VÁRADY GÉZA-LAKY IMRE: Novibazár szandzsák - Plevlje

PLEVLJE (részletek)

A   tábor
Szarajevótól Plevljéig*

Szarajevótól 142 kilométernyire fekszik a novibazári szandzsák fővárosa: Plevlje. Török neve Taslidja. Szarajevótól Pálé, Prácsa, Gordzda, Csajnica, Metalka (mely a határon van Bosznia és Törökország közt) városok s katonai állomások érintésével, a már török földön fekvő Boljanicsig vadregényes fenyves és bükkös erdőkön, sok helyen szédületesen kanyargó szerpentineken vezet az út Plevlje felé. Az előbb említett állomások közt egy-egy nap alatt teszi meg az utat a katonai postakocsi. Az állomásokon éjjel pihen és lovakat vált. Az elragadó tájék Metalkán túl Boljanics felé átváltozik. Karsztos fensíkra vezet fel az út. Gyér cserjékkel szegélyezett köves úton Boljanicstól egy napi kocsizás után közeledünk Plevlje felé.
Még mielőtt beérnénk Plevljére, hatalmas épülettömb, a  tulajdonosáról  elnevezett  Han-Szelmanovics tűnik fel az országút mentén. Innen azonban még jó két kilométert haladunk anélkül, hogy Plevlje látható lenne. De nemcsak az út nagyobb élénksége, hanem a látóhatár pereme fölé emelkedő 3—4 hatalmas víztorony is jelzi a város közellétét.
A Han-Szelmanovicsot messze mögöttünk hagyva, merész kanyarodónál, mintegy varázsütésre, előbukkan barátságos völgykatlanban a Bogisevac és Balibegovó-berdó hegyek közé ékelt plevljei tábor.

A Bogisevac tetején, akár csak a Szent-Gellérten, Buda mellett, citadellaszerű erőd áll. Itt vannak elhelyezve nehéz ütegeink, melyek védelmezik a tábort s melyeknek ágyúcsövei ásítozva pislognak le Plevlje felé. A tábor felé közeledve oly kellemes érzés lepi meg az érkezőt, mintha valami virágos kertbe, nem pedig Mars fiainak rideg táborába érkezett volna meg.

Fák, virágos ágyak, pázsitos terek közül kibontakozik tíz,   a   völgy   hosszában   párhuzamosan   épült   katonai barakk, a templom, a tiszti lakások, a tiszti kaszinó emeletes épülete s a parancsnokló tábornok díszes kert közepéből kiemelkedő villája. A barakkok közt széles, tisztán tartott, rendezett út vezet le a dandárparancsnok lakásáig; az út mellett jobbról-balról erőteljes, fiatal platánok díszelegnek s a barakkok közt mindenfelé, még a tábor körül is, illatos akácfák fehér-zöld lombjai bólintgatnak. Az egyes legénységi barakkok előtt virágos ágyak pompáznak. Minden barakkban egy-egy század katona lakik. Százados és legénysége vetekedtek a többi századokkal, hogy szépítsenek, az ő barakkjuk környéke legyen a legszebb. Tisztek és legénység egyformán gyönyörködtek elért sikereikben. Megteremtették az otthont az idegenben.

A táborban állandóan két zászlóalj, vagyis nyolc század gyalogság, két üteg tüzér s egy szakasz huszár állomásozott. A harmadik zászlóalj gyalogság a városban lakott. A tábor exterrotialis volt. Területenkívüliséget élvezett, azaz osztrák-magyar területnek tekintetett.

A völgykatlanban elterülő tábortól balra húzódik el az országút. A táborral szemben az országút túlsó oldala már török terület. Itt is sűrűn sorakoztak egymás mellé a házak.  Lakott itt több albán s szerb család, a pékmester, honnan ízletes pitéket lehetett beszerezni. Itt sorakoztak egymás mellé a híres Gáspár-, meg a Luffi-féle kantinok, a fővárta, a postaépület, a vendéglő, végül egy nagy bérházszerű emeletes épület. Ez utóbbinak átellenében, az országút túlsó oldalán, a generális kertje terült el. E kert képezte a határt a város és a tábor között.

A kormányzó tábornok kertje végénél kétfelé ágazik el az országút.  A jobbra ágazó félkörben megkerüli a hatalmas dombon elterülő török temetőt, érinti a város alatt a Szent fát s bevezet a főutcán a csarsiáig, a török vásártérig. A balra futó út a tábornoki kert sarkától felkanyarodik a train-laktanyához, innen leereszkedve, a Szent fa érintésével a szerbek lakta Mocsevácon át, az e városrészről elnevezett laktanya érintésével az ősrégi szerb kolostorhoz: Sveta-Troicára vezet.

*

A Szent fa

A Szent fa a csarsiához vezető úton, a török temető végén, óriás lombsátorával a többi fák közül magasan kiemelkedő, százados szilfa. Nyáron a Szent fa árnyékos lombjai, télen pedig zizegő galyai alatt szokták a törökök halottaikat pár pillanatra letenni, mielőtt eltemetnék. A Szent fa alatt beszélik meg nagyobb események alkalmával ügyes-bajos azon, hogy fegyverrel ellentálljanak-e az okkupációnak, a svábának, vagy békésen tűrjék az idegen csapatok bevonulását? A törökök bölcsen a béke mellett döntöttek.

Török temetés

Midőn érzi a török férfi halála közeledtét, végrendelkezik; hívatja a hodzsát s imádságokat hallgatva hal meg. Vagyonának bizonyos részét rendszerint a templomra hagyja. A halott körül összegyülekszik a rokonság. Imádkoznak, de soha se sírnak. Miért is sírnának? Hisz a boldogult lelke felszállt Mohamed paradicsomába. De hogy a kihűlt porhüvelybe be ne lopózkodhassék a gonosz szellem, fülét, orrát és száját vattával dugják be.
A török temetési szertartáshoz tartozik az elhantolás előtt a holttest letétele a Szent fa alatt.
A törökök nem úgy temetkeznek, mint a keresztények, hanem koporsó nélkül. Halottaikat gyolcsba göngyölgetik s a múmiaszerű tetemet deszkára fektetve, a deszka alá keresztbe rakott rudakon sietve viszik ki végső nyughelyére: a temetőbe.
A töröknek, ki útja közben halotti menettel találkozik, nem szabad a halott mellett sem megállni, sem elhaladni, mert kötelessége a Korán törvényei szerint nemcsak néhány lépést tenni a halott útja mentén, hanem néhány lépés távolságra segíteni is kell a halottvivőknek. Csak a kötelessége teljesítése után folytathatja útját a vándor.
Emiatt igen gyakran az ily halotti menetek alkalmával valóságos tülekedés keletkezik a törökök közt, mert ki-ki buzgón eleget akar tenni vallásos meggyőződésének s ezáltal érdemeket remél szerezni a Paradicsomba való bejutáshoz.
A halotti menet megáll a Szent fánál, hol a hodzsa (imám), sorban a világ négy tája felé fordulva, imát rebeg. Az imák elhangzása után besietnek a halottal a temetőbe. Készen várja már a két láb mélységű sírgödör. A sírba fejjel kelet felé, jobban mondva Mekka felé fordítva fektetik, úgy hogy felső teste magasabban nyugodjék, mint az alsó, mert a feltámadás nagy napján e helyzetben könnyebben léphet ki a sírból. Az így nyugvó tetem fölé rézsútosan egy szál deszkát fektetnek. A deszkának fej felőli része elhantolás után egy arasznyira kilátszik a földből. A deszka elhelyezése után  következik az elhantolás.
Amint ez megtörtént, az imám (török pap) kezeit tölcsérszerűleg fületövéhez nyomja. Példáját az összes jelenlevők követik. Mindannyian a sír fölé hajolnak és hallgatódznak, hogy nem ad-e életjelt magáról az elhunyt?
Ha nem hallani semmi neszt, ezt annak a jelének veszik, hogy a halott lelke már felszállott a Paradicsomba. Hirtelen felemelkednek s az imám az összes jelenlevőktől kísérve, gyorsan, csaknem futva, elhagyja a temetőt.
Mintha nem jó lenne a halál árnyékában tartózkodni? A rideg török temetőknek nincs is látogatója.
A Korán törvényeinek előírásai szerint a halottat naplemente előtt kell eltemetni.
Ezt a rendelkezést a szokások úgy értelmezik, hogy ha valaki a nap egy huszonnégy órai fordulása alatt éjféltől következő éjfélig terjedő időközben meghal, akkor a boldogultnak a két éjfél közti időben eső naplemente előtt a föld alá kell kerülni.

Valószínűleg a Korán szellemével össze nem egyeztethető módon, az írás szavait igen gyakran szószerint veszik a törökök.
Ha valaki röviddel naplemente előtt halt meg, turbánjának hosszú gyolcs lepedőjébe gyorsan begöngyölgetik s viszik ki örök nyugvóhelyére. Ha közel az est s erre sem maradt idő, másnap, a kora reggeli órákban kezdik meg a temetési szertartást.
Elképzelhető, mily gyakran kerül ájult beteg is a sírhantok alá?
De még gyakrabban megtörténik, hogy a beteget mint tetszhalottat temetik el.
1895-ben veszedelmes tífuszjárvány lépett fel Plevljén. A városból a török temető mellett elvezető úton a táborba járók az esti és éjjeli órákban gyakran hallottak rémes, nyöszörgő hangokat. Ha a véletlenül ott elhaladó török férfiak figyelmét felhívták a szokatlan hangokra, egykedvűen vállat vontak s nyugodtan haladtak tovább. Mintha csak azt akarták volna a kíváncsiskodó értésére adni:
— Ami az anyaföldbe került: maradjon az anyaföldé !
Ez a kizmet. A végzetszerű dolgokban való megnyugvása a török férfinak.

*
A troicai klastrom

Fordítsuk el tekintetünket a kaleidoszkóp komor képeitől s tekintsünk át a troicai klastrom ódon, magas, viharverte, mohfedte kőfalaira.
A Szentháromságról nevezett Sveta-Troica a neve a szerb klastromnak, mely néhány száz év előtt Plevlje szomszédságában, lankás hegyoldalon épült fel.

A mohamedánok a legújabb időkig egyáltalán nem tűrték meg, hogy községükben akár a katholikus albánok, akár a görögkeleti hitvallású szerbek vagy bosnyákok templomot vagy imaházat emeljenek. Félre fekvő, a törökök lakta tájaktól távolabb eső helyeken építhették fel templomukat, ha ugyan engedélyt kaptak hosszas huzavona után az építkezésre. De ha építhettek is templomot, annak tornyából nem harangozhattak. Érclapot fakalapácscsal veregettek, ez helyettesítette a templomba hívó harangszót. E gólyakelepeléshez hasonló, messze elhallatszó hangokkal adta tudtára a harangozó a hívőknek, hogy siessenek az Úr háza felé, mert kezdődik az istentisztelet. Az ily félreeső helyeken engedélyezett templomaikat szilárdan építették fel s a törökök ellenséges indulatától való félelemben erős kőfalakkal kerítették körül. Még ma sincs, mikor e sorokat írjuk, Plevljén keresztény templom. Még ma is a troicai klastromba jár az egész vidék  és  Plevlje keresztény lakossága imádkozni. Troica különben Plevlje környékén a legkellemesebb nyári és tavaszi kirándulóhely. Búcsúk alkalmával messze fekvő vidékekről százával sereglik ide a nép. Vecsernye után festői látványt nyújtanak a klastrom körüli térségen nyüzsgő csoportok, melyek közepén aranynyal dúsan hímzett nemzeti viseletükben késő estéig lejtik hol zene, hol énekszó mellett nemzeti táncukat: a kólót.

*

Tábori élet

A plevljei táborban, nem hiába lakták ezt ifjúság erejétől duzzadó, Isten kegyelméből jókedvvel, pajkos vidámsággal megáldott 20—24 éves fiatal katonák, vígan folyt az élet. Reggeltől estig visszhangzott a tábor a katonák jókedvű danájától. Esténként a barakkok előtt összegyülekeztek s hol hegedű, hol tárogató hangjai mellett felcsendültek azok az édes-bús régi magyar nóták, melyek mellett sírva vígad a magyar ember. Ki tudja, mikor felhangzott a bánatos nóta:

„Ha elmegyek kis angyalom messzire, 
Jutok-e majd néha-néha eszed-be? 
Vagy elfeledsz ..."

Óh! Az est homályában nem volt az szégyen, ha egyik-másik szem kelleténél jobban ragyogott is a feltoluló nedvességtől. A lengyel ezred távozása után mindig magyar fiúk táboroztak itt. Itt jártak a 2-ik, a 23-ik, a 44-ik magyar ezred bakái s hosszú éveket töltött itt a  budapesti 32-es háziezrednek vidám, minden pajkosságra kész fiai. Ezek ne tudtak volna vígadni, nótázni? Volt ezek közt sok nemcsak jóhangú, de képzett, hivatásos énekes is.

A tábori lelkész, mint török földesúr

Plevljei tábori lelkészkedésem alatt, hosszas lakásmizériák után, végre Luffi, az albán kantinos háza mellett, a tábor szomszédságában találtam végleges otthont. A ház, melyben laktam, Luffi uram tulajdona volt.
Esténként a házam mögött elterülő „saját" kertem lugasában tiszttársaimmal elszórakozva, sokszor örömmel és élvezettel hallgattuk a táborból áthangzó víg élet zaját.
Az előbb aláhúztam a kertem szó előtt a „saját" jelzőt.
Igenis, az „én kertem" volt az! Papíron még ma is az enyém lenne. Ki tudja, hogy ki bitorolja azóta? Virulnak-e még a rózsák, violák?
Hogy jutottam a saját kertemhez, azt mondom most el.

Szóban és gondolatban az volt az általános elfogadott jelszó:
— Szépítsük a tábort!
Amikor a Luffi házába költöztem, erősen nélkülöztem magam körül a kertet és a virágokat. Gondoltam merészet és nagyot.
— A bakák mögött elmaradjak? Csak én ne szépítsek? Szépíteni fogok! Kertet csinálok a házam mögé, virágos kertet!
Mivel Luffi nem vállalta a magáénak, egyszerűen elfoglaltam egy jó nagy darabot Törökországnak a házam háta mögött elterülő földjéből
Vannak, kik hitetlenül rázzák fejüket.
— Elfoglalta? Csak úgy egyszerűen elfoglalta? Hiszi a piszi. Messziről jött ember. . .
Pedig biz én egyszerűen csak elfoglaltam. Könnyen ment az Plevljén! Igy történt a dolog:

Egy alkalommal látogatóban volt házigazdámnál, Luffinál, Plevlje város rendőrkapitánya: Ibrahim effendi. Én is ott voltam. Ibrahim effendihez, kivel török tudományom következtében meglehetős szívélyes és barátságos viszonyban állottam, a következő kérdést intéztem:
—  Mit szólnál hozzá, Ibrahim effendi, ha itt a lakásom mögött egy szép kertet csinálnék?
—  Nagyon okos dolog lenne, — mondd Ibrahim — csak csinálj szép kertet! De gyanús mosollyal nézegette a köves, sziklás hegyoldalt.
—  Igen ám, de azt mondja Luffi, hogy  az  nem  az ő földje, hanem a török kincstáré?
—  Attól ugyan csinálhatsz kertet magadnak! — nyugtatott meg Ibrahim. — Úgy is hasznavehetetlen, köves föld az. A  kincstár  semmi   hasznát   se   látja.   Különben   is szeretném   én  azt  a  kertet  látni,   amit te  ide  gondolsz varázsolhatni ?
—  Bízd csak rám a dolgot, Ibrahim effendi. Eszerint becses engedelmeddel bekeríthetek egy darab földet?
—  Amilyen nagy darab neked tetszik — felelt nevetve a török úr.
Erre legalább is jó negyed holdat elokkupáltam berlini egyezmény nélkül a töröktől. Nekem könnyebben ment a dolog, mint az olaszoknak Algirban.
A generális a katonai foglyokat bocsátotta rendelkezésemre. Azoknak is jó volt, mert a dutyiban ülésnél kellemesebb volt a munka a szabadban. A foglyokkal hozzákezdtem a kövek pusztításához, melyeknek felhasználásával két terraszszerű emelkedést és kerítést készítettem. Amint elkészültek kertemnek kontúrjai, a terrasszerű emelkedéseket több mint kétszáz kocsi jó termőfölddel feltöltöttem s ősszel a bejárathoz két szép fenyőfát, a kertbe pedig gyümölcsfákat és díszbokrokat ültettem el.  Tavasszal újra kezdtem a munkát. Lelkesedve szépítgettem kertemet. A városra s a táborba legszebb kilátást nyújtó emelkedett pontokon fiatal nyírfákból két szép lugast tákoltam össze munkatársaimmal s valami illatos virágú, gyorsan fejlődő futónövénynyel ültettük körül a filegóriákat. A virágágyakba magam veteményeztem el a magvakat s ültettem el az innen-onnan, de leginkább a tábornok kertjéből került virágokat. A televény földben, kedvező viszonyok mellett, gyorsfejlődésnek indult minden. Nemsokára irigykedve nézték és hasonlítgatták össze a magukéval a táboriak az én kertemet.
A nyár elején, egy szép reggelen Ibrahim effendi ment el házam előtt. Meghívtam törökös fekete kávéra. Mielőtt letelepedtünk volna az illatos mokkához, körülvezettem a kertben. Büszkén megmutogattam neki kincseimet. Csudálkozva nézett körül, mintha nem hinne szemeinek. Csak hmgetett mély, torokhangon.
—  Most már, ugyebár,   nem nevetsz ki Ibrahim? — kérdem őt.
—  Nem, effendim! — szólt komolyan. — Sőt mi több, elmondom a pasának is, minő szép kertet varázsoltál ide s indítványozni   fogom   neki,   hogy  végleg   ajándékozza neked ezt a darab földet, melyet kezedmunkájával és erős elhatározásoddal ily széppé tettél!
Szavát meg is tartotta.
A pasa néhány nap múlva örömét kifejezve, nekem adományozta a török föld eme ékes kis darabját.
Török földbirtokos lettem!...

*

Török és magyar katonák barátkozása

Idegenben összekerülő hadfiak, ha más-más zászló alatt szolgálnak is, érdeklődnek egymás iránt, vonzódnak egymáshoz.
Mintha ösztönszerűleg éreznék, hogy noha más és más hadúr parancsszavára engedelmeskednek is, de hivatásuk közös, mert egyiknek is, másiknak is a haza szent ügye, megvédése a feladata.
A török és magyar katonák érintkezése igen szívélyes, barátságos, sőt bajtársias volt.
A török katonák naponta felrándultak a táborba magyar bajtársaikat meglátogatni. Ha nem is igen értették meg folyékonyán egymás nyelvét, noha sok szó s mondat értelmét elsajátították egymástól, azért meg volt közöttük a rokonszenvszülte bajtársi szeretet és egyetértés.
A török katona aszerint kap zsoldot, amint az adók befolytak, azaz: ritkán. Ép azért úgy segítettek magukon, hogy színes gyöngyökből cifra óratokokat készítettek s azokat néhány metalikért (fillér) eladogatták magyar bajtársaiknak. Az óratokokon kívül igen gyakran olcsó pénzért csempészett jóminőségű török dohánnyal is kedveskedtek egymásnak.
Ezt csak titokban ám, mert a török finánc sem érti a tréfát...

(Forrás: Várady Géza–Laky Imre: Novibazár Szandzsák – Plevlje. Rajzok, elbeszélések és útleírások Törökország novibazári szandzsákjából az okkupációtól az annekszióig terjedő időből. Harmincegy eredeti fényképfelvétellel. Budapest, 1912. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)