2017. február 19., vasárnap

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (4)


8.

Diákvárosbeli szobánkhoz reggeli is jár, amelyet a viking famennyezetű, csarnokszerű étteremben fogyasztunk. Rodolfo mester kismiska feleségemhez képest, aki az elegánsan terített asztalról a keménytojást minden alkalommal – csiribi-csiribá – retiküljébe varázsolja. Így gondoskodik már hajnalban vacsoránkról. Ugyancsak ügyesen önti át a mindig magával hozott termoszba a bőségesen adagolt babkávé felét.
Oslói tartózkodásunk utolsó reggelén – ide már csak csomagjainkért jövünk majd vissza – még a szokásosnál is korábban keltünk, s én egy oldalzsákkal, feleségem egy kézitáskával felszerelve (melyben szerényen lapultak a keménytojások, meg a kávéstermosz), kibandukoltunk a pályaudvarra, hogy elinduljunk az igazi, vad fjordokhoz s az innen tizenkét órányira, nyugatra, az Atlanti-óceánnál fekvő Bergenbe.
Európai körúton járó, három, idősebb amerikai tanítónő s egyikük kishúga ültek a fülkében. Mind nagyobb hegyek között robogtunk. Érdeklődtek, hova valók vagyunk.
–  Magyarországra.
–  Óh. Godness!... Úristen! – hallatta meglepett sápítozását a legidősebb hölgy. Máig sem tudom, mi bújt meg rémült felkiáltása mögött. Évi szabadságidejében utazgató, dolgozó nő volt mind a három, a lány pedig még középiskolás. Azt hiszem, a felkiáltás – a távolságnak szólt. Mintha Arábiát mondtam volna. Most döbbentem csak rá, milyen messze esik még mindig egyik ország a másiktól, és mennyit kell még fáradozni egymás megismeréséért s megértéséért.
A csodálatos táj, amelyen áthaladtunk, nem hagyott időt a tépelődésre. A meredek sziklafalak alján, a pályatesten végig, magas fabakok sora állja útját a hólavinának. A legveszélyesebb szakaszokon fahengerben fut a vonat, valóságos fatokban, mint ahogyan a törékeny holmit szállítják. Mondták itt nekünk gyakran újdonsült barátaink: Norvégiában tizenegy hónapig fehér tél van s egy hónapig zöld tél...
–  Magyarországon sok a kocsi? – kérdezte váratlanul amerikai útitársnőink egyike.
– Van elég – feleltem. – Egypár éve még csak orvosoknak, mérnököknek volt, de most már nagyon elterjedt.
–  Miért  éppen nekik volt?! –  csodálkozott a hölgy.
–  Az orvosok betegeikhez siettek vele, a mérnökök pedig a nagyobb, városkörnyéki építkezésekhez.
Mi lehet ebben olyan különösen meglepő?... Most már mind a négyen riadtan néztek rám. Gyanút fogtam.
Megismételtettem a kérdést.
–  ... O, cat! — kiáltottam fel. – ha-ha-ha!
A hölgy a magyarországi macskák (angolul: cat; iránt érdeklődött, nyilván nagy állatbarát lehet, én meg kocsit (angolul: car) értettem. Nem csoda, ha válaszaim meglepték őket.
Minden állomáson ott látható a tábla, amely jelzi, milyen magasan fekszik a helység a tenger színe felett. Mind feljebb jutunk.
Myrdal: 866 méter. Itt átszállunk a kis Flam-vasútra, amely ötvenhárom perc alatt ereszkedik le velünk az óceánból száz kilométer hosszan a hegyek közé befurakodó Sogne-, azaz Álom-fjord végpontjára, Flamba, hat méternyire a tenger színe fölé. Alig egy óra alatt tehát csaknem ezer métert megyünk lefelé.
De micsoda élmény ez az ötvenhárom perc! Az utasok egyik ablaktól a másikhoz szaladgálnak, hogy mindkét oldal csodájában gyönyörködjenek. Gleccser, vágtatva tajtékzó vízesés, félő, hogy mindjárt a vonatra zúdul, de hová lett hirtelen? Elnyelte a föld. Amott, a sziklarengetegben kert nagyságú, zöld fennsikocska: féltve óvja bárányainak a hegyipásztor. Süt a nap melegen, hogy is nem olvad el a hó? Hiszen nemcsak fent, a csúcsokon fehérlik, hanem lenyújtózik a vonathoz, mint egy lábát nyújtogató, hízelgő macska.
A vonat időnként, a legszebb tájakon, nyílt pályán meg-megáll, hogy utasai fényképezhessenek. Amikor lent, a kígyózó tengerszorosban, végre megcsillan a fjord vize, s a kis szerelvény, hogy rakodhassanak is róla, a mólóig csúszik, a magasságmélység gyors váltakozásától kóvályogva szállunk le a fa-indóházas állomáskán, Flamban. Az óceán kétségbeesetten kinyúló karja magához öleli itt gyermekét, a földet.
Az amerikai tanítónők nehézkesen cipekedtek le súlyos bőröndjeikkel, ezért az állomásról sietve odaintettem a kézikocsis szálloda-alkalmazottat; mögötte azután felszabadultan megindultak a közeli Fretheim Hotelbe, s mi, semmi kis holminkkal, utánuk.
Igazi hegyi szállodába léptünk, három „manzárd" mindenestül, fából. Folyosóin mégis aranyosan csillog a fényes padló, lépcsőit szőnyeg borítja, kilincsei csillognak, s a csinos kis szobák hófehér függönyeit vidáman lengeti a fjordszél. Mintha egy gőgösen hátratámaszkodó, fekete óriás nézne be, olyan innen, hunyorgó-gyanakvó gleccserszemével, a szemközti, félelmes sziklafal.

*

Sogne-fjord
Mi már siettünk is ki, a szabadba... Néhány lépés – és ott nyúlt el előttünk, két meredély közt, a fjord, s fúródott tovább, előre, míg csak víz és sziklafal vasszürkén össze nem mosódott a messzeségben.
Azonnal kalandos vállalkozásba fogtunk: nézzük, elgyalogolhatunk-e a hegyoldalban, a parton, és meddig? Megkerültük a kis öblöt, amelynek partját még néhány ház, egy-két panzió tarkítja – ennyiből áll az egész település –, s valóban találtunk egy sziklába vájt, keskeny utat, amelyen mehettünk jó két óra hosszat. Közben már csak néhány faház, lent, a vízparton vagy feljebb, a sziklák közt jelezte, hogy laknak itt állandóan is emberek. Körülbelül akkora, elkerített, zöld foltokon, mint amekkorán nálunk odahaza nyugdíjas postások, vasutasok pepecselnek, itt főzelékfélét termelnek, kecskét legeltetnek.
Az égbe nyúló hegyek árnyékától éjsötét f jordvizen egyetlen csónakot sem fedezhettünk fel. Veszélyes hely ez. Mert a fjord mélyebb sok tengernél is, háromszáz-négyszáz méter, hiszen a sziklafal folytatódik benne tovább, víz alatti, nyílegyenes völgyfalként.
Faággal megkapartuk a sziklát: mint egymásra rakott, öreg, porladó újságok kötegéből, vékony lemezek váltak le róla. Évmilliók sem kellenek hozzá talán, hogy a fjordok betemetődjenek? Még jó, hogy időben láthattam őket.
Másnap, kora reggel indult a fjordgőzös. Gyorsan rendeztük számlánkat a szállodában. Igazán figyelmesek voltak! Bár turistarészlegük, egy kisebb, vízparti házban – kellő számú vendég hiányában – még nem működött, nekünk mégis turistaárat számoltak.
Már a hajón húztam csak megint elő számlájukat, hogy átszámítsam, aránylag milyen olcsón megúsztuk a dolgot, s akkor hirtelen egy négykoronás tételre esett tekintetem: Luggage, azt mondja, poggyász, vagyis a poggyász behordása... Nekünk? Poggyász? Hiszen nekünk semmiféle poggyászunk nem volt, csak vállamon az oldalzsák és feleségemnél a behemót retikül. Mi nem vitettünk semmit. Azaz... hopp! S ekkor, mint az újra pergetett film, megjelent előttem, ott, a fjord közepén a kép, amint érkezéskor udvariasságból odaintettem a szálloda kézikocsis hordárát az amerikai tanítónők bőröndjeihez, s amint azután őket előreengedve, utánuk kullogtam. Ó, én balek! A szállodában azt hitték, együtt érkeztünk, én vagyok a férfi a családban, s nekem számlázták az amerikaiak csomagjait.
Meg is esküdtem, ott, a fjord kellős közepén, miközben még a gőzös is bosszúsan dohogott, hogy soha többé nem izgek-mozgok, intézkedem, mindenki törődjék a maga dolgával – és kész. Négy korona! Amikor minden fillérre, akarom mondani őrére úgy vigyázok, mint a szemem fényére. Négy korona! Tizenkét joghurt!
Hiába, el kell felejtenem, ami történt, nem ronthatja el ezt a csodálatos fjord-utazást, az elsőt és talán utolsót életemben. A hajó orrába ülök, így mintha egymagamban hatolnék be a komor, fenséges tájba. Akár magas palafolyosóban haladnánk. Víz és villanyáram kígyózik párhuzamosan, a vezeték odafent egyik csúcsról a másikra ugrál. Mérhetetlen elektromosságtermő erők feszülnek ebben az országban. Kinek, minek vonul vajon a drót odafent, a magasban, ahol nem. hogy ember, de még madár sem jár. A magányos házak kedvéért vajon, amelyek jó tíz kilométerenként kandikálnak ki a sziklák aljából? Vagy a magányos halászoknak hozzák a fényt?
Sokára érünk csak szélesebb parthoz, Auerlandba, a legközelebbi fjordvároskába. Tenger és hegy ennek kivételesen annyi helyet hagyott, hogy néhány száz lakos elfér benne. Kiránduló, vidám iskolások szállnak be, meg néhány felnőtt, egyikük aktatáskával, ki tudja, miféle ügyes-bajos dolga akadt a Sogne-fjordban!
Ténfergek kicsit a hajón. Az étteremben minden asztalkán kancsó tej, vaj odakészítve, s egy nagyobb tálalóasztalon tucatnyi, egyéb ennivaló kirakva: hal, rák, sonka, tojás, sajt, sült szárnyas, hajszálvékony kenyérszeletek, s valami barna tömb, amelyről lapátkéssel húznak le egy-egy szeletet, halpástétom-e vagy édesség, ki tudja? Mindez együtt: a smörgosbröd, szabott ára van, hét korona, de mindenből s annyit vehet a vendég, amennyit csak óhajt. Ha fogytán van valami, már pótolják is a konyháról.
Meglep, milyen szerényen élnek az utasok ezzel a lehetőséggel. Bezzeg, ha mi „beszállnánk"!... Ám megtárgyaljuk feleségemmel: nem érdemes – és ha nem bírunk eleget enni? Ha két-három korona ára finomsággal már jóllakunk?... Nekünk tiszta ráfizetés lehet.
Talán három órája hajóztunk, amikor egyszerre két gőzöst láttunk közeledni, a miénkhez hasonló, kisebb fajtát oldalról, s szemből egy sokkal nagyobbat. Kisvártatva, mindhárman testközelben megállnak. Átszállás – bent a fjordban, a meredek sziklafalak között, ember nem lakta vidéken! Flamiak és gudvangeniek – utóbbiakhoz tartozunk mi – szállnak át Bergen felé. Az óceánjáró hamarosan elnyeli új utasait, poggyászukat is egyenként átemelik, s ők már indulnak is, csaknem egynapos útjukra, végig a Sogne-fjordon, majd ki, a nyílt vízre. A mi hajónk is átveszi a Bergenből jövő gudvangenieket, ellenjáratunk pedig a flamiakat. Néhány perccel később úgy válik szét a három hajó, mintha sohasem találkoztak volna. A flami már el is tűnt mögöttünk, a nagy óceánjáró Kommandőre tatja egy ideig látszik még, mi pedig most jobbra tartunk – azaz, merre tovább? Hiszen a hegyek ott összezárulnak!... Csak amikor orrunkkal majdnem beleütközünk a sziklafalba, akkor látjuk meg a nyílást, s azt, hogy a fjordnak ott is van egy ága, a Nerőj-fjord, amelynek csücskében kötünk ki, körülbelül egy óra múlva. Ott bújik meg Gudvangen.
A természet kegyes volt Gudvangenhez, engedte, hogy kicsit kinyújtózkodhassék a sziklafalak között. Van egy rövid utcája is – hegyi farmerek sétálnak rajta kecskéikkel –, s egy kis rétje, amelyen át lazacban gazdag hegyi patak siet a fjordba, olyan kékes habot hányva, mintha földanyánk kékítővel mosná medrét.
Mily szívesen időztem volna az egyemeletes, zöldesfehérre festett, fából épült Gudvangen Hotelben is, vagy még inkább a Vikingvang turistaotthonban! Boltja ajtajában szomorúan álldogál a bazáros, remélte, talán vásárolunk nála valami emléket. A norvégoknak hazájuk a víz és a hegy. Csak a gyárfüst marta, lárma siketítette, reklámfény vakította belgák, franciák, angolok, amerikaiak látogatásában bizakodhat.
Igaz, senki sem próféta saját hazájában (még a fjord sem): láttam norvég családot, szülőket, gyerekeket, messze a fővárostól, egy tó partján ültek, szőnyegen, mint a törökök, majd este hazaautóztak saját, oslói fjordjuk mellé. Pedig ott is megtalálták volna ugyanazt, szigeteket, erdőt, strandot, kávézóteraszt – de hát, ők vasárnap „kirándultak"! A felejthetetlen fjord-kirándulás után vissza kellett találnunk a bergeni fővonalra. Autóbusszal, istenkísértő szerpentineken pöfögtünk fel ismét a hegyekbe Stalheimig.
Stalheim
Egymagában álló, többemeletes, ultramodern, csupaterasz szálloda kínál innen örökre emlékezetes kilátást az útra, amelyet megjártunk, a sziklakolosszusokra, halálkanyarokra, fjordokra.

Innen lassan lefelé ereszkedve, értünk vissza az osló—bergeni fővonal egyik állomására, Vossba. A nagyobbacska város ókeresztény templomát szem-lélgettük, egymásközt suttogva, amikor a gerendamennyezet egyszerre csak – magyar üdvözletet visszhangzott. Budapestről fél évszázada elszármazott, New York-i asszony járt éppen akkor, éppen itt, S máris átéltük vadidegenek találkozásának heves örömét! Talán a legőszintébb öröm ez, mert sem előtte, sem utána meg nem zavarhatja semmi: balra én, jobbra ő, a soha-viszont-nem-látásra.
Újra a bergeni vonaton utazunk. A hegyeken hó – s az erős napfény elől le kell eresztenünk a fülke ablakfüggönyét. A kedves hostess — a vonat „házikisasszonya" – itt is löncsre hív.
–  Sosem eszünk vonaton – pattan ki agyamból a mentőhazugság.  –  Köszönöm.  Csak  csokoládét, narancsot. Az étkezőben kaphatunk ilyesmit? 
–  Sajnos, nem, de majd hozok.
A következő, nagyobb állomás, Vaksdal után már hozza is. Leszállt értük. Ugyancsak ő mondja be a mikrofonba a páratlan szépségű út nevezetességeit norvégül és angolul, majd mindannyiszor megköszöni, hogy meghallgatták.
Herlandnál útitársnőt kapunk, ám csakhamar kiderül, jegye alacsonyabb osztályra szól. A kalauz nem neheztel, nem bünteti meg az eltévedt utast, udvariasan ő maga nyúl a hölgy csomagjaiért, és hordja át másik vagonba.
Egyébként külön előtere van minden kocsinak, a nagyobb csomagokat senki sem hozza be a fülkébe, hanem ott kint rakják fel polcokra, és senki sem fél attól, hogy valamelyik közbeeső állomáson illetéktelen elemeli és leszáll velük.
A táj nem enyhül, pedig már a Golf-áramlathoz közeledünk, de hát az csak télen „fűt". Hegyormok, vad vízesések, belső tavak, egyikük – júniusban! – még mindig befagyva. Itt készült valahol délsarki expedíciójára az angol Scott. S máris a bergeni fjord cikcakkjai következnek ...
Magyarországon harminc fok meleg van, s mi erre a bergeni kirándulásra – oslói barátaink jó akaratú tanácsára – minden meleg holminkat magunkra szedtük. Feleségem három garnitúra fehérneműt, nadrágharisnyát, blúzt, pulóvert, két kardigánt, két sálat öltött, rajta volt átmeneti kabátja, és karján cipelte esőköpenyét. Nem bántuk meg!...
A vasút mentén egyetlen földművest láttam, egy asszonyt, amolyan féltett, vitrinmezőcskén, krumplit kapált; amikor elrobogtunk mellette, felegyenesedett, és hosszan vonatunk után nézett.

Bergen szines házai
Este futunk be az árbocerdős Bergenbe, de még sokáig fent van a nap. Rakparti házak felső emeletét bérlő, olcsó, kikötői szállodákban igyekszünk szobát találni, de lányokkal összefogózott, kapatos matrózok jönnek le, mindjárt az elsőben a lépcsőn... hát, ez nem nekünk való.
A fősétányon, mint minden egyetemi városban, falkában álldogálnak a támadó kedvű fiatalok. Megkeressük az információs pavilont. Remek intézmény ez, percek alatt végigtelefonálnak innen több tucat szállodát, panziót és. magánlakást – ki milyen szállást kíván –, ... s már kaptatunk is fel az Abrahamson Penzióba, Olav Kyrresgate 31. Vasútállomáshoz, kikötőhöz egyformán közel van, s olcsó is aránylag, húsz korona egy napra. Nagyanyám korabeli, falusias szobát kapunk, padlója, tükre, kilincse, hófehér ágyhuzata,  ablakfüggönye ragyog; márvány tálban mosdunk, üvegkancsóban bekészített vizet iszunk, hintaszékben ringatózunk. Bár öt-hat vendégszobája van mindössze a panziónak, egy ajtón – akárcsak valami nagyüzemben – ott a zománctábla: Kjökken, azaz konyha, s a folyosó végéből a tetőre nyíló vak-ajtón a másik: Nodut-gang, vészkijárat. Tűzoltó-rendelkezések kifüggesztve olvashatók minden szobában. A tűz a mumusuk. Bergen többször leégett.
A nyüzsgő, atlanti-óceáni kikötőről órák hosszat nem tudtam levenni szemem. Kilométerekre kinyúló tégla alakú mólóit, s háromszögsisakos, öreg Hanza-házainak sorát keresztül-kasul bejártam. Még a bácsit is, aki az aznapi halkirakodás nyomait a móló kőkockáiról fellocsolta, romantikus figurának láttam.
Rendkívüli élménynek ígérkezett az európai hírű, bergeni akvárium.Útban odafelé, néhány vendéglői étlap tartóztatott fel csupán, de az is csak pillanatokra, míg tájékozódtunk, ám az árak láttán, máris perdültünk tovább. Maradunk a tejtermékeknél s az, érthetetlenül olcsó import-banánnál.
Mindjárt az akvárium bejáratánál, nyitott medencében, nagy, dundi fókák ugrándoznak, akár lenyúlhatnék, és meghúzhatnám bajuszukat, ha kedvem, kerekednék, és ha a fókák – engednék,
Bent – szerencsére, már nem szabadon, hanem vaskos üvegcellákban – mélytengeri szörnyek nyüzsögnek. Az egyik – Lophius piscatorus a latin neve – az üveghez nyomja emberarcát, meredten néz, és éles fogát ránk vicsorítja. Véget nem érő szerelmi légyottot mutat be a Cyclopterius lumpus, úszva enyeleg; állítólag, egész évben, naponta udvarol nejének. Nincs az a sakkfigura-faragó, aki tökéletesebb lófejet, lónyakat faragna a tengeri csikókénál: még nagyságra is, akár a sakkfigurák. Függőlegesen állva, sorban lebegnek, mintha éppen felállították volna őket egy játszmára. Ráncos képű halaggastyán, alig mozdul a fenéken. Egy gyors, lapos hal – vékony, akár egy pesti bécsiszelet. A másik lebeg, mint a portörlőrongy, amelyet éppen kiráznak. A harmadik: szürke-barna csíkos, norvég pulóver.
Amott valóságos Virágért kirakat: hatalmas virágkosár, rendelni sem lehetne szebbet, fehér, elefántcsont- és kávészínű meg piros rózsák, zöldes-szürkés kaktuszok – egyszerre megmozdul mind, állatok, nem növények. Zöldség-KÖZÉRT uborkahalma odább, de rezeg, libeg. Ünnepi dekoráció: a tengeri csillagok; ha letörik egy águk, sebaj, nő helyette új. Egy megpaprikázott vajaskifli hirtelen összegörbül, majd kiegyenesedik. Apró nippek úszkálnak: piros szemű, átlátszó üvegtestek. Szalamander-csorda vonul négykézláb. 
Legtöbbjük alszik. Hát élet ez? -  Csak  a tengeri skorpió ravaszkodik, „helyezkedik" itt is: míg néztem, háromszor változtatta színét.
A további morfondírozástól egy börtönéből kitörni vágyó tüskéscápa, és kilenc karjával fenyegető óriás-polip vette el kedvünket. Visszakergetett bennünket a napfényre.

*

Szándékosan hagytam utolsónak a sorban legnagyobb bergeni élményemet: láttam Grieg lakóházát, alkotókunyhóját és sírját. Egy bergeni munkás adott át bennünket, kellő útbaigazítással, az; állomás mögötti, nagy forgalmú autóbusz pályaudvaron egy lokálpatrióta, nyugalmazott tengerészkapitánynak, aki maga is éppen arra tartott, amerre mi.
–  Ettek már itt  hallevest?  – ez; volt első kérdése.
–  Oslóban ettünk.
–  Az semmi! – közölte. – Itt egyenek! Hopnál szállt le ő is, és bár onnan már másfelé volt útja, elkísért bennünket a kanyarig. Ott már tábla hirdette: Troldhaugen, azaz a Manók Dombja felé.
Még fél órát mentünk gyalog, felfelé, erdős úton. Késő délutánra járt, már jöttek visszafelé a zenerajongó látogatók, amerikaiak, németek, franciák. Sejthették, hová loholunk, egyikük aggódva kihúzta zsebéből óráját:
–  Siessenek, talán még nyitva találják.
A múzeumőr-lány, gyors lépteinkre, várt a zárással. Mélyet lélegezve, pihentünk a küszöbön egy pillanatig. Az egyemeletes, verandás, kékesfehér színű, kecses fapalota földszintjén, az előszobában, mintha 0 maga támaszkodnék a falhoz, pedig csak széles karimajú kalapja, rövid, fekete bársonykabátja, sétabotja és vállszíjas oldaltáskája – amelybe komponálósétái közben készített jegyzeteit rakhatta – függ ott.
A nagy ebédlőben asztal, székek, komód, teafőzőüst, kis tálkákat tartó, fatörzs formájú, ezüst gyümölcskosár. Steinway ajándékzongorája, kottakéziratok, közöttük a Peer Gynt néhány oldala is. Több mint húsz évig, haláláig lakott itt Grieg; a Peer Gynt már előbbről való, de a Troldhaugeni nászt, egy baráti házaspár ezüstlakodalmára, itt írta.
Azaz, nem éppen itt.
Az alkotókunyhóban ...
Grieg Múzeum
Fakorlátos ösvényen haladunk balra, lefelé, a kertben, ott áll magányosan, nyitott ajtaján védőzsinórral, a bordó faházacska. Egyetlen helyiség van benne csupán, mintha gyermek tákolta volna magának a kalyibát, hogy zavartalanul játszhasson benne.
A négyszögletű kunyhó egyszemű ablaka előtt ott áll Grieg lábzsámolyos íróasztala, ha felnézett a kottából, a szigetekkel megtűzdelt, tuja–szomorúfűz övezte fjordra vagy a tóra láthatott, s nagy ritkán egy-egy árva csónakot is megpillanthatott. A bal oldali falat sötétbarna pianínó foglalja el, leégett csonkkal két gyertyatartóján. Zongoraszékén kottacsomó, azon ült a nagy hajú, mindig felfelé néző, féloldalas tartású, alacsony emberke. Az ajtó mellett, a sarokban, fekete vaskályha. A falon mandolin.
Hogy munka közben megpihenhessen, a jobb oldali falnál zöldesbarna huzatú heverő áll, mellette nagyobb fahintaszék, s odább másik, nádból való, s még egy, egyszerű, támlás nádszék a berendezés. A padlón spárgaszőnyeg. Az ablakot kívül spaletta, belül fehér drapéria takarja.
A kalyibát eresz fogja körül. Hányszor sóhajtotta: „ha csak kis lények is jönnének, s laknának itt velünk!"... Mígnem csivitelő fecskék fészket raktak eresze alatt.
Alkotókunyhójától balra indultunk, le, mélyen, a vízpartra. Til gravstedet, – sírjához – mutatja egy nyíl. Csakugyan, ott nyugszik, az örökké susogó habok fölé nyúló, magas sziklafalban. Ott robbantottak üreget neki 1908-ban, majd sziklasírját befalazták, s csak 1936-ban nyitották meg újból, néhány percre, míg mellé toltak még egy koporsót, szeretett feleségéét. Nináét, ki férjének annyi dalát énekelte.
A levert Stuart-felkelés után idemenekült aberdeeni, skót Alexander Grieg ízig-vérig norvéggá vált ükunokája kora ifjúságától fél tüdővel élt. Sokáig ismeretlenül, zongoraleckéket adott a bergeni gazdag családok gyermekeinek. Hosszú volt az út odáig, míg Georg Brandes így nevezhette őt: „A leghíresebb skandináv". És míg európai hangversenykörútjain Csajkovszkij, Liszt, Brahms siettek megszorítani kezét. Amíg a világot járta, árválkodó alkotókunyhója ajtaján, kézírásával cédula függött: „Kedves tolvaj, csak hangjegyek...”

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

2017. február 15., szerda

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (2)


4.


Még Londonból élt „számos utca" emléke – lábunkban..., ezért itt már nem gyalogoltunk annyit; de nincs is hol. Míg Stockholmban a város az öböl ura, itt az öböl a városé; a központ keskeny karéj csupán, a víz partjától a hegy lábáig ér, a fából épült, színes villa-lakóházak zöme körös-körül a hegyen terjeng; Oslo a világ negyedik, legelnyúltabb városa.
Ülünk lent, a Nemzeti Színháztól kiinduló, széles sétányon, nézzük a norvégokat. Most vannak a vizsgák, délután a szabadba tóduló lányoktól, fiúktól hemzseg a sétány. Mindegyikük iskolájának jelvényét viseli, kabátja, blúza hátára varrva vagy nadrágszárán, szoknyáján vagy sapkáján. A jelvény: piros szövetből kivágott rák, kalapács, horgony, darázs, kérdőjel, kandúr, kulcs, stb. Érettségi után – ruhástul elégetik valamennyit. Ilyenkor többen összeadják pénzüket, megvásárolják a legvacakabb autóroncsot, énekelve bejárják vele a várost, azután, úgy mondják, az autót is elégetik.
A középiskolák előtt, tanítás idején, ott áll néhány diák autója, többüknek motorbiciklije, még több kerékpár és kis, kézi tolókocsi a tankönyveknek. Azt hinnők, az egyetemi évek során megnő az autótulajdonos diákok száma. De hiteles adatot kaptunk: egy százalékuknak van csak kocsija. A középiskolások autója – a papáé.
A norvégoknak hatvan százaléka kék szemű. (Statisztikai adat ez is.) De ennek kedves, barátságos hatását a gyerekeknél elrontja, hogy csaknem kivétel nélkül – mint kérődző kisborjúké – jár állandóan körbe állkapcsuk.  A rágógumi: tömegszenvedély.
Az egyetemi élet a fiúk többségénél szakállnövesztéssel kezdődik. A tizennyolc év körülinek már zabolaként fogja körül száját a szakáll és a bajusz.
Kellemes a fővárosba felránduló, nemzeti viseletű, falusi nők látványa: sűrűn ráncolt, hosszú, háziszőttes, bordó szoknyát, zöld pruszlikot és fejükön fehér fityulát viselnek.
A padon, szemlélődés közben, tanakodunk: főzőedényt vagy levesport vegyünk-e előbb. Hét korona egy műanyag fogantyús, alumínium lábas ára. Svédkoronára átszámolva (itt még nem akadtunk a stockholmihoz hasonló bárra), négy, nagy adag rosejbnival, négy ebéddel egyenlő!
Vegyük meg előbb a levesport! Az olcsóbb. Bemegyünk egy szerény külsejű fűszerüzletbe. Az udvarias, kisöreg kereskedő elénk rak vagy tízféle zacskót. Forgatjuk a tasakokat, silabizáljuk a feliratot rajtuk. Végre, olasz szóra bukkanok: Minestra. Ezt ismerem.
– Ezt! – mondom diadalmasan a kereskedőnek.
– Csak ezt?... One? Eine?
Elszégyellem magam.
– Vegyünk többet – súgom feleségemnek.
– Nem!
– One – ismétlem tehát elszántan.
Ez is majdnem két korona. Zsebembe süllyesztem keservesen. Kivonulunk.
Most azután meg kellene venni hozzá a lábast. Nyolc-tíz napról van szó. De hát mindennap levest együnk? S délben haza kellene mennünk. Bárhol vagyunk. Ha a város másik végén járunk is.
Nem tudjuk elhatározni magunkat. Hét koronát egy lábasért. És majd még azt is cipeljük tovább!
Egyszerre csak meglátjuk a kikötőben azt a bizonyos, nekünk való vendéglőt. Ajtaján német nyelvű étlap.
— Hurrá! Spinátsuppe! Egy korona tíz.
Ha még jobb is lett volna a spenótleves, mint amennyire rossz volt, akkor is elrontotta volna szánk ízét a másik – a zsebemben lapuló, kétkoronás, olasz levespor. Öt-hat személynek elég volna, ez igaz. De mi csak ketten vagyunk. Olyan „személyekre” költöttünk tehát, akik nem is léteznek.
De lassan felderül arcunk: nem vettük meg a lábast! Mégiscsak – hét korona javunkra.,.
Oslo, kikotő
Ha már ott vagyunk, a kikötőben maradunk, a hajókat nézegetjük. Itt horgonyoz a Beau francia óceánjáró, óriási orral, kilencvenötezer tonnás! Épp befut egy halászbárka: máris mérik ki az aznapi fogást az elegáns sorbanállóknak – friss, olcsó. Tengeri szárnyashajó – hydrofoil – indul kirándulókkal: minden ülésen külön csomagháló az italoknak; mint mozdony a szikrát, hányja rohantában hátra a rengeteg vízcseppet. Beljebb, az öbölben, úszó benzinállomásnál motorcsónakok tankolnak. Tolóhajó megrakott bárkát taszít maga előtt: Norvégia utcaköveket exportál.
Valahol itt van a NATO főhadiszállása. Ha német összekötőtiszt érkezik, éjszaka csempészik be a küldöttet.
Motorcsónakon járjuk körbe az öblöt. Messze, kint járunk már, amikor az idegenvezető fehér, parti villára mutat: ott lakott Quisling [norvég fasiszta kollaboráns politikus]. Norvégiában csakis az ő „kedvéért" vezették be a halálbüntetést.
Motorcsónakáztunk, üldögéltünk, sétáltunk – aztán a kikötő mögött betértünk a turistahivatalba, itt is. Viking-ősökre emlékeztető hölgy a vezetője, Alfild Hovdan, ő is és hasonlóan erőteljes főmunkatársnője is kedvesen-szívesen fogad, s felhívja figyelmünket erre-arra. Egy füzetet is adnak, ha netán „shoppingolni”, azaz vásárolgatni akarnánk, a legjobb cégek vannak felsorolva benne, megtudhatjuk hol, mit vásárolhatunk. Bizonytalan mosolyomat és habozó kéznyújtásomat félreértve, Hovdan kisasszony most már feleségemnek nyújtja a füzetet: 
– Madame-ot nyilván érdekli!... 
Tovább mosolygok, meghagyom tévhitében: arról van csak szó, hogy fukar férj vagyok...
A Holmenkolbánnal villamosozunk fel a diákvárosba. A házak előtt üres tejes-, üdítőitalos üvegek hevernek, kihajítva. Ha úgy volna itt is, mint Pesten! Az üvegbetétekből megélhetnénk...
Bemegyünk a szobakulcsért a központi épületbe. A szállodahallszerű előcsarnok hátfala csupa rekesz, másfél ezer kulcs függ ott. Diákok-diáklányok az inspekciós „portások", ők szolgálnak fel az étteremben is. A diákvárosnak éppolyan autonómiája van, mint az egyetemnek. Megvannak saját jóléti intézményei, saját mentőállomása stb. Az egyetemnek csupán egyetlen, állandó inspektora tartózkodik itt, Jon Erlien személyében. Harmincöt év körüli, könnyed, közvetlen férfi, de azért, úgy látom, rajta tartja szemét a társaságon. Jóleső a diákváros halk, kulturált hangulata. A társalgókban csendesen beszélgetnek, folyóiratokat, napilapokat olvasgatnak. Hangoskodást, veszekedést sehol sem hallottam. A diákok szabadossága abban merül ki, hogy ha nagy ritkán kisüt a nap, fürdőtrikóban kifekszik némelyikük az utcákat középen kettéválasztó, zöld pázsitra, s ott pihen vagy tanul. Láttam lányokat, fiúkat együtt heverészni, de tisztességes „térközzel".
Éppily szendén tolják a diákházaspárok a gyerekkocsit.
A 11-es pavilonban van a televízió-szoba. Elég sokan vannak mindig. Előttem kerek gyerekfej; hátrafordul, hát – szakálla van neki is. Lányok, fiúk érdeklődéssel néznek egy dzsesszműsort. Amikor azonban Adolphe Adam XIX. század eleji, francia zeneszerző immár klasszikussá vált, nálunk is jól ismert, pompás dallamú balettje, a Gisele következik, sorra felállnak és távoznak. Összesen négyen, ha maradunk. A norvég híradóból Hailé Szelassziét, Etiópia császárát „értettem" csak: valamilyen magas rangú, európai vendége szórakoztatására elefánt–orrszarvú párbajt rendeztetett Addis Abeba-i palotájának kertjében.


5.

Az utazásban az a legnagyszerűbb, hogy megelevenednek olvasmányok, regény- és operahősök, intézmények, fogalmak.
Nansen 1894-ben az Északi Sarkon
Szemtől szemben állhattam most például, a sárga kockatéglákból épült, amfiteátrumra emlékeztető Stortinggal, amelyet én, annak idején, zöldfülű „külpolitikus"-ként, élő személynek, képviselőnek hittem, valahogy így: „ezután Storting emelkedett szólásra", s csak később tudtam meg, hogy Storting a norvég Parlament neve. Felkapaszkodtam most galériájára is... mégis, végül magam akartam meggyőződni sokáig titkolt tévedésemről ..., de hát, csakugyan, ezúttal is – mások szónokoltak benne.
A másik név – amelyből tárgy lett, útlevél –, épp ellenkezőleg, emberi mivoltában, szoborként magaslott íme, előttem. Fridtjof Nansennek szobrára találtam a gyönyörű Városháza oldalánál. A világszerte kóborgó emigránsok mind őt áldották, amiért állampolgárság nélkül is ide-oda utazhattak. [Róla nevezték el a menekültstátuszt biztositó nemzetközi útlevelet.]
A Városháza túloldalán egy szegletfalat dombormű díszít: fátyolos hölgy, cilinderes úr és egy munkás kézfogását ábrázolja. A hölgy és az úr a főfalon állnak, a munkásnak azonban már csak a mellékfalon jutott hely, úgyhogy szinte nem is látja, kinek nyújtja kezét...
Délután sok más külföldi közé beszállunk a hatalmas, fekete, városnéző-autóbuszba. Mutatjuk jegyünket, s németül kérdezzük: ide szól-e? A kreol arcú idegenvezető ránkmosolyog:
– Beszéljenek csak magyarul.
Angolul, franciául, németül, svédül hallhattuk ezután, egyformán folyamatosan és pontosan magyarázni Csiky Dénest, aki közel húsz éve, fiatal fiúként került ide. A sofőrrel norvégül váltott gyors szavakat, s bennünket közös anyanyelvünkön tájékoztatott a látnivalókról.
Szinte kezemmel tapinthatóvá lett Grieg imádott indulójának, nekem talán legszebb művének hőse: Sigurd Jorsaalfar. Az öbölre kiugró, fél ezer esztendősnél is idősebb, magas Akershus (ejtsd Aksusz)-erőd katakombájában nyugszik a világvándor viking.
A norvégok is átszállítottak egy régi, norvég falut a fővároshoz csatlakozó Bygdöj-félszigetre, ahová most bekanyarodunk. Érdemes megállni itt egy kicsit, s megnézni a házak belsejét is.
Az ebédlőasztalnál csak a férfiak ülhettek; a nők kint ettek, állva. Családi eseményeik dátumait a bogrács fölé vésték, a vendégfába. De vajon miért adott a menyasszony jegyajándékul mángorlót vőlegényének?... Talán ezzel ismerte el jelképesen azt a jogát, hogy időnként – férje-ura, majd „el-mángorolhatja" őt?
A muzeális hajóhangárok egyikében kezembe adtak két, egyforma nagyságú fadarabot: egy tölgyet és egy balsát. Mintha valódi után, színpadi játéksúlyzót emelnék. S mégis, ebből a könnyű fából készült a Kon Tiki, amely átkelt a Csendes-óceánon. Érdekes látvány a híres tutaj alja: szakállként csüngenek rajta ma is az útközben ráragadt csigák, tengeri füvek, algák, moszatok.
A Fram a Viking Hajózási Múzeumban
A Fram hajó a bergeni egyetemi tanár, Fridtjol Nansen 1893–96-os útjára épült. Célja az volt, hogy ráhajózzék vele az általa felfedezett, szibériai–grönlandi tengeri áramlatra, s úgy sodortassa magát feljebb, az Északi-sark felé. Számított rá, hogy hajóját odafent foglyul ejtheti a jég. Közvetlen munkatársának, Otto Sverdrup kapitánynak közreműködésével, ezért úgy tervezte a Framot, hogy a hajó a fagy szorításában se roppanjon össze. Hosszúságához mérten, aránytalanul szélesre építették, alul lekerekített, s olyan sima, mint a jég maga, hogy a támadónak ne legyen mibe megfogóznia. A környező nyomástól így mindig feljebb emelkedett. Később, 1910–11-ben, Roald Amundsent vitte ugyanez a hajó a Déli-sarkra. Azután idehozták, s most mi bámuljuk, kellő tisztelettel.
Kajütjein elolvastam a névtáblácskákat: Simon Bauman, Nilsen, Bay, Sverdrup, Nansen, Amundsen. Szűk ágyuk fejénél, a fogason úgy függnek szőrmebundáik, mintha gazdáik most akasztották volna csak oda őket, miután visszatértek a jégmezőkről hajójukra. Fél évig csak medvehúst ettek, havat ittak. A hajó orvosi faliszekrényében foghúzó fogók, sebészeti kések, fecskendők, csonttörés esetére sínek, klórkáliumos, szalicilos üvegek sorakoznak. Kis szalonban pianínó áll. A hajó neve: Előre! (norvégül: Fram), és most itt van, elcsendesedve, holott a Déli-sarkon is járt! A halál, az elmúlás szele leng körül megint. Leereszkedem a mélybe, a hajófenékre. Gerendák keresztbe-kasul ácsolva, ballasztok, raktárak, Alig találok fel újra a fedélzetre.
A gondola formájú vikinghajók külön hangárban állnak. Ezerkétszáz évesek.
Aztán újra a városban járunk, s legközelebbi állomásunk a legrégibb, famennyezetű, lutheránus katedrális. Nevezetessége: az Utolsó Vacsora – színezüstből; minden alak életnagyságú. Érdekes, hogy Jézus és Júdás szándékosan egyazon arc: a jó és a rossz együtt van az emberben. Ez valóban nem sematikus ábrázolás. Elöl két padsor áll süketeknek, fejhallgatókkal felszerelve.
A körséta végeztével, még bemegyek a főpostára. Csomó poste restante levelet adnak át. Stockholmból továbbították őket, az utcai postaládába bedobott, hevenyészve írt kérésemre...
Este sokáig üldögélünk megint a színház-sétányon. Végre megjelenik a hold, sápadtabb, mint a hazai égen.
De a virágok – a gyermekláncfű, az orgona – kétszer akkorák, és elevenebb színűek, mint a mieink, otthon.
..Nem bírok ellenállni a kísértésnek, pedig órám már éjfélt mutat – igaz, mintha csak most alkonyodnék! –, a kurta, de üvegpalotás, világvárosi Amundsen utcán még egyszer lesétálunk a kikötőhöz...
A hajók már alusznak, pihen a hydrofoil s a sok óceánjáró is. Még kóborló matrózokkal sem találkozom, Oslóban nincsenek matrózkocsmák, lebujok. Ez nem Dél. Itt mindenki csak otthon ihat. Ezért állnak sorba az oslóiak palackozott borért, whyskiért már pénteken a nagy, elegáns italszaküzletekben.
És csak most, hogy csend van, s a villanyreklámok sem cikáznak oly fürgén, s a forgalom sem köti le figyelmünket, fedezzük fel, visszafelé menet, az elegáns utcácskában a bennünket majd itt is megváltó bárt és étellistáját. Pomme frite! Azaz, magyarul: rosejbni! Van! Burgonyapüré! Van! Gyors dollár-, svéd-, majd norvég korona- s végül forintszámítás – az ár ugyanaz, mint Stockholmban. Meg vagyunk mentve! Nem kell tovább tyk-milket, „német" tejet – ahogyan itt az aludttejet nevezik – innunk.
Milk, melk, mölk... már magam sem tudom, melyik északi országban, hogyan mondják. Nekem szinte észrevehetetlen a különbség. Pedig egyetlen magánhangzó eltéréssel, éppoly mulatságos lehetek errefelé, mintha nálunk valaki, teszem azt, egy pohár — tájat kérne.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

2017. február 6., hétfő

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (1)

1.


Osloi életkép: rengeteg a kerékpár
Egésznapos úton szeljük át Svédországot. A vonatkultúrának még egy apróságára lettem most figyelmes: a fülkékben zöld fény gyullad ki, ha a folyosó végén levő mosdó szabad: nem kell hiába végigegyensúlyozni a hosszú expresszvagonon.
Norvégiához közeledve, mindig több a kis, piros faház a zöld erdőkben. Már a fenyők dereka is vörös. Az egymást érő tavak vizén – absztrakt mintákban elszórva – fűrészelt fatörzsek áznak, helikopter ejti le őket.
– A fél egyes, fél kettes vagy fél hármas löncshöz parancsolnak helyet? – járja végig a vonatot az étkezőkocsi pincére.
–  A fél egyeshez – mondja gyorsan útitársunk, szikár, idős amerikai. Már régóta éhes, megfigyeltem: többször, idegesen szivarra gyújtott.
Kövér felesége a hulladékládába dob egy regényt, amelynek körülbelül a közepéig juthatott. Megunta.
Hogy mi – sem fél egykor, sem fél kettőkor, sem fél háromkor nem akarunk löncsölni, ezt az étkezőkocsi pincére sehogy sem értette. Egy ideig még várakozóan nézett ránk az ajtóból, majd, nem tudom, mit gondolva rólunk, lassan távozott.
Türelmetlenül vártuk a fél egyet, hogy végre magunkra maradjunk, és előszedhessük elemózsiás dobozunkat.
Még nem végeztünk azonban a különféle maradékokkal – hazulról hozott téliszalámink vészjóslóan közeledett a végét jelző spárgához –, amikor az amerikai házaspár már jött is vissza a löncstől. Úgy látszik, észrevették zavarunkat, mert tapintatosan kint maradtak a folyosón, míg csak újra el nem csomagoltunk mindent. Az asszony – amit eddig nem tett – most már fürkészve vizsgálgatta öltözékünket, abban azonban nem lelhetett hibát, legfeljebb a sok gyaloglástól már ferdülő cipősarkunk árulkodhatott egyről-másról.
Amikor tíz nappal ezelőtt svéd földre léptünk, fehér kartonlapot kaptunk, azzal a használati utasítással, hogy távozáskor, majd a határon adjuk le. De határt – sehol sem találok. Legalábbis nem jön senki, akinek átadhatnánk kartonunkat. Sem útlevél-, sem vámvizsgálat. Pedig már norvég területen kell járnunk. A kezemben készenlétben tartogatott kartonlapot visszateszem tárcámba.
–  Én oda akartam adni, nem tehetek róla, hogy nem kérték.
–  Hát ha egyszer nem jönnek érte! – mondja feleségem.
Az állomáson kifüggesztett feliratokban német és angol nyelvváltozatok ismerhetők fel: Üvergang (németül: Übergang), vagyis: átjárás; förbudt (angolul: forbidden): tilos. Csak a már magam sem tudom, hogy svéd vagy norvég vardag (hétköznap) és lördag (szombat) előtagját nem tudom hová tenni. A kvinnor (nők) felirat határozottan viking-ízű.
Oslo vidékies pályaudvarán idegenforgalmi megbízott várja az amerikai házaspárt, és hordár viszi csomagjaikat; futólag köszönnek, s már szállnak is le hamar, megelőzve bennünket.
Mi hosszadalmasan, nehézkesen cihelődünk. Sapkámat, amelyet a metsző, északi szél miatt hoztam, a lépcsőről a mélyben húzódó pályatestre, a vonat alá ejtem. Szerencsére, még ott áll az udvarias, norvég kalauz, leereszkedik érte.
Az állomásépületből emlékfal mellett vonulunk ki: örökfáklya világít a hitlerista invázió norvég ellenállóinak emlékére.

2.

Ijedten néztem a nagy, fekete személyautó felénk hajló sofőrjére, aki lábunkhoz rakott csomagjaink láttán, fékezett mellettünk. Sehol sem láttam ugyanis kocsiján a taxi jelzést.
–  Vigyázz! Ne szálljunk be. Ez feketefuvart csinál. Megvág.
–  Ugyan, ott van bent a zászlócska... a volán felett. Már lecsapta! – emeli be máris feleségem egyenként az apróbb táskákat, s közben fejét csóválja...
Hosszú utat kellett megtennie a kocsinak, amíg feljutottunk az öböl felett emelkedő dombra, a Sognsveienre, a háromemeletes, vöröstéglás épületcsoportokból álló diákvárosba. Az 1150 szobához bölcsőde is van, a diákpárok gyermekeinek, és egy pavilon a nyugalmazott egyetemi tanároknak. A kör tehát teljes.
Jó kis szobát kaptunk. Szomszédaink: egy délafrikai fiú, akinek könnyű dolga van itt, mert otthon, az egykori holland gyarmaton megtanulta a dutch nyelvet, s megérti a norvéget is ... egy finn lány... s egy fiú – from Red China, ahogyan itt mondják, a Vörös Kínából. A két fiú fogorvosnak készül, a lány mikrobiológiát tanul. Legutóbb két szovjet diákja is volt a szállónak.
Kora reggel, amikor mi felkelünk, a fiatalok még alusznak. Éjfélig világos van szobáikban, későn fekszenek, s az egyetemi előadások, lent, a városban csak délelőtt tíz órakor kezdődnek.
Nagy gondot okoz nekünk a szobákhoz tartozó konyha, amelyben a diákok többsége maga készíti el reggelijét, vacsoráját. Ebédet az egyetemen kapnak. Sajnáljuk, hogy nem hoztunk magunkkal egypár főzőedényt. Venni kellene, legalább egyet. Ha valahol, hát itt főzhetnénk.

3.


Edvard Munch: Ibsen portréja
Első utam itt is, mint mindenütt, a temetőbe vezetett, s mindenekelőtt Henrik Ibsen sírjához. Norvég ismerőseimnek jólesett, hogy Kis pénzzel nagy utakon című könyvem Ibsen-mottóval kezdődött. Készséggel útba igazítottak.
A temető közelében, még egy sarki fűszerkereskedésben is érdeklődtem, merre tartsak. A kereskedő kijött velem a boltajtóba, és az odalátszó fűzfák sűrűjén át megmutatta az irányt, amerre a nagy norvég nyugszik, a hatalmas sírkert közepe táján. A temető azért ilyen nagy kiterjedésű, mert a sírok között ugyanúgy tartják a távolságot, mint a magánházak között, a városban: mindegyiknek külön, szép kertje van.
Ismét felemelő s egyszersmind lesújtó érzés fogott el: íme, itt állok kedvenc íróm, a Peer Gynt költőjének testi valója mellett, s ő is csak — porlad, porlad. Égnek nyúló, fekete obeliszk tövében, szürkés márvány sírfedőjén neve: „Henrik Ibsen”, alatta idézet: „Hendes sörg war de vander, Som knudred min sti, Hendes lykke de ander, Som bar mig forbi”... „Az Ő gondjainak kínja gyötört utamon, Az Ő boldogsága repített előre utamon". Feleségére, Susannah-ra utalnak e sorok, akivel nagyon harmonikus házasságban élt. Most már együtt is nyugszanak. Susannah Ibsen, meghalt 1914-ben, és fiuk, Sigurd Ibsen, meghalt 1930-ban.
Szívesen kimentem volna Grimstadba is, hogy lássam a patikát, ahol Ibsen mint gyógyszerészsegéd dolgozott, sajnos, nem futotta időmből. Helyette elméláztam a szürkéskék, régi, oslói egyetem utcai faliórájánál, amelynél minden délben megállt, hogy utána igazítsa saját, öreg zsebóráját.
Hamsun mellszobra, szülőfaluja
határában
Még egy író izgatta képzeletemet itt, Oslóban: a kesernyés, bosszús arcú, szikár Knut Hamsun, szerettem volna megérteni, kihámozni „tokjából". Ifjú koromban rajongott írója volt az én nemzedékemnek.
Hogyan lett náci-szimpatizánssá az Éhség szerzője?
„Hízeleghetek” magamnak azzal – bár ebben az esetben aligha jóleső érzés – hogy már a harmincas években (az akkoriban megjelent Modern Irodalmi Műveltség Kézikönyvében, amelyben az életrajzokat én írhattam) tartottam eltévelyedésétől: „Hitvallása: a természettel eggyé vált, erős, egészséges ember mesterségesen tisztított kedélye, megtagadva önmagától is a túlzott kíváncsiságot a társadalmi és gazdasági viszonylatok iránt. Hivatásos lelki turista.”
Azt mondják róla itt: hiszékeny ember volt, a pénzzel sem tudott bánni, azt a keveset is, amit húsz évvel fiatalabb, szigorú élettársa a hatalmas, írói jövedelemből nála hagyott, szétosztogatta a szegények között. És hogy a dél-norvégiai kis Norholmenben, ahol akkoriban lakott, csak náci lapokat olvashatott, külföldi rádiót tilos volt hallgatni, nem tudhatta hát: valójában mit művelnek a nácik. Nagy farmja volt – ha nem írt, ott dolgozgatott.
Ez mind lehetséges. De azt már jóval előbb, mégiscsak hallhatta, hogy Németországban máglyára vetik nagy író- és költőtársai – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Brecht, Zweig, Hoffmannsthal és annyi más kiválóság – könyveit?! S ha ezek után mégis elment Berlinbe, és Hitlertől kitüntetést fogadott el – nem, erre nincs mentség. (...)
Knut Hamsun kilencvenhárom éves korában, majdnem teljesen megvakulva halt meg, jóval a második világháború után, 1952-ben. Vagyonát elkobozták. Emlékét csak szülőfalujában, a sarkkörhöz közel eső Hamaröjben őrzi egy kis múzeum. Oslóban semmi. Még egy utca sem. Nem is szívesen emlegetik. Norholmeni sírját sem igen látogatják. A náci inváziót a legtöbb norvég nem felejti.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

2017. február 1., szerda

BENAMY SÁNDOR: Bevezetés az utazás tudományába*

Üdvözöllek, kedves Olvasó, múlt-és jövendőbeli útitárs, a barangolás, csatangolás, kóborlás s más, hasonló semmittevés közös szeretetében.
Azaz – dehogyis, semmittevés! Látni – nincs ennél nehezebb.
Egyik érdemes képzőművészünk valamikor „látás-iskolát” akart alapítani.
„A nézést tanítani kellene”, hirdette. ,.A festőknek általában azért nehéz a helyzetük, mert a szemlélő csak nagy ellenállás után fogadja el, hogy valaki az ő képleti világát megzavarja. Az ember nem akar látni. Befelé fordult szemmel éli világát, végeredményben az anyaméhben marad egész életében...”
Azt látni, ami valóban ott van, s nem magunkat, pillanatnyi hangulatunkat is benne – nemes feladat.
Ki hetven dollárral kelsz útra, légy hálás a sorsnak, amiért – ha sajnálatosan rövid időre is – megszabadulsz anyagi függőségeidtől. Agyad a minimális táplálkozástól csodálatosan frissé, befogadóképessé válik. Nem terheli a sok magyaros, zsíros étel, a nehéz hús, a főtt tészta, a tömény kenyér. Jól tudod, hogy a szó hazai értelmében egyáltalán nem ebédelhetsz. Ezért aztán nem is gondolsz az ebédelésre. Tiszta időnyereség ez megrögzött étkezési óráink táján. Előtte nem tervezel magadnak menüt, utána nem bágyaszt el a sok toxin, az ételek átkos salakja-mérge. Tiéd a délelőtt java és a kora délután is, mely napszakaszt otthon – valld be – kókadtan töltöd. Hogy ébren tartsd magad, odakint nem kell vedelned a feketét, mert – nincs mitől ellustulnod.
Szállásodra sem sietsz haza esténként. Oly szerény, épp csak alvásra való zugot birtokolhatsz – legényszálláson, diáktanyán, turistaotthonban, misszióshotelben –, hogy inkább kimaradsz későig. Hazaérkezve, majd jogosan büszkélkedhetsz: láttad a világvárosok éjszakai életét...
Igaz, lábizmaid néha rakoncátlankodnak a sok gyaloglástól. Ám csak gyalogolj. Akár tíz kilométert is egy nap, ha kell. Csak így látsz: mindent, így ismered meg á várost, az embereket. És ne egy hétre menj. Ne kettőre. Hiszen az oda-vissza utazással amúgy is elvész néhány nap. Húzd ki három hétig. Oszd be pénzedet három hétre. Meglásd, ha ügyesen gazdálkodsz, hetven dollár kint is szép pénz.
Ne vedd szerénytelenségnek: tanulj a tapasztaltabbtól.
Működtesd emlékezőtehetségedet. Készíts fejedben térképet, például – a padokról. Hol lehet ingyen leülni. Ez nagyon fontos. Mert kávéház, vendéglő teraszára – értesz, ugye – nem telepedhetsz. A padokon azonban időnként mégis kipihenheted magad, új erőre kaphatsz. Jegyezd meg a parkokat, mert, teszem azt, Londonban a dús, bársonyos fűre le is fekhetsz, alhatsz egy jót. Az angolok is ezt teszik ebédidőben, utána visszamennek a munkába.
A sok kalandról, amely – épp szerény eszközeidnek hála – adódik, ehelyütt nem szólok. Olvashatsz róluk később eleget. Ha egyikük-másikuk bosszantó, idegesítő is abban a pillanatban, nemsokára agyonkacagod magad, ha rájuk gondolsz. Itthon, az idők múltával, még meg is édesül mind.
Én – megmondom őszintén – nem irigylem a vaskos pénztárcával utazgatókat. Lehet, hogy több kulináris élvezetet szerezhetnek maguknak – lakmároznak, vásárolgatnak –, ám hol marad mindez az arcod verejtékével, gyomrod korgása árán megszerzett, százszínű gyönyörűség mögött! Ki adja az autózóknak az agyonra gyalogolt, szédültre látott nap utáni, esti elfáradás jóleső zsongását! És felhangzott-e valaha e metropolisokban lelkendezőbb „heuréka!” annál, mint amit mi hallatunk egy olcsó kis csehó váratlan megpillantásakor!?
Jaj, de nehezen szokom majd meg a finomkodó, vasalt utazást, ami ránk vár. Mert bizony, elmúlik világjárásunk e mostani, regényes módja. Megyünk feltartóztathatatlanul a jólét felé, s majd mesélhetünk unokáinknak! Ők unottan lóbálják majd lábukat a hálókocsik pamlagáról, adják hordárnak bőröndjeiket, lebzselnek hangulatvilágítású éttermekben, s talán meg is tudnak egyet-mást, amit idegenvezetőjük kegyesen eldarál nekik. Ám – ismét és újra mondom –, hol lesz ez attól az élményvagyontól, amelynek minden kis darabját oly kedves-keservesen, oly feledhetetlenül saját magunk kapartuk össze!
Üdv hát a hetvendolláros világjáróknak, az emberiség majdani határ és útlevél nélküli világjárása úttörőinek!


* Előszó a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményéhez

2017. január 29., vasárnap

CSEKE PÉTER: Kufstein - képekben


























Farkas József György:
Magyar rabok Kufsteinban

Ausztriában, Salzburgtól Innsbruck felé, nagyjából félúton magasodik Kufstein vára, a magyar történelem egyik rosszemlékű helyszíne. Tirol tartomány határán már messziről feltűnik a városka jelképévé is vált kufsteini vár. Először 1205-ben említik egy oklevélben a regensburgi püspökök tulajdonaként, később megosztották a bajor hercegséggel, véglegesen 1814 óta van osztrák kézben.
A vár leghíresebb része a Császártorony (Kaiserturm), melyet 1518–22 között I. Miksa építtetett, ez egyben Kufstein jelképe is. Számos politikai foglyot hurcoltak oda a Habsburg-birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi országából, így sok magyart is. Jelenleg a toronyban az ott bebörtönzöttek emlékére kiállítás látogatható, megtekinthetők a cellák, feltüntetve, hogy melyikben ki, mikor és meddig senyvedt. Az egyik helyiségben rövid filmet vetítenek az ott raboskodókról, magyar nyelven is.
A jeles személyiségek közül érdemes megemlíteni Kazinczy Ferencet (1759–1831), a magyar irodalom és a nyelvújítás meghatározó alakját. A Martinovics-féle összeesküvőkkel fenntartott kapcsolatai miatt perbe fogták, előbb fejvesztésre, később – kegyelemből – várfogságra ítélték. A brünn/brnói Spielbergbe/Špilberkbe, majd 1799-ben Kufsteinbe szállították, ahol egy évig raboskodott, utána (a közeledő napóleoni ármádia elől) Munkácsra vitték. Börtönéveit „Fogságom naplója” című könyvében összegezte.
A magyar történelem jeles alakjai közül  a kufsteini börtönben „vendégeskedett” idősebb Wesselényi Miklós, „a zsibói bölény”, Szentjóbi Szabó László költő, magyar jakobinus (ott is halt meg 1795-ben), az 1848–49-i szabadságharc számos tisztje, sőt, olyan neves honleányok is raboskodtak falai között, mint Leövey Klára pedagógus, Teleki Blanka grófnő (mindketten a negyvennyolcas forradalommal kapcsolatos tevékenységükért).
Kufstein lakója volt a hírhedt betyár, Rózsa Sándor (1813–78) is, aki a dél-alföldi „akcióival” szerzett kétes hírnevet magának, ám sokat lendített (el)ismertségén, hogy 150 tagú szabadcsapatával beállt a 48-as honvédseregbe. Világos után ezért is keresték, de csak egy 1872-ben tartott perben sikerült végérvényesen elítélni – életfogytiglanra. Egy évet húzott le Kufsteinben, ő volt a várbörtön egyetlen köztörvényes foglya, akit állítólag láncra verve mutogattak vasárnaponként a városka piacterén a borzongó közönségnek…

Forrás:  Magyar emlékek a nagyvilágban










Rózsa Sándor börtöncellája




















Verseghy Ferenc: 
Szentjóbi Szabó László' halálára

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
   elköltözött az Alkotónak
      szent kebelébe Szabó barátunk!

Tsendes könyek köztt képzelem untalan'
mikint ohajtá: hogy remegő kezét
   búcsúzva még egyszer tehesse
      holta előtt szeretett kezünkbe.

De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytől elkülönöztenek,
   nem engedék meg, hogy halandó
      karjainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt a' komor éjszakát
   reménnyel áltató beszédnek
      váltogatási között kiültem!

Benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
   vég csókomat. Tebenned élt még
      énnekem, alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodonn kivül
érette váltig csüggedező szemem,
   csak bús nyögése tűnt be hozzám
      rejteke' réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indullyatok meg társotok' alkonyán,
   sirassuk eggyütt, kik köz okból
      mennyei szíve miatt szerettünk.

'S ha majd az enyhültt sors' könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit
   szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
      hempelyedő vizeken lefollyunk,

menjünk el eggyütt szent maradékihoz,
's öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit,
   könyzáporinkkal megjegyezvén
      hantföldelét elaludtt öcsénknek.

Ő majd lebegvén arczulatink között,
nedves szemünköt nyögve törülgeti,
   's érette sínlő szíveinket
      mennyei csendgyeivel megáldgya.

De ti, Tirolnak jámbor öregjei!
e' néki szenteltt földre ne lépjetek,
   hanem, ha néma tisztelettel
      mint örökös siralom' helyére!

Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei
   szelídnek, ah boldogtalannak,
      tett egyedűl az agyas Szerencse!


(1795.)