2016. december 4., vasárnap

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (3)

Történelmi úti beszámoló

A hivatalos Oroszország sokáig jobbnak látta, ha hallgat Szibériáról és Szahalinról. Ez a magatartás még mindig bölcsebb volt, mint az olyan alkalmi propagandisztikus hazudozások, amilyeneket például a Russzkij Vesztnyik közölt egy korábbi börtönfelügyelő tollából: „A száműzöttek ellátása összehasonlíthatatlanul jobb, mint az otthon élő, tiszteletre méltó falusi szomszédaiké”, valamint: „Ami a női bűnözőket illeti, ezek még kedvezőbb körülmények között élnek."
Az érdeklődő olvasók és főleg az illetékesek nagyon is jól tudták, mi volt a helyzet Szahalin szigetén. A botbüntetés, a foglyok csilléhez láncolása, a rabszolgamunka az erdőirtásokon és a vasútnál, a börtönszemélyzet korruptsága mind-mind nyílt titok volt.
Felvilágosult hivatalnokok, köztük kormányzók is ekkor már tisztában voltak vele, hogy a kényszermunka és a száműzetés egész rendszere rég megérett a reformra. 1890 májusában Szentpétervárott tartották a büntetés-végrehajtás IV. Nemzetközi Kongresszusát, amelyen jogászok, pénzügyi szakemberek, börtönhivatalnokok és orvosok vettek részt. Érthető, hogy ebben a helyzetben Csehov hamar megkapta a szentpétervári börtönfelügyelőség főnökének, Galkin Vraszszkojnak elvi engedélyét a szigeten történő látogatáshoz, sőt még az ígéretet is sikerült kicsikarni belőle, hogy az író érkezését táviratilag előre jelenti a szahalini hatóságoknak. Igaz, mint később kiderült, ez a távirat nem érkezett meg rendeltetési helyére.

Hajóúton
Csehov 1890. április 20-án, a pravoszláv húsvét után indult útnak. Moszkvától Jaroszlavig vonaton utazott, onnan Permig a Volgán gőzhajón. Permben április 27-én ismét vonatra szállt, és május 3-án jutott el Tyumenybe, amely akkor az orosz államvasutak végállomása volt. Innen eredetileg gőzhajóval kellett volna továbbutaznia az Obon, de abban az évben késlekedett a tavasz, s vele a folyami hajózás is. Így azután Csehov kénytelen volt lovas kocsit, oroszul tarantászt bérelni, és ezzel kezdetét vette útjának legizgalmasabb szakasza. A történteket családjához írott, május 16-i levelében igyekezett anekdotikussá szelídíteni:

„És most, kérem szépen, egy kaland, amelyet a szibériai utamnak köszönhetek. Csak arra kérem, mamácska, ne sóhajtozzon és ne jajongjon, minden jól végződött. A május 6-ra virradó éjszakán, hajnaltájt egy derék ember vitt engem a tarantászon. Hátradőltem, és merő unalomból az utat figyeltem. (...) Hirtelen egyértelmű kerékcsikorgást hallok - egy postástrojka repül velünk szemben, mint egy madár, szédítő sebességgel. Az öreg gyorsan kitér előle jobbra, a trojka elszáguld mellettünk, úgy a sötétben látom a hatalmas, nehéz postakocsit, amelynek bakján a kocsis ül. E mögött a trojka mögött jön a második, az is szédítő sebességgel. Ez elől is gyorsan kitérünk jobbra. Csakhogy legnagyobb csodálkozásomra és döbbenetemre a trojka nem tér ki se jobbra, se balra. Még éppen annyi időm van, hogy belegondoljak: »Úristen, összeütközünk!«, amikor hatalmas recsegés hallatszik, a lovak sötét masszának látszanak, tarantászunk felágaskodik, és én magas ívben repülök le a földre, majd rám zuhannak a kofferek. De ez még nem minden. Egy harmadik trojka repül felénk... Tulajdonképpen szétmorzsolhatott volna a koffereimmel együtt, de hál' Istennek éber voltam, a zuhanásban semmim se tört össze, gyorsan felugrottam, és odébb rohantam... »Állj!«, ordítottam rá a harmadik trojkára. »Állj!« A trojka még egy ideig rohant a második felé, majd megállt... Persze ha tudtam volna aludni a tarantászon, vagy ha a harmadik trojka azonnal követte volna a másodikat, akkor nyomorékként vagy fej nélkül térnék haza... Kiderült, hogy az első kocsis meghajtotta a lovakat, a másik két trojka kocsisa pedig aludt, úgyhogy a lovak maguk rohantak az elöl haladó kocsi után, és nem volt, aki irányítsa őket."

Katorgások
Tomszktól a Bajkál-tóig Csehov lovaskocsin folytatta útját, most már különösebb viszontagságok nélkül, kivéve a hideget, a nyirkos, esős időt és olykor az éhséget. Az utat kétszer is meg kellett szakítania az Irtis, illetőleg a Tom áradása miatt. Krasznojarszkban (ahová május 28-án érkezett) és Irkutszkban (június 4.) néhány napra megállt - ekkorra írta meg és küldte el Szuvorinnak szibériai útijegyzeteit. Miután átkelt a Bajkálon, június 20-án felszállt a Jermak gőzösre, amellyel június 30-án jutott el Habarovszkba és július 5-én Nyikolajevszkbe, az Amur torkolatához. Három nappal később a Bajkál tengerjárón elhagyta a szárazföldet, és július 11-én kötött ki Fort Alekszandrovszknál, Szahalin szigetén.

Nagyjából ugyanebben az időben az orosz nagyközönség lélegzetvisszafojtva figyelt egy másik utazást. Egy Peskov nevű kozák lovon tette meg a szibériai Blagovesenszkből Szentpétervárra vezető mintegy nyolcezer kilométeres távolságot. 1889. november 7-én indult el, és 1890. május 26-án érkezett meg az orosz fővárosba. Az újságok távirati jelentésekben számoltak be útjának valamennyi állomásáról, és Alekszandr Mihajlovics nagyherceg, hadügyminiszter és báró Korf, Kelet-Szibéria főkormányzója személyesen érdeklődött a hogyléte iránt. Peskovot „hazafias tettéért" magas állami kitüntetésben részesítették. Semmi okunk nincs rá, hogy lebecsüljük a derék kozák kiemelkedő sportteljesítményét, de meg kell jegyeznünk, hogy a kitüntetés, mint oly gyakran, ezúttal is a rendjeladományozók önünneplését szolgálta. A katorga nélküli romantikus Szibéria-kép hasznára válhatott a birodalom imázsának.

Korf báró, főkormányzó néhány nappal Csehov után, július 19-én érkezett a szigetre inspekciós körútra. Eközben kiderült, hogy Szentpétervár nem jelezte előre az író érkezését, és a Szuvorintól kapott újságíró-igazolvány kevés volt a beutazáshoz. Csehov attól tartott, hogy visszaküldik Alekszandrovszkból. Ebben a kényes helyzetben mindenképpen meg akarta nyerni a nagyúr támogatását, akit zenekarral, kenyérrel-sóval, utcai díszkivilágítással vártak, és tiszteletére a börtönkosztot is feljavították. Korf fogadta Csehovot, tervét érdekesnek találta, és Vlagyimir Kononovics tábornok, a sziget parancsnoka jelenlétében közölte vele: „Megengedem, hogy ellátogasson oda, ahová akar, ahhoz, akihez tetszik. Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Mindent szemügyre vehet, szabadon beléphet minden börtönbe és telepre... mindenütt nyitva áll az ajtó ön előtt. Csak azt az egyet nem engedhetem meg, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen a politikai foglyokkal, mert ehhez nincs jogom.”

Valljuk meg: ezek a szavak egy autokratikus rendszer képviselőjének szájából, e rendszer legsötétebb büntetőtelepén fölöttébb liberálisan hangzanak, főleg ha összevetjük a későbbi szovjet "éberséggel". /És persze a posztszovjet titkolózással. Azt a mondatot, miszerint "nekünk nincs rejtegetni valónk", több szahalini hivatalnoktól hallottam, és sok helyütt valóban dicséretes nyitottságot tapasztaltam. A juzsnoszahalinszki Központi Börtön azonban Fjodor Szidorenko polgármester ajánlólevele ellenére is zárva maradt előttem. Az indoklás szerint mint külföldinek csak külön moszkvai engedéllyel lehetett volna odalátogatnom./
...Alapjában véve azt sem vehetjük rossz néven Korftól, hogy e nagyvonalú gesztust kiegészítette egy másikkal: szigorúan bizalmas instrukciót íratott Kononovics tábornokkal az alekszandrovszki és timovszki körzet parancsnokaihoz: „Anton Pavlovics Csehov orvosnak a mellékelt okmányban engedélyezem, hogy irodalmi munkássága számára különböző statisztikai adatokat és anyagokat gyűjtsön a szahalini száműzetési rendszerről, és ugyanígy joga van ellátogatni a börtönökbe és a településekre. Ugyanakkor ezennel megbízom Méltóságos Urat: állandó megfigyelés révén gondoskodjék róla, hogy Csehov úr ne léphessen érintkezésbe államellenes bűnözőkként száműzött fegyencekkel vagy rendőri felügyelet alatt álló, közigazgatási úton száműzött telepesekkel.”

Csehov (jobra, állva) egy szahalini pikniken a japán
konzullal
Csehov közvetve megkerülte a tilalmat, és igyekezett minél nagyobb mozgási szabadságot kiharcolni magának: „Hogy lehetőleg minden lakott helyen megforduljak, és minél közelebbről megismerjem a száműzöttek életét, ahhoz a módszerhez folyamodtam, amely az én helyzetemben az egyetlen alkalmas módszernek látszott. Összeírást végeztem. Azokon a telepeken, ahol megfordultam, sorra jártam minden házat, és összeírtam a házigazdákat, a családtagokat, a lakókat és cselédeket. Igen kedvesen segítségüket is felajánlották, hogy megkönnyítsék munkámat, és megrövidítsék a ráfordított időt, de mivel nekem nem maga az összeírás eredménye volt főcélom, hanem azok a benyomások, amelyeket közben szereztem, csak nagyon ritka esetben vettem igénybe mások segítségét. (...) Maga az összeírás folyamata a következő volt: mindenekelőtt minden egyes lapon az első sorban feltüntettem az őrhely vagy a telep nevét. A második sorban a kincstári helyrajz alapján a házszámot. Aztán a harmadik sorban az összeírottak társadalmi helyzetét: fegyenc, telepes száműzöttből lett paraszt, szabad ember. Szabad embert csak abban az esetben írtam össze, ha közvetlenül részt vett egy-egy száműzött háztartásában, például ha törvényes vagy vadházasságban élt vele...”
A rendőrségi nyomdában megrendelt tizenkétezer, egyenként 14x10 cm-es kártyából Csehov mintegy hétezret töltött ki. Az összeírtak között húsz "politikai" is szerepelt - ő "privilegizált foglyokként" említi őket, és valóban azok is voltak. Legfőbb ismertetőjelük a városias civil ruha volt, amely a fegyencektől és a szabad telepesektől egyaránt láthatóan megkülönböztette őket. Gyakran alkalmazták őket írnoknak vagy felügyelőnek, egyikük a rendőrségi könyvtárat vezette, egy másik a meteorológiai állomást. Minthogy maga Csehov is civil öltözékben járt-kelt a szigeten, a bennszülött nyivhek ujjal mutogattak ruhájára, és tört orosz nyelven kérdezték: "Politicska?" Amikor az író elővette jegyzetfüzetét, ebből arra következtettek, hogy írnok lehet: "Pisí-pisí" (írj, írj), mondták.

A felemás remekmű

Csak aki olvasta a könyvet, az tudja, micsoda gigászi munkát fektetett Csehov a háromszáz nyomtatott oldal terjedelmű könyvébe. Műfajára nézve a Szahalin szigete szépirodalom, esszé és tudomány elegye, tele rendkívül izgalmas élet- és szenvedéstörténetekkel, amelyek közül az egyik (Jegor elbeszélése) akár valamelyik novelláskötetében is szerepelhetett volna. Benne foglaltatik az orosz büntetőrendszer pengeéles elemzése és rengeteg adat, amelyet földrajztudósok, etnológusok, statisztikusok és szociológusok is használhatnak. A könyv egyes részei fárasztóak, szárazak, unalmasak, a vége pedig azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy befejezetlen, mintha a szerző halálosan kimerülve egy tetszőleges ponton önkényesen lezárta volna...

Nyilvánvalóan ezzel függ össze a könyv vegyes korabeli visszhangja. Az egyik kritikus, Bogdanovics 1902-ben így írt róla a Mir bozsij (Isten világa) című pravoszláv folyóiratban: „Ha Csehov úr semmi mást nem írt volna, csak ezt a könyvet, neve akkor is fennmaradna az orosz irodalom történetében, és soha nem felejtenék el az orosz száműzetés historiográfiájában.” A másik szélsőséget Ignatyij Potapenko, Csehov közeli barátja képviseli, aki 1914-ben a Nyiva hasábjain ekként aposztrofálja a Szahalint: „Szüntelenül utazni akart, lehetőleg távoli országokba, ám egyedül a szahalini utazás sikerült neki - a lehető legfeleslegesebb valamennyi közül, amely ráadásul törékeny egészségét is aláásta. Ennek a különös utazásnak eredménye egy könyv lett, amely kétségkívül alatta maradt mindannak, amit egyébként írt, semmiféle pénzügyi nyereséget nem hozott neki, és jó közérzetéhez is alig járult hozzá. És a benyomások? Ugyan hol találjuk ennek az élménynek a visszhangját a Szahalin után írott művekben? Legfeljebb itt-ott néhány jelentéktelen célzást. Semmi sem utal rá, hogy szívesen emlékezett volna erre az utazásra. Legalábbis én, aki nem kevés napot töltöttem vele, egyetlenegyszer sem hallottam, hogy arról a világról mesélt volna. Mindent, amit ott kapott, beleadta ebbe a könyvbe, aztán elfelejtette. Így számol be elöljáróinak egy hivatalnok, miután visszatér egy kellemetlen és nem önkéntes kiküldetésből, amely rengeteg kényelmetlenséget és gondot okozott neki és amelyről minél hamarabb szeretne elfeledkezni.”

Ebben a keserű, mondhatni megsemmisítő ítéletben a személyes gyász összekeveredik a már akkor elkezdődő Csehov-kanonizálás elleni tiltakozással. Potapenko azonban figyelmen kívül hagyja a személyes sors és az életmű mélyebb összefüggését.
Hiba volna itt azzal érvelni, hogy az írói életmű különböző tartalmi síkjai, filozófiai rétegei és esztétikai szintjei egységes egészet alkotnak. Olcsónak érzem azt a főleg szovjet irodalomtörténészek által művelt aprólékos filologizálást, amellyel Csehov egyik vagy másik művéből kiemelt mondatokkal bizonygatja a szahalini élmény döntő hatását. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a szörnyű utazás, a produktív boldogtalanságnak ez a sűrítménye Csehov életének csomópontja akkor is, ha a tüdővész kitörését és ezáltal az író korai halálát siettette. Az élet része a műnek.
Minthogy azonban nem Csehov pályaképét, hanem nagy témáját választottam töprengéseim tárgyául, a legcsekélyebb indíttatást sem érzem magamban arra, hogy a máig tartó vitában, mondjuk, egy harmadik közvetítő tézissel állást foglaljak. Egyfelől maga Csehov ösztökél erre a semlegességre a Szahalin-könyv józan, bár nem érzelemmentes hangvételével. Másfelől annál a kérdésnél, hogy milyen szerepet játszott a szahalini utazás Csehov életében, fontosabbnak tartotta a fordítottját: mit adott ő Szahalinnak? Megkockáztatom azt a feltevést, hogy több mint egy évszázaddal a Szahalin megírása után az egymást kizáró preszovjet, szovjet és posztszovjet világnézetek és a történelmi kataklizmák után ez a könyv az egyetlen megbízható iránytű a sziget újrafelfedezéséhez.

(Folytatjuk)

2016. november 27., vasárnap

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (2)

Történelmi úti beszámoló 

Egy utazás rejtélye

Csehov legtöbb magánlevelét, így szerelmi levelezését is viccelődő, frivol hangütés jellemzi. Hasonló hullámhosszon lehetett az író kiadója és legjobb barátja, Alekszej Szuvorin is, mert amikor Csehov beavatta nagy utazása tervébe, Szuvorin válaszul ennyit jegyzett meg: „Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel.” Valójában persze csak arról volt szó, hogy ez az utazás keresztezte Csehovval kapcsolatos terveit. Mint Oroszország első modern lapkiadója és könyvkereskedője nem szívesen vált volna meg mélabús humorú sikerszerzőjétől. Tartott tőle, hogy az író, aki éppen hatalmas feltűnést keltett Unalmas történet című elbeszélésével, most valóban unalmas történettel fog előállni, amelyet aligha lehet eladni a könyvpiacon.
Nyegle félmondata azonban alighanem szíven találta Csehovot, mert felháborodottan, mi több, nála szokatlan módon pátosszal reagált. „Szahalin csakis olyan társadalomnak nem kellhet, csakis olyan társadalmat nem érdekelhet - mennydörögte Moszkvából Pétervárra 1890. március 9-én -, amely nem száműz oda ezrével embereket, és nem költ erre a célra milliókat. Az egykori Ausztrália és Cayenne mellett Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozni lehet a bűnözőkkel való betelepítést; egész Európát érdekli, csak éppen nekünk nem kell? (...) Szahalin a legelviselhetetlenebb szenvedések színhelye... Sajnálom, hogy nem vagyok érzelgős, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene zarándokolnunk, ahogy a törökök járnak Mekkába. (...) Az általam olvasott könyvekből kiderül, hogy a börtönökben emberek millióit hagyjuk elrohadni, céltalanul és barbár módon; vasra vert embereket tízezer kilométernyi messzeségbe kergettünk a fagyban, szifilisszel fertőztük, demoralizáltuk őket, növeltük a bűnözők számát, majd mindent a vörös orrú börtönőrökre hárítottunk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi valamennyien, csak éppen nem a mi dolgunk, csak éppen bennünket nem érdekel. A nagyra becsült hatvanas évek semmit sem tettek a betegekért és a foglyokért, és ezzel megsértették a keresztény civilizáció legfontosabb parancsolatát. (...) Nem, biztosíthatom Önt, hogy Szahalin érdekes, szükségünk van rá, és csak azt sajnálom, hogy én vagyok az, aki odautazik, és nem valaki más, aki jobban ért a dologhoz és ahhoz, hogy felkeltse a társadalom érdeklődését.”
Katorgás férfi
Csehov felháborodásának személyes éle a „nagyra becsült hatvanas évekre” való utalásban rejlik. A „hatvanasok” Nyikolaj Csernisevszkijjel voltak szolidárisak, akit 1864-ben írásai miatt Szentpétervárott pellengérre állítottak ("állampolgári kivégzés" - így nevezték a barbár ceremóniát), majd Szibériába száműztek. A "hatvanasok" Alexander Herzen londoni Kolokoljának illegálisan becsempészett példányait olvasták, és legfontosabb fogalmuk az "ideál" volt. Az 1834ben született Szuvorin a "hatvanasok" nemzedékéhez sorolta magát, akkoriban harcias cikkeket írt liberális lapokban a hatóságok önkénye ellen, és több ízben meggyűlt a baja a cenzúrával. A nyolcvanas években azonban már a konzervatív Novoje Vremja nagy hatalmú főszerkesztője volt, és jóllehet szűk baráti körben olykor anarchista kirohanásokat engedett meg magának, a haladó táborban reakciósnak számított, és idővel egyre inkább meg is felelt a róla alkotott képnek.
Többen fel is rótták Csehovnak, hogy a konzervatív Szuvorin kiadójánál jelentette meg műveit, és nyíltan vállalta vele a személyes barátságot is. A nagy kapcsolat csak 1898-ban szakadt meg, amikor Csehov nizzai tartózkodása idején egyszerre olvasta a francia és az orosz lapokban a Dreyfus-ügyről megjelent cikkeket, és teljesen színvonaltalannak tartotta a Novoje Vremjá-nak a "szerencsétlen kapitány" és Émile Zola elleni támadásait.
Katorgás nő
A nyolcvanas évek végén azonban a politikai nézeteltérések még nem árnyékolták be szerző és kiadó barátságát. Része volt ebben Szuvorin tragédiájának is: egyik fia, Vlagyimir 1887-ben agyonlőtte magát, a másik, Valerian két évvel később tüdőbajban meghalt. Csehovot, aki velük nagyjából azonos korú volt, Szuvorin a fiaként szerette. Csehov pedig elfogadta az "öreget", ha nem vérszerinti, de legalábbis gyóntatóatyjának. Szuvorin volt az egyetlen, akinek részletesen megmagyarázta, milyen személyes indítékok késztetik a szahalini utazásra, amely az akkori körülmények között életveszélyes lehetett. 1889 végén írott levelében ekként vonja meg pályája mérlegét:
„Karcolatok, tárcák, butaságok, vaudeville-ek, unalmas történetek, tele hibával és zavarossággal, telefirkált papírok garmadái, akadémiai díj [a Művészeti Akadémia 1888-ban Csehovnak ítélt Puskindíjáról van szó - D. Gy.] ... és mindamellett egyetlen olyan sor sem, amelynek szememben igazi irodalmi jelentősége volna. Rettenetes sok munka volt ez rendkívüli körülmények között, de egyetlen percnyi komoly munka nem volt benne. (...) Szenvedélyesen szeretnék öt évre elrejtőzni, és fáradságos, komoly munkával foglalkozni. Tanulnom kell, mindent elölről kell megtanulnom, mert irodalmárként teljességgel tudatlan vagyok; lelkiismeretesen kell írnom, érzéssel, érzékkel és értelemmel, nem szabad egy hónap alatt öt ívet írnom, hanem öt hónap alatt kellene egyet. El kell mennem itthonról, évi 700-900 rubelből kell kijönnöm, s nem mint eddig, 3-4000-ből, sok mindenre fütyülnöm kellene, de sajnos több bennem a kisorosz lustaság, mint a bátorság.” És hozzáfűzte: „Januárban harmincéves leszek. Alávalóság.”

*

Anton Pavlovics Csehov 1860 januárjában született Ukrajnában, Taganrog városában. Apja, Pavel Jegorovics jobbágyivadék kis szatócsüzletet tartott fenn, amelyben a cégtábla szerint „tea, cukor, kávé, szappan, kolbász és gyarmatáru” volt kapható. Leányát és öt fiát, akik közül Anton a harmadik volt, vallásos és hazafias szellemben nevelte, vagyis a Bibliából meg a Szün otyecsesztva (Honfi) című újságból olvasott fel nekik. Ezenfelül egy Madame Chopin nevű zongoratanárnőt is szerződtetett melléjük.
Idősebb Csehov azonban nem valami szerencsés kézzel vezette az üzletet, és hamarosan csődbe jutott, úgyhogy hitelezői elől kénytelen volt Moszkvába szökni. Az anya és a kisebb gyermekek valamivel később követték. A gimnazista Anton Taganrogban maradt, és tanulmányai mellett fenntartotta a házat, eladogatott és elzálogosított dolgokat, diáktársakat korrepetált és fillérekből élt, a legrosszabb azonban az volt, hogy neki kellett alkudoznia az apja hitelezőivel. Ezek a szégyennel és megaláztatásokkal teli esztendők már a leendő írót gazdagították: mikroszkopikus pontosságú ismeretei az árukról, árakról, váltókról és bírósági végrehajtókról a taganrogi nyomorban gyökereztek. Innen eredeztethető roppant találékonysága, igen korán megnyilvánuló cselekvőképessége és kereskedői hajlama - hamarosan már élelmiszercsomagokat küldött Moszkvába hozzátartozóinak.
A "családegyesítésre" Csehov érettségije után került sor. Anton beiratkozott a moszkvai egyetem orvosi fakultására. Hogy magát és munkanélküli hozzátartozóit eltarthassa, rövid, humoros elbeszéléseket írt és küldözgetett különböző szerkesztőségekbe. A kis karcolatok hamarosan pénzt és hírnevet hoztak neki -igaz, ekkor még álneveken, például Antosa Csehonte néven publikált.
Az írás nem esett nehezére, élvezettel vetette papírra gyermek- és ifjúkorának kimeríthetetlen életanyagát. Afféle színvonalas szórakoztató irodalmat művelt, és csak a Sztyeppével, majd az Unalmas történettel lépte át a tárcarovatot a "vastag folyóiratoktól" elválasztó határmezsgyét. Dmitrij Grigorovics irodalmár hívta fel rá Szuvorin figyelmét, és a biztos ízlésű kiadó azonnal keretszerződést kötött Csehovval. Nála jelent meg a Tarka elbeszélések, majd a Morcos emberek című novelláskötet. Jóllehet sok kedvező kritikát kapott, az Ivanov című színműve pedig meghozta az első színházi sikert is, Csehovnak kezdettől éles bírálói és irodalmi ellenségei is akadtak. Leginkább prózájának könnyedségét, "ifjonti gondtalanságát" vetették szemére, amelyet sokan felszínességként, a közéleti elkötelezettség hiányaként értelmeztek. Márpedig a kor political correctnesse Nyekraszov ars poeticája jegyében az elkötelezettséget fölébe helyezte az esztétikai értéknek: „Költőnek lenned nem muszáj / de hogy polgár légy: kötelesség.”
Az irodalmi sérelmekre azután a Ruszszkaja Müszl tette fel a koronát, amely egyik számában Csehovot „az elvtelen írás papjai” közé sorolta. Ez már 1890 márciusában, a szahalini utazás előkészületei közepette történt, Csehov azonban talált időt rá, hogy eljuttassa tiltakozását a szerkesztőséghez:
Bennszülött  család
… A humorista úgy érezte, bizonyítania kell komolyságát. A Moszkva és Szahalin közötti tízezer kilométer eléggé mérhető teljesítménynek látszott ahhoz, hogy meggyőzze az ellenfeleket. Csehov az út tervezgetése közben, de igazából mindig is elégedetlen volt életének valamennyi szférájával. „Hirtelen, csak úgy derült égből nem szeretem nyomtatásban látni a műveimet”, írta 1889. május 4-én Szuvorinnak. „Közönyössé váltam a recenziókkal, irodalmi csevegésekkel, híresztelésekkel, sikerrel és kudarccal szemben. (...) Valami pangást érzek a szívemben, amit magánéletem pangásával magyarázok.” Tanácstalanságát furcsa dilemmában fogalmazza meg: "Nősüljek talán meg? Vagy jelentkezzem orvosnak az Önkéntes Flottánál?”(Szuvorinhoz, 1889. április 17.)
Az esetleg házasság vagy utazás furcsa összekapcsolása nem valamely konkrét dilemmára vonatkozott, noha Csehovot körülrajzották a nők. Ekkoriban bátyját ápolta a Jalta melletti Szuhumiban önfeláldozóan és reménytelenül: Nyikolajt harmincévesen elragadta a tüdővész. Bátyja halála miatt Csehov lemondta 1889 nyarára tervezett első külföldi útját, noha maga Szuvorin hívta, hogy kísérje el Tirolba. Csak Odesszáig jutott el, onnan visszatért Jaltába, és megírta az Unalmas történetet. "Hangulatom egészen határozatlan volt - írta barátjának bocsánatkérően. - Tirolba, Berdicsevbe vagy Szibériába utazzam-e - nem mindegy?"
A "nősülni vagy elutazni" dilemma egy pillanatra mégis konkretizálódott, amikor nővére, Mása révén megismerkedett Ligyija Mizinával ("Lika"). A hölgy belement volna a házasságba, de Csehov megriadt a hirtelen döntéstől, és ebben alighanem egy előző kudarc is közrejátszott: néhány évvel korábban Jevdokija Efrosz, a fiatal zsidólány kosarat adott neki, mert szülei nem egyeztek bele, hogy lányuk keresztény hitre térjen. Így azután a boldogító igen helyett Likának be kellett érnie egy fényképpel, amelynek hátára Csehov ezt írta: "A legkedvesebb lénynek, aki elől Szahalinra menekülök." És hogy semmi illúziót ne keltsen a Szahalin utáni időkkel
kapcsolatban, hozzáfűzte: "Ez az ajánlás éppoly kevésre kötelez, mint a fényképcsere."
Csehov tartós mélabújára sem az írás szenvedélye, sem pedig orvosi hivatása nem hozott gyógyírt. Tanult szakmáját egyenesen gyűlölte,,,
Szahalinba, írta, „nemcsak a fegyencek miatt, hanem csak úgy, általában" akar elutazni. Csehovnak ez a távolság iránti vágya végigkísérte életét. Krónikus depresszióját utazásokkal próbálta enyhíteni: „Leküzdhetetlen vágyat érzek a menekülésre - írja egy helyütt, majd filozofikusan: - Élni akarok, és valamilyen erő sodor valahová messzire... Lelkem valósággal koldusa a tágasságnak és magasságnak.” 
...Dr. Csehov, akihez még híres író korában is egyszerű parasztok jártak rendelésre, maga is gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Amikor tehát azt mondta: „Januárban harmincéves leszek. Alávalóság”, orvosként már tisztában volt várható élettartamával.
Először 1884-ben köpött vért, és tisztában volt vele, hogy ez mit jelent...
Georgij Miromanov helytörténész, aki gondosan kiszámította, hogy a "Szahalin" szó összesen nyolcszázszor fordul elő Csehov életművében, az első említésre a Tűz című 1888-as novellában bukkant rá. Ennek koravén fiatal hősével mondatja az író: "26 éves voltam akkor, de már nagyon jól tudtam, hogy az életnek se célja, se értelme nincs, hogy minden csalás és illúzió, és hogy egy szahalini katorzsnyik élete semmiben sem különbözik a Nizzában élhető élettől."
E kissé elnagyolt összehasonlítás inkább a hős világfájdalmát illusztrálja, mint az íróét. Csehov pontosan tudta, miben különbözik Szahalin a földközitengeri fürdőhelytől. Olvasta Vlagyimir Korolenko A szokolini című elbeszélését (1885), és személyesen is megismerkedett a szerzővel. Korolenko több évet töltött Jakutföldön száműzetésben, és ott hallott először az „orosz Ördögszigeten” uralkodó szörnyűséges állapotokról. Feltehető, hogy neki is része volt Csehov döntésében.
Hogy maga ez a döntés mikor született, pontosan nem tudni, de mindenképpen 1890 januárja előtt. A Novosztyi Dnyja bulvárlap január 26-án közölte: „Szenzációs hír! A tehetséges A. P. Csehov szibériai utazásra készül, hogy tanulmányozza a száműzöttek életét. (...) Következésképpen Csehov úr minden tekintetben kivétel. Mindenesetre ő az első orosz író, aki Szibériába utazik.” Legalábbis az első, tegyük hozzá, aki önként teszi ezt, gondoljunk csak a száműzött dekabristákra, köztük költőkre és prózaírókra, Dosztojevszkijre és a már említett Korolenkóra.
Csehov kiterjedt előtanulmányokat folytatott: több mint száz könyvet és folyóiratot olvasott el, köztük a Morszkoj Szbornyik (Tengerészeti Almanach) húsz évfolyamát, átböngészte a büntető törvénykönyvet, néprajzi, földrajzi és geológiai munkákat. Akkori lelkiállapotát "mania sachalinosaként" diagnosztizálta, egy pályatársának pedig azt írta, hogy ő már "nem is író, hanem Szahalin foglya". Kezdetben nem egyedül akart utazni, de az általa kiszemelt útitársak sorra elborzadtak a roppant vállalkozástól.
Iszaak Levitan festő, akit Csehov a könyv majdani illusztrátoraként akart magával vinni, menyasszonyára hivatkozva hárította el a megtisztelő invitálást. Vlagyimir Tyihonov író betegségével mentette ki magát. A jó Leontyev-Scseglov pedig, akit Csehov Jeannak becézett, meglehetősen tapintatlanul reagált: "Azt kérdi, kedves Antoine-om, miért nem akarok Önnel Szahalinra utazni. Szeretem a feleségemet, és irodalmi témáim késő öregkoromig elegendőek..."
Az a feltevés, hogy Csehov témaszűke miatt vállalta az egzotikus utazást, meglehetősen elterjedt irodalmi körökben. Viktor Burenyin, a Novoje Vremja (tehát Szuvorin) epés kritikusa még gúnyverset is faragott erről:
Kiváló írónk, Csehov eltökélte, Hogy kirándul Szahalin szigetére, S ott sziklák közt bolyongva arra vár, Hogy egyszer csak az ihlet rátalál. Hanem a múzsa elkerüli őt, S mű nélkül tér haza, időelőtt. Rövid a mese, morálja csak ennyi: Az ihletért nem kell oly messze menni.
Maga Szuvorin nagyvonalúbban viselkedett, jóllehet, kitartott nézete mellett, hogy "Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel". Ezer rubel előleget fizetett ki kedvenc szerzőjének egy útközben írandó szibériai riportsorozatra, és újságíró igazolvánnyal is ellátta. Mellesleg nemcsak ellendrukkerek helytelenítették az utazást, hanem barátok és hozzátartozók is. Féltették Csehovot, aki maga sem titkolta, hogy veszélyes kalandra vállalkozik: "Feltéve, hogy Szahalinon nem falnak fel a medvék vagy a fegyencek... decemberre visszatérek", írta 1890. március 16-án Leontyev-Scseglovnak. Valamivel sötétebb tónusú, szinte végrendeletszerű a Szuvorinhoz intézett búcsúlevél: "Hajótörés vagy hasonló baj esetén jegyezze meg, hogy minden, amim van és lesz a jövőben, nővéremé, és ő fogja kifizetni az adósságaimat." (1890. április 15.)

Az oldalon helyi fotográfusok szahalini fotóiból, a XIX. sz. végéről

(Folytatjuk)

2016. november 24., csütörtök

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (1)

Történelmi úti beszámoló

Névai Jánosnak ajánlom

Miért van ilyen hideg maguknál, Szibériában?
Mert az Isten így akarja! – feleli a kocsis.

Igen, már május van, Oroszországban már zöldell az erdő, csattog a fülemüle, délen már régen virágzik az akác meg az orgona, de itt, a Tyumenyből Tomszkba vezető út mentén még szürkésbarna a föld, még csupasz az erdő, a tavakat még tompa fényű jég fedi, a szurdokokban még hó hever.." /Fordította Makai Imre/

Ezekkel a mondatokkal kezdődik Anton Csehov szibériai riportsorozata, amelyet tulajdonképpeni úti célja felé menet írt. Hogy az időjárás, helyesebben a természet istentől elrendelt sors, ez a paraszti felfogás talán még Szibériánál is könnyebben alkalmazható Szahalin szigetére.

/Ez a földrajzi megjelölés először egy 1786-os orosz térképen bukkant fel. Szahalinnak már ezt megelőzően több elnevezése volt. A bennszülöttek (nyivhek, vagy mint Csehov hívja őket, giljákok) „lif mifnek”, azaz úszó szigetnek, vagy „csan mifnek”, azaz fehér szigetnek nevezték, más őslakosok, az ajnók pedig rebunnak (nyílt tenger); egy francia expedíció „csokára” keresztelte, amely szó az ajnók nyelvén annyit tesz: „én”, a japánoknál „Karafuto” (kínaiak szigete) lett a neve, végül pedig a mandzsúk „Szagalinga csata”(sziget a fekete folyó torkolatában) néven emlegették, s így is örökítették meg 1721-ben a szigetre látogató kínai jezsuiták a térképükön./

Szibériát és Szahalint éghajlata és földrajzi fekvése úgyszólván predesztinálta rá, hogy a 19. századi földi hatalmak itt építsék ki a kor leghírhedtebb büntetőtelepeit. Világos, hogy a száműzetés és kényszermunka helyszínének minél távolabbinak és kellőképpen zordnak kellett lennie.
A katorga évtizedei (1869-1906) és az orosz–japán háború után a szigetet mesterségesen egy északi (orosz, majd szovjet) és egy déli (japán) részre osztották. 1945-ben a szovjet állam fegyveres erővel újraegyesítette, és mintegy négyszázezer ott élő japán állampolgárt kitelepített. Ezeknek helyét idővel nagyjából ugyanennyi orosz, ukrán, fehérorosz, tatár és más nemzetiségű szovjet polgár foglalta el, akiket különböző gazdasági és szociális kedvezményekkel csábítottak a szigetre. A kolonizációk, háborúk, diktatúrák, tervgazdasági újítások, majd piacgazdasági reformok váltakozásának legnagyobb vesztesei kétségkívül a bennszülöttek, a nyivhek, orokok, nanájok, ajnók, evenkik és más népcsoportok voltak, amelyeknek legtöbbjét hamarosan a kihalt fajok Zöld Könyvében kell keresnünk. Különösen drámaian alakult a ma negyvenezer főt számláló szahalini koreai kisebbség sorsa.

/A katorga szó eredeti jelentése gálya, később a cári Oroszország büntetőtelepeinek gyűjtőneve, amely egyszerre jelent száműzetést és kényszermunkát. A szó a szovjet newspeakbe is átkerült; a büntető törvénykönyv említést tesz a KTR (katorzsnüje rabótü – kátorgamunka) elnevezésű mellékbüntetésről. (Lásd Jaques Rossi: The Gulag Handbook. London, 1987.)/

A legutóbbi megrázkódtatást a Szovjetunió összeomlása és az új Oroszország születésének kínjai hozták a szigetre. 2000 nyarán az ott töltött alig két hét is elég volt hozzá, hogy a saját szememmel győződhessem meg a gazdasági és társadalmi szerkezet bomlásának mértékéről. A legszembeszökőbb a sziget középső és északi részét sújtó demográfiai hanyatlás volt. A kilencvenes években tömegessé vált az elvándorlás a sziget déli részébe, illetőleg a szárazföldre. Az elemi csapások, mint amilyen az 1995. májusi nyeftyegorszki földrengés volt, amelyet a városka lakóinak több mint fele nem élt túl, mintha csak kísérőjelenségei volnának ennek a folyamatnak. Szahalin állandó kliense a moszkvai Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának (MCSSZ), amely egyszerre próbál úrrá lenni az egykori birodalom ember okozta válságain és a természeti katasztrófákon. Sajnos azonban összorosz viszonylatban Szahalin helyzete egyáltalán nem rendkívüli.
A szovjet mintájú sikerpropaganda gyakran dicsekszik a szigeten folyó orosz, japán és amerikai kőolaj-feldolgozás mesés jövőbeli számadataival, miközben lakóházak, óvodák, iskolák és kórházak krónikus áramszünetekkel küzdenek. A hideg már kora ősszel kísért a szigeten, és a fagytól való rettegés legalább akkora, mint a földrengéstől és a ciklonoktól való félelem. A béreket és fizetéseket gyakran nem folyósítják, és a közművelődési intézmények a létezés peremén tengődnek.
A Szahalin szó a nyugati közvéleményben meglehetősen gyenge reakciókat vált ki. Egy valamit mégis biztosan tudnak: azt, hogy a közigazgatásilag Szahalinhoz tartozó hatvankét Kurili-sziget közül Japán négyet "északi területeihez" sorol, és visszaadásukat az Oroszországgal kötendő békeszerződés sine qua nonjának tekinti. Ez az Erisz almája újra meg újra az újságok címoldalára kerül...
Az alábbiakban megpróbálom Anton Csehov nyomán – bár az ő teljességigénye nélkül – felvázolni Szahalin múltjának és jelenének bizonyos összefüggéseit. Úgy gondolom, hogy ez a leírás szükségképpen túl fog menni a helytörténeti vonatkozásokon. Szahalin nem egyszerűen része Oroszországnak, hanem szinte minden tekintetben kicsinyített mása. A szigetek többnyire a szárazföld természetes metaforái, s történetük is a szárazföld története dióhéjban.

*

Szahalin szigete Japán és Kamcsatka között az északi szélesség 46. és 55., a keleti hosszúság 141. és 145. foka között terül el, a hideg Ohotszki- és a meleg Japántenger veszik körül. Területe a Kurili-szigetekkel együtt 87 000 négyzetkilométer. Lakossága a hivatalos statisztika szerint 1999. január 1-jén 608 000 fő volt. /Egy 2000 szeptemberében, Putyin elnök röplátogatásának küszöbén kiadott sajtódokumentáció 601 000 lakosról beszél./
A sziget hossza 1062 kilométer, keletnyugati irányban a legnagyobb szélessége 160, a legkisebb pedig 26 kilométer. A Szahalint a szibériai szárazföldtől elválasztó – Gennagyij Nyevelszkoj utazóról elnevezett – szoros a Pogibi-foknál mindössze 7 kilométer széles. Ezért és az alacsony vízállás miatt gondolhatta Comte de Jean-Francois des Galaup La Pérouse 1787-es expedíciója során, hogy Szahalin félsziget. Mindazonáltal a hálás utókor róla is elnevezett egy tengerszorost.

/Eredetileg "Pohobi", ami a nyivhek nyelvén a "visszafordulás helyét" jelenti; az orosz verzió megközelítőleg annyit tesz: "elpusztulni", "megdögleni", mintegy a kátorzsnyikok freudi elszólásaként, akik nagyjából ennyi esélyt adtak a tengerszoroson való átkelésnek. Így értelmezi a szót Korolenko is A szokolini című elbeszélésében (Az ikon nyomában. Budapest, 1962, Európa)./

A látható környezeti károk, így a kilencvenes évek szörnyű nyomokat hagyó erdőtüzei ellenére a természet viszonylag érintetlennek hat. 16 000 tó, 53 000 négyzetkilométernyi erdő (részben tajga és tundra) borítja, és mintegy száz különböző fa és néhány ezer helyi és szibériai növényfajta alkotja a sziget flóráját. Csehov leírásából némi szorongás érződik ki:

Nyírfa, nyárfa, topolya, fűz, kőris, bodza, fagyal, gyöngyvessző, galagonya nő itt, köztük meg ember nagyságú, sőt annál is magasabb fű; az óriási páfrányok és lapuk, amelyeknek átmérője nagyobb egy rőfnél, a bokrokkal és a fákkal együtt járhatatlan sűrűt alkotnak. (...) Kétoldalt, ahol véget ér a szűk völgy, ahol a hegyek kezdődnek, zöld falként áll a közönséges fenyőből, az erdei fenyőből meg a vörösfenyőből való erdő, feljebb megint a vörösfenyőerdő következik, a hegyek csúcsa pedig csupasz, vagy cserje borítja őket. Ilyen óriási laput, amilyen itt terem, sehol se találtam Oroszországban.”

A vegetáció ma is olyan dús, mint akkoriban, a fű némelyütt három-négy méter magasra is megnő, és mindenütt, ahol a technika és a kultúra hanyatlik, ahol a falvak lakatlanná válnak, azonnal betölti a hézagot a természet, és elzárja a korábbi civilizáció romjaihoz vezető ösvényeket. Pontosan ez a látvány tárult elém az Alekszandrovszktól a Kap Jonkheer-i világítótoronyhoz vezető úton.
Kevésbé sokszínű az állatvilág. Királya vitathatatlanul a szibériai barnamedve, a leggyakoribb emlős a róka, a rénszarvas, a menyét, a rozsomák, a coboly, a hermelin és a pézsmapatkány. A vízimadarak között a sirály és a kormorán dominál. A tengerben tizenötféle bálna, számos fóka- és rozmárfaj él. A leggyakoribb halak a púposlazac, a ketalazac, a hering, a makréla, a rombuszhal, a kábeljau, a szaira, a tőkehal; említésre érdemesek még a különböző rákfajták. Ezek alkotják Szahalin tengeri alaptőkéjét, függetlenül attól, hogy ki és milyen mennyiségben tudott, illetőleg tud belőlük profitálni.
A meleg és a hideg szakadatlan háborút folytat egymással a sziget birtoklásáért, és e harcban többnyire a hideg kerekedik felül. Az évi középhőmérséklet + 2,1 Celsius-fok.9 Északon a július, délen az augusztus a legmelegebb hónap, ekkor a középhőmérséklet eléri a +17 fokot. Egy évben átlag 44 olyan nap van, amikor a hőmérő higanyszála a +10 fok fölé emelkedik, 132-170 napon a fagypont alá süllyed. Átlagosan 23 a felhőtlen napok száma, 155 a felhőseké, 187 napra jut változó felhőzet. 176 csapadékos nap van, ami leginkább havazást jelent, gyakran heves hóviharokat, olykor még márciusban is 80-90 cm hóeséssel. Közvetlenül és állandóan érzékelhető a 80 százalék körüli páratartalom.
Nem csoda hát, hogy sok szigetlakó vágyik a szárazföldre, vagy mint a juzsnoszahalinszki Csehov Állami Drámai Színház repertoárdarabjában, a Három nővérben mondják: „Moszkvába! Moszkvába!” Csakhogy Moszkva 10 417 kilométerre van a szahalini kormányzóság székhelyétől.
Mielőtt I. Miklós cár kormánya úgy határozott, hogy a kelet-szibériai partvidéket és Szahalin szigetét végleg bekebelezi az Orosz Birodalomba, előreküldte a Bajkál hadihajót, amely eredetileg az Orosz–amerikai Kereskedelmi Társaság rakományát szállította Pétervárról a kamcsatkai Petropavlovszkba. A Bajkál Gennagyij Nyevelszkoj kapitány vezetésével 1848. augusztus 21-én futott ki Kronstadtból, 1849. január 2-án ért Kap Hornhoz, és május 12-én horgonyzott le Kamcsatkán. Csak a történelmi időérzék kedvéért jegyzem meg, hogy a Bajkál útja közben több európai forradalom kezdődött és ért véget.
Nyevelszkoj visszafelé érintette Szahalin szigetét, majd alighogy hazatért, máris újra útnak indult. 1850. augusztus 1-jén azután az Amur torkolatában ünnepélyesen kitűzte a cári zászlót, s ezzel mintegy birtokba vette az egész területet.
A sziget addig senki, pontosabban mindenki földjének számított. Oroszok, japánok, mandzsuk, sőt hollandok és angolok is partra szálltak itt, vadásztak, halásztak, megsarcolták a bennszülötteket, vagy kereskedtek velük. Minthogy Nyevelszkoj felhatalmazás nélkül tűzte ki az orosz zászlót, és a szentpétervári politikusok attól tartottak, hogy az önkényes gesztus diplomáciai bonyodalmakhoz vezet Japánnal és Kínával, egy vizsgálóbizottság úgy döntött, hogy büntetésből matrózzá fokozzák le a kapitányt. Nyevelszkojt a cár mentette meg, aki kijelentette: „Ahol egyszer egy orosz lobogót felvonnak, azt sohasem szabad levonni.”
Nem sokkal később Jevfimij Putjatyin altengernagy Japánba indult a Pallada fregatton, hogy felvegye a diplomáciai kapcsolatot a császársággal, és egyben tisztázza vele a területi kérdéseket. A nagy nehezen tető alá hozott simodai szerződésben (1855) a felek megállapodtak, hogy „Oroszország és Japán továbbra is közösen használja Szahalin (Karafuto) szigetét”, valójában azonban az oroszok saját területként kezelték. Ezt a státust az 1875-ös szentpétervári szerződésben Tokió is elismerte. Oroszország ellenszolgáltatásként lemondott a több mint hatvan Kurili-szigetről, amelyek közül csak a legdélibbeknek volt gazdasági jelentőségük.
Az első száműzöttek 1858-ban szálltak partra Szahalinon, amely azonban csak 1869-től viselte a „meszto szülki i katorgi”, vagyis „a száműzetés és
kényszermunka helye” hivatalos elnevezést.

(Folytatjuk)



2016. november 21., hétfő

FORTEPAN.HU: Utazások a huszadik században

... ahogy névtelen amatőr fotósok látták az évek folyamán

1909 - hajóval, Abbáziában

1914 - konflissal

1915 - ujjé a Ligetben!

1918 - kirándulóvonat Borossebes-Menyháza között

1921 - partraszállás

1927 - hegyi túra

1929 - osztrák társasbusz

1931 - párizsi gyarmati kiállitáson

1933 - Tanger

1934 - indulás előtt a kamion

1935 - teherhordók Afrikában

1935 - szekérúton

1935 - váróterem előtt

1938 - motoros különitmény

1938 - Nyugati Pályaudvar csarnokában

1947 - Csesznek vára

1952 - defekt

1954 - Balatonon

1955 - Mávautó különjárat

1956 - vasúton

1961 - a nászút kezdete

1964 - érkezés Ada-Kaleh szigetére

1966 - beszállás előtt (NyPu)

1970 - podgyászok (NyPu)

1970 - utazási irodák

1970 - úton

1988 - menetrend

1989 - szabad szélben

BURA LÁSZLÓ: Csángóföldi élményeim 1953-ban (2)

Ádám Gyula: Csángó vacsora
Bogdánfalvára ugyanabban az évben (novemberben) még egyszer visszatértem. Faragó József professzor úr kezdeményezésére ugyanis oda kellett utaznom Antal György Ávereszku mesemondóhoz, s el kellett őt hívnom (és vinnem) Kolozsvárra teljes mesekincsének lejegyzése céljából. Ez alkalommal Bogdánfalván szemtanúja lehettem egy népi orvoslásnak. Reggel érkeztem meg a faluba, s egyenesen Antal György Ávereszku lakására mentem. Elmondtam, hogy miért jöttem, s megbeszéltük, hogy délben indulunk Bákóba, hogy a délután induló gyorsvonatot elérjük. A hosszú utazás Kolozsvártól Bákóig, majd reggel tovább Bogdánfalváig elfárasztott, s megegyeztünk, hogy én alszom egy kicsit, s ő majd felkölt.
Fekhelye a nem túl nagy, keskeny alakú konyhájában, az ablak felé eső, ahhoz közeli végében volt. A fekhelyről egyenesen ráláthattam a konyhának az ajtó felőli végében levő vas tűzhelyre. Hűvös volt, ezért Antal György Ávereszku megrakta fával és tüzet gyújtott. Csend volt, a hosszú úttól elfáradtam, mindjárt elaludtam. Lehet azonban, hogy a szokatlan helyzetben, vagy még elalvásom kezdeti állapotában az érzékszerveim még észleltek/érzékeltek valamilyen mozgást/neszt, mert kinyitottam a szemem. És megláttam a mesemondót, Antal György Ávereszkut, amint a tűzhelyből parazsat vett ki, egy csuporba tette, miközben valamiket mondogatott (szavait nem értettem), majd a vízzel meghintette a mellette levő, anyja ölében levő gyermeket. Úgy rémlett, hogy meg is itatta. Az elvégzett műveletek közben egyre mondogatta a varázsigéit.

Azonnal felfogtam: itt valamilyen ráolvasás folyik. A ráolvasó közben oda-oda nézett rám is, vajon nem ébredek-e (ébredtem-e) föl. Láttam rajta, észrevette, hogy kinyitottam a szemem. Gyorsan le is hunytam ezért, hogy a gyógyító műveletét ne zavarjam.

Amikor az anya gyermekével távozott, még csak tetettem az alvást, de hamarosan ténylegesen is elaludtam. A mesemondó, Antal György Ávereszku délben, a megegyezett időben felköltött és gyalogosan elindultunk a hat kilométernyire fekvő bákói állomás felé. Elindulásunk előtt ő tért a tárgyra: észrevette, hogy láttam a ráolvasást. Elmondta, hogy őt a falubeliek gyógyító erejűnek tartják, aki az ősöktől örökölt gyógyítási módokkal segíteni tud a betegek, elsősorban gyermekek gyógyításában. (A ráolvasás jelenete felkészületlenül ért, s mivel a ráolvasások és a népi gyógyászat kérdéseiben teljesen tájékozatlan voltam, úgy ítéltem, jobb, ha semmit sem mondok.)

Az egyetemen a Magyar Nyelvészeti Tanszék tőszomszédságában volt a filológia kar könyvtára és olvasóterme, ebben állítottuk fel a Folklór Intézet magnetofonját. A bogdánfalvi csángó mesemondó, Antal György Ávereszku két egész napon át itt mondta a meséit. 
Az első nap reggelén, a munka megkezdése előtt kissé meg volt lepődve, a körülötte forgolódókról azt hitte, hogy orvosok. Ezek mind doktorok? - kérdezte tőlem. A nyelvészeti tanszék tagjai ugyanis (férfiak, nők) valamennyien fehér munkaköpenyben dolgoztak. A magyarázatom - ruházatukat védik a portól, bepiszkolódástól - megnyugtatta és a továbbiakban már ugyanolyan közvetlenül viselkedett, mint falujában, s néhány hallgatója felé fordulva teljes beleéléssel mondta és mondta az eszébe jutó meséket.

Negyedéves hallgatóként október l-jétől a Magyar Nyelvészeti Tanszék tagja voltam, hivatalosan kinevezett gyakornok. A tanév befejezése, illetőleg az államvizsga után főgyakornok. 1954 őszétől a tanszék tudományos kutatói tervének hivatalosan részét képezte a csángók nyelvjárásával foglalkozó tanulmányok megírása és a Román Tudományos Akadémia gondozásában kiadásra tervezett kötetben való közlése. ( A hivatalos politika irányváltása folytán a tervezett kötet kiadása elmaradt, a kötet számára megírt tanulmányok nem jelentek meg.) Ugyanakkor a tanszék tudományos terve keretében megkezdtük A moldvai csángó nyelvjárás atlasza előkészítő munkálatait, a kérdőívek segítségével gyűjtött nyelvjárási anyag cédulázását, rendszerezését. Halaszthatatlan és fontos feladatnak tekintettük a hazájuktól sok évszázada elszakadt moldvai magyarság ritka összetartással kialakított közösségei évszázadokon át megőrzött és beszélt nyelvének és folklórjának tanulmányozását, feltárását, minél teljesebb mértékű rögzítését, mert a több évszázada más nyelvet beszélő környezetben élő közösségekre a 20. század politikai változásai és a gazdasági-társadalmi fejlődés kényszerítő (s azóta folyamatosan ható) körülményei nagyon jelentős hatást fognak gyakorolni, a csángó nyelvjárást beszélők többségét egyre erőteljesebben a nyelvváltás irányába fogják befolyásolni. Meglátásunkat az azóta eltelt hat évtized igazolta.

Az ötvenes évek közepén közbejött események (és következményeik) engem gyakorlatilag elszakítottak a csángó nyelvjárás további kutatásától, gyűjtéseimet azonban a nyolcvanas években sikerült Magyarországon megjelentetnem. 1991-ben pedig annak is örülhettem, hogy a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai sorozat 193. számaként, a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában végre Budapesten megjelenhetett a kolozsvári nyelvészek Moldvában végzett kutató munkájának eredménye, A moldvai csángó nyelvjárás atlasza. [A moldvai csángó nyelvjárás atlasza I-II. (szerkesztői: Gálffy Mózes, Márton Gyula és Szabó T. Attila) - csak 1991-ben jelenhetett meg Budapesten, a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai sorozat 193. számú kiadványaként, előkészítői Murádin László és Péntek János.]

A moldvai csángók életének alakulását, eseményeit, a velük foglalkozó kutatók - (elsősorban) néprajzosok, szociológusok - tudományos munkásságát, nyomtatásban megjelent munkáit Kolozsvártól távol kerülve sem szűntem meg figyelemmel követni, mert az a véleményem, hogy e népcsoport sorsa figyelmeztető és/vagy cselekvésre ösztönző tanulságokkal szolgálhat/szolgál a nemzet egésze számára.

Forrás: Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Szerkesztette: Jakab Albert Zsolt–Kinda István. Kriza Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015. 125-132. l.

2016. november 18., péntek

BURA LÁSZLÓ: Csángóföldi élményeim 1953-ban (1)

Csángó települések Moldvában
Az egyetem harmadik évének befejezését követő nyári szünidő közepén levelezőlapon értesített Gálffy Mózes, a Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti tanszékének professzora, hogy augusztusban a nyelvészeti tanszék tagjai és a Folklór Intézet munkatársai kéthetes gyűjtő-kutató tanulmányútra mennek Moldvába a csángók nyelvének és folklórjának tanulmányozására. A munkában való részvételre néhány hallgatót is kiválasztottak, köztük engem. Közölte az időpontot, mikor kell Kolozsváron lennem, hogy onnét vele Csángóföldre utazzam.

A tervezett kutatás részleteiről hosszú ideig tartó utazásunk (gyorsvonattal utaztunk a Kolozsvár-Vatra Dornei-Bákó útvonalon, ez akkor húsz óránál többet igényelt) közben szereztem tudomást. Megtudtam, hogy a Magyar Nyelvészeti Tanszék tagjai – Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Vámszer Márta – már 1949 óta kutatják tervszerűen a moldvai csángó nyelvjárást, hogy felmérjék a csángó nyelvjárás állapotát mind a 92 csángók lakta faluban, amelyben még magyarul beszélnek. Két kérdőívvel dolgoznak, az ún. nagy kérdőívvel, amely több mint 2200 alapkérdést tartalmaz, s gyakorlatilag mintegy három és félezer nyelvi adatot rögzít, és a kis kérdőívvel, amely „csak” mintegy ezernégyszáz szóföldrajzi, hangtani és alaktani vonatkozású kérdést tesz fel. A távlati terv, a moldvai csángó nyelvatlasz elkészítése céljából a nagy kérdőívet 9, a kis kérdőívet 43 faluban akarják kikérdezni, oly módon, hogy a moldvai csángó nyelvjárás tervezett tájnyelvi atlasza kutatópontjai tükrözzék mind az úgynevezett északi, mind a déli, mind a székelyes csángó nyelvjárást beszélő falvak nyelvi állapotát.

Az 1953. év nyarára tervezett kutatások ugyanakkor egy, a Román Tudományos Akadémia keretében készült terv része lesz, azt tervezik ugyanis, hogy román és magyar kutatók közreműködésével elkészítenek egy, a moldvai csángók nyelvét, művelődését, szokásait és hagyományait együttesen átfogó tanulmánykötetet. A magyar nyelvészek most e célból ellenőrzik és egészítik ki korábbi gyűjtéseiket, s velük párhuzamosan a Kolozsvári Folklór Intézet kutatói is. Évfolyamunkról négyünket hívtak meg és vontak be a kutató munkába, Mitruly Miklóst, Szabó Gyulát, Murádin Lászlót és engem. A nyelvész professzorokat, Márton Gyulát, Gálffy Mózest, Vámszer Mártát, valamint a folklorista Faragó Józsefet kellett kísérnünk, s tőlük a gyűjtőmunka technikáját a gyakorlatban is megtanulnunk.

Minden nyelvész és folklorista más-más kutatóponton, a számára kijelölt faluban kezdte meg a gyűjtőmunkát (Jagamas János népzenekutató egyetemi hallgató kísérő nélkül járta a csángó falvakat). Évfolyamtársaim közül Mitruly Miklós és Szabó Gyula többnyire Faragó József professzor (akkor már áthelyezték a Folklór Intézetbe) kísérői és segédei voltak. A folkloristák magnetofonnal gyűjtöttek. A tekintélyes méretű korabeli magnetofont a Folklór Intézet operátor munkatársa kezelte. Az egyetemisták segítsége sokszor jött jól a két keréken guruló talicskaszerű járműre szerelt magnetofon szállításában, működtetésében is.
Murádin László (emlékezetem szerint) a kutatómunkát a nyelvész Vámszer Márta mellett végezte. Gálffy Mózestől azt is megtudtam, hogy a kutatómunka folyamán egy-egy előre meghatározott kutatóponton és időpontban valamennyien találkozni fogunk, mégpedig a déli csángó falvak közül Bogdánfalván (Valea Seaca, Bákó m.), az északiak közül pedig Szabófalván (Sabaoani, Roman m.)
Reggel érkeztünk Bákóba, a megye közigazgatási székhelyére, ahol első utunk a megyei néptanácshoz vezetett. Jelentkeztünk az arra illetékes osztályon (Gálffy professzor vezetett, intézkedett), és közöltük, hogy hol és meddig fogunk gyűjteni. (Tudtak a tervezett kutató-gyűjtő munkáról, a kutatók közül többen - magyarok és románok - már előttünk megérkeztek.) Bákóból való tovább indulásunk előtt még meglátogattuk és megnéztük a magyar tannyelvű tanítóképzőt.

Feladataimat Gálffy Mózes professzor úr jelölte ki. Magától értetődően a legelső az volt, hogy nagyon füleljek, nagyon figyeljem az élő beszédet, amelyben a köznyelvünktől eltérő jelenségek sokaságát fogom észlelni. A magánhangzók képzésében például sokféle, a ma beszélt köznyelvben megszokottól eltérő képzésű ~ ejtésű változatot fogok hallani, aztán tájszavak és jövevényszavak sokaságát stb. A csángó nyelvjárással általában való ismerkedésem mellett konkrét kutatófeladatot is kaptam. Bogdánfalván kellett tanulmányoznom az ún. a-zás (vagyis az o < a hangváltozás) jelenségét, ugyanakkor össze kellett gyűjtenem a falu személynévanyagát. (A két feladat megoldása céljából ezért Gálffy Mózes professzor más kutatópontokra való távozását követően tíz napot egyedül kellett Bogdánfalván töltenem.)

Gálffy Mózes professzor úrral a falu közepén, a Fő utcán szálltunk meg egy Erdei nevű családnál. A ház első szobájában szállásoltak el. A csángó házakban hagyományosan az első szobában tartották a család sok-sok szép csángó szőttesét is. Az utca a falu közepén folyó patak két oldalára épült. Erdeiék háza közelében kis fahíd ívelt át a patakon, ezen átkelve juthattunk el a patak túlsó oldalán épült, gyakorlatilag szemben levőnek tekinthető házakhoz.

A gyűjtőútra konzerveket vittünk magunkkal és úgy terveztük, hogy a faluban naponta friss tejet vásárolunk. Házigazdánknak azonban nem volt tehene, a tejet ő is vásárolta, mégpedig az utca túloldalán majdnem szemben levő házban lakó gazdától. Kérésünkre megbeszélte a gazdával, hogy ottlétünk folyamán minden este mi is kapunk tőle egy korsó friss tejet. Házigazdánk készségesen felajánlotta, hogy amikor este átmegy a tejért, a magáéval együtt a mienket is elhozza.
Az idő minél eredményesebb kihasználása céljából már az első délutánt a faluval való ismerkedésre és adatközlőkkel való találkozásra kívántuk fordítani. A gazda közölte: ha elmegyünk a lakásunkból (a házból), az ajtó elé tegyük keresztbe a seprűt. Ez azt jelenti, hogy senki sincs otthon. Egészen biztos, hogy senki nem lép be a házba, ez törvény, ősi szokás. Ez szavatolja ruháink és minden hozzánk tartozó tárgy legteljesebb biztonságát. Valahányszor kiléptünk tehát a házból és a faluba mentünk, a seprűt keresztbe tettük az ajtó előtt. A törvényerejű szokást a falu minden lakosa természetesnek és kötelezőnek tartotta, mindenki tiszteletben tartotta.
A faluval és lakosaival való ismerkedésünk folyamán kivétel nélkül közvetlen viselkedésű, nagyon barátságos, kérdéseinkre készségesen válaszoló csángó emberekkel találkoztunk. Munkára ösztönző élményt jelentett.

Az Erdei család egész házában példás tisztaság volt, a konyhában is, házigazdánk azonban úgy gondolta, hogy minket vacsorakor is az első szoba illet meg, tehát ott kellett vacsoráznunk. Meghozta a korsó frissen fejt tejet is. Rögtön töltöttünk is a csuprainkba. Gálffy professzor úr kóstolta meg előbb. Úgy látszik, állapította meg, hogy a csészémet vagy a korsót nem mosták ki, a tej sós. Az enyém is sós, állapítottam meg, amikor megkóstoltam az én csupromba töltött tejet. Arra gondoltunk, hogy a korsóban korábban sót tárolhattak, de utána nem mosták ki. Másnap este, azzal az indokkal, hogy látni akarjuk, hogyan fejik a tehenet, Gálffy professzor úrral együtt mi mentünk át a tejért. Előzően jól kimostuk a cserépkorsót, amit magunkkal vittünk. Megfejték a tehenet, közben jól elbeszélgettünk a tehenet fejő gazdasszonnyal, s a gazdával, aki odajött a távolról érkezett vendégeket köszönteni, s velük elbeszélgetni.
A frissen fejt tejjel megtöltötték a korsónkat, amikor azonban indulni akartunk, megállítottak, várjunk, mert a tejet meg is kell sózni. Köszönjük, mondtuk, mi sótlanul szeretjük. De hát akkor nem mehetünk át vele a patakon, mondták, mert aki frissen fejt tejet sótlanul visz át a patakon, azt baj érheti, éri. Sorolni kezdték, milyen bajoknak lehetünk, leszünk kitéve. Mi azonban vállaltuk a fenyegetettséget, ezért végül aggódásuktól kísérve, nagy nehezen hazaengedtek.

Vasárnap házigazdánk meghívott bennünket ebédre. A leves után puliszka következett, hússal, savanyú káposztával. Amint megtudtuk, kenyeret csak nagy ünnepek alkalmával sütnek, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, s ilyen jeles alkalom még a családban a fiatalok lakodalma. Máskor mindig puliszkát esznek savanyú káposztával. Házigazdánk, amint mondta, a maga és felesége részére minden évben két hordóval tesz el. A puliszka mellé füstölt húst is kaptunk.
Igy ritkán fogyasztják, tudtuk meg, ez most ritka alkalom. Máskor általában a puliszkát - ízesítése céljából - csak „mártogatni" szokták. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy az asztal fölött csüngő lámapartóra akasztott füstölt húshoz nyomkodják. Most vágtak az ott csüngő füstölt húsból és a tányérunkra tették.

A kutatócsoportok első találkozópontjául kijelölt falu a déli csángó falvak közt fekvését tekintve központi helyen található Bogdánfalva volt. A találkozásra kijelölt napon - vasárnapra esett - mindegyik nyelvész és folklorista kutató megérkezett Bogdánfalvára. Mivel a falut a folklórgyűjtők paradicsomának is tekintették, úgy tervezték, hogy Faragó József professzor úr, Szabó Gyula és Mitruly Miklós is több napot töltenek a faluban.
Megérkezett a csángó népzenét kutató Jagamas János is, s mint a többiek, ő is legelőször (korábbi ismeretségei felújításával) szállása elrendezését intézte. Faragó József, tudván, hogy Jagamas János már megérkezett, mielőbb találkozni akart vele.
Mi, a négy egyetemi hallgató elindultunk a megkeresésére. Sikerült a nyomára bukkannunk, megtudtuk, hogy régi ismerősei hívták meg ebédre. Megérdeklődtük, melyik házban laknak az ismerősei. Amikor odaértünk - mi, a négy egyetemista - s beléptünk a házba, a család az asztal körül állt és az evés előtti imáját mondta. Köztük állt Jagamas János is, s természetesen ő is összetette a kezét. Szép nagy fekete szakálla volt, ugyanis Kolozsvárról távozása óta a csángóföldön töltött három hét alatt nem borotválkozott.
Szabó Gyula szólította meg: Jagamas páter, nagyon kerestük, Faragó páter akar magával találkozni. Külsőre tényleg úgy nézett ki, mint egy szakállas keleti szertartású szerzetes. Szabó Gyula tréfája tovább gyűrűzött, s a Jagamas páter megszólítás után egy-kettőre megszületett és el-elhangzott a Faragó páter, s természetesen Szabó páter stb. megszólítás.

A Bogdánfalván töltött tíz nap délelőttjeinek egy részét az iskolában töltöttem. A faluban csak magyar nyelven tanítottak, a hat tanítónő Erdély különböző tájairól érkezett. Csángókból még nem nevelődtek, nevelődhettek magyar tanítók, tanítónők, ezt azonban hamarosan pótolja majd - Bákóban hivatalosan ekkor még ezt mondták - a pedagógus utánpótlás nevelése céljából létesített bakói magyar tanítóképző. [A magyar tannyelvű csángó elemi iskolákat (s természetesen a szükségtelenné vált bakói magyar tanítóképzőt) a román politika történelmi vívmányaként „a nép kérésére" 1954 márciusában bezárták.]

Bogdánfalván minden csángó családban kizárólagosan csak magyarul beszéltek, a gyermekek szüleiktől (és nagyszüleiktől) anyanyelvükön hallgatták s zárták magukba az ősöktől átöröklődött meséket, dalokat. A tanítónők oktató-nevelő munkáját így nagyon megkönnyítette az, hogy a családokban anyanyelvükön nevelődött gyermekekkel kellett foglalkozniuk, az anyák, valamint a nagyszülők a családban kizárólagosan magyarul beszéltek. Bogdánfalván az ő nyelvhasználatukba viszonylag kevés, a férfiak által katonai szolgálatuk, vagy másutt végzett munkájuk idején megismert és átvett román kölcsönszó került be.

A fentebb említettekből következően az Erdélyből származó tanítónőknek lényegében hasonló gyermekanyaggal kellett foglalkozniuk, mint Erdélyben, viszont nekik kellett megtanulniuk sok olyan tájszót és a régi magyar nyelvből öröklődött szót, amelyet otthonról ők nem ismerhettek.
Minden osztályban több órát töltöttem, figyeltem, jegyeztem. A jelenlétem egyáltalán nem zavarta a tanulókat, ők csak a tanítónőre figyeltek. Egyszerűen, természetesen, figyelmeztetés vagy fegyelmezés nélkül.

Bogdánfalván a férfiakkal beszélgetve azt tapasztaltam, hogy a faluból hosszabb ideig, akár két-három évig is távol levő, idegen nyelvi környezetben megfordult férfiak - ez természetesen az 1950-es évek előtti korszakra vonatkozik - Bogdánfalvára hazakerülve teljesen visszazökkentek szülőfalujuk közösségébe, életmódjába. Nyelvhasználatukban az idegen nyelvi hatásnak kevés, némely esetben semmi nyoma sem maradt. Példa volt erre a falu egyik legtermékenyebb mesemondója. (Antal György Ávereszku bogdánfalvi mesemondó két évig volt a román Averescu tábornok tisztiszolgája, ezért kapta ezt a megkülönböztető nevet. A kizárólagosan román környezetben töltött kétévnyi időnek nyelvhasználatában semmilyen nyoma nem maradt.)

A bogdánfalví találkozás után a gyűjtők ismét szétszéledtek, mindenki tovább ment a számára kijelölt kutatópontra, engem viszont kijelölt feladatom még több napra Bogdánfalvához kötött. A velem nagyon közlékeny falubeliektől aztán így értesülhettem, hogy hatósági emberek (a Securitate) arról érdeklődnek, milyen páterek jártak/járnak itt a faluban a csángók között. Nagyon érdekelte őket, hogy vajon hoztak-e a csángóknak (magyar nyelvű) imakönyveket. Valószínűleg a néptanács titkárával is értekezhettek, mert ő elmondta az egyik tanítónőnek, hogy a faluból távozásomkor addig nem írja alá a „delegációmat" (természetesen volt ilyen az egyetemtől), amíg meg nem mutatom neki a füzeteimet, lássa, mit is jegyeztem azokba. A tanítónő természetesen már másnap elmondta nekem.

A Bolyai Tudományegyetemen az ötvenes évek elején oktatott osztályharcos szellemből, illetőleg az 1953-ban hivatalosan hangoztatott politikai szövegekből nyilvánvalóan még nem lehetett következtetni a román nemzetiségi politikának a háttérben már tervszerűen alakított-irányított lépéseire, másrészt (mi, fiatal egyetemisták) ténylegesen nem ismerhettük az illetékes (politikai) rendőri intézmények működési módját sem. Nyilvánvalóan nem tudtam azt sem eldönteni, milyen indítékok működnek a közigazgatásban dolgozó néptanácsi titkárnak a magatartása mögött. Elmentem a falu rendőrőrsére és elbeszélgettem az őrsparancsnokkal (mint kiderült, nagyváradi volt). Elmondtam, milyen kiküldetési iratokkal felszerelten és miért vagyunk itt, mit csinálunk. Nyomatékul közöltem azt is, hogy én az egyetem filológiai kara IMSz bizottságának tagja vagyok.
Itt van három, számozott lapu füzetem, mondtam, írjon a végére egy láttamozást: ennyi számozott lapot tartalmaz, aláírás, pecsét, s ezzel az egyetemen igazolhatom, hogy itt ezt gyűjtöttem. Ugyanis - elmondtam - tudomásomra jutott a titkár (fentebb említett) kijelentése, márpedig én - közöltem - a füzeteket neki nem mutatom meg. Az őrsparancsnok véleménye az volt, hogy ne vegyem a szívemre, nem érdemes.

Bogdánfalváról eljövetelem előtt viszont elmentem a községházára udvariasan „elköszönni”. Éppen tanácsülés vagy valamilyen megbeszélés volt, úgy emlékszem, vagy nyolcan ültek a titkárral szembeni lócákon. Leültem a teremben egy hátsó lócára, s megvártam, amíg a titkár befejezte velük a tanácskozást, akkor odamentem elköszönni. A jelen levő tanácsosok előtt közöltem: távozom a faluból, ezért jöttem elköszönni. Hallottam a kijelentéséről, mondtam, de nem kell a delegációmat aláírnia. Gyűjtésemmel voltam a milícián, s kértem az őrs vezetőjét, hogy láttamozza. Amikor az egyetemen beszámolok a faluban végzett munkámról, természetesen nem fogom eltitkolni a mellékesen szerzett értesüléseimet például arról, hogyan „hasznosítja" a fakitermelők munkáját, konkrétan milyen módon kobozza el a gazdáktól az általuk engedéllyel kitermelt fát. A titkár „elvtárs” természetesen azonnal és készségesen aláírásával akarta igazolni ott-tartózkodásomat és távozásom időpontját. Megkíméltem tőle. (Láttam a falubeliek arcán, hogy a hatalom helyi képviselőjével való szembefordulás számukra szokatlan megnyilvánulás, meglepődhettek szókimondó merészségemen. Valamilyen pozitív töltésű érzelmek, gondolatok játszódhattak le bennük, ez tükröződött az arcukon, amikor kivétel nélkül mindegyikük odajött hozzám és nagyon szívélyesen elköszönt.

(Befejezése következik)


Forrás: Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Szerkesztette: Jakab Albert Zsolt–Kinda István. Kriza Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015. 125-132. l.