2018. november 18., vasárnap

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (3)

Tamássy József (Vasárnapi újság)
Egész életének egy kimagasló eseménye volt: valamelyik geológus, tán Lóczy fönt járt Szentgyörgyfalván. kutatásokat végezni pár hétig. Ez a szó: trias-képlet volt a varázsige.
Volt másik büszkesége is, de ez már állandó, hogy ú gy mondjam, folyamatos élvezet, megtiszteltetés. Az odavalósi plébános, „.kérem, dr dr dr, háromszor is dr. s már 16 éve él állandóan Szentgyörgyfalván “.
Letéteményese a világ minden kiváló bölcsességének: ö csak attól tudta' (mert, kérem újságot is járat), miszerint az Ő rokona Jókai Móric „kiválóan érdemes ember“.
Nagy jóakarattal meg is hívta Jókait, jöjjön Szentgyörgyfalvára visszaadni a rokoni látogatást.
Ha ö a plébánosnak ir előre, úgy az ö, Gózon tanító kedvéért befogat féderes hintójába a dr. dr. dr. s úgy viteti a vasúttól Jókai Mórt Szentgyörgyfalvára, — de csak, ha neki ir...
Mikor búcsúzott, meg volt hatva s jutalmul megmutatta legfőbb „deliriumát,“ amit dr. háromszor doktor Bergertöl kapott ötvenedik születése napjára.
Egy aranyóra volt a „delirium “.
A Balatont persze nem nézte meg. — Olyan sincs Szentgyörgyfalván .
Jókai azt mondta: „Ez egy boldog és egy egész ember!“

*

A füredi élet hangulatos egyéni részei, foltjai voltak még a papi talárok.
Minden bencés pap majdnem ingyen élvezhette a füredi tartózkodást.
Mindenütt ott voltak, mindenben részt vettek, színház, fürdő, szöllőkbeli mulatságok, kártya stb.
A színház melletti csendes pagonyok ismerték nap- és holdfénynél sétáló, suttogó, ábrándozó sötét sziluettejeiket, apróbb színpadi csillagok, lámpák — de néha négylovon jött szép asszonyok társaságában is.
Megható hűséggel pártolta a magyar művészetet, egy kis színpadi mécses inkább szerény, mint szép társaságában évről-évre (még a leányruhája is ugyan az maradt tán — kóristáné volt szegényke és althangon énekelt) a magyar klérus egyik legbájosabb, nemesebb és akkor még legszegényebb alakja is. Úgy ültek, mint két kis inséparable madár a kút körüli padok egyikén nap-nap után.
Hova ment föl az egyik!
Vajjon hova ment le a másik?
De akkor nagyon ábrándozók, szelidek, kedvesek voltak.
Egy egész egyszerű plébános pedig hozzánk jött mindig tearózsát kérni meghalt gazdasszonya sírjára.
Nevették, csúfolták, pedig szegény jó ember igazán szerette, siratta azt a szegény asszonyt, aki valószinüleg szintén szeretett volna még élni, főzni, rózsát szakitani.

*

A füredi társasélet bennünket körülvevő gyűrűje akkor ér össze, ha a színészek is belekapcsolódnak.
Laborfalvy Róza valami szinészkirálynö volt köztük. Hódolt neki, lényének, a legutolsó ripacs is, saját tudása szerint.
Kedvességgel, szentimentálizmussal, vagy humorral, aszerint, milyen volt az igazgatópár alaptermészete.
Voltak ötletes, kedélyes igazgatópárok, kik poétikus gondolatokkal cifrázták az obligát hódolatot.
Például, igy a Gerö-pár járt Füredre, minden megérkezésünkkor és minden Róza napjára a régi biedermeier vándorszínészek stílusában gitárokkal, lampionokkal fölszerelve eljött az egész társaság a Jókai-pár fiatalkorából való dalokat, karénekeket előadni. „Föl Tihanynak riadó leánya“, „Fridolin lim-lam“, „Kóristakenyér kutyakenyér“, „Földiekkel játszó égi tünemény“ stb.
Könnyű zenét, jó cigányt, operetteket Jókai nagyon élvezte. Ahol megjelent, rázendítették a Szerenade-walcert, kedvenc darabját.
Mután úgyszólván csak a színházban látták, — nagyon megsüvegelte őket az egész közönség.
Jobbról az első páholy mindig a mienk volt.
A színészek oda szavaltak, énekeltek, onnan várták a napfényt és felleget.
Kedves kis szinház is volt az! Első ifjúságom legintenzivebb örömének, szórakozásának forrása.
Azok a kedélyes 5 órakor kezdődő előadások!
A kopott falakat, olcsó festéket, még olcsóbb kosztümeket ugyan kegyetlen humorral világította át nap.
Néha egy nagyobb zápor meg is mosogatta, de milyen festői hatásokat vált ki egy ilyen miliő!
Mennyire természetes, a nyárhoz illő, ha eső kopog, a szél rázza a függönyöket, a madarak közben dalolnak. Hársfaillat tölti be csoda édesen a kis kerti bódét, — vagy templomot — ahogy vesszük.
A karzat oly közel van a páholyhoz, hogy a grófnők fűszereznék, kis parasztgyerekeknek .csak a kezüket kellene kinyújtani — összeérnének. A karzaton csupa parasztgyerek - mezitláb. Kisebb, nagyobb, mint a piros almák a polcon.
A módosabb parasztok már lent állnak vagy ülnek a földszinten. Méltóságosan, feszesen az hiedelemtől; minél nagyobb hasuak, annál tekintélyesebbek. Akár a templomban. Olcsó volt még akkor a jó balatoni bor. gazdag a paraszt, méltóságos és úgy is mérlegel, élvez a pénzéért minden szót.
Mi minden színészt ismerünk,
Páholyunkból be lehet látni a kulisszák mögé.
Szemünk előtt történik ott minden. Odahozza a pesztonka a naiva kisbabáját megszoptatni most ráér, most van a hősnő nagy ájulási jelenete, az eltart tiz percig, — vagy a szubrett nagy duója a komikussal, táncbetéttel, — azt meg is szokták ujrázni.
Ni, hozzák a Hunyady bácsi két faragott karszékét; azokon ül a legközelebbi felvonásban a hercegi pár.
Az asztal mitőlünk való, a szőnyeget viszont a patikáriusék adták.
A tenorista már kicsit öreg s öreg a fekete bajusza is, — már az enyv lekopott róla, mindig leesik az egyik vége. Persze ez nagy baj, próbálja, — végre, miután már az egész kar egy helyett háromszor elénekelte „Itt jön ö“ ,Itt jön ö“ — végre is kénytelen félbajusszal kijönni, zsebkendővel iparkodva eltitkolni a hiányt.
Az igazgatóné fügére alkuszik egy parasztkofával, megveszi és nyomban meg is eszi.
Láttunk néha kisebb féltékenységi pofozkodási jeleneteket is; — az nem baj, azt Legalább teljes természetességgel játszották.

*

De micsoda élvezet aztán ilyen környezetben, ilyen közelről igazi művészt látni, hallani! 
A legnagyobbakat!
Prielle Cornéliát! Blahánét! Pálmait, Tamássyt!
Hogy hatott minden hang, minden mozdulat!
Az öregek, okosak ugyan azt mondták: „Őrület ilyen melegben szinházba menni”. „Milyen megalázó a művészetre a kopott kiállítás !” Lehet, igazuk volt. De azért micsoda előadásokat láttunk néha!
Ki volt Blaháné, azt nem nekem kell megmondani. ö él, ma is ragyog, hódit, neve fogalom !
De Tamássy József?
Harmincegynéhány éve, hogy meghalt és azt kevesen tudják már, ki volt ö.
Nagy idő színésznél, férfinál, úttörőnél, aki halálával elvitte szerepkörét a sírba. Ha ma élne, a modernek neki irnának másfajta magyar darabokat.
Nem hasonlított senkihez.
Az Ázsiából idekerült magyar faj lelke, hangja, szobra, — de úgy faragva, — mint az ó-görög harcosok; nem kizsinorozva, felpitykézve, vagy szim bolizálva. 
Ezt az érzést csak egy férfinál tapasztaltam életemben s két nőnél.
A férfi az öreg Wolf volt Münchenben.
Még maga Wagner tanította be.
Hatvan éves volt, mikor én hallottam, már alig volt hangja. De nekem, aki a Jókai-házban nem ismerhettem meg Wagnert, megnyilatkozás volt.
Nem énekelt, nem játszott, élt. Ő volt az ős germánfaj, Sigmund, a germán őserdő, a Niebelungen-ének együtt, mindenestül, egy személyben.
Rázott a hideg a gyönyörűségtől! Megtanultam Wagnert örökre.
Ez volt Tamássy magyar művésznek.
A Bakony, a Hortobágy, Ázsia.
Milyen egyszerű, milyen modern, milyen rafináltan diszkrét!
Akár Yvette — vagy Sada Yacco. — Egy dal félig énekelve, félig fütyülve — egy tragédia.
Ma is még minden gulyás, minden csikós őhozzá hasonlit.
Azt hiszem ötszáz évvel ezelőtt is őhozzá hasonlított. — De népszinmü énekes, nem hasonlit hozzá senki! A legjobb épp oly kevéssé, mint a legrosszabb.
Azok mind tradíción nyugvó magyarok, zsinórral.
Soha nem beszéltem vele, — nagyon vad ember volt, — nem látogatta meg Jókaiékat, — pedig mama minden alkalommal csokrot küldött neki.
Őt tartotta a legnagyobb magyar színésznek. Beszélni csak egyszer hallottam Szigligeti Ede valamelyik művésznő leányával, akinek azt magyarázta: milyen szerencsétlen frázis az Vörösmartynál: „Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat. Hogy lehet a születést gondolatnak nevezni? Még a legnagyobb irók is beleesnek ilyen hamis páthoszba.“
Mikor azt hallottam, lehettem 15 éves, Tamássy már ötven körül.
Az az egyszerű származású ember milyen tisztán, objektive itélt. (Azt hiszem, arról volt szó, hogy miért nem ajánlja azt a verset szavalásra.)
Blaháné a művészetnek egy csodavirága, de Tamássy volt maga az anyaföld, ami a virágot kitermelte.
Föld nélkül nincs virág.
Egyszer lerajzoltam őket együtt, énekelve; nagyon szép lehetett! Egyiknek hat ujja volt, — mint utólag kisült. (De azt is csak a nagy lelkesedés okozta.)
Azt hiszem, életem legelső rajza volt.
Olyan nagy lelkesedéssel nem rajzoltam soha többet, annyi bizonyos!
Elküldtem mind a kettőnek. Mit adtam volna, ha azt hallom: szeretik egymást. Egy pár lesz belőlük! Mint sok más szép dologból és vágyból —
ebből sem lett semmi.
Ma is azt mondom — de kár!

Forrás: A tegnap. Légrády, Budapest, 1924.

2018. október 26., péntek

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza*): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (2)

Sok képből, mit sok év alatt láttam, rajzolok egypárat.
A mai ember már nem is képzeli, mi volt negyven-negyvenöt év előtt egy gróf — de még egy báró se Magyarországon. Hát még egy grófnő vagy
bárónő! Rendjelet, örökséget, kitüntetést pótolt, azok hatását váltotta ki zsurokon, barátnők között, hivatalban, — ha valaki ismert egyet.
Nem csoda, ha azt hitték, ök különbek minden más porszülötte embernél.
Nem ök a hibásak.
Így volt Füreden is. Az urak rendesen barátságosak, sőt kedvesek voltak a jól táncoló, jól öltözködő fiatal nőkkel s gavallérosan kártyázó papákkal, férjekkel. Meg is hívták őket a Yacht-Clubba — de csak addig, míg az első grófi mama, sógornö vagy nővér meg nem érkezett. Akk or egy óra alatt megváltozott minden!
A Club ajtaját bezárták, az ablakokat becsukták, hogy a zene ki ne hallatszék a sétatéren ábrándozó szerencsétlen szerelmes: — a középosztály füléhez.
Tudta mindenki — de nem akarta látni, — vagy úgy képzelte: nem ö, csak a többiek ellen van kifogás. öt magát tárt karokkal várnák, nélkülözik is. Különösen X Y grófnő, vagy hercegnő. Tavaly ilyenkor is milyen kedvesen nézett, sőt ezt mondta „nagyon örülök“ — s mosolygott hozzá. „A többiek persze nem közéjük valók, csak én.“
Egy mulatságos esetet láttam saját szememmel, — de látta fél Füred is.
Meleg napok voltak. Tombolt a jókedv a Yacht-Clubban, az egerek minden este mulattak, táncoltak, Nem volt macska.
Egy szép estén valami szokatlan nagy öröm készült. Kilenc óra után minden villában, kertben, mint a szentjános bogarak: lámpások, gyertyák, lampionok tűnnek föl.
Halk nevetés, parancsszavak, keresés, leánynevek kiabálása.
Az országut fehér szalagján kisebb-nagyobb csoportok. Elöl inas vagy szobaleány mint fényforrás, utána fehérruhás kisasszony — egy vagy
több, suhogó, tekintélyes mama; másik cseléd hozza a mantillokat,— leghátul a család férfitagjai fehér ellentengernagyi öltözetben.
Jobbról-balról fejlődnek föl a menetek; (a mi házunk sarkon volt és két országút vezetett el előttünk az ígéret földjére.)
Csupa vigság . mindenki kacag, gerleként búg, előre meg van ünnepélyesedve. Ó, milyen jó Füreden grófok között úri családnak lenni!
Egyszerre csak elhallgat a zene.
Siri csend. Különös- tán tánc helyett csónakázás lesz?
Éppen le akarunk feküdni, — de nini, — most meg micsoda szomorú menet vonul föl?
Lassan, lassan óvatosan, meg ne hallják a többi vendégek. — Elöl megint az inas vagy szobaleány, — de kezével eltakarva a fényforrást; hátul kisasszony, ellentengernagy, mama, — a mama selyem ruhája gyászindulót zokog... A kisasszony pedig szeretné, ha a ruhája nem fehér — de bánatszin volna s nem világitana messztröl!
Jönnek, egyre jönnek…  Itt-ott suttogás, veszekedés, „mondtam“, „tudtam“, „kellett ez neked“ stb.
Kapuk bezáródnak, — lámpák elalusznak...
Csend.
Hát ez mi volt?
No majd megtudjuk holnap!
 Meg is tudtuk:
A bál estélyére véletlenül megérkeztek a macskák! (Szegény egerek.) Három vagy négy igazi grófnő alakjában.
Szépek, gőgösek, zárkózottak. Hamar becsukták az ablakokat.
Őrt állítottak a kapuba.
Nagyon sajnálják az urak, — de ma este nem lesz itt semmiféle összejövetel.
A vékony ablakréseken pedig kiszűrődött-a világosság, kihallatszott a cigányzene, a tánc robogása reggelig...
S ezt egész Füred tudta!
A mágnásokra nem lehet haragudni.
Amint tiszta lett a levegő, — megint mentek az inasok, a lámpások stb., a koronás mosolyok morzsáit összeszedni.
Voltak aztán össszekötő bárónők, grófnők és hercegnők is, — akiknél valami kis hiányosság vagy többlet volt egyben-másban.
Hiányosság féloldali ősökben — vagy féloldali vagyonban, többlet: modern, tágabb látkörü lelkiekben, bensőbb lelkikulturában. Ezek az utóbbiak szivesen látogattak, résztvettek mindenben, tegezödtek is.
Lelkileg meleg, rajongani tudó családok rendesen fölkeresték Jókaiékat is.
Barátságot tartottak fönn velük.
Itt nem kellett félni, — a Jókai-ház köztudomásúlag téli álmot alszik Pesten. Csak a csirke foglalt külön pozíciót a házban. Bár volt annyi esze, azt soha el nem árulni.
Amint valami grófnő vagy bárónő betette lábát az egyik kapun — én a másikon ki — nem voltam sehol, elnyelt a föld.
Ha az utcára nem lehetett, pincébe, padlásra menekültem.
Csakhogy ne kelljen kezet csókolni, hol valami magasrangu főpapnak, ki átutazóban benézett, hol egy bármily kedves és szimpatikus, — de magasrangú hölgyvendégnek.
Az előbbivel emlékszem, a cselédek ijesztgettek. „Hiába, mégis csak rájár a rúd, — az öreg nagysága, meg a Pepi néni is kezet csókolnak, — a kisasszonynak is kell.“
A kézcsók rögeszmeszámba ment nálam! Súlyos sértésnek tartottam az emberi szabadság ellen.
(A három verés közül papától az elsőt egy megtagadott kézcsók miatt kaptam. Akkor mi kifogásom volt, — nem is tudom már, mert azt még sem képzelem, hogy hétéves koromban elveim lettek volna.) Ma messziről látva, azt mondom, érzem, — ami szerepünk, — a középosztályé volt a sokkal csúnyább, — nekik igazuk volt.

*
Nem tudom, miért jött éppen ez a keserű kép legelőször a tollam alá; hozok most valami mulatságosabbat.
Füredre jöttek Jókait keresni minden évben külföldi barátai, a berliniek főleg. Minden évben egyszer Janke, a kiadója, újabb kiadást megbeszélni vagy szerződni, fizetni. Olyankor a mi vendégünk volt ebédre. Azokról az ebédekről époszt lehetett volna írni!
A legelső ebéd az idők mélyén van, nem emlékszem már rá, csak papa mesélte a tipikus porosz polgár halálos rémületét, aki szereti, s szeretve félti a gyomrát, — viszont hódolatot érez házigazdái iránt, de a hódolat dacára sem akarna a vadmagyaroknál mindenféle méregtől orvul kimúlni.
Küzd benne az ősember az életéért s a kiadó, aki fél megsérteni a költöt.
Végre is mi győzzön egy igazi poroszban: a kötelesség.
Evett töltött káposztát borzadva, malacpörköltet halálra szántan. — mint görögbölcs az üröm poharát.
De mikor a turóscsuszát hozták. — fölhördült!
„Das sind ja Fliegen -Haxen !“ — ezt már nem eszik! Soha!
A kukorica, nevetéssel vegyes fölháborodási keltett benne. Nagy könyörgésre mégis megkóstolta. — És ekkor aztán felkiáltott: „Ab er das ist ja jut!“ El volt ragadtatva.
Miután másnap sem jelentkezett a közeli halál bármely tünete sem, — elérzékenyedetten bevallotta, jövö évre is szeretne kapni abból a disznóknak való eledelből. Tán még a Fliegen-Haxnit is megkóstolja!
Úgy is lett. Azon túl minden nyár meghozta, mint tavasz a fecskét, Jarke urat Füredre.
Másodszor, harmadszor már harcias tűzzel forgatta kését, villáját az izgatóan jó töltött gyümölcsszerü barbár ételek között.
Művészember, iró — a Wallner-Szinház alapitója és tulajdonosa volt második rendes vendégünk.
Nagyszakállu , hatalmas, germán, — szemüvege alá iparkodva menteni egy tizenhatéves szentimentális leány finom érzéseit. Ez a bájos öreg tudós valósággal imádta papát; szó szoros értelmében imádta, mint valami fölsőbb lényt.
Egyszer valahol Keleten halálos betegen feküdt hosszú ideig, akkor olvasott pár Jókait. Valóságos szerelmes levelet irt még az ágyból, Ígérve, amint visszatérhet Európába, — első útja Magyarország lesz. Addig megtanul magyarul olvasni, — maga akarja eredetiben kiválasztani s terjeszteni őket odahaza. Úgy is lett, — egyenesen a sivatagból jött Füredre, tele ajándékkal, a „geehrter Freund“ számára mint apa, ki fiát jön látogatni messze főidről, vagy imádó, szive választottjához.
Mikor elment, ott hagyott mindent, amire papa csak ránézett. Sétapálcát, melltüt, szivartárcát, még a csillagokat is lehozta volna, ha eléri.
Olyan szépen, lelkesen tudott Ázsiáról, Afrikáról beszélni — bámultam. Később Jókai is sokszor töltött náluk Berlinben heteket, akár egy családtag.
Wallner nem félt a magyar ételektől, Indiában még különbet látott, de a minél még Indiában sem látott különbet, — a harc volt, a harc az ö ebédje előtt.
Mikor ott ültek rendesen megtérített asztalunknál, Jókai, Jókainé a szép nagyszabású emberpár lakályos falusi ebédlőjében, vagy kint a rózsák között a padon. — nem sejtette, hogy micsoda csatatéren ülnek!
Ha az az ebédlő is megszólalt volna — mint Wagram — a Sasfiókban!
Ott én voltam Napoleon ! Tán még inkább Kemény, ki Hunyady helyett
ugrott le a bástyáról. Bizony! Én mentettem meg a Jókai-ház nimbuszát a németek előtt!
Korabeli bőröndcimke
Mert nálunk emberi szokások szerint vendéget fogadni — haj, nehéz dolog volt!
De milyen nehéz!
Nem az ebéd végett. Dehogy! Mindennap jöhetett volna pár váratlan vendég, egész évben a legkifogástalanabb menüt találta volna, — újdonságokkal fű szerezve, —l'art pour 'lart.
De ebédelni csak szobában lehet ugy-e? És abban is csak akkor, ha az olyan állapotban van, hogy be lehet menni.
Itt van a bökkenő!
A mi ebédlőnk furcsa hely volt! Bár eredeti bútorzata semmiben sem különbözött más falusi
ebédlőktől. De — mi adja meg egy ebédlő karakterét? A kredenc, ahogy akkor hívták. A mienk gyűjtemény — muzeum volt. Muzeum gyűjteménye használt és használaton kívül helyezett spirituszmasináknak, kávéfőzőknek, a legfurcsább viharverte, baljóslatú horpadt, kormos célszerűtlen, idejétmulta alakzatoknak. A fennmaradó helyeken öt vagy hat ecetesüveg. Ecetesüveg királyok és hercegek. Oldaluk, mint a kiszívott tajtékpipáknak, homályos ecetágy-ülepedésekkel jelzi, rajzolja az üvegre régi, nemesi származását 4, 5, 6 esztendeig visszamenő családfáját. Koronájuk a dugó. Vászonrongyba csavart dugó. (Az igy jó — hozzátartozik a rítushoz.) Ujságpapirban, érőfélben levő paradicsom. Egy másikon különböző dinnyemagok. (Mindkét papír átázva persze.) Spirituszüveg természetes finom illattal. Forralt tej lábasban.
Azon kívül esetröl-esetre valami aktuális meglepetés.
(Tollseprő, dugó stb.)
Ugyanilyen volt a ruhaszekrény teteje is, egyszóval, minden vízszintes felület.
Most ezek közelébe vezetni Európát látott urakat… Mit gondolhatnak azok a magyarokról, rólunk!
Ha valamihez nyú lni akartam, az nyúlt, repült hamarább hozzám.
Megint csak én maradtam alól, — a kredenc nevetett győzedelmesen. Ha mama megharagudott, migraint kapott.
— Ha migrain van, nincs ebéd. — Viszont, ha ott maradnak a sötétmultu, még sötétebb jellemű spirituszmasinák, megint nincs — nem lehet ebéd. A
vendégek megkövülnek ijedtükben — s én meghalok!
Nagyot gondoltam, ravaszat.
Mama délig főz — én szelid, engedelmes leszek. Tizenkét órakor érkezik a hajó. Tizenegykor már a mi n agy távcsövünkkel meg lehet állapítani, rajta van-e a külföldi — vagy nincs. (U. i. olyankor feltüzték a zászlót.)
Ha igen, —mamának legkésőbb féltizenkettökor öltözködni kell menni, — a harctér üres marad!
Egy életem — egy halálom!
Mint légtornász, aki egyik trapézről a másikra repül, én is haláltáncot jártam. Gyorsan!Gyorsan!
Először az ős ellenséget, a spiritusz-masinákat kidobni! — Hová? Mindegy! Valahová a pincébe lehajitom. Az eceteket az én szekrényembe dugom.
Paradicsomot az ágyam alá. Tejet a pincébe, kis kutyát kölykeivel a padlásra. De mindent gyorsan, gyorsan !
Pár virág az asztalra. Valami fehér a kredencre: hadd takarja el a paradicsom nyomait! Lemosni már nincs idő.
A hajó csönget, meg vagyok mentve!
Szelid, ártatlan arccal megyek mamát kérdezni: Elébe menjek-e én is a vendégnek? A szívem ugyan kalapál, kalapál!
Mi lenne, ha hamarább észreveszi? Még öt  perc, — még egy perc! Hozsanna!
A vendég jön, mamát karon vezetve.
Kellemesen mosolyognak.
Leülünk. „Ach , wie nett!“
A tragika körülnéz erre a fölkiáltásra,— mint sebzett oroszlán.
Megtáta, hogy kifogtam rajta! Egy idegen kedvéért legyőztem öt! Ő változtasson meggyőződésén, elvén, szokásán ? Letagadjon egy megmagyarázhatatlan kényszert? Elrejtsen valamit? Az a szem, mit ilyenkor rám vetett!
A Laborfalvy Róza haragos szeme! ami elöl kortesek bújtak, reszkettek. — De én! Mit bántam én, mi lesz egy óra múlva!
Rozgonyi Cicellének, Jeanne d’Arcnak éreztem magamat.
Meg van mentve Magyarország becsülete a poroszok előtt!
Győztem a spirituszfőzőkön!
De nemcsak ilyen vendégeket hozott a hajó.
Hozott egyszerű , vidéki tanárokat, virággal, verssel, kézimunkával, faragott bottal, áhitatos szívvel Jókait látogatni.
Távoli, Istentől elhagyott vidékek polgárait.
Egyszer az alakok alakja toppant be Szentgyörgyfalváról.
Szentgyörgyfalváról, az oláh határról, világvégéről, ősvilágból — a múltból. Egy rokon a Gózonok közül.
Huszonhárom évig nem mozdult ki a falujából. Huszonhárom évig nem szállt le a hegyről.Most hivatalos ügyben Pestre kellett jönnie. Dolgát elvégezve elindult Jókai Móricot, rokonát meglátogatni. Elindult „Don Quichotte“ szürke vászon magyar ruhában, csizmában, pörge kalappal. Szemeiben, apró kis tatár szemeiben fanatikus tűz. Hosszú nyakán, még a Doré illusztrációt is meghaladó ádámcsutka. Ment, mendegélt az ismeretlen városban. Keresett valakit, aki bizalmat ébreszt a vad ember gyanakvó lelkében. Nem talált.
A pesti ember mind sietett, beszélt, vitt, hozott valamit, — valahová.
Egyiktől sem kivánta megkérdezni „hol lakik Jókai Móric rokonom?“
Egyszerre csak szembejön egy másik magyar ember. Magyar, pedig pesti, finom rajta minden, — de ez nem siet, ez megy.
Szép, okos barna szeme van. Nyugodtan néz vele. Komoly — de derült, mint egy régi kép. Ez az ö embere! Ez tudni fogja, amit ö akar.
Annak is föltűnhetett valami, egymásra néztek, megállnak.
Ám az szólítja meg öt, szép  agyar nyelven. Hová megy? Mit keres? Ugy-e nem ismerős Pesten?
Bizalmas lesz, elmondja, mi járatban van. Kit keres. .,Majd én elvezetem“.
A szép pesti magyar elviszi a szentgyörgyfalvi furcsát Jókai lakásához.
Megtudják, hogy Füreden van.
Nem baj. Elmegy ő oda is.
Ha már egyszer lejött a hegyről... Mi az a kis út?
Kisérője elbúcsúzik, megmondja a nevét. „Én Arany László vagyok.“ És Gózon a világ legrendesebb dolgának tartja, hogy nagy Budapest városában, pont Arany Lászlót szólitja meg Jókait keresve...
Egyáltalában nem csodálkozik semmin.
Ő, a szentgyörgyfalvai tanító.
Huszonhárom esztendő óta nem ment el a falujából egy lépést. Huszonhárom esztendő óta nem csinált egyebet, mint az égig érö hegyek tetején elbujt kis falujában őrizte az oláhsággal szemben védve, istápolva; gondolattal, jó vagy rossz cselekedeteivel az anyanyelvét. Annak a törpefenyőnek a szívósságával, melyik ott terem, mint legutolsó élet, a legsoványabb, leghidegebb sziklatalajon!
A vihar nem árthat neki, oly szegény, oly sovány, úgy belekapaszkodik, úgy megköti az anyaföldet. Ő az utolsó őr.
Ha tudná, — van másutt jó föld, virág, madár énekel a többi fák ágán, az övét pedig a nemere rázza csak. Tán nem is bírná ki.
De nem tudja. — Nem tud a világon semmit, nem kiváncsi semmire.
Elment Pestre, mert hivatalból kellett. Nem nézett meg semmit. Az országházat, a hidakat, szobrokat sem.
Miért? — felelte a kérdezőnek. — „Olyan nincs Szentgyörgy falván, nem érdekel.“ De mikor a kerítés oldalán meglátott egy kis vadvirágot — fölragyogott az egész ember. Ilyen van Szentgyörgyfalván is!
Délben csak olyan ételt evett, ami Szentgyörgyfalván is megszerezhető. Dinnyével kínáltuk. Nem élek vele, Szentgyörgyfalván agyag a föld.
"Hideg a klima. — dinnyét nem eszem !“
Állandó mondás maradt a Jókai-házban.

(Folytatjuk)

2018. október 24., szerda

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza*): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (1)

Füred csak gyűjtőnév.
Az itt következő írásoknak nincs semmi szervi összefüggése. Vegye az olvasó úg, mintha kabaréban a színfal neve Füred lenne; a konferencier pedig kis, barátságos, kedves — de állandóan savanyu káposztaszagu leányszobából beszélne, annak a külső világ felé fordított ablaka előtt jelentetve meg mindent, — ami éppen eszébe jut.
De 'hát miért káposztaszagu ?
Kis szobámban volt egy fali szekrény. Előttem ismeretlen okból oda tettek el minden megmaradt ételt másnapra. — A káposzta a legerősebb illat; a káposzta sokszor melegítve legjobb, Jókaiék szerették a nyári uj káposztát. Tehát, nekem a nyári éjjelek káposztaszaguak voltak, mert az ablakot be kellett tenni akármilyen meleg volt is. Az volt az illendőség.
Az évszámok barátai és tisztelői ezt a fejezetet már egyáltalában ne is olvassák el.
Agyon mérgelődnék magukat.
Csak képek jönnek, ötletszerű képek, moziriport.
Kezdem Jókaiék házán, otthonán. Odavezetek, kapcsolok lehetőleg mindent a kis gyerek Rózától a menyasszonyig, ki utoljára húzta le a kulcsot az ajtóról, mikor papa eladta a házat. Mit látott, hallott, gondolt? Apró megfigyelések rendszer nélkül. Ez az egész.
Kezdem, — Jókaiék otthonán.
A Jókai-pár otthonának két arca volt.
Egyik a pesti és svábhegyi s ez a mindennapi arc. Emberi lény, ha nem vénasszony, kereskedő vagy kéregető, be nem teszi oda a lábát! No tán még a szedögyerek meg az állatorvos is. (Nálunk az állatorvos a háziorvosok kategóriájához tartozik. Évi honoráriumban részesül.) Két, később négy lovunk állandóan páciens. Ha a sok állástól nem pókos, föltöreti valamelyik kocsis. Tegyük föl, az sem sikerül — mire való a jó kovács? Tud az patkót félrevasalni!
Legrosszabb esetben majd a doktor ur nyisszant kicsit nagyobbat, — hát az sem olyan nagy baj, sem a lónak, sem Jókai erszényének nem árt olyan nagyon, — a doktor urnak pedig jól esik, lévén ő egy kezdő, de törekvő fiatalember.
Pesten nem jártunk sehova. Csak vásárolni — vásárolni — és színházba, ennyi volt az egész!
Füreden minden eltolódott kissé.
Ezt tán a házak külseje is befolyásolta.
A pesti ház városvégi csendes utcában, (akkor Isten háta mögött) apró ablakokkal. (Stáció- és Koszoru -utca.) Csupa kátyú, valóságos lópokol!
Akárhányszor előttünk szúrták ki részeg embernek, kocsisnak nevezett- vadállatok szegény nyomorult, védtelen lovak szemét dühből, mert a fáradt öreg gebék nem tudták a szeneskocsit a sárgödörböl kihúzni; a véres szem végigfolyt a szerszámon, — élő vád, amit nem hallgat meg senki.
Bezártuk sokszor nappal is a spalettákat, ne lássunk, — ne halljunk semmit. Ne lássuk az embert, aki állítólag Isten képére van teremtve.
Füreden barátságos, ízléses fehér villa, óriási ablakokkal. Rózsák hajolnak be az ablakon. Mindennap bemutatják szép uj ruhájukat. A kert rákönyököl a Balatonra.
A Jókai villa Füreden
Mindenki belát hozzánk az utcáról. A zene is más.
Pesten, az „et cum Lazarus“. Füreden távoli cigányzene, Balaton-csobbanás hallatszik. Füreden az előadások délután öt órakor vannak. Mindenki csak gyalog mehet a színházba. Útközben emberekkel kell találkoznia, ha páholyába akar jutni. Az ut a sétatéren vezet át.
Ezek apró nüanszok — de mégis. Morzsolnak, naponta morzsolnak valamit a kinai falból. Nem nagyot — egy akkora űrt, ahol néhány vendég
mégis befér.
Jókait bámuló képviselők, birtokosok, Laborfalvy Róza régi tisztelői és tisztelőnői.
Öreg urak, asszonyok, kik saját fiatalságuk emlékeit keresik és találják meg. — Elmondják: „azok a szemek, az a hang. Nincs olyan több, nem is lesz soha“.
Visszaemlékeznek — meghatva és mosolyogva távoznak egymásra bólintva, — „szép óra volt“.
Ez mind jólesik. Sebet hegeszt szegény sértett nagyasszony lelkén.
Végre a legkedélyesebb réteg, a kártyások. Tarokkozni szerető urak. Jókainak kellett, muszáj volt a tarokk.. Ezt még a házitörvények is tiszteletben tartották. Élni és időközönként tarokkozni, egy fogalom.
A tarokk-parthie oszlopai a minden nyáron vidékről beérkező tanárok. Főleg Pápáról. Élükön a zseniális öreg természettudós, Tarczy Lajos. Jókainak régi tanára. Azt állította, nagyon sokat köszönhetett Tarczynak lelki fejlődésében. Még öregségében is szikrázó, fiatal intelligenciájával, tűzszemekkel, Tisza Kálmánhoz nagyon hasonlított a feje; még keze is emlékeztetett rá. Ha természettudományi dolgokról jött szó, Jókai nem szűnt meg még akkor sem a diák tanára iránti tiszteletével hozzáfordulni.
Nekem sokszor magyaráztak ketten az ég és a filozófia rejtelmeiről csillagos vagy holdvilágos estéken, a ház előtti padon üldögélve. Aztán még pár képviselő, — ki leányát, fiatal feleségét mulattatni, önön kártyaszenvedélyét istápolni, Anna-bálra, fürdeni, savót inni, vagy a magyar bibliából imádkozni jött Füredre.
Ugyanilyen helyzetben leledző földbirtokosok. néha egy-egy iró.
Jókainé külön udvart tartott. Ők a spanyol tubák kultuszát űzték. Tisztelettel, fanatikus lelkesedéssel!
Mennyire nincs pozitiv esztétika! Mennyire lehetetlen kimondani — ez vagy az nem helyes, — csúnya, utálatos.
A kerék fordul, — amitől ma undorodunk, holnap gyönyörű lesz, vagy tegnap volt az.
A színház Füreden
El lehet-e ma egy szép fiatal művésznőt képzelni, aki tubákol?
Az urak Gerbeaud helyett spanyol- vagy fekete tubákot hoznának az öltözőbe. A zsúrokon szép leányok és szép fiuk az egymás tubákos szelencéjéből csippentenének hóditó és hódoló mosollyal. Laborfalvy Róza fiatalságában még így volt! Neki, a husz éves szép fiatal művésznőnek az orvos rendelte főfájásai ellen. Úgy szokott rá. Később életszükségletté vált nála és mind, mindazoknál, kik egyszer megszokták. Öreg asszonyai egy része szintén hódolt ennek az istenségnek. Az ö udvara azokból állt, kik a „sárga paradicsom“ lakói voltak.
Első és föoszlopa a tubákos szövetkezetnek egy kis tanár, bencés. Nagyon szegényes és kopott — de mindenki szereti s nagy tudós hírében áll. Úgy hívják: Vaszary Kolozs.
Mintha most is látnám finomcsontu, meggörnyedt alakját, örökké mosolygó szelíd kis arcát.
Apró, de gyors lépéseivel szinte csak belibben a kertbe, kezében áhitatos tisztelettel tartva kis bádogdobozát, benne a nagy — csudapor!
Hogy bontották föl, milyen komolyan ! Szinte meghatva szagolgatták, ahányan voltak. „Ez az illat“ ! Papát is hivták, neki is élvezettel meg kellett állapítania: „Fölséges!“ Jól van, mehetett vissza a tarokkhoz.
Minden szegénysége mellett is, mama állítása szerint Magyarországon Vaszary Kolozsnak volt a legfinomabb spanyol burnótja.
Egész éven át ö látta el Jókainét ezzel a finom holmival.
Mint látható, nagy különbség a pesti abszolút magányhoz képest. A szobákba ugyanott is csak a legritkább alkalmakkor jutottak vendégek, — de ott volt a külvilággal való kapcsolat számára jó időben a kert, gyönyörű Jókai-stilusban növő, gyarapodó rózsáival. virágaival, futóival. A virágok versenyre hívták, ingerelték a pillangókat — melyik tud nagyobb szinpompát költeni a gazdáék örömére?
A virág olyan hálás, úgy megérzi, úgy visszaadja a szeretetet.
Rossz időben a templomszerűen magas veranda volt a menedék. Ott állt az akkor még ritkaságszámba menő nagy távcső. A hold bele nem fért, de pompásan láttuk a Saturnus gyűrűjét, a Jupiter holdjait stb.
Ez a távcső volt Jókainak egyik legnagyobb öröme, büszkesége. Egy ok, amiért még este vacsora után is szívesen látott vendéget, különösen, ha volt valami égi elváltozás, valami csillagféle közel haladt el valami másik csillag mellett.
A minket körülvevő világban is vannak kétlakiak, kik Pesten nem azok, mint Füreden. Otthon egymáson kívül nincs világ, — a társaság: ök. Rajtuk kívül nincs semmi; valahol messze, nagyon messze emberek nyüzsögnek. De nyáron, Füreden más.
Fürdőhely, közhely! Kalap nélkül, tenniszbluzban lehet járni. Nők is cigarettáznak az utcán gummitalpu cipőben. Urak néha a páholy támlájára teszik a lábaikat s ha a primadonna gixert csinál — zenei értelemmel megcsípik a kutyus farkát, aki pont ugyan azt a hangot adja, mint a szép, de már viharverte primadonna.
Az ö kínai faluk is repedezik, bekukucskálhatnak a nyári ismerősök, kikkel „faute de mieu” tegezödnek is. Látogatják is egymást, — néha. Ez persze télire nem bir érvényességgel, megjárná az, aki ezt nem tudja!
Sok mulatságos esetet láttam, hallottam, az én szájam ize azonban keserű lett tőle... Bár engem saját személyemben nem érintett.
Kicsiny egyéniségemet igen komolyan vettem, a legdrámaiabb módon meg is őriztem s korán nyilvánuló önérzetemet még egy, két, három pofon árán is diadalra vittem.
Valószínűleg, ha nem olyan helyen töltöm a nyarakat, hol az arisztokrácia, a dzsentri és a középosztály ilyen szemmel látható, megfigyelhető módon táncol körbe-körbe, hol az arisztokráciának valósággal talpig fegyverben kell védeni az erényét a két utóbbi osztály heves udvarlása ellen, — belőlem sokkal kellemesebb, simább és praktikusabb nő lesz.

(Folytatjuk)

*Jókai Róza magyar festő, író. Laborfalvi Róza unokája, ásvai Jókai Mór fogadott lánya, martosi Feszty Árpád felesége

2018. október 9., kedd

*** Életben maradtak / Olvasónapló Piers Paul Read regénye kapcsán

Piers Paul Read 1974-ben megjelent dokumentumregénye (Alive – magyar nyelven Életben maradtak címen jelent meg) valós történetnek állít – úgy tetszik – maradandó emléket. Egy 1972-ben, a chilei Andokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség történetét és túlélőinek viszontagságait dolgozza fel, a műfaj klasszikus eszközeivel. A könyv mintegy 5 millió példányban kelt el, de ez csupán néhány évvel ezelőtti adat, népszerűsége máig nem kopott meg, amire még csak ráerősített a dokumentumregény alapján 1993-ban készített megfilmesítés is.

(Magyarul több kiadást is megért, 1989-es megjelenése az Európa Zsebkönyvek sorozatban már a 4. kiadás; legutoljára 2017-ben látott napvilágot, ugyancsak az Európánál.) Nem egy kritikusa állítja, hogy a jelenkori irodalomban a túlélő-olvasmányok között is klasszikusnak számít. Közkedveltsége kevésbé vonatkozik a mű irodalmi értékeire, annál inkább a szenzációs történet lehetőségeire, amiket se a regény, se a film szerzői nem hagytak kihasználatlanul.

Az eseményről, dióhéjban számomra legrokonszenvesebben (és leghitelesebben) Piers Paul Read könyvének bevezetésében olvastam, ezért idézése távolról sem öncélú, még kevésbé a fantáziaszegénység jele.

„1972. október 12-én az uruguayi légierő egy F-227 típusú Fairchild repülőgépe, amelyet egy amatőr rögbicsapat bérelt ki, elindult az uruguayi Montevideóból a chilei Santiagóba. Jelentések érkeztek, hogy az Andokban rossz időjárás uralkodik, s ezért a gép kényszerleszállást hajtott végre Mendozában, egy kisvárosban a hegység argentinai oldalán. Másnapra az idő kiderült. A gép újra elindult, s a Planchon-szorostól délnek vette útját. Délután 3 óra 21 perckor a pilóta jelentette a santiagói Légiforgalmi Ellenőrzésnek, hogy a Planchon-szoros felett jár, majd 3 óra 24 perckor, hogy a chilei Curicó város fölött repül. Engedélyt kapott, hogy északnak forduljon, és megkezdje a leszállást a pudahueli reptéren. 3 óra 30 perckor a pilóta jelentette, hogy a magassága négyezer-hatszáz méter, de amikor a santiagói ellenőrző torony egy perccel később üzenetet akart továbbítani a Fairchildnak, választ már nem kapott.

A chileiek, argentinaiak és uruguayiak nyolc napig keresték a repülőgépet. A Fairchildon nemcsak a rögbicsapat tizenöt tagja utazott, hanem huszonöt barátjuk és rokonuk is., akik mind előkelő uruguayi családokból származtak. A kutatás eredménytelennek bizonyult. A pilóta nyilvánvalóan rosszul számította ki pozícióját és északnak fordult, Santiago felé, holott még mindig a hegyek között repült. A déli féltekén kora tavasz volt, és az Andokban szokatlanul erősen havazott. A repülőgép teteje fehérre volt festve. Kevés remény volt rá, hogy a gépet valaha is megtalálják,s még kevesebb, hogy a negyvenöt főnyi utas és személyzet közül bárki is túlélhette a szerencsétlenséget.

Tíz héttel később egy chilei paraszt, aki az Andok egyik távoli, mély völgyében nyáját legeltette, egy hegyi patak túlsó partján két férfit pillantott meg. Vadul hadonásztak, és térdre estek, mintha könyörögnének, de a paraszt azt gondolta, hogy tán terroristák vagy turisták, s ezért otthagyta őket. Amikor másnap visszatért ugyanerre a helyre, a két férfi még mindig ott volt,s újból integettek neki, hogy jöjjön közelebb. A paraszt odament a patakpartra,s zsebkendőbe burkolva egy darab papírt és egy tollat dobott át a túlsó oldalra. A szakállas, lerongyolódott férfi, aki elkapta a küldeményt, valamit írt a papírra, és aztán visszadobta a parasztnak. A papíron ez állt: „Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok…”

A szerencsétlenséget tizenhatan élték túl. Ez a történet azt mondja el, milyen szenvedéseken mentek keresztül, és hogyan maradtak életben.”


Az 1941-ben született angol nemzetiségű szerző, aki hosszú éveket töltött az Egyesült Államokban is, egyként művelte a fikciós irodalmat, mind a nem-fikciósat, ráadásul számos, személyiségek életét népszerűsítő mű szerzője, a dokumentarista műfaj valamennyi szabályát betartva, csapatban dolgozott. Munkáját két uruguayi újságíró segítette: az egyik a balesetet szenvedettek családi hátteréről, illetve mentőakciójáról gyűjtött be értékes anyagot, a másik az urugayi és a chilei kormányok hivatalosságainak intézkedéseit térképezte föl. A szerző egyben szabad kezet kapott ahhoz, hogy nyersanyagát kedve szerint használja fel, végül mégsem élt ezzel a szabadsággal („Egyszer-másszor kísértésbe estem, hogy a történet bizonyos részeit regényszerűbbé tegyem, mert ez fokozta volna drámaiságát, de végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy a puszta tények is elég érdekfeszítőek ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Egyes részek dialógusformába való öltöztetésétől eltekintve nincs semmi olyasmi a könyvben, ami eltérne az igazságtól, ahogyan azt az érintettek elmondták nekem” – áll a könyv élére illesztett írói vallomásban. Ebben viszont azt is elmondja, hogy amikor elkészült a kézirattal, elolvastatta azt az események túlélőivel, akik közül „többen csalódást éreztek a történetük előadása miatt. Úgy vélték, e lapokból nem világlik ki az a hit és barátság, amely a kordillerákban éltette őket…”)

Az esemény rendkívülisége tulajdonképpen két körülményen nyugszik, s a szerző egyiket sem kerüli meg: az első a hit, a küzdelemben, a cselekvésben való érzelmi-szellemi bizalom megléte mindazoknál, akik túlélték a kalandot. A második sajátosság az, hogy a túlélők, az éhenhalást elkerülendő, halott társaik húsára fanyalodtak, ami nem mindennapi belső konfliktusokat váltott ki belőlük. A közvélemény egyszerűen kannibalizmusként könyvelte el a történteket, viszont az egyik túlélő, a baleset kevés kulcsfiguráinak egyike, Roberto Canessa (aki ma gyermekkardiológus, 1972-ben még csak 19 éves és orvostanhallgató) a National Geographic-nak nyilatkozva ekként mérlegelte az Andokbeli eseményeket: tulajdonképpen egyfajta kísérletnek felelt meg, azt bizonyítva, hogyan viselkedik egy csoport egyetemista, istenfélő rögbijátékos egy ilyen helyzetben. Azt tapasztalta, hogy furcsa módon nem a legokosabb, legintelligensebb embereknek sikerült életben maradniuk, inkább csak azoknak, akikben a létezés öröme tartotta a lelket. Canessa úgy vélte, neki szerencséje volt, hiszen mindig akadt valami, amit csinálhatott, s a feladatai sűrűvé tették napjait. Neki nem volt szabad összeroskadni…

Az, hogy halott társaik húsából voltak kénytelenek enni, nem tekinthető kannibalizmusnak, ez a terminus ugyanis emberölést feltételez, ebben az esetben azonban ilyesmiről szó sem volt. Az orvos szerint az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük. Ezért léptek át egy erkölcsi tilalomfát.

A dokumentumregényt olvasva, lépten-nyomon megállapíthatjuk, hogy Piers Paul Read alapos mestermunkát végzett: a téma adva volt, ő pedig a kellő lelkiismeretességgel és műgonddal alaposan körüljárta, minden aspektusába igyekezett kellően fényt vinni, hogy lehetőleg semmi se maradjon tisztázatlan. Talán ez a teljességre, sokszálúságra törekvés  visszafogja néha és mellékvágányokra viszi a cselekmény fő sodrát, emiatt úgy tűnhet, számos érdektelen, mellékesnek ható információ nehezíti az olvasmányban való előre haladást, de ugyancsak ennek köszönhető, hogy szinte maradéktalanul képesek vagyunk átélni a történet minden vonatkozását, megérteni az egyes szereplők cselekvésének mozgatórugóit, a terep jellegzetességeit és földrajzi-társadalmi koordinátáit, amelyben a tragédia lejátszódik. A sok szereplős történet szálait mindegyre elszakítja egy-egy vétlen áldozat pusztulása, szinte törvényszerűnek tűnő halála. Minél kevesebben maradnak életben a lezuhant repülő utasai közül, annál egyértelműbb és egyenesvonalúbb a végkifejlet, amelyben a véletlent akár gondviselésnek is lehetne nevezni: az életben maradottak néhány fontos animátora, köztük Canessa, az orvostanhallgató, úgy döntenek, hogy a megmentésükre való tétlen várakozás helyett körülnéznek a környéken, hátha emberi élet nyomaira bukkannak, ami véget vethet a további szenvedéseknek. Napokon át vándorolnak, míg elérnek egy füves térségre, ahol vizet is találnak! Annyit ihatnak, amennyi csak beléjük fér… A mentséget egy, a közelben tartózkodó chilei pásztornak átadott üzenet mozgósította s hozta el a roncs mellett tartózkodó szenvedőknek – később kiderült, hogy Canessa apja, maga is orvos, éppen a körzet felett végeztetett felderítő repüléseket. A „szerencsés” 16-ot mentőhelikopter szállította biztonságos helyre, szigorú orvosi ellenőrzés alá vetették őket. A túlélők első dolga volt, hogy elhunyt társaik szüleit felkeressék és beszámoljanak nekik a történtekről. Megmenekülésük napján, december 22-én – vagyis, Karácsony küszöbén – a túlélők minden évben összejönnek és megemlékeznek az eseményekről, társaikról, küzdelmükről. Csapatuk azóta valószínűleg, megfogyatkozott, de a Roberto Canessa által megfogalmazott életbölcsesség egy fikarcnyival sem lett fakóbb: „Ha van hol aludnod, van mit innod és enned, szerencsés vagy. Ne várd meg, míg a géped balesetet szenved, hogy rájöjj, mennyire szerencsés vagy.”

Amióta a repülés helyet kapott az emberiség hétköznapjaiban, mindennapi életében és életvitelében, a légi katasztrófák gyakoriak és felette változatosak lettek. Jó pár eset nyomán született már irodalmi alkotás, játék- vagy dokumentumfilm, de jóval több azoknak a száma, melyek megmaradtak a statisztikák és az újsághírek szűkszavúságának keretei között. Piers Paul Read „szerencsés” fickó, hiszen egy olyan tömegszerencsétlenség „vámszedője”, amely hosszú lejáratú tanulságok megfogalmazásához és bemutatásához segítette hozzá a feldolgozására vállalkozó alkotókat.

A regény megfilmesített változata a szöveg olvasói számára azért jelenthet csalódást, mert inkább csak a feszültség fokozó, váratlan eseményeket adja vissza, az egészre való rálátásunk összképét nem képes rekonstruálni. Izgalmas kalandfilm, szó se róla, de csak hangulati szinten képes kommunikálni, s így megmarad az egyszeri, de közönséges kaland önkörében.


Cseke Gábor

Az Alive / Életben maradtak c. 1993-as játékfilm az alábbi linkre lépve tekinthető meg:

http://indavideo.hu/video/Eletben_maradtak_1


2018. október 5., péntek

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (14)

Victoria Harbour 2017. augusztus 22.

Búcsú a nyártól - Dobrescu Mária fotója
Éjszaka több ízben is távoli, tompa dörgésekre ébredtem. Eső ugyan nem esett még, de az öblösödve közelítő hangok jelezték, hogy nem vagyunk messze tőle. Reggelre be is borult, felhők tornyosultak az öböl felett.
Reggeli után újabb dübörgések hangja reszkettette meg a levegőt, ezúttal jóval közelebbről. Eszünkbe jutott: de hiszen a második szomszéd házát éppen ma bontják le, hogy újabb, korszerűbb épületet emeljenek a helyén. A villatulajdonosok az Egyesült Államokban éltek, bontásra ítélt nyaralójukat csak a nyári idényekben használták, most viszont, életük vége felé, szeretnének megtelepedni Victoria Harbourban, ahhoz pedig szigetelt, minden komforttal ellátott tartós lakóépületre van szükségük. Úgy tervezik, hogy mire beállnának a fagyok, akár be is költözhetnek az új házba. Addig itt meg ott, közelebb vagy távolabb, rokonoknál, ismerősöknél húznák meg magukat...
Hamarosan népes kis csapat gyülekezett a ház közelében, hogy végignézze a bontást. A már fedelét vesztett épület roncsai körül kupás markológép robotszerű karja ingadozott jobbra-balra, s minden nekilendülésével ledöntött egy-egy épületelemet is. A könnyű szerkezetű deszkaház szaggatott roncsai fülsiketítően csikorogtak, a gép hamar „széttépte” a parti deszkaházat, s kupájával „összegyűrte” az így keletkezett építési hulladékot. A gép mögött hatalmas teherautó várakozott, amit púposra raktak a ház dirib-darabjaival. Furcsa metamorfózison ment át előbb a konyha, majd a fürdőszoba, szakadtak a zsinórok, nyúltak a kábelek, törtek a Bergman-csövek. Az előszoba padlója alatt régi újságok bújtak meg, még 1950-ből – a bontást szorgalmasan videózó háziak bólintottak, hogy nem érdekes, szemét az, a markológép kezelője folytathatja a munkát.
Közben eleredt az eső, mind jobban zuhogott, a bámészok egy szomszédos ház elhagyatott tornácára szorultak, onnan videóztak-fényképeztek. Annyira szánalmasnak, megrendítőnek találtam a pusztulás látványát, hogy menekülésszerűen hazaszaladtam, mielőtt alaposan eláztam volna. Az ablakunkból is láthattam: a bontóbrigád – három ember, élükön az építőmesterrel – délután 5-kor vonult el,  gépeikkel együtt.
Késő estig tartott a viharos eső, majd szélvihar kerekedett (55 km/h sebességgel), a hullámok látványosan torlódtak a tó felszínén. Olykor kisütött a nap és ideig-óráig valószínűtlen fénybe vonta a világot. Rigmusba foglalva:

Minden üvölt és zúg, és nyugtalan,
de aki nem él, annak nyugta van.


Victoria Harbour 2017. augusztus 23.

A szél éjszakára se hagyta alább. Reggelre úgy ahogy megcsendesedett, de később újra kezdte és esőpászmákat sodort az öböl fölé.
Külön-külön és együttesen is idegesek vagyunk. Közel az itt tartózkodásunk vége, következnek a csomagolás, a készülődés nyűgös napjai. Még nem tudjuk, pontosan mikor telepszünk vissza a torontói kényelembe, de én tartom magam az elhatározásomhoz: ne legyenek illúzióim! Úszom az árral – minden úgy lesz jó, ahogy megesik…
Belenézek az otthoni online újságokba. Megtudom: még az év végéig üzembe helyezik azt a félbemaradt terelőutat, melynek elkezdett sávja ablakunkból látszik s amely a meglehetősen sűrű teherforgalmat a házunk közeléből elvezetné egy más irányba.
Szándékunkban áll még egyszer ellátogatni a juharszirup-farmra, de alighogy bekötöttük magunkat az indulásra kész gépkocsiba, kiderül, hogy a kézifék beszorult, fogantyúját meg se lehet mozdítani. Telefonálunk Gabinak, aki az utolsóként a kocsit vezette, de a távolból nem tud segíteni. Kénytelenek vagyunk belenyugodni, hogy érkezéséig a kocsiról le kell mondanunk. (Sebaj, azért még szép az élet!)
Pedig beterveztük, hogy ma délelőtt elmegyünk a midlandi Huronia Museumba. Hát – majd máskor. (Egy következő életben?)
Jobb híján elgyalogolunk vegyesboltig és bevásárolunk, alig bírjuk hazavinni a sok élelmet.
Amúgy mindenki rosszul van valamiért. Nyűgössé tesz ez a bolond idő…


Victoria Harbour 2017. augusztus 24.

Szorgalmasan figyeljük a lebontott ház körüli fejleményeket. Se tegnap, se ma nem látjuk nyomát annak, hogy a bontás óta történt volna bármilyen kis előrelépés. Úgy tűnik, az építészerkölcsök mindenütt erősen hasonlítanak egymáshoz, vagy ha mégsem, az biztos, hogy közös nevezőn állnak.
A Hargita Népében olvasom: Csíkszeredában az éjszaka fagyott. Itt: „csak” felhős, ködös a reggel.
Gyalogos sétára készülődünk: a kerékpárosok-gyalogosok számára kialakított úton indulunk el Végig a tó partján haladunk, s megállapítjuk, így is lehet ám világot látni. Csak minden emberközelibb.
A kutyát is magunkkal vittük – egy idő után nagyon idegessé (s idegesítővé) válik, mert számára minden esemény eltér az addigi napi rutintól: az útvonal, a sétán résztvevő személyek, az úton haladás sorrendje… Szereti ő a sétát, de inkább csak úgy, mint máskor. Amikor ő a központ. Ez pedig most nem olyan...
A tó vize és környéke amúgy barátságtalan, rideg: mintha el kívánna űzni bennünket magától, hogy könnyebb legyen számunkra a búcsú. A házban a fűtőkazán megállás nélkül dolgozik, erősen rá kell fűteni a levegőre, nem elégséges az, amit a nyárvégi napsütés produkál.


Victoria Harbour 2017. augusztus 25.

Arra ébredtünk, hogy szokatlan hideg van a lakásban. Meg arra, hogy valamiért erősen ugat a kutya. Mint kiderült, egy munkagép állt meg a nyaralónk közelében és üresben járatta a motort. Mégis csak elkezdődik hát az építkezés?
Egyenletesen duruzsol a kazán, a hálókamrákban máris jó meleg árad szét, a hatalmas, közös társalgóban azonban jó pár fokkal hűvösebb van, ráadásul folyamatos huzat is érződik. Hiába süt fel a nap, az őszies bágyadtságot már nem lehet letörölni az arcáról. A levegőben lépten-nyomon pókhálók úsznak, amúgy teli vannak velük a teraszok, sétányok, ablakok, sarkok, fák, bokrok.
Minden arra vall, hogy vége a nyárnak.
Estére befut Gabi is – nagy torlódás volt az autósztrádán, kerülővel tudott csak ideérni.
Az Anna gépkocsijának, mint kiderült, kutya baja. Gabi egy erős mozdulattal helyre is rántotta a féket. Én, aki mind az Anna, mind a férje próbálkozását élőben láttam, nem tudom, mit higgyek. Valaki biztosan elmulasztott valamit…


Victoria Harbour 2017. augusztus 26.

Reggeli hűvösség – még nincsen mínusz, de már tíz fok alatt a reggeli hőmérsékleti érték. Nem túl nagy ajándék ez a nyár részéről, de hirtelen haza képzelem magam, a Hargita tövébe, ahol Szent István után sokszor megbicsaklik a nyár heve és beköszöntenek a didergős hajnalok, reggelek. Mégis csak a glóbusz ugyanazon magasságán vagyunk, ha más oldalon is!
Arra mindenesetre jó ez a hűvösség, hogy figyelmeztessen: vigyázat, a látogatási idő lejárt!
Vagy legalábbis a végéhez közeledik.
Még egy hetet töltünk Torontóban, s utána ismét az óceán fölött találjuk magunkat.
Péter jelenleg Angliában van, az anyacégénél, hivatalos ügyben, Attila Budapesten. Lám csak, mindenki van valahol – de elmondhatjuk-e, hogy mindenki a legjobb helyen van?
Végtelen csönd ül a tó felett. Vitorlák nincsenek, néha egy-egy elbődülő motoros bárka húz el a távolba. Utána lassan elenyésző tólocsogás.
Annáék  Torontóba készülnek: Ilonka, Anna és Marika. Még elmegyünk a farmra, utána futó ebéd, gyors pihenés. Délután 5-kor indul a lányok kocsija. Egy-két órába telik, s már haza is értek.
Gabi kihajózott (volna), de útközben elcsípték a munkahelyéről (telefonon), és sötétedésig lefoglalta a soron kívüli feladat. Elmaradt hát a korábban betervezett flekkenezés, beértük padlizsánnal és paradicsommal, meg a maradék sörrel. Csöndes, egyéni számítógépes foglalatossággal zárult a nap, a kutya is hamar elcsöndesedett.


Victoria Harbour, Toronto – 2017. augusztus 27.

Számításaim szerint ez az utolsó nap az öbölben. Különben felkészültem bármilyen váratlan fordulatra. Ez a nap úgy alakul majd, ahogyan Gabi akarja. Teljesen felülök a hullám tarajára, mert csak így maradhatok a víz fölött. Minden eshetőségre összeszedtem a holmimat, felőlem bármikor útnak indulhatunk hazafelé. Ételünk van, az idő is normálisnak ígérkezik.
Nem tudom magamnak megmagyarázni, miért bukkantak fel néhány nap óta álmaimban a vadállatok? Milyen mélyrétegekből bújhattak elő? És vajon, miután hazaérünk Erdélybe, kimaradoznak-e álmaimból? Medvék, farkasok, oroszlánok keresnek föl éjszakánként…
Előkerestem az internetről A homok asszonya című japán filmet. (Magam sem tudom, hogy jutott éppen ez az eszembe!) Egyetemista voltam, amikor a moziban vetítették. A remek felvételeket, a nyomasztó hangulatot leszámítva egyébre nem emlékeztem. Most meg – csupa friss jelkép és allegória. És nagy fokú reménytelenség, amiből végül remény támad. Most már a könyv kerülne sorra, hogy újra elolvassam.
Gabival rendbe rakjuk a házat, zárunk, indulunk. Kereken két órát tart az út.
Otthon végre emberi körülmények között megfürödtem, hajat is mostam! Frissnek érzem magam, nehezen alszom el...

Az útinapló befejezése megtalálható a  Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás c. különoldal végén.

2018. szeptember 29., szombat

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (13)

Victoria Harbour 2017. augusztus 18.

Ebédlőnk a tópartra néz
Ilona névnapja. Jobb híján, küldtem Ilonkának, postafiókjába két fölvételt a tegnapi kirándulásról, a sikerültebbek közül.
Beborult, de nem esik. Ólmos szürkeség ereszkedik a világra. Legszívesebben behunyt szemmel feküdnék, feküdnék…
Anna megmutatta a telefonján a nagy névnapi tortát, amit ma este (ha minden jól megy) Gabi hoz el Torontóból. Jól néz ki, magasra rakták, remélem, kiállja majd a puding próbáját is…
Aztán veszett szél kerekedik odakint.
Estére befut Gabi. Vele a nagy torta. Megkóstoltuk: ízlett! Hagytunk a másnapokra is.
Annáék vacsora közben és után kivándorlási emlékeiket elevenítették fel. Különböző alakokról meséltek, akiket mi nem ismertünk ugyan, de a történetek nyomán kirajzolódott az új életet kezdők szomorú szorongatottsága és jellemstílusa.


Victoria Harbour 2017. augusztus 19.

Reggeli ébredés után mindjárt a Korunk szerkesztő (CsP) válaszlevele indítja a napot: jó a Korunk-tanulmány, várják a fésült változatot.
Felhős, ködös, majd szeles, esős idő. Külön-külön és együttesen is. Amúgy semmire sem jó, csak olvasásra és beszélgetésre. Ez utóbbi, úgy érzem, egy idő után terméketlen időfecsérlés.
Sétáltam egyet magamban a metodista templomig, megnéztem a bejáratra szögezett programról, mikor tartják a vasárnapi istentiszteletet (fél 11), majd onnan a kényelmes biciklisétányon át a Park utcára fordultam, úgy értem haza. Két oldalt nagy, bozótos erdők maradtak el, időnként próbáltam belelátni a sűrűbe, de olyan szorosan álltak egymás mellett a fák, annyira egymásba gabalyodtak az ágaik, a gallyaik, nem beszélve a kidőlt törzsekről, hogy egyszerűen átláthatatlanok voltak.
A hálószobámban megállás nélkül morog a mosógép – Gabi hazahozta a heti szennyesét, holnap este utazik vissza, kell a tiszta holmi.
Katasztrófa-hírek a világhálóról: 1. az Antarktiszról rekord méretű jégtömb vált le, számítások szerint (elvileg) 10 centivel növelné meg a világtenger szintjét. * 2. A Yellowstone-park alatt ún. szuper-vulkán szunnyad, s könnyen kitörhet, akkor viszont eltűnik fél Amerika, vagyis a föld lakott részének az egyharmada.
Nosza, rágódj csak, emberiség! – nincsen jobb dolgod?!


Victoria Harbour 2017. augusztus 20.

A kegyhely térképvázlata
Bő harmat, derűs reggel. Lassan melegszik fel újra az idő.
Templomba készülődünk: Ilonka, Anna. Én meg elkísérem őket.
Ilonka fél, hogy hűvös lesz a templomban, nem tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon. Fél a megfázástól. Anna rábeszélő tehetsége ezúttal is győz: sikerül kedvező irányba billenteni a mérleg nyelvét.
Expedíciónk érdekes élménynek ígérkezik, hiszen egy olyan gyülekezetet látogatunk meg, saját templomában, amiről vajmi keveset tudunk. Talán csak annyit, hogy közel áll az európai református egyházhoz, de szoros anglikán gyökerekkel.
A templom belső bejáratánál idősebb asszony – később kiderült: a tiszteletes maga – fogadott, nem csak bennünket, hanem minden érkezőt. Melegen mosolygott és mindenkihez volt pár kedves szava. Érdeklődő tekintetek szegeződnek ránk, minden irányból: a kis gyülekezetben azonnal feltűnnek a magunkfajta kakukktojások. Gyorsan összeszámolom: velünk együtt 21 a jelenlévők létszáma.
A szertartás angolul folyik, az istentisztelet előzetes vázlatát, már-már „forgatókönyvét” szórólapokon adják előzőleg mindenkinek a kezébe, így a történések világosan nyomon követhetők. Még az esedékes zsoltárok szövegét sem kell keresgélni a padokba rejtett énekeskönyvekben –a szórólap szövegében az is megtalálható, egyáltalán: minden célszerű és világos.
Az istentisztelet végeztével mindenkit szeretetvendégségbe hívnak a templomhajó melletti tálalóba: szendvicsre, süteményre, kávéra, teára. Hosszú asztal köré telepedünk, természetes, hogy mint messziről jött vendégek, mi vagyunk terítéken, a főhelyet is mi kapjuk, a tiszteletes asszonnyal szemközt, érdeklődve hallgatják történetünket – hogy mit keresünk egyáltalán a gyülekezetben és milyen benyomásokat viszünk róla magunkkal. Nehéz eldönteni, mennyi az érdeklődésben a protokoll és mennyi az őszinte kíváncsiság.
Hazafelé a biciklisétányt választjuk, a Park utca felé.
Majd főzés, Gabi készülődik az elmenetelre, végül úgy dönt, csak hétfő hajnalban indul: bízik a szerencséjében, talán nem akad el útközben a reggeli csúcsforgalomban.
Levelet kapok T. K. barátomtól, akivel isten tudja, mióta nem találkoztam. Búcsúlátogatásra jönne Csíkszeredába, szeretne velem találkozni. Válaszolok neki: sajnos, a találkozásnak el kell maradnia, mert a világ másik felén tartózkodom éppen. Úgy tűnik, valami nyomhatja a lelkét velem kapcsolatban, nemzedékünk pedig lassanként már a búcsúköröket futja. Hogy ki mikor száll ki a stafétából, csak a fennvaló tudja. Vagy talán ő sem?


Victoria Harbour 2017. augusztus 21.

A kisded emlékére faragott kő a kegyhelyen
Éjszaka Marika és szomszédos kis barátnője a parton, egy ideiglenesen felhúzott kiránduló sátorban aludtak. Szerencséjük volt a szelíd, meleg idővel. A biztonság kedvéért nyitva hagytuk a bejárati ajtót, hogy ha félnének-fáznának, bejöhessenek.
Nem jöttek be.
Gabi velem együtt korán kelt: én dolgoztam, ő elutazott Torontóba.
Ma Amerikában (de távol attól a helytől, ahol vagyunk) teljes napfogyatkozásról beszélnek. Ilonkát különösen érdeklik az ilyen jelenségek, mit meg nem adna azért, ha láthatná... Az interneten számos portál élőben közvetíti az eseményt, több lehetőséget is kipróbáltam, de eléggé unalmas látvány. Ráadásul rengeteg időt rabol el anélkül, hogy történne valami érdemleges.
CsP válaszolt a véglegesített Korunk-szövegre: címegyszerűsítést javasolt, elfogadtam. Megírta, hogy Kántor temetésén senki sem beszélt a m. írószövetség részéről. Láng Gusztáv ugyan jelen volt, de csak a maga nevében beszélt.
Annáék karácsonykor mexikói utazást terveznek... Annak részleteit egyeztetik interneten, telefonon. A lényeg: a szomszéd kislány is abban az időben lesz ugyanott, Marika és ő így együtt vakációzhatnak a trópusokon.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 26., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (12)

Victoria Harbour 2017. augusztus 15.

A tavon minden csendes...
Indul a nap, miként tegnap. A múlt este kitervelt kirándulás a Vértanúk közeli kegyhelyéhez lefújva: a nők alkalmasabbnak találják az időt némi vásárlásra, elvégre Marika névnapja van. 
Ergo: itthon maradunk - Marika, a barátnője, a kutya és én. Észre se vesszük, hogy telik el a délelőtt. Ők játszanak, én írásba merülök.
A névnapi ajándék: egy iskolai használatra szóló kisebb hűtőtáska és egy nagy doboz fagyi. Amit Anna még megtold egy méretre szóló pizsamával. Mindig a hasznos ajándékok híve (ehhez az embernek éppen tudnia kell, hogy mi a szükséges…)
Este Anna és Marika leülnek a konyhaasztalhoz, szódominót játszani. Én nézem őket, ismerkedem a szabályokkal, amelyek amúgy egyszerűek. Sajnos, az angolt nem tudom annyira, hogy felvehessem velük a versenyt. Annának az az ötlete támad: számoljuk össze a köveket, megvan-e valamennyi betű a szükséges kombinációkhoz? Többen és többször is átszámoljuk a halmot – a dobozon feltüntetett 144 betűkőből egy hiányzik. De melyik? Javasolom, hogy egyet nevezzünk ki jokernek, ami bármelyik betű helyet állhat, ha zárókőnek marad, és az használhatja fel, akinek csak egy köve hiányzik. Javaslatom nem talál elismerésre, Annáék tovább keseregnek a veszteségen.
(Pár nap múlva, takarítás során fölfedezem az egyik kanapé alatt a hiányzó követ. S az is kiderül, hogy a használati utasítás legalján, egészen apró betűkkel, darabszámra feltüntették a pontos betűleltárt, amit korábban nem vettünk észre. Az apróbetűs szövegek örök csapdája…)


Victoria Harbour 2017. augusztus 16.

Indiánok megtéritése (a kegyhelyi templom egyik
üvegablaka)
Máról is halasztva a kegyhelyi kirándulás, ezúttal a halaszthatatlan nagymosás kedvéért. Ma olyan erősen tűz a nap, hogy a ruhák hamar megszáradnak a szabad levegőn. S nekünk sem árt meg az árnyék. A tófenék tisztán látszik, a tó tükre alig fodrozódik. Úgy tűnik, mintha megállt volna minden a földön. Valamiért belső borzongás fog el, mintha lázam lenne. Nincs kedvem a Korunk-tanulmány fésüléséhez sem. Csak gubbasztanék a tóparton, a fényben…
Befejeztem viszont a Száz év magányt. Nem voltam túlságosan elragadtatva tőle, különösen a záró részben csalódtam. Ha a naptárt nézem, két hetünk maradt még a távolbeli semmittevésből – és azzal el is szállt a nyár. 
Elgondolom: a tömény madárfüttyöt, amitől csak úgy zeng, csattog a tóparti hamisítatlan erősáv, nem tudjuk magunkkal vinni. De az emlékét igen. Akárcsak a szerre nyíló liliomok illatát, vagy a szemközti sziget felől (Beausoleil) érkező szél tömény hínárszagát.


Victoria Harbour 2017. augusztus 17.

Mártirok kivégzése (dombormű a kegyhelyen)
Jól indul a mai nap: nincs nagy rekkenőség, de eső sem fenyeget, legalább is ezek a délelőtti kilátások. Megkockáztathatjuk a kirándulást - amennyiben mindenki egyetért. Marika is csatlakozik hozzánk, bár újabban, mióta kamaszodik, szívesebben tartózkodik vele egykorúak társaságában. Csak a kutya marad bezárva, a nagy házban, izgatottan rohangálva veszi tudomásul, hogy amit ő készülő sétának remélt, az az ő számára nem más mint unalmas szobafogság…
Mi, felnőttek, már ismerjük az utat, a díszleteket, Marikának viszont minden részlet új. Persze, attól mi is meghökkenünk, amikor kiderül, hogy a behajtó kapunál nem lehet kártyával fizetni, csakis készpénzzel – Kanadában az ilyenfajta megkötés abszurditásnak tűnik –, s ez a belső korlátozás, mint később kiderül, a büfére és az ajándékboltra is érvényes.
Ugyanott parkolunk le, mint néhány évvel ezelőtt, s megindulunk fölfelé a Golgotán, a stációk rézdomborművei mentén. Marika izgatottan futkos egyik látnivalótól a másikig, telefonjával mindent megpróbál lefényképezni, kíváncsian kérdezősködik a várható látnivalókról, miközben mi bölcsen, a már ismerős látvány újabb felfedezésének élményével magyarázgatunk neki. De mintha számunkra is új lenne az élmény: fakóbb, kisszerűbb a pár évvel ezelőttinél. A távolságok lerövidültek, a kilátótorony deszkalépcsőjét leszegezték a látogatók elől, pedig már arra számítottunk, hogy látcsővel odafentről végigpásztázzuk a tengernyi öböl egész partvidékét. Csalódottan bolyongunk a korán kiégett füvön, a gyéren látogatott kertben, felzavarjuk a síremlékek közelében, a napsütötte helyeken tanyázó vadlibákat, amelyek mindenütt vastag guanószőnyeget hagynak maguk után, amerre csak megfordulnak (úgy tűnik, ők a kegyhely „szent tehenei”...). 
A remélt fenségesség helyett itt most minden elhanyagolt és kisszerű, kopott….
De azért jól esik a magunkkal hozott uzsonna a szabadtéri padokra telepedve: mindent kipakolunk a gyanús tisztaságú faasztalokra, felleltározzuk az elemózsiát és úgy tűnik, nem kell hazasietnünk ebédre – van mivel elverjük az éhünk. Távozás előtt még betérünk a falatozóba, ahol fagylaltot veszünk és pihenésképpen elüldögélünk a rózsakert fölötti padokon.
Eleredt az eső, hazaindulunk.
Otthon a kutya kitörő örömmel fogad, az esőből zápor lesz, mi meg hallgatjuk a kopogását és meghitten kávézunk. Megpróbálok dolgozni is, de egy hirtelen mozdulat miatt az egér beleesik a kutya ivóvizes edényébe és teljesen megmerül benne. Gyorsan kirántom, de már késő – vékony sugárban csorog belőle a víz. Régivágású számítógépes lévén, sehogy sem boldogulok az érintő billentyűzettel: Anna telefonál Gabinak, hogy készítsen be a csomagjába otthonról egy egeret, s hozza magával a hét végén, majd próbál felhajtani a kikötői ismerősöknél egy kölcsön-egeret, a Gabi érkezéséig. Harmadik telefonhívása máris sikerrel kecsegtet: elrohan az éjszakába, s öt perc múlva lihegve hoz egy egeret. Folytathatom a munkát.
Eközben a nedves kelléket hajszárítóval minden oldalról megfújom, majd egy zacskó rizsbe temetem (olvastam valahol, hogy az magába szívja az elektronikák nedvességét), s reggelig hagyom szikkadni.

(Folytatjuk)