2017. március 12., vasárnap

SEDIÁNSZKY JÁNOS: A pokol tornácán

Cseke Péter: A gejzir szelleme
„Csak aki Izlandot ismeri, ismerheti a sagákat" – mondta Halldór Laxness, e maroknyi nép nemzetközi rangú, Nobel díjas és Lenin-békedíjas írója. – Országunk minden talpalatnyi földje, hegye, hágója, völgye, lávamezője a sagák hőseivel és történeteivel népesült be."
1971 nyarán, néhány napra, a nyomukba szegődhettem.
Ez a kaland – életemben máig a legkülönösebb – a koppenhágai repülőtéren kezdődött, amikor beszálltam a Flugfelag Islands, az izlandi légitársaság Boeing gépébe.
Dallamos, ősi nyelvén köszöntött a paprikavirág színébe öltözött stewardess. Egy másik, amint elhelyezkedtünk, sárga mentőmellényt vett fel, oxigénpalackkal. Lassan végigvonulva köztünk, némán, kézjelekkel, manöken mosollyal mutatta be a használatát. Ekkor ötlött eszembe, több mint négyórás repülés vár ránk az Atlanti-óceán fölött.
Este tíz órakor húztunk fel a magasba. Dániában épp besötétedett, a tenger odalent szürkéskék volt, mint a koppenhágai porcelán.
Fél tizenegykor egyszerre csak felkelt a nap: tisztán, ragyogón, rózsaszín lett tőle a gép belseje, megfestette az arcunk, mintha kipirultunk volna.
Tizenegy óra után már vakítóan sugárzott, eloltottuk az olvasólámpákat. A Nap lovasán – ez volt a gép neve 0 az északi éjszaka nappali világosságában szálltunk.
Hajnali kettőkor tűnt fel a szigetország: sűrű felhő takarta, de résein át kibukkantak a tűzhányók ormai, a gleccserek hómezői. Lejjebb ereszkedve, a látvány már megdöbbentett: kráterek ásító torka, salakos lávamezők, kiégve, összeszabdalva. A távolban, éppoly kopáran, éppoly feketén, kihalt vulkánok kúpjai komorlottak. Fű, fa, virág sehol: mintha a senki földjére érkeztünk volna...
A repülőtéren szorongva csatlakoztam a többiekhez. Lentről nézve, a táj már dermesztő volt: mindent elborít, letarolt a láva, megkövesült hullámverése a szegényes lakok küszöbéig ér, feltüremléseivel, tarajával elnyelni kész mindent, a falakat fojtogatja. Olykor rögös mellékutak ágaztak el a semmibe, s néha szembejött rajtuk – ez volt a legmeglepőbb – egy-egy gépkocsi, fényszóróiknak előre küldött ikercsóváival.
Majd befutottunk a világ legészakibb fővárosába.

Másnap városnézésre visznek, de hol a város?
Reykjaviknak nincs közepe, csak széle, szertelenül nőtt családiház-telep. Ez is lávatalajon, lávadolmenek közé szorítva. A faluk rovátkált bádoglemez vagy repedt nyersbeton, a tetők színesek: pirosra, zöldre festve.
A régi városmag is szerény: emeletes fehér házikó, az egykori börtön, ma a miniszterelnökségi épület. A köztársasági elnök háza is egyszerű, földszintes. Műemlék egy ősi módra épített, földbe vájt, háromszög alakú építmény. A tetején ráhordott vastag föld- és fűréteg: évszázadokon át így melegítették az izlandiak otthonaikat.
A központban egy kis tömörülés: a Borg-szálló, egy üzletsor, a templom, a Morgunbladid, a legnagyobb napilap székháza. De közelebbről nézve szétesik az egész, rendszertelenül, összevissza állnak a tűzfalak, a raktárak, a kisebb-nagyobb lakóházak.
A felhők alacsonyan szállnak, hol van már az utazás mennybéli csillogása?
De a szabadtéri uszodában gyerekzsivaj, a medence tele, hőforrások vize gőzölög benne. A napozódeszkákon ugyan inkább a szél, mint a nap szárítja a fürdőzőket, akiket azonban láthatólag cseppet sem zavar a cseperésző eső, a 12 fokos júliusi hőmérséklet.
Nem adom meg magam, rendületlenül a város szilárdabb magvát keresem, a felfedezők izgalmával. Le-lecsapó zápor ver, a csípős szél belém mar, betérni nincs hova, híre-hamva sincs cukrászdának, presszónak, kiskocsmának. Elszántan vágok neki egy-egy elágazásnak, de hamarosan visszatérít: nem találok mást, csak egyforma, jellegtelen és kihalt, kilométer hosszú utcákat. Csaknem üres Volvo buszok dübörögnek el mellettem, sétáló nincs, az egy-két mozi ócska rémfilmeket játszik.
Éjfélkor is nappal van, fiatalok, csizmás-bőrzekés farmerlányok kivénhedt amerikai terepjárókon száguldoznak, keringenek az utakon, a kikötőben, a mólón, a vízesésekről elnevezett teherhajók mellett. A tengerparton mutogatják a speciális köveket, amelyeken hajdan a halászok zsákmánya száradt, hering és kátrány szaga árad, aranyásó-települések vagy alaszkai világvége-kisvárosok hangulatát érzem.
A kocsizajlás reggelig tart – vajon hová? –, a főváros környéke kősivatag, a szórakozó- és a munkahelyek réges-rég bezártak. Úgy tűnik, le sem fekszenek, magam is a korzózó autók között mászkálok. A szemhéjam ég, de nem vagyok álmos: fáraszt és ingerel a monoton szürkeség, a nappal s az éjszaka egybeolvadása.
Végül kifulladtan megállok még a temető mellett: talán ez a kietlen városban a legszebb. Föld, hant nincs benne, csak az a kevés, amit a sírok betonkereteire ráhordtak. Azon virul a telepített fű selyme, tarka ágyasokban az árvácska virága, valami törpe cserje. Messziről díszparknak látszik az egész. Az egyetlennek.

A reykjaviki Nemzeti Múzeumban feltárul előttem a sziget eleven, képes történelme.
„Ehhez azonban ismernie kell nemcsak népünk nehéz sorsát, hanem páratlan, másutt meg nem található természeti környezetünket" – szól Arni Björnsson, a lelkes, szakállas néprajztudós, mielőtt végigvezetne.
– Izland Európa második legnagyobb szigete az Atlanti-óceán közepében, túl az északi sarkkörön, a skót és a norvég partoktól „mindössze" 8-900 kilométerre. Területe akkora, mint Bulgáriáé, lakosságunk száma azonban alig több mint kétszázezer.
Az ország a földtantudósok paradicsoma. Kilenctizedét örök jég borítja, legnagyobb gleccserünk, a Vatnajökull vastagsága kereken egy kilométer.
Hazánk ugyanakkor a tűzhányók földje: az utolsó száz évben öt évenként rengette meg vulkánkitörés. A Hekla hamu- és porfelhője 30 kilométer magasra szállt 1947-ben. Ez a leghírhedtebb vulkán: a keresztény középkor az Alvilág lejáratát sejtette benne. Egy föld alatti tűzhányó megmozdulásakor, 1963-ban – egy elképedt halász szeme láttára – a Surtsey-sziget emelkedett ki a tengerből. A Laki 1783-ban hét hónapig működött, a legnagyobb lávafolyamot ontotta, amit emberi szem valaha is látott. Egész Svájcot maga alá temethette volna.
Nem csoda, hogy egy istenfélő szerzetes a XII. században úgy vélte, „az Etna csak gyönge kis kályha a pokol tüzéhez képest, amely Izlandon ég", s hogy egy Martiniére nevű francia utazó ezt írta 1653-ban megjelent könyvében:
„Az izlandi partokról hallható jajgatás és kiáltozás az elkárhozott lelkektől ered."
– Mi az oka ennek a rendkívül erős vulkáni tevékenységnek?
– Ismeretes, hogy a földhő átlag 3 fokkal emelkedik 100 méterenként, rendes körülmények között. Izlandon azonban sok helyen 10 fokkal, helyenként méterenként egy fokkal!
Ez a földmeleg táplálja gazdagon feltörő hőforrásainkat. Régebben csak mosdásra, fürdésre használták őket, s még valamire: kenyérsütésre. Ahogy láthatja itt a múzeumban, a régi fényképeken.
Ma már persze sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, nagyüzemi a felhasználásuk. Háztartásainkat, műhelyeinket, új ipartelepeinket fűtik vele, s táplálják az üvegház-városokat és az uszodákat.
Őseink valaha azt hitték, az izlandi hő a pokol tüze. Utódaik egyre inkább bebizonyítják, hogy az életé!
– Az izlandiak azonban a faggyal, a hóval is birkóznak.
– Az évszázadok során a jég sem volt hozzánk kíméletesebb, mint a tűz.
A letelepedés óta eltelt évezred alatt az éghajlat egyre romlott, a jégmezők fokozatosan előre nyomultak. A vetések kifagytak, a gabona már nem termett meg, a folyók, a kikötők évszámra befagytak, a halászok nem jutottak ki a tengerhez. Az állandó viharokban a szél elhordta a soványka talajt, egyre pusztítóbb éhínségek dúltak. 1015-ben, a feljegyzések szerint, a hidegtől a lovak mind egy szálig elpusztultak, az 1600-as évek elején a birkák felfalták saját bárányaikat, még a madarak is megfagytak.
Cseke Péter: Gleccser Izlandon
– Mikor lépett először ember Izland földjére?
– Nem tudjuk pontosan. A tengerparton találtak római pénzt is, talán ítéletidőben vetődött ide Valami római gálya, az ókori Thuléra.
Ami számunkra érdekes: az izlandi történelem néhány eseménye, évszáma meglepő egyezést mutat, teljesen véletlenül, a magyar történelemmel. Igy, miként a miénk, a IX. század végén történt az izlandi honfoglalás. Halldór Laxness szerint így zajlott le:
„A század utolsó éveiben 30-40 ezer ember – nagyobb részük nő, gyermek – Széphajú Harald király önkénye elől menekülve, elhagyta norvégiai otthonát, és a lakatlan szigetre települt át.
Az európai hajózás legnagyobb vállalkozása volt ez. Az Atlanti-óceán északi része mindig a legveszedelmesebb vizek közé tartozott: minden évszakban kitörhetnek rajta hosszan tartó viharok, de beállhat a teljes szélcsend, ami akár egy hónapra is veszteglésre kényszerítheti a hajót.
Európa akkoriban még nem ismerte a hajózás tudományát : iránytű nem volt, ha leszállt a köd, nem lehetett tájékozódni, a hajó könnyen partra vetődött vagy hajótörést szenvedett, így tévedésből fedezték fel már korábban a skandinávok a lakatlan Izland szigetét, és később az izlandiak, 500 évvel Kolumbusz előtt, Amerikát.
Az izlandi letelepülők a norvég erdők fáiból ácsolták össze kis faalkotmányaikat, amelyek legfeljebb 5-10 tonna terhet bírtak el. Ezért építőanyagot, használati tárgyakat, háziállatot, élelmiszert csak nagyon keveset vihettek magukkal új hazájukba. Minden egyebet a fejükben kellett elraktározniuk. "
A múzeumban így hát nincs őstörténeti emlék, a legrégibb lelet egy honfoglalás kori asszony sírja. Egy szobrocska, még a pogány időkből, Thórt, a vihar skandináv istenét ábrázolja. A mennydörgés urát többször viszontláttam még az emléktárgyakon, a „láva-kerámiákon": a lávaszemcsékkel díszített hamutartókon, vázákon.
Izland népe 1000-ben vette fel a kereszténységet – amikor István királyunk koronát kért a pápától. Egy csontszínű Krisztus a falon, a XII. századból, s egy oltárterítő, a három izlandi szent alakjával.
A fénykor után – amely 930-tól 1262-ig tartott, ameddig nagyjából a magyar Árpád-kor – hatszáz éves dán megszállás következett. A halászat és a kereskedelem a dán király személyes monopóliuma lett, a kora középkor legvakmerőbb hajós népe, a vikingeké, századokig egyetlen halászbárkát nem mondhatott a sajátjának. Az elnyomással párosult rettenetes természeti csapások megtizedelték a lakosságot: 1100 körül nyolcvanezerre becsülték a szigeten a lélekszámot, 1800-ban már csak negyvenhétezer izlandit számláltak. Csak a második világháború végén, az angolszász csapatok partra szállása után egy nappal, 1944. június 7-én kiáltották ki a szigeten a független izlandi köztársaságot.
– A megpróbáltatás évszázadai nem hagytak ránk mást, mint a nehéz munka, a mindennapi élet kellékeit – folytatja Arni Björnsson hévvel, egy másik teremsorban –, halászszerszámokat, szigonyokat, hálókat, madárcsapdákat.
Ezüsttel cifrázott nyergek, dúsan kivert gyeplők, kantárok
mellett állunk meg.
– Izlandon csaknem ezer évig úgy éltek az emberek, mintha a kereket fel sem találták volna. Kocsival nem sokra mentek volna a lávaköveken, lóháton közlekedtek. A nők is úgy ülték meg a lovat, mint a férfiak. A sagák szerint az izlandi nő úgy lovagolt, úszott, akár a férfi.
Gyönyörködve nézünk körül a népviseletek termében.
– Képzőművészet nem fejlődhetett ki ilyen mostoha természeti viszonyok között, de annál inkább a népművészet. A nők ünneplője, főkötője annyira színes, telerajzolt, hogy szinte kivirágzik, a szőnyegek – asszonyok-lányok keze nyomán, a téli hónapok fáradságos munkájával – a táj színeiben pompáznak: lilák, feketék, sötétzöldek. Művészetükbe így szőtték bele, álmodozva, megszépítve, a környező komor valóságot.

Másnap ketten vesznek körül: Vigdis Finnbogadottir, komoly, művelt fiatalasszony, irodalom- és nyelvtanár, az idegenforgalmi hivatalvezetője, szerencsémre Párizsban és Grenoble-ban tanult franciául. És Jónás Jónasson iró, fia a rádió egykori alapítójának.
Vigdist nyomban anyanyelvükről faggatom; a hangzása férfias, mitológiai erőt, érzékletességet sejtek benne.
– Nyelvünk a szigeten ezer évvel ezelőtt letelepült ónorvé-gok nyelve, amely eredeti állapotában, érintetlenül maradt fenn, hála tökéletes elszigeteltségünknek. Féltékenyen őrködünk a tisztaságán, mert nagyon kevesen vagyunk, s a sagákkal együtt ezt tartjuk legnagyobb kulturális kincsünknek. A modern fogalmakat is a sagák ősi szavaival fejezzük ki: a telefon például az onnan kölcsönzött simi, a rádió izlandiul varpid, tehát mi ezekre sem a más népek által általánosan elfogadott, nemzetközi szavakat használjuk.
Érdekes, hagyományhű neveink alakja: családnevünk tulajdonképpen ma sincsen, az apáéhoz egyszerűen hozzáfűzzük a -son (fia) vagy -dottir (lánya) képzőt, a keresztneveink viszont annál változatosabbak, költőiebbek. Az enyém például Vigdis ,jelentése: „a kard múzsája". Telefonkönyveinkben éppen ezért, egyedül a világon, keresztnevük szerint kell keresni az előfizetőket.
Ezen a gazdag, kifejező nyelven írták a sagákat, amelyek a honfoglalás korát s az azt követő idők eseményeit örökítik meg. Műfajukat a nép teremtette meg, akkor is, ha végül írók öntötték formába, szerkesztették egybe őket. Prózai előadásmódban, igen realisztikusan, valódi hely- és személynevekkel, dokumentumszerűen. Ezért kimeríthetetlen forrásai az első századok történetének, a bevándorlók és utódaik életmódjának, küzdelmeinek. A zord éghajlati viszonyok, a természeti adottságok, a sokszor gyötrő életfeltételek, a létbizonytalanság miatt ezen a földön nem születhetett jelentős szobrászat vagy festészet. Népünk alkotókedve, képzelő-ereje mégis utat tört, kifejezést keresett, és a költészetben, az irodalomban öltött testet.
– Ez az anyanyelvű szépirodalom Izlandon akkor keletkezett – a XII-XIV. században –, veszi át a szót Jónásson –, amikor egész Európában még csak latinul írtak irodalmi értékű műveket, s az anyanyelv még csak vulgáris beszédformában létezett. A kontinens – a papi osztály szűk kasztján kívül – lényegében még analfabéta volt, amikor az izlandi paraszt már írt és olvasott anyanyelvén.
Igaz, hogy sorsa, életmódja más volt, mint Európa feudális kötöttségekben sínylődő jobbágyainak. Lényegében nem földművelő, hanem rideg állattenyésztő volt, mozgása szabadabb, élete, ha sok mindenben nehezebb is, kötetlenebb. A telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, a versfaragásra.
Az állattenyésztés biztosította a könyvek alapanyagát. Mivel a mindig elégtelen termés miatt a növendék borjak egy részét rendszeresen le kellett vágni, szárított bőrük szolgáltatott nyersanyagot a könyvkészítéshez. Egy közepes nagyságú könyvhöz legalább száz kisborjú bőre kellett.
A sagák azért jöhettek létre, mert az Izlandon letelepülők már gazdag kulturális-irodalmi örökséget hoztak magukkal óhazájukból, Norvégiából, önálló írással, mitológiával, népköltészettel.
A sagák ma is irodalmi, nyelvi műveltségünk alapját képezik, együtt élünk, gondolkodunk velük: bizonyítja, hogy minden áldott nap felolvasnak belőlük egy-egy részletet a rádióban.
– Milyen ma az irodalmi élet és érdeklődés a szigeten?
– Hajdanában az ország akkori, 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb író, költő, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem-hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység. Prédikátor vagy pásztor, pincér vagy színész, halász vagy miniszter – bármelyikük könnyűszerrel lehet költő is, nálunk ez egészen természetes.
Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon, a legmagasabb az újság-, a rádió- s a tévéelőfizetők száma...
„Érdemes körbejárni a Földet, hogy az ember Thingvellirt megláthassa" – írta Lord Dufferin angol utazó 1856-ban.
Ez az izlandiak Rákos mezeje, ahol 930-ban az Althing, az útikönyvek szerint „a világ első parlamentje" megszületett. Valójában az osztálytagozódás előtti nemzetségi társadalom „néphatalmi szerve", ahogy Bernáth István, a sagák magyarra fordítója idehaza helyreigazít.
Esőben indulunk oda, zötyögős, úgy-ahogy elsimított kő-utakon, a vezető többször bocsánatot kér a huppanásokért, de még nem telik autópályára a kétszázezer izlandinak. A Thingvallavatni tó búzakék vize mellett, ahol hajdan a népgyűlésre érkezők táboroztak, fekete lávasziklafal gy-remlik fel a síkságon, mint sötét forradás. Az Almannagja 40 méter magas, 5 kilométer hosszú szurdoka, amelyen át a népgyűlésekre vonultak.
A bevándorlók már a honfoglalást követően tartottak szerte a szigeten helyi és időszaki gyűléseket, őszi és tavaszi thingeket, ezeket 930-ban egyesítették, innen a népgyűlés neve: Althing. Azóta évente hívták össze, a leghosszabb nyári világosság idején. Történelmük minden sorsdöntő eseménye ehhez fűződik: itt határozták el a kereszténység felvételét, itt kiáltották ki az ország függetlenségét.
Egy kődarab a fűben: a Lökberg, a Törvényszikla. Az első, még írástudatlan századokban a törvényeket, amelyeket a népgyűlés hozott, még nem jegyezhették le. Nagy képességű, kiváló férfiak, a „törvénymondók" e sziklára állva, emlékezetből mondták el az egybegyűlt sokaságnak. Háttal a tömegnek, szembefordulva a sziklafallal, amely szavaikat így visszhangozta a pusztába.
A Thingvellir nemcsak a törvénykezés, az ítéletek színhelye volt a népgyűlések heteiben, hanem sokféle mulatságé: táncoltak, kereskedtek, párviadalokat tartottak, költőket, énekmondókat hallgattak meg. Ünnep és alkalom volt ez a gyér, egymástól távol élő lakosság találkozására.
A képzeletet ma hátborzongatóbb események kísértik: a Thingvelliren bűnösöket is akasztottak, fejeztek le, az Öxara folyó kristályos, kút-mély vizébe házasságtörő asszonyokat, gyermekgyilkos leányokat fojtottak.
S a „kitaszítottak" – a sagák szólnak róluk, ez volt a legsúlyosabb büntetés ezen a földön – innen indultak el a számkivetésbe, a biztos éhhalálba. Ha emberközelbe értek, bárki megölhette őket.
A tó mellett motel, kicsiny templom, egy árbocon a kék keresztes piros izlandi zászló leng.
A vízen, a permetező esőnek fittyet hányva, esőköpenyükbe állig begombolkozva, hazai kirándulók csónakáznak.
Ez a titkuk, gondolom, ez a konokságuk. Emlékművek helyett ezzel őrzik a múltat, a Thingvellir jeltelen kegyhelyén is, ahol – egy izlandi költő szavaival – „a földnek lelke van, s a kövek beszélni tudnak".
Izland azonban nemcsak a kegyetlen természet, a nehéz történelem s a nagy emberi megpróbáltatások földje, hanem nagyszerű természeti szépségeké is.
Egy napig mi is a kitaszítottak útját járjuk. Ez már valóban a pokol tornáca: a gleccserek csiszolta hegyek egészen szén-színűek, kúpjaik – akár a meddőhányók.
Bebújunk a számkivetettek megtalált, salakba vájt odúiba, ötven helybeli fillért, aurart dobunk egy csermely áttetsző medrébe, s közben mondhatunk magunknak a szokás szerint egy jó kívánságot.
A hegyek ködöt füstölögnek, az eső eláll, majd megered újra, a vézna fűréteg foltokban kopik le a láváról, mintha errefelé a föld is rongyos lenne...
A nagy Gejzírhez érkezünk. Most pihen, égszínkék vize látszik a mélyben.
Mellette azonban percenként feltör egy másik. A víz először mozogni kezd, mintha táncolna, de egyre hevesebben. Végül felpúposodik, majd kirobbanva felszökell. Odébb húzódunk, mert a permete is túl forró...
Itt már szakad, de mindenki boldogan, mámorosan tapos, lubickol a meleg, bugyborékoló tócsákban. A talajból fehér gőzoszlopok emelkednek sisteregve a láthatárig, mintha a föld szelleme szállna...
Még látjuk az aranyvízesést, a Gullfosst, amint hatalmas robajjal zuhan alá kanyonjába. Ha átsüti a nap, milliárdnyi szétporzó vízszilánkja szivárványszínt játszik.
Belenézünk egy tűzhányó kihűlt torkába: fala vöröslik, mintha még izzana, a mélyén haragoszöld tó hallgat.
Az út utolsó állomása Hveragerdi, az üvegház-város. Ma már nizzai szekfűt, fürtökben lógó banánt, iszfaháni rózsát termesztenek itt - a világ csodájára -, a sarki éghajlat alatt.

Újdonsült barátaim búcsúzóul a Saga hotelben vendégelnek meg. Asztalunkon kifogástalan címeres magyar zászló, dönthetek az egri bikavér vagy a tokaji szamorodni mellett. Az egzotikum ettől csökken egy kicsit, hiába, zsugorodik a világunk, de a figyelmességük annál kedvesebb.
Sok minden kavarog a fejemben, amit hallottam, megéltem ; kint, a tetőétterem üvegfalán túl, sirályok meg repülőgépek köröznek. Tudom, hogy az izlandi a lóról egyenest a repülőgépre szállt, hogy övéké már a világrekord a tejtermékfogyasztásban, az egy főre eső gépkocsik és légiutazások számában, s már a nemzeti jövedelem fejenkénti megoszlásában. Hogy többen, többet olvasnak, hogy a levegő, a napfény tisztább, mint bárhol a világon.
Mindez, tudom már, igaz, csak ott, akkor még mindig hihetetlen: amikor a szálló teraszáról még egyszer körbefut, s mindenütt a természet könyörtelen kihívásába ütközik a tekintet.
Mi készteti az izlandi embert ilyenkor arra, hogy mégis kitartson? A hűség az otthonául választott tájhoz, vagy önmagához? Szívósság dolga, vagy a megszokásé? Vagy ha hinni akarjuk, ha szeretjük, megszépülhet minden?
A fiatal izlandi tudósra gondolok, aki koppenhágai tanulmányútjáról visszatérve, így csodálkozott rá örömében a rég látott hazai tájra: „Milyen gyönyörű! Mégiscsak más, mint az az átkozott növényzet Dániában!"


Forrás: Sediánszky János: Jó reggelt, Eurtópa! Gondolat, 1978

2017. március 5., vasárnap

PÉCZELY LAJOS: Törökországi emlékeim töredékei (2)

Az autóstop örömei – a félelem percei

Lehet-e az autóstopozás szenvedély? Azt hiszem, igen. Aki csak egyszer is megízlelte az autóstopos utazás élményeit, az igyekszik megpróbálni másodszor, harmadszor és aztán minden lehetséges alkalommal. Amikor az ember már képes áldozatokat hozni az autóstopért, hajlandó órákon át várakozni és integetni, akkor már-már szenvedélyről lehet beszélni. Ebben az értelemben, utazásaim során nekem szenvedélyemmé vált az autóstop. Nem valamiféle anyagi meggondolás, spórolás miatt választottam ezt a közlekedési formát, hanem azért, mert mindig emberközelibbé tudta tenni az utazásokat. Lépten-nyomon kapcsolatba kerültem emberekkel, nemcsak a gépkocsivezetőkkel, hanem gyakran az utasokkal is, légyen a jármű akár teherautó, akár személygépkocsi. Ezzel szemben autóbusz-utazások alatt ritkán elegyedtem szóba az utasokkal, illetve ők velem. Lehet, hogy azért, mert a buszokban mindenki fizető vendég, és senkit nem érdekel, hogyan, miért került oda a másik. Nem így az autóstopos utazások alatt. Mindig kíváncsisággal fogadtak, és érdeklődtek, honnan jöttem, hová megyek, tetszett-e az országnak ez vagy az a része. Természetesen egyszer én, máskor útitársaim erősítették meg a jól ismert „Türk ve macar arkadas"-t. Amikor 150—200 szavas török nyelvtudásomat kamatoztatva, olyan magyar mondatokat mondtam, amelyek hasonlóan hangzottak törökül is, mint például a „zsebemben sok bicska van" török megfelelőjét, ami fonetikusan írva „dzsebinde csök bicsak var", akkor bizony igen felmelegedett a hangulat — persze nem a bicska miatt — és rendszerint nem kerülhettem el, hogy meg ne hívjanak egy kitűnő török teára. Volt, amikor az autóstopos ismeretség nem ért véget az utazást követő teázgatással, meghívással folytatódott, sőt egy ízben kétnapos vendégeskedésben volt részem egy kedves török családnál. Egy-egy üdvözlőlap azóta is jön és megy Törökországba, egy régen történt találkozás apró jeleként.
Utazásom tervezett negyven napjából bőven futotta Belső-Anatólia vidékeinek, városainak megismerésére. Meg-megállván lassan haladtam úticélom, az Örmény-felföld felé. Néhány napot időztem Afyonban és a kerengő dervisek kolostoráról híres Konyában, majd áthaladtam a Tuz-Gölü tó déli részével szomszédos félsivatagos vidékeken.
Kayseri után, egy napsütéses délután kezdődött legemlékezetesebb autóstopos utazásom. Délelőtt még meglátogattam a Kültepénél folyó hettita emlékeket feltáró ásatásokat. Furcsa véletlen, de addig egyszer sem figyelmeztettek, hogy legyek óvatos az autóstoppal. Azon a délelőttön többen is elővigyázatosságra intettek, meghallván, miként utazgatok Törökországban.
Nem kellett sokat várakoznom Kültepénél. Csakhamar fékek csikorogtak és egy hatalmas, pótkocsis teherautó állt meg mellettem. Intettek és én máris bent voltam a pilótafülkében, hátizsákomat pedig felrakták a megpakolt teherautó legtetejére, jól lekötözve, nehogy leessen. Hamarosan észrevettem, a balról és jobbról ülő útitársaim, két marcona török, inkább ellenszenvet, mint bizalmat ébresztenek bennem. Ennek ugyan egyáltalán nem örültem, de ami igaz, az igaz, nem sokat törődtem vele. Távoli úticéluk Malatya, nekem is megfelelt. A túlterhelt teherautóval nagyon lassan haladtunk. Ha az út minősége lehetővé tette, felgyorsultunk 30 kilométeres óránkénti sebességre, ha hepehupássá vált, a kilométeróra mutatója húsz körüli értékre esett vissza. A két török felváltva vezetett. Egyszer álltunk meg rövid pihenőre. Kiszálltunk a fülkéből és betértünk az útmenti fogadóba, bekapni néhány falatot. Miközben vacsoráztunk, a rosszabb külsejű török, a bajuszos, felhúzta a nadrágszárát és kigombolta az ingét, hogy megmutassa a testén éktelenkedő jókora forradásokat. Nehezen, de megértettem, késelések nyomait láthattam. A tea elfogyasztása után intettek egyet, aminek az lehetett az értelme: irány Malatya. Nem is késlekedtünk sokat.
Malatya vidéke
Visszakanyarodtunk az útra és kezdtük tovább gyűrni a kilométereket.
Hamarosan besötétedett, Malatya pedig még nagyon messze volt, reménytelenül messze. Este 11 óra tájban teljesen kietlen belső-anatóliai vidékre értünk. Csak olykor-olykor tűntek fel egy-egy kisebb falu fényei a távolban, az úton pedig még ritkábban. Nem lehetett nem észrevenni: útitársaim rendkívül furcsán kezdenek viselkedni. Nem tudtam mire vélni, miért néznek ki olyan gyakran a nagy semmibe. Úgy tűnt, mintha arról akartak volna meggyőződni, hogy csakugyan teljesen lakatlan vidéken járunk-e. Ez a gondolat nagyon rossz érzésekkel töltött el. Aggodalmamat tovább erősítette számomra érthetetlen és meglehetősen hevesnek tűnő beszélgetésük, miközben láttam, engem is sandán figyelnek.
Villámként sújtott le rám a félelem, amikor a bajuszos a műszerfal alól elővett egy hatalmas csavarhúzót és elkezdte vele ütögetni a kezét. Bizonyára akkor is elszorult volna a szívem, ha nem nézek meg valamelyik isztambuli estémen egy csavarhúzós gyilkosról szóló horrorfilmet, amelynek hirtelen valamennyi brutalitása az emlékezetembe tolult. Nem tudom, látták-e félelmemet, de én láttam milyen furcsán vigyorognak rám. Aztán a csavarhúzós se szó, se beszéd elvette áz oldaltáskámat és minden tiltakozásom ellenére — ha egyáltalán tiltakozásnak lehet nevezni ijedt ellenkezésemet — turkálni kezdett benne, alaposan szemügyre véve tartalmát. Értékesebb holmi a fényképezőgépem kivételével nem volt benne, filmfelvevőm saját táskájában a fülke egyik kampóján fügött, valamennyi pénzem pedig a zsebemben lapult.
Eddig a pillanatig nemigen tudtam elképzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember szíve a torkában ver — elmondhatom, pokolian rossz. Végső kétségbeesésemben arra gondoltam; ki kellene ugranom a teherautóból, ami nem látszott könnyen keresztülvihetőnek, mivel középen ültem. Legkevésbé az érdekelt, mi lesz a teherautó tetején utazó hátizsákommal. A döntés másodpercei örökkévalóságnak tűntek, miközben útitársaim hevesen vitatkoztak. Nem tudtam elhatározni magam az ugrásra. Tehetetlen bénultságom csak akkor kezdett oldódni, miután észrevehetően megszűnt a furcsa viselkedésük, abbamaradt a vitatkozásuk, a csavarhúzó visszakerült a helyére, az oldaltáskám pedig az ölembe.
Örök rejtély marad számomra, fenyegetett-e valódi veszély akkor éjszaka, vagy csak egy félreérthető helyzetet értettem félre. Ha pedig valódi veszély fenyegetett, vajon minek köszönhettem „szerencsés megmenekülésemet"? Egyet nem értésüknek vagy netán valami egészen másnak?
Éjjel kettőkor érkeztünk meg Malatyába, és ez számomra olyan örömteli pillanat volt, mintha ujjászülettem volna. Milyen érdekes, ezen az úton egyikünk sem mondta: „türk ve macar arkadas".

Kelet-Törökország — utazás az örmények ősi földjén

Örmény menekültek Malatyában
Malatya után már sokkal óvatosabb voltam. Mindig megnéztem, mire és mikor szállok fel. Az észak-mezopotámiai Urfából indultam az Örmény-felföldre, kivételesen autóbusszal. A nyolcórás utazás alatt 470 kilométert tettem meg, annyit, amennyi idehaza elvezet az ország egyik végéből a másikba, itt viszont a hatalmas Törökország keleti részében, egy kicsit még keletebbre és valamivel északabbra kerültem, pontosan a Van-tó partján fekvő Tatvanba.
A késő éjszakába nyúló utazásnak megvolt a maga romantikája. Nagyszerűen tiszta időben fent ragyogott a telehold, sejtelmes fényekkel árasztva el az Örmény-felföld hegyekkel szabdalt vidékét. Régi várak és lakatlan karavánszerájok tűntek fel az éjszaka színpadán, messzire ragadva a távolból érkező képzeletét. Az örmény nép ősi földjén, az egykori Armeniában robogott az autóbusz. Ha a néma táj mesélni tudott volna, akkor minden bizonnyal az örmény nép évezredekkel ezelőtt kezdődött tragikus sorsáról szólt volna a történet, az első népről, amely államvallásként vette fel a kereszténységet. A táj azonban hallgatott, őrizve a már hatvan éve tartó csendet. Nem igen élnek már örmények ősi földjeiken. Falvaik elnéptelenedtek, összedőltek, elpusztult templomaik romos maradványai kőbe zárva őrzik egy nép pusztulása feletti fájdalmukat, és nincsenek már harangok sem, amelyek megkondulhatnának emlékeztetve Armenia népére.
Az örmény nép legrégebbi történetét, mondái elemekkel átszőve M. Khoreni írta meg az i. sz. V. században. Eszerint az örmény államot i. e. 2200 körül Haig alapította és létrehozta az örménységnek 59 uralkodót adó Haikida dinasztiát. Ez idő tájt a türk népek valahol Belső-Ázsiában élhettek és a róluk szóló, történelmileg is alátámasztott első ismereteink mintegy 2000 évvel későbbiek. A történetíró feljegyezte, hogy a nyolcadik uralkodó, a szép Ara, szépségével felhívta magára Szemirámisz asszír királynő figyelmét, akit nem volt hajlandó feleségül venni. Háborúra került sor. Ara elesik a csatában, Szemirámisz bevonul Armeniába és megalapítja a Szamiramagerd városát, a későbbi Vant. A legenda szerint a szép Aráról nevezték el később az Ararátot.
Az Ararát hegység
Az örmény államra az első jelentős csapást Nagy Sándor hadai mérték az i. e. IV. században. Nem sokkal később a perzsa Dárius győzi le az örményeket. A vereséggel együtt elvész a függetlenség, bár a perzsa fennhatóság nem jelent véres elnyomást, inkább erős függőségi, adókötelezettségi kapcsolatban fejeződik ki. Armenia az i. e. II. században Artasesz uralkodása alatt ismét visszanyeri függetlenségét. A vele kezdődő dinasztia adta az örmény történelem legjelentősebb uralkodóját Nagy Tigranészt. Uralkodásának negyven éve alatt (i. e. 95-55) jelentősen megnövelte Armenia területét. Egységes birodalmat teremtett, amely a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, délen Palesztináig terjedt. A teljes értékű függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget. Nagy Tigranész jó politikai érzékére vall, hogy a vereség ellenére sikerült megmaradnia Armenia királyának, szorosra fűzve a kapcsolatokat Rómával. A történelem további századaiban szakadatlan harc, különböző mértékű függőségi viszony, gyakran véres elnyomás jellemzi az örmény állam és nép történetét. Perzsa, arab, mongol, egyiptomi és török uralom jelzi ezeket a századokat. Csodálatot érdemel, hogy az örmény nép annyi támadás és harc közepette is meg tudta őrizni sajátos nemzeti arculatát és kultúráját. Ellen tudtak állni az iszlám térhódításának és sikerült megőrizniük keresztény mivoltukat.
A XI. századtól nem beszélhetünk egységes örmény államról, csak a területén kialakult kisebb-nagyobb örmény fejedelemségekről. Végezetül ezek is elbuktak. Legtovább a kaukázusi Karabah tartotta magát a XVIII. századig. 1746-ban a törökök és a perzsák megegyeztek egymással Armenia felosztásáról.
A szomszédos keresztény állam, Oroszország, mindig érdeklődést mutatott az örmények sorsa iránt. Nagy Péter cár elrendelte a perzsiai örmények védelmét, és szabad bevándorlást engedélyezett részükre. II. Katalin cárnő a Don partján létrehozott két, örmények lakta várost. A XIX. század elején kitört orosz-perzsa háborúban az örmény önkéntesekkel együtt rohamozó orosz csapatok győzelmet arattak a perzsák felett, aminek eredményeként 1827-ben Oroszország kezébe került a jereváni és a nakhicseváni tartomány. Az örmények egy része ezzel megmenekült a fizikai pusztulástól és a perzsa asszimilációtól. Az 1920. november 30-án az Örmény-felföld északkeleti részében megalakult Örmény Szovjet Köztársaság új fejezetet nyitott az örmény nép életében, megteremtve az állami lét alapjait.
A történelem négy évezrede együttvéve nem hozott annyi szenvedést és pusztulást az örmény népre, mint az 1895-1918 közötti időszak. Megdöbbentőek és lesújtóak a számadatok. 1875-ben Törökországban mintegy 2,5 millió örmény élt, 1930-ban alig 50 ezer. Több mint egymillió örményt megöltek, csaknem másfél millió elmenekült. A mészárlások és az üldözések okául a törökök az örmények „kalmár szellemét", és a gazdasági életben betöltött szerepét emelték ki, ami irritálta a török lakosságot. A mészárlások valójában nem a török és az örmény nép összeférhetetlenségéből fakadtak, hanem sokkal inkább az akkori török vezetés állami szintre emelt kereszténygyűlöletére és természetesen hódító terveikre vezethető vissza. A politikai fogalommá vált örmény kérdést, amely Oroszország és Anglia beavatkozására is lehetőséget adhatott, az örmény nép teljes kiirtásával próbálták megoldani. A történelmi felelősség mindenekelőtt II. Hamid szultánt terheli, aki közismert volt örmény gyűlöletéről. 1891-ben ő hozta létre kurd lovasokból azt a hadsereget, amelynek fő feladata az örmény lakosság rettegésben tartása volt, de felhasználhatók voltak az örmény lakosság lemészárlására is. A mészárlások szó szerint mészárlások voltak, örményt ölni büntetlenül lehetett.
1915-ben új jelenség tűnik fel az örmény nép kálváriáján: a deportálás. Ennek ötlete, egy 1916-ban közzétett angol vizsgálati anyag szerint, német szakértőktől származik. Csaknem másfél millió örményt deportáltak Törökország sivatagos vidékeire, nagy részük még útközben elpusztult az embertelen bánásmód következtében. Csak egyetlen számadat álljon itt. Az Erzurumból az akkori Aleppo, a mai sziriai Haleb felé irányított 19 000 örményből mindössze 11-en érkeztek meg élve. A megüresedett városokba, falvakba törökök költöztek. Évezredes örmény települések törökösödtek így el, szinte máról holnapra.
E kis történelmi áttekintés után térjünk vissza Tatvanba, ebbe a nagyon szegényes, békés török városkába. Egyetlen utcájában éppúgy teázgattak a lakosok, mint bármelyik más török városban.
Egész törökországi utazásom során a Van-tó távolsága volt a mérce. Mindig a hátralévő kilométereket számolgattam. Most végre a partján álltam és megcsodálhattam magával ragadó panorámáját. A tó tengerszint feletti magassága 1720 méter, mégis szinte hihetetlennek hatottak a térképemről leolvasható magassági és távolsági adatok. 3100 méter, 3350 méter olvastam a tó körüli hegyek magasságait, pedig kietlen kopárságukkal, drapp színükkel inkább dombokra emlékeztettek. Még meglepőbbek a távolságok. A tó északi partján magasodó 4434 méter magas Süphan Dagi hófödte vulkáni kúpja 80 kilométerről tekintett rám, a valamivel keletebbre lévő hegyek távolsága pedig több mint 100 kilométer. Hiába, a tiszta, páramentes levegőben a szem nem ismert lehetetlent, könnyedén bekalandozhatta az egész tavat.
Tatvan állomása
Tatvani „főhadiszállásomról" több kirándulást tettem a közeli városokba. Kíváncsi voltam, hogy Musban, a hegyek között megbúvó egykor híres örmény városban találok-e örményeket. Minden ilyen érdeklődésemre felfelé biccentett fejmozdulat — ez a törököknél a „nem" — és az elmaradhatatlan „yok" — nincs — szócska volt a válasz. Az emberek feltűnően elzárkóztak attól, hogy felvilágosítást adjanak, hol találok keresztény templomot, törökül „kilise"-t, Tudtam, egykor itt működött a híres, Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kolostor, a Surp Garabed. Végül egy iskoláskorú fiú igazított útba, elvezetve két elpusztult épülethez, templomok megmaradt maradványaihoz. A hajdani pusztításokat láthatóan a természet igyekezett befejezni olyan épületeken, amelyek még a műemléksorsban sem reménykedhetnek. Nem sikerült eljutnom a környék másik két kolostorába sem (Ohannes és Madnevank). Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, hogy megtudjam, merre találhatók. Nem voltak illúzióim atekintetben, hogy ezek sem lehetnek különb állapotban, mint a felkeresett templomok.
Amikor továbbutaztam Vanba, rövid időre megálltam Gevasnál, és motoros bárkával átkeltem a Van-tó egyik közeli szigetére, Akdamárra. Úticélom, az örmény egyház 815-től 921-ig épített leghíresebb, Szent Kereszt nevű kolostora és székesegyháza volt. A lakatlan sziget kiemelkedő pontján lévő épületegyüttesből a kolostornak már csak az alapjai láthatók, de a székesegyház meglepő épségben — talán a szigetnek köszönhetően — még áll. A parányi székesegyház külső falait az ó- és újszövetségből vett jeleneteket ábrázoló domborművek díszítik, belső falfestményei sajnos kevésbé vészelték át a viszontagságos éveket. Csaknem 800 éven át — -1113-tól 1895-ig — innen irányították az örmény egyházfők (katholikoszok) az örmény katolikus egyházat. 1915-ben került török kézre; azóta elhagyatottan áll a Van-tó festői környezetében.
Dogubayazit, Ishak Pasa palotája
Lassan sürgetni kezdett az idő. Egyik nap követte a másikat, közeledtek törökországi utazásom utolsó napjai. Megcsappant időm ellenére sem akartam lemondani az Örmény-felföld talán leghíresebb palotájának a megtekintéséről. Elég nagy kitérővel az iráni határ közelébe, Dogubayazitba utaztam, majd a faluból gyalogszerrel indultam a 6 kilométerre lévő Ishak Pasa palotájához. Egykori építtetője a nevéből ítélve (pasa) magasrangú katonatiszt lehetett, de ezenkívül temérdek pénzzel is rendelkeznie kellett, hogy e hatalmas épületegyüttest itt, az elhagyatott távoli vidéken felépíttethesse. 1685-ben kezdték építeni és éppen 99 évvel később fejezték be. Hamarosan bekövetkező elnéptelenedésének okai ismeretlenek. Annyi bizonyos, hogy 1878-ban, az orosz–török háború idején az orosz seregek parancsnoksága rendezkedett itt be. A későbbiekben tartományi, majd járási székhely volt. Távoli fekvése miatt lassan elköltözött innen minden hivatal. 1938-tól teljesen magára hagyatva áll a hajdan 366 szobával és saját dzsámival büszkélkedő palota, falai omladoznak, egyre több a romos, teljesen elpusztult épületrész.
Dogubayazitból nagyszerű látványt nyújtott az Ararát. Az 5165 méter magas hegy magányosan áll, semmi sem gyengíti nagyságának hatását. A bibliai legenda a hegy perzsa nevében elevenedik meg, a perzsák ugyanis Goh-i-Nuh-nak, azaz Noé hegyének nevezik.
Erzurumban ért véget törökországi utazásom. Vasútra szálltam. Karsban még várakoznom kellett, mert csak harmadnaponként volt csatlakozás Szovjetunió felé. Az Örmény-felföldön tett utazásom során nem sikerült örményekkel találkoznom. A véletlen azonban úgy hozta, hogy most valamennyi útitársam örmény volt. A múlt elkerülhetetlenül kísértett. Valamennyiük szülei, vagy nagyszülei az üldözések elől menekültek Törökországból Libanonba. Sokan közülük Jerevánban tanultak, és olyan érzésekkel utaztak Szovjet-Örményországba, mintha a hazájuk lenne. A sebek még nem gyógyultak be. Ellenszenvvel viseltettek a törökök iránt, és én is tudtam, hogy Törökország keleti részében ma sem lehet könnyű dolog örménynek lenni. Mindannyian meghatottan álltak az ablakoknál, amikor a távolban feltűntek Ani, az ősi örmény főváros romjai.
Közeledtünk az útlevél és vámvizsgálat számomra nehéz percei felé. Még egyszer ellenőriztem, megvan-e a félretett 30 USA-dollár, aztán vártam a fejleményeket. A fejlemény az volt, hogy az útlevél ellenőrzést végző tiszt meglátván régen lejárt vízumomat, leült velem szemben, és széttárta karjait, aminek az lehetett az értelme: most mi legyen? Én a „türk ve macar arkadas" elmondásával próbáltam segítségére lenni. Végül is elmeséltetvén utazásom főbb állomásait, megenyhült a szíve és elengedve a büntetést, bepecsételte Törökország elhagyását.
Emlékeimben olyanná vált a törökországi utazásom, mint az első szerelem, amelyre mindig szívesen gondol vissza az ember.

Forrás: Péczely Lajos: Kalandozások Ázsiában. Hungariasport, 1988.


2017. február 27., hétfő

PÉCZELY LAJOS: Törökországi emlékeim töredékei (1)

Az első napok élményei – egy „házasság” és egy „gyermekkori barátság" rövid története

Az utazás térképe
[1976-os,] Első negyvennapos törökországi utazásomra a budapesti Török Nagykövetség mindössze 15 napra érvényes vízuma bátorított fel. Elindulásomkor színesen keveredtek képzeletemben a század eleji útleírások, a közös magyar–török múlt izgalmas eseményei csakúgy, mint a hettiták történelmét megfejtő ásatások krónikái, legfőképpen azonban Germanus Gyula rajongó sorai a törökökről.
A Belgrádból Isztambulba tartó gyorson unalmas egyhangúsággal telt az idő. El-elbóbiskoltam a fülledt augusztusi forróságban, amely nemigen kínált más kellemes időtöltést. Jólesett néha kimenni a folyosóra sétálni, és egy jó nagyot nyújtózkodni. Egy nappal megérkezésem előtt gondolataim már valahol Isztambulban kalandoztak, azt azonban a legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy hamarosan férji álöltözetet kell jelképesen felöltenem. A dolog megértéséhez hozzátartozik, hogy tőlem a második fülkében egy rendkívül kellemes megjelenésű, fiatal szőke hölgy utazott teljesen egyedül. A véletlen úgy hozta, hogy egyszer csak összetalálkoztunk a folyosón és szóba elegyedtünk. Az első angol mondatok után mindkettőnket meglepetésként érte a felismerés, hogy az angolon kívül van egy másik, még jobban használható közös nyelvünk is; a magyar. Az „én is magyar, te is magyar” alapon született ismeretségünk rohamléptekkel mélyült.
Ágnes – így hívták csinos útitársnőmet – bizonyára nem szerette a felesleges holmikat, mert útipoggyásza mindössze egy retikülből és egy nem sokkal nagyobb kézitáskából állt. „Először utazol Isztambulba?” – tettem fel nem túl merész és nem túl tolakodó kérdésemet. „Á, dehogy” – és elővette az akkori idők barna konzuli útlevelét, hogy megmutassa, milyen gyakori vendég Törökországban és néhány arab államban. „Tudod – folytatta – férjez mentem egy gazdag jordániái arabhoz, és először Jordániában éltünk, majd átköltöztünk Egyiptomba. Házasságunk hamarosan tönkrement, de nem váltunk el. Maradt némi pénzem és ez a barna útlevél, amivel akkor és oda utazom, amikor és ahová csak akarok. Látod milyen érdekes, más irigyelne, én pedig már ezt is unom, elegem van az egész jövés-menésből. Azt hiszem, az év végén befejezem, akkor majd hivatalosan is elválunk, és én végleg Pesten maradok, de addig még néhányszor eljövök Isztambulba. Képzelheted mennyire szeretnek a törökök ezzel a szőkeségemmel”, – és kissé kihúzta magát. Hát ami igaz, az igaz, e tekintetben nekem sem voltak kétségeim. Lehet, hogy kissé csodálkozva néztem rá, mert az előbbiek megerősítéseként hozzátette – „Majd te is meglátod, mennyire szeretnek.”
Talán egyórás múltra tekintett vissza új keletű ismeretségünk, amikor Ágnes a maga természetes stílusában megkérdezte – lennék-e a férje? „Na nem kell megijedned – folytatta – csak ameddig megérkezünk Isztambulba. Szófia után tele leszünk törökökkel, én pedig szeretném elkerülni, hogy éjszaka zaklassanak”. Ennyi honfitársi segítséget bárkinek megadhatok, gondoltam magamban, és máris igent mondtam a „házassági ajánlatra”.
Szóval, amilyen unalmasan kezdődött az isztambuli utazás, úgy vált e váratlan fordulat után, újdonsült „házasságomban”, az út hátralévő részében „nászutazássá”. Mielőtt bárki eleresztené gondolatait, előre elmondom, az elkövetkező éjszaka még idézőjelek között sem volt nászéjszaka.
Szófia után Ágnes jóslatának megfelelően megtelt a vonat törökökkel. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljem: ha nem ülök mellette, mint rendíthetetlen férje, valószínűleg nem lett volna egyetlen nyugodt perce sem. Ágnes semmit nem bízott a látszatra. Minden adandó alkalommal, már pedig elég sok ilyen alkalom adódott a nyüzsgő éjszakai életet élő kocsiban – a törökök jöttek, mentek, ettek-ittak és énekeltek – összeszedve török nyelvtudását férjeként mutatott be. Útipoggyászunk különbözősége elgondolkodtathatta volna a figyelmesebb törököket, mert az én hátizsákom és az ő retikülje nem igazán illett egymáshoz, de úgy látszik, erre nem figyelt fel senki sem.
A Sirkeci pályaudvar
Így értünk másnap délben Isztambul Sirkeci pályaudvarára. Ágnes fogta a kis cókmókját és könnyedén lelibbent a vonatról, nem úgy mint én, a nehéz, mindenbe beleakadó hátizsákommal. Tetszett, milyen otthonosan, magabiztosan mozgott a számomra teljesen új környezetben. Nem sok időm maradt a felocsúdásra, máris egy taxiban találtam magamat. Hotel Yeni Hakan – mondta Ágnes, és közben lelkesen magyarázta a sofőrnek, merre kell mennie.
Az egykori Bizánc helyén épült modern belvárosban álltunk meg, pontosan a Yeni Hakan szálló előtt. Hakan úr, a szálló jóképű, fiatal társtulajdonosa kijött, elrendezte a taxiszámlát, hogy minél előbb átadhassa magát az önfeledten nyakába ugró Ágnesnek. Ahogy elnéztem, nem eshetett nehezére ez a meleg, magyaros üdvözlés. A forró puszikat követő szabad idejében, Ágnes mint gyermekkori barátját mutatott be Hakan úrnak. Ezen az alapon némi kedvezménnyel kaphattam volna egy szobát, én mégis úgy gondoltam, jobban teszem, ha nem élek a „gyermekkori barátság” előnyeivel, hátha zavarnám Hakan úr Ágneshez fűződő nyilván nem gyermekkori barátságát.
Elbúcsúztam, és egy közeli másik szállóban ütöttem fel szállásomat. Ágnessel többször találkoztam a következő napokban. Egy ízben elkísértem Isztambul híres Fedett Bazárába a Kapali Carsiba. Nem vettünk semmit, csak jártunk-keltünk a bazár szinte kiismerhetetlen labirintus-rengetegében. „Te most fal vagy köztem és a törökök között – mondta mindenféle köntörfalazás nélkül Ágnes. – Elhárítod azokat, akikkel nem szívesen elegyednék szóba, így a választás megmarad nekem, érted?” „Hogyne érteném” – válaszoltam, megtudván újabb honfitársi szerepkörömet. Ágnes elegánsan és nagyon diszkréten beszélte meg találkáit, amíg én elmerülten bámultam a kirakatokat. Utolsó találkozásunkkor megmutatta hódolóitól kapott ajándékait, s ezt a „zsákmányt” a bazár nem egy üzlete is megirigyelhette volna.
Hol vannak már azok az idők, amikor a törökök hódítottak magyar földön! Sokat változott a világ, fordult a kocka, most a meghódítottak késői leszármazottai indulnak magányos hódító útjaikra Törökországba. Hevíti-e a törököket az ellenállás tüze éppúgy, mint hevítette egykor a magyarokat? Bizonyára nem, de miért is hevítené egy olyan korban, amelyben a csinos hódítók ellenségeskedés nélkül is elérhetik céljaikat?
Amikor Ágnes megtudta, hogy gyermekkori barátja – rólam van szó – szeretné meghosszabbíttatni 15 napos török vízumát, – egyszer ő is tehet értem valamit – alapon – nagyvonalúan felajánlotta, ezt a csekélységet elintézi nekem. Kíváncsian vártam a megoldás mikéntjét, mert magam is tettem ez ügyben néhány kísérletet, de mindannyiszor csak azt tudtam meg, hogy vízumomat kizárólag Ankarában lehet meghosszabbíttatni. Ankara pedig még a közelében sem volt tervezett útvonalamnak. Mindenképpen jól jött volna, ha Isztambulban sikerül vízumügyemet megnyugtatóan rendezni.
Az egyik találkozásunkkor jó hírrel fogadott Ágnes, legalábbis számomra jó hír volt, hogy „alakulnak a dolgok”, és másnap reggel kilenckor legyek a Hotel Yeni Hakanban. Pontosan ott voltam a megbeszélt időpontban, aztán várakozással telt az idő. Ha hinni lehetett a hallottaknak, Ágnesnek volt egy magas állású rendőrkapitány ismerőse Isztambulban, s az ő telefonhívására kellett várni. Telt-múlt az idő, de a várva várt hívás csak nem futott be. Helyette egy cirkáló nagyságú amerikai gyártmányú rendőrségi kocsi állt meg a hotel előtt, amelyből elegáns egyenruhát viselő rendőrtiszt szállt ki. Bejött a szállóba, és mélyen meghajolva kezet csókolt Ágnesnek. Az ezt követő, törökül folyó beszélgetésből nem értettem semmit, mégis az volt az érzésem, a vízumom nem lesz meghosszabbítva. Rossz előérzetemet Ágnes erősítette meg, megismételve a bűvös szót, amit nem először hallottam: Ankara.
Kárpótlásul sétakocsikázásra indultunk, aminek legfőbb érdekességét nem a látnivalók adták, hanem az, hogy rendőrségi kocsiból nézhettem Isztambul belvárosát. Ágnes ismeretségének mégiscsak volt valami haszna. A rendőrtiszt barátilag megnyugtatott: ne csináljak semmiféle gondot abból, hogy mindössze 15 napra érvényes a vízumom, ha úgy tetszik nyugodtan maradjak negyven napig az országban. Tanácsként tette hozzá: tartalékoljak 30 USA-dollárnyi török lírát az ország elhagyásakor esetleg fizetendő büntetésre.
Ágnessel történt találkozásomnak köszönhetően, meglepetésekben bővelkedve teltek első ázsiai utazásom első napjai, pontosabban az ázsiai utamat megelőző napok, mert ezek a kalandok még Európában történtek, hiszen Ázsia a Boszporusz túloldalán kezdődött.

„A török és a magyar barát” – magyar emigráció Kütahyában

Kossuth-ház Kütahyában
Amikor megpróbálok visszagondolni, mikor és hol kedveltem meg, lettem rajongó tisztelője Ázsiának, bizony nem találom a választ. Azt hiszem, nem azon a forró augusztusi estén, midőn a Márvány-tenger partján fekvő Yalovában először léptem Ázsia földjére, és alig kaptam levegőt a komphajóról kidübörgő kamionok keltette porfelhőben. Én mégis élveztem a semmihez sem hasonlítható első lépések örömét. Járni tanultam ezekben az órákban egy olyan világban, amelynek útjai utóbb Kelet messzi vidékeire is elvezettek. Ha nem tanultam volna meg eligazodni Kelet különleges világában, ha nem tanultam volna megérteni, elfogadni a mi elkényeztetett európai civilizációnktól és egyáltalán európai mivoltunktól olyannyira eltérő keleti életfelfogást, szokásokat, akkor talán „idegenként” és értetlenül utaztam volna Kelet útjain és sohasem érintett volna meg Kelet varázsa.
Létezik-e még egy olyan ország Ázsiában, sőt akár Európában is, ahol annyira kinyilvánítják az emberek irántunk baráti megbecsülésüket, mint Törökországban? A „türk ve macar arkadas”, azaz „a török és a magyar barát” volt az első mondat, amit törökül megtanultam. Nem lehetett nem megtanulni, annyit hallottam. Ne gondolja senki, hogy Törökországban ez afféle elcsépelt szólásmondás, nem, ez annál sokkal, de sokkal több, az élő török–magyar barátság megnyilvánulása. Azé a barátságé, amelyet a török nép egykoron legkeményebb ellenfele, az Európában őket feltartóztatni képes magyarság vívott ki magának. Olyan elszánt és bátor ellenfél voltunk, hogy ennek emléke most is él Törökországban, és máig hatóan táplálja megbecsülésünket, barátságunk alapjait.
A hetvenes évek legnépszerűbb könnyűzenei slágere is éppen ezt a korszakot idézte fel egy régi török katonaének modern feldolgozásával. A dal Esztergom városának elvesztését siratta. És amikor kedvemért és kívánságomra, a Kayseriben megrendezett Anatóliai Vásáron lemezről felcsendült Baris Manco érces hangján az „Estergon Kalesi", bizsergetően jó érzés volt az egykori kemény ellenfél kései leszármazottjaként hallgatni a dalt.
A történelem érdekessége, hogy az elbukott Habsburg-ellenes szabadságharcaink vezetői: Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos is hosszabb-rövidebb időre Törökországban, az akkori Oszmán Birodalomban talált menedékre. A magyar köztudatban mindenekelőtt Rákóczinak és hűséges kísérőjének, Mikes Kelemennek Rodostóban töltött évei ismertek. Kevésbé közismert, hogy az 1848-as szabadságharc leverését követően sok ezer magyar menekült az akkor török fennhatóság alatt álló Vidinbe, amely ma Bulgária része. A török kormány megtagadta az osztrák kiadatási kérelmeket, de olyan nagy volt a fenyegetőzés osztrák részről, hogy végül is jobbnak látták, ha több száz magyart áttelepítenek az egyik csendes kisázsiai városba, Kütahyába.
Kossuth és a magyar emigráció több jeles képviselője, köztük Mészáros Lázár hadügyminiszter és Batthyány Kázmér gróf külügyminiszter 1850 áprilisában érkezett Kütahyába, és egészen a következő év szeptemberéig élvezték a török kormány vendégszeretetét. Kossuth, mint ismeretes, végleg elhagyva Törökországot hosszabb időre az Amerikai Egyesült Államokba utazott.
Kütahyában mindenekelőtt azt a házat kerestem meg, ahol Kossuth és családja lakott. Könnyen kaptam útbaigazítást, mindenki tudta, merre van a Macar Sokak, a Magyar utca, ahol a keresett ház áll. Szemmel láthatóan nagyon meglepődtek alkalmi török ismerőseim, amikor elővettem egy százforintost és megmutattam rajta Kossuth portréját. A meglepetést az okozta, hogy bár hallottak Kossuthról és látták az egykori házában kiállított fényképeit, de azért ilyen nagy jelentőségű embernek mégsem gondolták. Papírpénzen viszontlátni egy államférfit, az ő gondolataikban rendkívüli jelentőségű volt, hiszen minden török papírpénzen a legnagyobb török, Kemal Atatürk képe látható. Valaki jól érthetően meg is jegyezte Kossuthról: — Macar Kemal Atatürk, azaz a magyar Kemal Atatürk.
A jellegzetes török ház utcai homlokzatán magyar és török nyelvű tábla hirdeti: „Az 1848-1849-es magyar szabadságharc lánglelkű vezetője, Kossuth Lajos, a török nemzet vendégszeretetét élvezve 1850–1851-ig ebben a házban lakott”.
Ha utazásom előtt nem kerül a kezembe Szöllősy Ferenc 1870-ben Lipcsében megjelent műve, a „Kossuth és a magyar emigráció török földön”, amelyben, mint az emigráció résztvevője megírta személyes élményeit, akkor talán éppoly megindultán tekintettem volna meg az elöregedett épület belsejét, mint a legtöbb idelátogató honfitársunk. Szöllősy sorai azonban kifejezetten visszatartottak attól, hogy bármiféle elérzékenyülés uralkodjék el rajtam a múlt emlékei előtt tett tisztelgő látogatásomkor. Ő nem csak arról a Kossuthról írt, aki az emigrációban is megmaradt a szabadságharc lánglelkű vezetőjének, hanem arról a Kossuthról is szólnak sorai, akit éppen úgy a hatalmába tudott keríteni az emberi gyarlóság, mint bármely más halandó embert.
Megérkezésükkor valamennyi magyart Kossuthtal együtt a város lovassági laktanyájában szállásolták el. A laktanya parancsnoka, Szulejmán ezredes, vendégszeretete minden jelével elhalmozta Kossuthot és családját, kapott lovakat, nyergeket és sok kisebb-nagyobb ajándékot, nem beszélve a rendszeresített pénzbeni járadékról. Kossuth azonban nem elégedett meg a törökök vendégszeretetével. Túlzott követelései és igényei többször felbosszantották Szulejmán ezredest. Gyakran robbantak ki nézeteltérések a magyarok között is. Kossuth sokszor méltánytalanul viselkedett társaival, napiparancsokat írt, személyes szolgálatokat követelt tőlük, amit Kütahyában nem minden emigráns vett jó néven.
Szoba az emlékmúzeumban
A magyarok egynémelyike viszont időről időre felöntött a garatra. Az ebből eredő duhajkodások és a laktanyában véghezvitt vandál pusztítások, bizony nem tetszettek a török vendéglátóknak, olyannyira nem, hogy Szulejmán ezredes többször meg sem látogatta Kossuthot, és lovas kísérőket rendelt el a kilovagló magyarok mellé. Kossuth ezen felingerlődve Asbóth alezredes vezetésével küldöttséget menesztett Szulejmánhoz. A magyarok, Szöllősy Ferenc sorait idézve: „a borospohárból a kelleténél többecske bátorságot merítvén”, fenyegető üzenetet hagytak Szulejmán tolmácsánál: „Mondja meg ön az ezredesnek, velünk ne komázzék, mert mi ha fegyverre kelünk az egész kaszárnyát kiverjük”. Szulejmán mértéktartó választ adott: „... ezennel kijelentem, hogy ha önök magukat illedelmesen nem viselendik, én kinek-kinek szobája ajtajára őrt állíttatok, s azt főnökük ajtaján kezdetem el”.
Végül a magyarok felismerték, valóban élvezik a törökök vendégszeretetét és a kisebb összezördülésektől eltekintve békésen teltek a küthayai hónapok. Kossuth később bérelte ki a ma múzeumként álló házat.
Azt hiszem, jó dolog, hogy az emlékezés tisztítótüzében lassan, de mindig elhamvadnak az ellenségeskedés hajdani gyökerei.

(Folytatjuk)

Forrás: Péczely Lajos: Kalandozások Ázsiában. Hungariasport, 1988.


2017. február 19., vasárnap

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (4)


8.

Diákvárosbeli szobánkhoz reggeli is jár, amelyet a viking famennyezetű, csarnokszerű étteremben fogyasztunk. Rodolfo mester kismiska feleségemhez képest, aki az elegánsan terített asztalról a keménytojást minden alkalommal – csiribi-csiribá – retiküljébe varázsolja. Így gondoskodik már hajnalban vacsoránkról. Ugyancsak ügyesen önti át a mindig magával hozott termoszba a bőségesen adagolt babkávé felét.
Oslói tartózkodásunk utolsó reggelén – ide már csak csomagjainkért jövünk majd vissza – még a szokásosnál is korábban keltünk, s én egy oldalzsákkal, feleségem egy kézitáskával felszerelve (melyben szerényen lapultak a keménytojások, meg a kávéstermosz), kibandukoltunk a pályaudvarra, hogy elinduljunk az igazi, vad fjordokhoz s az innen tizenkét órányira, nyugatra, az Atlanti-óceánnál fekvő Bergenbe.
Európai körúton járó, három, idősebb amerikai tanítónő s egyikük kishúga ültek a fülkében. Mind nagyobb hegyek között robogtunk. Érdeklődtek, hova valók vagyunk.
–  Magyarországra.
–  Óh. Godness!... Úristen! – hallatta meglepett sápítozását a legidősebb hölgy. Máig sem tudom, mi bújt meg rémült felkiáltása mögött. Évi szabadságidejében utazgató, dolgozó nő volt mind a három, a lány pedig még középiskolás. Azt hiszem, a felkiáltás – a távolságnak szólt. Mintha Arábiát mondtam volna. Most döbbentem csak rá, milyen messze esik még mindig egyik ország a másiktól, és mennyit kell még fáradozni egymás megismeréséért s megértéséért.
A csodálatos táj, amelyen áthaladtunk, nem hagyott időt a tépelődésre. A meredek sziklafalak alján, a pályatesten végig, magas fabakok sora állja útját a hólavinának. A legveszélyesebb szakaszokon fahengerben fut a vonat, valóságos fatokban, mint ahogyan a törékeny holmit szállítják. Mondták itt nekünk gyakran újdonsült barátaink: Norvégiában tizenegy hónapig fehér tél van s egy hónapig zöld tél...
–  Magyarországon sok a kocsi? – kérdezte váratlanul amerikai útitársnőink egyike.
– Van elég – feleltem. – Egypár éve még csak orvosoknak, mérnököknek volt, de most már nagyon elterjedt.
–  Miért  éppen nekik volt?! –  csodálkozott a hölgy.
–  Az orvosok betegeikhez siettek vele, a mérnökök pedig a nagyobb, városkörnyéki építkezésekhez.
Mi lehet ebben olyan különösen meglepő?... Most már mind a négyen riadtan néztek rám. Gyanút fogtam.
Megismételtettem a kérdést.
–  ... O, cat! — kiáltottam fel. – ha-ha-ha!
A hölgy a magyarországi macskák (angolul: cat; iránt érdeklődött, nyilván nagy állatbarát lehet, én meg kocsit (angolul: car) értettem. Nem csoda, ha válaszaim meglepték őket.
Minden állomáson ott látható a tábla, amely jelzi, milyen magasan fekszik a helység a tenger színe felett. Mind feljebb jutunk.
Myrdal: 866 méter. Itt átszállunk a kis Flam-vasútra, amely ötvenhárom perc alatt ereszkedik le velünk az óceánból száz kilométer hosszan a hegyek közé befurakodó Sogne-, azaz Álom-fjord végpontjára, Flamba, hat méternyire a tenger színe fölé. Alig egy óra alatt tehát csaknem ezer métert megyünk lefelé.
De micsoda élmény ez az ötvenhárom perc! Az utasok egyik ablaktól a másikhoz szaladgálnak, hogy mindkét oldal csodájában gyönyörködjenek. Gleccser, vágtatva tajtékzó vízesés, félő, hogy mindjárt a vonatra zúdul, de hová lett hirtelen? Elnyelte a föld. Amott, a sziklarengetegben kert nagyságú, zöld fennsikocska: féltve óvja bárányainak a hegyipásztor. Süt a nap melegen, hogy is nem olvad el a hó? Hiszen nemcsak fent, a csúcsokon fehérlik, hanem lenyújtózik a vonathoz, mint egy lábát nyújtogató, hízelgő macska.
A vonat időnként, a legszebb tájakon, nyílt pályán meg-megáll, hogy utasai fényképezhessenek. Amikor lent, a kígyózó tengerszorosban, végre megcsillan a fjord vize, s a kis szerelvény, hogy rakodhassanak is róla, a mólóig csúszik, a magasságmélység gyors váltakozásától kóvályogva szállunk le a fa-indóházas állomáskán, Flamban. Az óceán kétségbeesetten kinyúló karja magához öleli itt gyermekét, a földet.
Az amerikai tanítónők nehézkesen cipekedtek le súlyos bőröndjeikkel, ezért az állomásról sietve odaintettem a kézikocsis szálloda-alkalmazottat; mögötte azután felszabadultan megindultak a közeli Fretheim Hotelbe, s mi, semmi kis holminkkal, utánuk.
Igazi hegyi szállodába léptünk, három „manzárd" mindenestül, fából. Folyosóin mégis aranyosan csillog a fényes padló, lépcsőit szőnyeg borítja, kilincsei csillognak, s a csinos kis szobák hófehér függönyeit vidáman lengeti a fjordszél. Mintha egy gőgösen hátratámaszkodó, fekete óriás nézne be, olyan innen, hunyorgó-gyanakvó gleccserszemével, a szemközti, félelmes sziklafal.

*

Sogne-fjord
Mi már siettünk is ki, a szabadba... Néhány lépés – és ott nyúlt el előttünk, két meredély közt, a fjord, s fúródott tovább, előre, míg csak víz és sziklafal vasszürkén össze nem mosódott a messzeségben.
Azonnal kalandos vállalkozásba fogtunk: nézzük, elgyalogolhatunk-e a hegyoldalban, a parton, és meddig? Megkerültük a kis öblöt, amelynek partját még néhány ház, egy-két panzió tarkítja – ennyiből áll az egész település –, s valóban találtunk egy sziklába vájt, keskeny utat, amelyen mehettünk jó két óra hosszat. Közben már csak néhány faház, lent, a vízparton vagy feljebb, a sziklák közt jelezte, hogy laknak itt állandóan is emberek. Körülbelül akkora, elkerített, zöld foltokon, mint amekkorán nálunk odahaza nyugdíjas postások, vasutasok pepecselnek, itt főzelékfélét termelnek, kecskét legeltetnek.
Az égbe nyúló hegyek árnyékától éjsötét f jordvizen egyetlen csónakot sem fedezhettünk fel. Veszélyes hely ez. Mert a fjord mélyebb sok tengernél is, háromszáz-négyszáz méter, hiszen a sziklafal folytatódik benne tovább, víz alatti, nyílegyenes völgyfalként.
Faággal megkapartuk a sziklát: mint egymásra rakott, öreg, porladó újságok kötegéből, vékony lemezek váltak le róla. Évmilliók sem kellenek hozzá talán, hogy a fjordok betemetődjenek? Még jó, hogy időben láthattam őket.
Másnap, kora reggel indult a fjordgőzös. Gyorsan rendeztük számlánkat a szállodában. Igazán figyelmesek voltak! Bár turistarészlegük, egy kisebb, vízparti házban – kellő számú vendég hiányában – még nem működött, nekünk mégis turistaárat számoltak.
Már a hajón húztam csak megint elő számlájukat, hogy átszámítsam, aránylag milyen olcsón megúsztuk a dolgot, s akkor hirtelen egy négykoronás tételre esett tekintetem: Luggage, azt mondja, poggyász, vagyis a poggyász behordása... Nekünk? Poggyász? Hiszen nekünk semmiféle poggyászunk nem volt, csak vállamon az oldalzsák és feleségemnél a behemót retikül. Mi nem vitettünk semmit. Azaz... hopp! S ekkor, mint az újra pergetett film, megjelent előttem, ott, a fjord közepén a kép, amint érkezéskor udvariasságból odaintettem a szálloda kézikocsis hordárát az amerikai tanítónők bőröndjeihez, s amint azután őket előreengedve, utánuk kullogtam. Ó, én balek! A szállodában azt hitték, együtt érkeztünk, én vagyok a férfi a családban, s nekem számlázták az amerikaiak csomagjait.
Meg is esküdtem, ott, a fjord kellős közepén, miközben még a gőzös is bosszúsan dohogott, hogy soha többé nem izgek-mozgok, intézkedem, mindenki törődjék a maga dolgával – és kész. Négy korona! Amikor minden fillérre, akarom mondani őrére úgy vigyázok, mint a szemem fényére. Négy korona! Tizenkét joghurt!
Hiába, el kell felejtenem, ami történt, nem ronthatja el ezt a csodálatos fjord-utazást, az elsőt és talán utolsót életemben. A hajó orrába ülök, így mintha egymagamban hatolnék be a komor, fenséges tájba. Akár magas palafolyosóban haladnánk. Víz és villanyáram kígyózik párhuzamosan, a vezeték odafent egyik csúcsról a másikra ugrál. Mérhetetlen elektromosságtermő erők feszülnek ebben az országban. Kinek, minek vonul vajon a drót odafent, a magasban, ahol nem. hogy ember, de még madár sem jár. A magányos házak kedvéért vajon, amelyek jó tíz kilométerenként kandikálnak ki a sziklák aljából? Vagy a magányos halászoknak hozzák a fényt?
Sokára érünk csak szélesebb parthoz, Auerlandba, a legközelebbi fjordvároskába. Tenger és hegy ennek kivételesen annyi helyet hagyott, hogy néhány száz lakos elfér benne. Kiránduló, vidám iskolások szállnak be, meg néhány felnőtt, egyikük aktatáskával, ki tudja, miféle ügyes-bajos dolga akadt a Sogne-fjordban!
Ténfergek kicsit a hajón. Az étteremben minden asztalkán kancsó tej, vaj odakészítve, s egy nagyobb tálalóasztalon tucatnyi, egyéb ennivaló kirakva: hal, rák, sonka, tojás, sajt, sült szárnyas, hajszálvékony kenyérszeletek, s valami barna tömb, amelyről lapátkéssel húznak le egy-egy szeletet, halpástétom-e vagy édesség, ki tudja? Mindez együtt: a smörgosbröd, szabott ára van, hét korona, de mindenből s annyit vehet a vendég, amennyit csak óhajt. Ha fogytán van valami, már pótolják is a konyháról.
Meglep, milyen szerényen élnek az utasok ezzel a lehetőséggel. Bezzeg, ha mi „beszállnánk"!... Ám megtárgyaljuk feleségemmel: nem érdemes – és ha nem bírunk eleget enni? Ha két-három korona ára finomsággal már jóllakunk?... Nekünk tiszta ráfizetés lehet.
Talán három órája hajóztunk, amikor egyszerre két gőzöst láttunk közeledni, a miénkhez hasonló, kisebb fajtát oldalról, s szemből egy sokkal nagyobbat. Kisvártatva, mindhárman testközelben megállnak. Átszállás – bent a fjordban, a meredek sziklafalak között, ember nem lakta vidéken! Flamiak és gudvangeniek – utóbbiakhoz tartozunk mi – szállnak át Bergen felé. Az óceánjáró hamarosan elnyeli új utasait, poggyászukat is egyenként átemelik, s ők már indulnak is, csaknem egynapos útjukra, végig a Sogne-fjordon, majd ki, a nyílt vízre. A mi hajónk is átveszi a Bergenből jövő gudvangenieket, ellenjáratunk pedig a flamiakat. Néhány perccel később úgy válik szét a három hajó, mintha sohasem találkoztak volna. A flami már el is tűnt mögöttünk, a nagy óceánjáró Kommandőre tatja egy ideig látszik még, mi pedig most jobbra tartunk – azaz, merre tovább? Hiszen a hegyek ott összezárulnak!... Csak amikor orrunkkal majdnem beleütközünk a sziklafalba, akkor látjuk meg a nyílást, s azt, hogy a fjordnak ott is van egy ága, a Nerőj-fjord, amelynek csücskében kötünk ki, körülbelül egy óra múlva. Ott bújik meg Gudvangen.
A természet kegyes volt Gudvangenhez, engedte, hogy kicsit kinyújtózkodhassék a sziklafalak között. Van egy rövid utcája is – hegyi farmerek sétálnak rajta kecskéikkel –, s egy kis rétje, amelyen át lazacban gazdag hegyi patak siet a fjordba, olyan kékes habot hányva, mintha földanyánk kékítővel mosná medrét.
Mily szívesen időztem volna az egyemeletes, zöldesfehérre festett, fából épült Gudvangen Hotelben is, vagy még inkább a Vikingvang turistaotthonban! Boltja ajtajában szomorúan álldogál a bazáros, remélte, talán vásárolunk nála valami emléket. A norvégoknak hazájuk a víz és a hegy. Csak a gyárfüst marta, lárma siketítette, reklámfény vakította belgák, franciák, angolok, amerikaiak látogatásában bizakodhat.
Igaz, senki sem próféta saját hazájában (még a fjord sem): láttam norvég családot, szülőket, gyerekeket, messze a fővárostól, egy tó partján ültek, szőnyegen, mint a törökök, majd este hazaautóztak saját, oslói fjordjuk mellé. Pedig ott is megtalálták volna ugyanazt, szigeteket, erdőt, strandot, kávézóteraszt – de hát, ők vasárnap „kirándultak"! A felejthetetlen fjord-kirándulás után vissza kellett találnunk a bergeni fővonalra. Autóbusszal, istenkísértő szerpentineken pöfögtünk fel ismét a hegyekbe Stalheimig.
Stalheim
Egymagában álló, többemeletes, ultramodern, csupaterasz szálloda kínál innen örökre emlékezetes kilátást az útra, amelyet megjártunk, a sziklakolosszusokra, halálkanyarokra, fjordokra.

Innen lassan lefelé ereszkedve, értünk vissza az osló—bergeni fővonal egyik állomására, Vossba. A nagyobbacska város ókeresztény templomát szem-lélgettük, egymásközt suttogva, amikor a gerendamennyezet egyszerre csak – magyar üdvözletet visszhangzott. Budapestről fél évszázada elszármazott, New York-i asszony járt éppen akkor, éppen itt, S máris átéltük vadidegenek találkozásának heves örömét! Talán a legőszintébb öröm ez, mert sem előtte, sem utána meg nem zavarhatja semmi: balra én, jobbra ő, a soha-viszont-nem-látásra.
Újra a bergeni vonaton utazunk. A hegyeken hó – s az erős napfény elől le kell eresztenünk a fülke ablakfüggönyét. A kedves hostess — a vonat „házikisasszonya" – itt is löncsre hív.
–  Sosem eszünk vonaton – pattan ki agyamból a mentőhazugság.  –  Köszönöm.  Csak  csokoládét, narancsot. Az étkezőben kaphatunk ilyesmit? 
–  Sajnos, nem, de majd hozok.
A következő, nagyobb állomás, Vaksdal után már hozza is. Leszállt értük. Ugyancsak ő mondja be a mikrofonba a páratlan szépségű út nevezetességeit norvégül és angolul, majd mindannyiszor megköszöni, hogy meghallgatták.
Herlandnál útitársnőt kapunk, ám csakhamar kiderül, jegye alacsonyabb osztályra szól. A kalauz nem neheztel, nem bünteti meg az eltévedt utast, udvariasan ő maga nyúl a hölgy csomagjaiért, és hordja át másik vagonba.
Egyébként külön előtere van minden kocsinak, a nagyobb csomagokat senki sem hozza be a fülkébe, hanem ott kint rakják fel polcokra, és senki sem fél attól, hogy valamelyik közbeeső állomáson illetéktelen elemeli és leszáll velük.
A táj nem enyhül, pedig már a Golf-áramlathoz közeledünk, de hát az csak télen „fűt". Hegyormok, vad vízesések, belső tavak, egyikük – júniusban! – még mindig befagyva. Itt készült valahol délsarki expedíciójára az angol Scott. S máris a bergeni fjord cikcakkjai következnek ...
Magyarországon harminc fok meleg van, s mi erre a bergeni kirándulásra – oslói barátaink jó akaratú tanácsára – minden meleg holminkat magunkra szedtük. Feleségem három garnitúra fehérneműt, nadrágharisnyát, blúzt, pulóvert, két kardigánt, két sálat öltött, rajta volt átmeneti kabátja, és karján cipelte esőköpenyét. Nem bántuk meg!...
A vasút mentén egyetlen földművest láttam, egy asszonyt, amolyan féltett, vitrinmezőcskén, krumplit kapált; amikor elrobogtunk mellette, felegyenesedett, és hosszan vonatunk után nézett.

Bergen szines házai
Este futunk be az árbocerdős Bergenbe, de még sokáig fent van a nap. Rakparti házak felső emeletét bérlő, olcsó, kikötői szállodákban igyekszünk szobát találni, de lányokkal összefogózott, kapatos matrózok jönnek le, mindjárt az elsőben a lépcsőn... hát, ez nem nekünk való.
A fősétányon, mint minden egyetemi városban, falkában álldogálnak a támadó kedvű fiatalok. Megkeressük az információs pavilont. Remek intézmény ez, percek alatt végigtelefonálnak innen több tucat szállodát, panziót és. magánlakást – ki milyen szállást kíván –, ... s már kaptatunk is fel az Abrahamson Penzióba, Olav Kyrresgate 31. Vasútállomáshoz, kikötőhöz egyformán közel van, s olcsó is aránylag, húsz korona egy napra. Nagyanyám korabeli, falusias szobát kapunk, padlója, tükre, kilincse, hófehér ágyhuzata,  ablakfüggönye ragyog; márvány tálban mosdunk, üvegkancsóban bekészített vizet iszunk, hintaszékben ringatózunk. Bár öt-hat vendégszobája van mindössze a panziónak, egy ajtón – akárcsak valami nagyüzemben – ott a zománctábla: Kjökken, azaz konyha, s a folyosó végéből a tetőre nyíló vak-ajtón a másik: Nodut-gang, vészkijárat. Tűzoltó-rendelkezések kifüggesztve olvashatók minden szobában. A tűz a mumusuk. Bergen többször leégett.
A nyüzsgő, atlanti-óceáni kikötőről órák hosszat nem tudtam levenni szemem. Kilométerekre kinyúló tégla alakú mólóit, s háromszögsisakos, öreg Hanza-házainak sorát keresztül-kasul bejártam. Még a bácsit is, aki az aznapi halkirakodás nyomait a móló kőkockáiról fellocsolta, romantikus figurának láttam.
Rendkívüli élménynek ígérkezett az európai hírű, bergeni akvárium.Útban odafelé, néhány vendéglői étlap tartóztatott fel csupán, de az is csak pillanatokra, míg tájékozódtunk, ám az árak láttán, máris perdültünk tovább. Maradunk a tejtermékeknél s az, érthetetlenül olcsó import-banánnál.
Mindjárt az akvárium bejáratánál, nyitott medencében, nagy, dundi fókák ugrándoznak, akár lenyúlhatnék, és meghúzhatnám bajuszukat, ha kedvem, kerekednék, és ha a fókák – engednék,
Bent – szerencsére, már nem szabadon, hanem vaskos üvegcellákban – mélytengeri szörnyek nyüzsögnek. Az egyik – Lophius piscatorus a latin neve – az üveghez nyomja emberarcát, meredten néz, és éles fogát ránk vicsorítja. Véget nem érő szerelmi légyottot mutat be a Cyclopterius lumpus, úszva enyeleg; állítólag, egész évben, naponta udvarol nejének. Nincs az a sakkfigura-faragó, aki tökéletesebb lófejet, lónyakat faragna a tengeri csikókénál: még nagyságra is, akár a sakkfigurák. Függőlegesen állva, sorban lebegnek, mintha éppen felállították volna őket egy játszmára. Ráncos képű halaggastyán, alig mozdul a fenéken. Egy gyors, lapos hal – vékony, akár egy pesti bécsiszelet. A másik lebeg, mint a portörlőrongy, amelyet éppen kiráznak. A harmadik: szürke-barna csíkos, norvég pulóver.
Amott valóságos Virágért kirakat: hatalmas virágkosár, rendelni sem lehetne szebbet, fehér, elefántcsont- és kávészínű meg piros rózsák, zöldes-szürkés kaktuszok – egyszerre megmozdul mind, állatok, nem növények. Zöldség-KÖZÉRT uborkahalma odább, de rezeg, libeg. Ünnepi dekoráció: a tengeri csillagok; ha letörik egy águk, sebaj, nő helyette új. Egy megpaprikázott vajaskifli hirtelen összegörbül, majd kiegyenesedik. Apró nippek úszkálnak: piros szemű, átlátszó üvegtestek. Szalamander-csorda vonul négykézláb. 
Legtöbbjük alszik. Hát élet ez? -  Csak  a tengeri skorpió ravaszkodik, „helyezkedik" itt is: míg néztem, háromszor változtatta színét.
A további morfondírozástól egy börtönéből kitörni vágyó tüskéscápa, és kilenc karjával fenyegető óriás-polip vette el kedvünket. Visszakergetett bennünket a napfényre.

*

Szándékosan hagytam utolsónak a sorban legnagyobb bergeni élményemet: láttam Grieg lakóházát, alkotókunyhóját és sírját. Egy bergeni munkás adott át bennünket, kellő útbaigazítással, az; állomás mögötti, nagy forgalmú autóbusz pályaudvaron egy lokálpatrióta, nyugalmazott tengerészkapitánynak, aki maga is éppen arra tartott, amerre mi.
–  Ettek már itt  hallevest?  – ez; volt első kérdése.
–  Oslóban ettünk.
–  Az semmi! – közölte. – Itt egyenek! Hopnál szállt le ő is, és bár onnan már másfelé volt útja, elkísért bennünket a kanyarig. Ott már tábla hirdette: Troldhaugen, azaz a Manók Dombja felé.
Még fél órát mentünk gyalog, felfelé, erdős úton. Késő délutánra járt, már jöttek visszafelé a zenerajongó látogatók, amerikaiak, németek, franciák. Sejthették, hová loholunk, egyikük aggódva kihúzta zsebéből óráját:
–  Siessenek, talán még nyitva találják.
A múzeumőr-lány, gyors lépteinkre, várt a zárással. Mélyet lélegezve, pihentünk a küszöbön egy pillanatig. Az egyemeletes, verandás, kékesfehér színű, kecses fapalota földszintjén, az előszobában, mintha 0 maga támaszkodnék a falhoz, pedig csak széles karimajú kalapja, rövid, fekete bársonykabátja, sétabotja és vállszíjas oldaltáskája – amelybe komponálósétái közben készített jegyzeteit rakhatta – függ ott.
A nagy ebédlőben asztal, székek, komód, teafőzőüst, kis tálkákat tartó, fatörzs formájú, ezüst gyümölcskosár. Steinway ajándékzongorája, kottakéziratok, közöttük a Peer Gynt néhány oldala is. Több mint húsz évig, haláláig lakott itt Grieg; a Peer Gynt már előbbről való, de a Troldhaugeni nászt, egy baráti házaspár ezüstlakodalmára, itt írta.
Azaz, nem éppen itt.
Az alkotókunyhóban ...
Grieg Múzeum
Fakorlátos ösvényen haladunk balra, lefelé, a kertben, ott áll magányosan, nyitott ajtaján védőzsinórral, a bordó faházacska. Egyetlen helyiség van benne csupán, mintha gyermek tákolta volna magának a kalyibát, hogy zavartalanul játszhasson benne.
A négyszögletű kunyhó egyszemű ablaka előtt ott áll Grieg lábzsámolyos íróasztala, ha felnézett a kottából, a szigetekkel megtűzdelt, tuja–szomorúfűz övezte fjordra vagy a tóra láthatott, s nagy ritkán egy-egy árva csónakot is megpillanthatott. A bal oldali falat sötétbarna pianínó foglalja el, leégett csonkkal két gyertyatartóján. Zongoraszékén kottacsomó, azon ült a nagy hajú, mindig felfelé néző, féloldalas tartású, alacsony emberke. Az ajtó mellett, a sarokban, fekete vaskályha. A falon mandolin.
Hogy munka közben megpihenhessen, a jobb oldali falnál zöldesbarna huzatú heverő áll, mellette nagyobb fahintaszék, s odább másik, nádból való, s még egy, egyszerű, támlás nádszék a berendezés. A padlón spárgaszőnyeg. Az ablakot kívül spaletta, belül fehér drapéria takarja.
A kalyibát eresz fogja körül. Hányszor sóhajtotta: „ha csak kis lények is jönnének, s laknának itt velünk!"... Mígnem csivitelő fecskék fészket raktak eresze alatt.
Alkotókunyhójától balra indultunk, le, mélyen, a vízpartra. Til gravstedet, – sírjához – mutatja egy nyíl. Csakugyan, ott nyugszik, az örökké susogó habok fölé nyúló, magas sziklafalban. Ott robbantottak üreget neki 1908-ban, majd sziklasírját befalazták, s csak 1936-ban nyitották meg újból, néhány percre, míg mellé toltak még egy koporsót, szeretett feleségéét. Nináét, ki férjének annyi dalát énekelte.
A levert Stuart-felkelés után idemenekült aberdeeni, skót Alexander Grieg ízig-vérig norvéggá vált ükunokája kora ifjúságától fél tüdővel élt. Sokáig ismeretlenül, zongoraleckéket adott a bergeni gazdag családok gyermekeinek. Hosszú volt az út odáig, míg Georg Brandes így nevezhette őt: „A leghíresebb skandináv". És míg európai hangversenykörútjain Csajkovszkij, Liszt, Brahms siettek megszorítani kezét. Amíg a világot járta, árválkodó alkotókunyhója ajtaján, kézírásával cédula függött: „Kedves tolvaj, csak hangjegyek...”

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)