sötétedés után már kellemes volt odakint lenni. A menü olyan volt, mintha bármely vasárnapi ebédkor: húsleveshez hasonló leves, amit cazuelanak hívnak, majd csirke, rizzsel vagy krumplival. Ami még nagyon fura volt, hogy a karácsonyi vacsoránál reaggeton-t hallgattunk, ami minden, éppen csak nem ideillő zene. Pontban éjfélkor pedig bementünk és mindenki átadta a másiknak vett ajándékot. Nem tudtuk fa alá tenni, mert csak egy jelképes kis műfenyő volt. Őszintén szólva, a karácsonyi hangulatom sosem jött elő, de élveztem, nagyon szép családi pillanat volt. Mindenki bontotta az ajándékát, nevettünk, beszélgettünk. Ajándékbontás után pedig, JustDance-t játszottunk, még a felnőtteket is beállítottuk. Majdnem háromig maradtak a vendégek és miután elmentek, mi is aludni tértünk.
A következő napokban viszont lustálkodtunk, szenvedtünk a forróságtól és családlátogatóba mentünk. Ezen kívül pedig fürödni voltunk egy közeli medencében. Az apuka elvitt minket egy kilátóhoz, ahonnan elénk tárult a város panorámája. A belvárosba is elmentünk, ami nagyon szépen fel volt díszítve, volt ott egy kis vásár is. Jó volt felfedezni egy új helyet Chilében.
December 29-én reggel átmentünk Rancagua-ba, ahol az anyuka családja él. Itt töltöttük az következő pár napot, majd az újévet. Az érkezésünk után először itt is ajándékot bontottunk, ajándékok a család ezen részéről. December 31-én délelőtt elmentünk a belvárosba mindenféle újévi holmikat vásárolni: színes kalapok, nyakkendők vicces felirattal stb. És ettünk egy fagyit, miközben végigjártuk a főteret.
Este 7-kor megünnepeltem a román idő szerinti újévet, beszélgettem ottani nagymamámékkal egy keveset. Majd 8-kor a magyar idő szerinti újévet is köszöntöttem.
Este 9 körül az egész család (mi, a nagypapa, az anyuka 3 testvére, a lány tesójának a férje és az egyik nagynéni) leült vacsorázni. Nekem még 3 órám maradt 2018-ból, mikor Magyarországon már 2019-ben jártak. Vacsora után kimentünk egy nagy főútra, ami teljesen le volt zárva és itt vártuk az éjfélt. Chilei szokás szerint éjfél után az első embernek, akit megölelsz, férfinak kell lennie, mert az szerencsét hoz. Én a fogadóöcsémet öleltem meg először. Koccintottunk és végignéztük a tűzijátékot. Közben élő zene ment, szinte végig cumbiát játszottak és mi erre táncoltunk. Én inkább csak próbálkoztam, mert nem tudok cumbiára táncolni.
Éjjel egy körül értünk haza és kimentünk egy bőrönddel futni a ház körül. Ez egy másik szokás, ami sok utazást hoz majd az elkövetkezendő évben. Chilében az újév is családi esemény, nem úgy, mint Magyarországon. Viszont sokan mondták, hogy általában éjfélig a családdal vannak együtt,de utána egészen reggelig elmennek bulizni. A fogadótesóimmal egészen reggel hétig fent voltunk, de nem bírtuk ki tízig, ami az eredeti célunk volt. 
Szóval megkezdtem egy teljesen új évet egy más országban és még azóta is itt vagyok. Fura kimondani, hogy 2019-ben még nem voltam Magyarországon.

(Folytatjuk)

2019. június 25., kedd

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (6)

A világ végén 



(2019. január 8.) Eljutottam a világ végére. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de már nem sok hiányzott. November 29. és december 4. között a fogadó családommal Patagóniába, azon belül Punta Arenasba látogattunk. Ez a legnagyobb déli város, a maga 120.000 fős lakosával. A legkisebb fogadótesóm kosárlabda meccsei miatt jöttünk ide elsősorban, de megpróbáltuk felfedezni a várost és eljutottunk a világ egyik legszebb helyére is. Nagyon érdekes volt: olyannyira délen voltunk, hogy a nap reggel 4-kor kel fel és este 11-re lesz teljes sötétség. De annak ellenére, hogy már lassan nyár van itt Chilében, ezen a részen elég hideg és szeles a levegő. Lássuk, hogyan teltek a napjaink:

November 29. csütörtök
Reggel még suliba mentünk, délután viszont Santiago felé száguldottunk, majd a reptéren várakoztunk a repülőnk indulására. Elég későn, 10 óra 20 perckor indultunk, így szinte az egész utat átaludtam. Éjszaka kettőkor érkeztünk meg Punta Arenasba és mikor kiléptünk a reptérről, hirtelen megcsapott a hideg. Egyből fel is ébredtem. A szállásra 3 körül értünk és egyből el is mentünk aludni. 

November 30. péntek
Amint említettem, a kosár-meccsek miatt jöttünk ide elsősorban, így a mai napot is azzal kezdtük. Majd a délután folyamán sétáltunk egyet a Magellán-szorosnál. Erről azt érdemes tudni, hogy a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal összekötő, legfontosabb természetes átjáró. Elég nehezen hajózható a szeles időjárás és szűk volta miatt. A Panama-csatorna megnyitása csökkentette fontosságát, de egyáltalán nem szüntette meg.
Később ellátogattunk a Zona Francába, ami egy bevásárlóközpont, de olyan, mintha egy repülőtéren vásárolnál, mert adómentes övezet. Így minden olcsóbb, mintha máshol venné meg az ember. Itt találkoztam Emilievel, aki egy svéd lány, szintén az AFS-programmal van itt és még az érkezési orientáción ismerkedtünk meg. 
És megtörtént az is, amivel először csak viccelődtünk, de tényleg valóra vált. Találkoztam a debreceni Grétával Punta Arenasban! 
Júliusban, mikor a nyíregyházi vonatállomáson elbúcsúztunk, sosem gondoltam volna, hogy legközelebb a világ végén fogunk összefutni. Nem sok időnk volt az örvendezésre, mert nekem lépést kellett tartanom a családommal. Szerintem mindketten furán éreztük magunkat, magyarul beszélgetve, de számomra 15 perc után normálissá vált a helyzet.
Az este folyamán, pontosabban több mint egy napon át zajlott le a Teletón, ami egy óriási esemény itt Chilében. Most volt a 40. év, hogy megrendezték. Hatalmas mennyiségű pénzösszeget gyűjtenek össze a mozgássérültek, járási nehézségekkel küzdők javára. 2018-ban 37.954.551.757 chilei pesót gyűjtöttek (ez körülbelül a fele forintban, vagyis 15.326.778.827 Ft). Műtéteket fizetnek vele, megkönnyítik fogyatékosok életét.

December 1. szombat
Ma majdnem egész nap meccseket néztünk. Amit érdemes megemlíteni, hogy megkóstoltam a chupe de centollat, aminek az egyik alapanyaga a királyrák. Ízletes volt, de a kóstolás szintjén meg is álltam. Az ára csillagászati (15.000-18.000 Ft körüli egy adag, étteremtől függően). Amin meglepődtem, hogy az otthon ismert francia salátát itt orosz salátának nevezik. 

December 2. vasárnap
Végre kicsit jobban fel tudtuk fedezni a várost. Ellátogattunk egy kilátóba, ahonnan be lehetett látni az egész várost, távolabb pedig a Magellán-szorost is. Kis táblák mutatták, hogy a különböző városok milyen messze találhatók innen. Tudtam, hogy messze van Budapest, de azért így is meglepően hatott a kiírt 14.042 km. 
A kilátó után szétnéztünk a város főterén, ahol van egy szobor, aminek a lábát meg kell simogatni és puszilni, ha még vissza szeretnél térni ide. Természetesen többször is megtettem, csak a biztonság kedvéért is. A délután folyamán pedig újra elmentünk a Zona Franca-ba, szuveníreket vásároltunk és korcsolyáztunk az ott található kori pályán. 

December 3. hétfő
Eljutottunk a Torres del Paine-hez. A busz 4 óra után érkezett meg értünk, de mivel még sötét volt és mintegy 3 órás út várt ránk, nyugodtan tudtunk aludni. A Torres del Paine nemzeti parkot évekkel ezelőtt egy nem hivatalos szavazáson a világ nyolcadik csodájának választották, amit a látogatásunk után én is meg tudok erősíteni. De még mielőtt elértünk volna a nemzeti parkba, megérkeztünk Puerto Natales-be. 
Innen utunk az első megállóhoz, a Milodon barlangjához vezetett. A milodon egy ősállat, ami csak Dél-Amerikában fordult elő és 5000 évvel ezelőtt kihalt. A növénytakaró valami elképesztő volt és teljesen ismeretlen számomra. Bemutatták a barlang kialakulását és azt, hogy hogyan éltek ezen a zord vidéken az emberek sok ezer évvel ezelőtt. 
Majd egy újabb másfél órás út következett a Torres del Paine nemzeti parkig, de ezt egy percig sem bántuk, mert a táj mesés volt. Útközben rengeteg tavat láttunk. A parkban az első megállónk a Lago Toronál volt (szó szerint: Bika tó). Itt minden tónak olyan kék a színe, mintha szerkesztve lenne.
A második megállónknál egy sétát tettünk, ahol egy lengőhídon kellett áthaladni, amire maximum 5 ember léphetett rá egyszerre. Ezután pedig életem legviccesebb pillanatai következtek. Küzdelem a széllel. De szó szerint! Hiszen majdnem elvitt a szél. A legkisebb fogadótesómat fogni kellett, hogy ne sodorja el őket. A végére annyira felerősödött a szél, hogy védeni kellett az arcunkat, mert a kis köveket felkapta és hozzánk vágta. Itt gleccsereket is láttunk...
A nap további részét is a nagyon erős szél jellemezte, így sajnos az egyik programunk el is maradt, mert életveszélyes lett volna. Viszont mindent felülmúlt, magának a Torres del Paine-nak a látványa. Csak álltam és gyönyörködtem benne pár másodpercig, majd a szél a szemembe fújta a hajamat. Ami megmentett az a kék hajpánt volt, amit körülbelül az összes képen láthattok. De minden túlzás nélkül káprázatos hely, látvány, élmény. Minden oldalról megnéztük, rengeteg kilátóban megálltunk.
Még az utunk elején szóltak nekünkk, hogy netán különböző állatokat fogunk látni útközben, például pumát, guanacot, egy, az emuhoz hasonló állatot stb. (Pumát ugyan nem láttunk, de a másik kettőt igen.) Rengeteg guanaco volt, ha jól értettem belőlük tenyésztették ki a lámákat. Egyszer meg is álltunk velük fotót készíteni és meglepően közel, 2-3 méterre engedtek magukhoz. 
Egy 4 órás visszaút várt ránk, így 10 körül értünk Punta Arenasba, ahova nem a szállásra, hanem vacsorázni siettünk.

December 4. kedd
A hazautazásunk napja. A repülőnk 10 körül indult, így kilenckor már a reptéren voltunk. Gyorsan eltelt az út és fura volt újra Santiagoban lenni. De a várakozásom ellenére hűvös volt, nem 30 fok, mint eljövetelünkkor, mert az eltelt napokban jócskán lehűlt az idő. Mindig azt mondják, hogy jó utazni, de még jobb hazaérkezni. Ez most is igaz volt, de aminek még jobban örültem, hogy már otthonnak tudom nevezni a házat, amiben élek. Jó volt végre házi kosztot enni és az ágyamban nyugovóra térni.

Kirándulás Argentínába


(2019. március 24.) Az előző bejegyzésem óta rengeteg idő eltelt, aminek nagyon egyszerű az oka: nyári szünet volt. Annyi programom összegyűlt, hogy meg tudnám összesen számolni a napokat, amikor csak otthon voltam és nem csináltam semmit. Több bejegyzésen keresztül elmesélem a nyári élményeimet, utazásaimat.
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni

December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk. 

Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat. 

Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.

A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).

A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.

Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk. 
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra. 

Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány. 

Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.

Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük.  A karácsonyi és újévi élményekről egy másik blog bejegyzésbe mesélek.

(Folytatjuk)

Helga blogjának címe:

https://exchangeinchile.blogspot.com/