2020. március 14., szombat

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába 29 - az útinapló vége)

175. nap – február 22. 

Északnak tartok, Dzsammu régió azonos nevű fővárosa felé. Indiának van hangulata, s folyamatosan meglepetéseket tartogat. Megtörténhet, mint velem Amritszárban, hogy megy az ember egy belvárosi sikátorban, s adott pillanatban észreveszi, hogy egy elefánt cammog előtte. Az elefánt a tigrissel egyetemben India emblematikus állata, de a városokban ritkán találkozni vele, nekem ez volt a második, az elsőt Csándigárban láttam, fotózkodni lehetett vele. 
Indiában a társadalmi együttélés szabályai sok tekintetben jelentősen eltérnek a nyugatitól, az európai értelemben vett illem, udvariasság itt csökevényes formában van jelen. A napokban, miközben egy teázóban arra vártam, hogy elkészüljön az italom, az asztalomhoz telepedett egy finom anyagból készült szárit viselő, ápolt kinézetű ötvenes hölgy. Annyit se mondott, fakalap, ahogy a kicsit később érkező két fiatalabb családtagja sem. Nálunk ez kőbunkó viselkedésnek minősülne, Indiában azonban nem számít illetlenségnek, valószínűleg azért, mert náluk jóval szűkebb az emberek intim szférája, mint Nyugaton. Indiában azon sem kell csodálkozni, hogy miközben bankautomatából pénzt vesz fel az ember, a biztonsági őr vagy a sorára váró ügyfél kb. fél méterről, olyan érdeklődéssel figyeli, mit csinál, mintha még sosem látott volna hasonlót. Annak is többször voltam szemtanúja, hogy egy szupermarket pénztáránál a vásárló nem maga üti be a bankkártyája kódját, hanem fennhangon bediktálja a kasszásnak. Szállodában az indiaiak többsége úgy viselkedik, minta otthon volna: az ajtókat nyitva hagyják, nagy szájjal traccsolnak, átkiabálnak a szomszéd szobába a rokonoknak, barátoknak, a gyerekek visongva rohangálnak a folyosón. Eddig négyszer tapasztaltam ezt meg, legkésőbb éjfél előtt fél órával mindig elcsendesedtek. 
A közúti közlekedés elképesztő, az indiaihoz képest a dél-olasz vezetési stílus szabálykövetés a felsőfokon. Mikor egy-egy forgalmas városi kereszteződésen haladok át, az a benyomásom, mintha kiengedték volna az összes itteni pszichiátriai zárt osztály minden páciensét, autót vagy motorkerékpárt tettek volna a fenekük alá, az ápolók pedig a lelkükre kötötték, folyamatosan dudáljanak, mert ha nem, visszaviszik őket. A legtöbb teherautó és furgon hátuljára öles betűkkel van kiírva, „Blow Horn”, vagyis Dudálj!, s minden járművezető tartja is magát ehhez, tülkölnek, ha kell, ha nem, mintha az életük függne tőle. 
Nem tudom mennyire kedvelt utazási célországuk India a neonáciknak, de ha az volna, lehet, élveznék az ittlétet. Nem mintha a helyiek tipikus árják lennének, nagyon nem azok, hanem azért, mert lépten-nyomon horogkereszteket látni. Horogkeresztet festenek a házak bejárata mellé, a robogó szélvédőjére, a templomokra, de még a csándigári Le Corbusier épületegyüttesnek is része egy méretes horogkereszt. Természetesen mindennek semmi köze a nemzetszocializmushoz, a horogkereszt ősi hindu szimbólum, amit használ az erőszak minden formáját elutasító dzsainizmus is, a szerencse, a bőség jelének tartják.
Határozottan az a benyomásom, a termelékenységi mutatók tekintetében India nem tartozik a világ élvonalába. Sok építkezés mellett elhaladtam, egyet sem láttam, ahol talicskát használtak volna, nem tudom, ismerik-e egyáltalán. A homokot, kavicsot, cementet, földet egy lapos kosárba töltik, azt pedig a fejükön szállítják el a munkaterület megfelelő pontjára. Láttam egy munkást, aki kézben, négyesével hordta a téglát. Talicskázással szerintem minimum háromszoros volna a munkavégzés hatékonysága, igaz, ahhoz le kellene mondani egy hagyományról. Márpedig az indiaiak hagyománytisztelő emberek. 

176. nap - február 23. 

Dzsammu városában vagyok, Dzsammu és Kasmír állam félmillió lakosú téli fővárosában. Ez a táj lényegesen zöldebb, fásabb, mint a vidékek, ahol korábban haladtam. Tisztább is, aminek a fő oka az alacsonyabb népsűrűség lehet. Itt már a nagyobb vízfolyások folyónak tűnnek a víztisztaság alapján, nem pedig csatornának, mint oly sok, Pandzsáb és Hariána államokban. Hosszú hónapok óta tart a száraz évszak, a legtöbb folyó vízhozama minimális, alig csordogál egy kis víz bennük, sok meder pedig teljesen száraz. 
Nem csak a természeti táj más errefelé. Egyre kevesebb a színes turbános férfi, s megritkultak a fehér kupolás szikh templomok is, ellenben egyre több a cifra hindu szentély. Dzsammuban már elég sok muszlimot is lehet látni, bár itt még a hinduk vannak elsöprő többségben. A nyelv is más, a többség a dogrit beszéli.

2020. március 13., péntek

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (28)

169. nap – február 16. 

Szikhek
Végre-valahára megérkeztem Amritszárba. Csoma 1822 márciusában fordult meg a városban. Ő nyugat felől, Lahorból érkezett, én keletről. Itt északnak fordult, Dzsammu és Szrinagar felé haladt tovább, én is arra fogok menni.  
Amritszár hozzávatőleg 1 millió lakosú nagyváros, a szikhek vallási központja. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, nem különbözik más, hasonló méretű indiai településektől, ám az utcán feltűnően sok a színes turbánt viselő férfi, mivel a szikhek a lakosságnak csaknem a felét teszik ki. A turbán mellett egy fém karperec és egy görbe tőr viselése is kötelező. Ez utóbbi előíráshoz csak egy törpe kisebbség tartja magát, de láttam több szikhet, akinek nem is egy, hanem két-három, különböző méretű gyilok volt felcsatolva az övére, úgy néznek ki, mintha egy kosztümös filmből léptek volna ki.  
Ha hinni lehet az interneten található információknak, a szikh a világ ötödik legtöbb követővel rendelkező vallása, a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus után, híveinek száma 25 millió. A szikhek szerint a vallásalapító Guru Nánák az 1500-as évek végén érte el a megvilágosodást, felismerve, hogy nem létezik külön keresztény, muszlim, zsidó vagy hindu isten, hanem minden vallás, ha más módon is, de ugyanazt a transzcendens lényt imádja. A szikhek istene nemtelen, tehát nem Atyaisten, s abban is ellentmond a keresztény teológiának, hogy mivel testetlen, azért az embert nem teremthette a maga képére. Ott lakozik minden teremtményében, megismerni a szeretet és meditáció révén lehet. Más vallásokhoz hasonlóan a szikh is tele van nemes elvekkel, például minden embert egyenlőnek ismer el, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, ezért aztán elutasítja a kasztrendszert. Abban is hasonlít a többi valláshoz, hogy a híveknek a csodás elveket nem mindig sikerül gyakorlatba ültetniük, így például a szikhek között is vannak kasztok, s arra is nagyon kíváncsi lennék, hogyan valósul meg a szikh társadalomban a nemek egyenjogúsága.  
Amritszár szívében, egy hófehér épületegyüttes által keretbe fogott szent tó közepén áll az Aranytemplom, a vallás legfontosabb szentélye, mely egy, a főbejárat mellé kitett felirat szerint „a világ spirituális központja”.
Aranytemplom-fejfedőben
Az architekturálisan is lenyűgöző komplexum a zajos, fotózó zarándokok nyüzsgése ellenére mennyei harmóniát áraszt, az athéni Akropoliszon és a párizsi Notre-Dame-on kívül nem emlékszem, hogy egy kultikus hely ilyen mély hatást tett volna rám. A tulajdonképpeni szentély külső burkolata nem masszív arany, hanem arannyal futtatott réz, de így is rászolgál a nevére. 

Először valószínűleg 1984-ben hallottam az Aranytemplomról, amikor az indiai hadsereg tüzérség és tankok bevetésével füstölte ki belőle egy fegyveres szikh szeparatista szervezet tagjait, akik főhadiszállásukként használták. Valószínűleg akkoriban álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer testközelből fogom látni, ráadásul egy kifejezetten alternatív jellegű utazás során. 

171. nap – február 18. 

Amritszár után a következő úticélom Gurdászpur. Az elmúlt napokban folyamatosan nagyon fáradt voltam, ma már lényegesen energikusabb vagyok. Teljesen normális, hogy időnként lestrapáltnak érzem magam, szeptemberi indulásom óta 4,86 millió lépést tettem meg, ami közel 3 800 kilométernek felel meg. Mivel Ladakh kis túlzással már csak egy ugrásra van, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy beszerezzek egy olyan lábbelit, ami megfelel az ottani időjárási viszonyoknak. 
Ladakh átlagos tengerszint feletti magassága meghaladja a  3 000 métert, ebben az időszakban ott még tombol a tél, hó van, a hőmérséklet napközben sem emelkedik 0 fok fölé. 
Amritszárban, a helyi Decathlonban találtam is egy megfelelő bakancsot, egészen nevetséges, leszállított áron, odahaza legalább a négyszeresét kérnék el, s ér is annyit. A címkéjén az van feltüntetve, hogy Romániában gyártották. A felsőrésze marhabőrből készült, nem csodálom, hogy Indiában nem volt nagy keletje. 
Ladakhhal kapcsolatban a közelmúltban nagy öröm ért. Két különböző forrásból is azt az információt kaptam, hogy az indiai hatóságok újabban külön engedélyhez kötik a térségbe való beutazást, amit állítólag 40 nap alatt kaphat meg az igénylő. A hallottak miatt kissé feszülten állítottam be a csándigári rendőrség illetékes osztályára, egy porcikám sem kívánta a találkozást az indiai bürokráciával. Miután előadtam, hogy mi járatban vagyok, a hivatal egyik munkatársa elkérte az útlevelemet, legalább öt percen át elmélyülten tanulmányozta a vízumomat, majd kijelentette, hogy ezen vízum mellé semmiféle plusz engedélyre nincs szükségem. Utána egy kolléganő kezébe került az útlevelem, aki, valamivel rövidebb idő alatt jutott ugyanarra a következtetésre. Aztán a lelkiismeretes hivatalnokok felhívtak telefonon egy, vélhetően náluk magasabb beosztású munkatársat, továbbították neki a vízumom fényképét, majd rövid megbeszélés végeztével megerősítették: ezzel a vízummal oda megyek egész India területén, ahová csak akarok. A kijáratnál szolgálatot teljesítő rendőr beszédes kedvében volt, megkérdezte, hová tartok, s mikor mondtam, hogy Ladakh az úticélom, áradozni kezdett róla, mondván, gyönyörű vidék, ősi kultúra földje. Madarat lehetett volna fogatni velem amiatt, hogy nem kell 40 napot izgulnom, megkapom-e az engedélyt. Úgy látszik, bár akkor erősen próbára tette a türelmemet a hosszadalmas ügyintézés, mégis érdemes volt háromszor bemennem Teheránban az indiai konzulátusra, s további három alkalommal a beutazási engedélyekért felelős központba, jó kis vízumot kaptam. 

173. nap – február 20. 

Helyőrségi templom
Magam mögött hagytam Pándzsábot, Dzsammu és Kasmír államban járok, Kátua felé tartok. Mióta elindultam Delhiből, a domborzat körülbelül annyira volt változatos, mint a Hortobágyon, síkságon kívül mást nem láttam. Első ízben tegnap, Pátánkot határában pillantottam meg néhány dombocskát, most pedig már több sor dombvonulat fut az úttal párhuzamosan, a távolból havas hegycsúcsok sejlenek. Dzsammu és Kasmír nem éppen a béke és a nyugalom szigete. Ez India egyetlen muszlim többségű állama, kasmíri régiójára a szomszédos Pakisztán is igényt tart, ami 1947-es létrejöttük óta mérgezi a két ország viszonyát. Mielőtt a britek kivonultak volna az akkoriban Pakisztánt és Bangladest is magába foglaló koronagyarmatról, felosztva azt a hinduk és a muszlimok között, felszólították a kasmíri maharadzsát, döntse el, melyik országhoz szeretne csatlakozni a birtokával. A maharadzsa álma a független Kasmír volt, ám amikor a britek közölték, hogy erről szó sem lehet, Indiát választotta. India felosztásának történetéről Szabadság éjfélkor címmel jelent meg könyv magyarul, olvasmányosabb és érdekesebb dokumentumkötet nem járt még a kezemben. A kasmíri régióban iszlamista-szeparatista terrorcsoportok tevékenykednek, az indiai hatóságok gyanúja szerint pakisztáni támogatással. Az is fokozta a feszültséget, hogy tavaly a kormány megszüntette az állam autonómiáját, közvetlenül Delhi irányításának rendelve alá, s egyidejűleg sokezer katonát vezényelt a térségbe. Dzsammu régiót főleg hinduk lakják, ezért itt nyugalom van. A pakisztáni határ közelsége miatt azonban itt is nagyon erős a katonai jelenlét, ma több laktanya mellett haladtam el, az utakon megszokott látványt jelentenek a katonai járművek, egymást érik az ellenőrzőpontok.
Kora délelőtt épp egy olyan mellékúton haladtam, amelyet egy szakaszon mindkét oldalról kaszárnyák szegélyeztek, amikor igazoltatott két katona. Miután bámulatos alapossággal megvizsgálták, majd lefényképezték az útlevelemet, s kedélyes hangnemben kikérdeztek, mi járatban vagyok, telefonáltak egyet. Rövidesen érkezett is egy harmadik egyenruhás, ennek már egy csillag volt az egyenruháján, míg az első kettő rangját csak csíkok jelezték.  Komótosan végigcsinálta ugyanazt, mint a bajtársai, de valószínűleg feleslegesen, adott pillanatban ugyanis befutott egy harmadik tiszt is, akinek már három csillag ékeskedett a vállpántján. Ő folyékonyan beszélt angolul, s az alatt a kb. egy óra alatt, amit együtt töltöttünk a kaszárnya kapuja előtt, legalább ötször elmondta, ne aggódjak, rutinellenőrzésről van szó. Barátságos, kíváncsi és beszédes ember volt, szót ejtettünk Közép-Kelet-Európa országainak politikai földrajzáról, különös tekintettel a fővárosokra, Románia gazdasági állapotáról és éghajlatáról, én pedig értesültem arról, hogy a húga a közelmúltban hosszabb európai kiruccanáson volt, amely során Párizsban is megfordult. A bánásmódra nem panaszkodhatom, kitűnő teát szolgáltak fel, a háromcsillagos pedig felajánlotta, üljek be az autójába, amíg tart a procedúra. Búcsúzáskor kétszer is megkért, ne nehezteljek, amiért hosszasan feltartottak, majd felajánlotta, hogy egy katonai járművel elvisznek a főútig. Az indiai hadsereg mostanáig nem fuvarozott, meg aztán minimum két órát vesztettem az ellenőrzéssel, ezért elfogadtam a segítséget. Azóta elhaladtam már öt-hat ellenőrzőpont mellett, az ott posztolók, szerencsére, legfeljebb integettek. 

(Folytatjuk)

2020. február 21., péntek

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (27)

162. nap – február 9.


A Kő-park
Megérkeztem Csándigárba. Ennek a körülbelül egymilliós városnak a létezéséről másfél héttel ezelőtt értesültem, s annak alapján, amit olvastam róla, úgy döntöttem, egynapos kerülőt teszek miatta. Nem bántam meg, Csándigár ugyanis felettébb érdekes. Ez a világ egyik legfiatalabb nagyvárosa, tudatosan megtervezett település. Dzsaváharlál Nehru, a független India egyik megteremtője és első miniszterelnöke álmodta meg, tervezője pedig a 20. század egyik legjelentősebb építésze, Le Corbusier. Építése az 1950-es években kezdődött, több tanulmány szerint napjainkban India legjobb életminőséget kínáló, legtisztább és leginkább jómódú városa. A viszonylagos jómódnak természetesen hátulütője is van, Csándigárban kicsivel minden drágább, mint a szegényebb indiai városokban. Szembeötlő, hogy Csándigár lényegesen tisztább bármelyik indiai városnál, melyben mostanáig megfordultam, sokkal kevesebb a koldus és a nyomortanya jellegű lakóépület, ellenben sok az elegáns márkabolt. Nagyon könnyű eligazodni benne, mivel téglalap alakú, számozott szektorokra van osztva. Elképesztően zöld település, hatalmas kiterjedésű parkokkal és parkerdőkkel van tele, a széles sugárutakat végig fasorok szegélyezik. 
Nem jártam még olyan településen, ahol ilyen nagy lenne a zöldövezetek aránya az összterülethez viszonyítva. Erdélyben Temesvár, úgymond a parkok városa, Csándigár azonban nagyságrendekkel zöldebb a bánsági fővárosnál. A nagyléptékű parkosítás nagyon tudatos és praktikus stratégia volt a tervezők részéről, így próbálták meg élhetőbbé tenni a várost, könnyebben elviselhetővé a kánikulai időszakot, amikor a hőmérő higanyszála 45 Celsius-fokra is felkúszik. Ez volt a fő szempont ami alapján Le Corbusier megtervezte a legfelsőbb bíróság, immár az UNESCO világörökség részét képező helyi székhelyét, ami úgy van kitalálva, hogy azokat a helyiségeket, ahol a munka folyik, nyáron soha ne érje közvetlenül a nap. 
Szerencsére a kánikula még odébb van, a mostani időjárás ideális gyalogláshoz, ma 24 fok volt a csúcshőmérséklet, éjjel pedig 7 fokra hűl le a levegő. A helyiek, gondolom, nem bánnák, ha kicsit melegebb volna, rendszeresen látok dzsekis járókelőket, miközben én rövid ujjú pólóban vagyok. Minden zöld, a parkok tele vannak virágokkal, dalolnak a madarak, igazi tavaszi hangulat van. 
Az elmúlt napokban két indiai is megismerkedett velem, egyikük rendőrtiszt, s mindketten meghívtak, hogy ha ismét Kárnálban járok, térjek be hozzájuk, szívesen vendégül látnak egy éjszakára. Nem tervezem, hogy valaha még Kárnálba menjek, ez azonban semmit sem von le barátságos gesztusuk értékéből. Elképedve fedeztem fel, hogy Indiában bármelyik élelmiszerboltban árulnak olyan zacskós tejet, aminek a zsírtartalma 7,5 százalék, több mint duplája az odahaza kapható legzsírosabb terméknek. Vettem is egyet, az állaga és az íze is pont olyan, mint a házi tejnek. Úgy látszik, az itteni tejfeldolgozók még nem jöttek rá arra, amire az európaiak, hogy jobban jövedelmez, ha szinte a teljes zsírt kivonják a tejből, s fehér színű vizet adnak el tej néven.

164. nap – február 11. 


Szikhek turbánnal
Tegnap elindultam Csándigárból, az úticélom Ludiána. Itteni tartózkodásom során első ízben léptem át egy államhatárt, korábban Harijánában voltam, most már Pandzsábban. Államformáját tekintve India szövetségi állam, 28 államból áll, mindegyiknek saját kormánya és parlamentje van. Az ország 1947-ben vált függetlenné, s kezdetben kevesebb szövetségi állam létezett, ám az évtizedek során osztódással szaporodtak. 
Ezt a berendezkedést alapvetően az indokolja, hogy India multikulturális társadalom, igazi Bábel, nyelvek ezreit beszélik a területén, melyek többsége törzsi nyelv, ráadásul vallási tekintetben is sokszínű, annak ellenére, hogy a hinduk masszív többséget alkotnak. Harijánában a lakosság zömének a hindi az anyanyelve, azonban amerre most járok, ott a pandzsábit beszélők vannak többségben. Nem tudom megkülönböztetni őket, s abba sem fektettem energiát, hogy alapszavakat, néhány kifejezést megtanuljak, mivel nagyon sokan tudnak angolul. 
Az angol összindiai szinten hivatalos nyelv, a hindi mellett, de vannak olyan szövetségi államok is, ahol az angol a kommunikáció hivatalos nyelve. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki tudna angolul, de nagyobb városokban rengetegen beszélik, legalább elemi szinten. Sajnálom, hogy csapnivaló a nyelvérzékem, egyetlen hindi szó ragadt rám, tudok köszönni az ország első számú hivatalos nyelvén. 
India nem csupán képletesen sokszínű ország, hanem a szó szoros értelmében is. Nincs az a szín, olyan árnyalat, amit fel ne lehetne fedezni a nők ruházatán. Ez a teljes szebbik nemre érvényes, tarkán öltözik fiatal és öreg, gazdag és szegény, hindu és muszlim. Egy helyi ismerősöm elmondása szerint a tarka-barka viselet főleg Észak-Indiára jellemző, délen sokkal visszafogottabban öltözködnek az emberek. A ruházat sokszínűsége a férfiakra is jellemző, főleg a turbánok tekintetében, láttam már élénkpirosat, mályvaszínűt, rikító sárgát és rózsaszínt is. Nyugaton, ha turbánról hallunk, azonnal a muszlimokra asszociálunk, ami India esetében egyáltalán nem állja meg a helyét, itt a turbán jellemzően a szikhek viselete. Ez egy viszonylag fiatal, a XV. század végén létrejött vallás, születési helye pedig épp Pandzsáb, ahol ezekben a napokban járok. Ha sikerül a tervek szerint haladnom, akkor a hét végén megérkezem Amritszárba, a szikhek szent városába. 

166. nap – február 13.

Házioltár szállodában
Magam mögött hagytam Ludiánát, a következő úticél Dzsálándár. Megérkezésem óta Indiában folyamatosan kellemesen langyos, napsütéses az idő, mára pedig kifejezett strandidőt, 27 fokos csúcshőmérsékletet jósol a meteorológia. Strandot eddig, sajnos, egyet sem láttam, az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy egy folyóban megmártózzam, nem szeretnék közvetlen tapasztalatokat szerezni az indiai kórházi ellátásról.
A hinduk a szubkontinens hét folyamát, illetve folyóját is szentként tisztelik, ami azonban nem gátolja meg őket abban, hogy háztartások millióinak és kezdetleges technológiákkal dolgozó műhelyek és kisüzemek ezreinek a tisztítatlan szennyvizét beléjük eresszék. Ha a környezetvédelem hangzatos szlogenekben merülne ki, akkor India világviszonylatban élenjáró volna. A legszemetesebb településeken, mint például Ludiánában is lépten-nyomon lehet látni a „Tartsuk a várost tisztán, zölden” feliratokat, a közúti felüljárók betonpilléreire, támfalaira pedig előszeretettel festenek graffitit a „Tiszta India, zöld India” szöveggel.
Ez utóbbi egy gyönyörű utópia, jelenlegi állapotában ugyanis az, amit eddig láttam Indiából, sokkal inkább környezeti katasztrófára hasonlít, mint amennyire zöld és főleg tiszta. Érdekes megfigyelni, hogy míg Európában a szakralitás nagyrészt kiszorult a hétköznapi életből, sőt, egyre több helyen már a templomokból is, addig itt nincs annyira éles határvonal szent és profán között, a vallás különféle megnyilvánulásai szerves részei a mindennapoknak.
Az otthonokban gyakoriak a házioltárok, a lakóházak között pedig sok a kisméretű szentély, amit a környékbeliek ingyen és bérmentve, napi szinten gondoznak. A napokban több olyan boltot láttam, mely Guru Nánák, az errefelé domináns szikh vallás alapítójának a nevét viseli, s a ludiánai stadiont is róla nevezték el. Odahaza közfelháborodást és közröhejt keltene a Szűz Mária fehérneműbolt vagy a Jézus Krisztus vegyeskereskedés, de azt sem tudom elképzelni, hogy a római Olimpia Stadion felvegye Szent Péter nevét. A szikhek ellenben mindebben semmi kivetnivalót nem találnak, ők családias viszonyban vannak a szentjeikkel.

Egy rövid szakaszon letértem a főútról, kíváncsi voltam, hogy milyen a vidéki India. Csendes, nyugodt és lényegesen tisztább, mint az urbánus területek, üdítő élmény volt egy mellékúton baktatni, zöldellő vetések között. Az életkörülmények falun sem fényesek, sok család él egy-egy csupasz téglafalú helyiségben, melynek a bejáratát gyakran egy pokróc takarja, ajtó csak a jobb módúaknak jut. Indiaik tömegei élnek ilyen körülmények között A városokban rengetegen tengődnek nájlonzsákokból, ponyvából összeszkabált sátorszerű putrikban, de a legelesettebb réteget azok alkotják, akik a szabad ég alatt élnek, a járdán alszanak, minden vagyonuk egy takaró. 

168. nap – február 15. 

Kicsit ünnepnap jellegű volt a csütörtök, hosszabb szervezés után Dzsálándárban végre összefutottam egy honfitárssal, aki ráadásul maga is utazó, egy húron pendülünk. Zichó Viktornak hívják, kitűnő sportember, ráadásul bátor fickó. Júliusban kezdte el a Csoma Útján Expedíció nevű projektet. Budapestről indult, kalandos útja során eddig 10 ezer kilométert kerekezett. (Viktor utazását Zanglába, illetve Dardzsilingbe ezen a linken lehet követni.
Műhegy
Utam során aludtam már református közösségi házban, az ortodox egyház által fenntartott kempingben, buddhista meditációs központban, hindu templomban azonban még nem. Most erre is sor került, köszönhetően Viktornak, ő állt ugyanis elő a javaslattal, ami több szempontból is szerencsésnek bizonyult.  A templom vendégszobáiban igazán jutányos áron lehet megszállni, ráadásul élménynek sem volt mindennapi Pandzsáb egyik legnagyobb hindu szentélyét, az abban folyó tevékenységet egy futó látogatásnál alaposabban megszemlélni. 
A napokban egy otthoni ismerősnek átküldtem egy fotót egy templom udvarán magasodó, tömbházméretű istenszoborról. „Olyan, mintha egy vidámparkban állna” – mondta róla a címzett serdülő korú fia. Könnyen meglehet, hogy egy felnőtt nem mondana ilyet, elvégre a vallásokról nem illik kritikusan, főleg nem ironikusan vagy gunyorosan beszélni, főleg ha az adott országban barátságos emberek élnek, azonban a szóban forgó tinédzser meglátott és kimondott valami lényegeset.  Az indiaiak ízlésvilága nagyon különbözik a nyugatitól, számukra esztétikus és fennkölt valami, ami nekünk esetleg giccses, megmosolyogtató. 
A dzsálándári templomban az volt az érzésem, mintha egy spirituális Disneylandben járnék: az istennőnek megformált szökőkút, a szabadtéri mitológiai park méretes betonfigurákkal, műheggyel, annak belsejében egy adományt gyűjtő és áldást osztó pappal, a szentély külső udvarán elhelyezett nagyméretű, céges reklámokat lejátszó képernyő, nyugati szemmel disszonánsnak tűnik. 
Az indiaiak azonban mindebben nem találnak semmi oda nem illőt, a nekünk giccsesen ható formanyelv az ő szemükben harmonizál a hely szakralitásával. El tudom képzelni, hogy egy hindu, aki először jár Európában, szintén furcsállja a gótikus katedrálisok rideg fennköltségét, ellenben egy barokk székesegyházban már otthonosabban érzi magát.  Viktortól tudtam meg, hogy az amritszári Aranytemplomban, a szikh vallás legfontosabb szentélyében is vannak vendégszobák, lehet, hogy el fogok tölteni ott egy éjszakát. 

(Folytatjuk)

2020. február 12., szerda

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (26)

157. nap – február 4. 

Nem részegek - elfáradtak
Kezdem visszanyerni a korábbi formámat, mióta elindultam Delhiből, a tegnapi volt az első nap, amikor 30 kilométernél nagyobb távot tettem meg. Mai úticélom a Pánipát nevű város. Indiai viszonylatban kisvárosnak minősül, jelentéktelen pont az országos térképen, a Kárpát-medencében azonban, a maga hozzávetőleg negyedmillió lakosával, jelentős településnek számítana. Nem öncélú teljesítményhajhászás késztet rá, hogy a fizikai lehetőségeimhez képest a lehető legnagyobb távolságot tegyem meg. Igyekszem mihamarabb kikerülni Delhi vonzáskörzetéből, nem igazán kellemes vidék ez a gyalogláshoz. Bár a térkép szerint a nagyobb települések között 25-30 km a távolság, a valóságban össze vannak nőve, folyamatosan urbánus jellegű környezeten haladok, annak minden hátrányával. Olyan vidék ez, ahová, bár közel van a fővároshoz, turisták csak elvétve vetődnek. Errefelé nincs Tádzs Mahal, nincs Vörös Erőd és elorai szikltemplomok, nincs az a kirakatszerű, idealizált India, amellyel a bédekkerek, az idegenforgalmi portálok és az útikönyvek csalogatják a turistákat, mely sokkal inkább hasonlít Kipling regényeinek színteréhez, mint 2020 valóságához. Ez itt az igazi, hétköznapi India, a maga elképesztő, idegborzoló, sosem csituló zsivajával, bűzzel, szeméttel és mocsokkal. 
Európai mértékkel leírhatatlanok az itt uralkodó higiéniai állapotok. Elterjedt, s az Európai Unió viszonylatában mindenképpen helytálló vélekedés, hogy Románia szemetes ország, Indiához, vagy legalábbis India ezen vidékéhez képest azonban patyolattisztaságú, a pedantéria mintaképe. Mióta elindultam Delhiből, mást sem látok, csak szemetet, mely az egész vidéket elborítja, nájlont, műanyagot, pillepalackokat, egyszer használatos csomagolóanyagot.  A hulladékgazdálkodás XIX. századi színvonalú, a boltosok az üzletük, az emberek a házuk közelében levő legközelebbi üres telekre dobják a szemetet, hulladékgyűjtő konténert egyet sem láttam az elmúlt négy nap során, a csokolodéspapírt átlagban egy óráig hordozom magammal, míg végre egy kukát találok. Nem tudom, hogy csatornázás van-e egyáltalán, tény, hogy sokfelé látni, ahogy az utcák mindkét oldalán egy-egy keskeny árokban folydogál a szennylé. Már nem is számolom, hány olyan folyó mellett mentem el, melynek a medrében víznek nem nevezhető, szürkés-fekete szutyoklé folyt. Delhiben valamivel jobbak a köztisztasági állapotok, ott kukáskocsival is találkoztam, szennyvíztisztító állomást is láttam. Remélem, hogy ahogy távolodom a fővárostól, változni fog, vidékiesebb, csendesebb, emberibb lesz a táj. 

159. nap – február 6.

Bazár Kárnálban
Továbbra is sikerül tartanom, különösebb megerőltetés nélkül, a napi 30 kilométer feletti szintet. Az elmúlt éjszakát Kárnálban töltöttem. A kb. kétszázezres város kellemes meglepetés volt, azt követően, hogy előtte napokon át rettentően szemetes és szennyezett vidéken haladtam keresztül. Kárnál tipikusan indiai, zajos és nyüzsgő, ugyanakkor helyi viszonylatban kifejezetten tiszta és rendezett település, még a lakóépületei is igényesebbek azoknál, amiket más, hasonló kaliberű környékbeli városokban láttam. Fél óra alatt két utcaseprőt mellett is elmentem, volt látszatja a munkájuknak.
Szállásra teljesen véletlenül leltem, jobban mondva a szállás talált rám, egy angolul jól beszélő fiatalember képében, aki szóba elegyedett velem az utcán, s meghívott, töltsem az éjszakát a családi házukban. Voltak kétségeim, amikor igent mondtam az ajánlatra, mivel Szonipátban és Pánipátban nagyon kellemetlen tapasztalatokat szereztem magánházaknál lefoglalt szállásokat illetően. Előbbiben, a fürdőszobának csúfolt helyiségben zuhanyrózsa és zuhanytálca nem volt, meleg víz sem, mindent beborító vastag kosz ellenben igen, olyannyira, hogy le is mondtam az alapos mosdásról. Pánipátban egy farmként reklámozott szállást foglaltam le, melyről a tulajdonosa csak azt felejtette el közölni a potenciális vendégekkel, hogy egy szeméttelep kellős közepén található, az ajtó előtt pár méterre egy bűzlő szennyfolyó húzódik. A környezet engem a kolozsvári Patarét és a nagyváradi Gutenberg utcai gettó kombinációjára emlékeztetett, tovább is álltam. A kárnáli szállás ezekhez képest maga volt a luxus, egy kellemes, élhető környéken található polgári otthon, benne egy figyelmes és barátságos családdal. Fizettem a szállásért, amit természetesnek találok, már az is nemes gesztus valaki részéről, hogy meghív magához egy vadidegent, az asztalához ülteti.
Az átlagos műveltségi szintnél már eddig is lényegesen jobban ismertem a hinduizmust, de olyan emberrel, aki beleszületett ebbe a komplex és ezerarcú kulturális közegbe, korábban alig beszélgettem a vallásról. Szerencsére a házigazdáimat, akik egy modern hindu irányzat követői, s némi térítői hév is szorult beléjük, nem kellett sokat kapacitálni, hogy a vallásukról beszéljenek. Szerintük a világtörténelem, a legapróbb részletekbe menően, 5 000 ezer éves ciklusokban ismétli magát, minden történés előre elrendeltetett. Most a Káli-júga néven ismert vaskor legvégét, a végső hanyatlás idejét éljük, ami a civilizáció pusztulásában tetőződik majd be, utána azonban új aranykor köszönt a túlélőkre. Semmi új nincs a nap alatt, rengetegszer vendégeskedtem már náluk Kárnálban, s nagyon sokszor fogok is még. Nem túl kreatív világkép, ami pedig a gyakorlati vonzatát illeti, erkölcsileg megkérdőjelezi az emberi igazságszolgáltatás létjogosultságát, elvégre milyen jogon volna felelősségre vonható bárki is olyasmiért, amire egy teremtő isten megfellebebezhetetlen akarata kényszeríti. Nem nyertek egy újabb hívet, maradok a szabad akarattal, vagy legrosszabb esetben annak az illúziójával.
Az elmúlt napokban ketten is ajánlottak anyagi támogatást, amit, mivel saját elhatározásból, kedvtelésből gyalogolok, nem pedig egy, a sors által rám rótt feladatot teljesítek, nem fogadtam el, ráadásul nincs is szükségem plusz pénzre. Most is csak azt tudom ajánlani, amit korábban is: aki úgy érzi, hogy egy arra érdemes ügyet támogatna, a magyarországi Bátor Tábor mintájára működő erdélyi Yuppi Campet segítse. Ismerem a szervezetet, sok gyerek és fiatal életét teszik jobbá. Ezen a linken keresztül lehet pénzt utalni nekik, van magyar nyelvű leírás is.

161. nap – február 8. 

A szent víztározók egyike
Elhagytam Kuruksetrát, Csandigár felé tartok. Előbbi kiemelkedő jelentőséggel bír a hindu kultúrában, az isteni kinyilatkoztatás helye, ami miatt minden évben zarándokok tömegei keresik fel. Állítólag itt játszódott le a gigantikus méretű, 100 ezer versszakból álló hindu eposz, a Mahábhárata cselekményének egyik központi eseménye, egy testvérháború mindent eldöntő végső ütközete. A csata előtt az eposz egyik főszereplőjének, a vérontás szükségességében kételkedő Arjdzsunának megjelent az egyik hindu isten, Krisna, felfedve számára az univerzum működésének titkait, az élet értelmét. 
Arjdzsuna és Krisna találkozásának történetét az eposz Bhagavad Gita című fejezete írja le, mely a hinduizmus egyik legfontosabb szentírásának számít. Szerencsére nem az éves zarándoklat idején haladtam át a városon, elképesztő lehet a káosz, amikor hívők százezrei özönlik el. Kuruksetra turisztikai brandje egyértelműen a „Bhagavad Gita városa”, a Marosvásárhely méretű településen minden erről szól. 2017-ben a kormány Kuruksetrát szent városnak nyilvánította, s mivel a hinduizmus a nem-ártás tanát hirdeti, amiből logikusan következik a vegetarianizmus, betiltották bárminemű hústermék forgalmazását a város területén. A hindu zarándokok főleg azért jönnek a városba, hogy rituálisan megmártózzanak két, ősi időkből származó mesterséges tóban. Megnéztem őket, azonban nem fürödtem meg, elszalasztva ezzel annak lehetőségét, hogy megtisztítsam a lelkemet minden bűntől, s ezáltal kiléphessek az újjászületések örök körforgásából. 
A hinduizmus elképesztően komplex vallási és filozófiai rendszer, istenek tucatjaival, akik közül kiemelkedik a hármasságot alkotó teremtő Brahma, fenntartó Visnu és pusztító Shiva. Kifejezetten befogadó vallás, Jézust gyógyító istenségként, a buddhizmus alapítóját, a Buddhaként ismert Sziddarta Gautamát pedig Visnu egyik megtestesüléseként integrálta a maga panteonjába. A göröggel és a germánnal némi hasonlóságot mutató hindu mitológia, az emberekre nagyon is hasonlító, gyarlóságoktól távolról sem mentes isteneivel, kissé naivnak tűnhet a 21. század nyugati embere számára, azonban mély filozófia húzódik mögötte. A hinduizmus világképének a modern fizikával való párhuzamairól Fritjof Capra, amerikai elméleti fizikus írt érdekes, a laikusok számára is élvezhető, magyar fordításban is megjelent könyvet, A fizika taója címmel. 
Többen kérdezték az elmúlt napokban, hogy miért Amritszár felé megyek, elvégre az kerülő Ladakh felé. Így igaz, azért tartok Amritszár felé, mivel Kőrösi annak érintésével vette az irányt Ladaknak, s ismét rá szeretnék lépni az ő útvonalára.

(Folytatjuk)




2020. február 3., hétfő

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (25)

152. nap – január 30. 

Az utam indiai szakasza eddig nagyon másként alakult, mint azt elterveztem, ugyanis megérkezésem után szinte azonnal lebetegedtem. Még Tbilisziben szedtem össze egy makacs influenzát, amiről azt gondoltam, hogy már kilábaltam belőle, de visszaestem. Amellett, hogy nem volt rendesen kikezelve, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy az indiai lakásokban nincs fűtés. Nem olyan értelemben nincs, ahogy odahaza, Ceaușescu idején nem volt, pedig lehetett volna, ha az elvtársak nem takarékoskodtak volna a tüzelővel, az itteni lakásokba nem építenek be semmiféle fűtéstechnikai berendezést. Mostanáig négy, a középosztály által lakott környéken levő lakásban fordultam meg, mindegyikben ez volt a helyzet, egy helyi ismerősöm véleménye szerint valószínűleg csak az elit szállodákban van fűtés.  Az indiai otthonok kialakításánál az elsőrendű szempont, hogy minél élhetőbbek legyenek a hőség idején, a hidegtől jóval kevésbé tartanak. Való igaz, hogy a tél Delhiben mást jelent, mint Közép-Európában, érkezésem óta a nappali hőmérséklet 17-20 fok körül alakult, éjjel pedig nem süllyedt 7 fok alá. Persze, az éjszakai 10 fok alatti hőmérsékletek rendesen ki tudják hűteni a lakásokat. Voltam olyanban, ahol 12 fok volt, ami kolozsvári egyetemi éveimet juttatta eszembe, amikor a kollégiumban merülőforralóval órákon át vizet melegítettünk, hogy a gőz valamivel elviselhetőbbé tegye a levegő hőfokát. 
Napokon át teljesen erőtlenül és apatikusan feküdtem, szinte kiköhögtem a tüdőmet, ellenben semmiféle érdemleges tevékenységre nem voltam képes. Indiában lévén, stílszerű azt írnom, volt annyira jó a karmám, hogy nagyon gondoskodó házigazdák vigyáztak rám, Hemant és felesége Jaya, majd pedig Anand, amiért is ezen kritikus időszakban semmiben nem szenvedtem hiányt. Előzetes terveim szerint 25-én keltem volna útra ismét, de úgy éreztem, hogy nem 30, de még 3 kilométert sem tudnék gyalogolni. 
Utam Delhiig
Először tegnap éreztem azt, hogy kezd visszatérni belém az energia, s azzal együtt a külvilág iránti érdeklődés, ki is mentem a városba szétnézni. Ma biztos, ami biztos alapon, orvoshoz megyek, s ha ő is egészségesnek talál, akkor holnapután útnak indulok. Utam során India az első ország, ahol nem fogok csapvizet inni. Nem vagyok előítéletes Indiával szemben, de szemmel látható, még a fővárosban is, hogy a hulladék- és a szennyvízkezelést egyelőre nem sikerült nem hogy XXI., de még XX. századi színvonalon sem megoldani. Tegnap átmentem egy kb. Küküllő méretű folyó hídján. A mederben sötétszürke, gyomorforgató bűzt árasztó szennylé kavargott. Marad a palackozott víz, végszükség esetére pedig egész készlet van a hátizsákomban vízfertőtlenítő tablettából, ami fél óra alatt a csapvizet is biztonságosan ihatóvá teszi. 

154. nap – február 1. 

Tegnap az orvos nagyjából egészségesnek nyilvánított, ezért ma, körülbelül három hetes kihagyás után, ismét útra keltem. Amritszárnak vettem az irányt, a közvetlen úticélom pedig Szonipát, Delhi egyik elővárosa. Iszonyatos méretű, számomra embertelen léptékű település az indiai főváros, másfél napba fog kerülni, hogy kikerüljek belőle. 26 évvel ezelőtt már töltöttem itt néhány felejthetetlen napot, akkor egy helyi ismerős azt mondta, Delhit egy hozzávatőleg 60 km sugarú körként képzeljem el. Azóta a város még nagyobbra nőtt, lakóinak száma állítólag meghaladja a 20 milliót. A terjeszkedő megalopoliszban lépten-nyomon építőtelepeket látni, százával húzzák fel a 20 emeletes lakóházakat, ahova az új indiai középosztály tagjai költöznek be. Az építőtelepekről a levegőbe kerülő hatalmas mennyiségű pornak, na meg a nem éppen modern járműparknak betudhatóan gyakori a szmog, ami, ha nincs légmozgás, sűrű ködként üli meg a várost. 
 Ha Delhiben nem fogok halláskárosodást szenvedni, akkor sehol, a főutak mentén ugyanis elképesztő a ricsaj. A közlekedés körülbelül ugyanolyan szinten kaotikus, mint Iránban, a zajszint pedig egészen elképesztő, mivel mindenki dudál, ha kell, ha nem. Szerencsére, míg az iráni közlekedési stílus megrémített, addig az indiai nem hat így rám, nagyon éberen, de teljes lelki nyugalommal közlekedem, nincs olyan érzésem, hogy egy elhibázott lépés, a figyelmem pillanatnyi lanyhulása a testi épségembe kerülhet. 
Nagyot változott Delhi azóta, hogy itt jártam, nem csak lényegesen nagyobb, de modernebb is lett. Ember hajtotta riksából és háromkerekű tuk-tukból ugyanannyi van az utakon, ugyanakkor rengeteg a viszonylag modern, helyben gyártott, Tata és Maruti-Szuzuki márkájú gépkocsi. 1994-ben a tömegközlekedést kizárólag az autóbuszok jelentették, azóta 12 metróvonal épült, a hálózat hossza közel 380 kilométer. 
 Gyors modernizáció megy végbe Indiában, tízmilliók most találkoznak először a nyugati technikával és életstílussal, aminek sok apró jelét figyeltem meg. Egy külvárosi plázában, melynek a látogatói, egy ismerősöm elmondása szerint főleg a Delhi környéki falvakból kerülnek ki, több embert is láttam, aki nem mert rálépni a mozgólépcsőre, vélhetően sosem találkozott még ilyen ördöngösséggel. A metróállomásokon ki van írva, hogy a mozgólépcsőt mezítlábasan nem szabad használni, illetve, hogy a földre köpni tilos, a szerelvényeken pedig hangosbemondón kérik az utazóközönséget, hogy ne üljön a kocsik padlójára. A hagyományos indiai kultúrában mezítláb járni és a földre ülni teljesen elfogadott, annyi köpködő férfiembert pedig, mint itt pár nap alatt, egész korábbi életem során nem láttam.

155. nap – február 2.

Kiszolgált lábbeli
Nem éppen tüdőbarát tevékenység Delhi forgalmas főútvonalai mentén gyalogolni, ráadásul haladni is kifejezetten lassan lehet. Ennek két oka van: egyrészt az utcák rettentően zsúfoltak, kerülgetni kell az embereket, az útszéli árusokat, másrészt roppant érdekes város, nekem nem jött, hogy átrohanjak rajta.  
Delhi óvárosában az élet az utcán zajlik, sokan az utcán alszanak, vagy ha éjszakára fedél alá is húzódnak, reggel azonnal előjönnek, az utcán esznek, ott mosakodnak, mosnak fogat és végzik a nagymosást, ott borotválkoznak, a nők ott főznek, mosogatnak, pelenkáznak, a szabók az utcán varrnak, a borbélyok az utcán nyírnak. 
Időközben magam mögött hagytam a fővárost, a mai éjszakát a Szonipát nevű városkában töltöm. December és január folyamán többször is elábrándoztam azon, milyen jó lesz majd megint sátorban aludni Indiában, azonban az itteni ismerőseim határozottan megpróbáltak lebeszélni róla, sikerrel. A vadállatoktól félt-e, kérdeztem Hemant nevű házigazdámat, aki azt válaszolta: „Nem, a vad emberektől”.
Bár ezidáig kizárólag barátságos és segítőkész emberekbe botlottam, egyértelmű, hogy vannak kivételek, egy, az országokat a turisták biztonsága alapján rangsoroló tanulmány ugyanis Indiát a nem túl előkelő 109. helyre teszi. A közbiztonságot illetően két beszédes apróságra figyeltem fel. Nagyon sok készpénz automatára puskával felfegyverzett biztonsági őr vigyáz, Anand barátom elmondása szerint azért, mert viszonylag gyakoriak a rablások, amikor is a tettesek nem bajlódnak az automatának a helyszínen való feltörésével, hanem viszik egészben. Egy kereskedelmi áruházlánc szupermarketjeiben lakat alatt tartják a csokoládét, az egyik alkalmazott elmondása szerint a rengeteg lopás miatt. Tény, hogy nagyon finom az indiai csokoládé. 
A sátorozásról azért is mondtam le, mert bár a Delhi környéki síkságon 7 és 9 fok között van a hőmérsékleti minimum ezekben a napokban, Amritszár már magasabban van, arrafelé hűvösebb az idő, Dzsammuról nem is beszélve. 
Tbilisziben vettem egy új cipőt, ami már nagyon időszerű volt, az előzőn ugyanis két-két lyuk tátongott. Megszolgálta az árát, körülbelül 2 000 kilométert gyalogoltam benne, Szivasz óta folyamatosan a lábamon volt. A jelenlegi lábbelinek ki kell tartania az út végéig, amire reális esély van. 

(Folytatjuk)

2020. január 21., kedd

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (24)

131. nap – január 9. 

Ajándékuzsonna
Hosszú és némiképp kalandos utazás végén, a hajnali órákban átléptem az irán-török határt. Amint a határőr beütötte az útlevelembe a pecsétet, s beléptem a török felségterületre, óriási feszültség oldódott fel bennem, azonnal mosoly ült ki az arcomra. Iránt nyomasztó országként éltem meg, azóta pedig, hogy az amerikaiak likvidálták Kászim Szulejmáni tábornokot, szinte folyamatosan szorongás kínzott. 
Az utazásomat az tette kalandossá, hogy az autóbusz sofőrjét az iráni határőrizeti szervek nem engedték ki az országból, mivel nem fizeti rendesen a tartásdíjat. Részemről rendben van, ha egy gyermek jólétének az ára az, hogy bár kifizettem, nem szállítottak el az úticélomig, bár némi kétségeim vannak a módszer hatékonyságát illetően. Egy üzletember útitársam mondta, hogy nem lepődött meg a történteken, mivel amikor iráni vállalattal utazik külföldre, soha nincs olyan, hogy valami komoly probléma ne adódna. 
Tegnap délelőtt 11 órakor indultunk útnak Teheránból, s mivel sofőr hiányában reggel 8 órakor még mindig a dogubayaziti határátkelő nem éppen lakályos kávézójában vesztegeltünk, úgy döntöttem, elválok az útitársaimtól, akik arra vártak, hogy a cég új sofőrt küld a kb. 700 km-re fekvő fővárosból. Az úticélt Trabzonról Karszra, Törökország leghidegebb, de gyönyörű hegyvidéken fekvő városára módosítottam. Elképesztő változást tapasztaltam a lelkiállapotomban, az átvirrasztott éjszaka ellenére frissnek, energikusnak és optimistának éreztem magam. A vadregényesen kopár, sziklák borította kurdisztáni táj ismerős látványa felvillanyozott, az ellenőrző pontokban strázsáló, állig felfegyverzett török katonák látványa is örömmel töltött el, biztonságérzetet adott. 
Stoppoltam, s amikor három kurd aranyifjú vett fel a városi terepjárójába, szinte ujjongtam, majdnem olyan érzésem volt, mintha földijeimmel hozott volna össze a jószerencse. Később, amikor egy kurd benzinkutas nénike teával és süteménnyel kínált, már teljesen úgy éltem meg, hogy ismét hazai földön járok. Iránról az interneten szinte csak áradozó hangvételű útleírásokat lehet olvasni, melyek azt hangsúlyozzák, mennyire vendégszeretőek az irániak. Ezt magam is aláírom, hozzátéve, hogy ugyanez a tapasztalatom a törökökről és a kurdokról is. Ugyanakkor ezt nem kell abszolutizálni, a helyiek viszonyulása nagyban függ a turizmus fejlettségétől. Antalyában és Isztambulban senki nem fog megszólítani egy külföldit, hogy teára, kebabra invitálja, vagy ingyen szállást kínáljon neki, ellenben arról lehet hallani, hogy a vendéglősök, taxisok túlárazzák a szolgáltatásaikat.  Nekem azért voltak szinte kizárólag pozitív tapasztalataim, mivel olyan vidékeken jártam, ahova alig tévednek turisták. Iránban az idegenforgalom minimális, öt hét alatt kb. tíz külföldit láttam. Alireza, Husszein, Ali, Davood, Muhammad személyében olyan embereket ismertem meg, akiket túlzás nélkül nevezhetek a barátaimnak, de nem egy olyan teheráni taxissal találkoztam, aki szemrebbenés nélkül a normális viteldíj háromszorosát számolta volna fel, ha hagyom. Vendégszeretőek a közel-keletiek, de ez egyénfüggő, Iránban és Törökországban is vannak, akik az idegenben nem potenciális vendéget, hanem fejőstehenet látnak.

132. nap – január 10. 

Utolsó, Iránnal kapcsolatos bejegyzésemben olyan élményeimet akarom megosztani, melyeket, míg az országban voltam, nem mertem megtenni. Kereken egy tucat iránival beszélgettem a mindennapokról, az életükről, arról, hogyan befolyásolja azt a politika. Egyetlen kivételtől eltekintve, a kényes témát ők hozták szóba. Ismerőseim, kik közül néhánynak a nevére sem emlékszem már, nem képezik le hűen az ország társadalmát, mivel túlnyomó többségükben angolul beszélő fiatal férfiak, azonban az életérzésük felfedi Iránnak azt a visszataszító arcát, amiről a nyugati utazók nemigen szoktak beszámolni, lehet, nem is tudnak róla.   „Gyűlölöm ezt az országot” – jelentette ki egy iráni barátom szenvedélymentes hangon. Mivel hosszasan beszélgettünk arról, hogyan él, mire vágyik, egyértelmű számomra, hogy nem a hazáját gyűlöli, hanem a fennálló politikai rendszert, s azt, amilyenné az iszlám rezsim tette az országot. Azt is tudom róla, hogy nem hisz istenben, s megtisztelve éreztem magam, hogy megosztotta velem ezt a titkot, mivel az iráni diktatúrában ez istentagadásnak minősül, amiért halálbüntetés jár. Iránban egyébként az is halálos veszélynek teszi ki magát, aki más vallás követőjévé szeretne válni, például megkeresztelkedik, a hitelhagyás súlyos bűncselekménynek számít.  Annak a fiatalembernek, aki a fentieket elmesélte, leghőbb vágya, hogy örökre otthagyja Iránt, amit egyelőre nem tud megtenni, útlevelet ugyanis csak az kap, aki letöltötte a kétéves sorkatonai szolgálatot. Iráni ismerőseim túlnyomó többsége arról álmodik, hogy elmeneküljön a hazájából, számukra már Törökország is idilli helynek tűnik, s szerintem valóban az. 
Egy városkában, két újsütetű ismerőssel betértünk egy bisztróba, ahol több barátjuk is dolgozott. Amint meghallotta, hogy Romániából jöttem, egyikük azonnal megkérdezte, hogy lehet oda eljutni, ott élni. Ugyanúgy reagált volna Bulgária vagy Lengyelország hallatán, számára mindegy lenne, csak olyan országban legyen, ahol nincs állami terror, ahol az emberek normális társadalmi keretek között, szabadon élnek. 
„Ez egy roppant képmutató ország” – mondta egy másik barátom. Ő jó muszlimként akar élni, s mélyen elítéli az iráni rendszert, amiért az durva erőszakkal próbálja vallási előírások betartására kényszeríteni a népet. Szerinte a hit, a vallásos szellemben való élet csak önkéntes lehet. Egészségügyi szakembernek tanul, s figyelmeztetett, nagyon vigyázzak, mit iszom, mivel a teljes alkoholtilalom miatt rengetegen kotyvasztanak otthon szeszes italt, nagyon sokan vakulnak meg vagy kerülnek kórházba más, súlyos tünetekkel. Ő is ott akarja hagyni Iránt. „Ezek a társadalom kurvái” – jelentette ki, mikor az utcán meglátta a Forradalmi Gárda egyik tisztjét, hozzátéve, hogy a hadsereg elit alakulatának számító testület tagjai közutálatnak örvendenek. Ezen nem csodálkoztam, azt azonban kicsit furcsálltam, hogy miért pont prostituálthoz hasonlítják őket. Rövidesen kiderült, hogy a köznyelvben a társadalom piócáiként emlegetik őket, az angolban pedig a bitches és a leeches hasonlóan hangzik. Később másoktól is hallottam, széles körben elterjedt vélekedés, hogy a Forradalmi Gárda egy egyenruhás bűnszövetkezet, melynek egyik fő tevékenysége a csempészet. 
A nemek elkülönítésének és a női testtől való irtózatnak vagy félelemnek olyan megnyilvánulásait láttam Iránban, hogy mai napig nem tudom, sírjak-e vagy inkább röhögjek rajtuk. Egy barátom megmutatta az esküvője videófelvételét. A férfiak és a nők, bár szinte kizárólag rokonok voltak a meghívottak között, külön teremben lakodalmaztak, egyedül a vőlegény mehetett be a női részlegre. Ez hatósági előírás, a koedukált mulatozás szigorúan tilos. A teheráni rendőrségen láttam egy tisztviselőnőt, aki nem csupán kizárólag az arcát szabadon hagyó, rendőrségi emblémás leplet viselt, de mindkét kezét fekete kesztyűbe bújtatta a jól fűtött irodában. Sok fényképészet kirakatában csak kisfiúkat, kislányokat és felnőtt férfiakat ábrázoló fotók vannak. A tipikusan női pózokban, például menyasszonyi ruhában, kislányokat fényképeznek le. Nálam ez már az a kategória, ahol a szánalmas groteszk perverzbe fordul.  Amikor az indiai konzulátuson kijöttem az interjúról, visszaültem a székemre. Az időközben a szomszédos helyre telepedett, fiatal középkorú nő, szemmel láthatóan irritáltan állt fel, s ült néhány hellyel odébb. Belegondoltam, micsoda beteges elképzeléseket sulykolnak ezeknek az embereknek az agyába a másik nemről, a nemek kapcsolatáról. Iráni tapasztalataim fényében nagyon egyet tudok érteni mindazokkal, akik nem szeretnének az európai városokban fekete csadoros nőket látni, olyan férfiakat tudni maguk körül, akik az iszlám szigorú értelmezése alapján szabályoznák a társadalmi életet.  „Az irániak 99 százaléka gyűlöli ezt a rendszert” – állítja egy ismerősöm, aki maga is arra készül, hogy örökre otthagyja Iránt. Az arány mindenképpen rettentőn eltúlzott, egyetlen diktatúra sem maradhat fenn évtizedeken át ilyen minimális támogatottsággal, Iránban is vallási fanatikusok és képmutató, elvtelen haszonélvezők milliói állnak biztosan mögötte. Tapasztalataim alapján azonban abban is biztos vagyok, hogy milliók fulladoznak az iráni vallási diktatúra bigott levegőjében. Engem Irán a 80-as évek Romániájára emlékeztet. Nem mintha napjaink Perzsiájában nem lenne mit enni, és áramszünetek sincsenek, az épületek pedig jól fűtöttek. A kilátástalanság azonban közös jellemző, az élet kereteit szűk, merev, embertelen korlátok közé zárták mindkét államban, s aki feszegeti azokat, feketelistára kerül, ha pedig kitöréssel próbálkozik, halálos veszélynek teszi ki magát.  „Irán veszélyes ország, itt elnyomják az embereket” – mondta, szinte suttogva egyik útitársam a buszon, mellyel elhagytam Iránt. „Tudom” – válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy minden ottani barátomnak, s az ismeretlen senyvedő millióknak is azt kívánom, tudjanak emberhez méltó körülmények között, olyan életet élni, amilyet szeretnének. 

137. nap – január 15. 

Zichy rajza
Mióta elhagytam Iránt, nem gyalogolok, várom, hogy elrepülhessek Delhibe, ahonnan gyalogosan megyek majd tovább. Jelenleg Grúzia fővárosában, Tbilisziben vagyok. 
Az elmúlt hónapokban többen kérdezték, hogy a törökök, irániak mit tudnak rólunk, magyarokról. Törökországban sok emberrel találkoztam, akik szóba hozták a tudományos körökben egyelőre bizonyítottnak nem tekintett török-magyar rokonságot. A magyar szó hallatán a törökök két személyre asszociáltak, Attilára és Puskásra, utóbbira többen. 
Jónéhány turanistával találkoztam, olyan törökökkel, akik számára fontos a múlt, a hagyományok- és a rokoni kapcsolatok ápolása a közös eredetű népekkel, ők jellemzően többet tudnak rólunk az átlagnál. A turanistáknak általában tudomásuk van arról, hogy létezik egy Erdély nevű tartomány, ahol élnek magyarok, sőt, egyesek a Székelyföldről is hallottak, amit ők Szekelisztánnak neveznek. Egy turanista azt magyarázta nekem, hogy kedveli Orbán Viktort, ami érthető is volt, mivel a magyar kormány akkoriban torpedózta meg, hogy az EU elítélje Törökországot a szíriai agresszió miatt, majd kijelentette: „Nekünk ő a második Orbán”. Először csak bámultam rá, mivel nem tudok róla, hogy a magyar miniszterelnök dinasztiaalapításon gondolkodna, meg egyébként is, az egyes sorszám járna neki, aztán leesett a tantusz: beszélgetőtársam a törökök által Urbánnak nevezett magyar ágyúöntőmesterre gondolt, aki Konstantinápoly 1453-as ostromához hatalmas löveget öntött a szultánnak. Nem árultam el neki, egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy egy magyar verte be az egyik utolsó szeget Bizánc koporsójába. Nemrég egy Facebookos kommentelő közölte velem, vegyem tudomásul, az irániak többet tudnak a történelmünkről, mint sok magyar. Nem beszélem a fárszit, nem töltöttem el hosszú hónapokat az országban, s nem beszélgettem több száz, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó emberrel, ezért aztán nem tehetek ilyen kategorikus kijelentéseket az irániaknak a történelmünkkel kapcsolatos ismereteiről, azonban a tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá ezt a véleményt. Egyetlen olyan emberrel találkoztam Iránban, aki valamit tud a magyarságról, azon túl, hogy létezik egy ilyen nép, de ő nagyon nem átlagos iráni, mivel képzőművészként egy sor erdélyi alkotóval ismerkedett meg nemzetközi projektek keretében. A többi iráni ismerősnek azt is mondhattam volna, hogy Bergengóciából jöttem, fogalmuk nem volt róla, hogy van a világnak egy Erdély nevű szeglete. Nem is csodálom ezt, mivel mifelénk meg Golesztán vagy Szisztán-Beludzsisztán neve nem cseng ismerősen. Az átlagos irániaknak nem csak rólunk vannak minimális ismereteik, a nyugati kultúráról roppant keveset tudnak, az iskolában alig tanulnak róla. Ez nem csak a magaskultúrára vonatkozik, a popkultúra is ismeretlen számukra, egy értelmes, érdeklődő, a jövőjét Nyugaton elképzelő ismerősöm például tőlem hallott először a karaokéról. Grúziában ellenben van olyan magyar személyiség, aki szervesen beépült a helyi kultúrtörténetbe, mégpedig Zichy Mihály. A romantikus magyar festőnek, aki hosszú időn át az orosz cári udvarnak dolgozott, szobra áll Tbiliszi központjában, egy gyönyörű park kellős közepén, de utca és szálloda is viseli a nevét a grúz fővárosban. Zichy ezt azzal érdemelte ki, hogy illusztrálta a grúzok nemzeti eposzának, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című verses elbeszélésének az 1870-es években készült kiadását. A ma már ritkaságnak számító könyv egy példányát a Művészet Palotája nevű múzeumban őrzik. 
Mivel mondtam, hogy magyar vagyok, s kifejezetten azért jöttem a múzeumba, hogy megnézzem, a kedvemért előhozták a féltve őrzött, dedikált példányt. A kötet színes, nyitóillusztrációja a Sota Rusztaveli bemutatja költeményét Tamar királynőnek címet viseli. Tipikus romantikus alkotás, az egyik középkori grúz főúr ruházata megszólalásig hasonlít egy magyar mentére.

143. nap – január 21.

Tbiliszi
Végre-valahára Indiában, pontosabban annak fővárosában vagyok. Az ideút elég kacskaringósra sikerült, mivel a repülőm Bakuból, Azerbajdzsán fővárosából indult, azonban az azeri kormány online vízumszolgáltatása épp akkor nem működött, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, a készpénzem Iránban pedig vészesen fogyott, ezért úgy döntöttem, hogy biztos-ami biztos alapon Törökországba utazom vissza. Törökországból a grúz fővárosba buszoztam, onnan pedig Bakuba vonatoztam. Azerbajdzsánból Dubaiba vitt a repülő, ahol átszálltam egy Delhibe tartó járatra. Extra pihenőnapokra különösebben nem vágytam, annak azonban kifejezetten örültem, hogy ez alatt az idő alatt eljutottam Karszba, Tbiliszibe és Bakuba. Előbbi talán a legkevésbé tipikus török város, legalábbis az óvárosi része, amely tele van az oroszok által felhúzott, abból az időből maradt épületekkel, amikor Karsz a cárok birodalmához tartozott. A környezete sem jellegzetesen törökös, magas hegyvidék fenyvesekkel, igazi alpesi táj. 
Tbilisziben jártam már két évvel korábban, de szívesen mentem vissza. Grúzia sok szempontból egyedi ország: egyedi az építészete, az írása, a konyhaművészete, de még a borkészítési technológiája is, itt ugyanis a szőlő levét nem hordóban, hanem méretes agyagedényekben erjesztik, érlelik. Tbiliszi az egyik legszebb főváros, melyben mostanáig megfordultam, nagy óvárossal, tradicionális grúz stílusú épületek százaival, ráadásul kellemes hangulatú, nyugodt, nem érezhető benne az a zaklatott energia, ami a legtöbb nagyváros sajátja. 
 Az igazi meglepetés számomra Baku volt. A földgázban gazdag Azerbajdzsán fővárosa eklektikus hely, ahol egyidejűleg van jelen az elegáns modernség, a keleties egzotikum, a szovjet örökség pedig épületek, egyenruhák stílusában köszön vissza. Baku egy igazi XXI. századi város, extravagáns felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal, melyeken még a hétfő reggeli csúcsidőben is tisztességes sebességgel lehet közlekedni, olyan reptérrel, amely mellett elbújhat a dubai-i, természetesen nem a méretét, hanem a dizájnját tekintve, míg az Unesco védelem alatt álló óvárosban ezer évnél idősebb épület is van. 
Leginkább mégis Baku általános állapota lepett meg, a szembeötlő rend, rendezettség, tisztaság, igényesség, melyek tekintetében akármelyik közép-európai fővárossal felveszi a versenyt, sőt. Az egységnyi közterületre kivezényelt rendfenntartók számát tekintve szerintem a világelsők között van, a belvárosban szinte minden sarkon láttam egy egyenruhást, de rendőrök vigyázzák a metróállomásokat is, mindenkinek ellenőrzőkapun kell átmennie. Az öltözetek és az embertípusok olyan kavalkádjával, mint amilyet dubai-i reptéren láttam, még nem találkoztam. A legérdekesebb egy három, világos bőrű, európaias arcú férfiből álló társaság volt, akikről az volt a benyomásom, hogy két-két fehér fürdőlepedőt tekertek maguk köré. Szandált viseltek, egy Jézus életéről szóló filmben azonnal felvették volna őket statisztának. Nők is voltak velük, ők nagyon hasonló, krémszínű, hosszú ruhát viseltek és fejkendőt, nem tűntek muszlimoknak. Sosem láttam képen vagy filmen hasonló öltözetű embereket, az olvasmányaim alapján sem tudtam semmiféle etnikai vagy vallási közösségre asszociálni, s a hangzása alapján a nyelvük sem nyújtott semmifélé támpontot. 

(Folytatjuk)

2020. január 7., kedd

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogútonn Zanglába (23)

126. nap – január 4.


Gigászi mecset épül
Az otthoniakkal beszélgetve rájöttem, hogy Iránnal kapcsolatos elterjedt téveszme, miszerint arab ország lenne. A valóság az, hogy Iránban nagyon kevés arab él, ők is a dél-nyugati országrészben. A perzsák és az arabok még csak rokonságban sem állnak egymással, bár utóbbiak, a valláson keresztül erős kulturális hatást gyakoroltak Iránra, ennek egyik következménye az arab írás használata. A perzsák és az Irán nyugati részén élő kurdok, bármily furcsa is, a legtöbb európai nyelvvel, így például az angollal, a némettel, a románnal vagy az orosszal éppúgy, mint a hindivel és a hinduk szakrális nyelvével, a szanszkrittal rokon nyelvet beszélnek. Perzsául a víz áp, ami nem véletlenül hasonlít a román ápára (apă) és a latin aqua-ra, az apa pedár, az anyát pedig hozzávetőleg mádernek ejtik. 
A nyugati világban az iszlámot általában egy homogén közösségnek képzeljük el, ami szintén távol áll az igazságtól. Az iszlámnak két nagy irányzata létezik, a többségi szunnita és a síita, ez utóbbinak hívei a muszlimok kb.15 százalékát teszik ki. A világon hozzávetőleg 40 muszlim ország van, a síiták csupán háromban vannak többségben: Irakban, Azerbajdzsánban és Iránban, utóbbiban a lakosságnak szinte 99 százalékát teszik ki. 
A szunniták és a síiták finomam szólva nem igazán kedvelik egymást, Kőrösi idejében nagyobb biztonságban utazhatott egy keresztény közöttük, mint egy síita – szunnita földön vagy fordítva.  Manapság persze már nem ez a helyzet, ugyanakkor a szunnita hátterű Iszlám Állam deklaráltan ellenséges a síitákkal, ezért az Irán által támogatott síita milíciák Irakban és Szíriában is aktívan részt vettek a vallási fanatikusok elleni harcban. Az iszlám ökuménia azonban még messze van, jelenleg is vannak olyan síita mecsetek, ahova szunniták nem léphetnek be, de természetesen keresztények vagy zsidók sem. 
Az iszlámon belüli szakadás röviddel Mohamed próféta halála után következett be. Miközben a korai keresztény teológusok olyan kérdésekről folytattak épeszű emberek számára nehezen értelmezhető vitákat, hogy a Fiú egylényegű-e az Atyával vagy csak hasonló lényegű, addig a muszlimok sokkal gyakorlatiasabb okból estek egymásnak: abban nem értettek egyet, hogy Mohamed után ki legyen a világi hatalom birtokosa. A jelenleg szunnitaként ismert többség szerint az utódot érdemei alapján a hívők közösségének kell megválasztania, míg az ellentábor úgy vélte, hogy az örökös csakis családtag lehet, pontosabban Ali, Mohamed veje. Innen ered a felekezet neve, a síita ugyanis körülbelül azt jelenti, Ali pártja. Az évszázadok során a két irányzat között teológiai különbségek is megjelentek, például a siíták körében fontos a szentek kultusza, míg a szunniták elutasítják azt. A kívülálló számára is érzékelhető fontos különbség, hogy míg a szunnitáknál napi öt kötelező ima van, addig a síitáknál csak három, pontosabban utóbbiak kettőt-kettőt összevonnak. Nem láttam semmiféle hivatalos statisztikát a mecsetek számáról, de határozott benyomásom, hogy a berendezkedését tekintve világi Törökországban jóval több van belőlük, mint Iránban. Persze, lehet, az téveszt meg, hogy a török mecsetek sokkal jobban ki vannak hangosítva, a müezzin imára hívó éneke rockkoncertekre jellemző hangerővel bömböl, az irániak lényegesen csendesebbek. 
Utam törökországi szakaszán rendszeresen megtörtént, hogy reggel 6-kor a dobhártyarepesztő kántálás ébresztett, Iránban ez egyszer sem fordult elő. Érdekes különbség a nyugati kultúrkör és az iszlám világ között, hogy az itteni emberek, ha a világnézetükről, a vallásukról kérdezem őket, mindig muszlimnak nevezik magukat. Az irániak utólag esetleg hozzáteszik, hogy ők síiták, olyan törökkel azonban nem találkoztam, aki a szunnita szót kiejtette volna. Nem hiszem, hogy sok olyan európai volna, aki kérdésre válaszolva magát elsősorban kereszténynek nevezné, s ne azt mondaná, hogy ő katolikus, ortodox, református stb. A leginkább kozmopolita és liberális iráni városnak számító Teheránban szerintem több az utcán rózsafüzért morzsolgató férfi, mint a vallási konzervativizmus törökországi fellegvárában, Erzurumban, ellenben eddig egyetlen embert láttam, aki a szabad ég alatt, a magával hordott imaszőnyegén borult le Mekka irányában, amikor eljött az ima ideje.

127. nap – január 5. 


Határozottan nem tett jót a biztonságérzetemnek, hogy Kászim Szulejmáni tábornok likvidálása miatt szintet ugrott az Irán és az Egyesült Államok közötti feszültség, ugyanakkor semmiféle ellenséges megnyilvánulást nem tapasztaltam, továbbra is mindenki barátságos velem és segítőkész.  Az iráni városok utcáit ellepték a háromnapos nemzeti gyász miatt kitett, a tábornokot ábrázoló molinók, csodálom, hogyan tudtak nagyon rövid idő alatt ennyit legyártani. Ismerősök kérdezték tőlem, hogy a Szulejmáni valóban olyan népszerű volt-e a lakosság körében, ahogy azt az iráni média állítja. Nem vagyok kompetens ezt megválaszolni, az tény, hogy az elmúlt két napban jó pár motorkerékpárt láttam, melynek a szélvédőjére fel volt ragasztva a tábornok képe. 
Többen kérdezték az otthoniak közül, hogy a kialakult feszült helyzet miatt nem vettem-e fontolóra, hogy a tervezettnél hamarabb hagyjam el Iránt. Az itteni tartózkodásom valóban megrövidül, de ennek nincs közvetlen köze az elmúlt napok történéseihez, előre nem látott kiadások miatt kezdek kifogyni a pénzből. Az USA által meghirdetett nemzetközi pénzügyi embargó miatt Iránban nem lehet pénzt felvenni külföldi bankszámláról, az embernek annyival kell gazdálkodnia, amennyi készpénzzel átlépte a határt.  A büdzsémet két nem várt kiadás is tetemes összeggel csapolta meg. Mivel egy hónapnál régebben tartózkodom az országban, nyilvántartásba kellett vetetnem a telefonomat, különben nem tudnám használni, nélküle pedig nehezen tudnék tájékozódni. A nyilvántartásba vétel 9 millió riálba, mintegy 70 dollárba került, ennyi pénzből egy hétig meg tudtam volna élni. Még nagyobb összeget, 100 dollárt vitt el az, hogy az indiai vízumot nem tudtam online megszerezni, ezért készpénzben kellett befizetnem az árát. Ma interjúra kellett mennem India teheráni követségére, keddre ígérték a vízumot. Amint kézhez kapom az indiai beutazásra jogosító dokumentumot, el is hagyom az országot, három-négy napig még kitart a pénzem. Iránból Azerbajdzsánba megyek, valószínűleg busszal. Jó két hónappal ezelőtt, az iszlamabadi magyar követség egyik munkatársa tájékoztatott arról, hogy Pakisztánnak az Iránnal határos, Beludzsisztán nevű tartománya a legveszélyesebb zónája az országnak, több szerparatista- és terrorszervezet hajt végre rendszeresen támadásokat, az emberrablások sem ritkák.  Emiatt letettem arról, hogy átutazzam a tartományon, arra gondoltam, Teheránból repülővel megyek majd Iszlamabadba, onnan pedig gyalogosan folytatom az utat. Időközben úgy döntöttem, inkább Delhibe repülök. Ennek alapvető oka az, hogy nem akarok egy órát sem eltölteni egy olyan barbár országban, mint Pakisztán, ahol nemrég istentagadás miatt halálra ítéltek egy tanárt, s napirenden vannak a vallási kisebbségek elleni atrocitások. Nagyon megviselne egy középkori mentalitások uralta országban lennem, nem akarom ennek kitenni magam. Másrészt Iszlamabadból Amritszárba mentem volna, ahol Kőrösi is járt, az pedig Delhitől még messzebb is van, az utamat tehát ezzel nem rövidítem meg, sőt. Az azeri fővárosból, Bakuból január 22-én repülök majd Delhibe.

129. nap – január 7. 


Örmény templom Teheránban
233 610 lépés, 3 306,67 km megtétele után, tegnaptól lezártnak tekintem utam első szakaszát. 
Ma ismét be kellett mennem India teheráni követségére, hogy az utazásomra vonatkozó további információkkal szolgáljak, ami hirtelenjében megemelte a vérnyomásomat, végül azonban elégedetten távoztam, mivel ígéretet kaptam rá, hogy a délután folyamán kézhez kapom a vízumot. Holnap délelőtt fel fogok szállni egy, a törökországi Trabzonba tartó buszra, amire a jegyet megvettem már. Ideje, hogy elhagyjam Iránt, már csak azért is, mivel a cipőm mindkét párján két, napról-napra terebélyesedő lyuk tátong, s amíg nem férek hozzá a bankszámlámhoz, nem tudok újat venni. 
A napokban egy nagyon rokonszenves istennél tettem tiszteletemet. Ahura Mazdának hívják, a japánok róla nevezték el az egyik autómárkájukat. A templomát véletlenül fedeztem fel Teherán egyik hangulatos mellékutcájában. A híveit zoroasztriánusokként szokás emlegetni, napjainkra alig 200 ezren maradtak. Neki is volt egy prófétája, Zoroaszter vagy Zarathusztra nevű, akiről nem lehet pontosan tudni, mikor élt, de minimum 700 évvel Krisztus előtt. 
 Szent könyvvel is megajándékozta az emberiséget, a címe Zend Aveszta. Nekem az egyik felettébb barátságos és angolul beszélő, nőnemű híve mutatta meg a templomot, s magyarázott a vallásról. Elmondása szerint Ahura Mazda a szeretet istene, mindenkihez kedves, nem fenyegeti örökkön tartó, a pokol nevű rémes helyen letöltendő büntetéssel azokat, akik nem tartják be a parancsolatait. Ez, mondjuk, nem vág pont egybe azzal, amit a zoroasztrizmusról olvastam, de gondolom, hogy egy hús-vér zoroasztriánus megbízhatóbb forrás egy lexikonnál. Ahura Mazda a fény istene, melyet a tűz szimbolizál, s minden templomában, építése óta folyamatosan lobog a szent láng, amit kizárólag a mubájnak nevezett pap táplálhat. Az általam felkeresett templomban több mint 100 éve ég folymatosan Ahura Mazda tüze, de van egy templom Yazd városában, ahol többezer éve nem aludt ki. 
Szerettem volna oda elmenni, az egyetlen hely Iránban, ahová igazán vágytam. A szent tüzet a hívek csak egy üvegablakon keresztül láthatják, nekem azonban megengedte a mubáj, hogy az ajtónyíláson át megszemléljem, szívmelengető pillanat volt, itteni tartózkodásom egyik legjobb élménye. A híveknek nem kell feltétlenül templomba menniük ahhoz, hogy Ahura Mazdához szóljanak, bárhol imádkozhatnak, ahol fény van, akár egy gyertya lángja vagy a nap felé fordulva. A muszlimok tűzimádóknak tartják a zorosztriánusokat, ami tipikusan esete annak, amikor valaki képtelen különbséget tenni szimbólum és mögöttes tartalom között, ugyanakkora ostobaság, mint az, hogy a hinduk a tehenet istenként imádják. 
Az Ahura Mazda hajlékában tett látogatást követően, az ökuménia jegyében bementem az utca másik oldalán álló örmény templomba, ahol épp miséztek, olyan buzgó tömjénezés mellett, hogy nehéz volt lélegeznem. A misét két pap celebrálta, a padokban egyetlen ember ült, úgy tűnik, a hívek itt sem ölik meg magukat a templomba járással, mondjuk, nem is lehetnek sokan. 
Az interneten lehet arról olvasni, az iráni hatóságok nem tolerálják keresztény vallási szimbólumok nyilvános térben történő elhelyezését. Az én tapasztalataim ezt nem igazolják, Teherán központi részein egy csomó bolt kirakatában láttam karácsonyfát, karácsonyi díszeket, olyan örmény kávézóban is jártam, ahol a tulajdonos az utcáról is jól látható karácsonyfát állított. Az persze kérdéses, hogy napjainkban a karácsonyfa vallási szimbólum-e vagy a vallásos köntösbe bújt merkantilzmus jelképe-e. Meglehet, az iráni hatóságok szemében az utóbbi.

(Folytatjuk)

2020. január 3., péntek

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (22)

121. nap – december 30. 

Kétkerekű taxik Teheránban
Teherán messze a legérdekesebb, legkozmopolitább és legélhetőbbnek tűnő azon iráni városok közül, melyeken eddig áthaladtam. A főváros északi, az Alborz hegység lábánál fekvő kerületei számítanak a legelőkelőbbeknek, toronyházai nyugatias jelleget kölcsönöznek nekik, az életminőség errefelé közel van a kelet-közép-európai nagyvárosok szintjéhez. Az iráni főváros központi részén van az egykori óváros, keleties hangulattal, hagyományos iráni stílusú épületek tömkelegével. 
Ma megnéztem a perzsa uralkodók egykori rezidenciáját, a Golesztán-palotát. Lenyűgöző alkotás, sok ezer négyzetméter majolikával és remekbe szabott tükördekorációkkal. Miközben csodáltam a díszítésekben tobzódó termeket, ugyanarra gondoltam, mint a szentpétervári Téli Palotában és a szinajai Peleș-kastélyban: gyönyörű, de nem lehetett jó itt élni, nincs benne egy emberi léptékű, meleg zug. Teherán déli kerületeiben nem jártam, több ismerősöm figyelmeztetett, hogy ha kedves a testi épségem és ragaszkodom a pénztárcám tartalmához, jobb, ha nem megyek arra felé. 
Az iráni fővárosban nem csak gépkocsik működnek taxiként, hanem motorkerékpárok ezrei is. A motortaxik minden forgalmas téren, útkereszteződésben várnak az ügyfelekre, feltételezem, hogy olcsóbbak a klasszikus taxiknál. Elég sok pénzt kellene ajánljanak nekem azért, hogy felüljek egyre az őrült teheráni forgalomban. Egy helyi ismerősöm azt mondja, a hivatalos statisztikák szerint évente 1 millió közúti baleset történik Iránban, a halálos áldozatok száma 27 ezer körül van. Elnézve a helyi vezetési stílust, nem tűnik túlzottnak ez a szám. 
Bár már közel négy hete vagyok Iránban, még mindig nem érzem a riál értékét, megtörténik, hogy fogalmam sincs, mi mennyibe kerülhet. Ennek részben a kacifántos iráni pénzügyi rendszer az oka. Az irániak nem riálban, hanem tumánban számolnak, ami előbbinél tízszer többet ér. A tumán azonban egy virtuális fizetőeszköz, nem létezik ilyen pénz, az irániak azért találták ki, hogy kisebb összegekkel kelljen számolniuk. Számomra ez teljesen értelmetlennek tűnik, mivel egy 150 ezer riálos ár esetében tizenötöt mondanak, ami 15 ezer tumánt jelent, de ennyi erővel akár 150-et is mondhatnának. Az már az abszurdum netovábbja, hogy az újfajta félmillió riálos bankón 50-et ír, tehát már az Iráni Nemzeti Bank is tumánban számol, ami hivatalosan nem is létezik. 
Mióta Iránban vagyok, ma jártam először hivatalos valutaváltó irodában, beváltottam 100 dollárt. A tranzakciót sikerült negyed óránál valamivel rövidebb idő alatt lebonyolítani, ami, figyelembe véve a summa tekintélyes voltát, dicséretes. A túlzott bürokrácia miatt szintén nem panaszkodhatom, hiszen nem kértek tőlem háziorvosi igazolást arról, hogy be vagyok oltva kanyaró ellen, s azt sem kellett dokumentumokkal igazolnom, hogy nincs feleségem. Az adás-vételben a váltónak három munkatársa vett részt, nekem pedig csupán egy kérvényt kellett kitöltenem, természetesen beleírva a telefonszámomat és az e-mail címemet, illetve rákanyarítanom az aláírásomat három, kizárólag fárszi nyelvű, arab betűs papírra. Remélem nem íratták alá velem, hogy az elkövetkező tíz évben a jövedelmem tíz százalékát átutalom a cég tulajdonosának. 

123. nap – január 1.

Véget ért a teheráni vakáció, ismét gyalogolok, a legközelebbi úticélom Garmsar. Teljesen frissnek érzem magam, az év utolsó napját egy 41 040 lépéses etappal ünnepeltem meg. Ezzel sikerült igazán stílusosan lezárnom 2019-t, mivel elértem a 4 milliós szintet, 4 011 032 lépést tettem meg szeptember 1. óta, havi átlagban körülbelül 1 milliót. 
Brassai Sámuel naponta 5000 lépést tett meg egészségmegőrzési céllal, és 99, más források szerint 100 évet élt. Nekem 30 ezer körül van a napi átlagom, ha így folytatom, jó eséllyel hosszú öregkorra van kilátásom. A szilveszter estét egy szállodában töltöttem, pontosabban egy ablaktalan, de attól eltekintve kifejezetten civilizált szállodai szobában. Iránban alkoholtilalom van, ezért pezsgőt nem bontottam, de nem hiányzott, s magányosnak sem éreztem magam, mivel egy csomó új évi üdvözletet kaptam, s telefonon is sikerült beszélnem az otthoniakkal. 
Az év záróakkordját nekem az jelentette, hogy megnéztem az immár klasszikusnak számító magyar vígjátékot, az Egészséges Erotikát. Nagyon hálás vagyok a Nemzeti Filmintézetnek, hogy az ünnepek időszakára ingyenesen nézhetővé tett 66 magyar filmet, ez már a negyedik alkotás volt, amit megnéztem az elmúlt napokban. Bár jelenleg munkanélküli vagyok, 2020-ra ragyogóak a pénzügyi kilátásaim, ma ugyanis lencselevest reggeliztem. 
Az idei szilveszterem nem csupán pezsgő-, hanem petárda- és tűzijátékmentes is volt, aminek kifejezetten örültem. Iránban iszlám időszámítás van, s mivel a keresztények egy törpe kisebbséget alkotnak, a szilveszter egyáltalán nem volt érzékelhető, összesen három, Happy New Year feliratú molinót láttam az olasz- és a vatikáni diplomáciai képviseletek környékén. Az irániak nem csak, hogy nem velünk egyszerre ünneplik az új évet, de nem is 2020-t írnak. A muszlimok időszámításának kezdte a Krisztus utáni 622-ik év, amikor Mohamed elmenekült Mekkából, s Medinában telepedett meg. Náluk még javában tart 1398, az új év márciusban kezdődik majd. Az új esztendő első napján meglátogatják a rokonaikat, gyümölcsöt és hagyományos süteményeket fogyasztanak családi körben, s újonnan vett ruhákba öltöznek. Ez utóbbi szokást szerintem az európai kereskedők is szíves örömest meghonosítanák a nyugati kultúrkörben. 
Tűzijáték náluk nem az óév és az új fordulóján van, hanem az év utolsó szerdáján, az utolsó csütörtökön pedig szent helyeket és szeretteik sírjait látogatják meg. A muszlimok megadják a módját az óév búcsúztatásának és az új köszöntésének, Iránban az utolsó szerdától számítva 13 napos az ünnep, az egész hivatalos munkaszüneti időszak. 

124. nap – január 2. 

Törökországban egyértelműen az volt a benyomásom, hogy a társadalmi viszonyok a nyugati értékrend és az iszlám keveredésének az eredményei, előbbinek a jelenléte a legkonzervatívabbnak számító vidékeken, így például Erzurumban is tetten érhető. 
Iránban az iszlám kultúra dominanciája megkérdőjelezhetetlen, itt a világias attitűd, a kozmopolitizmus már csak nyomokban van jelen. Államformáját tekintve Irán iszlám köztársaság, az iszlám szabályrendszere az élet minden területére kiterjed. A nők nyilvános helyen nem mutatkozhatnak fedetlen fejjel, a kendő viselete kötelező. A kendő színe nincs törvényileg szabályozva, azonban feketéből van a legtöbb, hovatovább a nők jelentős része bokáig érő fekete leplet visel, ami szintén nem hatósági előírás. Miután átléptem a török–iráni határt depresszióba estem, persze nem a szó klinikai értelmében, kifejezetten rossz volt a hangulatom. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy folyamatosan feketébe öltözött embereket láttam magam körül, olyan volt, mintha egész települések borultak volna gyászba. Irán észak-nyugati, törökök lakta vidékein a nőknek kétharmada jár fekete lepelben, de a férfiak szintén előszeretettel öltöznek feketébe. 
Kelet- és Nyugat Azerbajdzsán tartományokban megszokott látvány, hogy egy férfi fekete cipőt, fekete nadrágot, fekete inget vagy fekete pulóvert és fekete dzsekit visel. A kislányokra fehér kendőt adnak. 
Adott pillanatban már figyeltem, hány olyan nőt látok, akin egyetlen fekete ruhadarab sincs, 1 százalékra becsültem az arányukat. Az egyik kisvárosban szembe jött velem egy idős asszony, aki színes kendőt, lila kabátot viselt. Számomra ő volt a nap hőse, a normalitás megtestesülése egy nyomasztó, bizarr világban. Tudatában vagyok annak, hogy a világot annak a kultúrának a szűrőjén keresztül értelmezzük, amelyben felnőttünk, részben ez az, amit a keleti filozófiák a mája fátylának neveznek. Ennek ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy létezzen olyan kultúra, ahol a feketét, mely tulajdonképpen nem is szín, hanem a fény, a szín hiánya, nem szomorúnak, lehangolónak tapasztalják meg. Tebrizben megkérdeztem egy helybelit, mi az oka az általános feketeségnek. Azt mondta, ez a helyi hagyományban gyökerezik, senki nem kényszeríti az embereket arra, hogy feketébe öltözzenek. Hozzátette, számára szomorú szín, ezért nem engedi a feleségének, hogy fekete ruhákba öltözzön. Teherán már lényegesen tarkább, mint a nyugati végek városai, arányaiban lényegesen kevesebb a tiszta feketébe öltözött járókelő, a boltokban pedig mindenféle színű ruhát árulnak, sárga pulóvert éppúgy, mint piros kabátot. 
A nemek érintkezése Iránban, Törökországtól eltérően, nagyon közel áll az iszlámmal kapcsolatos nyugati sztereotípiákhoz. Az iskolák szegregáltak, koedukált oktatás csak az egyetemeken van. A konzervatív Nyugat-Iránban kézen fogva járó fiatal párt egyet sem láttam, Teheránban már igen, de itt sem gyakoriak. Az, hogy közeli rokoni kapcsolatban nem álló férfiak és nők puszilózzanak találkozáskor vagy elváláskor, ami Törökországban általános, itt szinte elképzelhetetlen, bár lehet, hogy iráni léptékkel szélsőségesen liberálisnak számító körökben van rá példa. Egy ismerősöm elmondása szerint, mivel a nemek érintkezése erősen korlátozott, a fiatalok többsége online ismerkedik. A vallási konzervativizmus egyik fellegvárának számító Tebrizben a buszokra férfiak és nők külön ajtón szállhatnak csak fel, a lényegesen szabadosabb Teheránban az ajtók közösek, ellenben az utastér hátsó része kizárólag nőknek van fenntartva. 
Az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, ezért Iránban nem lehet szeszes italt vásárolni. Alkoholmentes sörből rengeteg fajta van, meg is kóstoltam egyet, kifejezetten jónak találtam, bár inkább üdítő jellegű volt. Alkoholmentes pezsgőt szintén árulnak, ahhoz már nem volt gusztusom.

(Folytatjuk)