DÉNES ISTVÁN: A homoródalmási Orbán Balázs-barlang mondái

Dénes István barlangász szerelésben

Székelyföld legrégebben ismert és említett barlangja a homoródalmási Kőlik. A barlangot már a 18. században megemlítik a tankönyvek és a földrajzföldtani művek. A homoródalmási volt a legelső felkutatott és felmért erdélyi barlang. Nagy-barlangként is megjelenik az újabb irodalomban, és 1931 óta Orbán Balázs nevét viseli.


Udvarhelyszék keleti határán, a Persány-Rika hegység északi végénél, a Hargita-fennsíkba bevágódott Vargyas-patak sziklaszorosában több nagy barlang található. A tágas bejárati termekben már a középső paleolitikumban megtelepedett az ember, és azóta sem szakadt meg az ember és a barlang közötti kapcsolat. A barlangok kitöltéséből az őskori műveltségek teljes sorozatát lehet kiásni. A Kőlik bejáratát, amely 20 méterrel a patak szintje felett nyílik, a Csudálókő sziklafalában a kora középkorban vastag, mésszel rakott kőfallal zárták el, csak egy keskeny ajtót hagyva, hova csak létrákon lehetett felkapaszkodni. A főbejárat melletti Ablakot is befalazták.


Kőből épített fallal zárták el a Kőlikkal szembeni sziklában nyíló Ugron-likat (Tatárlik), ahova a nemes főúri Ugron család menekítette be javait. A Lócsűr tágas bejárati termébe a lovakat terelték be. A szoros néhány tágasabb, magasabban levő barlangjába is behúzódtak az emberek kisebb csoportjai.


Az erődített védbarlangok a tatárjárás-törökdúlás idején (17. század) védelmet nyújtottak a környék ide menekült népének. Még a Rákóczi szabadságharc idején is, 1704-ben, az almási barlangba húzódott a lakosság az Udvarhelyszéket pusztító Tige tábornok katonái elől.


A 19. században a meginduló tudományos vizsgálódás, majd az utazó-kiránduló közönség figyelme Székelyföld e híres szorosát és barlangjait is felfedezte. Napjainkban közkedvelt kiránduló és táborozó hely lett a védett területté nyilvánított sziklaszoros.


Az udvarhelyszéki (telegdi) székelyek valószínűleg már bihari szálláshelyükön megismerkedtek a barlangokkal, és Erdély keleti felébe telepedésük után nyomban birtokba vették a Vargyas-szoros barlangjait. A nehezen megközelíthető Kőlik bejáratát kőfallal zárták el, hogy ott vész idején oltalmat találjanak. De feltételezhető az is, hogy a barlang már a székelyek idetelepítése előtt erődítve volt, és szerves részét képezte a Székelyföldön végighúzódó sánc-töltésekből és az ehhez kapcsolódó kőfalú várakból álló védelmi rendszernek, a kora középkori keleterdélyi gyepűnek. A Vargyas-szoros a Persány-Rika hegységen hosszában végigfutó töltésvonulat meghosszabbításában helyezkedik el. Az északi bejáratát ellenőrző baloldali, Kőmezőnek nevezett magaslaton a védelmi vonalnak egy szakasza Tatársánc néven húzódik a meredek völgyoldal peremén. A töltésvonulat a Vargyas szorosától is tovább tart észak felé, fel a Hargita oldalába.

Az Almási-barlang bejárata

A sötéten tátongó hűvös-nyirkos, rejtélyes barlangjáratok, az eltűnő, majd újból felszínre bukkanó búvópatak félelemmel vegyes kíváncsisággal töltötte el az egyszerű népet. Így született számos hiedelem, monda, amelyben a mesebeli kincseket rejtő barlangokat furcsa, titokzatos élőlényekkel népesítették be.


Az erdélyi barlangokkal kapcsolatos gazdag hiedelem- és mondavilágából hadd álljon itt ízelítőül egy csokor az általam évtizedek óta kutatott homoródalmási barlangra vonatkozólag. Nem volt lehetőséern felmérni, hogy még mennyire és milyen formában élnek a nép körében, az anyagot írók, utazók (Kővári, Orbán Balázs, Jókai, Paget, Bielz és Benedek Elek) müvei alapján ismertetem.


A hagyomány azt tartotta, hogy két mezítelen tündér raboskodik az almási barlangban, és amikor a Nemere fagyos szele fújni kezd, a tündérek fáznak, ezért dühöngeni kezdenek. Úgy hitték, hogy ezek a tündérek hoznak minden rosszat, bajt a vidékre. A kegyetlenül pusztító pestisjárvány idején a nép ingeket rakott le a barlang szájához, hogy ezzel kiengesztelje a haragvó tündéreket, és megszűnjön a baj.


John Paget a mondának egy másik változatát jegyezte fel. Azt írja, hogy ő is látta, amint a falu végein ruhadarabokat akasztottak a fák, bokrok ágaira, hogy a haragvó tündérek megtalálják és megbékéljenek.


A régi almásiak szerint a barlangokban apró termetű emberkék, "terpék" laknak, ott élnek, leselkednek, bujkálnak a föld alatt, és ha fáklyás ember közeledik, zsibongva, nyöszörögve takarodnak a sötét üregek felé. Egyszer szénacsináláskor a Kőalján, a Vízkelettel szemben egy csóré, nagy fülű, durva bőrű, majomszerű szerzetet megfogtak az almásiak, amikor éppen az élelmüket akarta megdézsmálni. Belekötözték egy tarisznyába, s este hazavitték a faluba. A furcsa teremtés annyira megszelídült, hogy hol egyik, hol másik családnál evett. De aztán egy éjjel a társai utána jöttek, és visszavitték a barlangba. Lábnyomaikat látni lehet a barlang agyagjában, s még az apró csontjaikat is megkapták az egyik üregben. A „rusnya terpék" azt várják, hogy egyszer kihal az emberi faj, elpusztítja egymást, és akkor rájuk marad a szép napsütötte világ.


A népmondák másik része a barlangokban rejlő kincsekhez fűződik. A hegy rejtett üregeiben ismeretlen emberi lények laknak. Az ott tanyázó pásztorok sokszor meglepték őket, amint ki- és bejártak. Csónakjaikon beeveznek a hegy belsejébe, ahol a búvópatak folyik, és bent kétségtelenül aranyat mosnak, azért zavaros sokszor a Vízkeletből kifolyó víz, pedig máskor kristálytiszta. Aranymosó cigányok is járnak ide a búvópatak fövényéből aranyport mosni.


A kincses mondák egy másik változata szerint Magyarországról jött három lovas ember, ott találtak a barlang előtt egy juhászt, akit megkértek, tartaná meg a lovakat, amíg az üregből visszajönnek. A juhász vonakodott, ezért a lovakat megkötötték egy fához, s bementek a barlangba. Amikor kijöttek, a juhász megbánta, hogy nem fogta meg a lovakat, mert azok három zsák aranyat hoztak ki, és elvitték. Más évben megint jöttek a magyarországiak, akkor bezzeg a juhász szívesen megtartotta a lovakat. Annyi aranyat kapott, hogy még az unokája is gazdag ember lett.


A székelyek az almási barlangban hitték elrejtve Dárius mesés kincseit. A király akkor rejtette el a kincseket, amikor Erdélyben járt vadászni. A barlangban e roppant kincs fölé Ugron Ábrahám uram csináltatott egy nagy vasajtót a tizenkettedik teremben, és ezt leánya jól elrejtette, hogy a sok kincs nehogy megrontsa a székely nép jó erkölcsét. De azért sokan keresték a vasajtót, amelyik minden pünkösd második napján éjfélkor nyílik meg, két óráig nyitva marad, s akkor nagy zajjal újból egy évre bezáródik. Egyszer egy fürkésző ráakadt az ajtóra, de nem tudta leverni a nagy lakatot. Gyorsan elfutott segítségért, de mire visszaértek, az ajtó úgy eltűnt, hogy többé sehogy se tudtak rátalálni.


A tatárjárás eseményeihez is több monda kapcsolódik, ezek a legismertebbek napjainkban.


Nagy erővel  támadtak  a  tatárok  a  környékre, azért a nép visszahúzódott az almási barlangba. A tatárok az elfalazott bejáraton át nem tudták megtámadni az embereket, ezért tábort vertek Kőmezőben. A tatár kán a kőmezei templomba kötötte be a lovát,
mert az itt állt Varjas falu házait mind földig rombolták és felégették. Várták a tatárok, hogy az ostromlott nép megadja magát. Tudták, hogy az éhség egyszer csak kikergeti őket a barlangból.


De jaj volt annak, aki nem tudott idejében a barlangba menekülni, és csak az erdőben rejtőzködött el. Akit a feldühödött tatárok elfogtak, azt megkötözve felhajtották a sziklaszoroshoz közeli Ejtőkő tetejére, és a magas sziklafalról egyenként a mélybe lökték a szerencsétleneket.


Telt-múlt az idő, és bizony már gondolkoztak, hogy kimennek, és megadják magukat. De a tatároknak sem volt mit enniük, mert a barlangba menekülők maguk után mindent elpusztítottak. Észrevették ezt a bent levők, és egy vénleány mit gondolt, mit nem, azt a kicsi lisztet, amit mindenhonnan összekapartak, hamuval és kőtejjel összegyúrta, és egy akkora kenyeret sütött belőle, mint egy taligakerék. Ezt a kenyeret felszúrta egy hosszú rúdra, kinyújtották a barlang száján, s jó sokáig forgatták, kerengették, amíg a tatárok észrevették.


Amikor a tatárok meglátták, hogy a barlangban levőknek még bőven van ennivalójuk, felkerekedtek, és nagy porfelhővel nyomukban eltakarodtak Kőmezőből. Nagy öröm lett erre a barlangban, azonnal indulni akartak haza az emberek. Ám Csala vitéz, a vezérük megállította népét. Meg akart győződni arról, hogy csakugyan elmentek-e a ravasz tatárok. Kiment a barlangból, felmászott egy magas szikla tetejébe, és szétnézett a környéken, de a tatároknak híre-pora se volt. Nagy örömében megfordult a barlang felé, de csak
annyit kiáltott, hogy „nincs tatár, indulhatunk", s abban a pillanatban megtántorodott, a mélybe zuhant, és szörnyethalt. Jajszóval, keserves sírással temették el Csala vitézt a barlangban, egy nagy kőkoporsóba, amely még ma is ott van. A nevét sem felejtették el, mert a sziklát, amiről lezuhant, a mai napig Csala-tornyának hívják.


A monda egy másik változata szerint a barlang összeköttetésben van a patak földalatti folyásával, és az ostromlott székelyek ezen a járaton szökdöstek ki éjszaka élelemért, így sikerült kitartani és megvárni a tatárok elvonulását. Néphit volt, hogy az almási barlang rejtett járatain egész Csíkig el lehet menni, és aki eléri a barlang végét, az meghallja a csíki kutyák ugatását és a kakasok kukorékolását. Ez a hiedelem vezette Fekete István mérnököt 1835-ben a barlang feltárására. Elgondolása szerint, ha ez a tény igaznak bizonyul, annak hadászatilag nagy fontossága lett volna.


Egy, a nép által nem ismert mondára az irodalomban találtam utalást. Bielz említi, hogy Athanasius Kircher jezsuita pap találta ki a következő legenda befejező részét. 


A kahlenbergi Hameln városában nagyon elszaporodtak a patkányok, és sok kárt okoztak. Egy nap titokzatos idegen jelent meg és ajánlkozott, hogy megszabadítja a várost a rágcsálók hadától. Megegyezett a város elöljáróival, aztán sípját elővéve a közeli tóba csalta a patkányokat, ahol ezek mind egy szálig elpusztultak. Azonban a fukar városatyák, felrúgva az egyezséget, nem fizettek semmit. Később egy vasárnap, amikor a felnőttek mind a templomban voltak, újra megjelent az idegen a város piacterén. Sípja hangjára összegyűltek a gyermekek, és elbűvölve követték az embert, aki egy közeli szikla repedésébe vezette őket. A történet Erdélyben folytatódik, mégpedig a homoródalmási barlangnál, ahol a felszínre jöttek, és ők lettek az erdélyi szászok ősei.

A falusi nép századunk közepéig nem szívesen járta ezeket a „rusnya" helyeket, a sziklák ölébe zárt titokzatos barlangokat. Minden közösségben voltak azonban különc, kalandvágyó emberek, akik a mindennapi munka helyett inkább az erdőket járták, halásztak, vadásztak, és kincseket kerestek. Ezek az emberek és a pásztorok ismerték a hiedelmeket, mondákat, titokzatos helyeket és titkos jeleket. Ezekből lettek a barlangi vezetők, ők segítettek Fekete mérnöknek a barlang kutatásában és felmérésében, vezették a barlangot látni óhajtó utazókat, kirándulókat.


(Forrás: Dénes István - Székelyföldi barlangvilág. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002)