2020. március 14., szombat

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába 29 - az útinapló vége)

175. nap – február 22. 

Északnak tartok, Dzsammu régió azonos nevű fővárosa felé. Indiának van hangulata, s folyamatosan meglepetéseket tartogat. Megtörténhet, mint velem Amritszárban, hogy megy az ember egy belvárosi sikátorban, s adott pillanatban észreveszi, hogy egy elefánt cammog előtte. Az elefánt a tigrissel egyetemben India emblematikus állata, de a városokban ritkán találkozni vele, nekem ez volt a második, az elsőt Csándigárban láttam, fotózkodni lehetett vele. 
Indiában a társadalmi együttélés szabályai sok tekintetben jelentősen eltérnek a nyugatitól, az európai értelemben vett illem, udvariasság itt csökevényes formában van jelen. A napokban, miközben egy teázóban arra vártam, hogy elkészüljön az italom, az asztalomhoz telepedett egy finom anyagból készült szárit viselő, ápolt kinézetű ötvenes hölgy. Annyit se mondott, fakalap, ahogy a kicsit később érkező két fiatalabb családtagja sem. Nálunk ez kőbunkó viselkedésnek minősülne, Indiában azonban nem számít illetlenségnek, valószínűleg azért, mert náluk jóval szűkebb az emberek intim szférája, mint Nyugaton. Indiában azon sem kell csodálkozni, hogy miközben bankautomatából pénzt vesz fel az ember, a biztonsági őr vagy a sorára váró ügyfél kb. fél méterről, olyan érdeklődéssel figyeli, mit csinál, mintha még sosem látott volna hasonlót. Annak is többször voltam szemtanúja, hogy egy szupermarket pénztáránál a vásárló nem maga üti be a bankkártyája kódját, hanem fennhangon bediktálja a kasszásnak. Szállodában az indiaiak többsége úgy viselkedik, minta otthon volna: az ajtókat nyitva hagyják, nagy szájjal traccsolnak, átkiabálnak a szomszéd szobába a rokonoknak, barátoknak, a gyerekek visongva rohangálnak a folyosón. Eddig négyszer tapasztaltam ezt meg, legkésőbb éjfél előtt fél órával mindig elcsendesedtek. 
A közúti közlekedés elképesztő, az indiaihoz képest a dél-olasz vezetési stílus szabálykövetés a felsőfokon. Mikor egy-egy forgalmas városi kereszteződésen haladok át, az a benyomásom, mintha kiengedték volna az összes itteni pszichiátriai zárt osztály minden páciensét, autót vagy motorkerékpárt tettek volna a fenekük alá, az ápolók pedig a lelkükre kötötték, folyamatosan dudáljanak, mert ha nem, visszaviszik őket. A legtöbb teherautó és furgon hátuljára öles betűkkel van kiírva, „Blow Horn”, vagyis Dudálj!, s minden járművezető tartja is magát ehhez, tülkölnek, ha kell, ha nem, mintha az életük függne tőle. 
Nem tudom mennyire kedvelt utazási célországuk India a neonáciknak, de ha az volna, lehet, élveznék az ittlétet. Nem mintha a helyiek tipikus árják lennének, nagyon nem azok, hanem azért, mert lépten-nyomon horogkereszteket látni. Horogkeresztet festenek a házak bejárata mellé, a robogó szélvédőjére, a templomokra, de még a csándigári Le Corbusier épületegyüttesnek is része egy méretes horogkereszt. Természetesen mindennek semmi köze a nemzetszocializmushoz, a horogkereszt ősi hindu szimbólum, amit használ az erőszak minden formáját elutasító dzsainizmus is, a szerencse, a bőség jelének tartják.
Határozottan az a benyomásom, a termelékenységi mutatók tekintetében India nem tartozik a világ élvonalába. Sok építkezés mellett elhaladtam, egyet sem láttam, ahol talicskát használtak volna, nem tudom, ismerik-e egyáltalán. A homokot, kavicsot, cementet, földet egy lapos kosárba töltik, azt pedig a fejükön szállítják el a munkaterület megfelelő pontjára. Láttam egy munkást, aki kézben, négyesével hordta a téglát. Talicskázással szerintem minimum háromszoros volna a munkavégzés hatékonysága, igaz, ahhoz le kellene mondani egy hagyományról. Márpedig az indiaiak hagyománytisztelő emberek. 

176. nap - február 23. 

Dzsammu városában vagyok, Dzsammu és Kasmír állam félmillió lakosú téli fővárosában. Ez a táj lényegesen zöldebb, fásabb, mint a vidékek, ahol korábban haladtam. Tisztább is, aminek a fő oka az alacsonyabb népsűrűség lehet. Itt már a nagyobb vízfolyások folyónak tűnnek a víztisztaság alapján, nem pedig csatornának, mint oly sok, Pandzsáb és Hariána államokban. Hosszú hónapok óta tart a száraz évszak, a legtöbb folyó vízhozama minimális, alig csordogál egy kis víz bennük, sok meder pedig teljesen száraz. 
Nem csak a természeti táj más errefelé. Egyre kevesebb a színes turbános férfi, s megritkultak a fehér kupolás szikh templomok is, ellenben egyre több a cifra hindu szentély. Dzsammuban már elég sok muszlimot is lehet látni, bár itt még a hinduk vannak elsöprő többségben. A nyelv is más, a többség a dogrit beszéli.

Pár nappal korábban, Kátuában mondta valaki, hogy Kasmírban látok majd európai kinézetű nőket, s értelemszerűen férfiakat is, tettem hozzá magamban. Ha az európai jelleg alatt a bőrszínt értjük, igaza volt. Mostanáig egyetlen fehér bőrű indiaival találkoztam, de ő egyértelműen albínó volt. Dzsammuban jópár kifejezetten fehér bőrű nőre figyeltem fel, öltözetük alapján a többség muszlimnak tűnt, volt olyan is, akin határozottan látszottak a mongoloid vonások. Furcsamód, fehér bőrű férfit alig egyet-kettőt láttam. Észak-nyugat India általam eddig bejárt vidékein az emberek bőrszíne a barna legkülönfélébb árnyalatainak széles skáláján mozog, attól kezdve, amit Európában kreolnak nevezünk, az egészen sötét barnáig. Dél-Indiában a helyiek mind sötét bőrszínűek, mondta egy Delhi-i ismerősöm, ezért kisebbrendűségi komplexusuk van a világosabb északiakkal szemben, azt gondolván, hogy azok lenézik őket, pedig ez nem igaz. Nagyon szép volna, ha így lenne, de vannak kétségeim. 
Bár van indiai telefonkártyám, mióta átléptem Dzsammu és Kasmír határát megnehezült a kommunikáció. Nemzetbiztonsági okokból az indiai kormány helyi szinten korlátozza az internethasználatot, kizárólag wifi van, szélessávú internet pedig csak bankokban. Telefonálni kizárólag előfizetéses kártyával lehet, nekem pedig feltöltőkártyám van. Benzinkutaknál és éttermekben általában nincs wifi, ezért, ha kommunikálni akarok a külvilággal, olyan helyen kell megszállnom, amely internet hozzáférést biztosít, ezek pedig a drágább szállodák. Akadnak viszonylag olcsó hotelek is, ahol van wifi, de lehet, hogy annak a sebessége a 90-es évek szintjét idézi, illetve, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem működik, mindkét változatot megtapasztaltam.


178. nap – február 25. 

Tegnap gyalogoltam még egy kicsit észak felé, aztán visszamentem Dzsammuba, ma korán reggel pedig gépkocsival útra keltem Srinagár felé. Srinagár a muszlimok lakta Kasmíri-völgyben fekszik, amely nem számít biztonságos területnek, az itteni, angol nyelvű lapok rendszeresen beszámolnak az indiai fegyveres erők és az Indiától való elszakadásért küzdő iszlamista militánsok közötti összecsapásokról. Ezekre a fegyveres incidensekre általában a hegyes határvidéken kerül sor. Srinagár és az azt Dzsammuval összekötő műút nem veszélyes övezet, de én óvatos duhaj vagyok, felesleges veszélyeknek nem teszem ki magam. 
Mostanáig kizárólag síkvidéki városokban fordultam meg Indiában, Dzsammu azonban dombos, ami izgalmassá teszi. Széles, jelenleg nagyrészt száraz folyóágy vágja ketté, mely fölött, egy dombtetőn vár áll. A lapos tetős, domboldalakra kapaszkodó házak alkotta negyedek kellő távolságból szemlélve festői, romantikus jellegűek, némileg a mediterrán világra emlékeztetnek. Közelről szemlélve már nyoma sincs bármiféle festői hangulatnak, az igénytelen, jellegtelen és elhanyagolt lakóépületek tömkelege sivár és helyenként bűzös sikátorokká áll össze. 
Műemlékvédelmi szakembereknek nagyon tanulságos lehet egy indiai körutazás, lelkialkatuktól függően nagyon jól szórakoznának vagy rengeteget szörnyülködnének, ám az biztos, hogy utána más szemmel látnák a hazai műemlékvédelem állapotát. 
A Tawi folyó fölé magasodó Bahu erőd több száz éves, s kifejezetten jó állapotban van, jelenleg egy hindu templomnak ad otthont. A dzsammuiak azonban vélhetően nem érezték elégséges látványosságnak a várat, ezért építettek mellé egy hatalmas, kettőbe vágott halat, aminek a belsejében, s részben a föld alatt egy akvárium van. A pikkelyes monstrummal egyetemben a várnak most már van egy hangsúlyos vidámpark jellege, az összhatás nem is annyira giccses, mint inkább röhejes. (El tudom képzelni, hogy ha Segesvár indiai fennhatóság alatt állna, akkor az óvárosba, a városkapu melletti térre állítottak volna egy hatméteres, színes, két, nagy metszőfogas Drakula szobrot.) 
A várral szembeni dombtetőn áll az Amar Mahal nevő palota, amely a helyi maharadzsák rezidenciája volt, ahol épp folyamatban van a födémcsere. A műemléképületre vörös bádoglemezt raknak, gondolom azért, mert az volt a legolcsóbb tetőfedő anyag, olyan primitív módon erősítve fel, hogy egy magánház igényes tulajdonosa biztos elzavarná a mestereket. A palota folyó felőli homlokzatán kábelágyak és elég vastag csövek futnak, s az indiai műemlékvédelmi hatóság abban sem látott semmi kivetnivalót, hogy néhány légkondicionálót helyezzenek el rajta. 
Nem messze tőle pazar palota, a Mubarak Mandi. Pontosabban, pazar legutóbb úgy harmincöt-negyven éve lehetett, jelenleg egy része már omladozik. A pozitívum az, hogy fel van állványozva, igaz, egy fia munkást nem láttam a környéken. Erre lehet azt mondani, hogy India szegény ország, nem tud műemlékvédelemre költeni, azonban a kép ennél összetettebb. Indiának saját űrprogramja van, ami nélkül sok, lényegesen fejlettebb állam nagyon jól megvan, arról nem is beszélve, hogy atomfegyverek gyártására is volt, van pénzügyi fedezete. Jelen esetben talán értelmesebb dolog lett volna, ha a halra költött pénzt a két palota tisztességes restaurálására fordítják. 
Tegnap hivatalos látogatásra Indiába érkezett az amerikai elnök, ami miatt Dzsammu utcáin legalább háromszor annyi volt a fegyveres, mint egy nappal korábban. A sajtó sokat cikkezett arról, Ahmedabad városában a hatóságok több száz méter hosszú falat építtettek, hogy eltakarják Trump elől a város egyik nyomornegyedét. Annak alapján, amit eddig láttam Indiából, ha az ország minden nyomorát el szeretnék rejteni a világ elől, ahhoz két kínai nagy fal sem lenne elég. 

181. nap – február 28. 

Dzsammuból szárazföldön eljutni Srinagárba kihívás, akkor is, ha nem gyalogszerrel megy az ember. A közel 300 kilométeres utat a városi terepjáró, amelyben rajtam kívül öten utaztak, plusz a sofőr, kerek kilenc óra alatt tette meg, többször éreztem úgy, hogy sosem fogunk már megérkezni. A magas, meredek hegyoldalakon kanyargó országút kétharmada kifogástalan minőségű. Sajnos, a fennmaradó egyharmad olyan állapotban lehet, mint az utolsó angol alkirály távozásakor, ami 73 éve történt, ráadásul olyan szűk, hogy két autóbusz éppen csak elfér egymás mellett, emiatt gyakoriak a dugók. Az út nagyon látványos, azonban tériszonyosoknak nem feltétlenül ajánlott. Sajnos nekem tériszonyom van.
Új tájegységhez új vallás és új nyelv dukál Indiában, ami Kasmírra is érvényes. Már Dzsammu régió északi részén több a mecset, mint a hindu templom, az utcákon a gyakran bajusztalan, hosszú szakállas muszlim férfiak és a fejkendős nők vannak többségben. Kasmírban aztán szinte kizárólag muszlimokból áll a lakosság, a korábban itt élő kasmíri panditoknak nevezett hindu kisebbséget elüldözték az iszlamista szélsőségesek. A helyiek anyanyelve a kasmíri. Az építészeti stílus is más, a lapos tetős épületek helyett itt kizárólag sátortetős házak vannak, a hó miatt. Utam során jártam már olyan vidéken, Kurdisztánban, ahol szeparatista fegyveres szervezet harcol a kormányerők ellen, azonban Kasmírhoz képest Kelet-Törökország demilitarizált övezetnek tűnik. Egyik útitársam szerint a világon Kasmírban a legnagyobb az adott területen állomásozó fegyveres erők aránya a helyi lakossághoz képest. Nem tudom leellenőrizni ennek az állításnak a hitelességét, de elképzelhetőnek tartom, döbbenetes szintű a katonai jelenlét. A főút mentén 300-400 méterenként áll egy rohamsisakos, géppisztolyos katona, sok a megerősített megfigyelőpont, egymást érik a csapatszállító járművek. Bennünket nem állítottak meg, kizárólag annál az ellenőrzőpontnál kellett megszakítsuk az utunkat, ahol a Kasmírba érkező külföldieket veszik nyilvántartásba. A nyilvántartásba vétel kétperces, banális formalitás volt, sokkal egyszerűbb, mint a bejelentkezés a dzsammui szállásomra. Mikor ez utóbbira megérkeztem, egy 33 pontból álló formanyomtatványt kellett kitöltenem, egy nyilvántartási naplót aláírnom, s természetesen az útlevelemet is beszkennelték. Kasmír határán csak a nevemet és az útlevélszámomat írták be golyóstollal egy nagy füzetbe. Gondolom, kilépéskor is bevezetik majd az adataimat egy hasonló füzetbe, melyeket év vagy hónap végén összehasonlítanak a hatóságok, leellenőrizendő, megvan-e hiánytalanul az összes turista. 
Kőrösi Csoma Sándor 1822. április 17-én érkezett meg Srinagárba, 26 nappal  azután, hogy elindult Lahorból. Napi átlagban körülbelül 20 kilométert tett meg, ami hatalmas teljesítmény, figyelembe véve, hogy akkor már több mint két éve volt úton, közel 7 000 kilométer volt mögötte. 

183. nap – március 1. 

Kasmírt földi édenkertként szokták emlegetni, s természeti adottságai valóban csodásak. Egy magas hegyek által határolt medence, vízben bővelkedő, szélsőséges időjárástól mentes, kellemes éghajlatú vidék. Klímája hasonló Közép-Európáéhoz, négy évszak van, az India más vidékein özönvízszerű monszunból viszonylag keveset kap. Srinagárnak, a régió fővárosának első számú látványossága a Dal tó, melyen szállodaként működő lakóhajók tömkelege várja a turistákat, de a tulajdonosok szintén azokon élnek. Szállásadóm elmondása szerint az elsők a britek megrendelésére készültek, még abban az időben, amikor India a brit korona legszebb gyémántja volt. 
A lakóhajókat egy nagyon időtálló, vízben is nehezen korhadó fafajtából ácsolják. Minden lakóhajóhoz legalább egy ladik is tartozik, amivel a lakók a tavon közlekednek. A Dal tó népe mesterien forgatja az evezőt, a gyerekek öt-hat éves korukban kezdik elsajátítani a lapátolás tudományát. 
Február utolsó napjaiban a nappali hőmérséklet 18 fok körül volt, éjszaka pedig 4-5 fokra hűlt le a levegő. Decemberben és januárban ennél lényegesen hidegebb az idő, havazni is szokott, ám mindezek ellenére fűtés, India más vidékeihez hasonlóan, a köznép házaiban Kasmírban sincs. A férfiak télen egy orosznyakú, hosszú és bő, poncsószerű felsőruhát viselnek. Amikor ülnek, egy parázzsal megrakott, virágcserépszerű edényt tesznek maguk mellé, a nők a ruhájuk, a férfiak a poncsójuk alá, így melegszenek. A lakóhajók kiadó szobáiban sincs fűtés, hőmérséklete alapján az enyém leginkább egy jégveremhez hasonlított, maximum 10 fok lehetett benne. Ettől eltekintve lakóhajón sokkal hangulatosabb eltölteni pár napot, mint egy banális szárazföldi szálláson. 
A Dal tó lakóinak a ladik a közlekedési eszközük Kasmírban egyáltalán nincs internet, amivel a kormány a tartománynak Indiától való elszakadásáért harcoló iszlamista gerillák közötti kommunikációt akarja megnehezíteni. Állítólag szintén a terrorizmus elleni küzdelemnek tudható be a napi három áramszünet: egy kora délelőtt, egy délután, sötétedés után, egy pedig este. Nem tudom elképzelni, hogy ez mily módon segíti elő a terrorizmus elleni harcot, az ellenben biztos, hogy a lakosságnak sok kellemetlenséget okoz, jó módja annak, hogy olyanokkal is megutáltassák a kormányt, akik egyébként lojálisak Indiához. 
A Dal tó közelében, egy jókora domb tetején óriási alapterületű, impozáns vár magasodik. A közelmúltig látogatható volt, azonban tavaly, azt követően, hogy a delhi kormány megszüntette Dzsammu és Kasmír autonómiáját, s jelentős létszámú katonai alakulatokat vezényelt a térségbe, a hadsereg vette birtokába. Igazuk is van, várba katonák valók, nem pedig mihaszna, bámészkodó civilek. Pompás fekvésű hely Srinagár, a hangulata azonban nem tűnt barátságosnak, kifejezetten feszültként éltem meg. Hiába áll szinte minden sarkon egy katona teljes harckészültségben, egyedül egy lépést sem tettem, a házigazdám mindenhová elkísért, bár közöltem vele, hogy nem igénylem ezt a szintű törődést. Egyértelmű volt, hogy úgy gondolja, egymagamban nem lennék teljes biztonságban. Muszlim volt a szállásadóm, aki az iszlámnak egy olyan, liberális értelmezését vallja, mely a whisky többé-kevésbé rendszeres fogyasztását összeegyeztethetőnek tartja a próféta tanaival. Fifikás fickó a volt házigazdám, a whisky fogyasztását következetesen sörivásnak nevezi, utóbbi, gondolom, Allah szemében bocsánatosabb bűnnek számít.    
Az útinaplóm legutóbbi beszámolóját Srinagárban írtam, de csak azt követően tudtam közzétenni, hogy visszaértem Dzsammuba, ahol van internet, feltéve, ha nem esik az eső. Szombaton délelőtt zuhogott, ezért sem a világháló nem volt elérhető, sem a vezetékes telefonok nem működtek, de 6-7 alkalommal rövid időre az áramszolgáltatás is megszakadt. Kíváncsi vagyok, mi történik, amikor fúj a szél, feltételezem, hogy ingadozik a térerő, s a hálózati feszültség úgyszintén. 

185. nap – március 3. 

Lehben vagyok, Ladak fővárosában. Nincs hétmérföldes csizmám, hogy ilyen hamar ideértem Dzsammuból. Ladak egy magas fennsík, legalacsonyabb pontja 2500 méteren van, s két országút köti össze a külvilággal, amelyek a hóval borított hágók miatt csak májusban válnak járhatóvá. Mivel a tartomány ebben az időszakban szárazföldi úton megközelíthetetlen, Dzsammuban repülőre ültem. 
Ladak minden értelemben teljesen más világ ahhoz képest, amit eddig Indiából láttam. Leh 3500 méter magasan fekszik, körös-körül a Himalája magasodik, szinte elérhető közelségben. Az egész vidék egy száraz sivatag, fákat csak a városban látni, de mégsem sivár, a maga kopárságában is fenséges. Ezekben a napokban éjjelente mínusz 18-19 fokig süllyed a hőmérő higanyszála, de napközben is 0 C fok alatt marad. Ennek ellenére, mivel ritka a levegő, a napnak elképesztő ereje van, egy szál rövid ujjú pólóban járkálok, csak a derekam köré kötök egy pulóvert. Az itt megforduló turisták közül sokan szenvednek légszomjtól, fejfájástól, álmatlanságtól, fokozott fáradékonyságtól. Sok gyógyszertárban árulnak palackozott oxigént, a hatóságok azt ajánlják, hogy a látogatók 36 órát akklimatizációra szánjanak, kerüljenek bármiféle fizikai erőfeszítést. Eszem ágamban sem volt ehhez az intelemhez tartani magam, szerencsére nálam egyik tünet sem jelentkezett. 
Ladak kulturálisan is egyedi a szubkontinensen belül. Őslakosai tibetiek, akik a tibeti nyelv helyi dialektusát, a ladakit beszélik. Vallásukat tekintve buddhisták, a buddhizmus tibeti válfaját követik, melyet vallástörténészek régebben előszeretettel neveztek lámaizmusnak, aminek körülbelül annyi értelme van, mintha az ortodox kereszténységet egy szobatudós pópaizmusnak keresztelne el. A vallás szemmel láthatóan áthatja a ladaki kultúrát: a házakon, a hegyoldalakon imazászlókat lenget a szél, lépten-nyomon sztupáknak nevezett buddhista emlékműveket, tekintélyes méretű imamalmokat lehet látni. Ladak egészét tekintve napjainkban már a később betelepülő muszlimok vannak többségben, de Lehben a buddhisták abszolút többséget alkotnak. 
Leh messze a legkellemesebb hangulatú, legtisztább város, amit eddig Indiában láttam. Az épületei klasszissal igényesebbek, ízlésesebbek, mint más vidékek településein, az újak többsége is a hagyományos helyi stílusjegyeket viseli. Primitív lakóházak, kétes tisztaságú, szegényes öltözetű emberek itt is vannak, ellenben nincsenek putrik, nincs az a mindenhol jelenlevő, döbbenetes mélységű nyomor, ami annyira jellemző az indiai városokra. Hajléktalanok már csak az éghajlat miatt sem lehetnek, kizárt, hogy valaki az utcán túléljen egy ladaki telet. 
Kőrösi 1822 június 9-én érkezett Leh városába. Akkor még esze ágában sem volt Zanglába menni és a tibeti nyelvet tanulmányozni, továbbra is az ujgurok földjére szeretett volna eljutni, azonban az utazás észak-nyugati irányban, amerre indulni szeretett volna, nem volt biztonságos. Lehben találkozott William Moorcroft angol utazóval és felfedezővel, aki felismerte benne a lingvisztikai zsenit, és felhívta a figyelmét a tibeti nyelvre. Csoma tudományos munkásságában Moorcroft egy kulcsfigura.

186. nap – március 4.

Valószínűleg ritka az olyan hely a világban, ahol a vallásgyakorlás annyira a mindennapok része lenne, olyan mértékben a nyilvános térben, mindenki szeme láttára folyna, mint Ladakban. A Kőrösi Csoma Sándor iránt érdeklődők számára ez amiatt is érdekes lehet, mivel az erdélyi tudós maga is jó ismerője volt a tibeti buddhizmusnak, éveken át élt abban a vallási közegben, mely alig változott az azóta eltelt közel két évszázad alatt. Kőrösi írt is egy Buddha életrajzot, ez életművének valószínűleg egyetlen olyan darabja, ami napjaink átlagembere számára is érdekes lehet, megjelent a Kriterion kiadónál, s az internetről is letölthető. 

Szállásom közelében, mesterséges dombocska tetején méretes Buddha-szobor áll. Már a kora reggeli órákban megelevenedik a környéke, pár hívő a keresztény rózsafüzérre hasonlító, 108 szemből álló maláját morzsolva, mantrát mormolva járja körül, egy asszony azzal fejezi ki az odaadását, hogy újra és újra leborul az irányában. Ez utóbbi alapvető meditációs gyakorlatnak számít a tibeti buddhizmusban, amiből egy élet alatt illik minimum 111 ezret elvégeznie annak, aki komoly gyakorlónak tartja magát. A déli órákban már ötven-hatvan ember népesíti be a szobor környékét, férfiak és nők vegyesen, utóbbiak azért többségben vannak, pár gyereket is látni, utánozzák a felnőtteket, leborulást, meditálást játszanak. 
A köztéri imamalmok, sztupák sem dekorációs tárgyak, sok járókelő megforgatja, illetve körbejárja őket, aztán mennek tovább a dolgukra. Leh egyik fő ékessége, a városon kívül, egy magas dombon álló Shanti sztupa, melyhez 500 lépcsőfokot megmászva lehet felkapaszkodni. A hófehér, hosszú csúcsban végződő, kupolaszerű építmény, háttérben a hóborította hegycsúcsokkal, azok számára is lenyűgöző látvány lehet, akikben nem teng túl a vallásos érzület. 
A buddhizmusról lehet olyat olvasni, hogy többistenhit, létezik ugyanis egy istenségek és istennők százait számláló tibeti buddhista panteon. Mindezek a nem evilági lények azonban csak szimbólumok, amelyek az emberi tudat különböző pozitív minőségeit, együttérzés, bölcsesség, félelemnélküliség, stb. testesítik meg. A buddhizmusban nem létezik teremtő, irányító és ítélkező mindenható fennvaló, a vallásgyakorlás célja pedig a tudatos erőfeszítés révén elérhető megvilágosodás, ami a minden emberben benne rejlő teljes potencialitás kibontakoztatását jelenti. 

Zanglába nem jutok el, de elmegyek Dardzsilingbe

Azóta, hogy elindultam Nagyenyedről, 5 143 762 lépést, 4062,63 kilométert tettem meg gyalogosan. Úticélként Zanglát tűztem ki, oda azonban nem tudok eljutni. Zangla egy távoli völgyben fekszik, az oda vezető út, a nagy hó miatt, május közepéig járhatatlan, annyi pénzem pedig nincs, hogy addig maradjak. Télen a Zanszkár folyó jegén szoktak gyalogtúrákat szervezni a völgybe, azonban a melegedő idő miatt a hatóságok február 12-i hatállyal megtiltották ezeket, a baleseteket megelőzendő. 

Zanglába nem jutok el tehát, a körülmények nem teszik lehetővé. Mivel azonban haza csak a hónap végén utazom, addig elmegyek Dardzsilingbe, Csoma végső nyughelyére, illetve a Kanum/Kinnaur nevű településre. Ez utóbbi szintén a Himalájában van, de ebben az időszakban is megközelíthető. Csoma hosszabb időt töltött el ott, tanulással, írással. Ezen helyekre kizárólag járművel utazom majd, a gyalogutam gyakorlatilag véget ért. 

188. nap – március 6. 

„Olyan, hogy indiai konyha, nem létezik” – mondta nekem néhány évvel ezelőtt egy indiai étterem tulajdonosa. Gondolom, hogy az indiai gasztronómia ismerői és szerelmesei közül páran most felszisszentek, s meg is értem őket, ugyanakkor világos számomra egykori beszélgetőtársam üzenetének lényege is: a szubkontinens konyhaművészete annyira változatos, régiónként olyan sok helyi specifikummal, hogy kérdéses, lehet-e róla egységes egészként beszélni. Ezidáig csak az ország észak-nyugati vidékein jártam, ezért aztán kevés fogalmam van például a dél-indiai vagy a bengáli konyháról. 
Utam során kulináris téren két ország nyűgözött le, Törökország és India, azonban ez utóbbi számomra egzotikusabbnak és komplexebbnek tűnik. Ha egyetlen szóval kellene jellemezzem az indiai konyhát, akkor a fűszeres jelzőt választanám. Mi magyarok úgy gondoljuk, s a nagyvilág is azt tartja rólunk, hogy fűszeresen főzünk. Európai viszonylatban ez igaz is lehet, ám az indiai szakácsok, háziasszonyok lényegesen több fajta és nagyobb mennyiségű fűszert használnak, mint a magyarok, ami érzik is a főztjükön. Ha hús kerül az asztalra, az leginkább csirke Érzékeny gyomrú, a csípőset nem kedvelő ember számára egy indiai utazás sok kellemetlenséggel járhat. Természetesen jobb helyeken lehet kevéssé csípős, illetve nem csípős ételt rendelni, de a csípős fogalma itt mást jelent, mint odahaza. Szemtanúja voltam annak, amint az intenzív fűszerezéstől kikészült gyomrú kisebb lengyel társaság csirkét rendelt egy étteremben, olyat, ami egyáltalán nem csípős. Ehhez a képest a felszolgált hús piroslott a csilitől. Helyhiány miatt egyszer egy idős holland házaspár asztalához ültem, s érdeklődtem, ízlik-e nekik az indiai konyha. Hogyne, nagyon is, válaszolták, majd hozzátették, hogy az erős fűszerezés miatt már csak levest mernek enni. Ez nem feltétlenül jelent megoldást, mivel az indiai levesek többsége szintén kifejezetten csípős. Az indiai konyha nem olyan húsközpontú, mint a magyar, az ételek többsége vegetáriánus. Ennek vallási okai vannak, a hinduizmus az erőszakmentes életvitelt javasolja, amibe beletartozik az állatok leölésének kerülése is. Ugyanakkor az egyetlen hús, amelyhez magát hindunak valló ember nem nyúl, a marha. Disznóhúsból készült étellel szintén nem találkoztam mostanáig Indiában, háznál tartott sertéseket ellenben láttam, feltételezem, hogy fazékban végzik. Az indiaiak leginkább főzeléket esznek, rizzsel vagy valamilyen indiai kenyérrel. Ez utóbbinak szintén sok változata van, egyik jobb a másiknál. A náán fehér lisztből készül, sokféle ízesítéssel, van vajas, fokhagymás stb. A rotti és a csápáti alapanyaga a teljes kiőrlésű liszt, míg a paranta zöldséggel vagy túróval van töltve, s általában egy vajkockával a tetején szolgálják fel. Az ízében és állagában az európai kenyérhez hasonló pékárut kizárólag Kasmírban láttam, szezámmaggal megszórt karikák, kasmíri kenyérnek hívják. Bármi is legyen a fő fogás, csípős szósz szinte mindig kerül az asztalra, a kedvencem mentából készül. 
Az indiaiak reggel is meleg ételt fogyasztanak, nem jártam még olyan családnál, ahol európai jellegű reggeli lett volna. Nem is lenne könnyű ilyet készíteni, felvágottat szinte egyáltalán nem lehet kapni, a sajtkínálat is roppant szegényes. Törökországban többfajta szalámit is indiai néven forgalmaznak, ami teljesen abszurd, lévén, hogy szalámi Indiában nem létezik, én legalábbis nem láttam, pedig már sok boltban megfordultam. A legjellegzetesebben indiai ital talán a maszala tea. Ha 120 évet élnék sem tudnám igazán megszeretni a fekete- vagy zöld teából, illetve gyógynövényekből készült, nálunk elterjedt párlatokat, főzeteket, de a maszala teát imádom. Kinézetre inkább híg tejes kávéra hasonlít, mint teára, s tejen kívül kardamont és gyömbért is tesznek bele, állítólag rengeteg receptvariáns létezik.

191. nap – március 9.

Indiában tegnap a hivatalos adatok szerint 40 fő volt a koronavírussal fertőzöttek száma, s hogy ne rontsam a statisztikát, biztonsági intézkedéseket foganatosítottam. Néhány napja kizárólag olyan éttermekben, gyorsétkezdékben eszem, melyekről feltételezhető, hogy megfelelnek az alapvető higiéniai normáknak, s egyúttal a korábbinál is nagyobb gonddal és gyakrabban mosok kezet. Indiában a közegészségügyi állapotok európai mércével mérve minősíthetetlenek, csodálom, hogy időről-időre nem pusztítanak járványok az országban. Napi rendszerességgel tízmilliók étkeznek olyan utcai kifőzdékben, ahol semmiféle higiéniai szabály nem létezik, puszta kézzel rakosgatják, mérik az ételt. Abban sincs semmi kirívó, ha a büfés abba a tálkába számolja le a visszajárót, melybe a következő adagot kirakja majd, s könnyen meglehet, meg is nyálazza az ujját, hogy könnyebben csússzanak a bankók. Megelőző intézkedésként azt is eldöntöttem, hogy megrövidítem itteni tartózkodásomat, ezért aztán a mai nap folyamán útra is kelek Dardzsilingbe.
Tegnap újabb ízelítőt kaptam az eszement indiai bürokráciából. Ahhoz, hogy megvehessek egy belföldi vonatjegyet, ki kellett töltenem egy formanyomtatványt, s be kellett mutatnom az útlevelemet, ahonnan adatokat vezettek be számítógépbe. A procedúra úgy negyed órát tartott, amihez hozzájött 25-30 perc várakozási idő. Ez úton szeretném felhívni a hazai hatóságok figyelmét, vessenek véget annak a hanyag gyakorlatnak, hogy nálunk minden jöttment külföldi úgy vásárolhat Kolozsvártól, teszem azt Nagyváradig szóló menetjegyet, mint almát a piacon, s a vasúttársaság még azt sem tudja, hogy John Smith avagy Günther Mayer az illető neve, nem ismeri a telefonszámát, és semmiféle dokumentum nem marad a fontos tranzakcióról. Indiában egyébként áruházban sem lehet személytelenül vásárolni, fizetéskor a pénztáros kéri az ügyfél telefonszámát akkor is, ha csak egy csokoládé és egy üveg ásványvíz van a kosarában. Általában azt szoktam mondani, nincs telefonom, ilyen olcsó trükkel azonban nem lehet mindenhol kibújni az adatszolgáltatás alól: a Decathlonban kerek perec közölték, nem adják el nekem a kiszemelt bakancsot, ha nem adom meg az e-mail-címemet. Ez kb. három hete történt, azóta sem írtak, igazán nem szép tőlük.
Kevés ország lehet a világon, ahol olyan széles körben folyik teljesen értelmetlen alibitevékenység, mint Indiában. A új delhi-i pályaudvaron belépéskor átvilágítják a csomagokat, az utasokat azonban nem ellenőrzik, ezért aztán bárki besétálhatna két kézigránáttal és egy pisztollyal a zsebében. A dzsammui reptéren minden utast négyszer motoznak meg, a jegyét pedig háromszor pecsételik le és írják alá. Ugyanakkor a fémdetektoros beléptetőkapuk, melyeken át kell sétálni, nem működnek, s mivel a kézi motozás a nyak és a térd közti testfelületre korlátozódik, cipőben vagy zokniban gond nélkül fel lehetne vinni a gépre fegyvert vagy kisméretű robbanószerkezetet. Laptopot tilos poggyászként feladni, az utastérbe azonban be lehet vinni, kókuszdiót pedig egyáltalán nem szabad repülőn szállítani. A laptopokat illető, minden rációt nélkülöző rendszabálytól eltérően ez érthető rendelkezés, elvégre is köztudott, hogy a kókuszdió a légikalózok kedvenc fegyvere, s földi terrortámadásoknál is gyakran használják. Úgy tűnik, az indiai hatóságok sem gondolnak mindenre, a dió ugyanis nincs tilalmi listán.
A szubkontinens minden olyan szállodája, metróállomása és bevásárlóközpontja, ahol megfordultam, fémdetektoros beléptetőkapuval van ellátva, ezek azonban csupán díszletként szolgálnak, általában nem működnek, el tudom képzelni, hogy be sem üzemelték őket. Minek is, elvégre mindegyik mellett ott áll egy egyenruhás, aki végigtapogatja az embert, nehogy már a gép elvegye a munkáját.

194. nap – március 12. 

Kilátás a sírtól
Dardzsiling több mint 1 500 kilométerre van Delhitől, India észak-keleti vidékén, Nyugat-Bengál államban. Az út kerek 24 órát tartott, ebből 21-et vonaton ülve töltöttem.
Romániára nézve határozottan kínos, de tény, hogy a szerelvény nagyobb átlagsebességet produkált, mint a hazai vonatok többsége, pedig India a vasút fejlettségét tekintve nagyon távol áll a világelittől.
Mielőtt elérte volna Nyugat-Bengált, a vonat több száz kilométeren át Bihar államban haladt. Nem néztem utána, de mérget mernék venni rá, hogy voltak már botcsinálta nyelvészek, akik az indiai régió és az egykori vármegye névazonosságában a magyar és a szanszkrit, illetve hindi nyelv rokonságának bizonyítékát látják. 
Dardzsiling vidéke megint csak egy új világ India többi részéhez képest. Errefelé a Gangesz síksága szinte színtiszta hindu, azonban ahogy az út egyre magasabban kanyarog, megjelennek a tibeti imazászlók, a sztupák és a buddhista kolostorok. A fizimiskák is mások, mint a lapályon, egyre több a mandulavágású szem. Himalájai népek alkotják a többséget ezen a vidéken. A domináns etnikum a gurka, a harcias törzs tagjai etnikai alapon szervezett alakulatokban nem csupán az indiai és a nepáli, de a brit, a szingapúri és a brunei-i hadseregben is szolgálnak. A nemzetközi jog tiltja zsoldosok alkalmazását, azonban ezen államok hadseregeinek gurka egységei hivatalosan kivételt képeznek.
Dardzsiling a Himalája előhegyeiben fekszik, 2 000 méter magasan, meredek szerpentineken át lehet eljutni a városba. Tiszta időben idelátszik a közel 8 600 méter magas Kancsendzönga, nekem nem volt szerencsém megpillantani. Csoma 1842 márciusában, indiai tartózkodásának huszadik évében ért Dardzsilingbe, ahonnan a hegyeken át a tibeti fővárosba, Lhászába szeretett volna eljutni. 58 éves volt ekkor, ráadásul maláriás, emberfeletti teljesítmény volt már az is, hogy Dardzsilinget elérte. A betegség április 11-én végzett vele.  
Amikor mondom, hogy honnan jöttem, a keresztény temető öreg hippi kinézetű hindu gondnoka már tudja, hogy Kőrösi végső nyughelyét keresem, azonnal útba igazít. Az erdélyi tudós vándor halotti emlékműve tűnik az egyetlen látogatott sírnak a temetőben. Lenyűgöző mellőle a kilátás, pedig nem is tiszta az idő, a távolabbi csúcsok és a mélyebben fekvő völgyek felhőbe, ködbe burkolóznak. 
Hatvanadik életévéhez közeledve, megroggyant egészségi állapotban Kőrösinek esélye sem lehetett eljutni Lhászába, s onnan tovább az ujgurok földjére, fellelni az őshazát, rokon népre találni. Ennek alapján akár tragikus hősként is tekinthetnénk rá, aki heroikus vállalkozását nem tudta véghez vinni. Az én szememben azonban Csoma sokkal inkább nagy és sikeres tudós, olyan ember, aki nem csak szépet tudott álmodni, de a körülmények hatalmának engedve, pragmatizmusra váltva az idealizmust, de a nagy célt szem elől nem tévesztve alkotott, értékes életművel ajándékozta meg a világot.  Hídverő ember volt, munkássága kultúrákat kötött össze egymással, megnyitva köztük a kommunikáció, a kölcsönös megismerés lehetőségét. Mi ez, ha nem egy sikeres élet tartalma?

196. nap – március 14.

Tegnap 103-ra emelkedett Indiában a koronavírussal fertőzöttek száma, ami, a népességhez arányítva, nagyságrendekkel kisebb fertőzöttségi szint, mint az európai. Ennek ellenére a kormány elrendelte a tanítás felfüggesztését és a mozik bezárását. Nem érzékelek feszültséget vagy pánikhangulatot, igaz, napok óta egyetlen helyivel sem beszélgettem. A műemlékeknél állítólag lényegesen kevesebb a látogató, mint általában, amit csak elhinni tudok, megtapasztalni nem, mivel nincs összehasonlítási alapom. Az tény, óvtak attól, hogy a Tádzs Mahalt hét végén nézzem meg, mondván, akkor iszonyatos a tömeg, nekem azonban nem volt olyan benyomásom, hogy nagy volna a zsúfoltság, nem taposták egymás lábát a turisták. Az Unesco világörökséghez tartozó, 2007-ben a világ hét új csodája közé beválasztott mauzóleumhoz olyan időben érkeztem, amit a meteorológiai szaknyelv változóan felhősnek nevez. Kicsit be volt borulva, amikor megpillantottam az örök szerelem műemlékeként emlegetett épületet, s konstatáltam, hogy szépnek szép ugyan, de nem tesz rám különösebb hatást. 
Vagy negyed órával később aztán előbújt a nap, s a Tádzs Mahal elkezdett ragyogni. Nem ismerek még egy építményt, melynek látványát a fényviszonyok aránylag csekély változása ennyire befolyásolná. Az anyaga teszi ezt, Sáh Dzsáhán mogul uralkodó Mumtáz Mahal nevű kedvenc feleségének a mauzóleuma ugyanis kőberakással díszített fehér márványból készült, s felhős időben szürkésnek tűnik, a ráeső napsugarak hozzák elő belső pompáját.
Az elmúlt napokban 3 000 kilométert vonatoztam, ami nem nevezhető épp kéjutazásnak, de kifejezetten érdekes és gondolatébresztő tapasztalat volt. Mostanáig meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan banális közlekedési eszköz, mint a vasúti kocsi, a maga szűk, tárgyi mivoltában, mennyire kulturálisan meghatározott termék, mily hű kifejeződése a helyi társadalmat meghatározó mentalitásoknak.  
Indiában a személyszállító vagonokban nincs beépített kuka. Elsőre ez egy kellemetlen, de banális konstrukciós hibának tűnhet, tervezői idiotizmusnak, amit a forgalomba állításig senki nem vett észre. De ez nem igaz. Az indiai vonatokon azért nincs kuka, mivel a szemetelés itt társadalmilag teljes mértékben elfogadott, reflexszerűen működő tömeges beidegződés. Útitársam 58 éves rendőrtiszt, angolul folyékonyan beszélő, tanult ember. A hulladékot magától értetődő mozdulattal dobálja a földre, azzal a természetességgel, mint amikor a lényünk részévé vált társadalmi normák szerint nyilvánulunk meg, nem zavarja, hogy utunk vége felé már kisebbfajta szemétdomb közepén ücsörgünk.  
A szomszédos fülkében idősödő, jól öltözött házaspár utazik. Leszálláskor nyitva hagyják az ajtót, bepillantok, ugyanaz a disznóól van ott is, mint nálunk. Mindez a helyi viszonyok mellett drágának számító, első osztályú hálókocsiban történik, ahol a középosztály jólnevelt, konszolidált tagjai utaznak. El tudom képzelni, mi lehet a rabszállító vagon benyomását keltő, rácsos ablakú másodosztályon, ahol az emberek heringekként összezsúfolódva utaznak. 
A mai lesz valószínűleg indiai tartózkodásom leghosszabb napja. Holnap reggel repülőre szállok, Isztambulon keresztül utazom haza. 
Szép és jó volt Indiában, de most már nagyon elég volt, várom, hogy hazai földre lépjek. Itt a vége, ez az útinapló utolsó fejezete, köszönöm mindenkinek, hogy lélekben velem volt.

Vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése