2012. január 28., szombat

MEZEY ISTVÁN: A mandzsúriai háború magyar haditudósítója


A Kantung hadsereg tisztjei, a mandzsu udvar főtisztviselői és a kharbini magyar kolónia tagjai szeretettel emlékeznek vissza arra a fiatal magyar újságíróra, ki 1933-ban, az új Mandzsukuó állam születése idején járta be Kínát, Mandzsúriát és Japánt.


Kovrig János volt ez a nagytehetségű fiatalember. Alapos előtanulmányok után indult el a Távol-Keletre. Útja nemcsak a magyar újságírás szempontjából volt egyedülálló teljesítmény, de nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy távolkeleti kapcsolataink, különösen Japánnal és Mandzsukuóval, megerősödjenek.


1933 elején érkezett Dairenbe, a délmandzsúriai vasúttársaság székvárosába. Közgazdasági ismeretei, a tapasztalatok, amelyeket Kínában szerzett, megnyitották előtte az utat a vasúttársaság vezérkarához. A röviden S. M. R.-nek nevezett társaság teljhatalmú vezérigazgatója, Yamasaki kitüntető szívélyességgel fogadta és intézkedett, hogy a hatalmas szervezet minden tisztviselője rendelkezésére álljon, nemcsak Mandzsúria egész területén, hanem Koreában és Japánban is, egyszóval mindenütt, ahol csak az S. M. R.-nek képviseletei vannak. A vasút sajtófőnöke, Mr. C. B. Kinney mutatta meg neki az S. M. R. daireni intézményeit, a pompás múzeumot, ahol Mandzsúria és Mongólia terményei, természeti kincsei vannak kiállítva, a szójabab-kísérleti állomást, a mintaszerű munkáslakásokat, a modern műhelyeket, gyártelepeket, amelyek szinte amerikai értelemben vett ipari várossá teszik Dairent. Az S. M. R. múzeumának tudós igazgatója, Niinomi elragadtatással nyilatkozott előtte a mi mezőgazdasági múzeumunkról. Látni ugyan sohasem látta a daireni tudós ezt a múzeumot, hírből azonban annál jobban ismerte, s ennek mintájára szándékozott megszervezni Mandzsukuó nagy mezőgazdasági múzeumát. Mr. Kinney és japán felesége, Hikedo asszony társaságában az S. M. R. autóján Kovrig ezután még megnézte Dairen környékét, Hosigaurát, a világhírű fürdőhelyet, s az egykori port-arthuri csatateret, majd búcsút vett a gyönyörű fekvésű kikötővárostól.


Kovrig három ízben is beutazta Mandzsúriát. Megfordult az országnak úgyszólván minden fontosabb városában. Az S. M. R. gondoskodása és vendégszeretete kísérte mindenhová. Mandzsúriái útjának három kimagasló eseménye volt: Pu-Ji államfőnél (jelenleg Kang Té császár) tett látogatása, a jeholi hadjáratban haditudósítói minőségben való részvétele és Mandzsúriában élő volt orosz hadifogoly honfitársaink ügyének felkarolása.


Mandzsukuó államfője 1933. április 21-én fogadta, ő volt az első magyar ember, aki a kínai excsászárt, mint mandzsu szuverént üdvözölte. Az audiencia a szokásos kereteket messze felülmúló szívélyességgel folyt le. A közvetlen beszélgetés főként a magyarság ázsiai kapcsolatai körül forgott. Álljon itt ennek a nevezetes látogatásnak története úgy, amint Kovrig János egyik cikkében megírta:


— A ceremóniamester kinyit egy szárnyasajtót és egy nyugati kényelemmel berendezett szoba barátságos környezetében előttem áll a világ legfiatalabb államának feje. Ruhája kínai szabású sötétkék selyem, halványabb színű körökben vannak beleszőve a boldogságot ígérő ornamentális, ősi írásjegyek. Nyolc generáció uralkodásának méltósága sugárzik erről a szimpatikus fiatalemberről. Milyen kár, hogy nem így öltözve ismeri a világ, hanem európai estélyi ruha profanizáló leplében. Ahogyan   kezetfog,   hellyel  megkínál   maga   mellett   a szoba fotöjökkel berendezett sarkában, nincs benne semmi keresettség, beszéde, gesztusa olyan úri és minden póz nélkül való. Pillanatra zavarttá tesz a gondolat, hogy ősei palotájában, a pekingi palotában egyszer kipróbáltam az ülést ősei sárkányos trónján. Szinte bocsánatot szeretnék kérni tőle ezért a huncutságért. De máris megindul a beszélgetés, a turáni fajokat hozom szóba és Pu-Ji, aki különös szeretettel foglalkozik a történelemmel, érdeklődve merül a témába. Bár kitűnően bírja az angol nyelvet, az udvariassági kifejezéseken kívül, szokásához híven, kínaiul beszél az államfő. Ilyenkor Mr. Jü végzi a tolmács szerepét. Ez a fiatal kínai nagy nyelvtehetség, egyforma könnyedséggel beszéli a kínai, japán, angol és az orosz nyelvet. Hármunkon kívül senki sincs a szobában, tehát nem igaz, hogy Pu-Ji-val nem lehet japán ellenőrzés nélkül beszélni. A kis szalónasztalkára teszem a propaganda-levelezőlapot, amelyet a Daidó-sya (turáni társaság Tokióban) elnöke, Sumioka ügyvéd adott nekem. Mind a hárman a kis színes térkép fölé hajiunk, amelyen sárga foltocska jelzi, hogy egy sokat vitatott elmélet szerint mi, magyarok is a turáni népek háromszázmilliós családjába tartozunk.


—  A mandzsuk  fel  vannak-e véve a testvérfajok közé? — kérdezi Pu-Ji és szeme melegen csillog, amikor Mr. Jü ujja nyomán felfedezi a mandzsu nép nevét. — Szép mozgalom — mondja elismerően —, és hasznossá válhat, mert az ázsiai népek összefogására nagy szükség van.
Majd így folytatja:
—   Amilyen   rokonszenves   a   turanizmus   nekem, ugyanolyan szívesen fogadott az együttműködés gondolata. A „Nagy-Ázsia"-elmélet nem faji ellentéteket keres, mint sokan gondolják, hanem éppen azért akarja megszervezni az ázsiai népeket, mert azokban különösen ki van fejlődve a nemzetközi együvétartozás érzése. Lehetnek fellobbanó szenvedélyeink, de Ázsia sohasem látott olyan gyűlöletviharokat, mint amilyenek Európát tépázzák szinte    matematikailag előre  kiszámítható periódusokban.


Kérdezem, hogy a Népszövetség ellen irányul-e a „Nagy-Ázsia"-mozgalom, amelynek az államfő aktív híve, vagy talán annak a feladatát akarja magára vállalni?


—  Sem egyik, sem másik  —   válaszolja elgondolkozva Pu-Ji. — De mi talán meg tudjuk teremteni az eszmét, amelyet a Népszövetség nélkülöz, s amelynek hiánya munkáját szinte lehetetlenné teszi: az internacionális mentalitást,   azt, hogy  a  népek  lelkében éljen a testvériség tudata. Ez a célkitűzés barátokat fog szerezni nekünk Ázsián kívül is, elő fogja segíteni egymás kölcsönös megértését.  Én  hiszek és bízom a  „Nagy-Ázsia"-mozgalom sikerében.


A kihallgatás után Mandzsukuó miniszterelnöke, Cseng-Hsziao-hszu fogadta Kovrig doktort. Cseng igen nagy tekintélynek örvend nemcsak Mandzsúriában, hanem az egész kínai kontinensen. Költő és filozófus, magánéletében aszkéta, politikai felfogását mély erkölcsi elvek jellemzik. A beszélgetés, amelyet éppen úgy, mint az államfővel való audienciát, az udvar és a kormány tisztviselői szóról-szóra lejegyezték és az okmánytárba helyeztek, a kormányzás erkölcsi alapgondolatairól folyt. A jelenlévők szerint a miniszterelnök még sohasem fejtette ki olyan tisztán kormányzati elveit, mint ezúttal, mikor tisztán bölcseleti témakörben folytathatott beszélgetést egy nyugati emberrel.


—   Mandzsukuó kormányzati  elve  a  „vang-tao"-n alapszik. Ez a kifejezés a mi felfogásunk szerint a jóakaratú kormányzás  útját jelenti. Húsz  évig tartott a rossz kormányzat Mandzsúriában, ennek következtében a nép nyomorba süllyedt. Már pedig, ahol a nép nyomorúságba süllyed, ott az emberek rosszra hajlamosak. Ahol az emberek rosszra hajlamosak, ott a jóakaratnak nincsen ereje. Ahol a jóakaratnak nincsen ereje, ott a kormányzat nem lehet eredményes, mert a kormányzatnak jóakaraton  kell  alapulnia.  Ha tehát  mi a jóakaratú kormányzat útján akarunk járni, akkor arról
kell gondoskodnunk, hogy a jóakarat eredményes legyen. Hogy a jóakarat eredményes lehessen, ahhoz jóindulatúvá kell tennünk az embereket. Az emberek csak akkor lesznek jóindulatúak, ha nem élnek nyomorban. A nép nyomorát azonban semmi sem előzheti meg annyira, mint a jó kormányzat. Tehát nekünk először a jó kormányzatra, igazságos közigazgatásra kell törekednünk, azután valósíthatjuk meg a vang-taot, a jóakaratú kormányzat útját. A vallás is alkalmas arra, hogy az embereket jóindulatúvá tegye, még ha azok szegények is. A mi célunk mégis az, hogy ne szimbólumokkal dolgozzunk, hanem gyakorlati eszközökkel. Aki a nyomorúságból kiemelkedik, annak nincs szüksége prédikálásra, hogy jóindulatú ember váljék belőle. Ha kevesebbet szónokolnánk és többet tennének az emberek jóléte érdekében, akkor több jóindulatú ember lenne a világon és boldog lehetne mindenki a vang-tao uralma alatt.


—  A Népszövetségnek tehát a vang-taót  kellene megvalósítania?


— Igen. És az elmondottak alapján először arról kellene gondoskodnia, hogy a nyomor megszűnjék és mindenki jóindulatúvá váljék.


Így hangzott a beszélgetés legérdekesebb része. Jól rávilágít ez arra, hogy milyen emelkedett elvek alapján igyekeznek a keletiek a jó kormányzást megvalósítani.


A kormány többi tagjainál tett látogatása után sajtókonferenciára hívta meg Kovrig Jánost Kavasaki Torao sajtófőnök. Az összes lapok tudósítói megjelentek az előadáson, amelyet Kovrig dr. angol nyelven tartott a külügyminisztérium tanácskozótermében Magyarország történelméről, jelenlegi politikai viszonyairól, a magyarság ázsiai kapcsolatairól és azokról a benyomásokról, amelyeket az államfőnél, a miniszterelnöknél és a kormány tagjainál tett látogatásai alkalmával szerzett. Ez volt az első eset, hogy a kínai, mandzsu és mongol nyelven megjelenő lapok kimerítően foglalkoztak az előadó által tárgyalt kérdésekkel.


Mandzsúriában tett második útja alkalmával Kovrig János látogatást tett a japáni hadsereg hszinkingi főhadiszállásán. Fuzimoto őrnagynak, a sajtóügyek intézőjének kíséretében kihallgatáson jelent meg Mutó Nobuyosi marsainál, Japán követénél, aki egyben a mandzsúriai csapatok főparancsnoka is volt. Teázás közben Mutó igen szívélyesen elbeszélgetett a magyar újságíróval.


— Harminc évvel ezelőtt magam is jártam Magyarországon, — mondotta. — Feltűnt nekem, mekkora rokonszenvvel viseltetnek a magyarok irántunk, japánok iránt, örömömre szolgál, hogy elmondhatom: otthon éreztem magam önöknél.
Mutó marsalnak akkor már az asztalán volt a japáni hadügyminiszter rendelete, amely engedélyezte Kovrig János haditudósítói beosztását a Jeholban offenzíva előtt álló japáni csapatokhoz. Mutó nyomban intézkedett, hogy honfitársunk Jeholba indulhasson. Kovrig János még egy látogatást tett a magyaros arcú Koiso tábornoknál, akit részben katonai erényei, részben kiváló diplomáciai képességei juttattak aránylag igen fiatalon a tábornoki karba, azután elutazott a jeholi frontra.


A Kantung-hadsereg egyik fiatal tisztjét, Sinozaki Benjámint osztották be tolmácsnak és kísérőnek Kovrig János mellé. Mukdenben Mr. Steele, a New-York Times mandzsúriai tudósítója csatlakozott hozzája. Ők ketten látták egyedül közvetlen közelből a jeholi hadjárat katonai műveleteit, más lapok tudósítói vagy túlkorán, vagy túl későn érkeztek az újságírók fogadására fel nem készült hadvezetőséghez. Kovrig ilyenformán nemcsak egyedüli magyar tudósítója volt a japán-kínai háború e szakaszának, hanem egyben Európa egyedüli képviselője is a haditudósítók sorában.





Csincsu állomáson a mukden-pekingi vonal vasúti csomópontján hagyta el a vonatot az expedíció. A város parancsnoka, Hara őrnagy nyomban intézkedett, hogy repülőgép álljon az újságírók rendelkezésére. A csincsui   katonai repülőtérről indultak Kovrigék.


A repülőgép a Hszia-liao-ho völgyének irányát követte. Kemény tél volt, a folyó leapadt vize vastagon befagyott és zavartalan átkelést biztosított a japán teherautók számára. Huszonöt napot töltött honfitársunk Jeholban, együtt élt a japán katonákkal, tanulmányozta a kínai és mongol lakosság helyzetét. A hadvezetőség nagyon előzékeny volt vele szemben. Egy esettől eltekintve, amikor a vitézségéről híres Nakamura kapitány teherautós osztagához csatlakozva sietett a langkaui frontra, a kínai nagyfal közelébe, mindig repülőgépet bocsátottak rendelkezésére. Tapasztalatait, útjának egész történetét a japán hadügyminisztérium folyóirata is közölte. Japánban két ízben tartott előadást angol nyelven erről a témáról a tokiói Pan-Pacific-Club-ban. Az előadót maga a klub elnöke, Inouje herceg mutatta be a megjelent előkelőségeknek. A jeholi útról ezenkívül angolnyelvű cikket írt a Japán Times 1933. május  28-i számába.   


— A japán hadsereg előzékenyen bocsátott rendelkezésemre repülőgépeket és így felülről is láthattam Jehol érdekes földrajzi alakulatát. A kopár dombok és nyugaton a Belső-Mongóliába átnyúló magas hegyek olyan képet nyújtanak, mintha az ember valami holdi tájék fölött repülne. Erdőnek úgyszólván nyoma sincs. Huszonöt napot töltöttem Jeholban és ezalatt meglátogattam Ling-Jüant, Csengtét, Csifenget, Csaojángot, Pepiaót. Ling-ijában Oka Sava alezredes engedélyezte, hogy meglátogassam a langkaui frontot. A Nakamura teherautós osztaghoz csatlakoztam, amely a jeholi hadjáratban a Kavahara „villám-különítmény"-nek annyi dicsőséget szerzett. Nakamura kapitány kemény katona volt, de egyben jó szervező is. Rövid időközökben megállította az egész osztagot az úttalan utakon, a katonáknak pihenőt rendelt és indulás előtt személyesen vizsgálta felül a motorokat. Két napig tartott, amíg a teherautók a munícióval és élelmiszerrel Szucsaoinzőbe érkeztek. Innen mindössze tíz kilométerre volt a Lang-kua-hágó, amelyet a kínai nagyfal védett.


A jeholi hadjárat egyik legvéresebb csatája árán tudták csak a japániak a sztratégiailag előnyösebb helyzetben lévő kínaiak állását elfoglalni. A csapatok Mukai ezredes parancsnoksága alatt állottak, a hegyi tüzérséget Maeda kapitány vezette. A kínaiak nyolcszoros túlerőben voltak és nem egyszer bekerítéssel fenyegették a hősiesen küzdő japáni csapatokat.   Egy ízben   éppen akkor vette  a kínai  tüzérség tűz alá a vezérkar megfigyelő-helyét,  amikor  Kovrig  dr.  ott  látogatást   tett. A Reuter-ügynökség nagy kínai győzelemnek kiáltotta ki ezt a „fegyvertényt", holott az valójában a vérengző jelentéssel szöges ellentétben, egyetlen emberéletet sem követelt. Szuzuki brigadéros, Kavahara tábornok, Motegi huszártábornok főhadiszállásán fogadta a magyar újságírót és időről-időre tájékoztatta a harctéri helyzetről.
 Jehol székhelyén, Csengtében hosszabb időt töltött Kovrig János, hogy közvetlen közelről figyelhesse meg a hadjárat utolsó mozzanatait. A harc ekkor Kupékónál, a Peking felé vezető út fontos határőrhelye körül folyt. Csengtében   még   arra   is   volt   ideje,   hogy   a világhírű láma-templomokat tanulmányozza. Tudnivaló ugyanis, hogy  a  csengtei templomok egyike  a  Dalai láma, másika a Pancsen láma tibeti kolostorának pontos mása. A csaojangi lámakolostorban Ligeti Lajos, magyar orientalista emlékeire bukkant. Megfigyelte Jehol néprajzi, geográfiai viszonyait és számos cikkben, továbbá a mandzsu kormányhoz tett előterjesztésben számolt be tapasztalatairól.


Jeholból jövet beutazta az északkínai demilitarizált zónát. Sanhajkuanban, a kínai nagyfal kiindulási pontján, Otiba őrnagy és Araki japáni katonai attasé volt segítségére terve megvalósításában. Csinvangtao volt Tiencsinig az egyetlen hely, ahol a japán helyőrség állomásozott, a tartomány többi része a kínai banditák portyázóterülete volt. Someya főhadnagy Csinvangtaó-ban a visszafelé való utat biztosította.


Kovrig dr., mint mondottam volt, háromszor is bejárta Mandzsúriát, egyrészt, hogy az országot jól megismerje, másrészt, hogy ottrekedt, volt hadifogoly magyar véreinket felkutassa. Kharbinban élnek a legnagyobb számban volt magyar hadifoglyok. Egynéhányan akadnak Dairenben, Mukdenben, Pogranicsnáján, Cicikárban, Khájlárban és az orosz-mongol határ közelében lévő Mancsuliban. 
Mivel Távol-Keleten külképviseletünk nincsen, Mandzsúriában a hatóságok úgy bántak honfitársainkkal is, mint a hazátlan fehér-oroszokkal. Ez a helyzet nemcsak lealázó, hanem nagyon hátrányos is volt számukra. Kovrig Jánosnak hivatalos megbízatás nélkül, csupán kellő felvilágosítás útján sikerült elérnie, hogy maga a külügyminiszter intézzen rendeletet a mandzsukuói hatóságokhoz a visszás állapot megszüntetésére.


Ugyancsak az ő közreműködésével alakult meg Kharbinban a Magyarok Hazafias Egyesülete, mely azóta felkutatja és nyilvántartja Mandzsúriában élő összes honfitársainkat. Ez az egyetlen jól működő magyar egyesület a Távol-Keleten. Az egyesületbe való tömörülés haszna rövidesen bebizonyosodott. Ennek a révén sikerült honfitársunknak kieszközölnie, hogy a kharbini nagy árvíz károsultjainak nemzetközi segélyalapjából a kárt szenvedett magyarok is támogatásban részesüljenek. Az egyesület vezetősége 1933-ban a következő volt: Letenyei Károly elnök, Liska Márton alelnök, Dénes Oszkár jegyző. Kharbinban 30 magyart lajstromoztak az első alkalommal, Cicikárban hármat, Mancsuliban hetet, Mukdenben, Dairenben és Khájlárban egyet-egyet. A családtagokkal együtt, becslés szerint mintegy 80 magyar él Mandzsúriában. Ezeknek legnagyobb része haza szeretne jönni, de egyrészt rossz vagyoni viszonyai miatt, másrészt azért, mert megszállott területről való, optálni nem tudott, s így állampolgárságának ügye rendezetlen, maradni kénytelen.


Korea fővárosában, Keizyó-(Szőul-)ban a japáni kormányzóság sajtófőnökének, Oda Jaszumának meghívására, teadélután keretében tartott előadást Kovrig János Magyarországról. A hallgatóság soraiban a kormányzóság főtisztviselőin kívül előkelő koreaiak és a kereskedelmi érdekeltségek vezetői foglaltak helyet. Nagyön érdeklődtek Magyarország kulturális és gazdasági viszonyai iránt. Magyar ember szájából akkor hallottak először ezekről a kérdésekről.


Tokióban a Gaimusyó, a japáni külügyminisztérium előkelő bizalmi embere, Kumasaki úr tett megbecsülhetetlen szolgálatokat a magyar újságírónak. A pénzügyminisztérium alminiszterével, a gazdasági élet legkiválóbb képviselőivel ismertette meg, összejöveteleket rendezett számára a saját házában, klubokban, teaházakban, hogy találkozhassak és eszmecserét folytathasson mindazokkal, akik a birodalom politikai és közgazdasági életét irányítják. A két nagy politikai pártnak: a Seiyukainak és a Minseitónak vezéreivel, Saitó úrral és Vakatuki báróval is volt alkalma beszélgetnie, s így tájékozódnia a belpolitikai helyzetről. Araki generális, az akkori japáni hadügyminiszter, az új nemzeti mozgalom vezéralakja, hosszabb kihallgatáson fogadta. Araki, mint a legtöbb magasállású japáni katona, járt Magyarországon is. Magyarbarát kijelentései, amelyeket Kovrig nyomban megtáviratozott lapjának, nagy feltűnést keltettek a magyar közönség körében. Homma ezredes, a hadügyminisztérium sajtóosztályának főnöke alig néhány évvel azelőtt tért vissza Magyarországról. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ő is a legnagyobb készséggel volt segítségére honfitársunknak. így sikerült a legnagyobb világlapok tudósítóit megelőzve, résztvennie a jeholi hadjáratban.
(...)
Sumioka ügyvéd, a Daidó-sya vezetője, egyik leglelkesebb barátunk, gyakran látta házánál vendégül a magyar újságírót. A japáni buddhizmus egyik legnagyobb, szentéletű alakja, Kavaguti Ekai professzor Kőrösi-Csoma Sándor halhatatlan emlékét idézte, valahányszor Kovriggal találkozott. Ismételten elmesélte neki életének egyik érdekes epizódját. Tibetbe készült, de a határon az angol megbízott nem volt hajlandó útlevelet adni számára. Erre a professzor Kőrösi-Csoma tibeti szótárának egyik példányát ajánlotta fel ajándékul a brit külügyi tisztviselőnek. Az ajándék megtette hatását, az engedélyt megkapta. Ilyenformán mintegy ez a könyv szolgált útlevélül számára a titokzatos Tibetbe.


Hetekig tartó körúton meglátogatta a magyar újságíró Japán nevezetes ipari és történelmi városait, művészeti emlékeit, kirándulóhelyeit. Tapasztalatairól később cikkekben, előadásokon számolt be. Mikor megkérdeztük tőle, hogy jellemezhetné legjobban a távolkeleti rokonnépet, azt felelte:


A szépséges Matusima 3 képben
— Azzal az egy szóval: Japán! Ez magában véve fogalom minden magyar ember számára és éppen olyan kevéssé magyarázható, mint a természeti szépség, amely egykor Japán legnagyobb költőjét, Basyót (XVII. század) a kies, északi fürdőhelyen, Matusimában olyannyira elragadtatta. Amikor verset írt róla, nem tudta elragadtatását máskép kifejezésre juttatni, mint úgy, hogy néhány csodálkozó szó közbeiktatásával a hely nevét ismételte, annyiszor, amennyiszer a szűkreszabott japáni versforma megengedte. Ez a klasszikus vers így hangzik:


Matusima-ya! 
Ah! Matusima! 
Matusima-ya...

(Forrás: Mezey István - Az igazi Japán, A Magyr-Nippon Társaság kiadása, Budapest, 1939. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése