2019. április 10., szerda

KITA MORIO: A sziklacsúcson (novella)

Németh Ferenc fotója
A sziklafal már messziről felhívta magára a figyelmet. Ott, ahol a fal szürke felszínét zöld foltok tarkították, egy rézsútosan felfelé futó kürtő vájódott a sziklafalba.
Jócskán letértem a hegymászók útvonaláról, csak hogy egy kőfajtát megvizsgáljak; ez már fiatal korom óta szinte szokásommá vált. Ráadásul évek óta nem érintettem igazi sziklákat. Amióta egymás után két társamat is elvesztettem, akik velem egy kötélen másztak, igyekeztem a hegyeket messze elkerülni.
Hosszú idő után megint elém tárultak a széles, sziklás hegyoldal domborulatai, párkányai, repedései, és mire a kőtörmelékekkel borított kürtő aljához értem, már hatalmába kerített a sziklafal hatalmas tömbjének megfoghatatlan varázsa. A félhomályos kürtő belsejében nyirkosak voltak a falak, de úgy tűnt, hogy mégsem olyan nehéz lábtámaszt és fogást találni, mint ahogy az előzetes becslés alapján képzeltem. Fölnézve, a szakadékfalba mélyedő hatalmas hasadék egyre jobban összeszűkült, míg végül félúton eltűnt egy kanyarban. Távolról úgy láttam, hogy a kürtő tetejéig csak egyetlen pihenőhely van. Egy füves, sziklás párkány, ami azután megint a meredeken felfelé ívelő sziklafalban folytatódik. Kérdés, hogy fel lehet-e egyáltalán mászni rá még falkapoccsal is. Erről persze csak akkor lehet szó, ha van olyan társam, aki jól ismeri a kötéltechnikát. Most egyedül vagyok, ráadásul felszerelésem sincs.
Mielőtt havazni kezdene, a hegyeik csodálatosan kivilágosodnak. A metszően tiszta őszi ég alatt tornyosuló kopár sziklák különös módon még súlyosabbak az árnyékoktól. De aznap alacsonyra ereszkedtek a felhők. A felfelé néző sziklacsúcs csak félig dugta ki a fejét a hamuszürke égre, olyan volt, mintha kihúzná magát a ködpárában. Ha rövid időre megálltam, a vigasztalanul borult ég és az ólomszínű sziklák hidege a csontomig hatolt, egészen átfáztam.
Nemsokára magam mögött hagytam a sziklafal alját, a kőomladékokon visszaindultam oda, ahonnan jöttem. A lenti völgy, a sziklák hideget leheltek, a kúszófenyő is fakó volt. Madárhang sem hallatszott, sehol semmi mozgás. Ekkor valami kis feketeség repült el bágyadtan előttem, aztán rászállt a lábam előtt a kőre. Egy fekete légy volt az.
A közép-japáni hegyvidék háromezer méteres hegyei közt is sok a légy. Nem különösebben más, mint a síkvidéki légyfajták, csak nagyobbnak és csúnyábbnak látszik, A virágos lejtőkön is mindig ott van, és akkor is rögtön felbukkan, ha meredek, szaggatott hegycsúcson megpihen az ember. Talán a lenti világ követei ezek a legyek: mindenütt a nyomunkban vannak.
A légy lassan arrébb mászott a kövön, egy darabig tisztogatta magát, aztán erőtlenül elrepült. Kellemetlenül zümmögött a fülembe; aztán megint elcsendesült minden. Csak az ólomszínű sziklák csoportja és a hólepelre váró kúszófenyők sötétlő csíkja maradt utána.
Megint tettem pár lépést. Ahogy nehéz hegymászóbakancsommal a törékeny sziklára tapostam, legurult néhány kődarab. Abban a percben lentről felröppent néhány légy. Bágyadtan szálltak fel, és egy ideig keringtek a levegőben, aztán eltűntek. Olyan tétován repültek, úgy mozogtak, mintha a hidegtől meggémberedtek volna. Különösebben nem törődtem velük. A kúszófenyő sűrűjét kikerülve körbejártam a jobb kezem felőli sziklát, vissza akartam menni az útvonalra, ahol az előbb másztam. Nem tanácsos a hegyoldalt beborító kúszófenyők közé menni, akármilyen alacsonynak látszanak is.
Megint legyek. Jó néhány ül a kúszófenyőkön és a lábam alatt a kövön. Amint megmozdulok, fáradtan felrepülnek, aztán rögtön visszaszállnak. Minden lépés után több van belőlük. Felfigyeltem rá, hogy a hűvös, ritka levegőben valamiféle szag terjeng. Erjedő gyümölcsre emlékeztető szag. Hirtelen, néhány méterrel lejjebb, a kúszófenyő bozótjából elképesztően sok légy rajzott elő. Mintha váratlanul sötét, vérszagú felhő emelkedett volna fel a földről, a mélyről jövő zúgással együtt ez a felhő ide-oda hullámzott, jobbra-balra szétterült, aztán lassanként a legyek különváltak, és nagy részük visszaszállt oda, ahonnan jött, de egy-kettő a ruhámra is telepedett. El sem lehetett hessegetni őket. Az előbbi szag váratlanul erősen csapta meg az orromat. Minél erősebb, annál undorítóbb ez a szag. Miközben erre gondoltam, a szag megint eltűnt, már nem éreztem semmit. Oldalt mozdultam. Újabb légyfelhő támadt, négyfelé oszlott; a legyek összegyűltek ott, ahonnan felszálltak, és eltűntek. Á nyomasztó zümmögés még azután is hallatszott, hogy eltűntek.
Lehajoltam, és ott, ahol a legyek leszálltak, a kúszófenyő törzsét körülvevő sűrűben valami furcsa színű dolgot fedeztem fel. Fehér posztó volt, amin csak úgy hemzsegtek a legyek, és egy talpával felém álló cipő - kétségtelenül egy ember lába. A test többi része nem látszott, önkéntelenül lejjebb csúsztam néhány lépéssel, mire a lábam alól legurultak a kövek, a másik oldalról pedig felszállt egy csapat légy. Még arrább húzódtam néhány lépéssel; vártam, hogy az apró, véres, fekete szárnyas lények eltűnjenek a levegőből.
A végtelen sziklák és kúszófenyők világán lassan megint úrrá lett a csend. Csak a szívem lüktetése járta át az egész testemet, erős bakancsba bújtatott lábamig, átjárta még a sziklát is, amelyen álltam.
Az ellenkező irányba kezdtem mászni. Egészen lent a völgyben, a bozótos fölött mintlia egy madár árnyéka jelent volna meg, de rögtön eltűnt. Azután semmi. Teljes csend. Felvettem egy követ, és az előbbi helyei megcélozva elhajítottam. A fekete felhő azonnal megjelent. A zümmögés nem hallatszott idáig. De én még mindig hallottam az undorító hangot. Felvettem még egypár követ, és most másfelé fordulva találomra elhajítottam. Semmi. Az egyik nekiütközött a sziklának, erős visszhanggal visszapattant a levegőbe, aztán hangtalanul eltűnt a lejtőt borító kúszófenyő tengerében.
Megigazítottam a hátizsákomat, hogy újra érezzem a súlyát. Megváltoztattam a testhelyzetemet, és lábtámaszt keresve továbbmásztam.
Mire visszaértem az eredeti útvonalra, már csak valami homályos érzés maradt bennem. Talán a hatalmas sziklák tömege nyelte el az előbbi ijedelmet. Lábam elé nézve, nyugtalanul haladtam tovább. Körülbelül negyedórányi mászás után leeresztettem a hátizsákomat egy padkára, leültem a padka szélére. Szörnyű éhség jött rám, elővettem a szalonnát, szeltem egy vékony szeletet, bekaptam. Az utolsó falat szalonnától émelygés jött rám, kivettem a számból, eldobtam, s az alumínium kulacsból ittam rá egypár korty whiskyt. Szokás szerint néhány napos hegyi túrára csak szalonnát és whiskyt vittem magammal. Automatikusan levágtam még egy szelet szalonnát, de már nem volt kedvem megenni, látni se bírtam a fehér zsiradékot, inkább visszacsomagoltam a papírba, és betettem a hátizsákba. Helyette megint ittam néhány korty whiskyt. Nagyon ritka volt a levegő, fáradt is voltam, éreztem, hogy az ital hirtelen szétárad bennem.
Már nem látszott az a hely, ahol a kúszófenyők közt a holttest hevert, a kürtő felső része más szögben folytatódott, és egészen szokványosnak tűnt. De a tetején kiterebélyesedő szikla az eddiginél is élesebben, meredeken vált el a homlokzattól. Innen nem látszott, de mögötte már a hegycsúcsnak kellett következnie. Az út nagy ívben kikerülte a szakadékfalat, és a kúszófenyők közt kanyargott tovább.
Még a nyelvem hegyén volt a kellemes, bizsergető érzés, révetegen szopogattam a whiskyt. Néha a fülemhez emeltem a karórámat, hallgattam, ahogy halk ketyegéssel, megbízhatóan méri az időt.
Mivel teljesen elkábultam, egészen véletlen volt, hogy akkor észrevettem azt a meredek sziklafalon kapaszkodó emberi árnyat. Először igazából azt hittem, egy bogár ül a kőlapon. De amikor rájöttem, hogy a kőlap az időjárástól málladozó sziklafal, a bogár pedig kétségtelenül egy ember, talán felkiáltottam volna, ha az italtól nem érzek olyan különös zsibbadást.
Kivettem a hátizsákból a látcsövemet, amelyet különben a madarak megfigyelésére használok, beállítottam a távolságot. A kerek látótérben megjelent az egyenetlen, zord sziklafelszín, és ott egy férfi, aki szétterpesztett lábbal tapad a falhoz. Nem biztosította semmilyen kötél; a hátán elég nagy hátizsák, őrültség, gondoltam. Csak azt lehetett kivenni, hogy ide-oda ingatja borzas fejét. Eltelt valamennyi idő, igazítottam a látcsövön, és kitartóan figyeltem a látótérben mozgó kis fejet. A férfi, akár a falhoz tapadó gyík, meg se rezzent. Egy idő múlva láttam, hogy lassan előrenyújtja a bal lábát, és csupasz lábujjai hegyével támaszt keres. Miután a bal lába megállt, jobb kezével keresztbe nyúlt a bal kezéhez, bal kezét végtelenül lassan felemelte, s balra, vállmagasságban megkapaszkodott, aztán akrobata módjára vagy fél métert húzódzkodott felfelé. Azután hosszú szünet.
Olyan volt, mintha szinte hallanám a szívverését, gyötrelmes volt nézni. Négy méterrel feljebb a szikla terasszá szélesedett, de úgy látszott, hogy az egész szikla meredeken előredől. Hagyja abba, hagyja abba! - fohászkodtam magamban. De a férfi újból nekiindult. Nyomasztóan lassan haladt. Elfordítottam a fejemet. Amikor néhány perc múlva megint odanéztem, az emberi árny a terasztól egy méterre volt. Nem értettem, hogyan mozoghatott most egyszerre olyan gyorsan.
Onnan nem ment tovább. Teljesen mozdulatlan volt az egész teste: a lába, a feje, széttárt karjai. De mégsem. A jobb keze felfelé tapogatódzott. Araszolva mászott a sziklán, fogást keresett, végül nem talált, lassan visszaindult, és visszament az előbbi fogáshoz. Hosszú szünet után még egyszer megpróbálta ugyanazt, de megint abbahagyta. Mással próbálkozott. Mélyen behajlította a térdét, összehúzódzkodott, aztán elrugaszkodott egyenesen felfelé. Megfeszült teste lágyan fellendült, olyan volt, mintha elszakadna a sziklától. Megint elfordultam. Valaha a saját fülemmel hallottam, ahogy a társam teste egy sziklával együtt lezuhan, és odalent összezúzódik. Eltelt egy másodperc, két másodperc. Újabb másodpercekig, percekig vártam. Ahogy fejemet felemelve a sziklafal felé néztem, az emberi árny még mindig ott volt a falhoz tapadva. Amikor belenéztem a távcsőbe, már a teraszra húzódzkodott fel; fél teste nem látszott, és nadrágszárából kikandikáló csupasz lába a levegőben kapálódzott, akár a némafilmekben.
A férfi feltornászta magát a teraszra, de a mozgása eléggé különös volt. Arra gondoltam, biztosan nagyon kimerült. Ám a férfi, bár tántorgott kicsit jobbra-balra, mégsem pihent meg, a fenti sziklákat szemügyre sem véve, elrévedve megállt, aztán tovább, egy kiálló sziklára függeszkedett. A terasztól a szakadékfal csúcsáig a fal nem látszott olyan meredeknek, sok volt rajta a kiszögellés, de ahogyan ez az ember mászott felfelé, az mégsem volt mindennapi. A sziklamászásnak van bizonyos ritmusa, de az ő ritmusa nem emberi, inkább állati volt, valahogy az életről és halálról mit sem tudó, alacsonyabb rendű állatok mozgására emlékeztetett. Már nem hittem a saját szememnek, letettem a látcsövet, és szabad szemmel néztem. Így mégis más érzés volt, majdnem olyan, mintha csak egy kőfalon felfelé mászó, apró élőlényt néznék. Amikor a magányos alak eltűnt a sziklafal tetején, felvettem a lábamnál heverő alumínium tasakot, gondosan letöröltem róla a rátapadt porszemeket, kortyoltam a whiskyből. A magas hegyek között könnyű becsípni. Máskor ezt nem csináltam volna.
Alig két óra múlva fent voltam a kopár, sziklás csúcson. A túloldalon tátongó völgyből jeges szél fújt, pillanatok alatt felszárította bőrömről a verítéket, és úgy lehűtött, hogy még akkor is dideregtem, amikor felvettem a pulóveremet. Leültem a szikla árnyékába, és megittam a maradék whisky utolsó kortyait.
Alacsonyan szálltak a felhők, mégis kitágult a látóhatár. A kanyargó sziklás hegygerinc hol lesüllyedt, hol felemelkedett, fűrészfoghoz hasonló szaggatott vonala újabb hegygerincekben folytatódott. A csúcsok mindegyike csupasz mellét kidüllesztő óriás volt, a leomló szikladarabok felülete az időjárás viszontagságaitól felsebzett csupasz bőr. A félelmetesen süvöltő szél olyan erős volt, mintha himbálná a sziklát, amelyen ültem.
Lassan megint felszedelődzködtem, egy tenyérnyi lapos követ tettem magam mellé, a kőhalomra, aztán továbbindultam. A hegygerinc többfelé ágazott el, időnként megálltam, hogy 'kőhalmokat keressek, olyankor a fülcimpámat súroló, sikoltó szél hangját hallgattam. Az egyik oldalon a völgyben a cserjék hajladozó ágait láttam, és a kúszófenyő hullámzó tengerét. De a másik oldalon a völgy éppolyan szélcsendes volt, mint az előbb, amikor ott másztam. Mintha a sziklás hegygerincnek ütköző szél felemelkedne a hamuszürke égre. Az alulról fújó erős szélben bizonytalanul haladtam tovább. Különös érzés volt, mintha egyfolytában álmodnék; vagy talán narkotikumok hatása alatt érezhet az ember ilyesmit. Valóban,
a kard élihez hasonló hegygerincen mentem, ahonnan egyszerre láthattam le mind a két oldali völgybe, de ugyanakkor, ahogy a kúszófenyő sűrűjében feküdtem, körülrajzottak a legyek, és az is én voltam, aki a szikla oldalán fogást keresett. Ez elég különös állapot volt, sőt valami egészen másfajta lét, a különbségek elmosódtak, ködként szertefoszlottak, aztán megint összeolvadtak, s én újra eggyé váltam. Ez a homályos én alvajáróként ment, néha egy billegő sziklán, a kúszófenyők közt, a hamuszürke égen, mégis én voltam az, mozdulatlanul a testemet elborító legyektől, és a levegőben hirnbálódzva sehogy sem tudtam túljutni az előrenyúló sziklán, a szél a fülembe zúgott, végül imbolyogva mentem tovább.
Ekkor a túloldalon váratlanul emberi alakot fedeztem fel. A lefelé vezető út tele volt apró kövekkel, és oldalról megkerülve a kerek sapkájú kis csúcsot, táborozásra többé-kevésbé alkalmas kisebb platóvá szélesedett. Ott ült a férfi az egyik sziklán. Fejét ernyedten lehajtotta, réveteg tekintetében kimerültség tükröződött. Mintha kiléptem volna önmagámból, és ott ülnék. Közelebb kerülve hozzá, láttam, hogy harminc év körüli, vagyis velem egyidős lehet. Dzseki volt rajta, a lábánál keretes hátizsákhoz támasztott jégtörő csákány, égő spirituszfőzőn kávé. Nehézkesen felemelte a fejét, rám nézett. Olyan lassan mozgott, ahogy a tenger mélyén élő planktonok reagálnak a külvilág jelenségeire.
-  Jó napot - mondta a férfi. Egyáltalán nem tudtam megállapítani, mozog-e a szája, vagy sem. Mindenesetre úgy hallottam, ezt mondja.
-  Jó napot - válaszoltam.
A hegyek közt nem szeretek senkivel szóba elegyedni. De akkor, mintha kötélen húztak volna, megálltam a férfi előtt, és a spirituszfőzőn fortyogó kávéra néztem.
-  Kér egy pohárral? - kérdezte vontatottan a férfi. Sovány, sápadt volt az arca, tekintete kifejezéstelen, nem lehetett pontosan tudni, merre néz.
Bólintottam, leültem a szomszédos sziklára, s ő egy alumínium pohárba forró kávét töltött nekem. Egy elhasználódott katonai kesztyűt hajtogatott össze, azzal fogta meg a kávéfőzőt, kicsit felemelte, keze megállt egy időre a levegőben; valamerre oldalt nézett el, merengett néhány másodpercig, aztán lassanként megint felfigyelt rám, csordultig töltötte a poharamat. Furcsán merev mozdulatait figyelve megint olyan érzés kezdett hatalmába keríteni, mintha álmodnék, mintha kétséges volna, hogy mindaz, ami történik, valóság. De a fekete ital földöntúli illatot árasztva gőzölgött, és a fémpohár olyan forró volt, hogy a zsebkendőmmel is alig bírtam tartani.
-  Köszönöm - mondtam.
Nem tudom, a férfi meghallotta-e. Hörpintett egyet a kávéjából, és kifejezéstelenül bámult maga elé.
-  Finom, ugye? - kérdezte hirtelen.
-  Igen - feleltem határozatlanul. Miközben ezt mondtam, különös módon azt képzeltem, én főztem a kávét.
A férfi kioldotta a dzsekije nyakán a zsinórt, és továbbra is szótlanul bámult maga elé. Vastag, széles övű nadrág volt rajta, a térdénél eléggé kiszakadozott. A lábán viseltes, de masszív bakancs, vasszögekkel kivert talpán oldalt kicsit látszottak a szögek. Pillantásom a férfi hátizsákjára tévedt. Bizonytalanul érzékeltem csak, hogy a férfiban van valami nem közönséges vonás, és azt is, hogy aki itt van, az egy valóban létező, másik ember.
-  Az előbb — mondta a férfi, olyan hangon, mint aki egyáltalán nincs tudatában annak, hogy van ott valaki -, láttam végig, ahogy lejött. Maga pontosan úgy jár, mint K úr.
Pillantását követve végül azon a hasadékon pihent meg a tekintetem, ahol épp az előbb jöttem. Ekkor olyasmit éreztem, mintha már régóta itt ülnék, és figyelném, ahogy ő, a másik, lejön a túloldalról.
De rögtön magamhoz tértem, s az arcomra erőltettem egy mosolyt.
-  Ne tréfáljon itt - mondtam. Ez a K úr ugyanis — a magányos hegymászás híres szakértője - akkoriban zuhant le, amikor én még rendszeresen hegyet másztam. - Kicsit részeg voltam - mondtam, inkább csak magamnak.
-  Részeg? - morogta a férfi. - Én is ... valahogy olyan  szétszórt vagyok. Mi lehet az oka? - Mindezt rendkívül gépiesen mondta, ezért megint szemügyre vettem élettelen arcát, üres tekintetét, furcsa, merev testtartását. De én sem voltam egészen magamnál, s hogy elűzzem az agyamra telepedő homályt, forgattam a fejemet.
Egy darabig mind a ketten hallgattunk, a maradék kávét kortyolgattuk. A szél valahol messze a fejünk felett süvöltött. Ide egyáltalán nem ért el; a szív mélyéig hatoló szélcsendben kicsit el is álmosodtam.
-  Felmászik a sziklára? - kérdezte egyikünk hosszú hallgatás után. Az ezután lefolyt beszélgetésből csak töredékekre emlékszem, igazából nem is tudtam, hogy ki beszél, és mit mond. De mindenesetre ilyesmikről volt szó.
-  A sziklára? Már nem akarok felmászni. Félek.
-  Attól, hogy leesik?
-  Attól. Először, ahogy a sziklához érek. Aztán fokozatosan, ahogy mászom felfelé...
-  Hogy mondjam? Az ember kezdi érezni a ritmusát.
-  Igen, ez az. Aztán végtelenül elbizonytalanodom. Ez egészen más, mint a leeséstől való félelem.
-  Értem. Olyan, mintha hirtelen elszállna belőlünk valami... valami belülről ...
-  Mi lehet ez az egész?
-  Hát igen, mi lehet?
-  Talán egyfajta meghatározhatatlan szorongás.
-  Nem hiszem, hogy van rá más szó.
-  Rettenetes, mert nem tudom, mitől van. Mégis: amikor ezt érzem, mintha akkor állna előttem a legtisztábban a saját valóm.
-  Én is ilyesmit érzek. Talán bennünk, legbelül mindig ott van ez.
-  Amikor hegyet mászom, mintha ezt hajszolnám.
-  Talán nem is élhetünk úgy, hogy ne hajszolnánk.
-  Tapasztalt már olyat - mondta egyikünk -, hogy amikor este fent ül a sziklás hegygerincen, valami hang hallatszik? Nem? Olyan, mintha a saját hangom volna. Mintha az énem kettéhasadna. Olyan, mint valami hallucináció.
-  Az a szél hangja. És talán valamiféle önszuggesztió.
-  Ugye, milyen kellemetlen érzés?
-  Olvastam egy könyvben, hogy valahol a svájci hegyekben mindig hallani. Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy a szél hangja.
-  Akkor is kellemetlen, ha a szél hangja.
Hallgattuk a távoliban zúgó szelet.
A szelet felfogó hatalmas sziklafal ott tornyosult mögöttünk. Olyanok voltunk, mint akiket hipnotizálnak.
-  De mégis - mondta egyikünk -, én az emberektől jobban félek. Ha szikláról van szó, akkor akármilyen különleges kvarcból vagy porfírból van, ha olyan szikla, ami letörik, akkor le is törik, ha meg olyan, ami nem törik le, akkor nem törik le. Minden szikla erős, akármilyen törékenynek látszik, csak bánni kell tudni vele.
-  Azt mondja, hogy az emberek kiegyensúlyozatlanok?
-  Igen, ilyesmire gondoltam - mondta a másikunk. - Az évszak vége felé összeakadtam egy emberrel, aki csak úgy ide-oda utazgatott. Együtt éjszakáztunk egy menedékházban. Az éjszaka kellős közepén zajra ébredtem, hát csak látom, hogy a sötét szobát imbolygó gyertyafény világítja meg. A férfi gyertyával a kezében botorkál ide-oda. Amikor kérdezem tőle, mi történt, azt feleli, egy pók volt.
-  Egy pók?
-  Igen, egy harminc centis pók, és azt mondja, most azt keresi, mert hirtelen eltűnt.
-  Igazán borzalmas.
-  És nem is félálomban beszélt, hanem teljesen tiszta, nyugodt hangon.
-  Látomás?
-  Akárminek nevezhetjük. Most, hogy így beszélünk róla, talán nevetséges dolognak tűnik, de akkor végigfutott a hátamon a hideg. Lehet, hogy ez elmebaj - bár én nem sokat tudok erről -, mégis, úgy gondolom, az elmebajnak is megvannak a maga törvényei. De mivel az az ember normálisnak látszott, szörnyű érzés volt. Vagyis azok közt is, akiket normálisnak nevezünk ...
-  Igen. Ha meggondoljuk, bizonyos, hogy rengeteg bennünk a bizonytalanság.
Leereszkedtek a felhők; nedves, hűvös levegőt szívtunk be. A sziklák és kúszófenyők világa ismét mélységesen elcsendesedett, s én öntudatlanul himbáltam magam.
A csípős levegő fokozatosan magamhoz térített.
-  Mire gondol? - kérdezte a másik, miután egy ideig csend volt. Tisztán emlékszem rá, hogy olyan kifejezéstelenül mondta akkor ezeket a szavakat, mintha nem volna épelméjű.
-  A holttestre... - mondtam, tudatában annak, hogy most én beszélek. - Az előbb láttam egy lezuhant ember holttestét.
-  Holttestet?
-  A  legyek ...  - kezdtem mondani, és az előttem ülő férfira  néztem. A dzsekije nyakánál kilátszó pulóvert néztem, és a térdénél kiszakadozott nadrágszár színét. - A legyek ...
-  Sok volt a légy? Tudom, miről van szó. Úgy van, rengeteg légy nyüzsgött ott, igaz?
-  Maga is látta? - Megint végignéztem tetőtől talpig.
-  Betört a feje. Kiloccsant az agya. - A férfi továbbra is kifejezéstelenül, monoton hangon beszélt. - Igen, meg akartam nézni, hogy ki volt. De az a rengeteg légy, igaz? Itt is csak úgy hemzsegtek, igen, úgy volt. Nem volt kedvem hozzányúlni.
-  Maga volt az? - kérdeztem. Egyáltalán nem csodálkozott; hirtelen úgy tűnt, hogy ködös agya kitisztult.
-  Micsoda?
-  Láttam, ahogy felmászott azon a sziklafalon.
-  Sziklafalon?
-  Közvetlenül a holttest fölött...
Figyeltem, ahogy a férfi tartása lassan megváltozik. Merengő tekintetébe apránként élet költözött; az egész folyamat olyan volt, mint mikor az önkívületben levő ember fokozatosan visszanyeri az öntudatát. Nem volt kellemes érzés végignézni.
Részegségem már elszállt, tisztán megkülönböztettem magamat és őt, sőt magam is kételkedtem benne, hogy valóban ilyen különös beszélgetést folytattam egy vadidegen férfival. Különösen, hogy a másik nem volt hozzám hasonlóan amatőr hegymászó, hiszen nem sokkal előbb néztem végig, micsoda emberfölötti technikával mászik fölfelé.
-  Vagy úgy - mondta a férfi mély torokhangon. Még a hanghordozása is egészen más lett; és most már nem nézett kitartóan mindig csak egy irányba. - Szóval maga látott.
-  Szörnyű volt. Még nézni is - feleltem. - A hátizsák is magán volt, azt gondoltam, hátha őrült! Mindig így csinálja?
Elnevette magát. Nevetése ideges volt, egész arca görcsösen összerándult.
-  Talán hihetetlen, de én magam nem tudok róla. Vagyis nem én akartam felmászni; a betegség kényszerített.
-  A betegsége?
-  Önkívületi állapotnak hívják. Ami az alatt történik, arról semmit sem tudok. Amikor először jött rám ez a roham, kizártak az egyetemi hegymászó körből, mert nem azt csináltam, amit kellett volna.
-  Ez olyasmi, mint az alvajárás?
-  Nem tudom. Az orvos is azt mondta, hogy nem nagyon érti. Már elég régen jött rám, de lehet, hogy a sokk hatása, amit a holttest látványa okozott.
-  De maga cipő nélkül, mezítláb mászott fel!
-  Igazán? Úgy látszik, öntudatlanul csinálok ilyesmit is. Régebben egyszer kötéllel felmásztam egy sziklára, és fogalmam se volt róla.
-  Ha tudna róla, akkor nem mászna fel?
-  Nem hiszem. Ha megpróbálnám, biztosan leesnék.
Láttam, hogy megrándul a szemhéja, s az ujjai enyhén remegnek.
Felhő emelkedett fel lentről, beburkolt minket, aztán mint valami élőlény, felkúszott a sziklán. Karórámra néztem. Itt volt az ideje, hogy induljak. De még kérdeztem valamit; kíváncsi voltam.
-  Emlékszik arra, amiről az előbb beszéltünk?
Tagadóan rázta a fejét.
-  Tudom,  hogy valamiről beszéltünk,  de igazából  fogalmam  sincs róla, hol találkoztam magával, és hogy miért vagyunk itt együtt. Azt hiszem, még meg sem kérdeztem, hogy hívják.
-  Gyakran előfordul - mondtam erőltetett vidámsággal. - Én a lenti világban mindig ilyen vagyok, mert mindig be vagyok csípve.
Ezek után nem volt kedvünk tovább beszélgetni. Szó nélkül felkötöttük a hátizsákunkat, ő levette a dzsekijét, az a pulóver maradt rajta, amiben az előbb felmászott a sziklára.
Amikor kiértünk a hegygerincre, erős szél támadt, összeborzolta a hajunkat. Meggörnyedve mentünk a hegygerinc kesikeny útján.
-  Kellemetlen az idő — szólt hátra a férfi. Bólintottam.
-  Egy-két napig még kedvez az idő a hegymászásnak, aztán leesik a hó.
-  Ha nem találtunk volna rá, az a holttest a jövő évig feküdt volna ott a hó alatt. Bár talán . . .
A szél eífújta a férfi mély hangját; közelebb mentem, s az arcába hajoltam.
-  Én ... rettegek - mondta suttogva. - Egyszer biztosan le fogok esni. Ha ezentúl is járok a hegyekbe, biztosan...
-  Menjünk lassan - mondtam, függetlenül attól, amit mondott.
-  Én nem akarom. - Egyenesen az arcomba nézett, lázasan suttogott. - Nem akarom, hogy olyan hulla legyek, mint az. És hogy feketélljek a hemzsegő legyektől.
Elfordítottam róla a tekintetemet. A szél vadul zúgott, hullámos, sziklás hegygerincek nyúltak el ólomszínűen mindenfelé.
-  Menjünk lassan - mondtam még egyszer, értelmetlenül.
De kiszáradt ajkamról a szél egy pillanat alatt messzire fújta a szót; aztán elnyelte az elénk táruló hatalmas, rögös világ.

VARRÓK ILONA fordítása

Forrás: Nagyvilág, 1982/10. szám

A szerző japán prózaíró (sz. 1927, Tokió), a legmagasabb japán irodalmi díj tulajdonosa. 

2019. március 21., csütörtök

PANEK ZOLTÁN: Szárazföldi palackposta

1.

A közlemény: „HÍRÜNK A VILÁGBAN


A New York Times képes mellékletében nagy riport jelent meg Kubáról. A cikket egy sereg fotó illusztrálja; az egyik egy havannai bár falát ábrázolja, amelyen Rita Hayworth és partnere bekeretezett fényképe látható. Körülötte a falon spanyol nyelvű ceruzafelíratok, jókedvű vendégek elmészüleményei. Egy, csak egy szöveg van, ami nem spanyolul íródott, a legeslegjobban olvasható, a legeslegélesebben kiváló,s ettől a szövegtől, mi tagadás, megdobban a szívünk.
Hiszen jól tudjuk, hogy a világba kirajzott honfitársaink között pigmeus törzsi varázsló éppúgy található, mint eszkimó igluépítő; hogy újkori kaiandozóink az Akropolisz köveit éppúgy ellátták kézjegyükkel, mint a piramisok falait – mégsem tagadhatjuk meg magunktól a nemzeti büszkeség érzését, ha el gondoljuk, hogy talán már egyetlen országról sem jelenhet meg dokumentatív erejű fotóriport, amelyben valamilyen formában fel ne bukkanna a magyar lelemény csalhatatlan jele.
„PANEK HÜJE!” Íme, a feszes fogalmazás diadala. Kis stílbravúr. Könny és mosoly. Ó, bájos ortagráfia! Ó, messzeringó gyerekkorunk világa!
Kedves jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!
Inkább képzelje maga elé, amint évtizedek — mit évtizedek: évszázadok — múltán villogó szemű, hollófekete hajú, ifjú kubaiak betűzgetik a nem halványuló felírást, ízlelgetik az idegen szavakat, régi korok rejtélyes üzenetét, természetesen saját nyelvük természetéhez igazítva:
PANKK ... Ü... HE ... PANEK ... Ü ... HE…"

(torda)

2.

A válaszom:

Kedves Ország-Világ, 
alulírott azonos vagyok — folyton csak azt olvashatjuk, hogy „Nem vagyuk azonos", ezzel szemben én azonos vagyok — azzal a személlyel,  akinek egy kubai bár falára való megérkezéséről 1975. február 19-i számuk Hírünk a világban című, a New York Times nagy képes riportja alapján készült megértő, együtt érző, sőt értékelő humorú kis írásukban olvasóiknak beszámoltak. Megindító figyelmükért cserébe némi magyarázattal tartozom  - jólleleht innen, Kolozsvárról nem tudhatom, meddig terjed humorérzékük határa.
„Íme, a feszes fogalmazás diadala — írják. — Kis stil-bravúr” stb. Miután amúgy is teljes beismerésben vagyok, azt is beismerem, hogy ilyen egyértelműen elismerő bírálatot még soha nem kaptam. Igaz, az a bizonyos mondat (melynek második és egyben utolsú szava közleményük írója szerint spanyulul így olvasandó: ÜHE) eddig legrövidebb, legtömörebb — és talán legőszintébb írásom.
Nem hivatkozom klasszikus tréfacsinálókra, Karinthy Frigyesre, Kosztolányi Dezsőre, Salvador Dalira, másokra; a hivatkozás nem is olyan rejtett mentegetőzés. Tény: az ötlet megélt; kiküldtem a nagyvilágba, és íme, megélt, mert híre visszajött.
Már elemi iskolás koromban döbbenten tapasztaltam, hogy  a XX. században az emberek többnyire meztelen titkakkal, rejthetlen bensőjük annyiszor átvizsgált rejtelmeivel járnak-kelnek, szívüket a homlokukon viselik, szívükben sem talál már menedéket a gondolat; de most nem erről van szó. Akkoriban Rák Margit osztálytársnőmet szerettem. Azt hittem, erről csak mi ketten tudunk. Egy nap azonban valakik krétával, hatalmas ákom-bákom betűkkel felírták a Szatmár megyei Józsefháza iskolájának deszkakerítésére: Panek Zoltán + Rák Margit. Kiadtak. Első ízben. („Ó, messzeringó gyermekkurunk világa!") Csak semmi elérzékenyedés: akkor
csodálkoztam  utoljára valamely illetéktelen beavatkozáson mások életébe.
Történvén azután, hogy jó ideje magam is folyton írással avatkozom a világ dolgaiba, lassacskán a szükséges öniróniához is jogot szereztem, gondolom. Innen már csak egy lépés ama ötletig.
Az emberek, millió gondjuk közepette, komor világunk közepette is, szívesen, jobb ez a szó: örömmel! játszanak; a világon mindenütt majdnem ugyanazokkal a játékokkal szórakoznak; mások játékát megértik — főleg ebben hiszek. Így született meg, valami hat évvel ellőtt, a szárazföldi palackposta-játék.
Kollégáim nem nagyon hittek életrevalóságában, a játékba azonban készségesen belementek; különösen, hogy arra kértem őket, a világban jártukban-keltükben ezt a szöveget írják föl valahová rólam. (Az elipszilon sértő, a jé azonban gyermekien ártatlan: „Ó, bájos ortográfia!" Nyilván.) De miért éppen azt a szöveget? Túl azon, hogy bárki kollégám büntetlenül, mert saját kérésemre, végre őszintén elmondhatja a véleményét rólam (ha nem is ez a véleménye, de hátha mégis, a jellem próbája a játék), a szöveg:

1. világos, egyértelmű, tömör, könnyen érthető;
2. nem új, regi gyermekkori hagyományokon alapul, ám minden behelyettesítés merőben új helyzetet teremt;
3. senkit sem sért, terjesztésére a kollegák a lehető leg-
szívélyesebben vállalkoztak, tehát: népszerű;
4. Ha netán igaz — az igazságot abban az esetben is ki kell mondani, ha fáj;
5. legfeljebb nem igaz, ezt pedig minden kétséget kizáróan kideríti majd a tisztességes utókor, amely az éppen soros jelentől számítva veszi mindenkor kezdetet,
Alábbi írókollégáimat (valamint dr. Mester Zsolt barátomat, házi elmegyógyászomat) e játék nélkül soha se tudtam volna rávenni arra, hogv közösen írjunk valamely művet, ha még ily rövidkét is.
Fodor Sándor és Domokos Géza kezdték 1960 februárjában, Angliában. (Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.) Fodorr Sándor még abban az esztendőben beszámolt kérésem teljesítéséről Angliai képeslapok című útijegyzetében, az Utunkban. Ők az oxfordi Saint Mary's Church tornyába vésték föl a mondatot.
Azután fölírták a többiek (csak akikről én tudok, mert nyilván vannak apokrif szövegek js, aminthogy lesznek kalózkiadások is, a várható szövegromlásokról nem is beszélve): Földes László a New York-i szabadságszobor belsejébe, Kányádi Sándor Szicíliában a taorminai színház romjaira, Majtényi Erik, Szilágyi Domokos Dániában, Norvégiában és Svédországban, Létay Lajos, Király László, Szilágyi István az innsbrucki téli olimpiai játékok színhelyén, dr. Mester Zsolt a bécsi Schönbrunn palota gloriettjére, Ravennában Nagy Teodorik síremlékére, Rómában a Szent Péter bazilika kupolájára, belül, Lászlóffy Aladár a svájci Luganóban, illetve az amszterdami szexi negyedben egy sarokház falára, Farkas Árpád és Szilágyi István az Eiffel-toronyra, én így tovább, szénnel, krétával, ajakpirosítóval, golyóstollal, egyébbel.
No és nem utolsósorban Szabó Gyula (a gépkocsivezető adta hozzá az írószerszámot) Kubában, amiről az Ország-Világ a New York Times nagy képes riportja nyomán beszámolni szíveskedett. A látszat mögött mindig mi vagyunk, élő emberek.*
Már csupán egy-két kontinens van hátra.

„Kedves, jó Panek! Bárki legyen is ön, zokon ne vegye!” Dehogy veszem, nem vagyok ÜHE.
Az Ország-Világot egyebként Páskándi Géza barátom juttatta el hozzám, a következő szöveget kanyarítván: „Hát európai (sőt: egyetemes) író lettél, fiam! Ölel: Gézád."
Hogyan mondta Karinthy Frigyes? „Én bevallom, nem bánom, legyek csak én a hülye, a többieknek joguk van letagadni."
Én viszont azt mondom: az ember ne bízza el könnyen magát!
Szerintem ugyanis az ember a nevetéstől származik.

Tisztelettel: Panek Zoltán

(1975)

*Bővebben lásd Szabó Gyula Tinta és tulipán című útinaplójának „Végre egy kis világhír!" fejezetét, 195—205. oldal.

Forrás: Függő játszmák. Tárcák és tárcanélküli írások. Dacia, 1983.

2019. február 27., szerda

ILYÉS HELGA: Éltem Chilében (5)

Egy álom vált valóra 

(2018. november 27) Az elmúlt pár héten eljutottam elég sok helyre a környékről. Október 5-én a fogadó apukámmal és a legkisebb fogadó tesómmal elmentünk Vina del Marba cipőt venni. Egy nagyon hangulatos bevásárló utcán sétáltunk és sikerült megvennem az első képeslapjaimat Chilében. Gyűjtöm a képeslapokat, szóval ha bárki akárhonnan szeretne küldeni nekem, akkor nyugodtan tegye, mert elképesztően boldoggá tenne vele. Elmentünk vacsorázni egy pizzériába, ahol pizzát ettünk avokádóval. Ezt sem gondoltam, hogy létezik, de mint az előző bejegyzésemben említettem, az avokádó országában vagyunk. Vacsora után pedig a tengerparton sétáltunk. Gyönyörű kilátás nyílt az esti fényekben úszó Valparaísora. Ez volt a sokadik pillanat, mikor teljesen beleszerettem a városba és az országba.
Október 13-án, szombaton este pedig elugrottunk Renacaba a fogadó apukámmal és a fogadó tesóimmal. Először készítettem pár képet az óceánnál a magyar zászlómmal, majd pedig beültünk sushit enni. Renaca kicsit más, mint Vina del Mar, mert látszólag csak éttermek és hotelek vannak mindenhol. Igazi turista város, ami nyáron tele van argentinokkal és persze más országokból érkezőkkel. Az esti kilátás pedig innen még lenyűgözőbb volt, mert Vina fényeit is láthattuk.
Másnap október 14-én pedig egy álmom vált valóra és végre eljutottam Valparaisoba. Erre vágytam mióta csak itt vagyok, de eddig nem jött össze, pedig csupán 35-40 perc metróval (a fogadó anyukám minden nap ide jár dolgozni). Először szerintem el kéne magyaráznom, hogy nekem miért is olyan nagy dolog, hogy végre eljutottam ide. Még mielőtt tudtam volna, hogy Chilén beül hova fogok kerülni, már akkor is rengeteget álmodoztam erről a városról és már akkor teljesen beleszerettem, 13.000 kilométerről. A róla készült videót pedig milliószor megnéztem. Az érzés pedig, mikor azokat a helyeket láttam, amik ebben a videóban és a képeken is láthatóak, leírhatatlan. Ami viszont nem volt a képeken és a videóban sem, a város rengeteg árnyoldala. Omladozó házak; kanális szag, ami egyszerűen az egész várost belengi; kutyák mindenhol, bár ez egész Chilére jellemző. Ezt úgy kell elképzelni, hogy falkákban vonulnak, általában nem bántanak senkit, kukáznak és élik a mindennapjaikat nyugodtan. Bár inkább ezeket nem nevezném tökéletlenségeknek, mert nélkülük nem lenne ugyanolyon a város hangulata.
Először elmentünk hajókázni és olyan szerencsénk volt, hogy egyedül mi hatan voltunk az egész hajón, mert a többi turista nem tudta, hogy a metróban is lehet venni jegyet hajó túrára, olcsóbban és egyszerűbben. Szóval a VIP hajókázásunk kezdetét vette. Én pedig menthetetlenül szerelmes lettem a városba. Be lehetett látni a kis hegyeket, a színes házakat és a rengeteg utcát.
Valparaísot úgy kell elképzelni, hogy több kisebb hegy van egymás mellett, amik mind be vannak építve házakkal. Chile katonai hajói is ott álltak a kikötőben és meg is lehet őket nézni, de mi most oda nem mentünk, pedig biztos nagyon érdekes. Hajókázás után ebédelni mentünk, majd pedig felvonóval felmentünk az egyik hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra és a városra. Itt pedig vettem magamnak és a családomnak képeslapot (amiket fel is adtam a postán és azóta már meg is érkeztek). 
Majd pedig még mielőtt haza indultunk volna, hogy a színes utcákba is betekintést nyerhessek, oda is elmentünk. Sajnos, nem sok időt töltöttünk itt, pedig nagyon tetszett, de majd még máskor is eljövünk.
Összességében nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szép helyen van lehetőségem élni egy éven keresztül. Turistaként a szívem szakadna meg, ha pár nap múlva itt kéne hagynom, mindezt a sok csodát, ami itt van.

AFS-es kirándulás 

(2018. december 10.) A körzetemben összesen hatan vagyunk cserediákok, ami valójában elég sok. Viszont mindannyian különböző városokban lakunk. Két lány Japánból, ők január elején hazamennek, mert keresztféléves programmal érkeztek. Az olasz és a svájci lány velem egy időben repültek Chilébe. A hatodik Németországból jött, de ő nem cserediák: önkéntesként dolgozik egy cégnél. 
Ezt a kirándulást, amire mentünk, minden évben megszervezik a körzetben.
Reggel 8-kor volt a találkozó a körzetelnökünk házában és az ő kocsijával vágtunk neki az utunk első célpontjához, a körülbelül 1 órás útra, Isla Negra volt. A híres Nobel-díjas költő, Pablo Neruda egyik háza Chilében itt található. Ezenkívül még kettő látogatható meg, az egyik Santiagóban a másik pedig Valparaisóban. Viszont az írónak ez volt a kedvenc tartózkodási helye, amit őszintén meg tudok érteni, mert sugárzott belőle a nyugalom és még én is kiegyensúlyozottabb lettem az idő alatt, amíg ott voltunk. A nevével ellentétben nem egy szigetről van szó, és eredetileg nem is ez volt a városka neve, csak Pablo Neruda miatt nevezték így el.
Neruda házában ma múzeum található, ahova mi is bementünk és audio guide készülékekből hallgattuk végig a történetét. Őszinte leszek, nem értettem semmit, mert spanyolul ment minden és annak ellenére, hogy már van bizonyos szókincsem, ilyen szinten még nem értem a nyelvet. Ennek ellenére a látvány elbűvölt, mert a ház gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve. A hálószobától pedig egyenesen el voltam ájulva, eltudnám magamat képzelni, amint erre a kilátásra ébredek minden reggel. Maga az udvar ingyen is meglátogatható és már ez is nagy élmény.
Mindenhol színes virágok találhatók, a tenger pedig olyan kék, mintha nem is lenne valódi. Készítettünk rengeteg fotót, kiélveztük a gyönyörű tájat és már éppen távoztunk a múzeumból, mikor meghallottam, hogy egy nő magyarul beszél a kisfiával. A két japán lány biztatott, hogy menjek és szólítsam meg őket. Így is tettem és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a chilei magyar nagykövettel és a családjával futottam össze. Újfent elképesztően fura volt magyarul beszélni, de sajnos sok időm nem is volt, mert mennem kellett. Teljesen feldobódva folytatódott a napom, nagy boldogsággal töltött el, hogy magyarul beszélgethettem. Még mielőtt elhagytuk volna Isla Negrát, lementünk a tengerpartra és a nagy köveken sétáltunk egy kicsit, majd szétnéztünk az árusoknál.
Mivel már dél körül járt az idő, mindenki éhes lett, így Pomaire felé vettük az irányt, ami kicsit több mint egy órás út volt. Leginkább az erdélyi Korond községhez tudnám hasonlítani. Mindenhol kirakodó vásár volt, de rengeteg kézzel készített edényt és dísztárgyat láthattunk. Legelőször ebédelni mentünk. Kipróbáltam a Pastel del Choclo nevű ételt, ami nem igazán ízlett. De a többiek állították, hogy nem volt a legjobban elkészítve, ezért meg kell még egyszer kóstolnom, amit otthon készítenek. Ez egy igazi chilei étel, a tetején kukoricából készült, édes pépszerűség van. Az alján csirke és tonhal. Nekem túlságosan édes volt a kukoricás cucc. Ebéd után elindultunk sétálni az utcákon és nézelődtünk a vásárban. Vettem egy pár szuvenírt, ettünk fagyit és megnéztük élőben,  hogyan készítik kézzel az edényeket. 
A nap utolsó megállója Santa Domingo és San Antonio voltak. Egymás mellett található a két város. Santa Domingoba mentünk először, ahol csak óriási és gyönyörű házak vannak. A tengerparti része pedig lélegzetelállító volt a hatalmas szikláival. 
San Antonio, az előbbivel ellentétben, igazi kikötő város, szépnek nem feltétlenül nevezném, de annak is volt valami vonzereje. A kikötője nagyobb, mint Valparaisonak, pedig jóval kisebb város.
A halpiac, már szinte teljesen üres volt, de ez várható volt este 8-kor. Ami leginkább meglepett, hogy a parton rengeteg fókát láttunk. Egyáltalán nem számítottam rájuk, viszont imádtam őket. Nyugodtan feküdtek, néha-néha teljesen véletlenszerűen megharapták, megbökték a mellettük lévőt, mire az nagyot bődült, vagy elkezdett mozgolódni és visszaütött. Elnéztem volna őket órákig, de sajnos el kellett indulnunk haza felé, mert egy másfél órás út várt még ránk és másnap pedig suli.

Folytatjuk


2019. január 23., szerda

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (4)

Iskolai programok 

Munka után, közös kép az osztállyal
(2018. október 25.) 2 hónapja és két hete vagyok Chilében. Már előre tudom, hogy a következő pillanat, mikor feleszmélek, az lesz, amikor már a repülőn fogok hazarepülni. Még mindig nagyon furcsa, hogy itt vagyok, de a legtöbb dolog már olyan, mintha egész életemben ugyanígy lett volna. Például már nem tudok visszaemlékezni, milyen volt egyenruha nélkül suliba járni, mert most már ez a természetes.
A legtöbb dolgot már el tudom mondani spanyolul, sőt már rendes beszélgetéseim is vannak. Nagyon hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak, mert néha „elfelejtem”, hogy spanyolul kéne beszéljek és angolul szólalok meg, mert az sokkal egyszerűbb. Ilyenkor vagy nem reagálnak rá, vagy szólnak, hogy nem jó a nyelv. Pár napja pedig először álmodtam spanyolul, amit annak tekintek, hogy az agyam egyre jobban rááll a spanyolra. 
Találkoztam egy magyar családdal, akik itt élnek Valparaísóban. Őszintén szólva, még sosem éreztem magamat ennyire furán és felszabadultan, mikor megszólalhattam magyarul. Olyan érzés volt, mintha egy ketrecből szabadultam volna ki, egy pillanatra sem kellett gondolkoznom, hogy melyik szó hogyan van, hogyan kell ragozni ezt az igét, miként van a múlt idő stb. Arra is rájöttem: mióta itt vagyok, mennyire szeretem a magyar nyelvet, szeretem, hogy olyan bonyolult és olyan gyönyörű.

Az elmúlt három hétben főleg sulis programjaim voltak. Viszont mielőtt mesélnék róluk, el kell magyaráznom pár dolgot. 
Chilében gyakori, hogy több iskola kapcsolatban áll egymással, ugyanaz az alapgondolatuk, csak más városokban vannak. Az én iskolám is egyike a Maristas iskoláknak. Összesen 12 darab van belőlük, a következő városokban: Rancagua, Santiago, La Pintana, San Fernando, Curicó, La Serena, Los Andes, Iquique, Limache, Quillota (itt kettő is van, az egyik csak fiúknak) és legvégül Villa Alemana. Az összes suli majdnem ugyanúgy néz ki, csak kicsit más a felépítésük.
Szóval a háttér történet után az első esemény, amit érdemes megemlíteni, az szeptember 27-29 közöttre esett. Ez egy zenei program volt és minden suliból érkezett egy csoport, akik felléptek. Őket családoknál szállásolták el. Csütörtökön a csapatok első fele, majd pénteken a másik fele mutatta be dalát. 
Pénteken lépett fel a mi sulink is és eszméletlen ügyesek voltak. Az előadások után pedig Chancho en Piedra koncert volt, ugyanaz a banda, aki fellépett Viña del Marban, a Sportingban. A hangulat elképesztő volt és mindenki tombolt. (Viszont az elég vicces, hogy összesen két koncerten voltam Chilében és mindkettő ugyanaz a banda volt...)
A második program egy tanulmányi kirándulás  Santiagóba október 4.-én. Először a reptérre látogattunk el, ahol megmutatták a reptéren belüli tűzoltóságot. Érdekes volt, de ami sokkal jobban foglalkoztatott, hogy megint azon a helyen voltam, ahol 1 nap különbséggel pontosan 2 hónapja. Fura volt azokat a helyeket látni, ahol annak idején kijöttem a sok csomagommal, ahol a cserediákokkal várakoztunk a buszra és tele voltunk izgalommal az elkövetkező élmények miatt. Nem tudtuk, pontosan milyen is lesz a fogadó családunk, milyen lesz az iskolánk és sikerül-e a barátokat szereznünk. Fura volt megint kimenni azon az ajtón, ahol legelőször kiléptem és megláttam Chilét. Nagyon hideg volt, de sütött a nap, mi pedig nem akartuk elhinni, hogy tényleg a világ másik felén vagyunk. A fáradtság eltűnt a 20 órás utazás után, az adrenalin feltöltött és belevágtunk a nagy kalandba. 
Ez alkalommal pedig az osztálytársaimmal, a barátaimmal voltam ugyanazon a helyen, immár millió és millió élménnyel, tapasztalattal gazdagodva.
A reptér után az Universidad Católica-ra látogattunk el, ahol nyílt nap volt. Chilében az egyetemek nem szakok szerint vannak külön, mint Magyarországon (például a BME-n mérnöki irányba tudsz tanulni, a SOTE-n viszont csak orvosi irányba). Minden egyes szak megtalálható egy egyetemen, művészetektől kezdve mérnöki tanulmányokig. Az egyetlen különbség, hogy minden egyetemnek megvannak az erősségei, nem mindenben annyira erősek. Viszont direkt rákerestem és leesett az állom mikor megláttam, hogy majdnem 30.000 (!!!!) tanulója van ennek az egyetemnek. Óriási volt a campus és a hangulata pedig kicsit olyan  mint az amerikai filmekben az egyetemeknek. Mindenki mehetett ahova akart a campuson belül. Legelőször elmentünk ebédelni, de minden nagyon drága volt. Majd egy páran elmentek Pokemon Go-t játszani (igen, itt még életben van ez a játék). Mi pedig elmentünk szétnézni a standoknál. Érdekes volt látni, hogy itt hogyan működik a rendszer. Érdekességből rákérdeztünk, a nemzetközi standnál, hogy van-e az egyetemnek kapcsolata magyar egyetemmel, de sajnos nem volt. Gyorsan eltelt az idő és már hazafelé tartottunk. Még megálltunk a McDonalds-ban enni és kipróbáltam az avokádós hamburgert, ami először meglepett, hogy itt is létezik, viszont hamar rájöttem, hogy az avokádó országában vagyok. Nagyon szerettem ezt a napot, sokkal közelebb kerültem az osztályomhoz és még több oldaláról megismertem Chilét.

Gyomlálás és kerítés építés 

(2018. november 13.) ...A harmadik nagyobb esemény az olimpia volt. Mármint a sulinak van egy saját sportrendezvénye, amit olimpiának hívnak. A lányoknak augusztusban volt San Fernandoban, a fiúknak pedig most, októberben Quillotában (04-től 11-ig). Ez egy hetes sportesemény, ahol van foci, kosár, röpi és atlétika. Minden városból jön egy-egy csapat, atlétika esetében pedig pár ember és egymás ellen versenyeznek. Családoknál vannak elszállásolva erre az egy hétre, de teljesen szabadon mozoghatnak a városban. A fogadó tesóm is részt vett rajta, ő a focicsapatban játszott. Az osztálytársaim közül viszont csak ketten tudtak menni, mert a többiek már túl idősnek számítanak (2002-es születésűek jelentették a felső határt és a legtöbben az osztályból 2001-esek).

Egy héten belül négyszer is elmentünk szurkolni a sulinknak. Quillota elég közel van Villa Alemanahoz, körülbelül fél óra kocsival, 25 perc pedig metróval, de utána még buszozni kell a városig. A verseny csütörtökön kezdődött, a szombatot és vasárnapot is ott töltöttük. Sajnos, fociban és kosárban a legtöbb meccset elvesztettük, viszont röplabdában elég jól szerepeltünk. Szerdán délután az elődöntőre mentünk el röpiből, amin győztünk. Így az utolsó, csütörtöki napot is ott töltöttük és megnyertük az olimpiát röplabdában! Őszintén, nem úgy éreztem magamat, mint egy középiskolai meccsen, mert óriási volt a támogatás mindkét iskola részéről. Az elején nem igazán tudtam becsatlakozni a szurkolásba, de a negyedik ott töltött nap végére már én is velük énekeltem és ordibáltam minden dalt. A meccs pedig izgalmas volt, nehezen, de sikerült legyőzni az O’Higgins-t (a Rancagua-i suli neve). A résztvevők mindig szomorúak, mikor elérkezik az utolsó olimpiájuk, mert hatalmas élmény. Óriási ötlet ilyen programokat csinálni a sulik között.
A negyedik és egyben kedvenc eseményem a szolidaritási project volt. Ez azt takarja, hogy az osztállyal elmentünk egy iskolába és ott segítettünk. Ez minden évben megtörténik minden osztállyal, de 9-ben és 10-ben csak egy napra csatlakoznak, míg 11-ben három napos a rendezvény. Már hetekkel ezelőtt felosztottuk a feladatokat és csapatokat. A városunkhoz közeli Patagual nevű iskolába mentünk, ami egy nagyon kis iskola. Csupán két osztályterme volt, mellette könyvtár, ebédlő és számítógépterem. A gyerekek 6. osztályig járhatnak ide, de szerintem összesen körülbelül harmincan ha voltak. Viszont a közeg, ahol a mindennapjaikat tölthetik, csendes és nyugodt.
Október 22-én, kedden mentünk ki először. Én azt a csapatot választottam a három közül, amelyik kerítést épített. Legelőször a régi kerítés maradványait takarítottuk el, majd a szemetet és a gyomokat. A délutáni órákban pedig megépítettük az új kerítést. Nagyon élveztem a munkát az osztállyal, bár a nap végére leégtem, mert voltam annyira okos, hogy nem kentem magamra naptejet a tűző napon.
A következő napon befejeztük a kerítés építését, majd egész nap gyomláltunk. Sosem gondoltam volna, hogy élvezni is lehet a gyomlálást, de nagyon jó volt. Igazából a harmadik napunk is körülbelül ugyanígy telt, annyi különbséggel, hogy volt egy kis időnk focizni. Szinte az egész osztály játszott és nagyon sokat nevettünk.
Nagyon jó volt ez a három nap, több szempontból is. Az egyik, hogy segítettünk, szebbé és tisztábbá tettük az iskola területét a gyerekeknek. Voltak olyan helyek, amik annyira gyomosak voltak, hogy nem is tudtak ott játszani, viszont kitisztítottuk és utána jó érzés volt ott látni őket, ahogy futkároznak és élvezik a teret.
A második ok, amiért élveztem az ottlétünket, hogy együtt voltunk az osztállyal, együtt gyomláltunk a tűző napon és ez segített még jobban beilleszkednem. A harmadik nap legvégén pedig csináltunk egy osztályképet együtt, ami a kedvenc képem a kedvenc chilei osztályommal.

(Folytatjuk)

2019. január 6., vasárnap

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (3)

A Rapa Nui tánc 

Vidám percek egy tűzoltókocsiban
(2018. szeptember 24.) A napok egyre csak telnek, már lassan két hónapja Chilében vagyok. Mintha gyorsabban telne az idő, mióta itt vagyok. Furának tűnik, hogy egy éve ilyenkor ez még mind csak  álom volt, most pedig ebben élek. Viszont végetért a „minden tökéletes” korszak, megtapasztaltam, milyen az igazi honvágy, mikor semmi de semmi nem jó. És kezdek rátalálni az árnyoldalaira is Chilének…

Az elmúlt három hétben ünnepeltük a fogadó tesóm, Eliecer és Luciano szülinapját is. Most már én is tudtam énekelni a köszöntésnél, mert annyiszor hallottam már. Rengeteg empanadat ettem, kipróbáltam a piscolat (persze, csak mértékkel), ami a chilei alkoholos ital, pisco és cola keveréke. A következő hétvégén pedig családi ebédre hívott meg minket Señora Evelyn, viszont csak a fogadó anyukám, a barátja és én mentünk, mert a fogadó tesóim és a fogadó apukám elmentek Kolumbiába 10 napra. Nagyon finom volt az ebéd, és újfent rengeteget ettem.

Zeneórán az volt a feladat, hogy minden csoport készítsen egy dalt, majd adja elő. Az én csoportom dalának magyar és német szövege volt, amiket én „írtam”. Igazából, csak átírtam pár szót két zeneszövegben, majd kaptam egy teljesen értelmetlen szöveget, de jól hangzott és úgy sem értette senki. A képen, amit csatolni fogok a mikrofonnál ülök, mert a zenetanár azt akarta, hogy mindenképp én is énekeljek, de nem énekeltem végül (szerintem a legtöbben tudjátok, hogy milyen rossz a hangom…)

Az egyik legfontosabb történés viszont az volt, hogy táncoltam a Rapa Nui-t, a Húsvét-szigetek  táncát. Minden évben van két nap a sulimban, amikor évfolyamonként előadnak valamilyen táncot a diákok a családoknak. A 11. évfolyamnak ezt a táncot kellett eljárnia, de például a végzősök cueca-t táncoltak, ami a chilei nemzeti tánc.

Egyszer már említettem, hogy tesi órákon tanultuk a táncot. A ruhát hozzá pedig mindenkinek magának kellett elkészítenie. A „fűszoknyám” szó szerint zsákból készült és rengeteg időbe telt, ameddig kihúzogattam a szálakat. Az első tánc előtt kicsit izgultam, de mivel jól sikerült, másnap már teljes nyugalommal vártam az előadást. Három részből áll maga a tánc: először csak a fiúk, majd csak a lányok, majd hármasával vagy párban mindenki táncol. Én Palomával és Joaquinnal táncoltam egy trióban. Nagyon élveztem és úgy érzem, ezzel az élménnyel is közelebb kerültem a kultúrához.

Kevesen tudják, hogy a Húsvét-szigetek Chiléhez tartozik (én sem tudtam nagyon sokáig). A múlt héten Viña del Marban voltam, az AFS-es kontakt önkénteseimmel találkozni. Sétáltunk az étterem felé, ahol megebédeltünk, majd egyszer csak ott volt egy Moai szobor. A szigeten kívül csak pár darab található belőlük az egész világon, az egyik például Londonban, a British Museumban, ez pedig it,t Viña del Marban. Meglepődtem, mert egy múzeum előtt állt az utcán, egy alacsony kerítéssel körbekerítve. Kicsit nagyobb védelemre számítottam volna.

Fiestas patrias 

(2018. október 7.) Az ünnep, amit a gyerekektől kezdve az idősekig mindenki vár, egész évben, Chile nemzeti ünnepe. Az osztálytársaim a napokat is számolták vissza. A „Fiestas patrias” a Spanyolországtól való függetlenedés ünnepe. Tulajdonképpen szeptember 18-ára esne, de az ünneplést már előtte való héten megkezdik és utána is folytatják. A suliban az egész hét ki volt adva szünetnek. Mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb része az évnek.

Szeptember 15-én a barátaimmal elmentünk a Sportingba, ami egy fonda Viña del Marban. Úgy kell elképzelni, akár egy nagy vásárt, tele kajával, játékokkal, ahol ajándékokat nyerhet az ember és vidámpark szerű része is volt. Egy anticuchot ettem és megkóstoltuk a terremotot, ami szintén egy chilei alkoholos ital. A jelentése szó szerint földrengés, benne pedig ananászlé, grenadine (valami szirupféleség), ananász fagyi és egy kis pipeño (hasonló a borhoz) található. 

Kipróbáltunk pár játékot és nyertem is egy plüss macit, majd egy koncertet néztünk meg. A bandát nem ismertem (Chanco en piedra), ennek ellenére tetszett. 10 óra körül pedig az egyik lány anyukája vitt minket haza. Nagyon tetszett a fonda, nagyon jó volt a hangulata és az ételek is finomak voltak.

Szeptember 16-án a fogadó anyukámmal és a barátjával Rancagua-ba mentünk 3 napra, ahol a rokonoknál jártunk. Uzsonnára empanadat ettünk, ami az egyik kedvenc ételem lett. Este itt is elmentünk egy fondába, ami valamivel kisebb volt, mint a korábbi, de ennek is nagyon jó hangulata volt. Hétfőn egész nap ettünk és ezt minden túlzás nélkül mondom. Reggeli, majd ebéd, uzsonna és még egy vacsora is. Főleg húst ettünk, salátákkal. Minden nagyon finom volt, de én nagyon tele voltam. Vacsorát már nem bírtam enni. 

Kedden délután hazajöttünk, összeszedtem a cuccom és mentem a fogadó apukámhoz. Aznap reggel érkeztek meg Kolumbiából a gyerekekkel, és nála töltöttük a hét további részét.

Szeptember 19-én ismét elmentünk a barátaimmal a fondába és összességében ugyanazt csináltuk, mint az elmúlt héten. Ettünk, játszottunk. Kipróbáltam a Mote con huesillot és a churrost is, ami egy spanyol édesség és mindkettő eszméletlenül finom volt. Ez volt az utolsó nap, amikor a fonda nyitva tartott, ezért hamarabb bezárt és 10 óra körül már az emberek is kezdtek hazamenni. Mi is így tettünk és az egyik barátom házába mentünk, majd onnan haza. Nagyon tudnak élni a chileiek, hogy egy 1 hetes bulit csinálnak az 1 napos ünnepből. 

Szeptember 20-án családi program keretében elmentünk Olmué-ba. Ez Villa Alemanához közel lévő település, ahol lehet lovagolni. Mi először sárkányt próbáltunk reptetni, de nem nagyon sikerült, mert alig volt szél. A táj gyönyörű volt, minden oldalról hegyekkel körbevéve. A lovaglás fél órát tartott. Felültettek a lóra, megkérdezték, lovagoltam-e már és mikor igen volt a válaszom, nyugodt szívvel elindították a lovat. Szóval, egyedül kellett mennem, viszont nagyon régen ültem lovon és elég bénán ment a dolog. Lehet, az én hibám, de ha kicsit gyorsabban akartam menni sétánál, a ló vágtázni kezdett. Csak egyszer próbáltam meg ügetni, de a ló teljes sebességgel beindult és majdnem leestem. Vacsorára sushit ettünk. Nagyon meglepődtem, de rengeteg sushit esznek Chilében. Mielőtt idejöttem, még sosem próbáltam ki. Mióta itt vagyok, ez volt rá a negyedik alkalom.

Szeptember 21-én délután az egyik barátom asaitot tartott, ami egy kis sütögetést rejt magában. A barátaim nagyon szeretnek rappelni és nem is csinálják rosszul. A kedvemért pedig mindig megpróbálnak angolul is. De nagyon jól éreztem magam, mert már sokkal több spanyolt megértek, mint előtte. Most már korántsem voltam elveszve, be tudtam kapcsolódni a beszélgetésekbe, együtt nevetni a többiekkel anélkül, hogy nekem is lefordítanák. 
A szombat és a vasárnap pihenősen telt. Összességében nagyon szerettem ezt a hetet. Sok esemény adódott, sok családi pillanat, rengeteg kaja. Ha valaki teljesen meg akarja ismerni egy ország kultúráját, a nemzeti ünnepét is meg kell ismernie. Legalábbis Chile esetében ez elengedhetetlen.

(Folytatjuk)


2018. december 15., szombat

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (2)

Az első hetek 

Ebédelünk...
Mióta megérkeztem Chilébe, felgyorsultak az események. Viszont olyan sok történés van, hogy nem 3 hétnek tűnik az ittlétem, hanem több hónapnak.
Az első és legfontosabb dolog a család. Kezdünk összeszokni és beállni egy mindennapi kerékvágásba. Az első hétvégén elvittek az óceánhoz Viña del Mar-ba, amit akkor láttam először életemben. Teljesen más volt a hangulata, mint egy tengernek.
Később Rancagua-ban voltunk, ahol a nagypapa és további rokonok laknak. Az ilyen családi pillanatok az olyanok, amiket sosem tudna az ember egy másik országban kipróbálni, ha csak utazik.
A második dolog, amiről írni szeretnék az a suli:
-   egyenruha hordása kötelező
-   az én iskolámban nincs fűtés, ezért mindig fázom, és mindenki kabátban van egész nap
-    az órák sokkal lazábbak, mint Magyarországon
-    8-kor kezdődik a tanítás, három 90 perces és egy 45 perces óra van délelőtt
-    az ebédszünetben haza lehet menni, vinni kaját a suliba vagy elmenni valahova enni
-    a délutáni órák 15:15-kor kezdődnek és 90 percesek
-    hetente egy tesi óra van, amin a Rapa Nui (Húsvét-szigeteki) táncot tanulja az egész 11. évfolyam és szeptemberben fogjuk előadni
-     matek, biológia és humán osztályok vannak
A matek osztályba kerültem, ahol nyilvánvalóan sok matek óra van. Viszont trigonometriát vesz az osztály, ezért fogalmam sincs a dolgokról. De ez a többi órán is ugyanígy van. Az időmet általában spanyol tanulással töltöm, de előfordult egyszer-kétszer, hogy dolgozat közben elaludtam. Az egyenruhát nagyon élvezem, mert Harry Potter-es a hangulata és reggelente nem kell gondolkozni, hogy mit vegyek fel. 
A spanyol nyelvet, mielőtt idejöttem, elkezdtem tanulni, de csak az alapokat sikerült átvenni. Viszont azt vettem észre, hogy napról napra egyre többet értek abból, ami körülöttem történik. Az első napokban össze voltam zavarodva és folyton mosolyogva bólogattam. Így három hét elteltével, ha lassabban beszélnek hozzám, akkor körülbelül már megértem. Viszont, ami nehezíti a nyelv elsajátítását, az az, hogy a chileiek eszméletlen gyorsan beszélnek. Plusz rengeteg szlenget használnak. De nagyon sokat segítenek és valljuk be: van időm bőven a suliban tanulni.
A barátszerzést is sikeresnek tekintem. A chilei emberek nagyon nyitottak, vidámak és közvetlenek. Minden találkozásnál egy puszival köszöntik egymást vagy öleléssel. Ennyi puszit még soha életemben nem kaptam, mert ha bemennek egy helyiségbe, szinte mindenkinek adnak, még ha nem is ismerik annyira. A nevekkel bajban voltam az elején, és még mindig rengeteg embernek nem tudom a nevét, aki bemutatkozott. Az egyik baráti társasággal hétvégén elmentünk Viña del Mar-ba, ahol találkoztam egy francia lánnyal, akit egy csoportból ismerek. Az óceánparton sétáltunk és a legfinomabb chilei kaját, completo-t ettünk.
Összességében az első három hét nagyon jó volt a sok nehézség ellenére is. És egyre jobban érzem magam, ahogy jobban megy a spanyol. A családban is egyre kényelmesebb és felszabadultabban tudok viselkedni. 

Az első földrengéseim 

(2018. szeptember 01.) Ebben a bejegyzésben az eddigi tapasztalataimat, megfigyeléseimet fogom megosztani Chiléről. Sokban különbözik Magyarországtól és Európától minden, ami itt van, viszont mégsem ért különösebb kultúrsokk.

1. Földrengések

A címben helyes volt a többes szám, mert egy napon belül két földrengést is átéltem. Az elsőnél a szobámban ültem és egy igen erős hangra lettem figyelmes, és arra, hogy mozog a föld alattam. A nappaliból már kiabáltak is, hogy menjek gyorsan oda. Mire teljesen megértettem, hogy mi történik körülöttem, már vége is lett. 
Nem gondoltam volna, hogy ennyire hangos egy földrengés... 
A második rengés másnap reggel, a suliban történt. Matekon ülünk, és egyszer csak ugyanolyan erősséggel elkezdődik a földrengés. A tanár várt egy kicsit, majd mikor látta, hogy nem vészes az egész és nem szükséges kimenni a teremből, folytatta az órát. Többen is figyelték a reakciómat, mert tudták, hogy Magyarországon nem igazán vannak földrengések.
Nagyon gyakoriak a földrengések itt, az emberek hozzá vannak szokva, fel vannak rá készülve, az épületek pedig biztosítva vannak. Még két szavuk is van rá. Az egyik a terremoto, ami az erősebb. Én csak két temblor-t éltem át, szerencsére.

2. Avokádó (palta)

Avokádó mindennel, minden mennyiségben. Itt paltának nevezik, rengeteg fajta van belőle és nagyon olcsó. 1 kg-nál kevesebbet még senkit sem láttam venni. Eszik kenyéren, salátában, tésztával, sőt magában is. Mielőtt idejöttem, már akkor is nagyon szerettem, de ez egyre csak növekszik.

3. Az utcák

Az utcákról leginkább a teljes káosz jut eszembe. Mindenhol kóbor kutyák, továbbá árusok, akik avokádót, gyümölcsöket, ételeket, édességeket árulnak; rengeteg kisebb busz, amik úgy hajtanak, mint az őrültek. A buszok itt csak akkor állnak meg, ha leinted őket, kb. fele akkorák, mint Magyarországon és néha még ezeken is árusok mászkálnak. 
A másik közlekedési eszköz a collectivo, ami egy kocsi és majdnem olyan, mint egy taxi, de mégsem. Nagyon olcsó, megállókban kell rájuk várni és idegen emberekkel ülsz be, majd adsz valamennyi pénzt a sofőrnek (kb. 500 Ft-ot érőt) és bemondod, hova vigyen. Ezekkel a kocsikkal tele a város.

4. Villa Alemana

Ez a város neve, ahol lakom. Így, majd egy hónap után körülbelül átlátom, hogy mi hol található, de ez elég nehéz, mert olyan a város, akár egy kocka. Az utcák szabályosan futnak egymás mellett és az elején semmi különbséget nem látni. A lakossága körülbelül annyi, mint Nyíregyházának, de sokkal kisebbnek tűnik, mert nincsenek emeletes házak és magas épületek. A belváros pedig egészen kicsi. Viszont nagyon szeretem és nagy városok vannak a közelében (kb. 20 percre Viña del Mar és 50 percre Valparaiso).

5. Étkezések

Világéletemben azt hittem, hogy a magyarok sokat esznek, de rájöttem, hogy igazából keveset eszünk a latin-amerikaiakhoz képest. 
A nap kezdődik a reggelivel, ami csak  egyszerű joghurt, müzli vagy tojás. A suliban mindenki snackeket, szendvicseket eszik mindhárom szünetben. Chilében minden terméken ráírják, ha magas a kalória- és cukor tartalma... Ilyen termékeket nem árulhatnak a suli büfében, ezért aztán megjelentgek édesség „dílerek”. Az egyik legjobb barátom is csinálja ezt a bizniszt, egy hátizsákban tartja az édességeket, és ha valaki szeretne valamit, kiveszi és megkapja érte a pénzt. Ezenkívül sütiket is szoktak hozni és árulni az emberek, ha valamire pénzt gyűjtenek. Az ebédet az előző bejegyzésben is írtam, hogy vagy visznek a suliba, vagy hazamennek, vagy elmennek valahova enni. Ezenkívül délután 5-6 óra körül az „once”, vagyis uzsonna van, ami olyan, mintha vacsoráznánk, de nem, mert az még később van. Általában 9-10 körül fogyasztjuk a vacsorát. Napközben pedig meg-megeszünk még valamit. Két hét után esett le, hogy egyfolytában csak eszek, ezért legalább a suliba gyümölcsöket viszek snack helyett.

6. Ételek

-  Hiányzik a kenyér. Itt a kenyér inkább hasonlít a zsemlére. Rengeteg fajta van, de egyik sem olyan jó, mint egy kis otthoni kenyér. Finomak, csak sosem ettem még ennyi „zsemlét”.
- Hiányzik a tejföl. Semmi hasonló nincs hozzá. Néha csak egy tejfölös kenyérre vágyok.
-  Itt van Doritos. Nagyon szeretem, és rengeteget eszek belőle. Ezt majd akkor fogom hiányolni, mikor visszamentem Magyarországra.
-  Az avokádót már kifejtettem feljebb.
-  Amióta itt vagyok csak kétszer ettem levest. Nem túl gyakori és nem esznek minden nap, mint otthon.
-  3 literesek az üdítők. Óriásiak, de az áruk megegyezik az otthoni 2 literesével.

Jelenleg ennyi érdekesség, tapasztalat jutott eszembe, de majd biztos kerül még ilyen bejegyzés. 
A mai napon végre pihenek egy kicsit, délután pedig AFS-es meetingre megyünk Viña del Marba. Nagyon gyorsan telnek a napok, majdnem egy teljes hónapja itt vagyok. Már csak 10 és fél hónap van hátra. A suliban minden egyes nappal jobban érzem magamat, a spanyolom pedig az elmúlt pár napban megindult felfelé. Már könnyebb párbeszédeim is voltak, írásban pedig meglepődöm minden egyes alkalommal, hogy milyen egyszerűen össze tudok rakni ép mondatokat.

(Folytatjuk)

2018. december 2., vasárnap

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (1)

Szerző a nyíregyházi Krúdy Gyula gimnázium kilencedikes tanulója, aki ez év augusztusában cserediákként Chilébe utazott, ahol egy esztendeig tartózkodik, ismerkedve az ottani fiatalok életével. A számára nem mindennapi esemény, személyes élményei megörökítésére blogot nyitott, amelyen időről időre nyilvánossá teszi benyomásait e távoli, érdekes országról, cserediák életéről. 

Miért pont Chile?

Chilei társak között - vídám az élet
Sokan megkérdezik, hogy miért pont Chilét választottam… Chile volt a legeslegelső célom, mikor elkezdett körvonalazódni, hogy cserediáknak menjek. Viszont pár hétig Németországba akartam menni, hogy a németet megtanuljam. Majd Oroszországba szerettem bele és sok hónapon át biztos voltam benne, hogy oda megyek. Ezután jött a Costa Ricá-s időszakom, majd újra Oroszország. Végül visszatértem Chiléhez. A kiválasztáson kicsit meginogtam, mert olyan jókat hallottam Mexikóról, hogy majdnem beírtam elsőnek. De szerencsére rájöttem, hogy Chile az a hely, ahova a kezdetektől vágyok a lelkem mélyén.
Az okok? Rokonaim között vannak, akik ott éltek és csak jót mondtak Chiléről. Ami a legnagyobb hatással volt rám, az az volt, hogy fogadtunk egy cserediákot Chiléből. S közben megszerettem a kultúrát és a nyelvet (bár szinte egy szót sem tudok spanyolul). Fél év távlatából nagyon örülök, hogy így döntöttem, mert már most is sok nagyszerű embert megismertem, aki Chilével valamilyen kapcsolatban áll.
A jövőbeli cserediákoknak máris tanácsolom: ne gondolkozzanak, hanem azt válasszák, amit tényleg szeretnének. Bár a véleményem szerint bármelyik ország egy csodás kaland.

Kiutazás előtti eligazítás

Július elején, egy hétvégén eligazítást tartottak Budapesten a cserediákoknak. Szombat reggel 10-kor volt a Keletinél a találkozó és fél 11-kor indultunk el Dobogókőre. A csoportfoglalkozások nagyon hasznosak és szórakoztatóak voltak. Az 1-es csoportba kerültem, ahol a Latin-Amerikába utazó diákok voltak. Nagyon sok emberrel beszélgettem. Minden beszélgetés, így kezdődött: „Hova mész? Van már családod? Ha igen akkor hol leszel országon belül?”. Az esti program volt a kedvencem, mert mindenki együtt volt és az aznap szerzett tudásunkat is felmérhettük. Lefekvés előtt még csocsóztunk és kártyáztunk a hotel bárjában.
Vasárnap, reggeli után néhányan elmentünk a dobogókői kilátóhoz; gyönyörű volt a látvány. A csoportfoglalkozások folytatódtak, de nagyon hamar vége lett a programoknak és már azon vettem észre magamat, hogy a buszon ülünk visszafelé Budapestre. Miután a szülői tájékoztató lezajlott ,elkezdődött az országspecifikus tájékoztató. Ez volt az első komoly lépés előre cserediák-életemben. Kicsit izgultam, mert még semmit sem tudtam a vendéglátó családomról. Reméltem, az indulásig lévő hónap során minden ismeretlen tisztázódik.
Nem túl jó érzés ugyanis, hogy nem tudod, konkrétan hol is fogod tölteni az elkövetkezendő egy évedet 13 000 km-re az otthonodtól. Mindenki ezt kérdezgeti tőled, te meg csak annyit tudsz válaszolni, hogy „Sajnos, még nem tudom, hol leszek”.
Aztán július végén megláthattam a „cserecsaládomat”. Minden valóra vált, amire csak vágytam: 3 fogadótesóm lesz, nagyon szép helyen, közel a chilei fővároshoz és pár nagyobb városhoz, 20 percnyire az óceántól.
Jöhetett az ajándékvásárlás és a csomagolás.

Utazás Chilébe és az orientáció

Augusztus 2-án eljött a (számomra) várva várt nap: elutazok Chilébe, egy évre! Negyed ötre kellett a reptéren legyünk, de már jóval előtte megérkeztünk. Átadták a szükséges dokumentumokat és a pólót. Elköszöntem mindenkitől, majd a biztonsági ellenőrzés után izgatottan vártam, hogy induljon a gépem Párizsba. 18:30-kor felszálltunk és 20:30-kor már Párizsban landoltunk. Az utolsó sorban ültem egyedül, szóval volt helyem.
Párizsban majdnem 3 órát kellett várnom. A terminált és a kaput könnyen megtaláltam, majd beletörődtem, hogy álmosan egyedül fogok ott ülni. De egy fiú táskáján megláttam egy jól ismert AFS-es bilétát, kiderült, ők is Chilébe mennek cserediáknak. Hárman voltak Finnországból. Később találkoztunk az 5 francia diákkal is.
23:40-kor megkezdődött a beszállás. A gép hátuljában ültem, sajnos nem ablak és nem is folyosó mentén, hanem középen. Az út nagyon hosszú volt, majdnem 14 és fél óra. A vacsora után 6-7 órát végigaludtam, majd megnéztem két filmet. Mikor már Chile felett jártunk és megláttam az ablakban az óriási hegyeket, teljesen leesett az állam.
Leszállás után ellenőrizték a vízumot és az útlevelemet. A bőröndjeim nagyon nehezek voltak, alig bírtam őket húzni és pakolgatni. Kint már vártak minket és a többi cserediákhoz tereltek. 2 órát kellett itt várnunk a buszra, ami elvitt Santiago-ba, a szállásunkra az orientáció idejére.
Egy olasz lánnyal kerültem egy szobába, akivel egy körzetben fogunk lakni. Az első nap, pénteken ismerkedtünk, beszélgettünk. Én főleg skandináv országokból származó emberekkel lógtam. 81-en voltunk ott, nagyobb többségben európaiak, de volt 3 amerikai és 2 új-zélandi cserediák is.
Este nagyon nehéz volt ébren maradni, mert 6 óra idő eltérés van Chile és Magyarország között. De szerencsére csak legelső nap volt ilyen rossz. Szombaton már voltak programok: az egyik az, hogy mutassuk be mindenkinek az országunkat spanyolul. Ebben csak az volt a probléma, hogy nem tudok spanyolul. Valamit sikerült összedobni az önkéntesek segítségével, egy papírra lerajzoltam Magyarországot, felvettem a magyar mezemet és a magyar zászlót, majd bemutattam. Egy holland lány segített felmutatni a papírt, mert nem tudtam volna ennyi mindent egyedül tartani.
Vasárnap mindenki utazott a fogadó családhoz. Akik messzebbre mentek, sokkal korábban kellett keljenek. Nekem csak 9-kor kellett indulnom, szóval elég sokáig alhattam. Az olasz és a svájci lánnyal együtt elvittek minket a buszállomásra, ahonnan busszal mentünk Vina del Mar-ba. Alig bírtam kivárni a másfél órát, hogy végre odaérjünk. A busz állomáson várt ránk a három család. Nagyon jó volt találkozni velük.

(Folytatjuk)

Forrás: Káfé Főnix