SÖTÉTSÉGBEN, EGY HALDOKLÓ MELLETT
 |
| Társmentő gyakorlat a Loubensről elnevezett miskolci barlangkutató társaság szervezésében (2005) |
A telefonbeszélgetés nehézkes volt: a hangnak végig kellett haladnia a négyszáz méteres huzalban, aztán a négyszáz méteres telefonzsinórban. Ez sok volt. Labeyrie most tökéletesen hallotta, amit mondtak neki, de a fentiek alig értették, amit ő mondott.
- Azt mondják, javítják már a hurkot. Pierre Louis őrülten dolgozik. Több szorítót alkalmaz, lazán hagyva közöttük a huzal visszahajtott részét. Az egész országot mozgósították. A Francia Rádió éppen a csörlőnél volt, mikor jött a hír. Egy helikopter útban van, reggel indult Németországból.
- Németországból? Miért Németországból?
- Nem tudom. Egyébként nem is értettem jól, Németországból-e vagy Angliából. Van egy vöröskeresztes repülőgép is, meg különböző helyekről, Pau-ból, Mauléonból barlangkutató csoportok jönnek. Az az öt lyoni fiú is felment, akik a múltkor a Fertel-zsombolyban voltak, hogy figyeljék, hol bukkan fel a fluoreszcein.
Hálásak voltunk ezért az önkéntes segítségért, mely bajba jutott barátunk felé áradt.
De saját magunkat rettenetesen tehetetlennek éreztük, mert képtelenek voltunk az eddiginél nagyobb segítséget nyújtani Loubensnek tragikus haláltusájában: haláltusa volt ez a hatalmas energiakifejtés, ez a dühödt lihegés. Az élet vívott elkeseredett harcot a halál ellen. És most éreztem, milyen kegyetlenül türelmes a halál, nincs szüksége semmilyen erőfeszítésre, csak ott vár az egyik kőtömb mögött. Nem kell csatát nyernie, nem kell még támadnia sem, állandóan jelen van, maga az élet a csata. Ez a kérlelhetetlen igazság most nyilvánvalóvá vált a sötét és nedves barlangban, az öntudatlan ember szinte már ordító zihálásában.
- Csak megérkeznék Mairey, mielőtt magához tér - mormoltam.
- Igen, ez szörnyű lenne ....
A gondolatára is megdermedtem, hogy Marcel magához térhet, és érezheti összetört teste fájdalmait. Mind neki, mind magunknak, akik képtelenek lettünk volna szenvedéseit enyhíteni, azt kívántam, hogy a sokk hatása eltartson addig, míg megérkezik az orvos a nyugtatóival.
Múltak az órák, még mindig javították a huzalt. Mairey nem tudott lejönni. Loubens lankadatlanul küzdött életéért.
- Mit ki nem bír egy ember . . .
- Mennyi energiát veszít óráról órára azzal, hogy így lélegzik! - mondta Jacques. - Ne próbáljunk meg itatni vele néhány csepp kávét vagy tejet?
- Hová gondolsz, öregem, már így is tele van a torka váladékkal. Félek, hogy megfullad a folyadéktól.
- És ha valami meleget tennénk a mellére? - vetette fel Occhialini. - Attól is visszanyerne néhány kalóriát.
Lementem a táborhelyre a butángázrezsóért. Occhialini vizet hozott. Viszonylag kevés van ebben a barlangban, mert az erecskék hozzáférhetetlenek a terem alját beborító hatalmas kőomladékok alatt. Ezért a szó szoros értelmében csep-
penként kellett összegyűjtenünk a szükséges vizet. A legkényelmesebb „kút" a táborhelytől húszméternyire volt, pontosan az alatt a kis kiugró alatt, amelyen Loubens teste megállt zuhanásában. Félórás türelmes várakozás árán össze lehetett gyűjteni egy liter vizet.
Occhialini visszatért, felforralt egy színültig töltött csajkát, tartalmát beleöntötte egy kulacsba, azt meg a sebesült mellére helyezte, a takaró alá.
Fentről már alig érkeztek hírek, az adás nagyon megromlott. Jacques fáradhatatlanul igyekezett fenntartani a kapcsolatot, hol élőszóval, hol morzejelekkel, a telefondrótot használva morzebülentyűnek. Sajnos, nem sok sikerrel. Aztán egy ideig jobb lett az összeköttetés, fentről ugyan nemigen hallottak bennünket, de mi viszonylag jól értettünk mindent.
- Most Jimmy beszél - közölte Jacques. - Azt mondja, változatlanul dolgoznak a kábelhurkon, és hogy a csendőrség felállított egy rádiót, azzal tartják fenn az összeköttetést a völggyel. Norbert Casteret értesítette Loubens szüleit.
Mély szánalommal gondoltam szegény öregekre. Kegyetlen érzés lehetett tudniuk, hogy életveszélyben van gyermekük, és képtelenek bármilyen segítséget nyújtani neki.
Mindössze négyszáz méter választotta el tehetetlenül heverő barátunkat az esetleges megváltástól. Négyszáz méter, mely áthatolhatatlanabb, mint egy óceán vagy egy sivatag.
- Megmondták Huguette-nek ?
Jacques közvetítette a kérdést a gégemikrofonba, de Jimmy sehogy sem értette. Végül is sikerült morzejelekkel továbbítani a mondatot.
- Meg. Nagy lelkierővel fogadta a hírt.
Jacques továbbra is közölte velünk, amit ki tudott venni.
- Nagyon aggódnak fönt. Sokkal inkább, mint mi. Talán, mert ők nincsenek úgy benne a pácban.
Délután öt óra felé hirtelen teljes csönd támadt.
- Megszakadt az áramkör - állapította meg Labeyrie. -Vajon mi van?
Több mint egy órát bajlódott, hogy helyreállítsa a kapcsolatot. De úgy látszott, fönt megállt az élet. Lassanként hatalmába kerített minket az az érzés, hogy magunkra hagytak a mélység fenekén, hogy éppúgy képtelenek vagyunk kimenteni belőle barátunkat és saját magunkat, mintha egy óriási sötét palack fenekén ülnénk.
- A disznók! Hát mi a fenét nyavalyognak? Mit tetvészkednek annyit?
Már rá sem mertem nézni órámra: őrjítőén lassan másznak a mutatók. Öt perc telt el nagy nehezen, vagy még annyi sem, mióta utoljára megnéztem az időt. Nyolc óra lett, fél kilenc . . . Marcel ugyanolyan gyorsan, ugyanolyan vadul lihegett. Most már nemcsak száján, hanem orrán is jött a nyálkás váladék. Időnként egyikünk-másikunk fölébe hajolt, hogy a nedves törülközővel megtörölje ajkát.
- Ennünk kell valamit, gyerekek. Most aztán különösen nem ajánlatos legyengülni.
- Mi van enni?
- Izé ... (elkezdtem kotorászni a kövek között széthányt holmikban) szardínia, száraz sütemény, nescafé, cukor.
Jót tett az étel és a forró ital.
Este kilenc óra. Még mindig nem volt telefon-összeköttetés a fentiekkel. Elhatároztuk, hogy egymást váltva lemegyünk aludni a sátorba. Én mentem le elsőnek.
Következik: "Nincs remény, doktorkám?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése