Lahti, 1937 július.
Hat óra tájban indult az autóbusz. Tíz óra felé érkeztem Lantiba. Ilyen csodálatosnak még sohasem láttam ezt a bájos kis várost. Nappali világosság volt, a széles utcákat szegő hatalmas hársfák illatfelhőt árasztottak. Nehéz, mézes illat volt ez, Suomiban illatosabbak a növények, mint nálunk. Bizonyosan azért, hogy a méhek és lepkék könnyebben rátaláljanak a virágokra, hiszen itt kevesebb a méh és a lepke, mint Magyarországon. Vagy talán a talaj, meg az éghajlat teszi, hogy több illatos olaj hatja át a fákat, virágokat, mint Délen?
A Nap ferde sugarakkal sütött, enyhe és nyugodt volt a levegő, az égbolt oly csodálatosan magas, a felhők oly mennyeien ezüstösek, hogy az ember súlytalannak érezte magát ebben a tiszta, meseszerű lebegésben. Az utcákat vidám beszélgetés, friss kacagás verte fel. Nyári estéken senkisem álmos, fiatalok-öregek kint sétálnak a szabadban s alig pihennek néhány órát.
A kicsiny szállodában, — fából épült ez is egy faházakból álló csendes mellékutcában, — a szerény, kedves kiszolgáló kisasszony fekete kenyeret, vajat, tejet, hideg húst, meg valami szilvaszerű savanykás gyümölcsöt tett elém. Megvacsoráztam. A háromnapos úttól fáradt voltam ugyan, de nem kívántam lefeküdni. Ezüstös fény világított a szobában. Órákig könyököltem az ablakban, lelkem megtelt könnyű nyugalommal és szeretettel, nézegettem a fákat, a járókelőket, a nevetgélő, mókázó legényeket-lányokat s a végtelen magasságú égboltot. Megvártam, míg végre mégis kihalt az utca s Keleten megjelent a felkelő Nap első vérpiros csíkja.
Ez az időszak, amikor Finnországban leszedik a lámpákat s a hosszú, sötét tél szinte végtelen éjszakája után elmerülnek a végtelen nappalok sugárzásában. Télen csak akkor jut fényhez a sóvárgó, szomjas szem, amikor a Nap kibukkan a vastag felhők közül s meg-ragyogtatja a havat és jeget. Nyáron szüntelenül árad a világosság, éjjel két órakor még abban a hitben olvas az ember, hogy csak hat-hét óra van, akkor veszi észre, hogy elillant a könnyű, ezüstös éjszaka, amikor már felpirkad a reggel.
Lahtitól Északra terül el a Vesijárvi hatalmas tükre. Ezt a nagy tavat csatorna köti össze a Páijánne tó-vidékével. E csatorna, a Vááksynkanava mellett van egyik fiatal íróbarátomnak s egyben Tampere egyik színháza igazgatójának, Kivimaa-nak a nyaralója. Táviratoztam neki, hogy meglátogatom.
Tágas, eleven pezsgésű kikötőből indult a kis hajó, a Jyváskylá, Vááksy felé. A Nap lehanyatlott a nyugati partok fenyőerdői mögött, a víz folyékony ezüstté vált. Kisuhantunk az öbölből, melyet kilométerekre ellep az úszó fatörzsek tömege. Kis vontatóhajók húzzák a kapcsokkal összekötött fatörzsek tízezreit Lanti felé, hogy a parton álló gyárban feldolgozzák. Nagy mulatságukra szolgál a sík fatenger a gyerekeknek. Ott hancúroznak, fogócskáznak, ugrabugrálnak az úszó rönkökön s nem unják meg késő éjszakáig a csiklandós izgalmat, amit a himbálózó, szinte beláthatatlan óriás-tutaj a folytonos életveszély éreztetésével okoz nekik.
A hajón rengeteg utas volt, Jyváskylá-be iparkodtak. Csoportok alakultak s egy-egy szájharmonikás vezetésével a messze sík víz csendjében zengett a népdal. A nesztelen hajó mintha higanyban úszott volna, oly ezüstösen gyöngyözött a víz. Madár seholsem mutatkozott, már fészkükre tértek a fenyvesekben. Később elcsendesedtek a dalolok is, most mérhetetlen, szinte nem is e földről való csend borult a vízre, a lassan előbukkanó, majd meg eltávolodó kis szigetekre s a néma fenyőerdőkre. Víznek, erdőnek s a láthatatlan virágoknak olyan sűrű, nehéz illata hömpölygött, hogy színbe falni leheteti, mint valami csodálatos, nehéz, részegítő italt. Az ezüstvíz felett ezüst égboltozat tárulkozott, rajta lehelletkönnyű, mozdulatlanul lebegő ezüstfelhőkkel. Már-már úgy éreztem, nem is vizén vagyok, hanem víz és ég között lebegek.
Rettenetesen messzi volt tőlem Középeurópa s vele mindaz, amit átéltem, megszoktam, ami az életemhez tartozik. Nem tudja az ember, mit jelent megszabadulni minden testi-lelki tehertől, ha nem hajózott még Suomiban júliusi éjszakán a tavakon. Nem tudja, mit jelentenek az ilyen fogalmak, mint: harmónia, béke, nyugalom, csend, tisztaság, lélek. Idő és tér összefolyik, nem tudod már, hol vagy, hogy kerültél ide, mit akartál az imént s mit akarsz most, egyáltalában nem is akarsz semmit. Szemed kifelé bámul a végtelen ezüsttérbe, de mégis befelé nézel magadba s nyomon követheted azt a csodát, hogy lelked pillanatról-pillanatra könnyebbé, tisztábbá, csendesebbé válik. Amikor azt hiszed, az elragadtatás misztikus magasságába emelkedtél, elönt az illat és csend újabb hulláma s még feljebb emelkedsz, vagy még mélyebbre szállsz... Íme, ebben a sugárzásban születik újjá a finn lélek, ebből az ezüstös magasságból zeng a finn dal, ebből a csendből és illatból formálódik a finn szívek szerelme.
Lassan behatoltunk a csatorna keskeny, magas nyílásába. Éppen hogy elfér benne egy hajó. Kétfelől magas, sötét fenyvesek szegélyezik, meredek partjai tele vannak hevesen nyíló szelíd virágokkal. Á víz itt egészen zöld. A kikötőnél Kivimaa barátom várt vászonruhában, Ingujjban, fogán rövid pipával. Melegen üdvözöltük egymást, azután elindultunk réteken, kerteken át a nyaraló felé.
Bájos, emeletes kis faház, magas fenyvek, nyírfák és némán búsongó berkenyék sűrűjében. Ilyen csodálatos kis házban éldegélnek nyáron finn barátaim, ilyen bájos kis házat ír le a legnagyobb finn prózaíró, Sillanpáa is Mozart-szimfóniához hasonló, fájdalmas regényében, a Siljá-ban. Most két finom, csendes, gyermekes arcú, barnaszemű Silja is jött elém, hogy szobámba vigye táskámat s vacsorához invitáljon.
Mi, magyar írók, sohasem juthatunk el a lélek egészségéhez olyannyira szükséges tisztaságnak, harmonikus nyugalomnak ahhoz a mértékéhez, amit finn írótársam — s nemcsak ő, hanem mindenki — élvez. A ház a Vesijárvi partján áll, köröskörül egészen elrejtik a sűrű fák. Mindenféle fa, fa és virág. Meg fű. Ide nem hatol be a világ kísérteties, fárasztó kavargását Amikor emeleti szobámba Marketta felvezetett s kinéztem a nyitott ablakon, azt hittem: meghaltam már észrevétlenül, hiába gyötröm emlékezetemet, nem tudom, mikor, milyen betegségben, azt sem, hogy hol s kik álltak a halálos ágyam körül. Bizonyosan ott volt Tildi, a feleségem, Jancsi és Juliska, a gyermekeim, ott álltak körülöttem a megszokott bútorok, a könyvespolcok, ott függtek a képek a falon... Bizonyosan keservesen sírt mindenki az ágyamnál... S most ők tovább élnek valahol, végtelenül messze a zagyva Földön, én pedig elfelejtettem mindent, itt vagyok egy másik világban, szívem csordultig van szeretettel, édes nyugalommal s valami könnyű, fájdalmas vággyal utánuk... A Hold hatalmas korongja némán emelkedett ki a vizekből, áttört a sűrű gallyakon s testetlenül lebegett a szitáló ezüstös világosságban.
Akkor éjjel sokáig ültem az ablak előtt és számotvetettem egész életemmel. Csodálkoztam zavarosságán, szenvedésein, oktalan bánatain és ostoba erőfeszítésein. Átláttam s megértettem az egészet, — meg is bocsátottam. Magamnak is, másoknak is. Ebben a pillanatban az voltam, aminek lennem kellene s ami mindig akartam lenni.
*
Napunk azzal kezdődött, hogy kora reggel, amikor a fű még lucskos volt a harmattól s a madaraik vidám pittyegéssel s füttyszóval éppen ébredeztek, csónakba ültünk s kieveztünk a színekben tobzódó vízre, hogy felszedjük az este lerakott hálókat. Én lassan evezgettem, Kivimaa pedig óvatosan, méterről-méterre emelte be a finomszövésű hálót. Mindig akadt négy-öt félkarnagyságú finom hauki a hálóba. Olyan a húsa, mint a mi balatoni süllőnknek. Ezzel betakarítottuk az aznapi élelmet s visszamentünk a partra. Ezután megreggeliztünk s munkához láttunk. Én fent írtam az emeleten, munkakedvemet erősen élesztette az alulról hangzó írógépcsattogás. Beleunva az írásba, kimentünk sütkérezni, meg játszani a kisfiúval. Villásreggelire magunkfogta halat, burgonyát, vajat, tejet, ettünk, utána henyéltünk egyet a nyugágyakban a szellőben lengedező fák alajtt, nagyokat hallgattunk, figyeltük a madarak füttyét, vagy beszélgettünk irodalomról, magyar, meg finn írókról, színházról. Csak politikáról nem beszéltünk soha, ez a finneket nyáron édeskevéssé érdekli. Délután megint dolgoztunk egyet, megebédeltünk, alkonyatkor pedig, most már Marketta társaságában, kimentünk a vízre, hogy lerakjuk a hat-hétszáz méter hosszú hálókat. A csónak csendesen ringott az acélszínű vízen, a sás lengett, suttogott, a madarak vad iramodással siettek fészkükre, az égbolton felragyogtak az ezüstszínű felhők. Valahol, a parton, fürdő gyermekek lubickolása, hangos zsivalygása hallatszott. A Nap rézvörösen lebegett az alacsony, sötétkék hegyek fölött.
Eléldegéltem volna én ott halálomig. Éjszaka, a világos ablakban ülve vad, kétségbeesett terveket forraltam magamban: hogy maradhatnék itt, vagy valami efféle helyen, tűnhetnék el az otthoni irodalmi, de legfőképen közéletből, hogyan élhetnék meg ebben a világban s hogy tarthatnám el családomat. Ugy szerettem volna egyszer Suomiban lenni, hogy ne kellett volna azzal törődnöm, mikor utazom haza. Ha az otthoni sajtóra, íróvilágra, színházakra, de legfőkép a politikai életre gondoltam, elámultam, hogy viselhetjük el mindezt, hogy nem undorodunk meg végkép tőle. De hát egy nap mégis össze kellett szednem a cókmókomat. Gondoltam, elutazom H.-ba, ahol a telet töltöttem, s meglátogattam volt kedves házigazdámékai, azután visszatérek vagy Lahtiba, vagy Helsinkibe. Kivimaa, meg a kisfia kikísért a csatornaparti kikötőhöz. A hajó óvatosan közeledett, parthoz állt s felszálltam. Sokáig integettem barátomnak s a harsány jó-kívánatokat kiáltozó kisfiúnak, míg csak el nem tűntek a szemem elől.
Már este volt, amikor megérkeztem H.-ba. A piros faház, mely otthonom volt a télen, messziről felém mosolygott, a fák, melyeket hótakaró borított, amikor megismerkedtem velük, bódító illatot árasztva integettek, az erdő, mely mintha ezüstből lett volna a télen, most sötétzölden virult, a Páíjánne vize szikrázott, a szétszórt tanyák kéményén kék füst szállongott az acélkék égre. H. rétjein apró szénaboglyák sorakoztak, a levegő terhes volt az édes szénaillattól, a fű pedig haragos-zöld és harmatos.
Az öreg néni, meg a fiatal asszony volt csak odar haza. A néni nem akart hinni a szemének, amikor a ház felé vezető úton meglátott, tenyerét a szeme elé emelte. Azután beszaladt a házba s a fiatal asszonnyal jött ki megint. Most már megismertek.
— Terveiuloa! Tervetuloa! — hangzott az ismerős, kedves üdvözlés.
Beléptem a nappali szobába. A nyitott tűzhelyen kávé főtt, illata betöltötte a homályos szobát. Minden úgy volt, mint télen. Ugyanott az ismerős hosszú asztal, a fal mellett a padok, a gazda hintaszéke, melyben este az Uusi Suomit, a Suomen Kuüalehtit, meg Urho Karhumáki olimpiai díjat nyert regényét, az Avo Veíen-t olvasta. És beléptem az én kis szobámba is. Az utas, messze Dél nyugtalanszívű vándora, íme, visszatért egy-két órára ebbe az északi szobácskába, hogy találkozzék emlékeivel. Ott a kályha, mely esténként meleget és fényt árasztott rá, ott a díván, melyen aludt, melyen feküdt, amikor beteg volt, ott a kis asztal, azon ette magányos ebédjét, vacsoráját, ott vannak a virágok is a nyitott ablak előtt, a függönyöket langyos, szénaillattól mézes szél libegteti, a padlón a cifra rongyszőnyegek... Megállt a vándor a küszöbön, s néhány percig mélyen elgondolkozott. A két asszony finn tapintattal hátrábbvonult egy lépéssel, hogy ne zavarja elmélyedésében.
Igen, itt dolgoztam Boldog Margit misztikus történetén s innen néztem a ropogó téli éjszakában, hogyan lobog az északifény vörös máglyája ...
Azután kimentem a tornácra, leültünk s beszélgettünk. Ezüstös világosság öntötte el a vidéket, mély csend terült a világra. Bűvöletébe ejtett az északi éjszaka különös hangulata.
Nagyon fájdalmas volt számomra ez a rövid látogatás. Fájdalmas és kimondhatatlanul édes is egyben.
Amikor kimentem a kikötőbe, hogy a Jyváskylá felől érkező hajóra szálljak s Lahtiba utazzam, már éjfél felé járhatott az idő. A Paijánne hideg hullámai beszédesen csobogtak a kopasz fenyőgerendákon. Távolabb néhány Padasjoki-beli kislány, meg kamaszfiú vihán-colt, kötekedett. Végre előtűnt egy partfok mögül a hajó füstje, s csakhamar a fehértestű hajó is.
Kabint béreltem, lefeküdtem s hallgattam a víz csobogását, a gépek tompa dübörgését. A kerek ablakon beáradt az ezüstfény, meg a vizek és erdők illata.
(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése