2019. január 6., vasárnap

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (3)

A Rapa Nui tánc 

Vidám percek egy tűzoltókocsiban
(2018. szeptember 24.) A napok egyre csak telnek, már lassan két hónapja Chilében vagyok. Mintha gyorsabban telne az idő, mióta itt vagyok. Furának tűnik, hogy egy éve ilyenkor ez még mind csak  álom volt, most pedig ebben élek. Viszont végetért a „minden tökéletes” korszak, megtapasztaltam, milyen az igazi honvágy, mikor semmi de semmi nem jó. És kezdek rátalálni az árnyoldalaira is Chilének…

Az elmúlt három hétben ünnepeltük a fogadó tesóm, Eliecer és Luciano szülinapját is. Most már én is tudtam énekelni a köszöntésnél, mert annyiszor hallottam már. Rengeteg empanadat ettem, kipróbáltam a piscolat (persze, csak mértékkel), ami a chilei alkoholos ital, pisco és cola keveréke. A következő hétvégén pedig családi ebédre hívott meg minket Señora Evelyn, viszont csak a fogadó anyukám, a barátja és én mentünk, mert a fogadó tesóim és a fogadó apukám elmentek Kolumbiába 10 napra. Nagyon finom volt az ebéd, és újfent rengeteget ettem.

Zeneórán az volt a feladat, hogy minden csoport készítsen egy dalt, majd adja elő. Az én csoportom dalának magyar és német szövege volt, amiket én „írtam”. Igazából, csak átírtam pár szót két zeneszövegben, majd kaptam egy teljesen értelmetlen szöveget, de jól hangzott és úgy sem értette senki. A képen, amit csatolni fogok a mikrofonnál ülök, mert a zenetanár azt akarta, hogy mindenképp én is énekeljek, de nem énekeltem végül (szerintem a legtöbben tudjátok, hogy milyen rossz a hangom…)

Az egyik legfontosabb történés viszont az volt, hogy táncoltam a Rapa Nui-t, a Húsvét-szigetek  táncát. Minden évben van két nap a sulimban, amikor évfolyamonként előadnak valamilyen táncot a diákok a családoknak. A 11. évfolyamnak ezt a táncot kellett eljárnia, de például a végzősök cueca-t táncoltak, ami a chilei nemzeti tánc.

Egyszer már említettem, hogy tesi órákon tanultuk a táncot. A ruhát hozzá pedig mindenkinek magának kellett elkészítenie. A „fűszoknyám” szó szerint zsákból készült és rengeteg időbe telt, ameddig kihúzogattam a szálakat. Az első tánc előtt kicsit izgultam, de mivel jól sikerült, másnap már teljes nyugalommal vártam az előadást. Három részből áll maga a tánc: először csak a fiúk, majd csak a lányok, majd hármasával vagy párban mindenki táncol. Én Palomával és Joaquinnal táncoltam egy trióban. Nagyon élveztem és úgy érzem, ezzel az élménnyel is közelebb kerültem a kultúrához.

Kevesen tudják, hogy a Húsvét-szigetek Chiléhez tartozik (én sem tudtam nagyon sokáig). A múlt héten Viña del Marban voltam, az AFS-es kontakt önkénteseimmel találkozni. Sétáltunk az étterem felé, ahol megebédeltünk, majd egyszer csak ott volt egy Moai szobor. A szigeten kívül csak pár darab található belőlük az egész világon, az egyik például Londonban, a British Museumban, ez pedig it,t Viña del Marban. Meglepődtem, mert egy múzeum előtt állt az utcán, egy alacsony kerítéssel körbekerítve. Kicsit nagyobb védelemre számítottam volna.

Fiestas patrias 

(2018. október 7.) Az ünnep, amit a gyerekektől kezdve az idősekig mindenki vár, egész évben, Chile nemzeti ünnepe. Az osztálytársaim a napokat is számolták vissza. A „Fiestas patrias” a Spanyolországtól való függetlenedés ünnepe. Tulajdonképpen szeptember 18-ára esne, de az ünneplést már előtte való héten megkezdik és utána is folytatják. A suliban az egész hét ki volt adva szünetnek. Mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb része az évnek.

Szeptember 15-én a barátaimmal elmentünk a Sportingba, ami egy fonda Viña del Marban. Úgy kell elképzelni, akár egy nagy vásárt, tele kajával, játékokkal, ahol ajándékokat nyerhet az ember és vidámpark szerű része is volt. Egy anticuchot ettem és megkóstoltuk a terremotot, ami szintén egy chilei alkoholos ital. A jelentése szó szerint földrengés, benne pedig ananászlé, grenadine (valami szirupféleség), ananász fagyi és egy kis pipeño (hasonló a borhoz) található. 

Kipróbáltunk pár játékot és nyertem is egy plüss macit, majd egy koncertet néztünk meg. A bandát nem ismertem (Chanco en piedra), ennek ellenére tetszett. 10 óra körül pedig az egyik lány anyukája vitt minket haza. Nagyon tetszett a fonda, nagyon jó volt a hangulata és az ételek is finomak voltak.

Szeptember 16-án a fogadó anyukámmal és a barátjával Rancagua-ba mentünk 3 napra, ahol a rokonoknál jártunk. Uzsonnára empanadat ettünk, ami az egyik kedvenc ételem lett. Este itt is elmentünk egy fondába, ami valamivel kisebb volt, mint a korábbi, de ennek is nagyon jó hangulata volt. Hétfőn egész nap ettünk és ezt minden túlzás nélkül mondom. Reggeli, majd ebéd, uzsonna és még egy vacsora is. Főleg húst ettünk, salátákkal. Minden nagyon finom volt, de én nagyon tele voltam. Vacsorát már nem bírtam enni. 

Kedden délután hazajöttünk, összeszedtem a cuccom és mentem a fogadó apukámhoz. Aznap reggel érkeztek meg Kolumbiából a gyerekekkel, és nála töltöttük a hét további részét.

Szeptember 19-én ismét elmentünk a barátaimmal a fondába és összességében ugyanazt csináltuk, mint az elmúlt héten. Ettünk, játszottunk. Kipróbáltam a Mote con huesillot és a churrost is, ami egy spanyol édesség és mindkettő eszméletlenül finom volt. Ez volt az utolsó nap, amikor a fonda nyitva tartott, ezért hamarabb bezárt és 10 óra körül már az emberek is kezdtek hazamenni. Mi is így tettünk és az egyik barátom házába mentünk, majd onnan haza. Nagyon tudnak élni a chileiek, hogy egy 1 hetes bulit csinálnak az 1 napos ünnepből. 

Szeptember 20-án családi program keretében elmentünk Olmué-ba. Ez Villa Alemanához közel lévő település, ahol lehet lovagolni. Mi először sárkányt próbáltunk reptetni, de nem nagyon sikerült, mert alig volt szél. A táj gyönyörű volt, minden oldalról hegyekkel körbevéve. A lovaglás fél órát tartott. Felültettek a lóra, megkérdezték, lovagoltam-e már és mikor igen volt a válaszom, nyugodt szívvel elindították a lovat. Szóval, egyedül kellett mennem, viszont nagyon régen ültem lovon és elég bénán ment a dolog. Lehet, az én hibám, de ha kicsit gyorsabban akartam menni sétánál, a ló vágtázni kezdett. Csak egyszer próbáltam meg ügetni, de a ló teljes sebességgel beindult és majdnem leestem. Vacsorára sushit ettünk. Nagyon meglepődtem, de rengeteg sushit esznek Chilében. Mielőtt idejöttem, még sosem próbáltam ki. Mióta itt vagyok, ez volt rá a negyedik alkalom.

Szeptember 21-én délután az egyik barátom asaitot tartott, ami egy kis sütögetést rejt magában. A barátaim nagyon szeretnek rappelni és nem is csinálják rosszul. A kedvemért pedig mindig megpróbálnak angolul is. De nagyon jól éreztem magam, mert már sokkal több spanyolt megértek, mint előtte. Most már korántsem voltam elveszve, be tudtam kapcsolódni a beszélgetésekbe, együtt nevetni a többiekkel anélkül, hogy nekem is lefordítanák. 
A szombat és a vasárnap pihenősen telt. Összességében nagyon szerettem ezt a hetet. Sok esemény adódott, sok családi pillanat, rengeteg kaja. Ha valaki teljesen meg akarja ismerni egy ország kultúráját, a nemzeti ünnepét is meg kell ismernie. Legalábbis Chile esetében ez elengedhetetlen.

(Folytatjuk)


2018. december 15., szombat

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (2)

Az első hetek 

Ebédelünk...
Mióta megérkeztem Chilébe, felgyorsultak az események. Viszont olyan sok történés van, hogy nem 3 hétnek tűnik az ittlétem, hanem több hónapnak.
Az első és legfontosabb dolog a család. Kezdünk összeszokni és beállni egy mindennapi kerékvágásba. Az első hétvégén elvittek az óceánhoz Viña del Mar-ba, amit akkor láttam először életemben. Teljesen más volt a hangulata, mint egy tengernek.
Később Rancagua-ban voltunk, ahol a nagypapa és további rokonok laknak. Az ilyen családi pillanatok az olyanok, amiket sosem tudna az ember egy másik országban kipróbálni, ha csak utazik.
A második dolog, amiről írni szeretnék az a suli:
-   egyenruha hordása kötelező
-   az én iskolámban nincs fűtés, ezért mindig fázom, és mindenki kabátban van egész nap
-    az órák sokkal lazábbak, mint Magyarországon
-    8-kor kezdődik a tanítás, három 90 perces és egy 45 perces óra van délelőtt
-    az ebédszünetben haza lehet menni, vinni kaját a suliba vagy elmenni valahova enni
-    a délutáni órák 15:15-kor kezdődnek és 90 percesek
-    hetente egy tesi óra van, amin a Rapa Nui (Húsvét-szigeteki) táncot tanulja az egész 11. évfolyam és szeptemberben fogjuk előadni
-     matek, biológia és humán osztályok vannak
A matek osztályba kerültem, ahol nyilvánvalóan sok matek óra van. Viszont trigonometriát vesz az osztály, ezért fogalmam sincs a dolgokról. De ez a többi órán is ugyanígy van. Az időmet általában spanyol tanulással töltöm, de előfordult egyszer-kétszer, hogy dolgozat közben elaludtam. Az egyenruhát nagyon élvezem, mert Harry Potter-es a hangulata és reggelente nem kell gondolkozni, hogy mit vegyek fel. 
A spanyol nyelvet, mielőtt idejöttem, elkezdtem tanulni, de csak az alapokat sikerült átvenni. Viszont azt vettem észre, hogy napról napra egyre többet értek abból, ami körülöttem történik. Az első napokban össze voltam zavarodva és folyton mosolyogva bólogattam. Így három hét elteltével, ha lassabban beszélnek hozzám, akkor körülbelül már megértem. Viszont, ami nehezíti a nyelv elsajátítását, az az, hogy a chileiek eszméletlen gyorsan beszélnek. Plusz rengeteg szlenget használnak. De nagyon sokat segítenek és valljuk be: van időm bőven a suliban tanulni.
A barátszerzést is sikeresnek tekintem. A chilei emberek nagyon nyitottak, vidámak és közvetlenek. Minden találkozásnál egy puszival köszöntik egymást vagy öleléssel. Ennyi puszit még soha életemben nem kaptam, mert ha bemennek egy helyiségbe, szinte mindenkinek adnak, még ha nem is ismerik annyira. A nevekkel bajban voltam az elején, és még mindig rengeteg embernek nem tudom a nevét, aki bemutatkozott. Az egyik baráti társasággal hétvégén elmentünk Viña del Mar-ba, ahol találkoztam egy francia lánnyal, akit egy csoportból ismerek. Az óceánparton sétáltunk és a legfinomabb chilei kaját, completo-t ettünk.
Összességében az első három hét nagyon jó volt a sok nehézség ellenére is. És egyre jobban érzem magam, ahogy jobban megy a spanyol. A családban is egyre kényelmesebb és felszabadultabban tudok viselkedni. 

Az első földrengéseim 

(2018. szeptember 01.) Ebben a bejegyzésben az eddigi tapasztalataimat, megfigyeléseimet fogom megosztani Chiléről. Sokban különbözik Magyarországtól és Európától minden, ami itt van, viszont mégsem ért különösebb kultúrsokk.

1. Földrengések

A címben helyes volt a többes szám, mert egy napon belül két földrengést is átéltem. Az elsőnél a szobámban ültem és egy igen erős hangra lettem figyelmes, és arra, hogy mozog a föld alattam. A nappaliból már kiabáltak is, hogy menjek gyorsan oda. Mire teljesen megértettem, hogy mi történik körülöttem, már vége is lett. 
Nem gondoltam volna, hogy ennyire hangos egy földrengés... 
A második rengés másnap reggel, a suliban történt. Matekon ülünk, és egyszer csak ugyanolyan erősséggel elkezdődik a földrengés. A tanár várt egy kicsit, majd mikor látta, hogy nem vészes az egész és nem szükséges kimenni a teremből, folytatta az órát. Többen is figyelték a reakciómat, mert tudták, hogy Magyarországon nem igazán vannak földrengések.
Nagyon gyakoriak a földrengések itt, az emberek hozzá vannak szokva, fel vannak rá készülve, az épületek pedig biztosítva vannak. Még két szavuk is van rá. Az egyik a terremoto, ami az erősebb. Én csak két temblor-t éltem át, szerencsére.

2. Avokádó (palta)

Avokádó mindennel, minden mennyiségben. Itt paltának nevezik, rengeteg fajta van belőle és nagyon olcsó. 1 kg-nál kevesebbet még senkit sem láttam venni. Eszik kenyéren, salátában, tésztával, sőt magában is. Mielőtt idejöttem, már akkor is nagyon szerettem, de ez egyre csak növekszik.

3. Az utcák

Az utcákról leginkább a teljes káosz jut eszembe. Mindenhol kóbor kutyák, továbbá árusok, akik avokádót, gyümölcsöket, ételeket, édességeket árulnak; rengeteg kisebb busz, amik úgy hajtanak, mint az őrültek. A buszok itt csak akkor állnak meg, ha leinted őket, kb. fele akkorák, mint Magyarországon és néha még ezeken is árusok mászkálnak. 
A másik közlekedési eszköz a collectivo, ami egy kocsi és majdnem olyan, mint egy taxi, de mégsem. Nagyon olcsó, megállókban kell rájuk várni és idegen emberekkel ülsz be, majd adsz valamennyi pénzt a sofőrnek (kb. 500 Ft-ot érőt) és bemondod, hova vigyen. Ezekkel a kocsikkal tele a város.

4. Villa Alemana

Ez a város neve, ahol lakom. Így, majd egy hónap után körülbelül átlátom, hogy mi hol található, de ez elég nehéz, mert olyan a város, akár egy kocka. Az utcák szabályosan futnak egymás mellett és az elején semmi különbséget nem látni. A lakossága körülbelül annyi, mint Nyíregyházának, de sokkal kisebbnek tűnik, mert nincsenek emeletes házak és magas épületek. A belváros pedig egészen kicsi. Viszont nagyon szeretem és nagy városok vannak a közelében (kb. 20 percre Viña del Mar és 50 percre Valparaiso).

5. Étkezések

Világéletemben azt hittem, hogy a magyarok sokat esznek, de rájöttem, hogy igazából keveset eszünk a latin-amerikaiakhoz képest. 
A nap kezdődik a reggelivel, ami csak  egyszerű joghurt, müzli vagy tojás. A suliban mindenki snackeket, szendvicseket eszik mindhárom szünetben. Chilében minden terméken ráírják, ha magas a kalória- és cukor tartalma... Ilyen termékeket nem árulhatnak a suli büfében, ezért aztán megjelentgek édesség „dílerek”. Az egyik legjobb barátom is csinálja ezt a bizniszt, egy hátizsákban tartja az édességeket, és ha valaki szeretne valamit, kiveszi és megkapja érte a pénzt. Ezenkívül sütiket is szoktak hozni és árulni az emberek, ha valamire pénzt gyűjtenek. Az ebédet az előző bejegyzésben is írtam, hogy vagy visznek a suliba, vagy hazamennek, vagy elmennek valahova enni. Ezenkívül délután 5-6 óra körül az „once”, vagyis uzsonna van, ami olyan, mintha vacsoráznánk, de nem, mert az még később van. Általában 9-10 körül fogyasztjuk a vacsorát. Napközben pedig meg-megeszünk még valamit. Két hét után esett le, hogy egyfolytában csak eszek, ezért legalább a suliba gyümölcsöket viszek snack helyett.

6. Ételek

-  Hiányzik a kenyér. Itt a kenyér inkább hasonlít a zsemlére. Rengeteg fajta van, de egyik sem olyan jó, mint egy kis otthoni kenyér. Finomak, csak sosem ettem még ennyi „zsemlét”.
- Hiányzik a tejföl. Semmi hasonló nincs hozzá. Néha csak egy tejfölös kenyérre vágyok.
-  Itt van Doritos. Nagyon szeretem, és rengeteget eszek belőle. Ezt majd akkor fogom hiányolni, mikor visszamentem Magyarországra.
-  Az avokádót már kifejtettem feljebb.
-  Amióta itt vagyok csak kétszer ettem levest. Nem túl gyakori és nem esznek minden nap, mint otthon.
-  3 literesek az üdítők. Óriásiak, de az áruk megegyezik az otthoni 2 literesével.

Jelenleg ennyi érdekesség, tapasztalat jutott eszembe, de majd biztos kerül még ilyen bejegyzés. 
A mai napon végre pihenek egy kicsit, délután pedig AFS-es meetingre megyünk Viña del Marba. Nagyon gyorsan telnek a napok, majdnem egy teljes hónapja itt vagyok. Már csak 10 és fél hónap van hátra. A suliban minden egyes nappal jobban érzem magamat, a spanyolom pedig az elmúlt pár napban megindult felfelé. Már könnyebb párbeszédeim is voltak, írásban pedig meglepődöm minden egyes alkalommal, hogy milyen egyszerűen össze tudok rakni ép mondatokat.

(Folytatjuk)

2018. december 2., vasárnap

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (1)

Szerző a nyíregyházi Krúdy Gyula gimnázium kilencedikes tanulója, aki ez év augusztusában cserediákként Chilébe utazott, ahol egy esztendeig tartózkodik, ismerkedve az ottani fiatalok életével. A számára nem mindennapi esemény, személyes élményei megörökítésére blogot nyitott, amelyen időről időre nyilvánossá teszi benyomásait e távoli, érdekes országról, cserediák életéről. 

Miért pont Chile?

Chilei társak között - vídám az élet
Sokan megkérdezik, hogy miért pont Chilét választottam… Chile volt a legeslegelső célom, mikor elkezdett körvonalazódni, hogy cserediáknak menjek. Viszont pár hétig Németországba akartam menni, hogy a németet megtanuljam. Majd Oroszországba szerettem bele és sok hónapon át biztos voltam benne, hogy oda megyek. Ezután jött a Costa Ricá-s időszakom, majd újra Oroszország. Végül visszatértem Chiléhez. A kiválasztáson kicsit meginogtam, mert olyan jókat hallottam Mexikóról, hogy majdnem beírtam elsőnek. De szerencsére rájöttem, hogy Chile az a hely, ahova a kezdetektől vágyok a lelkem mélyén.
Az okok? Rokonaim között vannak, akik ott éltek és csak jót mondtak Chiléről. Ami a legnagyobb hatással volt rám, az az volt, hogy fogadtunk egy cserediákot Chiléből. S közben megszerettem a kultúrát és a nyelvet (bár szinte egy szót sem tudok spanyolul). Fél év távlatából nagyon örülök, hogy így döntöttem, mert már most is sok nagyszerű embert megismertem, aki Chilével valamilyen kapcsolatban áll.
A jövőbeli cserediákoknak máris tanácsolom: ne gondolkozzanak, hanem azt válasszák, amit tényleg szeretnének. Bár a véleményem szerint bármelyik ország egy csodás kaland.

Kiutazás előtti eligazítás

Július elején, egy hétvégén eligazítást tartottak Budapesten a cserediákoknak. Szombat reggel 10-kor volt a Keletinél a találkozó és fél 11-kor indultunk el Dobogókőre. A csoportfoglalkozások nagyon hasznosak és szórakoztatóak voltak. Az 1-es csoportba kerültem, ahol a Latin-Amerikába utazó diákok voltak. Nagyon sok emberrel beszélgettem. Minden beszélgetés, így kezdődött: „Hova mész? Van már családod? Ha igen akkor hol leszel országon belül?”. Az esti program volt a kedvencem, mert mindenki együtt volt és az aznap szerzett tudásunkat is felmérhettük. Lefekvés előtt még csocsóztunk és kártyáztunk a hotel bárjában.
Vasárnap, reggeli után néhányan elmentünk a dobogókői kilátóhoz; gyönyörű volt a látvány. A csoportfoglalkozások folytatódtak, de nagyon hamar vége lett a programoknak és már azon vettem észre magamat, hogy a buszon ülünk visszafelé Budapestre. Miután a szülői tájékoztató lezajlott ,elkezdődött az országspecifikus tájékoztató. Ez volt az első komoly lépés előre cserediák-életemben. Kicsit izgultam, mert még semmit sem tudtam a vendéglátó családomról. Reméltem, az indulásig lévő hónap során minden ismeretlen tisztázódik.
Nem túl jó érzés ugyanis, hogy nem tudod, konkrétan hol is fogod tölteni az elkövetkezendő egy évedet 13 000 km-re az otthonodtól. Mindenki ezt kérdezgeti tőled, te meg csak annyit tudsz válaszolni, hogy „Sajnos, még nem tudom, hol leszek”.
Aztán július végén megláthattam a „cserecsaládomat”. Minden valóra vált, amire csak vágytam: 3 fogadótesóm lesz, nagyon szép helyen, közel a chilei fővároshoz és pár nagyobb városhoz, 20 percnyire az óceántól.
Jöhetett az ajándékvásárlás és a csomagolás.

Utazás Chilébe és az orientáció

Augusztus 2-án eljött a (számomra) várva várt nap: elutazok Chilébe, egy évre! Negyed ötre kellett a reptéren legyünk, de már jóval előtte megérkeztünk. Átadták a szükséges dokumentumokat és a pólót. Elköszöntem mindenkitől, majd a biztonsági ellenőrzés után izgatottan vártam, hogy induljon a gépem Párizsba. 18:30-kor felszálltunk és 20:30-kor már Párizsban landoltunk. Az utolsó sorban ültem egyedül, szóval volt helyem.
Párizsban majdnem 3 órát kellett várnom. A terminált és a kaput könnyen megtaláltam, majd beletörődtem, hogy álmosan egyedül fogok ott ülni. De egy fiú táskáján megláttam egy jól ismert AFS-es bilétát, kiderült, ők is Chilébe mennek cserediáknak. Hárman voltak Finnországból. Később találkoztunk az 5 francia diákkal is.
23:40-kor megkezdődött a beszállás. A gép hátuljában ültem, sajnos nem ablak és nem is folyosó mentén, hanem középen. Az út nagyon hosszú volt, majdnem 14 és fél óra. A vacsora után 6-7 órát végigaludtam, majd megnéztem két filmet. Mikor már Chile felett jártunk és megláttam az ablakban az óriási hegyeket, teljesen leesett az állam.
Leszállás után ellenőrizték a vízumot és az útlevelemet. A bőröndjeim nagyon nehezek voltak, alig bírtam őket húzni és pakolgatni. Kint már vártak minket és a többi cserediákhoz tereltek. 2 órát kellett itt várnunk a buszra, ami elvitt Santiago-ba, a szállásunkra az orientáció idejére.
Egy olasz lánnyal kerültem egy szobába, akivel egy körzetben fogunk lakni. Az első nap, pénteken ismerkedtünk, beszélgettünk. Én főleg skandináv országokból származó emberekkel lógtam. 81-en voltunk ott, nagyobb többségben európaiak, de volt 3 amerikai és 2 új-zélandi cserediák is.
Este nagyon nehéz volt ébren maradni, mert 6 óra idő eltérés van Chile és Magyarország között. De szerencsére csak legelső nap volt ilyen rossz. Szombaton már voltak programok: az egyik az, hogy mutassuk be mindenkinek az országunkat spanyolul. Ebben csak az volt a probléma, hogy nem tudok spanyolul. Valamit sikerült összedobni az önkéntesek segítségével, egy papírra lerajzoltam Magyarországot, felvettem a magyar mezemet és a magyar zászlót, majd bemutattam. Egy holland lány segített felmutatni a papírt, mert nem tudtam volna ennyi mindent egyedül tartani.
Vasárnap mindenki utazott a fogadó családhoz. Akik messzebbre mentek, sokkal korábban kellett keljenek. Nekem csak 9-kor kellett indulnom, szóval elég sokáig alhattam. Az olasz és a svájci lánnyal együtt elvittek minket a buszállomásra, ahonnan busszal mentünk Vina del Mar-ba. Alig bírtam kivárni a másfél órát, hogy végre odaérjünk. A busz állomáson várt ránk a három család. Nagyon jó volt találkozni velük.

(Folytatjuk)

Forrás: Káfé Főnix

2018. november 18., vasárnap

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (3)

Tamássy József (Vasárnapi újság)
Egész életének egy kimagasló eseménye volt: valamelyik geológus, tán Lóczy fönt járt Szentgyörgyfalván. kutatásokat végezni pár hétig. Ez a szó: trias-képlet volt a varázsige.
Volt másik büszkesége is, de ez már állandó, hogy ú gy mondjam, folyamatos élvezet, megtiszteltetés. Az odavalósi plébános, „.kérem, dr dr dr, háromszor is dr. s már 16 éve él állandóan Szentgyörgyfalván “.
Letéteményese a világ minden kiváló bölcsességének: ö csak attól tudta' (mert, kérem újságot is járat), miszerint az Ő rokona Jókai Móric „kiválóan érdemes ember“.
Nagy jóakarattal meg is hívta Jókait, jöjjön Szentgyörgyfalvára visszaadni a rokoni látogatást.
Ha ö a plébánosnak ir előre, úgy az ö, Gózon tanító kedvéért befogat féderes hintójába a dr. dr. dr. s úgy viteti a vasúttól Jókai Mórt Szentgyörgyfalvára, — de csak, ha neki ir...
Mikor búcsúzott, meg volt hatva s jutalmul megmutatta legfőbb „deliriumát,“ amit dr. háromszor doktor Bergertöl kapott ötvenedik születése napjára.
Egy aranyóra volt a „delirium “.
A Balatont persze nem nézte meg. — Olyan sincs Szentgyörgyfalván .
Jókai azt mondta: „Ez egy boldog és egy egész ember!“

*

A füredi élet hangulatos egyéni részei, foltjai voltak még a papi talárok.
Minden bencés pap majdnem ingyen élvezhette a füredi tartózkodást.
Mindenütt ott voltak, mindenben részt vettek, színház, fürdő, szöllőkbeli mulatságok, kártya stb.
A színház melletti csendes pagonyok ismerték nap- és holdfénynél sétáló, suttogó, ábrándozó sötét sziluettejeiket, apróbb színpadi csillagok, lámpák — de néha négylovon jött szép asszonyok társaságában is.
Megható hűséggel pártolta a magyar művészetet, egy kis színpadi mécses inkább szerény, mint szép társaságában évről-évre (még a leányruhája is ugyan az maradt tán — kóristáné volt szegényke és althangon énekelt) a magyar klérus egyik legbájosabb, nemesebb és akkor még legszegényebb alakja is. Úgy ültek, mint két kis inséparable madár a kút körüli padok egyikén nap-nap után.
Hova ment föl az egyik!
Vajjon hova ment le a másik?
De akkor nagyon ábrándozók, szelidek, kedvesek voltak.
Egy egész egyszerű plébános pedig hozzánk jött mindig tearózsát kérni meghalt gazdasszonya sírjára.
Nevették, csúfolták, pedig szegény jó ember igazán szerette, siratta azt a szegény asszonyt, aki valószinüleg szintén szeretett volna még élni, főzni, rózsát szakitani.

*

A füredi társasélet bennünket körülvevő gyűrűje akkor ér össze, ha a színészek is belekapcsolódnak.
Laborfalvy Róza valami szinészkirálynö volt köztük. Hódolt neki, lényének, a legutolsó ripacs is, saját tudása szerint.
Kedvességgel, szentimentálizmussal, vagy humorral, aszerint, milyen volt az igazgatópár alaptermészete.
Voltak ötletes, kedélyes igazgatópárok, kik poétikus gondolatokkal cifrázták az obligát hódolatot.
Például, igy a Gerö-pár járt Füredre, minden megérkezésünkkor és minden Róza napjára a régi biedermeier vándorszínészek stílusában gitárokkal, lampionokkal fölszerelve eljött az egész társaság a Jókai-pár fiatalkorából való dalokat, karénekeket előadni. „Föl Tihanynak riadó leánya“, „Fridolin lim-lam“, „Kóristakenyér kutyakenyér“, „Földiekkel játszó égi tünemény“ stb.
Könnyű zenét, jó cigányt, operetteket Jókai nagyon élvezte. Ahol megjelent, rázendítették a Szerenade-walcert, kedvenc darabját.
Mután úgyszólván csak a színházban látták, — nagyon megsüvegelte őket az egész közönség.
Jobbról az első páholy mindig a mienk volt.
A színészek oda szavaltak, énekeltek, onnan várták a napfényt és felleget.
Kedves kis szinház is volt az! Első ifjúságom legintenzivebb örömének, szórakozásának forrása.
Azok a kedélyes 5 órakor kezdődő előadások!
A kopott falakat, olcsó festéket, még olcsóbb kosztümeket ugyan kegyetlen humorral világította át nap.
Néha egy nagyobb zápor meg is mosogatta, de milyen festői hatásokat vált ki egy ilyen miliő!
Mennyire természetes, a nyárhoz illő, ha eső kopog, a szél rázza a függönyöket, a madarak közben dalolnak. Hársfaillat tölti be csoda édesen a kis kerti bódét, — vagy templomot — ahogy vesszük.
A karzat oly közel van a páholyhoz, hogy a grófnők fűszereznék, kis parasztgyerekeknek .csak a kezüket kellene kinyújtani — összeérnének. A karzaton csupa parasztgyerek - mezitláb. Kisebb, nagyobb, mint a piros almák a polcon.
A módosabb parasztok már lent állnak vagy ülnek a földszinten. Méltóságosan, feszesen az hiedelemtől; minél nagyobb hasuak, annál tekintélyesebbek. Akár a templomban. Olcsó volt még akkor a jó balatoni bor. gazdag a paraszt, méltóságos és úgy is mérlegel, élvez a pénzéért minden szót.
Mi minden színészt ismerünk,
Páholyunkból be lehet látni a kulisszák mögé.
Szemünk előtt történik ott minden. Odahozza a pesztonka a naiva kisbabáját megszoptatni most ráér, most van a hősnő nagy ájulási jelenete, az eltart tiz percig, — vagy a szubrett nagy duója a komikussal, táncbetéttel, — azt meg is szokták ujrázni.
Ni, hozzák a Hunyady bácsi két faragott karszékét; azokon ül a legközelebbi felvonásban a hercegi pár.
Az asztal mitőlünk való, a szőnyeget viszont a patikáriusék adták.
A tenorista már kicsit öreg s öreg a fekete bajusza is, — már az enyv lekopott róla, mindig leesik az egyik vége. Persze ez nagy baj, próbálja, — végre, miután már az egész kar egy helyett háromszor elénekelte „Itt jön ö“ ,Itt jön ö“ — végre is kénytelen félbajusszal kijönni, zsebkendővel iparkodva eltitkolni a hiányt.
Az igazgatóné fügére alkuszik egy parasztkofával, megveszi és nyomban meg is eszi.
Láttunk néha kisebb féltékenységi pofozkodási jeleneteket is; — az nem baj, azt Legalább teljes természetességgel játszották.

*

De micsoda élvezet aztán ilyen környezetben, ilyen közelről igazi művészt látni, hallani! 
A legnagyobbakat!
Prielle Cornéliát! Blahánét! Pálmait, Tamássyt!
Hogy hatott minden hang, minden mozdulat!
Az öregek, okosak ugyan azt mondták: „Őrület ilyen melegben szinházba menni”. „Milyen megalázó a művészetre a kopott kiállítás !” Lehet, igazuk volt. De azért micsoda előadásokat láttunk néha!
Ki volt Blaháné, azt nem nekem kell megmondani. ö él, ma is ragyog, hódit, neve fogalom !
De Tamássy József?
Harmincegynéhány éve, hogy meghalt és azt kevesen tudják már, ki volt ö.
Nagy idő színésznél, férfinál, úttörőnél, aki halálával elvitte szerepkörét a sírba. Ha ma élne, a modernek neki irnának másfajta magyar darabokat.
Nem hasonlított senkihez.
Az Ázsiából idekerült magyar faj lelke, hangja, szobra, — de úgy faragva, — mint az ó-görög harcosok; nem kizsinorozva, felpitykézve, vagy szim bolizálva. 
Ezt az érzést csak egy férfinál tapasztaltam életemben s két nőnél.
A férfi az öreg Wolf volt Münchenben.
Még maga Wagner tanította be.
Hatvan éves volt, mikor én hallottam, már alig volt hangja. De nekem, aki a Jókai-házban nem ismerhettem meg Wagnert, megnyilatkozás volt.
Nem énekelt, nem játszott, élt. Ő volt az ős germánfaj, Sigmund, a germán őserdő, a Niebelungen-ének együtt, mindenestül, egy személyben.
Rázott a hideg a gyönyörűségtől! Megtanultam Wagnert örökre.
Ez volt Tamássy magyar művésznek.
A Bakony, a Hortobágy, Ázsia.
Milyen egyszerű, milyen modern, milyen rafináltan diszkrét!
Akár Yvette — vagy Sada Yacco. — Egy dal félig énekelve, félig fütyülve — egy tragédia.
Ma is még minden gulyás, minden csikós őhozzá hasonlit.
Azt hiszem ötszáz évvel ezelőtt is őhozzá hasonlított. — De népszinmü énekes, nem hasonlit hozzá senki! A legjobb épp oly kevéssé, mint a legrosszabb.
Azok mind tradíción nyugvó magyarok, zsinórral.
Soha nem beszéltem vele, — nagyon vad ember volt, — nem látogatta meg Jókaiékat, — pedig mama minden alkalommal csokrot küldött neki.
Őt tartotta a legnagyobb magyar színésznek. Beszélni csak egyszer hallottam Szigligeti Ede valamelyik művésznő leányával, akinek azt magyarázta: milyen szerencsétlen frázis az Vörösmartynál: „Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat. Hogy lehet a születést gondolatnak nevezni? Még a legnagyobb irók is beleesnek ilyen hamis páthoszba.“
Mikor azt hallottam, lehettem 15 éves, Tamássy már ötven körül.
Az az egyszerű származású ember milyen tisztán, objektive itélt. (Azt hiszem, arról volt szó, hogy miért nem ajánlja azt a verset szavalásra.)
Blaháné a művészetnek egy csodavirága, de Tamássy volt maga az anyaföld, ami a virágot kitermelte.
Föld nélkül nincs virág.
Egyszer lerajzoltam őket együtt, énekelve; nagyon szép lehetett! Egyiknek hat ujja volt, — mint utólag kisült. (De azt is csak a nagy lelkesedés okozta.)
Azt hiszem, életem legelső rajza volt.
Olyan nagy lelkesedéssel nem rajzoltam soha többet, annyi bizonyos!
Elküldtem mind a kettőnek. Mit adtam volna, ha azt hallom: szeretik egymást. Egy pár lesz belőlük! Mint sok más szép dologból és vágyból —
ebből sem lett semmi.
Ma is azt mondom — de kár!

Forrás: A tegnap. Légrády, Budapest, 1924.

2018. október 26., péntek

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza*): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (2)

Sok képből, mit sok év alatt láttam, rajzolok egypárat.
A mai ember már nem is képzeli, mi volt negyven-negyvenöt év előtt egy gróf — de még egy báró se Magyarországon. Hát még egy grófnő vagy
bárónő! Rendjelet, örökséget, kitüntetést pótolt, azok hatását váltotta ki zsurokon, barátnők között, hivatalban, — ha valaki ismert egyet.
Nem csoda, ha azt hitték, ök különbek minden más porszülötte embernél.
Nem ök a hibásak.
Így volt Füreden is. Az urak rendesen barátságosak, sőt kedvesek voltak a jól táncoló, jól öltözködő fiatal nőkkel s gavallérosan kártyázó papákkal, férjekkel. Meg is hívták őket a Yacht-Clubba — de csak addig, míg az első grófi mama, sógornö vagy nővér meg nem érkezett. Akk or egy óra alatt megváltozott minden!
A Club ajtaját bezárták, az ablakokat becsukták, hogy a zene ki ne hallatszék a sétatéren ábrándozó szerencsétlen szerelmes: — a középosztály füléhez.
Tudta mindenki — de nem akarta látni, — vagy úgy képzelte: nem ö, csak a többiek ellen van kifogás. öt magát tárt karokkal várnák, nélkülözik is. Különösen X Y grófnő, vagy hercegnő. Tavaly ilyenkor is milyen kedvesen nézett, sőt ezt mondta „nagyon örülök“ — s mosolygott hozzá. „A többiek persze nem közéjük valók, csak én.“
Egy mulatságos esetet láttam saját szememmel, — de látta fél Füred is.
Meleg napok voltak. Tombolt a jókedv a Yacht-Clubban, az egerek minden este mulattak, táncoltak, Nem volt macska.
Egy szép estén valami szokatlan nagy öröm készült. Kilenc óra után minden villában, kertben, mint a szentjános bogarak: lámpások, gyertyák, lampionok tűnnek föl.
Halk nevetés, parancsszavak, keresés, leánynevek kiabálása.
Az országut fehér szalagján kisebb-nagyobb csoportok. Elöl inas vagy szobaleány mint fényforrás, utána fehérruhás kisasszony — egy vagy
több, suhogó, tekintélyes mama; másik cseléd hozza a mantillokat,— leghátul a család férfitagjai fehér ellentengernagyi öltözetben.
Jobbról-balról fejlődnek föl a menetek; (a mi házunk sarkon volt és két országút vezetett el előttünk az ígéret földjére.)
Csupa vigság . mindenki kacag, gerleként búg, előre meg van ünnepélyesedve. Ó, milyen jó Füreden grófok között úri családnak lenni!
Egyszerre csak elhallgat a zene.
Siri csend. Különös- tán tánc helyett csónakázás lesz?
Éppen le akarunk feküdni, — de nini, — most meg micsoda szomorú menet vonul föl?
Lassan, lassan óvatosan, meg ne hallják a többi vendégek. — Elöl megint az inas vagy szobaleány, — de kezével eltakarva a fényforrást; hátul kisasszony, ellentengernagy, mama, — a mama selyem ruhája gyászindulót zokog... A kisasszony pedig szeretné, ha a ruhája nem fehér — de bánatszin volna s nem világitana messztröl!
Jönnek, egyre jönnek…  Itt-ott suttogás, veszekedés, „mondtam“, „tudtam“, „kellett ez neked“ stb.
Kapuk bezáródnak, — lámpák elalusznak...
Csend.
Hát ez mi volt?
No majd megtudjuk holnap!
 Meg is tudtuk:
A bál estélyére véletlenül megérkeztek a macskák! (Szegény egerek.) Három vagy négy igazi grófnő alakjában.
Szépek, gőgösek, zárkózottak. Hamar becsukták az ablakokat.
Őrt állítottak a kapuba.
Nagyon sajnálják az urak, — de ma este nem lesz itt semmiféle összejövetel.
A vékony ablakréseken pedig kiszűrődött-a világosság, kihallatszott a cigányzene, a tánc robogása reggelig...
S ezt egész Füred tudta!
A mágnásokra nem lehet haragudni.
Amint tiszta lett a levegő, — megint mentek az inasok, a lámpások stb., a koronás mosolyok morzsáit összeszedni.
Voltak aztán össszekötő bárónők, grófnők és hercegnők is, — akiknél valami kis hiányosság vagy többlet volt egyben-másban.
Hiányosság féloldali ősökben — vagy féloldali vagyonban, többlet: modern, tágabb látkörü lelkiekben, bensőbb lelkikulturában. Ezek az utóbbiak szivesen látogattak, résztvettek mindenben, tegezödtek is.
Lelkileg meleg, rajongani tudó családok rendesen fölkeresték Jókaiékat is.
Barátságot tartottak fönn velük.
Itt nem kellett félni, — a Jókai-ház köztudomásúlag téli álmot alszik Pesten. Csak a csirke foglalt külön pozíciót a házban. Bár volt annyi esze, azt soha el nem árulni.
Amint valami grófnő vagy bárónő betette lábát az egyik kapun — én a másikon ki — nem voltam sehol, elnyelt a föld.
Ha az utcára nem lehetett, pincébe, padlásra menekültem.
Csakhogy ne kelljen kezet csókolni, hol valami magasrangu főpapnak, ki átutazóban benézett, hol egy bármily kedves és szimpatikus, — de magasrangú hölgyvendégnek.
Az előbbivel emlékszem, a cselédek ijesztgettek. „Hiába, mégis csak rájár a rúd, — az öreg nagysága, meg a Pepi néni is kezet csókolnak, — a kisasszonynak is kell.“
A kézcsók rögeszmeszámba ment nálam! Súlyos sértésnek tartottam az emberi szabadság ellen.
(A három verés közül papától az elsőt egy megtagadott kézcsók miatt kaptam. Akkor mi kifogásom volt, — nem is tudom már, mert azt még sem képzelem, hogy hétéves koromban elveim lettek volna.) Ma messziről látva, azt mondom, érzem, — ami szerepünk, — a középosztályé volt a sokkal csúnyább, — nekik igazuk volt.

*
Nem tudom, miért jött éppen ez a keserű kép legelőször a tollam alá; hozok most valami mulatságosabbat.
Füredre jöttek Jókait keresni minden évben külföldi barátai, a berliniek főleg. Minden évben egyszer Janke, a kiadója, újabb kiadást megbeszélni vagy szerződni, fizetni. Olyankor a mi vendégünk volt ebédre. Azokról az ebédekről époszt lehetett volna írni!
A legelső ebéd az idők mélyén van, nem emlékszem már rá, csak papa mesélte a tipikus porosz polgár halálos rémületét, aki szereti, s szeretve félti a gyomrát, — viszont hódolatot érez házigazdái iránt, de a hódolat dacára sem akarna a vadmagyaroknál mindenféle méregtől orvul kimúlni.
Küzd benne az ősember az életéért s a kiadó, aki fél megsérteni a költöt.
Végre is mi győzzön egy igazi poroszban: a kötelesség.
Evett töltött káposztát borzadva, malacpörköltet halálra szántan. — mint görögbölcs az üröm poharát.
De mikor a turóscsuszát hozták. — fölhördült!
„Das sind ja Fliegen -Haxen !“ — ezt már nem eszik! Soha!
A kukorica, nevetéssel vegyes fölháborodási keltett benne. Nagy könyörgésre mégis megkóstolta. — És ekkor aztán felkiáltott: „Ab er das ist ja jut!“ El volt ragadtatva.
Miután másnap sem jelentkezett a közeli halál bármely tünete sem, — elérzékenyedetten bevallotta, jövö évre is szeretne kapni abból a disznóknak való eledelből. Tán még a Fliegen-Haxnit is megkóstolja!
Úgy is lett. Azon túl minden nyár meghozta, mint tavasz a fecskét, Jarke urat Füredre.
Másodszor, harmadszor már harcias tűzzel forgatta kését, villáját az izgatóan jó töltött gyümölcsszerü barbár ételek között.
Művészember, iró — a Wallner-Szinház alapitója és tulajdonosa volt második rendes vendégünk.
Nagyszakállu , hatalmas, germán, — szemüvege alá iparkodva menteni egy tizenhatéves szentimentális leány finom érzéseit. Ez a bájos öreg tudós valósággal imádta papát; szó szoros értelmében imádta, mint valami fölsőbb lényt.
Egyszer valahol Keleten halálos betegen feküdt hosszú ideig, akkor olvasott pár Jókait. Valóságos szerelmes levelet irt még az ágyból, Ígérve, amint visszatérhet Európába, — első útja Magyarország lesz. Addig megtanul magyarul olvasni, — maga akarja eredetiben kiválasztani s terjeszteni őket odahaza. Úgy is lett, — egyenesen a sivatagból jött Füredre, tele ajándékkal, a „geehrter Freund“ számára mint apa, ki fiát jön látogatni messze főidről, vagy imádó, szive választottjához.
Mikor elment, ott hagyott mindent, amire papa csak ránézett. Sétapálcát, melltüt, szivartárcát, még a csillagokat is lehozta volna, ha eléri.
Olyan szépen, lelkesen tudott Ázsiáról, Afrikáról beszélni — bámultam. Később Jókai is sokszor töltött náluk Berlinben heteket, akár egy családtag.
Wallner nem félt a magyar ételektől, Indiában még különbet látott, de a minél még Indiában sem látott különbet, — a harc volt, a harc az ö ebédje előtt.
Mikor ott ültek rendesen megtérített asztalunknál, Jókai, Jókainé a szép nagyszabású emberpár lakályos falusi ebédlőjében, vagy kint a rózsák között a padon. — nem sejtette, hogy micsoda csatatéren ülnek!
Ha az az ebédlő is megszólalt volna — mint Wagram — a Sasfiókban!
Ott én voltam Napoleon ! Tán még inkább Kemény, ki Hunyady helyett
ugrott le a bástyáról. Bizony! Én mentettem meg a Jókai-ház nimbuszát a németek előtt!
Korabeli bőröndcimke
Mert nálunk emberi szokások szerint vendéget fogadni — haj, nehéz dolog volt!
De milyen nehéz!
Nem az ebéd végett. Dehogy! Mindennap jöhetett volna pár váratlan vendég, egész évben a legkifogástalanabb menüt találta volna, — újdonságokkal fű szerezve, —l'art pour 'lart.
De ebédelni csak szobában lehet ugy-e? És abban is csak akkor, ha az olyan állapotban van, hogy be lehet menni.
Itt van a bökkenő!
A mi ebédlőnk furcsa hely volt! Bár eredeti bútorzata semmiben sem különbözött más falusi
ebédlőktől. De — mi adja meg egy ebédlő karakterét? A kredenc, ahogy akkor hívták. A mienk gyűjtemény — muzeum volt. Muzeum gyűjteménye használt és használaton kívül helyezett spirituszmasináknak, kávéfőzőknek, a legfurcsább viharverte, baljóslatú horpadt, kormos célszerűtlen, idejétmulta alakzatoknak. A fennmaradó helyeken öt vagy hat ecetesüveg. Ecetesüveg királyok és hercegek. Oldaluk, mint a kiszívott tajtékpipáknak, homályos ecetágy-ülepedésekkel jelzi, rajzolja az üvegre régi, nemesi származását 4, 5, 6 esztendeig visszamenő családfáját. Koronájuk a dugó. Vászonrongyba csavart dugó. (Az igy jó — hozzátartozik a rítushoz.) Ujságpapirban, érőfélben levő paradicsom. Egy másikon különböző dinnyemagok. (Mindkét papír átázva persze.) Spirituszüveg természetes finom illattal. Forralt tej lábasban.
Azon kívül esetröl-esetre valami aktuális meglepetés.
(Tollseprő, dugó stb.)
Ugyanilyen volt a ruhaszekrény teteje is, egyszóval, minden vízszintes felület.
Most ezek közelébe vezetni Európát látott urakat… Mit gondolhatnak azok a magyarokról, rólunk!
Ha valamihez nyú lni akartam, az nyúlt, repült hamarább hozzám.
Megint csak én maradtam alól, — a kredenc nevetett győzedelmesen. Ha mama megharagudott, migraint kapott.
— Ha migrain van, nincs ebéd. — Viszont, ha ott maradnak a sötétmultu, még sötétebb jellemű spirituszmasinák, megint nincs — nem lehet ebéd. A
vendégek megkövülnek ijedtükben — s én meghalok!
Nagyot gondoltam, ravaszat.
Mama délig főz — én szelid, engedelmes leszek. Tizenkét órakor érkezik a hajó. Tizenegykor már a mi n agy távcsövünkkel meg lehet állapítani, rajta van-e a külföldi — vagy nincs. (U. i. olyankor feltüzték a zászlót.)
Ha igen, —mamának legkésőbb féltizenkettökor öltözködni kell menni, — a harctér üres marad!
Egy életem — egy halálom!
Mint légtornász, aki egyik trapézről a másikra repül, én is haláltáncot jártam. Gyorsan!Gyorsan!
Először az ős ellenséget, a spiritusz-masinákat kidobni! — Hová? Mindegy! Valahová a pincébe lehajitom. Az eceteket az én szekrényembe dugom.
Paradicsomot az ágyam alá. Tejet a pincébe, kis kutyát kölykeivel a padlásra. De mindent gyorsan, gyorsan !
Pár virág az asztalra. Valami fehér a kredencre: hadd takarja el a paradicsom nyomait! Lemosni már nincs idő.
A hajó csönget, meg vagyok mentve!
Szelid, ártatlan arccal megyek mamát kérdezni: Elébe menjek-e én is a vendégnek? A szívem ugyan kalapál, kalapál!
Mi lenne, ha hamarább észreveszi? Még öt  perc, — még egy perc! Hozsanna!
A vendég jön, mamát karon vezetve.
Kellemesen mosolyognak.
Leülünk. „Ach , wie nett!“
A tragika körülnéz erre a fölkiáltásra,— mint sebzett oroszlán.
Megtáta, hogy kifogtam rajta! Egy idegen kedvéért legyőztem öt! Ő változtasson meggyőződésén, elvén, szokásán ? Letagadjon egy megmagyarázhatatlan kényszert? Elrejtsen valamit? Az a szem, mit ilyenkor rám vetett!
A Laborfalvy Róza haragos szeme! ami elöl kortesek bújtak, reszkettek. — De én! Mit bántam én, mi lesz egy óra múlva!
Rozgonyi Cicellének, Jeanne d’Arcnak éreztem magamat.
Meg van mentve Magyarország becsülete a poroszok előtt!
Győztem a spirituszfőzőkön!
De nemcsak ilyen vendégeket hozott a hajó.
Hozott egyszerű , vidéki tanárokat, virággal, verssel, kézimunkával, faragott bottal, áhitatos szívvel Jókait látogatni.
Távoli, Istentől elhagyott vidékek polgárait.
Egyszer az alakok alakja toppant be Szentgyörgyfalváról.
Szentgyörgyfalváról, az oláh határról, világvégéről, ősvilágból — a múltból. Egy rokon a Gózonok közül.
Huszonhárom évig nem mozdult ki a falujából. Huszonhárom évig nem szállt le a hegyről.Most hivatalos ügyben Pestre kellett jönnie. Dolgát elvégezve elindult Jókai Móricot, rokonát meglátogatni. Elindult „Don Quichotte“ szürke vászon magyar ruhában, csizmában, pörge kalappal. Szemeiben, apró kis tatár szemeiben fanatikus tűz. Hosszú nyakán, még a Doré illusztrációt is meghaladó ádámcsutka. Ment, mendegélt az ismeretlen városban. Keresett valakit, aki bizalmat ébreszt a vad ember gyanakvó lelkében. Nem talált.
A pesti ember mind sietett, beszélt, vitt, hozott valamit, — valahová.
Egyiktől sem kivánta megkérdezni „hol lakik Jókai Móric rokonom?“
Egyszerre csak szembejön egy másik magyar ember. Magyar, pedig pesti, finom rajta minden, — de ez nem siet, ez megy.
Szép, okos barna szeme van. Nyugodtan néz vele. Komoly — de derült, mint egy régi kép. Ez az ö embere! Ez tudni fogja, amit ö akar.
Annak is föltűnhetett valami, egymásra néztek, megállnak.
Ám az szólítja meg öt, szép  agyar nyelven. Hová megy? Mit keres? Ugy-e nem ismerős Pesten?
Bizalmas lesz, elmondja, mi járatban van. Kit keres. .,Majd én elvezetem“.
A szép pesti magyar elviszi a szentgyörgyfalvi furcsát Jókai lakásához.
Megtudják, hogy Füreden van.
Nem baj. Elmegy ő oda is.
Ha már egyszer lejött a hegyről... Mi az a kis út?
Kisérője elbúcsúzik, megmondja a nevét. „Én Arany László vagyok.“ És Gózon a világ legrendesebb dolgának tartja, hogy nagy Budapest városában, pont Arany Lászlót szólitja meg Jókait keresve...
Egyáltalában nem csodálkozik semmin.
Ő, a szentgyörgyfalvai tanító.
Huszonhárom esztendő óta nem ment el a falujából egy lépést. Huszonhárom esztendő óta nem csinált egyebet, mint az égig érö hegyek tetején elbujt kis falujában őrizte az oláhsággal szemben védve, istápolva; gondolattal, jó vagy rossz cselekedeteivel az anyanyelvét. Annak a törpefenyőnek a szívósságával, melyik ott terem, mint legutolsó élet, a legsoványabb, leghidegebb sziklatalajon!
A vihar nem árthat neki, oly szegény, oly sovány, úgy belekapaszkodik, úgy megköti az anyaföldet. Ő az utolsó őr.
Ha tudná, — van másutt jó föld, virág, madár énekel a többi fák ágán, az övét pedig a nemere rázza csak. Tán nem is bírná ki.
De nem tudja. — Nem tud a világon semmit, nem kiváncsi semmire.
Elment Pestre, mert hivatalból kellett. Nem nézett meg semmit. Az országházat, a hidakat, szobrokat sem.
Miért? — felelte a kérdezőnek. — „Olyan nincs Szentgyörgy falván, nem érdekel.“ De mikor a kerítés oldalán meglátott egy kis vadvirágot — fölragyogott az egész ember. Ilyen van Szentgyörgyfalván is!
Délben csak olyan ételt evett, ami Szentgyörgyfalván is megszerezhető. Dinnyével kínáltuk. Nem élek vele, Szentgyörgyfalván agyag a föld.
"Hideg a klima. — dinnyét nem eszem !“
Állandó mondás maradt a Jókai-házban.

(Folytatjuk)

2018. október 24., szerda

FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza*): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (1)

Füred csak gyűjtőnév.
Az itt következő írásoknak nincs semmi szervi összefüggése. Vegye az olvasó úg, mintha kabaréban a színfal neve Füred lenne; a konferencier pedig kis, barátságos, kedves — de állandóan savanyu káposztaszagu leányszobából beszélne, annak a külső világ felé fordított ablaka előtt jelentetve meg mindent, — ami éppen eszébe jut.
De 'hát miért káposztaszagu ?
Kis szobámban volt egy fali szekrény. Előttem ismeretlen okból oda tettek el minden megmaradt ételt másnapra. — A káposzta a legerősebb illat; a káposzta sokszor melegítve legjobb, Jókaiék szerették a nyári uj káposztát. Tehát, nekem a nyári éjjelek káposztaszaguak voltak, mert az ablakot be kellett tenni akármilyen meleg volt is. Az volt az illendőség.
Az évszámok barátai és tisztelői ezt a fejezetet már egyáltalában ne is olvassák el.
Agyon mérgelődnék magukat.
Csak képek jönnek, ötletszerű képek, moziriport.
Kezdem Jókaiék házán, otthonán. Odavezetek, kapcsolok lehetőleg mindent a kis gyerek Rózától a menyasszonyig, ki utoljára húzta le a kulcsot az ajtóról, mikor papa eladta a házat. Mit látott, hallott, gondolt? Apró megfigyelések rendszer nélkül. Ez az egész.
Kezdem, — Jókaiék otthonán.
A Jókai-pár otthonának két arca volt.
Egyik a pesti és svábhegyi s ez a mindennapi arc. Emberi lény, ha nem vénasszony, kereskedő vagy kéregető, be nem teszi oda a lábát! No tán még a szedögyerek meg az állatorvos is. (Nálunk az állatorvos a háziorvosok kategóriájához tartozik. Évi honoráriumban részesül.) Két, később négy lovunk állandóan páciens. Ha a sok állástól nem pókos, föltöreti valamelyik kocsis. Tegyük föl, az sem sikerül — mire való a jó kovács? Tud az patkót félrevasalni!
Legrosszabb esetben majd a doktor ur nyisszant kicsit nagyobbat, — hát az sem olyan nagy baj, sem a lónak, sem Jókai erszényének nem árt olyan nagyon, — a doktor urnak pedig jól esik, lévén ő egy kezdő, de törekvő fiatalember.
Pesten nem jártunk sehova. Csak vásárolni — vásárolni — és színházba, ennyi volt az egész!
Füreden minden eltolódott kissé.
Ezt tán a házak külseje is befolyásolta.
A pesti ház városvégi csendes utcában, (akkor Isten háta mögött) apró ablakokkal. (Stáció- és Koszoru -utca.) Csupa kátyú, valóságos lópokol!
Akárhányszor előttünk szúrták ki részeg embernek, kocsisnak nevezett- vadállatok szegény nyomorult, védtelen lovak szemét dühből, mert a fáradt öreg gebék nem tudták a szeneskocsit a sárgödörböl kihúzni; a véres szem végigfolyt a szerszámon, — élő vád, amit nem hallgat meg senki.
Bezártuk sokszor nappal is a spalettákat, ne lássunk, — ne halljunk semmit. Ne lássuk az embert, aki állítólag Isten képére van teremtve.
Füreden barátságos, ízléses fehér villa, óriási ablakokkal. Rózsák hajolnak be az ablakon. Mindennap bemutatják szép uj ruhájukat. A kert rákönyököl a Balatonra.
A Jókai villa Füreden
Mindenki belát hozzánk az utcáról. A zene is más.
Pesten, az „et cum Lazarus“. Füreden távoli cigányzene, Balaton-csobbanás hallatszik. Füreden az előadások délután öt órakor vannak. Mindenki csak gyalog mehet a színházba. Útközben emberekkel kell találkoznia, ha páholyába akar jutni. Az ut a sétatéren vezet át.
Ezek apró nüanszok — de mégis. Morzsolnak, naponta morzsolnak valamit a kinai falból. Nem nagyot — egy akkora űrt, ahol néhány vendég
mégis befér.
Jókait bámuló képviselők, birtokosok, Laborfalvy Róza régi tisztelői és tisztelőnői.
Öreg urak, asszonyok, kik saját fiatalságuk emlékeit keresik és találják meg. — Elmondják: „azok a szemek, az a hang. Nincs olyan több, nem is lesz soha“.
Visszaemlékeznek — meghatva és mosolyogva távoznak egymásra bólintva, — „szép óra volt“.
Ez mind jólesik. Sebet hegeszt szegény sértett nagyasszony lelkén.
Végre a legkedélyesebb réteg, a kártyások. Tarokkozni szerető urak. Jókainak kellett, muszáj volt a tarokk.. Ezt még a házitörvények is tiszteletben tartották. Élni és időközönként tarokkozni, egy fogalom.
A tarokk-parthie oszlopai a minden nyáron vidékről beérkező tanárok. Főleg Pápáról. Élükön a zseniális öreg természettudós, Tarczy Lajos. Jókainak régi tanára. Azt állította, nagyon sokat köszönhetett Tarczynak lelki fejlődésében. Még öregségében is szikrázó, fiatal intelligenciájával, tűzszemekkel, Tisza Kálmánhoz nagyon hasonlított a feje; még keze is emlékeztetett rá. Ha természettudományi dolgokról jött szó, Jókai nem szűnt meg még akkor sem a diák tanára iránti tiszteletével hozzáfordulni.
Nekem sokszor magyaráztak ketten az ég és a filozófia rejtelmeiről csillagos vagy holdvilágos estéken, a ház előtti padon üldögélve. Aztán még pár képviselő, — ki leányát, fiatal feleségét mulattatni, önön kártyaszenvedélyét istápolni, Anna-bálra, fürdeni, savót inni, vagy a magyar bibliából imádkozni jött Füredre.
Ugyanilyen helyzetben leledző földbirtokosok. néha egy-egy iró.
Jókainé külön udvart tartott. Ők a spanyol tubák kultuszát űzték. Tisztelettel, fanatikus lelkesedéssel!
Mennyire nincs pozitiv esztétika! Mennyire lehetetlen kimondani — ez vagy az nem helyes, — csúnya, utálatos.
A kerék fordul, — amitől ma undorodunk, holnap gyönyörű lesz, vagy tegnap volt az.
A színház Füreden
El lehet-e ma egy szép fiatal művésznőt képzelni, aki tubákol?
Az urak Gerbeaud helyett spanyol- vagy fekete tubákot hoznának az öltözőbe. A zsúrokon szép leányok és szép fiuk az egymás tubákos szelencéjéből csippentenének hóditó és hódoló mosollyal. Laborfalvy Róza fiatalságában még így volt! Neki, a husz éves szép fiatal művésznőnek az orvos rendelte főfájásai ellen. Úgy szokott rá. Később életszükségletté vált nála és mind, mindazoknál, kik egyszer megszokták. Öreg asszonyai egy része szintén hódolt ennek az istenségnek. Az ö udvara azokból állt, kik a „sárga paradicsom“ lakói voltak.
Első és föoszlopa a tubákos szövetkezetnek egy kis tanár, bencés. Nagyon szegényes és kopott — de mindenki szereti s nagy tudós hírében áll. Úgy hívják: Vaszary Kolozs.
Mintha most is látnám finomcsontu, meggörnyedt alakját, örökké mosolygó szelíd kis arcát.
Apró, de gyors lépéseivel szinte csak belibben a kertbe, kezében áhitatos tisztelettel tartva kis bádogdobozát, benne a nagy — csudapor!
Hogy bontották föl, milyen komolyan ! Szinte meghatva szagolgatták, ahányan voltak. „Ez az illat“ ! Papát is hivták, neki is élvezettel meg kellett állapítania: „Fölséges!“ Jól van, mehetett vissza a tarokkhoz.
Minden szegénysége mellett is, mama állítása szerint Magyarországon Vaszary Kolozsnak volt a legfinomabb spanyol burnótja.
Egész éven át ö látta el Jókainét ezzel a finom holmival.
Mint látható, nagy különbség a pesti abszolút magányhoz képest. A szobákba ugyanott is csak a legritkább alkalmakkor jutottak vendégek, — de ott volt a külvilággal való kapcsolat számára jó időben a kert, gyönyörű Jókai-stilusban növő, gyarapodó rózsáival. virágaival, futóival. A virágok versenyre hívták, ingerelték a pillangókat — melyik tud nagyobb szinpompát költeni a gazdáék örömére?
A virág olyan hálás, úgy megérzi, úgy visszaadja a szeretetet.
Rossz időben a templomszerűen magas veranda volt a menedék. Ott állt az akkor még ritkaságszámba menő nagy távcső. A hold bele nem fért, de pompásan láttuk a Saturnus gyűrűjét, a Jupiter holdjait stb.
Ez a távcső volt Jókainak egyik legnagyobb öröme, büszkesége. Egy ok, amiért még este vacsora után is szívesen látott vendéget, különösen, ha volt valami égi elváltozás, valami csillagféle közel haladt el valami másik csillag mellett.
A minket körülvevő világban is vannak kétlakiak, kik Pesten nem azok, mint Füreden. Otthon egymáson kívül nincs világ, — a társaság: ök. Rajtuk kívül nincs semmi; valahol messze, nagyon messze emberek nyüzsögnek. De nyáron, Füreden más.
Fürdőhely, közhely! Kalap nélkül, tenniszbluzban lehet járni. Nők is cigarettáznak az utcán gummitalpu cipőben. Urak néha a páholy támlájára teszik a lábaikat s ha a primadonna gixert csinál — zenei értelemmel megcsípik a kutyus farkát, aki pont ugyan azt a hangot adja, mint a szép, de már viharverte primadonna.
Az ö kínai faluk is repedezik, bekukucskálhatnak a nyári ismerősök, kikkel „faute de mieu” tegezödnek is. Látogatják is egymást, — néha. Ez persze télire nem bir érvényességgel, megjárná az, aki ezt nem tudja!
Sok mulatságos esetet láttam, hallottam, az én szájam ize azonban keserű lett tőle... Bár engem saját személyemben nem érintett.
Kicsiny egyéniségemet igen komolyan vettem, a legdrámaiabb módon meg is őriztem s korán nyilvánuló önérzetemet még egy, két, három pofon árán is diadalra vittem.
Valószínűleg, ha nem olyan helyen töltöm a nyarakat, hol az arisztokrácia, a dzsentri és a középosztály ilyen szemmel látható, megfigyelhető módon táncol körbe-körbe, hol az arisztokráciának valósággal talpig fegyverben kell védeni az erényét a két utóbbi osztály heves udvarlása ellen, — belőlem sokkal kellemesebb, simább és praktikusabb nő lesz.

(Folytatjuk)

*Jókai Róza magyar festő, író. Laborfalvi Róza unokája, ásvai Jókai Mór fogadott lánya, martosi Feszty Árpád felesége

2018. október 9., kedd

*** Életben maradtak / Olvasónapló Piers Paul Read regénye kapcsán

Piers Paul Read 1974-ben megjelent dokumentumregénye (Alive – magyar nyelven Életben maradtak címen jelent meg) valós történetnek állít – úgy tetszik – maradandó emléket. Egy 1972-ben, a chilei Andokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség történetét és túlélőinek viszontagságait dolgozza fel, a műfaj klasszikus eszközeivel. A könyv mintegy 5 millió példányban kelt el, de ez csupán néhány évvel ezelőtti adat, népszerűsége máig nem kopott meg, amire még csak ráerősített a dokumentumregény alapján 1993-ban készített megfilmesítés is.

(Magyarul több kiadást is megért, 1989-es megjelenése az Európa Zsebkönyvek sorozatban már a 4. kiadás; legutoljára 2017-ben látott napvilágot, ugyancsak az Európánál.) Nem egy kritikusa állítja, hogy a jelenkori irodalomban a túlélő-olvasmányok között is klasszikusnak számít. Közkedveltsége kevésbé vonatkozik a mű irodalmi értékeire, annál inkább a szenzációs történet lehetőségeire, amiket se a regény, se a film szerzői nem hagytak kihasználatlanul.

Az eseményről, dióhéjban számomra legrokonszenvesebben (és leghitelesebben) Piers Paul Read könyvének bevezetésében olvastam, ezért idézése távolról sem öncélú, még kevésbé a fantáziaszegénység jele.

„1972. október 12-én az uruguayi légierő egy F-227 típusú Fairchild repülőgépe, amelyet egy amatőr rögbicsapat bérelt ki, elindult az uruguayi Montevideóból a chilei Santiagóba. Jelentések érkeztek, hogy az Andokban rossz időjárás uralkodik, s ezért a gép kényszerleszállást hajtott végre Mendozában, egy kisvárosban a hegység argentinai oldalán. Másnapra az idő kiderült. A gép újra elindult, s a Planchon-szorostól délnek vette útját. Délután 3 óra 21 perckor a pilóta jelentette a santiagói Légiforgalmi Ellenőrzésnek, hogy a Planchon-szoros felett jár, majd 3 óra 24 perckor, hogy a chilei Curicó város fölött repül. Engedélyt kapott, hogy északnak forduljon, és megkezdje a leszállást a pudahueli reptéren. 3 óra 30 perckor a pilóta jelentette, hogy a magassága négyezer-hatszáz méter, de amikor a santiagói ellenőrző torony egy perccel később üzenetet akart továbbítani a Fairchildnak, választ már nem kapott.

A chileiek, argentinaiak és uruguayiak nyolc napig keresték a repülőgépet. A Fairchildon nemcsak a rögbicsapat tizenöt tagja utazott, hanem huszonöt barátjuk és rokonuk is., akik mind előkelő uruguayi családokból származtak. A kutatás eredménytelennek bizonyult. A pilóta nyilvánvalóan rosszul számította ki pozícióját és északnak fordult, Santiago felé, holott még mindig a hegyek között repült. A déli féltekén kora tavasz volt, és az Andokban szokatlanul erősen havazott. A repülőgép teteje fehérre volt festve. Kevés remény volt rá, hogy a gépet valaha is megtalálják,s még kevesebb, hogy a negyvenöt főnyi utas és személyzet közül bárki is túlélhette a szerencsétlenséget.

Tíz héttel később egy chilei paraszt, aki az Andok egyik távoli, mély völgyében nyáját legeltette, egy hegyi patak túlsó partján két férfit pillantott meg. Vadul hadonásztak, és térdre estek, mintha könyörögnének, de a paraszt azt gondolta, hogy tán terroristák vagy turisták, s ezért otthagyta őket. Amikor másnap visszatért ugyanerre a helyre, a két férfi még mindig ott volt,s újból integettek neki, hogy jöjjön közelebb. A paraszt odament a patakpartra,s zsebkendőbe burkolva egy darab papírt és egy tollat dobott át a túlsó oldalra. A szakállas, lerongyolódott férfi, aki elkapta a küldeményt, valamit írt a papírra, és aztán visszadobta a parasztnak. A papíron ez állt: „Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok…”

A szerencsétlenséget tizenhatan élték túl. Ez a történet azt mondja el, milyen szenvedéseken mentek keresztül, és hogyan maradtak életben.”


Az 1941-ben született angol nemzetiségű szerző, aki hosszú éveket töltött az Egyesült Államokban is, egyként művelte a fikciós irodalmat, mind a nem-fikciósat, ráadásul számos, személyiségek életét népszerűsítő mű szerzője, a dokumentarista műfaj valamennyi szabályát betartva, csapatban dolgozott. Munkáját két uruguayi újságíró segítette: az egyik a balesetet szenvedettek családi hátteréről, illetve mentőakciójáról gyűjtött be értékes anyagot, a másik az urugayi és a chilei kormányok hivatalosságainak intézkedéseit térképezte föl. A szerző egyben szabad kezet kapott ahhoz, hogy nyersanyagát kedve szerint használja fel, végül mégsem élt ezzel a szabadsággal („Egyszer-másszor kísértésbe estem, hogy a történet bizonyos részeit regényszerűbbé tegyem, mert ez fokozta volna drámaiságát, de végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy a puszta tények is elég érdekfeszítőek ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Egyes részek dialógusformába való öltöztetésétől eltekintve nincs semmi olyasmi a könyvben, ami eltérne az igazságtól, ahogyan azt az érintettek elmondták nekem” – áll a könyv élére illesztett írói vallomásban. Ebben viszont azt is elmondja, hogy amikor elkészült a kézirattal, elolvastatta azt az események túlélőivel, akik közül „többen csalódást éreztek a történetük előadása miatt. Úgy vélték, e lapokból nem világlik ki az a hit és barátság, amely a kordillerákban éltette őket…”)

Az esemény rendkívülisége tulajdonképpen két körülményen nyugszik, s a szerző egyiket sem kerüli meg: az első a hit, a küzdelemben, a cselekvésben való érzelmi-szellemi bizalom megléte mindazoknál, akik túlélték a kalandot. A második sajátosság az, hogy a túlélők, az éhenhalást elkerülendő, halott társaik húsára fanyalodtak, ami nem mindennapi belső konfliktusokat váltott ki belőlük. A közvélemény egyszerűen kannibalizmusként könyvelte el a történteket, viszont az egyik túlélő, a baleset kevés kulcsfiguráinak egyike, Roberto Canessa (aki ma gyermekkardiológus, 1972-ben még csak 19 éves és orvostanhallgató) a National Geographic-nak nyilatkozva ekként mérlegelte az Andokbeli eseményeket: tulajdonképpen egyfajta kísérletnek felelt meg, azt bizonyítva, hogyan viselkedik egy csoport egyetemista, istenfélő rögbijátékos egy ilyen helyzetben. Azt tapasztalta, hogy furcsa módon nem a legokosabb, legintelligensebb embereknek sikerült életben maradniuk, inkább csak azoknak, akikben a létezés öröme tartotta a lelket. Canessa úgy vélte, neki szerencséje volt, hiszen mindig akadt valami, amit csinálhatott, s a feladatai sűrűvé tették napjait. Neki nem volt szabad összeroskadni…

Az, hogy halott társaik húsából voltak kénytelenek enni, nem tekinthető kannibalizmusnak, ez a terminus ugyanis emberölést feltételez, ebben az esetben azonban ilyesmiről szó sem volt. Az orvos szerint az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük. Ezért léptek át egy erkölcsi tilalomfát.

A dokumentumregényt olvasva, lépten-nyomon megállapíthatjuk, hogy Piers Paul Read alapos mestermunkát végzett: a téma adva volt, ő pedig a kellő lelkiismeretességgel és műgonddal alaposan körüljárta, minden aspektusába igyekezett kellően fényt vinni, hogy lehetőleg semmi se maradjon tisztázatlan. Talán ez a teljességre, sokszálúságra törekvés  visszafogja néha és mellékvágányokra viszi a cselekmény fő sodrát, emiatt úgy tűnhet, számos érdektelen, mellékesnek ható információ nehezíti az olvasmányban való előre haladást, de ugyancsak ennek köszönhető, hogy szinte maradéktalanul képesek vagyunk átélni a történet minden vonatkozását, megérteni az egyes szereplők cselekvésének mozgatórugóit, a terep jellegzetességeit és földrajzi-társadalmi koordinátáit, amelyben a tragédia lejátszódik. A sok szereplős történet szálait mindegyre elszakítja egy-egy vétlen áldozat pusztulása, szinte törvényszerűnek tűnő halála. Minél kevesebben maradnak életben a lezuhant repülő utasai közül, annál egyértelműbb és egyenesvonalúbb a végkifejlet, amelyben a véletlent akár gondviselésnek is lehetne nevezni: az életben maradottak néhány fontos animátora, köztük Canessa, az orvostanhallgató, úgy döntenek, hogy a megmentésükre való tétlen várakozás helyett körülnéznek a környéken, hátha emberi élet nyomaira bukkannak, ami véget vethet a további szenvedéseknek. Napokon át vándorolnak, míg elérnek egy füves térségre, ahol vizet is találnak! Annyit ihatnak, amennyi csak beléjük fér… A mentséget egy, a közelben tartózkodó chilei pásztornak átadott üzenet mozgósította s hozta el a roncs mellett tartózkodó szenvedőknek – később kiderült, hogy Canessa apja, maga is orvos, éppen a körzet felett végeztetett felderítő repüléseket. A „szerencsés” 16-ot mentőhelikopter szállította biztonságos helyre, szigorú orvosi ellenőrzés alá vetették őket. A túlélők első dolga volt, hogy elhunyt társaik szüleit felkeressék és beszámoljanak nekik a történtekről. Megmenekülésük napján, december 22-én – vagyis, Karácsony küszöbén – a túlélők minden évben összejönnek és megemlékeznek az eseményekről, társaikról, küzdelmükről. Csapatuk azóta valószínűleg, megfogyatkozott, de a Roberto Canessa által megfogalmazott életbölcsesség egy fikarcnyival sem lett fakóbb: „Ha van hol aludnod, van mit innod és enned, szerencsés vagy. Ne várd meg, míg a géped balesetet szenved, hogy rájöjj, mennyire szerencsés vagy.”

Amióta a repülés helyet kapott az emberiség hétköznapjaiban, mindennapi életében és életvitelében, a légi katasztrófák gyakoriak és felette változatosak lettek. Jó pár eset nyomán született már irodalmi alkotás, játék- vagy dokumentumfilm, de jóval több azoknak a száma, melyek megmaradtak a statisztikák és az újsághírek szűkszavúságának keretei között. Piers Paul Read „szerencsés” fickó, hiszen egy olyan tömegszerencsétlenség „vámszedője”, amely hosszú lejáratú tanulságok megfogalmazásához és bemutatásához segítette hozzá a feldolgozására vállalkozó alkotókat.

A regény megfilmesített változata a szöveg olvasói számára azért jelenthet csalódást, mert inkább csak a feszültség fokozó, váratlan eseményeket adja vissza, az egészre való rálátásunk összképét nem képes rekonstruálni. Izgalmas kalandfilm, szó se róla, de csak hangulati szinten képes kommunikálni, s így megmarad az egyszeri, de közönséges kaland önkörében.


Cseke Gábor

Az Alive / Életben maradtak c. 1993-as játékfilm az alábbi linkre lépve tekinthető meg:

http://indavideo.hu/video/Eletben_maradtak_1