Kovrig János volt ez a nagytehetségű fiatalember. Alapos előtanulmányok után indult el a Távol-Keletre. Útja nemcsak a magyar újságírás szempontjából volt egyedülálló teljesítmény, de nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy távolkeleti kapcsolataink, különösen Japánnal és Mandzsukuóval, megerősödjenek.
1933 elején érkezett Dairenbe, a délmandzsúriai vasúttársaság székvárosába. Közgazdasági ismeretei, a tapasztalatok, amelyeket Kínában szerzett, megnyitották előtte az utat a vasúttársaság vezérkarához. A röviden S. M. R.-nek nevezett társaság teljhatalmú vezérigazgatója, Yamasaki kitüntető szívélyességgel fogadta és intézkedett, hogy a hatalmas szervezet minden tisztviselője rendelkezésére álljon, nemcsak Mandzsúria egész területén, hanem Koreában és Japánban is, egyszóval mindenütt, ahol csak az S. M. R.-nek képviseletei vannak. A vasút sajtófőnöke, Mr. C. B. Kinney mutatta meg neki az S. M. R. daireni intézményeit, a pompás múzeumot, ahol Mandzsúria és Mongólia terményei, természeti kincsei vannak kiállítva, a szójabab-kísérleti állomást, a mintaszerű munkáslakásokat, a modern műhelyeket, gyártelepeket, amelyek szinte amerikai értelemben vett ipari várossá teszik Dairent. Az S. M. R. múzeumának tudós igazgatója, Niinomi elragadtatással nyilatkozott előtte a mi mezőgazdasági múzeumunkról. Látni ugyan sohasem látta a daireni tudós ezt a múzeumot, hírből azonban annál jobban ismerte, s ennek mintájára szándékozott megszervezni Mandzsukuó nagy mezőgazdasági múzeumát. Mr. Kinney és japán felesége, Hikedo asszony társaságában az S. M. R. autóján Kovrig ezután még megnézte Dairen környékét, Hosigaurát, a világhírű fürdőhelyet, s az egykori port-arthuri csatateret, majd búcsút vett a gyönyörű fekvésű kikötővárostól.
Mandzsukuó államfője 1933. április 21-én fogadta, ő volt az első magyar ember, aki a kínai excsászárt, mint mandzsu szuverént üdvözölte. Az audiencia a szokásos kereteket messze felülmúló szívélyességgel folyt le. A közvetlen beszélgetés főként a magyarság ázsiai kapcsolatai körül forgott. Álljon itt ennek a nevezetes látogatásnak története úgy, amint Kovrig János egyik cikkében megírta:
— A ceremóniamester kinyit egy szárnyasajtót és egy nyugati kényelemmel berendezett szoba barátságos környezetében előttem áll a világ legfiatalabb államának feje. Ruhája kínai szabású sötétkék selyem, halványabb színű körökben vannak beleszőve a boldogságot ígérő ornamentális, ősi írásjegyek. Nyolc generáció uralkodásának méltósága sugárzik erről a szimpatikus fiatalemberről. Milyen kár, hogy nem így öltözve ismeri a világ, hanem európai estélyi ruha profanizáló leplében. Ahogyan kezetfog, hellyel megkínál maga mellett a szoba fotöjökkel berendezett sarkában, nincs benne semmi keresettség, beszéde, gesztusa olyan úri és minden póz nélkül való. Pillanatra zavarttá tesz a gondolat, hogy ősei palotájában, a pekingi palotában egyszer kipróbáltam az ülést ősei sárkányos trónján. Szinte bocsánatot szeretnék kérni tőle ezért a huncutságért. De máris megindul a beszélgetés, a turáni fajokat hozom szóba és Pu-Ji, aki különös szeretettel foglalkozik a történelemmel, érdeklődve merül a témába. Bár kitűnően bírja az angol nyelvet, az udvariassági kifejezéseken kívül, szokásához híven, kínaiul beszél az államfő. Ilyenkor Mr. Jü végzi a tolmács szerepét. Ez a fiatal kínai nagy nyelvtehetség, egyforma könnyedséggel beszéli a kínai, japán, angol és az orosz nyelvet. Hármunkon kívül senki sincs a szobában, tehát nem igaz, hogy Pu-Ji-val nem lehet japán ellenőrzés nélkül beszélni. A kis szalónasztalkára teszem a propaganda-levelezőlapot, amelyet a Daidó-sya (turáni társaság Tokióban) elnöke, Sumioka ügyvéd adott nekem. Mind a hárman a kis színes térkép fölé hajiunk, amelyen sárga foltocska jelzi, hogy egy sokat vitatott elmélet szerint mi, magyarok is a turáni népek háromszázmilliós családjába tartozunk.
— A mandzsuk fel vannak-e véve a testvérfajok közé? — kérdezi Pu-Ji és szeme melegen csillog, amikor Mr. Jü ujja nyomán felfedezi a mandzsu nép nevét. — Szép mozgalom — mondja elismerően —, és hasznossá válhat, mert az ázsiai népek összefogására nagy szükség van.
Majd így folytatja:
— Amilyen rokonszenves a turanizmus nekem, ugyanolyan szívesen fogadott az együttműködés gondolata. A „Nagy-Ázsia"-elmélet nem faji ellentéteket keres, mint sokan gondolják, hanem éppen azért akarja megszervezni az ázsiai népeket, mert azokban különösen ki van fejlődve a nemzetközi együvétartozás érzése. Lehetnek fellobbanó szenvedélyeink, de Ázsia sohasem látott olyan gyűlöletviharokat, mint amilyenek Európát tépázzák szinte matematikailag előre kiszámítható periódusokban.
Kérdezem, hogy a Népszövetség ellen irányul-e a „Nagy-Ázsia"-mozgalom, amelynek az államfő aktív híve, vagy talán annak a feladatát akarja magára vállalni?
— Sem egyik, sem másik — válaszolja elgondolkozva Pu-Ji. — De mi talán meg tudjuk teremteni az eszmét, amelyet a Népszövetség nélkülöz, s amelynek hiánya munkáját szinte lehetetlenné teszi: az internacionális mentalitást, azt, hogy a népek lelkében éljen a testvériség tudata. Ez a célkitűzés barátokat fog szerezni nekünk Ázsián kívül is, elő fogja segíteni egymás kölcsönös megértését. Én hiszek és bízom a „Nagy-Ázsia"-mozgalom sikerében.
A kihallgatás után Mandzsukuó miniszterelnöke, Cseng-Hsziao-hszu fogadta Kovrig doktort. Cseng igen nagy tekintélynek örvend nemcsak Mandzsúriában, hanem az egész kínai kontinensen. Költő és filozófus, magánéletében aszkéta, politikai felfogását mély erkölcsi elvek jellemzik. A beszélgetés, amelyet éppen úgy, mint az államfővel való audienciát, az udvar és a kormány tisztviselői szóról-szóra lejegyezték és az okmánytárba helyeztek, a kormányzás erkölcsi alapgondolatairól folyt. A jelenlévők szerint a miniszterelnök még sohasem fejtette ki olyan tisztán kormányzati elveit, mint ezúttal, mikor tisztán bölcseleti témakörben folytathatott beszélgetést egy nyugati emberrel.
— Mandzsukuó kormányzati elve a „vang-tao"-n alapszik. Ez a kifejezés a mi felfogásunk szerint a jóakaratú kormányzás útját jelenti. Húsz évig tartott a rossz kormányzat Mandzsúriában, ennek következtében a nép nyomorba süllyedt. Már pedig, ahol a nép nyomorúságba süllyed, ott az emberek rosszra hajlamosak. Ahol az emberek rosszra hajlamosak, ott a jóakaratnak nincsen ereje. Ahol a jóakaratnak nincsen ereje, ott a kormányzat nem lehet eredményes, mert a kormányzatnak jóakaraton kell alapulnia. Ha tehát mi a jóakaratú kormányzat útján akarunk járni, akkor arról
kell gondoskodnunk, hogy a jóakarat eredményes legyen. Hogy a jóakarat eredményes lehessen, ahhoz jóindulatúvá kell tennünk az embereket. Az emberek csak akkor lesznek jóindulatúak, ha nem élnek nyomorban. A nép nyomorát azonban semmi sem előzheti meg annyira, mint a jó kormányzat. Tehát nekünk először a jó kormányzatra, igazságos közigazgatásra kell törekednünk, azután valósíthatjuk meg a vang-taot, a jóakaratú kormányzat útját. A vallás is alkalmas arra, hogy az embereket jóindulatúvá tegye, még ha azok szegények is. A mi célunk mégis az, hogy ne szimbólumokkal dolgozzunk, hanem gyakorlati eszközökkel. Aki a nyomorúságból kiemelkedik, annak nincs szüksége prédikálásra, hogy jóindulatú ember váljék belőle. Ha kevesebbet szónokolnánk és többet tennének az emberek jóléte érdekében, akkor több jóindulatú ember lenne a világon és boldog lehetne mindenki a vang-tao uralma alatt.
— A Népszövetségnek tehát a vang-taót kellene megvalósítania?
— Igen. És az elmondottak alapján először arról kellene gondoskodnia, hogy a nyomor megszűnjék és mindenki jóindulatúvá váljék.
Így hangzott a beszélgetés legérdekesebb része. Jól rávilágít ez arra, hogy milyen emelkedett elvek alapján igyekeznek a keletiek a jó kormányzást megvalósítani.
A kormány többi tagjainál tett látogatása után sajtókonferenciára hívta meg Kovrig Jánost Kavasaki Torao sajtófőnök. Az összes lapok tudósítói megjelentek az előadáson, amelyet Kovrig dr. angol nyelven tartott a külügyminisztérium tanácskozótermében Magyarország történelméről, jelenlegi politikai viszonyairól, a magyarság ázsiai kapcsolatairól és azokról a benyomásokról, amelyeket az államfőnél, a miniszterelnöknél és a kormány tagjainál tett látogatásai alkalmával szerzett. Ez volt az első eset, hogy a kínai, mandzsu és mongol nyelven megjelenő lapok kimerítően foglalkoztak az előadó által tárgyalt kérdésekkel.
Mandzsúriában tett második útja alkalmával Kovrig János látogatást tett a japáni hadsereg hszinkingi főhadiszállásán. Fuzimoto őrnagynak, a sajtóügyek intézőjének kíséretében kihallgatáson jelent meg Mutó Nobuyosi marsainál, Japán követénél, aki egyben a mandzsúriai csapatok főparancsnoka is volt. Teázás közben Mutó igen szívélyesen elbeszélgetett a magyar újságíróval.
— Harminc évvel ezelőtt magam is jártam Magyarországon, — mondotta. — Feltűnt nekem, mekkora rokonszenvvel viseltetnek a magyarok irántunk, japánok iránt, örömömre szolgál, hogy elmondhatom: otthon éreztem magam önöknél.
Mutó marsalnak akkor már az asztalán volt a japáni hadügyminiszter rendelete, amely engedélyezte Kovrig János haditudósítói beosztását a Jeholban offenzíva előtt álló japáni csapatokhoz. Mutó nyomban intézkedett, hogy honfitársunk Jeholba indulhasson. Kovrig János még egy látogatást tett a magyaros arcú Koiso tábornoknál, akit részben katonai erényei, részben kiváló diplomáciai képességei juttattak aránylag igen fiatalon a tábornoki karba, azután elutazott a jeholi frontra.
A Kantung-hadsereg egyik fiatal tisztjét, Sinozaki Benjámint osztották be tolmácsnak és kísérőnek Kovrig János mellé. Mukdenben Mr. Steele, a New-York Times mandzsúriai tudósítója csatlakozott hozzája. Ők ketten látták egyedül közvetlen közelből a jeholi hadjárat katonai műveleteit, más lapok tudósítói vagy túlkorán, vagy túl későn érkeztek az újságírók fogadására fel nem készült hadvezetőséghez. Kovrig ilyenformán nemcsak egyedüli magyar tudósítója volt a japán-kínai háború e szakaszának, hanem egyben Európa egyedüli képviselője is a haditudósítók sorában.
Csincsu állomáson a mukden-pekingi vonal vasúti csomópontján hagyta el a vonatot az expedíció. A város parancsnoka, Hara őrnagy nyomban intézkedett, hogy repülőgép álljon az újságírók rendelkezésére. A csincsui katonai repülőtérről indultak Kovrigék.
A repülőgép a Hszia-liao-ho völgyének irányát követte. Kemény tél volt, a folyó leapadt vize vastagon befagyott és zavartalan átkelést biztosított a japán teherautók számára. Huszonöt napot töltött honfitársunk Jeholban, együtt élt a japán katonákkal, tanulmányozta a kínai és mongol lakosság helyzetét. A hadvezetőség nagyon előzékeny volt vele szemben. Egy esettől eltekintve, amikor a vitézségéről híres Nakamura kapitány teherautós osztagához csatlakozva sietett a langkaui frontra, a kínai nagyfal közelébe, mindig repülőgépet bocsátottak rendelkezésére. Tapasztalatait, útjának egész történetét a japán hadügyminisztérium folyóirata is közölte. Japánban két ízben tartott előadást angol nyelven erről a témáról a tokiói Pan-Pacific-Club-ban. Az előadót maga a klub elnöke, Inouje herceg mutatta be a megjelent előkelőségeknek. A jeholi útról ezenkívül angolnyelvű cikket írt a Japán Times 1933. május 28-i számába.
— A japán hadsereg előzékenyen bocsátott rendelkezésemre repülőgépeket és így felülről is láthattam Jehol érdekes földrajzi alakulatát. A kopár dombok és nyugaton a Belső-Mongóliába átnyúló magas hegyek olyan képet nyújtanak, mintha az ember valami holdi tájék fölött repülne. Erdőnek úgyszólván nyoma sincs. Huszonöt napot töltöttem Jeholban és ezalatt meglátogattam Ling-Jüant, Csengtét, Csifenget, Csaojángot, Pepiaót. Ling-ijában Oka Sava alezredes engedélyezte, hogy meglátogassam a langkaui frontot. A Nakamura teherautós osztaghoz csatlakoztam, amely a jeholi hadjáratban a Kavahara „villám-különítmény"-nek annyi dicsőséget szerzett. Nakamura kapitány kemény katona volt, de egyben jó szervező is. Rövid időközökben megállította az egész osztagot az úttalan utakon, a katonáknak pihenőt rendelt és indulás előtt személyesen vizsgálta felül a motorokat. Két napig tartott, amíg a teherautók a munícióval és élelmiszerrel Szucsaoinzőbe érkeztek. Innen mindössze tíz kilométerre volt a Lang-kua-hágó, amelyet a kínai nagyfal védett.
A jeholi hadjárat egyik legvéresebb csatája árán tudták csak a japániak a sztratégiailag előnyösebb helyzetben lévő kínaiak állását elfoglalni. A csapatok Mukai ezredes parancsnoksága alatt állottak, a hegyi tüzérséget Maeda kapitány vezette. A kínaiak nyolcszoros túlerőben voltak és nem egyszer bekerítéssel fenyegették a hősiesen küzdő japáni csapatokat. Egy ízben éppen akkor vette a kínai tüzérség tűz alá a vezérkar megfigyelő-helyét, amikor Kovrig dr. ott látogatást tett. A Reuter-ügynökség nagy kínai győzelemnek kiáltotta ki ezt a „fegyvertényt", holott az valójában a vérengző jelentéssel szöges ellentétben, egyetlen emberéletet sem követelt. Szuzuki brigadéros, Kavahara tábornok, Motegi huszártábornok főhadiszállásán fogadta a magyar újságírót és időről-időre tájékoztatta a harctéri helyzetről.
Jehol székhelyén, Csengtében hosszabb időt töltött Kovrig János, hogy közvetlen közelről figyelhesse meg a hadjárat utolsó mozzanatait. A harc ekkor Kupékónál, a Peking felé vezető út fontos határőrhelye körül folyt. Csengtében még arra is volt ideje, hogy a világhírű láma-templomokat tanulmányozza. Tudnivaló ugyanis, hogy a csengtei templomok egyike a Dalai láma, másika a Pancsen láma tibeti kolostorának pontos mása. A csaojangi lámakolostorban Ligeti Lajos, magyar orientalista emlékeire bukkant. Megfigyelte Jehol néprajzi, geográfiai viszonyait és számos cikkben, továbbá a mandzsu kormányhoz tett előterjesztésben számolt be tapasztalatairól.
Jeholból jövet beutazta az északkínai demilitarizált zónát. Sanhajkuanban, a kínai nagyfal kiindulási pontján, Otiba őrnagy és Araki japáni katonai attasé volt segítségére terve megvalósításában. Csinvangtao volt Tiencsinig az egyetlen hely, ahol a japán helyőrség állomásozott, a tartomány többi része a kínai banditák portyázóterülete volt. Someya főhadnagy Csinvangtaó-ban a visszafelé való utat biztosította.
Kovrig dr., mint mondottam volt, háromszor is bejárta Mandzsúriát, egyrészt, hogy az országot jól megismerje, másrészt, hogy ottrekedt, volt hadifogoly magyar véreinket felkutassa. Kharbinban élnek a legnagyobb számban volt magyar hadifoglyok. Egynéhányan akadnak Dairenben, Mukdenben, Pogranicsnáján, Cicikárban, Khájlárban és az orosz-mongol határ közelében lévő Mancsuliban.
Mivel Távol-Keleten külképviseletünk nincsen, Mandzsúriában a hatóságok úgy bántak honfitársainkkal is, mint a hazátlan fehér-oroszokkal. Ez a helyzet nemcsak lealázó, hanem nagyon hátrányos is volt számukra. Kovrig Jánosnak hivatalos megbízatás nélkül, csupán kellő felvilágosítás útján sikerült elérnie, hogy maga a külügyminiszter intézzen rendeletet a mandzsukuói hatóságokhoz a visszás állapot megszüntetésére.
Ugyancsak az ő közreműködésével alakult meg Kharbinban a Magyarok Hazafias Egyesülete, mely azóta felkutatja és nyilvántartja Mandzsúriában élő összes honfitársainkat. Ez az egyetlen jól működő magyar egyesület a Távol-Keleten. Az egyesületbe való tömörülés haszna rövidesen bebizonyosodott. Ennek a révén sikerült honfitársunknak kieszközölnie, hogy a kharbini nagy árvíz károsultjainak nemzetközi segélyalapjából a kárt szenvedett magyarok is támogatásban részesüljenek. Az egyesület vezetősége 1933-ban a következő volt: Letenyei Károly elnök, Liska Márton alelnök, Dénes Oszkár jegyző. Kharbinban 30 magyart lajstromoztak az első alkalommal, Cicikárban hármat, Mancsuliban hetet, Mukdenben, Dairenben és Khájlárban egyet-egyet. A családtagokkal együtt, becslés szerint mintegy 80 magyar él Mandzsúriában. Ezeknek legnagyobb része haza szeretne jönni, de egyrészt rossz vagyoni viszonyai miatt, másrészt azért, mert megszállott területről való, optálni nem tudott, s így állampolgárságának ügye rendezetlen, maradni kénytelen.
Korea fővárosában, Keizyó-(Szőul-)ban a japáni kormányzóság sajtófőnökének, Oda Jaszumának meghívására, teadélután keretében tartott előadást Kovrig János Magyarországról. A hallgatóság soraiban a kormányzóság főtisztviselőin kívül előkelő koreaiak és a kereskedelmi érdekeltségek vezetői foglaltak helyet. Nagyön érdeklődtek Magyarország kulturális és gazdasági viszonyai iránt. Magyar ember szájából akkor hallottak először ezekről a kérdésekről.
Tokióban a Gaimusyó, a japáni külügyminisztérium előkelő bizalmi embere, Kumasaki úr tett megbecsülhetetlen szolgálatokat a magyar újságírónak. A pénzügyminisztérium alminiszterével, a gazdasági élet legkiválóbb képviselőivel ismertette meg, összejöveteleket rendezett számára a saját házában, klubokban, teaházakban, hogy találkozhassak és eszmecserét folytathasson mindazokkal, akik a birodalom politikai és közgazdasági életét irányítják. A két nagy politikai pártnak: a Seiyukainak és a Minseitónak vezéreivel, Saitó úrral és Vakatuki báróval is volt alkalma beszélgetnie, s így tájékozódnia a belpolitikai helyzetről. Araki generális, az akkori japáni hadügyminiszter, az új nemzeti mozgalom vezéralakja, hosszabb kihallgatáson fogadta. Araki, mint a legtöbb magasállású japáni katona, járt Magyarországon is. Magyarbarát kijelentései, amelyeket Kovrig nyomban megtáviratozott lapjának, nagy feltűnést keltettek a magyar közönség körében. Homma ezredes, a hadügyminisztérium sajtóosztályának főnöke alig néhány évvel azelőtt tért vissza Magyarországról. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ő is a legnagyobb készséggel volt segítségére honfitársunknak. így sikerült a legnagyobb világlapok tudósítóit megelőzve, résztvennie a jeholi hadjáratban.
(...)
Sumioka ügyvéd, a Daidó-sya vezetője, egyik leglelkesebb barátunk, gyakran látta házánál vendégül a magyar újságírót. A japáni buddhizmus egyik legnagyobb, szentéletű alakja, Kavaguti Ekai professzor Kőrösi-Csoma Sándor halhatatlan emlékét idézte, valahányszor Kovriggal találkozott. Ismételten elmesélte neki életének egyik érdekes epizódját. Tibetbe készült, de a határon az angol megbízott nem volt hajlandó útlevelet adni számára. Erre a professzor Kőrösi-Csoma tibeti szótárának egyik példányát ajánlotta fel ajándékul a brit külügyi tisztviselőnek. Az ajándék megtette hatását, az engedélyt megkapta. Ilyenformán mintegy ez a könyv szolgált útlevélül számára a titokzatos Tibetbe.
Hetekig tartó körúton meglátogatta a magyar újságíró Japán nevezetes ipari és történelmi városait, művészeti emlékeit, kirándulóhelyeit. Tapasztalatairól később cikkekben, előadásokon számolt be. Mikor megkérdeztük tőle, hogy jellemezhetné legjobban a távolkeleti rokonnépet, azt felelte:
 |
| A szépséges Matusima 3 képben |
Matusima-ya!
Ah! Matusima!
Matusima-ya...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése