2018. június 23., szombat

HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (1)

Életében közel egy évszázadnyi tanúság volt a brassói illetőségű szerző — a világhírű fotóművész, Brassai édesapja. Pár évvel halála előtt, emlékirataiban (1967-ben adta ki a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó) így summázta életté értelmét: „Elégedett lélekkel távozom: — Sírással kezdtem az életet, s írással végzem." Egyike volt az erdélyi turisztika önzetlen szervezőinek, örökmozgóinak.

JÖN A TURISZTIKA

Iskola és újságírás mellett a legnagyobb élvezettel és odaadással a turistaság ügyét szolgáltam. Míg ez a szolgálat egyelőre teljesen magánügy volt, miben velem, csak családom tagjai, néhány tanártársam és más hegymászó barátom osztoztak, mihelyt az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, dr. Gombos F. Albin eltávozott a városból és, helyébe engem választottak meg elnöknek, időm és erőm java részét a turistaélet fellendítésének, a, havasi világ feltárásának, s elsősorban a Brassóhoz közel 'fekvő Nagykőhavasnak szenteltem. Programunk kapcsán sorra következtek a gyakorlati következmények.
Még mint az EKE brassói fiókjának elnöke e tisztségem viselését egy adott pillanatban, mikor a politikai és társadalmi életben szerkesztői és újságírói tevékenységem, több vezető egyéniséggel hozott összeütközésbe, összeférhetetlennek és az egyesületre károsnak láttam és lemondani készültem. „A tisztújításra kerülvén a sor (Brassói Hírlap, 1911. január 15). Halász Gyula, főreáliskolai tanár kérte, hogy válasszanak helyette más elnököt. Farmos L. főmérnök és dr. Pintér Gábor tanfelügyelő biztosítják az eddigi elnököt, hogy aggodalmai teljesen indok nélkül valók, az EKE minden tagja teljes bizalommal van iránta, a politikai hullámok elsimultak, de 'ha még volnának is, az EKE-t egészen érintetlenül hagyják, és az elnök lelkes, sikeres munkájában részesek kívánnak lenni, őt követni fogják. Halász Gyula e nyilatkozatokból és a közgyűlések rokonérzéséből és bizalmából azt a kötelességet meríti, hogy a felajánlott tisztet újra vállalja.  Köszöni a kitüntető bizalmat s a tagok további odaadó támogatását."
Első elhatározó lépés volt, hogy a nagyszabású, kiváló sikerrel munkáló, de tőlünk távol eső kolozsvári EKE-től függetlenítsük magunkat. Turista- testvéreim lelkes akarattal járultak hozzá egy új egyesület alapításához, mely csakhamar Brassói Turista Egyesület (BTE) néven rendkivül népszerű lett, s döntő befolyást gyakorolt a helyi turistaság előmozdítására.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület vezetősége, melyet egy ideig M. Kovács Géza főtitkár és Merza Gyula képviseltek, nemes önzetlenséggel és megértéssel fogadta az elszakadás tényét.
Az új brassói egyesület nemsokára a vidéket is, teljes lélekkel Csík vármegye turistáit is bevonta tevékenysége körébe. További lépésünk az Erdélyi Turista című negyedévi folyóírat megteremtése volt, Halász Kálmán építészmérnök és Székely Géza tanár szerkesztésében. A finom ízléssel és nagy gondossággal szerkesztett negyedéves képes revü, melynek működését vállalataink és kereskedőink hirdetései megkönnyítették, a BTE népszerűségét és munkája sikerét nagyban elősegítette. Szemlér Ferenc néhány szép versével is táplálta lapunkat.
Menedékházunk Bácsfalu község tevületén, egy buzogó forrás mellett, pompás környezetben, Balázs Kálmán építészmérnök tervei alapján és állandó ellenőrzésé mellett a több mint ezer tag évi díjából, a brassói Népbank és más vállalatok adományaiból és kibocsátott részvényeiből, az elnök, Puskás Kálmán alelnök, Kocsis Béla s néhányi lelkes társuk egyéb gyűjtéséből összejött másfél millió lejből épült fel, Gödri Márton bácsfalusi építőmester munkájával, a helyszínen égetett téglával és Bácsfalutól ajándékozott fával. 1924-ben adatott át a turistaforgalomnak. . .

ÉLET A NAGYKŐHAVASON

A nagykőhavasi turistaház felavató ünnepsége ezernyi turista részvételével folyt le. A hivatalos megnyitót Muntean Péter vármegyei aljegyző mondta, nekem az ünnepi  beszéd jutott, melyben köszönetet mondtam Bácsfalu  községnek a telek átengedéséért, a faanyag ajándékozásáért, Halász Kálmán építészmérnöknek, fiamnak az épület díjtalan megtervezéséért, s a munka áldozatkész ellenőrzéséért Gödri Mihály építőmesternek, valamint mindazoknak, akik e hasznos turistaház felépítéséhez és berendezéséhez áldozatukkal, részvényvásárlásaikkal hozzájárultak.
Örömmel tapasztaltuk csakhamar, minő mágnesi erővel vonzotta fel ez a fordulat a városbeli népeket. Nemcsak a több mint ezer tag, ami abban az időben még hallatlanul magas szám volt, de a valóságos népvándorlás, mely az 1600 méter magasságot vidáman megmászta, korszakalkotó eseménynek bizonyult. Általános kivonulás volt, százával kapaszkodtak fel és gyönyörködtek a ragyogó hegyvidékben, a festői sziklacsoportokban, a pompázó havasi rózsákban és az új turistaház tágas és tiszta konyhájában, melyet Molnár Mihály és neje a turisták nagy megelégedésére ízes ételek készítésével vezetett. A turistaháznak nyolc szép, kényelmes szobáján kívül még kis könyvtára is volt.
S hát az estéli táncok, az egymásra talált párok, akik a 'hegymászástól kipirulva és kifáradva léptek a gyönyörű parkettjére. (Szóváltás helyett nem egy jegyváltás is történt.) A kövér Ciurea, ügyvéd, primar vagy prefekt, hogy járta a csárdást! S Lepadatu, a volt pénzügyminiszter, brassói háztulajdonos, hányszor járta meg a Nagykőhavast! Tömegével látogattak meg bennünket, a mi hegyünket, amiről Szemlér Ferenc, a Nagykőhavas szerelmese reám vonatkozólag ezt írta az Előre 1964. szeptember 5-i számában, Az én hegyeim című naplójában: „Ilyenkor jövök aztán rá, hogy ez az én hegyem igazából a másoké! (Mondják, azoké, akik menedékházát felépítették. Vagy azé, aki az egészet kigondolta, irányította, végrehajtotta. Ez a menedékház a jelenleg 90 éve felé járó Halász Gyula professzornak köszönhető. Annak idején, . harmincas évek elején ő járt minden után, ő terveztette meg — ingyen — építészmérnök fiával, ő lelkesített fel bennünket a közös tevékenységre, és ő szerzett hozzá pénzt is. Az övé minden érdem. Tehát a hegy is — gondolom magamban.)"
Én meg gondolom magamban, ez a költő a tolla hegyével, ami az ő igazi hegye, túlrajzol engem. Mert költött dolog — kedves, jóhiszemű, jóakaró —, hogy én végeztem mindent. A valóság pedig az, hogy nem egy ember, hanem egy közös gondolat, egy közös akarat és elszántság alkotta meg. Született magától, mindenkitől s teremtett egy  reformkorszakot a brassói szegényes turistaság életében...
A turistaház régebbi vendégkönyvében olvassuk, hogy a hazai turisták tömegein kívül Czernin gróf osztrák — magyar külügyminiszter, a bukaresti belga követ, a német katonai attasé, „eine fesche Wienerin", bécsi, gráci, budapesti, varsói, berlini, stuttgarti, konstantinápolyi, angliai és párizsi látogatók is felmásztak a Nagykőhavasra.

A VALÓDI TURISTASÁG

Az Erdélyi Turista 1929 december havi I. évfolyama 3—4. számában „Az erdélyi turista." címen az alábbi vezető cikket írtam, ami ma is még, sőt talán inkább, mint valaha, a jelen nemzedéknek is szól:
„Régebben általános szokás volt, hogy egy több órás kirándulást a zöldbe turistateljesítménynek tekintettek. Ezek a túrák a turistaság karikatúrái voltak s ma még inkább azoknak ítélhetjük.
Sőt, nehogy elbízzuk magunkat, a turistaság fogalma még azzal sem határozódik meg, hogy egyesek vagy, csoportok, felruházva a turistauniformis díszeivel, az összecsukható evőeszközökkel, tartalmas és terjedelmes hátizsákkal s ezerféle specialitással, ami mások bámulatát, sőt irigységét is felkelti, felkapaszkodnak a havasokra, vagy mélyen behatolnak az erdőségek sűrűjébe.
A turistaság ennél is jóval több. Nemcsak a tüdő és a tréning teszi, ami mindenesetre jelentékeny mozgató erő, hanem elsősorban a lélek, a természet szeretete, a kivételes, a rendkívüli vágya, az akarat nehézségek leküzdésére, a beleolvadás egy olyan világba, ahol szent némaságban beszélhetünk az örök istenivel, s ahol jel nélkül, szó nélkül, mozdulat nélkül mindent megérthetünk s önzés nélkül mindent a magunkénak mondhatunk.
Az a turista, aki a lelkével lesz azzá s nem csupán az erős és edzett inaival, aki nemcsak azért tör fel a magasba, hogy egy pózoló pozícióban a fotografáló masina elé álljon, hanem, hogy énjét kitárja a szabadságnak s megteljék annak a gyönyörűséges allatával, aki egy szép kiránduló napért mindent képes feláldozni, de ezt a napot nem áldozza fel semmiért.
Még ennél is több a turista, a turistáskodás, a turisztika.
Annak a földnek, annak a vidéknek, annak az országnak a szeretete, ahol élünk, amelynek javait élvezzük s amelynek javára munkálkodunk, amelynek a megismerése, a feltárása, a természet kincseiben való elmélyedés, az értük való odaadó vetélkedés, a szépségeik után való vágyakozás, az áthatottság, amellyel bennük gyönyörködünk, a gyönyör, amellyel szeretni és szolgálni készek vagyunk, a fizikai, szellemi és erkölcsi áldozat, amit ezért a megismerésért, ezért az egybeolvadásért, -ezért a tiszta és nemes élvezetért hozunk, az az igazi turistaság.
Szeretni a természetet és benne a szabadságot, kibányászni belőle a rejtett drágaságokat és azokat szétosztani a kényelemben és közönyben tengődők között, leszállni a titkok mélységeibe' és fölemelkedni az elérhetetlen magasságig, eltávolodni a mindennapitól, az emberek tömegétől, a zúgó, zsibongó, vergődő, viaskodó világtól s mégis szeretni, átölelni őket a testvériség együttérzésével, ez a turista, ez a turistaság.
Azok vagyunk-e hát, a fogalom e tágabb értelmében.? Nem hiányzik-e belőlünk még az igazi turista ihlete, heve, meggyőződése és áldozatkészsége? Át tudjuk-e adni magunkat egészen az ügy érdektelen szolgálatának, az emberi civilizáció és kultúra parancsoló feladatainak? Van-e olyan fontos ránk nézve a természet mindenhatósága, mint a szöges sportcipő, és tudjuk-e becsülni annyira hegyjáró embertársainkat vagy akár a völgyben alvókat, mint amennyire nagyra taksáljuk a hideg, habos sört, amivel a turistaház kínál?
Sok minden formaság és belsőség azt bizonyítja, hogy még nem vagyunk egészen tisztában a turistaság igazi fogalmával; hogy még sokat kell járnunk, különösen eszemet magasságokban és erkölcsi mélységekben, hogy a valódi turistaság lényegéhez jussunk…"

VÍZESÉS A NAGYKŐHAVASON

A Brassói Turista Egyesület által forgalmassá és népszerűivé tett havas legérdekesebb vonzóereje az úgynevezett hétlétrás vízesés, melyet négy fiatal szász turista, Samhammer Raymund és Frigyes, Prox Alfréd és Zetzer Hubert egész terjedelmében fedeztek fel, s melyet a BTE a havas megmászása új útjelzőjének avatott. Erről a megragadóan szép helyről írta Székely Géza, az egyesület titkára, lelkendezéstől  áthatott költői s egyben gyakorlati ismertetését:
„Sűrű, dohos erdők, irtások, sziklaszálak, kidőlt, korhadt faóriások, vígan csobogó csermelyek mellett megyünk el (a Sipoly völgyében). Egy helyen zúgás üti meg a fülünket. Vízesés-sorozat közelében vezet utunk. Egymás után öt-hat vízesés fehér sávja és fehéres habja élénkíti a sötét völgy mélyét. Az utolsó, a legnagyobb, mintegy öt méter magasból hull alá... A függőleges sziklafal közepén szét van repedve. Két-három méter széles hasadék sötétlik előttünk. Mélyéből erős zúgás, morajlás hallatszik. Bővizű patak ömlik elő belőle. Sötét, komor sziklafalak kétoldalt. Kétemeletnyi magasak, majdnem összeborulók. Jobbról tajtékozva zuhan alá az első nagy vízesés (4 méter és 80 cm magas). Tőle balra erős létra, melynek közvetlen közelében zuhog alá a második (4 és fél méter) vízesés. Most egy 12 méter hosszú létra. Mellette egy tízméteres páratlanul szép vízesés zuhog alá. Esőszerűen permetezi be az egész szakadékot. Felülről lenézve az az érzésünk, mintha egy káva nélküli kútba néznénk. Csodálattal vegyes félelemérzés vesz erőt a turistán. Tovább is egy érdekes vízesés állítja meg és bámultatja magát. Az alázuhanó víz hossza 9 méter, 80 cm. Egy három és fél méteres fiók-Niagara következik. Fatörzseken átmászva, átugrálva új nagy vízesés elé érkezünk. Tőle jobbra hosszú létra visz a sziklafal tövébe vágott útra. Rögtönzött hidakon átmenve jut el a turista az utolsó vízeséshez. Télen, mint azt a vadászok konstatálták, a víz befagyott, valóságos jégfal képződött, mely a napsütésben soha nem látott tüneményes síneket játszott a szivárvány valamennyi színével. A további munkát nagyrészt kereskedő és iparos ifjak végezték, lelkes odaadással és igazi turista lélekkel."

(Befejezése következik)

2018. június 18., hétfő

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (5)

Hajózom a fekete tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leirása. Török ebéd
a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok.

Tengeri zivatar.
Hajóm vizen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.
Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.


Török uraság és magyar harcos
A tenger szép, csendes mint egy tó, tiszta mint egy kristály-tükör; soha szebb zöld szint nem láttam.
Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros szinben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit híiladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyeritő fuvását s a két kerek hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel meritgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal száritgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna. Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, franczia, belga, hollandi, s átalában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel, mind hasonlitának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűr ujjasában s prémes sipkájával ; az arnót himzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű czirkassz , kinek domború mellét puskatöltvényekkel tele tölcsérek boriták ; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a persa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas ; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres feszéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszin bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatu magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről Ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födélén felállított két sátorbul ki-kijövén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekkép az egész jelenetnek a titokszerüség ingerlő báját kölcsönözték. Mind ez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.
De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könnyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mind ezek fölhalmozva s elrendezve lévén, jött két fekete herélt, s utánok tiz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, shálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvenczei valának.
Utánok, mintegy tiz perez múlva, a basa két neje jött, kiket a heréitek mély hajlongással fogadtak s kisértek. Szépek valának-e ? nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása, mindenesetre sok kecset engedett gyanittatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló szinü s kelméjü öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlit, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe huzatnak; öve egy keskeny shálból állt, mely kétszer kerité a csipőt körül, s mely mellé a himzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola szinü galléros bő köpeny (feridzsi) elfódte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s mig a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leesék, s igy akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arczát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel irt barna kör még ragyogóbbakká tőn.
Ábrázataikat a török nők két fátyollal boritják be, egyikkel az arcz alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös feszből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer kerittetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek.
Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.
Odaliszk
Midőn a bájteljes asszony eltűnt a kapitány szobájába, ki azt udvari készséggel a basa háremének átengedte, ime jött maga a basa. Ez egy alacsony, zömök ember volt, léptei illedelmesek, tekintete nemes és nyugott, magatartása méltóságteljes, nem kevély, sem nem hideg, inkább egykedvű; kifáradt, méla, tetőtül talpig egy nagyúri alak, nem termete, de arczának fönséges kifejezése által. Hófehér és sok mindenféle élvre mutató arczát hollószeg bajusz és szakái, mely kenőcsöktül illatozott, árnyékozta be, mik közé itt ott szórt egyes ősz szálak mint megannyi ezüst fonalak vegyültek. Leberetvált fej búbján gondolatlanul lógott a veres fez nehéz selyem bojtjával, katonai kabátján vakitólag ragyogott a gyémántokba foglalt nizám-rend csillaga, vállain egy arab divatu fehér burnusz lengett, göndör durva selyemből szőve. Keze fehér, kövér és puha volt, mint  legszebb asszonyé, s alig lépett a számára kiterített drága szőnyegre, alig telepedék le keresztbe vetett lábakkal, azonnal övébe nyúlt, s levévén aloe fából csinált olvasóját (teszbih), azt kéjelmesen és halkan kezdé morzsolgatni, szép, de mintegy kihalt szemeit rajtunk utasokon körül hordozván, oly érdektelenül, mintha mi nem néznők őt, hanem csak ő nézne minket. Ez igy tartott egy negyed óráig, midőn a basa a napra föltekintvén, látá, hogy az imádkozás ideje megérkezett. Inte fejével, s egy szolga rézmedenczében vizet hozván, miután szertartásosan megmosakodott volna, köpenyét maga elébe leteritvén, arczczal délkeletre fordula, a földre leborult, aztán majd térdére, majd egészen fölemelkedett, ismét le borult, s mellén keresztbe tett kezekkel végzé imáját.
Tolmácsán kivül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi hasi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol.
Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kináltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (czukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy iiju olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jővén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tüztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyujtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedelmi szabály. Utána tüstént jőve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velök, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa ép oly szertartással nyujtatik át, mint vétetik vissza üresen, t. i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szivére tévén, igy adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképen teszi rá, s igy nyújtja át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna.
Napközben megismerkedvén a tolmácscsal, ki születésére görög volt, de francziául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szivék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama hires Küprili nagyvezéré volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Szigeth hőséé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert czimerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni.
Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztete hozzám, mik nagy itélőtehetségre s érett, tiszta, messzeható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes czélzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.
Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szükebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan észszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek,
czélszerünek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántorittatni. Ok bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem theoria emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, igy megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben a mi jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, mi által Európában a török s a musulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basávali beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból itéi meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Ugv látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: „szólni ezüst, hallgatni arany”, és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t. i. »Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással ; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat.
A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szives volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghivni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érczlap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a piláfot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga czinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, migegy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s Ízletesen himzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk. A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván : „Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!“
Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, — vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélbe ízletesen takarva (neve: dolmász) — túrós lepény, — olajba főtt hal, és kaviár, — gyomorerősitő s ingerlő szalszifik, — sütemény lisztből, vajból és mézből készítve, — egy más sütemény, mely föl volt czifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve, — rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott, — végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt, mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben épen nem iszik, hanem ebéd végével merit egy pár kanállal ama becses kos abból (szorul szóra kedves viz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint czukorból s gránátalmából, őszi baraczkból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér újjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s izletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez u r i ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, a mihez nem szoktak.
A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván : ,,Hálát mondok Istennek, a világ urának !
Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni. Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohammed értesittetvén, mikép több követői tobzódásnak adták volna magukat, igy nyilatkozók a boritalról:
,,Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden fórtelmek atyja. Mely perczben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak.”
Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hivott, (a magáét, mint emlitém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes cyprusi palaczk bort jó kedvvel kiüriténk.
Midőn újra a hajófódözeten valánk, hova éjjeli hüs léget szivni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolcz hurozatu lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek íénylettek. A török nagy urak az élet minden
gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos bokrétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kivül van, az házaiknak csupán előpitvara, — ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi uj meg uj ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánczczal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az ur, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karoka szerelem s élvezet puha‘selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.
Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának huzva, a sugár árbocz végéről a hosszú zászló nem tartatván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkány zatr a dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngetyüs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. „Hallgassuk, mond a tolmács, a persa lány énekel, ki a basa kegyencze. És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érczes, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s igy kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelidebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melódia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különbfélekép változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár vig, bár bús themát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is…
(...)
Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, kölönöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri szinpadon vonultak át felh évült phantásiám tarka alakjai. S akármerre forditám szemeimet, mindenütt egy uj világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odaliskok (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete heréit álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyaláéban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kivüle és kivülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kisértetét vörösen vilá-
gitá meg.... Végre én is kifáradtam virasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.
Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivitó füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kóngása fólriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajóficzkó, mint egy bérezi viszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rivás, nyögés, ropogás közt a kiásott sir űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bármint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.
Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szivünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy kiki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol ? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? az enyimet elhagytam. Hajlékot? azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? egyetlen sajátom: a sirhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? ha vannak, azok otthon vannak, — hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot ? ezt ember egyedül honában élvezheti... Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállók mint egy fészektelen madár, megyek czél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, mig végre elhal.
Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek ? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? honában az ember szinte hamar elfelejtik.

Forrás: Utazás Keleten a világosi napok után. I-II. Pest, 1870. Kiadja Ráth Mór

2018. június 11., hétfő

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (4)

Márcz. 26.
Keleti öltözet, török mosé és temető, sírok a házi kertekben. Vonzalmam mindenhez, mi keleti, egy neme a titkos ős honvágynak

Régi török bazár
Lelkemből megutáltam Nyugat-Európa városait szemlélgetni. Ki egyet közülök látott, az valamennyit látta. Csak a részletekben különböznek egymástól, de mint egész, ugyanazon jelleggel birnak. Egyik nagyobb, másik kisebb, egyik tisztább, másik piszkosb, egyik ódonabb, másik újabb, egyik csendesb, másik zajosb, de valamennyi azon egy színnek, hangnak, alaknak alig észrevehető változata. Hasonlítanak ezek ama leánytestvérekhez, kik különbféle kelmékből varrott köntösökben jelennek meg, de arczaikon a családi rokonságot azonnal fölismerhetni.
S akárhova fordulsz, mindenütt ugyanazon förtelmes európai divattal találkozol; a ruhákban mindenhol azon feszteljes szabás, azon fekete és sötét szin uralkodik. Ha a férfiak feketébe burkolt holló s varjú seregét kellemes nőink lebegő, ragyogó és színes öltönyei nem tarkitnák s elevenítenék meg, városaink kolostorokhoz hasonlitnának, melyeket komor szerzetesek laknak.
Én azt hiszem, Isten azért teremté a különböző színeket, hogy azokat ruháikra alkalmazván az emberek, bennük ékeskedjenek. Nemde követendő mintákul alkotá a természet a különböző szinű tollakkal fölékesitett madarakat ; és minden szál virág, nem egy-egy felhivás-e, mely utánzásra inti az embereket? Ha azon teremtményeket, melyek szabad akarattól megfosztvák, a teremtő a változatosság törvénye szerint ruházta fel, e példa az utat nemde az embereknek jelöli-e ki? Mint sok másban, úgy e részben is kelet népei hivebbek a természethez.
Mig a nyugot-európai ember fekete és szűk öltözetében egy-egy szomorú sírfa gyanánt áll előttünk, kelet lakosai lobogó és tarka ruháikban mint lengő zászló tűnnek föl. S ha az öltözködésbeli szinvegyület nem mindig művészi, de mindig érdekes, ha sokszor különcz, de egyszersmind eredeti, ha néha kiáltó, de mindig életteljes, ha gyakran tarka, de soha nem harmoniátlan, kivált, ha nem az egyeseket, de a sokaságot tekintjük. S mi legérdekesb s legfontosb, az öltözet itt keleten, épen mivel
szabad s egyénileg változik, igen jéllemzi azt, ki mi szint visel. ízlés s jellem között van bizonyos titkos rokonság, s ez utóbbi ott, hol a divat, legalább a színekre nézve, korlátlan szabadságot enged, először is ezek megválasztásában nyilatkozik. Azon esetek csak kivételek, midőn valaki a jellemnek ellenmondó színeket választja, rendesen mindenki azon színeket ölti magára, melyek lelkének s érzeményeinek néma tolmácsai. Itt keleten minden ember lelki tulajdonainak kitűzött zászlója azon szin, melyet öltözetén visel. A durva szivün a vörös, a jámboron a fehér, a békeszeretőn a kék, az önzőn a sárga, a hiún a tarka szin a túlnyomó, kiki öntudatlanul azon színbe öltözik, mely lelkületének színe. Európában csak a nemzeteknek, itt minden embernek van választott színe.
Valóban itt, csak itt keleten szép tünemények a férfiak, méltóságteljes turbánjaikkal, lengő köpenyeikkel, hímzett ujjasaikkal, ragyogó fegyvereikkel, körülszúrt öveikkel, bő bugyogóikkal; midőn a ragyogó nap fényében a piaczon s tengerparton gyiilöngve tolong a nép, egy tarka virágsereget képzelek szemeim előtt hullámzani.
Európai embernek fényes ez mint egy ünnep, de ez ünnep itt mindennapos. S a jelenet különösségét az elfátyolozott nők serege csak öregbiti, bennök nem egy-egy rabnőt, de egy-egy elfedezett papnét, egy szentséget szemlélünk, kit látunk, de nem ismerünk, kinek hajléka egy templom, hol a fátyol róla, mint a bálványról, csak az avatottnak hull le.
Engem a török nép, e keleti faj, mely phantastice öltözik mint a mezők virágai s az égnek madarai, egészen elbájolt, s elhányván kürtő-kalapomat s a nevetséges frakkot, harmad napra szerintök öltözködtem, választván azon színeket, miket jellememmel összehangzóknak véltem. Égszínkék bugyogóhoz violaszin dolmányt választék, zöld övvel keritém körül ágyékomat, feszemből, hófehér musselinnel göngyölitve körül, turbánt alakiték, vállaimra fekete köpenyt ölték, hosszan lelógó selyem bojtokkal, — ez nekem a bánat színe, s az én szívem most búval s bánattal van tele, tehát abba burkolom testemet is. Igy nemcsak átöltözve, de átváltozva járék én Várnában s eljuték oly helyekre is, hova európai alakomban el nem juthattam volna. Elmének a bazárokba, melyekben minden bolt a mi vásári deszka-sátorunkhoz hasonlit, ajtaja felvonható s leereszthető palánkokbul áll, s a fél embermagasságu padozaton keresztbevetett lábakkal s hosszú szárú pipát szíva, azonban dolgozva kéjelmesen üldögél a kalmár vagy mesterember, s türelmesen várja a vevőt, kinek nem örül ha jön, s kit nem sajnál s nem maraszt, ha távozik. Elmenék a kávéházakba, s lábaimrul a papucsot, mint illik, sőt mint kell, leöltvén, a gyékény-szőnyegre keresztbe vetett lábakkal letelepedém, s a czukortalan, de a világon legillatosb s legizesb kávét halkan s csöppenként szörpölgetve, az idegennek nem könnyű nargile-dohányzást tanulgatám. Mint a muzulmánok, három négy óráig üldögéltem mozdulatlanul én is, némán, szótlan, merengve mint ők, élvezve a puha tétlenség gyönyörét, néha-néha egy pillantást vetve a mellettem sakkozókra, vagy hallgatva a mandolint pengető vándor énekes sikoltó dalait, ki egyszersmind a kávéházak mesélője, és a kit a törökök mindig nagy kíváncsisággal hallgatnak.
Török temető Rodosz szigetén
Elmenék az erősségbe is, mely épen a tenger felől igen gyönge, úgy hogy azt 1829-ben a muszkák Jussuf basa árulása nélkül is könnyen bevehették. Bejuték egy gyermek-iskolába is, s örökre fogom sajnálni, hogy nem vagyok festő, s ama tarkabarka öltözetű, halvány arczu, de ragyogó bogárszemü kedves török gyermekeket s közttök a szakálas, turbános és kaftán os ősz iskolamester, ki mérgében köpködve forgatta két ágú korbácsát, vászonra nem vihetem. Sőt egy moséban is valék. Kúpos épület leven, a világ felülről jő bele, boltozatáról néhány mécs függ le; különben egészen üres, sem székek, sem képek, sem szobrok. Minden, a mit benne láték, egy bársonyba kötött korán volt, mely egy cathedraszerii emelvényen fekvék. Egy ilyen mosé a reformátusok meztelen egyházaira emlékeztet. De épen e minden földi dolgok s műtárgyak hiánya az, mi istent juttatja eszünkbe ; hol semmi sincs, ép ott van, s ott is ott van isten, a láthatlan, a mindenütt jelenlévő.
Szóval, én e török világban jól érzem magamat. A mit látok minden uj, mely ahhoz, mit eddig láttam, semmiben nem hasonlít. Lak és bútor, viselet és szokás, modor és élet, öltözet és nyelv, ember és vallás, itt mind más. Néha órákig el-elnéztem ama nyúlánk minareteket, melyek a házak közül mint meg annyi jegenyék emelkednek föl, tetejök felé egy karzattal vétetvén körül. Hiszen szép látványok a mi tornyaink is, s harangaink zengése nem báj nélküli, kivált midőn azoknak hangjait az alkony bús szellője hozza füleinkbe; de azoknak nyelve érez, s nem minden ember érti, mit az mond. Ellenben itt a muezzinok naponkint ötször kiáltják le csengő s érthető szavaikkal az embereknek: „Nincs más Isten az Istenen kívül s Muhammed az ő prófétája. Jöjjetek imádkozni. Imádkozni jöjjetek !
S mi szépen s tisztán tartják a törökök temetőiket! — Az emlékek mind kőből s márványból vannak. Többnyire vörös s kék színnel ékesen kifestvék, s a megholt neve, kora, s a koránbul egy vers arany betűvel rájok irva. Illatozó virágok sem hiányoznak, melyeket az élők kegyelete nem felejt el naponkint megöntözni. A férfiak sir-oszlopát turbánok, a nőkét egyszerű lombozatok jelölik, avagy virágok, szőlőlevelek, szőlőfürtök, — a kellem, szelidség és termékenység e jelképei. A temetők nem a városon kívül vannak, mint nálunk, sőt sok család a háza melletti kertben temeti el halottait. Az ilyen sírokon esténkint egy-egy mécs ég; minden este láttam azt égni, mely gazdám kertében volt, mely kert a családnak egyszersmind mulatóhelyül szolgált; midőn a hűs alkony leszállt, ők ott ebédeltek, ott kávéztak, ott dohányoztak. Keresztyén s európai ember ezt alig tudja megfogni; nálunk a vallás a halált oly komor s gyász képekkel veszi körül, s a temető ez által oly undorító s borzalmas hellyé lőn, hogy ahhoz ritkán s ép azért mindig félve s rettegve közeledünk, mig a régiek hamvvedreiket vidám nemtők dombor műképeikkel s szőlőlombokkal ékesiték fel, s a muzulmánok derült színekkel kifestett s megaranyozott siroszlopai fák s kerti bokrok hús árnyékában mint megannyi kioszkok tündöklenek, hol a holtak háboritlan nyugalmat élveznek. Holtainkat mi a városbul számkivetjük, ellenben a keletiek a családi körben megtartják, s velők folyvást együtt lévén, tőlök nem borzadnak. Honnan van e különbség ? Mi jobban félünk a haláltól mint ők, avagy ők inkább bíznak a jövő életben mint mi? Minden esetre mi szánjuk a holtakat, mint szerencsétlen áldozatokat, ők ellenben a földieknél boldogabbaknak hívén, sorsuk rájok nem hat rettentőleg. Innen van, hogy ők kedélyesen mulatnak, vendégeskednek, tánczolnak a sírok közt, és ez nálok nem szentségtelenség, de mi elborulunk s keresztet vetünk magunkra, ha a temetőt csak messziről megpillantjuk, és ez bennünk bizony nem vallásosság, sem nem kegyelet.
De mi engem itt vonz, nemcsak az uj, a szokatlan, a nem ismert, én itt mintegy hon érzem magamat: a török keleti nép, és mi is az vagyunk; egész Európában a török az egyetlen faj az, melyhez minket némi rokonság csatol. Én épen nem csodálkoznám, ha bármely török kitárná karjait, melegen átölelne és testvérének szólitana. Ah miért is valánk századokon át egymásnak ellenei! Ők is, mi is szilárdabban állnánk a földön, mely a két nép hazája. De azon korban a népek csupán a vallásban éltek; melyeket a hit egymástól elválasztott, azokat azon időben semmi más kapocs nem tarthatta össze. Talán itt volna az ideje, hogy vallásainkhoz hivek maradván, türelmesek is legyünk. Ismerjük meg őket és ismerjenek ők meg minket, ez az egyetlen ut feledni a múltat, s kölcsönösen becsülnünk egymást. Ne nézzük mi magyarok, a hun-avarok ivadékai, a törökben csak a muzulmánt, hanem a szomszédot, a rokont és az embert.
Asia, Asia, mikor látom meg óhajtott partjaid? kiálték fel néha, midőn a Várnától balra eső Balkán hegyfokán, mely a zugó tengerre kikönyöklik, merengve álldogálék s szemeimet meresztém a tengeren túli ormokat megpillantani. Én gyermekkoromtul óta egy ellenállhatlan vággyal vagyok viselős, s az: kelet utáni vágy. Kelet a napnak, az emberiségnek, a magyarnak s nemzetségemnek bölcsője, bizonyitja vérem minden mozzanása, hogy én onnan származom, s mi oda vonz, az nem más, mint egy titkos honvágy. Minden, minden akaratlanul felé von, a szép mint a rút, a törpe mint a nagyszerű, a borzasztó mint a csodálatra méltó ; a tengerek, a hegyek, az erkölcsök, a költészetek, a vallások, a hagyományok, a mythoszok, a nyelvek, a történetek. Ha csak nevét hallom emlittetni, ábrándos képzeletemben azonnal megjelennek az arany narancsbokrok, az édes figefák, a terepélyes platánok, a búslakodó cyprusok, ezen annyi elporlott világbirodalmak halotti koszorúi; — a kék papagájok, a zöld, a piros paradicsom-madarak, melyek ide-oda szállongva az égi szivárvány hullongó foszlányainak látszanak; — az idomtalan, de engedelmes tevék púpos hátukkal, a roppant orrmányos elefántok, a sárga oroszlánok lobogó serényeikkel; az égig nyúló Himalaya-szirtek egyrészről, másrészről a végetlen homoksivatagok, melyeken festőileg redőzött bő öltönyben lovagok, karavánok s pásztorok nyomtalan utakon tévelyegnek, kik ez ős világnak harczosai, költői, bölcsei és csillagászai egyszersmind ; képzeletemben megjelennek ama mesés hirü városok, Babylon, Thébe, Palmyra, Memphis, melyek mint némely virágok, úgyszólván egy nap kinyiltak, s a rá következő éjjel már elhervadtak, és most omladékaik a világtörténet kiszáradt folyamának medrében egy-egy homokszemeként hevernek; és végre eszembe jönnek ama sok vallások, melyek egymás után következve, egymást fokozatosan felülhaladták; s ugyanazon Istennek, de más-más cultust alapitának; mást Calcuttában s Peking- ben, mást a balbeki bálványos s a hyerogliphokkal beirt thébei templomban, mást a jerusálemi zsidó zsinagógában s az athenei görög Pantkeonban, és mást a stambuli keresztyén szent Sophiában s a mekkai mahomedán moséban.
Asia az anyaország, Európa annak csak egy telepe; ott virad fel a nap; ott állt a tudásnak titokteljes fája; ott virult Éden bájkerte, s csupán kelet lakosainak jelenté ki magát Isten mindenha. Nyűgöt birt felekezeteket szülni, uj vallást teremteni soha nem volt képes. Jól tudom én, hogy kelet a babona, a zsarnokság, a szolgaság, a bálványok, a kegyetlenség, a vadság, a tespedés, a sötétség hazája is, de azt is tudom, hogy az ellenkező végek egymást érik, s hogy miként a növényvilágban a tenyészet ott legdúsabb és legszebb, hol azt legnagyobb rothadás előzte meg, úgy az erkölcsi világban századok homályából rögtön egy-egy világeszme gyűl ki, mely az emberi nemnek, napkint, ezredeken keresztül világít. így támadt a Zendavesta, igy Confucius, így Homér, igy Jézus és végül igy Mahomed.

(Folytatjuk)

2018. május 28., hétfő

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (3)

Várna. Várnai magyar sirhalmok. A régi csatatér. Gondolatok.

Ulászló mauzóleuma Várnában
...Várnába érkezvén, fáradságos utam után első napon magam kipiheném, de másnap első gondom vala a magyarok sirhalmait meglátogatni. Kimenve az erősség északi kapuján, alig pár száz lépésnyire egy lejtős, szűk lapályka nyílik, melyet balra a devini tó, jobbra a Balkánról folyó hegyfok véd, mig szemközt és jobbra a szelíden de folyvást emelkedő partoldalakat zöldelő bokrok és fák sűrűn borítják be. Ezen lapályos helyen domborodik a tizenöt magyar testhalom, mint megannyi sir domb. Nem szükséges kalauz, hogy őket fölismerd, ha kebledben magyar szív él, dobogni fog hozzájok közelítvén, ha nem él, alakjuk is mutatja, hogy régi sirdombok. A hely, hol emelkednek, bokrok által nincs benőve, tisztás az, a Magyarország felől jövő szél gondosan megsöpörgeti, s azon tiszta kavicsról és számtalan csigaházról ítélve, mely valamennyit elborítja, azt kell hinnem, hogy a tenger hullámai által felnyomott tó vize néha-néha el szokja özönleni. Némelyiken itt-ott száraz kóró leng, jele, hogy itt az idegenben senki nem gondol velök, mert azon egy pár tövises vadrózsát, mit néhol láték rajtok, nem honleányi kéz, hanem a gondos természet, e közanya ültette, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk. Emlékül róluk egy marok földet hozék el, és egy pár érczdarabkát, kétségkívül valamely magyar vitéz pánczélának töredékét, mit keresni sem kell, oly bőven hever a föld színén.
Mint a keresztyénségnek Calvariája, az izlamnak Medinája, a családoknak temetője van, úgy vannak a nemzeteknek szent mezői, hova fiai búcsúban méltán járnak, mert ott őseik martyrságot szenvedtek. Érezni látszik a föld maga az emberek halálát, mert a sirdombok nemde testének megannyi seb-daganatai gyanánt kelnek-e? Meghalni fájdalmas dolog, s kétszer fájdalmas meghalni győzelem és dicsőség nélkül s eltemettetvén idegen országban, válni ekkép a halál örökös számüzötteivé. Ki ültetne itt sírjaikra virágot? Ki siratná itt meg az ellenséget ? Kinek volna itt szent az idegen bajnokok pora? Ki bírná itt nagy lélekkel a szerencsétlenség e helyét emlékjellel megörökíteni ? Sőt az itt eltemetettek századok óta érezni kénytelenek hamvaikat tapodtatni ép azok által, kiktől meggyőzettek, mig övéik a távol hazában róluk megfeledkezének, a történetírókat és a költőket kivéve, kik a feledékeny népek késő háláinak egyedüli tolmácsai.
S a várnai sirhalmokban nyugvók iránt a történet sem igazságos. Kik adott esküjöket megtörék, méltán lakolának, így szól az, és nem helytelenül, ha az eseményt pusztán erkölcsi szempontból tekintjük. Valóban, ha ok és következmény, erény és jutalom, bűn és lakolás közti kapcsolat a közéletben nem mindig szembeötlőleg nyilatkozik, meg kell vallani, hogy itt a bűn és büntetése kézzelfoghatólag jelent meg, s alig mutat föl a világtörténet hasonló példát, hol azon hibáért, mit egy nemzet elkövetett, érette az oly rögtön nemzetileg is lakolt. A keresztyén és muzulmán becsület s szóhűség mérkőzött ez esetben a világ szine előtt, s a diadal és annak minden következménye a muzulmánoké lőn. Mert ne feledjük el, miképen itt a magyar nép nem saját nevében, hanem mint a keresztyénség képviselője s megbízottja szerepelt, a római szentszék adta elébe a szabályt, ő magát csak ahhoz alkalmazta…
Most itt lévén, e siratatlan sirhalmoknál, mélyebben átvizsgálám az eseményt, s úgy találám, hogy bár a dráma egyes személyeit alárendelt indokok vezérelheték, a magyar nemzetet egy magasb kötelesség érzete lengé át, s ha harczra szállt, azt azért tevé, mivel hivatásának tekinté védeni a keresztet a félhold, Európát Ázsia s a nyugati civilisátiót kelet pusztító hóditói ellen. Úgy, hogy ha a szószegés terhe nyomja is e sirokat, az olyan teher, mint a márványlapé, mely teher ugyan a sirdombon, de a melyre egyszersmind a megholtnak érdemei, s nagy, bár szerencsétlen vállalatai arany-betűkkel följegyezvék. Ne feledjük, s Európával se engedtessük feledtetni, hogy a magyar itt nem mint magyar, de mint európai polgár vérzett el, úgy is kevés szolgálat az, mit Európának azelőtt és azután nemzetleg teheténk.
Hét napig időzém Várnában, s nem mulaszták el egy napot sem ez árva sirhalmokat megtekinteni. Ez volt az én mindennapi bucsújárásom. úgy tekintém magamat, mint a kit a sors ide azért vetett, hogy a nemzet nevében teljesítsem a kegyelet e szomorú tisztét. Ki tudja, hol ér bujdosásimban engem is a halál? s hamvaimnak is jól fog esni, ha hazámfiai közül valaki egykor meglátogatja.
Egyszer este menék ki e virágtalan halmokhoz. Csendes, széltelen este volt, az ég szép tiszta, s a vidéket gyönyörűen világitá meg a bús hold. A völgyet mint egy fekete kőfal, — mint e temetőnek kőfala, — kerité körül a hegyláncz, melynek két vége két bástyaoromként áll a zúgó tenger hullámai felett, melyek a távolban sötéten csillogdogáltak. Rajtok elszórva vitorlás hajók lebegtek, megannyi rémek, melyeknek árboczmécsei mint néző szemek ragyogtanak felém. Előttem az erősség fehérlő fala nyúlt el hosszan, mögüle a városbeli karcsú minaretek emelkedtek a légben magasan, mig balra a devini tó habzott, megvilágítva a halászok fáklyáitól, kik ezeknek fényével halakat fogdostak. Leülék egyik testhalomra, s a szerencsétlen csatának gyászos emlékeibe elmerülök. Látám a fölviradott tiszta őszi reggelen mint öltözik fényes pánczélába a fiatal király, s
mint esik ki apródja kezéből az ezüst sisak, midőn azt átnyújtaná, mint vonakodik megbokrosodott paripája őt hátára venni, mert érzi, hogy rajta a halálba megy, mint szakgatja meg egy hirtelen kerekedett vihar a magyar zászlókat. A számra kis, de bátorságban nagy magyar sereg a völgyben lenn várja a csatát, s felülről a hegyoldalból mint egy felhőszakadás omlik rá, előbb tizenötezer lobogó fehér ruháju ázsiai lovag, s midőn ez visszavereték, hatezer zöldkabátos lovag váltja fel, újabb erővel, de nem több sikerrel. Később, több órai harczolás után, a számosabb ozmanság megdönti előbb a magyar sereg jobb, majd bal szárnyát is, de a nagy Hunyadi János, középen állva, mint a mérleg súlypontja, most annak, utóbb ennek vivén hatalmas karja segedelmét, a törökök kénytelenek lőnek megfutamodni. Az ifjú király vitéz is, bátor is lévén, már addig türelmetlenül áll a helyen, mit neki a csataterv és rangja kijelelt, s ekkor harczvágyát épen nem fékezhetvén, s lengyel testőreitől is a dicsőségben részvételre izgattatván, űzőbe veszi a futamlókat, s Amurát táborához érve, kis erővel a janicsárok még pihent tömegét támadja meg, s azokat kezdetben megrendíti, de ezek magokat újra rendbe szedvén, a csata csak dühösebb s vérengzőbb lőn, a király hívei rakásonkint hullanak a nyilak záporaitól, őt az ellenségtől már senki sem választja el, egy bárdütésre lova összeroggyan, s ő melléje halva terült. Néhány percz múlva levágott fejét egyik dsidán, másikon a megszegett békekötvényt hordoztatá körül Amurát a hareztéren — a török hadsereg örömkiáltásai az eget verdesték, mert e győzelemben ők nem csak saját győzelmöket látták, hanem Allah-ét a keresztyének istene fölött. Ifjú volt Ulászló, még 21 éves sem, termetére magas, szépsége férfias, tekintete bátor és nyilt, dolgaiban munkás, érzelmeiben vallásos, föltételeiben állhatatos, kegyes ellenei, bőkezű minden iránt. Halála a nemzetre nagy veszteség volt. Most itt nyugszik korona és trón, sőt emlékjel nélkül, együtt nyugoszik hiv vitézeivel. De hol nyugszik? Ki tudja megmondani, melyik az ő sirhalma ? S körülhordozám szemeimet, ha vajjon nem találnék-e valami jelre, midőn az esti csend közepette egy zaj üté meg fülemet, s hátra tekintvén, a középső legmagasb halmon egy fehér alakot pillanték meg, mellette egy szürke lóval.
Valóban megijedtem. A holtak képeivel társalkodván, csaknem azt hittem, hogy a holt király alaka jelent meg nekem. De ez ijedtség csak egy perczig tartott, mert mihamar láttam az alakot fehér burnuszábán lovára felülni s mellettem a város felé szótlanul elügetni. Egy török utazó volt.
… A helyismeret hihetlenné teszi azon hadi tanácsot, melyben előző nap azon kérdés felett tanakodtak volna: el kelljen-e a csatát fogadni vagy sem? ha ugyan áll az, hogy az ozmánok nyomról nyomra követték a magyarokat, s este mindig ott tanyáztanak, hol a múlt éjjel a magyar sereg meghála. Várnához jutván a magyarok, itt nem tőlük függött a csatát el vagy nem fogadni, az kikerülhetetlen volt. Hátukban a tenger lévén, jobbukon a meredek Balkán hegysor, a völgyfenékből kivezető egyetlen északnyugati nyílást a török had tartá elfoglalva, s ha a magyar sereg puszta védelemre nem akart szorítkozni, utat vissza Magyarországra csak az ellenség táborán át törhetett magának. Okszerüleg tehát Hunyadit nem vádolhatni azzal, hogy véleménye volt a csataelfogadás; az kikerülhetlen szükség volt. Fontosabb kérdés az: a nemes lelkű Hunyadinak a kötött béke megszegéseben mi része volt? Vannak vélemények, melyek őt ellenzőjének állítják, de bár mint lett légyen, ha ő csakugyan megegyezék, annak okát ismeretes vallásos buzgalmában s a vállalat európai fontosságának fölismerésében kell és szabad keresnünk, s legkevésbbé azon ígéretben, miszerint a visszaszerzendő Bolgárország neki fogott adományoztatni. E gyanút meghazudtolja egész életpályája…

(Folytatjuk)

2018. május 25., péntek

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (2)

Hunyadi János szobra Várnában
Kimondhatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csónakom hintázva indult el Viddin tátongó, de ártalmatlan várágyui alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó vígan ágaskodott, mint egy kipihent mén, vagy inkább dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz, mely felfútt mellével s kiterjesztett szárnyaival úszik a hullámokon, fényes barázdákat hagyván maga mögött. A két török hajóssal nem válthatván szót, egészen egyedül érzem magamat, andalgásaimban senki sem háborított. Egyetlen ismerősöm volt a vén Duna, s ő mormogván, én gondolkodván, egymással mintegy beszélgeténk. Mellettem zúgó hullámai később hagyván el a hazát, és régebben ismervén azt, szólt nekem a jelenről és szólt a hajdanról; Pozsonyról, hol országgyűléseinken nyilván és titkon annyi történt, Esztergomról, mely a magyar keresztyénség Jeruzsáleme, Visegrádról, mely most rom, de egykor tanúja volt fejedelmeink fénykorának, Budáról mely magas ormáról epedve tekint át Rákos emlékezetes síkjára, Mohácsról, a nemzet e nagy temetőjéről, és Belgrádról, melynek bástyáiról örökös fényben ragyog felénk Hunyadi János hős alakja. Kell, hogy szeresse a Duna Magyarországot, ennek áldott térein s regényes hegyei közt folyva éli ifju és férfikorát, annak határain túl egy gyermek, még emlékezet, határain innét egy agg, már remény nélkül. Ezért magyar folyamnak kíván ő neveztetni, s ám nézzük hazánk térképét, és látni fogjuk, folyása rajta mi nagy tekervényeket csinál, hogy mennél később váljék el kedves földétől.
Utunk Nikápoly, Sistov, Rusztsuk és Szilisztria várai alatt vitt el, melyek romlottan szinte egy szebb múltat gyászolnak, s három napig sem kellett volna hogy utunk tartson, ha a szélvész több ízben meg nem gátol. Ilyenkor a veszély nemcsak abból állott, hogy a gyönge sajka elmerülhetett, hanem hogy a vihar az oláh partra vethetett ki, hol az egészségi őrök puskalövéssel fogadtak volna. Egy ilyen vihar elöl egyszer egy szigetbe menekülvén, ott egy napot és egy éjet tölténk. Hajósim a csolnakot szárazra vonván, tüzet rakának, s mivel kávét, czukrot, dohányt bőven hoztam magammal, keresztbevetett lábakkal mellé telepedének, s hol a kávét szörpölgeték, hol dohányozának, s ha mindezzel eltelének, ama török olvasót morzsolgaták ujjaik közt, mi nálok vallásos gyakorlat és időtöltés egyszersmind. A töröknek kevés szüksége van, ha kevés az, mivel bir, de nálánál egy faj sem ért jobban sem az élvezéshez, sem a nélkülözéshez.
Én pedig e szigeten különösen boldog valék. Csüggedt s borult kedélyállapotomhoz ép e robinzoni helyzet illett. Egészen bús merengéseimre valék szorítva. Követém a felhők könnyű utait magas röptűkben, hallgatám a hullámokban halászó sirályok panaszos hangjait, néha egy bokor zörrenése ijeszte fel, melynek ágain nem ismert vad tört keresztül, egyszer egy madár búgása voná magára figyelmemet, mely a fölöttem emelkedő terepély fa ágai közül szólalt le. Föltekinték, s im egy erdei madarat láték fészkében gunyasztani. Nemde e fa a te házad, gondolám magamban, és e szigetke a te hazád? Köröskörül vannak magasb hegyek, nagyobb erdők, kedvesb ligetek, lombosabb fák, s honnan van, hogy te hive maradsz e választott helynek ? Mert e fészekben költe ki tojásból anyád, belőle nyujtád ki pelyhes fejecskédet, tátott szájjal várva a mindennapi eledelt; ama közel két ág vala az első ut, melyen ifjú szárnyaid erejét megkisértéd, midőn felnőttél, innen távozál el a hajnallal s ide térél meg az esttel, itt ébrede föl parányi szived első szerelme, innen üdvözlöd daloddal reggel a napot, szóval e fa azon álláspont, honnan tekintve neked élet az élet, világ a világ, zöld a tavasz, szépek a csillagok, s e fészek azon hely, mit egykor te hagysz üresen, ha a kegyetlen vadász halálos golyója megtalált.
Bár szűk vagy kietlen legyen a hely, minden élőlénynek hona az, hol gyermek-, férfi- s aggkorát átélte, hol remélt, szeretett s a múltra később, életének estéjén, visszaemlékezett, hol munkált, hol küzdött, hol tervezett, hol örült ha boldog, és szenvedett ha szerencsétlen volt. Máshol mindenütt az ember egy utazó vendégnek érzi magát, hol, tessék vagy sem, nem fog állandóul maradhatni.
Ime hazámtól alig választ el nehány napi utazás, már is kezd téli dermedtségéből lelkem fölengedni, s a gerjedező honvágy életre költendi a honszerelmet, mit szivemből kiholtnak lenni véltem. Valóban üldögélve hintázó csolnakomban, szemeim akaratlanul is mindig azon felhőket kisérik, melyek Magyarország felé sietnek, s füleim mintegy hallgatóznak, mit mond a hús szellő, mely onnan északról jő. Amazok által üzenni volna kedvem barátaimnak, emezek által hirt várok ismerőseimtől.
Negyedik napon szállék ki Szilisztriában, mely, mint Viddin is, Bolgárországban van, hol egy khánban (csárda) mind azon kényelem várakozék rám, mit egy török vendéglő nyújtani szokott. Ha gyertyát kértem, a boltba, ha kávét, a kávéházba, ha húst, a mészárszékbe, ha gyümölcsöt, a piaczra, ha kenyeret, a sütőhöz utasitának, szobám ablakán nem volt üveg, csak deszkapalánk, ajtómon nem volt zár, csak kilincs, s minden bútor egy lejtősen fekvő deszkázatból állott, min ültem, feküdtem s takaróztam — miután hoztam magammal takarót.
Természetes, hogy másnap reggel sieték e keletileg puha fényűzésből odább utazni, egy fakószekeren, mely annyiban remekmű vala, hogy az egészben egy vasszegecske sem találtaték, vastag kerekei pedig, küllők nélkül s egy-egy fatőkéből kivágva s kilyukgatva, hasonlitának a római diadalkocsik izmos kerekeihez.
Mint a hajós halad nyomtalan tengeren, úgy utazánk mi három napig ösvénytelen vidékeken, a sűrű erdők s ligetek tekervényein át. Vig kocsisomnak, ki, mint egy erdei madár, örökké fütyült vagy dalolt, nem volt homályos emlékezetén kívül más kalauza, mint nappal a nap, este és hajnalban a ragyogó csillagok. Nem kétlem, hogy bár hányszor tette ez utat, mindig más és más nyomon járt, a szerint, a mint lovainak ösztöne történetesen vezette, s a mint szundikálásából itt vagy ott fölébredvén, újra beletalált az el-eltévesztett irányba. Ha emlékezetem nem csal, e három nap folytában csak három rongyos falucskát látánk, melyek e vadonság közepette mint ugyanannyi magános remetelakok leptek meg. Körültünk szép és kies volt a természet, de vad, szilaj, sötét tekintetű, a levelek zöldje eleven, de haragos, a fák sudarak, de öregek, kérgesek, a tövisek hosszak, mint egy-egy tőr, a dús növények néhol összefonódtak, mint egy sűrű háló; bokor, csalán, rózsatő, gaz, s az élő fák minden fajai a legnagyobb rendetlenségben nőttek egymás mellett, szóval, itt minden azon ős állapotában volt, melyben a teremtés napján hagyatott. A műveletlen mezőség dús zöldje sok helyeken napégette kopár foltokkal tarkítva lévén, hasonlított egy zöld szőnyeghez, mely megkopva és szakadozva van; az itt-ott domborodó halmok a legjobb bort teremnék s a legszebb kilátású mezei lakoknak helyei volnának, de ők a világ kezdete óta folyvást várják a munkások s az építők kezét; a hegyek magas ormaiban, a regényes völgyek édes csendében, az erdők fáinak lombjaiban és lugasai hüsében ember nem, csak isten szelleme maga gyönyörködik, ő látta e tölgyeket nőni, s csak ő látja őket elrothadni. Midőn aztán néha a lovakat pihentetni a rengetegben megállapodánk, — mert az erdők árnyéka volt zöld sátorunk, hol enni vagy hálni megtelepedőnk, — és feküdve a gyepen megtapintám a fekete termékeny földet, s az óriás fák vastag, számos ágaiból s derekának gyűrüzeteiből igyekvém kibetüzni a sok századokat, mik óta ezek vagy hevernek parlagon, vagy csak a madaraknak termik vad gyümölcseiket, kimondhatlanul bús gondolatokba merültem, hogy istennek ily roppant áldása ezer évek óta használatlanul hever. A jóságos isten ekképen kitárt, de senkitől nem élvezett gazdagságaival, olyan, mint a bőkezű és szives házi gazda, ki terített asztallal nyugtalanul várja vendégeit, minden készen van, — igen, századok, ezredek óta készen, — de a vendégek nem érkeznek.
Ámbár, vetém magamnak ellen, élvezetlennek kell-e mondani a természet szépségeit azért, hogy azokat ember nem élvezi? Nem a természet gyermekei-e az élő állatok is? S nem boldogabbak-e azok távol az emberektől? Fölnézék a fák terepély ágaira, s megrakva látám számtalan fészkekkel, mikben a madárfiak háboritlanul élnek. Köröskörül százféle madárhang zengedez, mint egy nagy harmónia. A vércse sivit, a harkály kopogtatja a fák oldalait, a szalonkák fütyülnek, a kakuk, az erdők ez oraculuma, beszél, a sas méltóságosan lebeg a légben, az apró madarak seregesen röpülgetnek, mint kilőtt nyilak, itt-ott egy ágbogas szarvas jelenik meg, büszkén tekintvén maga körül a szabadban, mely az ő birtoka, a bokrok homályain át néha egy róka arany szőre villog ki, a nyulak ijedve futkosnak, természetes, hogy félnek az emberektől, kiket nem ismernek, az apró, kedves mókuskák, mint e társaság komédiásai, utánozhatlan szökeléseket visznek végbe, fákról fákra szállani látszván, midőn a megszámlálhatlan sokaságu erdei tarka pillék a zöld fűre leseregelnek, virágágynak gondolnád őket, s midőn szárnyra kelnek, azt hinnéd, a virágok repülnek fel. De van a dolognak egy erkölcsi fontos oldala is. Lényeges különbség van azon erkölcsi benyomás közt, melyet elménkre egy pompásan vad, és egy szorgalom által művelt vidék tesz. Abban járva közelebb érezzük magunkat istenhez. Ennek bája s rende a halandó emberi erőre, annak vadon, de kies s nagyszerű tekintete egyenesen a teremtő hatalmára emlékeztet.
Utamban e vad tájon keresztül semmi baj nem ére, bár Szilisztriában ismételve figyelmeztetének: utonállók ellen pisztolyaimat töltve s mindig felvonva tartani. Hogy haramiáknak a vidék alkalmas, tagadni nem lehet, néhol oly homályos szorosokon s oly bokorsűrükön menénk, vagy inkább törénk át, hogy a lovak elől s szekér mellől karjainkkal kelle az egymásra boruló bokrok vesszőit kétfelé hajtanunk, a kicsapástól behunyással óva szemeinket, s ilyenkor, megvallom, az utonállók eszembe jutának. Kinek se keze nem szabad, se szeme nem nyilt, hisz az kész áldozat. Azonban harmadnapon találkozánk minden haramiánál veszélyesb rémmel, melynek nincs karja és megragad, nincs szárnya és röpül, nincs fegyvere és megöl, nincs szeme és tekintete borzasztó, melynek hiában állsz ellent, csak úgy menekedel meg tőle, ha elfutsz. 
Már késő este volt, s kocsisom is s én is szundikálánk ülőhelyeinkben, engedvén lovainkat magukban haladni. Utunk egy szűk torkolaton vitt, mely mellett jobbra és balra egy meredek s magas partoldal emelkedett, elborítva százados tölgyfáktól, melyeknek sűrű ágai egymásra áthajolván, előlünk az eget is elfödék. S midőn egy hirtelen görbülettel utunk egy sik térre kifordult, egy borzasztó világosság mindkettőnket fölriaszta, lovaink fúni, hortyogni, kapálni, ágaskodni kezdenek, s alig volt annyi időnk a dűlő szekérből leugorni. Előttünk mint lángtenger hullámzott egy égő erdő, legalább ezer ölnyi szélességben, vastag oszlopokban eresztgetve fel kéklő füstgomolyokat, miken a pattogó szikrák mint villámok czikáztak keresztül. Fölséges látvány volt ez, de iszonyatos. Balra egy bokros tér már egészen tűzben volt, s égő ágai a szél által hajtogattatván, hasonló volt egy lángoló tóhoz; középen az izzó fák ropogással dőlvén alá, parázstűzzel boriták el a földet, mely szinte égni látszott; itt-ott a távolabb eső fák még zöldeltek, mig mások tetőtől talpig egyenesen állva égtek, mint megannyi óriási fáklyák. Ha valami, ez hasonlított az égő pokolhoz, s a kép annál tökéletesb volt, mivel a nyers fák sustorgó sirásai a kínlódó lelkek jajgatásait utánozták, mikhez járultak a fölijedt s ide-oda szállongó erdei madarak kiáltásai, rivalgásai, üvöltései, s a világtól undorodó baglyok keserves huhogásai, és még a négylábú állatok bőgése, melyek, a félelemtől kergetve, hol el, hol visszanyargalóztak, nem tudván sem azt, hol a veszély, sem azt, hol a szabadulás.
Nekünk is nagy munkánkba került a megfélemlett lovakkal a veszedelmet kikerülni, annyival inkább, mivel az úton, melyen jövénk, visszatérni nem lehetett, a szél a tüzet épen arra kezdvén hajtani. S midőn végre biztos helyről szemlélhetők a roppant égést, a kocsisomtól kérdém, ki fog annak gátot vetni? Ő az égre mutatott. Eleinte azt hivém, a borúlátót érti, melyből esőcseppek már kezdtek hullongani, de midőn ismételve »Allah«-t nevezé, akkor értém, hogy e nép mindent istentől vár, s igy e pusztításnak vége csak akkor lesz, midőn ő annak valamiképen véget vet.
Másnap ismét békével folytatók utunkat, s ha én még mindig nem tudám elmémből kivetni a szörnyű látványt, török fanatista kocsisom azt bizonyosan elfelejté.
Bár még nem volt alkalmam látni a valóságos török életet s világot, teljesen benne érzém magamat, s ennek főképen három oka volt. Egyik török kocsisom folytonos szemlélete, ki törökül beszélt, török öltözetben volt, s törökül énekelt, ha ugyan éneknek lehet mondani egy nemét az ordításnak, melyben uralkodó a torokhang, de a mely kezdetben bármi kellemetlen, később akaratlanul is megragadja a lelket. Nem csoda, mert hiszen mintegy látni, miképen a keletieknél a hang a vesékből darabokban szakadoz ki. Ha a mi éles dalaink a torokból jönnek s a hallgató fülébe mennek, az ő erőteljes dalaik a szívből jönnek s egyenesen a szivbe is mennek.
Másik ok a mienkkel ellenkező azon keleti szokás, miszerint ki itt fejével igent billent, az nem-et, s ki fejét rázza, az igenlés-t jelent. Parányi dolog magában, de e napközben annyiszor előforduló s nekünk mindig felötlő szokás minduntalan arra emlékeztet, hogy nyugat embere vagyok, s most keleten járok, hol mindennek más, többnyire a mienkkel ellenkező jelentése van. Harmadik ok volt ama szép, fehér kő-kutfőkből csergedező források látása, melyek e vadonságban oly kellemesen leptek meg. Ez már egészen keleti szokás, hol a viz szent, az is, melyet a pap meg nem szentel, hol az nemcsak szomjat olt, de az áhitatnak is egy részét teszi. Rendesen e forrásoknál állapodánk meg; a lovak pihentek s legeltek, törököm mosdott és imádkozott, én pedig merengtem és elmélkedtem. Ki nem mondhatom, lakatlan vidékeken mi jól esik a vándornak egy ily kútfő megpillantása. Az utas nem ismeri a kegyest, ki a víztartót épité, mint a ki épité nem ismeri az utast, ki annak friss vizével égető szomját oltja; azonban ők egymással lelki viszonyba lépnek. A világ végéig mennyi hálát arat egy ily névtelen kutalapitó, porló hamvaira mennyi áldás száll, miket az égben egy angyal az örök könyvbe bizonyosan feljegyez, és jótéteményeihez, miket életében az tőn vagy nem tőn, hozzáadja ezeket, miket holta után ő tenni meg nem szűnik. Mi egyszerű, mi kedélyes, mi hasznos, mi erkölcsileg becses eszme; éreztetni a vándorokkal, hogy volt, ki a vadonban róluk gondoskodott, italt nyújtani azoknak, kiket nem ismerünk, hálát ébreszteni az emberek szivében, s emlékezetünket áldatni az idők végéig.
Elvégre a negyedik napon egy hegyhátra feljutván, kocsisom felém fordult, ostornyelével kelet felé mutogatván. Odapillanték, s eleinte csak a sötét s terhes fellegek tömegét láttam, úgy hogy néhány percz telt bele, mig a fellegektől az alattuk hömpölygő komor hullámokat meg tudám különböztetni. A mit láttam, az a Fekete-tenger volt. Még magasbra jutva, egy tágas öböl nyílt meg előttem, melyet két hegysor mint két bástya fogott közbe. Utána feltűnt egy vár, azután egy kerített város, melyből nehány hegyes minaret nyúlt ki, — ez volt Várna.

(Folytatjuk)

2018. május 23., szerda

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (1)

Az alábbi sorok egy két kötetes irói memoár részét képezi, amelynek szerzője nem más, mint a forradalmi Kossuth-kormány egykori belügyminisztere, aki az utolsók közt hagyta el 1849. augusztus 24-én Magyarországot (Törökország irányában), hogy emigrációba vonuljon a szabadságharc fegyveres leverése után. Előtte azonban, Orsovánál még elásta a Szent Koronát – ezért indítja onnan tanulságos úti élménybeszámolóját, amely 1870-ben látott napvilágot Pesten, Ráth Mór kiadásában. (Szemere Bertalan az emigrációban felesége megmentett vagyonából élt, különböző vállalkozásokkal próbálkozott, de sikertelenül. Kilátástalan helyzete megviselte idegeit, s kitört rajta az elmebaj. Felesége, megmaradt barátai kegyelmet eszközöltek ki számára, de már csak élőhalottként térhetett haza 1865 januárjában. Élete hátralevő részét Pesten, elmegyógyintézetben töltötte, ott is halt meg 1869. január 18-án.)

*

Orsova 

Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz

Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára,
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?

Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem im e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szivből forrt;
Ti maradtok erdők, bérczek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.

Sirva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna,
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza.
Soh’sem térünk többé belé vissza.

Vissza, Duna, óh hiában vágyol,
Végkép itt hagyod szép hazád.
El kell válnod Pozsonytól s Budától
S a bércztől, hol állt Visegrád,
Nem sokára folyam megszűnsz lenni,
S fogsz nagy tenger sírjába ömleni.

Hazán kívül rám hasonló bú vár.
A mi voltam mind nem leszek
Sem barát, sem rokon, sem honpolgár,
A nagy világban elveszek,
Szánandó az, ki bujdos hontalan.
Honán túl mert mindenhol maga van.

Efféle gondolatokkal vala lelkem eltelve, midőn a gőzhajóról Orsovánál kiszállék, s egy szekeret fogadván, az a határon átvitt, efféle hús gondolatokkal valék eltelve, mert hontalan vagyok én is, de bennem száműzve nem a polgár, hanem az ember van.
Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyermekük Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kivülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttük, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem.
A kedves, a szelid, a tisztes öreg! Még most is ott látom vánkosokkal kipárnázott ősi karszékében, a mint mellette a gömbölyű asztalon egy gyertyaszál pislogott s nagy pápaszem segedelmével a bibliát estenkint olvasgatta, a tékozló fiú, a roppant Góliát, az erős Sámson, a pásztor Dávid történetét, — a mit mi többiek a szentirásból tudánk, azt mindnyájan neki köszönhetők. Ő volt a ház
királynéja, papja és birája. Minden házi bajt, pört és patvart ő intézett el, ő, a kimerithetlen szelidségű, ő, aki soha nem haragittathatván meg, mindent képes volt kiengesztelni, ő, ki előtt apám meghajolt, kinek tanácsát anyám követte, ki legfelsőbb birája volt a házi urnak s cselédnek, vagy inkább a kinek ajkában az igazságot mindenki elismerte. Húsz év óta nem hagyta el egy perczre sem a ház körét; mint világában Isten mindig jelen van, úgy volt ő is mindig jelen hajlékunkban…

...Kezdém észrevenni, mintha a hazát nem szeretném oly forrón, mint szerettem azelőtt. Kezdetben családi búmnak tulajdonitám az egykedvűséget, mellyel sorsa iránt viseltetém, később kérdőre vontam enmagamat. Kérdém: hazád kevésbbé szép és áldott semmint volt?Nem, mindig szép, mindig jó. Vagy az nem tetszik benne, hogy benne és rajta, és körülte oly sok minden megváltozott? Meglehet, de minden esetre nem ok egy leányt nem szeretni azért, mivel viseletét anyja parancsai szerint változtatja. Vagy azért szüne meg lenni kedves, mivel arczán a szenvedés nyomait látod?
Ó épen nem, kit szeretünk, azt még belsőbben szeretjük, ha szenvedni szemléljük… Azonban mind ennek daczára érzém, hogy engem hazám ügyei kevésbbé érdekelnek, mig egyszer azon kérdést nem tevém magamnak: mi is az a honvágy? Ekkor mintegy megvilágosodott lelkemben. Nem szereted hazádat, mondám, mivel bírod, mivel nem váltál meg tőle soha ; hagyd el, veszítsd el és ismét fogod szeretni, csak a távolban fogod érezni, mi az az édes és fájdalmas honvágy…

...Eladtam a szülői házat s birtokot, a sírokat kivéve, mert e halmok bús termékei engem illetnek, aztán elhatározám magamban honomból magamat számkivetni, még pedig ha kell, örökre. Ily értelemben vagyok én száműzött. Megyek utazni, minden czél és vég nélkül, a merre a szelek fúnak a pusztákon, a merre a habok folynak a tengereken.
Én a világ számüzöttje vagyok; szüleim vagyonából csak a sírdombokat tartam fel magamnak, mert ez az én fájdalmam, s hazámhoz csak a jogot, — ámbár én abba visszatérni soha nem reménylek.

Január 15.
Oláh-és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Ős erdők képe. Borzasztó erdőégés.

Ki először lépi át kedves hona határát, azt véli, túl a határszélen azonnal egy új világot fog találni. Pedig nem ugy van. Csak az ország neve változik, de a természet ugyanaz. Fejünk fölött ugyanazon ég boltozata terjed, körültünk ugyanazon ismert hegyek sora emelkedik, ugyanazon sik terül előttünk, vezéreim ugyanazon csillagok, s kisérőm még mindig ugyanazon vén Duna, mely engemet, ki egy fakó szekérben mint egy bölcsőben ringatózom , tompa mormogásával elaltat, mint énekével dajka egy gyermeket szokott elaltatni.
Alig vetvén Turno-Szeverinnál Traján hires hídjának csekély omladékira egy futó pillanatot, csaknem behunyt szemmel utazám át egész Kis-Oláhországot; ez oly unalmas, kietlen, változatlan, egyhangú föld. Hol a nép nem szabad, ott a föld is műveletlen; e rongyos, tisztátalan emberek ép ez éktelen s a művelés minden bájaitól puszta földre illenek. Fél-fél napig utazánk, míg egy falut érénk, melynek apró házikói a földből mint megannyi vakondakdombok emelkedtek ki, amennyiben bennök a lakóhelyet a földben kiásott ür képezi, és csak a szalma- vagy nádfödél az, mi a föld szinén egy túrásként kidagad. E nép lakása egészen hasonló azon fecskékéhez, melyek a tóparti lyukakban laknak, a tónak képe a köröskörül terjedő sik, mely ha nem oly lapos is, de ép oly meztelen, s pusztaságát még csak a delibáb tündér alakai sem elevenítik meg. S mely ennyire sülyedt, e nép volna Róma Caesarainak s Trajánainak ivadéka, s ha csakugyan az, emlékezhetnek ama félisten-népre , mely a pompás Capitoliumban székelt, pirulás nélkül ?
Vasatlan taligámon oly lassan utazám, mint egy házas csiga, s ha ábrándaimba merülvén, legtöbbször mitsem tudtam mindarról, a mi körültem van s a mi velem történik, viszont ha fölébredék s látám magam előtt a végetlen pusztaságot, mint az unalom tengerét, elterülni, irigylém, mint ezelőtt soha nem, a fölöttem seregestül repülő madarak sorsát, melyek gyorsan átszállnak az örömtelen vidékeken, hogy annál tovább mulathassanak ott, hol a táj kedves és kies.
Végre, három napi utazás után, Viddinbe értem, mely a Duna bal partján és már Bulgáriában fekszik. Vár akarna lenni, de biz az omladék; a katonaság nem mint erősséget, de mint puszta emléket őrzi. Azonban rám némi benyomást tőn, mivel benne találkoztam elsőben a török néppel, élettel és szokással. Első gondom volt venni török sipkát (fez-t), hosszú csibukot, hegyes orrú papucsot, egy smyrnai szőnyeget, egy shál-övet, mibe egy tőrkést s egy pisztolyt szurék, s ekkép belehelyezvén magam a török divatba, egy vitorlás ladikot bérelék, s utamat tovább a Dunán folytatám.

(Folytatjuk)