 |
| Pasmina kecskék |
Noha engem nem nyomaszt a magány, nehezen viselem ezt az elválást. Annyira megszoktuk már egymást, hogy eggyé váltunk, ha két külön alakban is. Megértem viszont azt is, hogy egy ilyen hosszú távollét után már szeretné látni hazáját, a feleségét és a családját, a barátait, az ismerőseit, folytatni szeretné megszokott tevékenységét, annál is inkább, mert a társaságom nyilván unalmasnak tűnt neki igen gyakran. Ez a szótárszerkesztői munka, amit végzek, a legkevésbé sem szórakoztató. Tény ugyan, hogy Szangje Puncog megfontoltsága nem ismer határt, mégsem hittem, hogy hiányozni fog neki ez az elmélyült, tudományos munka, melynek mindketten szenteltük magunkat. Nem győztem csodálni higgadtságát, hogy mindent el tud viselni, beleértve az én bizarr, már-már nevetséges kérdéseimet, anélkül, hogy rossz képet vágott volna hozzá, és gyakorlatilag minden szeszélyemnek eleget tett, legalábbis addig, míg idővel és ismereteim gyarapodásával már nem volt rá szükség, hogy mindent elmagyarázzon. Jellegzetes képviselője volt azoknak a nagykultúrájú tibetieknek, akiket semmi nem köt már, és távol állnak az anyagias gondolkodástól. Elvégre több ingatlanja van, egy ex-királyné férje, egy király sógora, tagja az ország kormányának, és megkapta a nyilván irigyelt főorvosi címet. De azért megmaradt olyan egyszerűnek, amilyen valaha volt, nem törődik vele, hogy milyen elhanyagolt a külseje, hogy a csizmája sarka lekopott már, hogy nem éri soha víz az arcát, és a körmei feketéllnek. Több mint öt teljes esztendőt töltöttünk együtt, mely alatt fáradhatatlanul adta át nekem a tudományát, kivéve phuktáli tartózkodásunk idején. A szótár, melyet publikálni szeretnék, éppúgy az ő műve is, annyira nyilvánvaló, hogy nála nélkül soha nem lát napvilágot. És ez áll mindenre, amit Tibet civilizációjáról, és az uralkodó vallásról írok majd.
Viszontlátom-e valaha? Nem hinném, legfeljebb levélben tarthatjuk a kapcsolatot. Életutunk, mely oly hosszú ideig ugyanazt az irányt követte, most szétválik. Az övé hazájába vezet, engem meg újra elfog az a még mindig kielégítetlen vágy, hogy folytassam az utat népem bölcsőhelye felé.
Alig ment még el, mikor üzenetet kaptam Kennedy kapitánytól. Arról értesít, hogy egy francia természettudós megy át erre közelesen, egy bizonyos Victor Jacquemont, és meg szeretne ismerkedni velem. Ez egy igen tehetséges felfedező, tette hozzá, akit a párizsi Természettudományi múzeum küldött ide, hogy tanulmányozza a Himalája növény-, állat-, ásvány-és kőzetvilágát. Kennedy a legjobbakat mondja róla, és biztos benne, hogy jól elbeszélgetünk majd. El szeretném hinni, de aggaszt kicsit, hogy francia tudásom csak annyi, amennyit könyvből meg tudtam tanulni. Minden nehézség nélkül olvasom a klasszikus szerzőket, sőt még írni is tudok ennek az úrnak a nyelvén, ha némi nehézséggel is, de azért korrektül. Ami a beszédet illeti, arról inkább hallgassunk. Göttingen óta nem gyakoroltam, ott látogattam olykor egy idős párizsi hölgy szalonját, hogy figyeljem a beszélgetést, és magam is megpróbálkozzak részt venni benne. Tizennégy éve már ennek. Azóta csak a Willock testvérekkel nyílt rá alkalmam, mert ezek folyékonyán beszélték a franciát, amelyen kedvtelve váltottak szót egymással. Azt hiszem, jobb lenne, ha angolul beszélnék vele, feltéve, ha tud angolul, amit azért valószínűnek tartok. Ezt a nyelvet sem ismerem tökéletesen, sőt távol állok tőle, de mégis nagyobb gyakorlatom van benne, mint a franciában. Ha így sem megy, akkor nincs más hátra, mint a latin. A természettudósok mindnyájan tudnak latinul.
Kanam, 1830. augusztus 2.
Jacquemont úr július 26-án érkezett, a nyári monszun legközepén. Szerencsére több napig nem esett, így zavartalanul elgyönyörködhettem a nyári Kinawar szépségében. Mihelyt elszállásolták, írt néhány sort, hogy mielőbb szeretne felkeresni zsupfedeles házamban, ha nem félne, hogy megzavarja nyugalmamat. Azonnal elindultam ideiglenes szállására, még arra se hagyva időt, hogy levessem azt a bizarr, exotikus öltözetet, melyet viselek, és magamra kapjam európai ruhám, annyira szerettem volna üdvözölni már, és megmondani, milyen örömmel látom itt Kanamban. Belépve a sátrába lehúztam a cipőmet, ahogy mindig is teszem, ami láthatóan meglepte. Megnézett jól, úgy felülről, mert legalább húsz centiméterrel magasabb volt nálam, és már pergett is a nyelve, méghozzá kitűnő angolsággal, miután Kennedytől megtudta, hogy nincs nagy gyakorlatom hazája nyelvén. Noha útiruhát viselt, ahogy illik valakihez, aki felfedezőúton jár, bennem mégis egy elegáns dendi benyomását keltette, aki sokat ad a külsejére, egyébként igen szép arca van, lágy, kellemes hangja, és főleg rettentően biztos magában. Nálam sokkal fiatalabb, hisz még harmincéves sincs, de tapasztaltnak látszik, mint aki sok mindent megélt már, és sok mindent látott. Le akart ültetni, amit udvariasan elhárítottam, még azontúl is, hogy kiküldte a szolgákat, és jóidéig állva beszélgettünk. A keleti udvariassági formák, amiket úgy éreztem, vele szemben is alkalmaznom kell, baráti rosszallását váltották ki, és felhívta figyelmemet, hogy ez a túlzott megalázkodás nincs szokásban egyenrangú, európai emberek közt. Aztán a szívélyes bemutatkozás után elbúcsúztunk egymástól, és közölte, hogy másnap meglátogat.
Július 27-e reggelén csakugyan bekopogott kis házam ajtaján. Magas termete nem engedte, hogy kiegyenesedjen a túl alacsony szobában, leült a fekvőhelyemre, és egy sereg kérdést tett fel. Rögvest megéreztem, hogy valami nagy, intellektuális kíváncsiság fűti, hogy mindent meg szeretne érteni. Szemtől-szemben az egyetlen fehér emberrel, aki ismeri a tibeti nyelvet, nem állta meg, hogy ne vessen alá egy valóságos kihallgatásnak. Először is többet akart tudni rólam, mint amennyit Kennedy mondhatott neki. El kellett mesélni az egész életemet, hogy milyen tanulmányokat folytattam, ázsiai utazásom, és persze, hogy mi célból jöttem ide. Nagyon figyelt minden szavamra, mintha jegyzőkönyvet akart volna vezetni a beszélgetésről. Az volt a benyomásom, hogy a legapróbb mozzanat sem kerüli el a figyelmét. Amikor elmeséltem neki, hogy megtanultam görögül, latinul, héberül, sőt még oroszul is, már jegyezte is a füzetébe, mint aki valami lényegeset lát benne. Nyilván a személyem is érdekelte, persze főként azért jött, hogy a tibeti nyelvről beszéljek neki. Szívesen hajlottam rá, látva, hogy mennyire issza a szavaimat. Több órán át erről folyt a szó. Megmutattam tibeti könyveimet, elmondtam, milyen munkát végzek, beszéltem nagy vonásokban a tibeti és indiai buddhizmusról, a művészeti és a tudományos életről. Próbáltam érzékeltetni vele a helyesírás és a köznyelv, valamint a klasszikus nyelv közti különbséget. Célzást tettem Georgi atya „Tibeti ábécé" -című munkájának abszurditásaira. Igyekeztem jó arcot vágni záporozó kérdéseihez, majd elvittem a monostor könyvtárába, ahonnét visszakísértem a táborhelyére a falu keleti kijáratánál. A rákövetkező napokban is eljött hozzám, és elnézést kért, hogy ennyire igénybe vesz. Még egy sereg más témát is fel akart vetni, pontosabban hallani róluk engem. Ennek a kívánságának is eleget tettem, és legjobb tehetségem szerint válaszolgattam a kérdéseire. Ő meg újra teleírt jegyzeteivel több tíz oldalt, és néha meg kellett ismételnem a szavakat, melyeket nem értett meg rossz angolságom miatt, sőt egy-egy szó értelmét is magyaráznom kellett. Persze tudni szeretett volna sok mindent a lámámról is, és sajnálta, hogy nem volt szerencséje találkozni vele, amint remélte ezt. Úgy éreztem, ömlik belőlem a szó. Több órán át kifogyhatatlan voltam, és repesett a szívem az örömtől, hogy egy ilyen ritka alkalomra leltem, és kiadhatom végre magamból ezt a hét év alatt felhalmozott sok-sok ismeretet.
Július 29-én, amikor harmadszor is megjelent nálam, bevallotta, hogy már úton kellene lennie Szungnam és Szpiti felé, de késleltette az indulást augusztus 1 reggeléig, annyira élvezi, ahogy elmagyarázom a dolgokat, és annyi minden kérdeznivalója van még. Rokonszenvesnek találtam ezt az őszinteséget, mely méltó volt ahhoz az erőfeszítéshez, melyet elvárt tőlem. A fekhelyemen ült, és egymásután írta tele a lapokat, mialatt meséltem neki, amit csak hallani akart Tibetről, a buddhizmusról, az „Om mani padmé hum!" szövegű mágikus formuláról, a Szikander Rumi névről, ahogy hívnak engem itt, a Tibetben honos vallási szertartásokról, a zarándoklatokról, a kinawariak beszédmodoráról, Szakjamuni személyiségéről, Ladák éghajlatáról, és mit tudom én miről még. Idővel már beleunhattam volna ezekbe a véget érni nem akaró látogatásokba, de egyáltalán nem ez volt a helyzet. Rosszul láttam Jacquemont igyekezetében, mellyel minden áron szóra akart bírni, csodálatának kifejezését eredeti szellemem iránt? Nem hinném. Először csak egyszerűen udvariasságból fogadtam, aztán hamarosan rokonszenvből, melyet megkapó egyénisége váltott ki belőlem, és végül már barátságból. Igazi örömömre szolgált, hogy ezzel az égből pottyant franciával tölthettem el azt a hat napot, mely alatt többet beszéltem, mint a megelőző hat hónap során együttvéve.
Hozzá kell még tennem, ha teljes akarok lenni, hogy a személyem, és tevékenységem iránt tanúsított vitathatatlan érdeklődését látva, a legelemibb udvariasságnak tartottam, hogy megkérdezzem tőle, mi minden történt elindulásom óta Európában, már csak azért is, hogy másról is beszéljünk, mint Tibetről, a tibetiekről, meg a buddhizmusról. Nem bánom a kérdést, mert több dolgot tudtam meg néhány óra alatt, semmint gondoltam volna.
Ha valójában számba veszem azt a temérdek információt, mellyel szolgált nekem, a legnagyobb zavarban vagyok. Emlékszem, először is arról tájékoztatott, hogy a görögök felkeltek a törökök ellen alig egy évvel utána, hogy átkeltem a szigetcsoporton, és a Kio sziget, melynek a közelében hajóztam el 1820. februárjában, rettentő vérontás színhelye volt, mely az egész Európát felháborította. Ezután szállt harcba Lord Byron, a híres angol költő a felkelők oldalán, és lelte halálát 1824-ben a Korintoszi öböl bejáratánál levő csatatéren. Aztán a francia hajósról mesélt, akivel a Jóreménység-foknál találkozott, úton India felé, mikor ez a Csendes-óceánról tért meg éppen, ahol rátalált arra a helyre, ahol a La Pérouse hajótörést szenvedett. Megjegyezte, hogy a hajós egy bizonyos Miloi Vénuszt hozott magával Franciaországba, nem mertem megkérdezni, hogy azonos-e az eredetivel, félve, hogy még tudatlannak tart. Majd, hogy 1822-ben sikerült kibetűzni az egyiptomi hieroglifákat egy honfitársának, Champollionnak, hajói értettem. Azzal a szája szögletében mindig ott bujkáló kis iróniával jelezte nekem, mint valami óriási, az egész emberiség történetét meghatározó eseményt, egy szenzációs mű 1826-os megjelenését, melynek szerzője egy bizonyos Brillat-Savarin. Aztán író barátairól beszélt, Stendhal-ról, aki az „Armance" című szerelmes regényt írta, és Prosper Mérimée-ről, aki a maga mulattatására afféle beugrató szövegeket írt, mint a „Klára Gazul színháza", és az úgynevezett „illir költemények"-et, melyet „A guzla", ez az egyhúros hangszer nevét viselő címen gyűjtött egybe. Igazi sikert ért el velük, hangoztatta Jacquemont, és még inkább, mikor megtudták, hogy valójában csak afféle élcek. De valamivel különösképp felhívta a figyelmemet, nevezetesen avval, amit a tudomány haladásáról mondott, így tudtam meg, hogy egy Séguin nevű mérnök a Rhone folyón Tournonnál, nemrég egy pillérek nélküli hidat épített, egy „függőhidat". És még ennél is nagyobb szenzációként újságolta, hogy egy Nicéphore Niepce (ezt a nevet nem lehet elfelejteni) nevű kémikusnak zselatin-lemezeken sikerült képeket rögzíteni, melyek szabad szemmel láthatók. Hát ez már hihetetlen! Most hét éve kezdtek világítani Párizsban gázzal, melyet csöveken át vezetnek oda egy onnan mérföldekre lévő üzemből. Ezután újra rátért hőn szeretett tudományára, a természettudományra, és elmagyarázta az „evolúció" teóriáját, melyet a múlt évben elhunyt Lamarck dolgozott ki, és amely ha megerősítést nyer, megdönti az élőlények evolúciójáról alkotott elképzelésünket, beleértve az emberi fajét is. Evvel kapcsolatban említette egy Boucher de Perthes nevű kutató felfedezését, aki azt állítja, hogy be tudja bizonyítani szilikátos kőzetek segítségével, hogy már a Bibliát megelőző időkben is éltek emberek. Őszintén kérdem magamtól, hogy vajon nem egy szédítés ez is, annyira hihetetlennek és szentségtörőnek érzi az ember, hogy valaki olyat merjen állítani, ami ellentmond a szentkönyveinkben írottakkal? Ha jobban megfigyeltem volna, hogy mi történik a világban, akkor nyilván tisztában lennék vele, hogy meglepő időket élünk, hogy azt ne mondjam, forradalmi időket. Nem telik el úgy egy hónap, hogy ne jöjjön valami új felfedezés híre, ami a világ legdinamikusabb helyévé avatja Európát. Sajnos, ugyanakkor azt is meg kell állapítanom, hogy az osztrák birodalomban semmi nem mozdul politikai téren. Hazafiaink ugyan mozgolódnak, de Metternich úr mindig ott terem, hogy megtörje harci lendületüket, és véget vessen minden reménynek. Magyarországnak mindig azt kell csinálnia, amit fentről mondanak neki, és Erdély most is úgy él, mintha még a középkorban lennénk. Lánglelkű kolozsvári és nagyenyedi barátaim akarata ellenére, semmi nem változik itt a Kárpátok ölelésében. Fel kell kelnünk Bécs zsarnoksága ellen, ahogy a görögök is tették a török ellen? És mit várhatunk tőle? Amit Jacqeumont-tól hallok, az megnyugtat és nyugtalansággal tölt el egyszerre. Mindez a nagy haladás náluk, ha nem profitálunk belőle, még csak növeli késésünket, és mind nehezebb lesz behozni. Azt hiszem ideje, hogy a magyarok minden erejüket mozgósítsák, de egyszer már a saját javukra, és szétszakítsák láncaikat, melyek túl hosszú ideje tartják fogva a múltban.
Kanam, 1830. szeptember 22.
Augusztus 1-eje hajnalán láttam, amint Jacquemont távolodik kis csapatával. Nem búcsúztam el tőle, tudtam, hogy visszajövet a kínai határról áthalad majd Kanamon, és nem mulasztja el, hogy megálljon még utoljára nálam. Kifejezetten megmondta: „Minden nap egyre többet akarok tudni Tibetről." Ezt a mértéktelen ambíciót meglehetősen hízelgőnek találtam, mivel Gerard doktoron kívül mostanáig senki nem mutatott valódi érdeklődést a kutatásaim iránt. Ezzel a francia természettudóssal kellett találkoznom, hogy egy olyan emberrel találjam magam szembe, aki őszinte elragadtatással hallgatja, amit mondok, mégha nem is állt egyáltalán a szándékában, hogy a tibeti nyelvet tanulja, és mindamellett, hogy egy bizonyos megvetést vettem észre benne a buddhizmus iránt.
Hét héttel később, szeptember 20-án, csakugyan újra felütötte sátrát a faluban. Valahogy most nagyobbnak láttam, mint korábban, lebarnult, kicsit lefogyott, és nagyon elégedett volt az útján szerzett tapasztalatokkal. Büszkén mutatta a ládákat, melyeket szolgái leraktak, és amelyekben növényeket, köveket, rajzokat, ritka tárgyakat, valamint egy halom teleírt papírlapot hozott magával vissza. Ezúttal inkább ő volt bőbeszédű, és sietve mesélte, mi minden érdekeset tapasztalt. Aztán visszatértünk a régi metódushoz, és kérdést kérdés után tett fel nekem. Érdeklődött, mit tudok Allardról és Venturáról, meg Randzsit Singh maharadzsáról. Kikérte véleményem arról az összehasonlításról, melyet a római katolikus vallásgyakorlat és a tibeti szertartások között tesznek néha. Aztán rólam is többet akart tudni, és ami egy alkalommal még megbocsátható, azon kaptam magamat, hogy bizalmas dolgokat mondok el neki. Bevallottam, hogy minden pénzforrás nélkül jöttem Keletre, mint egy vaktában kilőtt rakéta, de valami ellenállhatatlan hév hajtott, és az a meggyőződés, hogy sikerül megfejtenem honnan származunk, mi, magyarok. El kell ismernem, hogy ma már nem fűt akkora hév, és ha ugyanaz is a meggyőződésem, sajnos, ez nem elegendő hozzá, hogy legyűrjem az akadályokat, melyek mostanáig mindig meggátolták, hogy folytassam utamat. Igazat megvallva már fáraszt ez a hosszú, kanami tartózkodás. Most, hogy a lámám eltávozott, én se maradok itt, kezembe veszem újra a vándorbotot. Megkérdezte tőlem Jacquemont, hogy nem szándékszom-e visszatérni Erdélybe. Hát nem! Erre csak akkor gondolok majd, ha elértem a célom, ha rátaláltam népem bölcsőhelyére. Addig egyetlen dologról lehet szó, menni, menni előre, és nem nézni hátra. Annyi mindenesetre biztos, hogy túl soká időztem a Himalájában. Most feltétlenül Kalkuttába kell mennem, kiadatni műveimet, és folytatni az utat Mongólia felé. Már így is elég sok időt vesztettem.
Aztán a poliandriáról, a többférjűségről beszéltünk, erről a tibetieknél eléggé elterjedt társadalmi jelenségről, melynek fő oka egy bizonyos fennmaradási ösztönben rejlik. A himalájai emberek jól tudják, hogy létfeltételeik igen korlátozottak, és óriás hegyeik miatt, melyek oldalában laknak, teljességgel lehetetlen növelni a lakosság számát, és méginkább megsokszorozni azt. Ha egy nőt több fiútestvérrel házasítanak meg, ez gátolja a szaporodását, ami katasztrofális lenne. A többférjűséget nem ítélhetjük meg európai és keresztény normáink alapján. Semmiféle erkölcstelenség nincs benne. Ami megüt minket, ez inkább a jelenség ritkasága máshol. Mintahogy a többnejűség, éppúgy a többférjűség sem valami irigylésreméltó állapot, sem a nő, sem pedig különböző férjei számára. Egyedül a legidősebb fiútestvér jár jól, mert így nem kell felosztani a család birtokában lévő földeket, és a születendő gyermekeket, akárki legyen is a valódi apa, úgy tekintik, mint a sajátjukat. Egyébként az látszik, hogy a többférjűségben élő házastársak általános megelégedésre élik életüket. Biztosítottak róla, hogy nem veszekednek egymással, és jobb a harmónia köztük, mint a monogám házasságokban. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a tibeti nők erős jelleműek, és határozottabban képviselik érdekeiket, mint a férfiak. Victor Jacquemont megerősített benne, hogy tapasztalatai teljesen azonosak az enyéimmel.
Észrevette asztalomon azt a halom igen nagy méretű papírlapot, amilyeneket látni errefelé, és megkérdezte, miért olyan nevetségesen nagyok. Azt feleltem, hogy bizonyára amiatt, mert kézi erővel és nem valami fejlett technikával gyártják őket a monostorokban, saját szükségletükre. A papír itt igen becses anyag, és a szeder valamint a bambusz összekevert rostjaiból állítják elő, olyan fákból, amelyek nem teremnek meg ebben a magasságban. Takarékosságból sok itt termő növényt kevernek hozzá, a nevüket nem tudom. Az így keletkezett anyagot hosszasan áztatják, majd vízbe téve ütögetik, míg csak nem nyernek egy kissé szemcsés, és nem is mindig túl fehér vagy távolról se túl fehér masszát. Aztán lapokat préselnek belőle, és miután megszárították őket, összeragasztják. Századok óta ezekhez a nagyméretű lapokhoz szoktak, melyeket aztán szétvágnak, és ezekből készülnek a mindig igen hosszúkás formájú tibeti könyvek.
Rátértünk ezután az úgynevezett pasmina kecskék tenyésztésére, melyekből azt a rendkívül finom szálú kasmir sálat készítik. Egészségügyi téren tett megfigyeléseiről is számot adott nekem, nevezetesen, hogy milyen sok a golyvás ember. Ezt én is megerősítettem, mondván, hogy a nyaknak ez a deformáltsága nemcsak Kinawarban gyakori, de az egész Himalájában, ami azt mutatja, hogy a földkerekség hegyvidékein lakók betegsége ez. Sem ő, sem én, akik pedig mindketten hallgattunk orvosi előadásokat is, nem tudjuk, hogyan lehet gyógyítani ezt a különös betegséget, mely sokszor egész a gyöngeelméjűségig menő lelki zavarokkal párosul. Csak annyit tanultunk meg vele kapcsolatban, hogy a XIII. század vége óta Lanfranc de Milán tanításának köszönhetően összefüggés áll fenn ez a betegség és az ivóvíz minősége közt, és hogy a XVI. században Paracelzus kimutatta, hogy a golyva az értelmi képesség csökkenését, sőt teljes elfajulását vonja maga után. De pillanatnyilag, amikor e sorokat írom, sajnos nem lehet még gyógyítani.
Eszmecserénk végén, és a körkép után, melyet felfestettünk, hosszabb megjegyzést fűztem a lámaista egyházat egyaránt magukénak valló, különböző iskolákhoz. Nem tudom, hogy nagyon éles megfigyelőképessége ellenére, fel tudta-e fogni, hogy miben különbözik például egy nyingmapa egy szakj apától, vagy egy kargjudpától, vagy épp egy drukpától, mely a legelterjedtebb szekta Ladákban és Butanban. Hogy megpróbáljam érzékeltetni vele a tibeti filozófiai iskolák közti olykor egész finom árnyalati különbségeket, a katolikus szerzetesrendekkel hasonlítottam össze őket, ha természetesen nem is lehet egyenlőség! jelet húzni köztük. Úgy láttam, hogy az a kis történelemóra, amit tartottam neki, egyáltalán nem untatja, de el kell ismernem, hogy nem valami könnyű eligazodni abban a kétségtelen zűrzavarban, ami a tibeti buddhizmusban uralkodik.
Szeptember 22-e reggelén végleg búcsút vett tőlem, megjegyezve, hogy még találkozhatunk, ha magam is lemegyek Szimlába vagy Szabathuba Kennedy kapitányhoz, mert minden valószínűség szerint ő is vendége lesz október és november hónapokban. Ha minden úgy megy, ahogy szeretném, csakugyan akkor kéne lemennem Kanamból, mivel az elmúlt május 31-én Kennedynek küldött kérelmemnek helyt adtak, és engedélyt kaptam, hogy november elsejéig itt maradhassak.
Jacquemont távozása után nem fogtam azonnal munkához, hanem kiültem a ház előtti kis, teraszos kertbe, aztán anélkül, hogy valóban láttam volna, csak bámultam azt a néhány főzelékpalántát, melyet még én ültettem el, és ez a most lezajlott találkozás járt az eszemben, melyre itt került sor angol Indiában, egy Isten háta mögötti vidék mélyén, székely szegényparasztok fia, aki vagyok, s a Francia Tudományos Akadémia tagjának a fia közt, aki most a látogatóm volt. Egyfelől egy olyan emberről van szó, akinek az iskolai évek alatt cselédként is dolgoznia kellett, mert annyira szegény volt, hogy még vakációra sem tudott hazamenni, és aratónak szegődött el, hogy egy kevés pénzt keressen. Másfelől meg a párizsi nagyburzsoázia egy módos családjában, a pénzarisztokrácia egyik utcájában, a Faubourg Saint-Germain egy lakásának puha fészkében nevelkedett fiatalemberről, akinek minden lehetősége megvolt hozzá, hogy saját kedvteléséből orvosi, kémikusi és természettudományi tanulmányokat folytasson. Nekem a szükség parancsolta, hogy mondjak le az élet minden öröméről, és aszkétaként éljek, mert csak így tudom teljesíteni küldetésemet. Ő a világ legszebb fővárosának irodalmi és politikai szalonjaiban csaknem mindennapos vendég, este színházba, operába jár, utána valami rangos étteremben vacsorázik. És olyan hírneves személyiségek barátságát élvezi, mint Georges Cuvier báró, a kémikus Thénard, a filozófus Destutt de Tracy, a tábornok La Fayette márki, a festőművész Gérard báró, írók, mint Stendhal és Prosper Mérimée, természettudósok, mint Antoine és Adrién de Jussieu, és Rossini, a zeneszerző például. Én egy távoli császár távoli alattvalója, a kis Erdély lakója vagyok, kiszolgáltatva a székelységet sújtó kegyetlen törvénynek, mely népemet örök katonáskodásra kárhoztatja. Ő egy nagy, erős és gazdag nemzet állampolgára, aki szabadon járhat-kelhet, és szabad folyvást engedhet gondolatainak. Mindehhez járul még ellentétes természetünk. Ő könnyed, szellemes, vidám lelkületű, ironikus, és a szemtelenségig szatirikus alkat, de mindig bájjal. Én afféle komoly, puritán, aszkéta típus vagyok, aki fél áthágni a szabályokat, aki nem tudja túltenni magát alacsonyrendűségén, és hajlamos az elmélyülésre. Micsoda hatalmas a különbség kettőnk közt! Semmi, ami közelebb tudna hozni minket egymáshoz, semmi, hacsaknem a tudomány és a munka iránti szerelmünk, melynek elnyeréséhez egyazon mohó kíváncsisággal kell fürkésznünk a világ titkait. És mi, akik ellenkező irányból és merőben ellentétes körülmények közt indultunk, végül egymásra leltünk, és talán megértettük egymást Felső Bishawar ezen az eldugott helyén, ahol nem gondolhattuk, hogy egyszer összetalálkozunk. Dehát ilyen a sors, Isten kifürkészhetetlen akarata. Néha, mintha szeszélyből tenné, olyan egyedüli alkalmakkal ajándékoz meg minket, melyek az élet sóját adják. Jacquemont-tal való találkozásom valószínűleg egy emlékezetes pillanata marad ennek a sok, csaknem eseménytelen esztendőnek, melyet úgy éltem meg, mint egy remete, magányosan, a feledés homályában.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése