Végeredményben mindezeknek örülnöm kellene. Megkapom a könyveket, melyek annyira hiányoztak eddig, és jövedelmem egyszeribe megkettőződik. De nekem mégis háborog a lelkem. Hát hogyan?! Az Ázsiai Társaság csak 1829. június 25-én lép ki némaságából, amikor Moorcoft már több mint hat éve felhívta a figyelmet munkásságomra? Közben még annyit se mondtak, hogy mukk, nemhogy valami bátorítás hagyta volna el a szájukat. Semmivel nem segítettek, soha nem léptek fel az érdekemben. Még a kisujjukat se mozdították, amikor több hónapon át Szabathuban kellett rostokolnom, mialatt az életrajzomat tanulmányozták, és gyanúba keveredtem, hogy az oroszok zsoldjában álló kém vagyok. Mindmáig figyelembe sem vettek, és most hirtelen tapsolni kezdenek, és ki akarnak fizetni avval az ötven rúpiával, ami egy alamizsna. Fel vagyok háborodva.
Szokásomtól eltérően, hogy félreteszem a postát, és késve válaszolok, most tüstént az asztalhoz ültem, hogy írjak Wilsonnak, a küldöncöt pedig, aki hozta Kennedytől a levelem, megkértem, hogy várja meg a választ, és vigye magával. Az minden szó nélkül leheveredett a szilvafa árnyékában, amely az én kicsi-kis kertem keleti oldalát ékesíti, és aludt egy jót, míg én küszködtem a fogalmazással. És mialatt az igazak álmát aludta, nekem nem kis erőfeszítésembe került, hogy visszafojtsam a dühöt, a kitörni akaró méltatlankodást. Mindig utáltam azokat, akik már csak a győzelmet segítik, akik az utolsó pillanatban állnak az ember mellé, a ravaszdiakat, akik lelkes kiáltásban törnek ki hirtelen, hogy feledtessék, egy hang sem jött ki eddig a torkukon. Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot én pontosan ebbe a kategóriába sorolom. Lehet, hogy tiszteletreméltó tudósok, de ellentétben azzal, amit hisznek magukról, nem dzsentlmenek. Egy igazi dzsentlemen először is méltányolta volna Moorcroft felhívását. Aztán időnként kért volna tőlem egy beszámolót. Tájékoztatott volna róla, hogy a szerampuri baptisták egy tibeti szótár kiadását tervezik. Megbízott volna valakit, vagy jobban mondva adott volna mellém egy munkatársat, aki segíteni tud kényes természetű és bonyolult kutatómunkámban.
Szóval azt tette volna, amit Wilson esztendőkön át elhanyagolt. Noha nem ismerem személyesen ezt a nagyérdemű szanszkritistát, nem érzek rokonszenvet iránta, és valóban nem tudom, miért is éreznék. Úgy találom, hogy nem szépen viselkedett, és nem csupán velem, hanem először is Moorcrofttal, azután Lord Amhersttel szemben is, aki már 1827 tavasza óta támogatásáról biztosított. Ha egyedül csak Wilsonra számíthatok, már régen éhen haltam volna a nyomortól, mielőtt még hasznos munkát végeznék.
Persze nem tálalhatom ki neki ilyen nyersen, ami bennem van. Csak megsérteném fölöslegesen. Majdnem biztos vagyok, hogy ellenkezőleg, ő azt hiszi, hogy július 15-i levelével nagy megtiszteltetésben részesített, még akkor is, ha az adminisztráció száraz és lélektelen stílusában volt megszövegezve különben. így meglehetősen visszafogottan írtam meg a levelem, melyben szárazon közöltem, hogy megkaptam sorait a száz rúpi-ás utalvánnyal, és minden köntörfalazás nélkül kijelentettem, hogy nem reflektálok rá, visszaküldöm. De emlékeztettem, hogy még 1823 áprilisában kértem a nagyérdemű Ázsiai Társaságot, hogy vegyen pártfogásába, nyújtson anyagi segítséget és lásson el könyvekkel. Úgy látszik azonban, hogy tevékenységem nem találták elég hasznosnak, és nem törődtek további sorsommal. Szótáram és nyelvtanom jelenleg a befejezés stádiumában áll, így nincs szükségem már mentőcsónakra. Ezzel szemben, mikor úgy egy év múlva elmegyek innét Kalkuttába Őfőméltósága beleegyezésével, és a nagyérdemű Ázsiai Társaságnak módja lesz megítélni munkám hasznát mind politikai, mind pedig tudományos szempontból, jut rá bőven időnk, hogy döntsünk a továbbiakról.
Mialatt rovom e sorokat, összeszorul a torkom. Lehet, hogy mindent felégettem magam mögött? Vajon hogy reagál rá levelezőtársam? Vajon hogy így megbántom önérzetében Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot, nem veszti-e értelmét ez a kalkuttai utazás? Eh, bánom is én! Ez a megszégyenítő eljárás annyira nyomja a lelkem, hogy nem tudok napirendre térni felette. Ki kellett mondani, ami bennem van.
Felébresztettem a küldöncöt, és kértem, hogy adja át levelem Kennedy kapitánynak, aki továbbítja, majd a jól végzett munka tudatában belemerültem olvasmányaimba, persze mellettem ült a láma. Jöjjön, aminek jönni kell!
Kanam, 1829. december 31.
Monoton egyformasággal, de szorgos munkában teltek újra a napok. Anélkül, hogy egy sort is elmulasztottam volna, folytattam a buddhista szentírás ezeregy tanulmányból álló két nagy gyűjteményének, a Kandzsurnak és a Tandzsurnak az olvasását, és nemcsak azért, hogy kiírjam a listáimon és feljegyzéseimben nem szereplő szavakat, hanem azért is, hogy jobban megbarátkozzak Tibet filozófiai gondolkodásával. A himalájai teológusok észjárásának megismerése rendkívül nagy tapasztalatot jelent, és roppantul gazdagítja a fiatal teológus szellemi világát, aki voltam a Göttingeni egyetemen végzett tanulmányaim idején. Főként azért fontos, mert megmutatja, hogy milyen finom árnyalatokban bővelkedik a tibeti irodalom, még ha igaz is, hogy maradandó műveinek legnagyobb részét szanszkrit eredetiből fordították. Ami ugyancsak meglep ezeknek a szent szövegeknek az útvesztőiben tett befejezhetetlen vándorlásaim során, ez hihetetlen változatosságuk.
Az ismeretek teljes tárháza megtalálható bennük, költészet, liturgia, yoga, nyelvtan, történelem, földrajz, orvostudomány, gyógyszertan, növénytan, csillagászat, mágikus praktikák, erkölcs, a monostori lét szabályai, persze a filozófia és a szorosan vett vallásos elmélkedések mellett.
Minden szépítgetés nélkül meg kell mondani, hogy ez egy meglehetősen bizarr művekből álló konglomerátum, melyet csak a legszélesebben értelmezett buddhizmus fűz össze egymással.
Az 1731-ben megjelent és 108 kötetből álló Narthang-i kiadást valami szétfolyó, elnyújtott, bőbeszédű stílus jellemzi, mely ellenállhatatlanul a középkorvégi, skolasztikus művekre, és a bizánci szerzők ismételgetéseire emlékeztet. De a Kandzsur nevet viselő gyűjteményhez még hozzá kell számítanunk a kommentárt, vagyis a Tandzsurt, amely maga is kétszázhuszonöt kötetet ölel fel. Az egész összesen egyezerötszázhatvankilenc különböző szöveget tartalmaz. Hogy fogalma legyen a „szentírás" szó jelentésének a mahayanista Buddha hagyományában annak, aki talán olvassa egyszer ezt a naplót, elmondom, nyilván érdekesnek találja, hogy a maga százhét ívével egyedül a Kandzsur csaknem fél tonnát nyom. „Tibeti Bibliáról" beszélni semmi értelme hát, mivel a mi Bibliánkat könnyen elviheti bárhová az ember. Ez egy vastag, elég nehéz könyv, de mindig kéznél lehet. Gyakran láttam gyerekkoromban, amikor szüleim a térdükre helyezik, és olvassák. Én is ezt tettem Nagyenyeden, aztán Göttingenben is, majd később Szabathuban. Ezzel szemben a tibeti szentkönyveket nyolcvan yak tudná csak elhúzni, és bekötve, becsomagolva, már százhatvan kellene hozzá.
A faragott falemezkék raktározására, melyekkel nyomtatják a szöveget, több akkora helyiségre van szükség, mint amekkora egy templom. Csaknem egy teljes esztendejébe kerül több tucat barátnak, míg elkészítenek egy ilyen kötetet, és most nem számítom az időt, melyet a faragó barátok töltenek a több százezer falemezke kifaragásával, sem pedig azokat, akik a könyvek bekötését végzik, még akkor is, ha nem túl díszes kötések. Szóval a Kandzsur és nélkülözhetetlen kiegészítőjének a készítése hatalmas munkával jár, és hosszú ideig dolgozik rajta az egész monostor.
Érthető, ha ilyen körülmények között nem sok kiadásban jelent meg, alig több, mint négyben, amióta napvilágot látott végleges formájában a múlt század idején, pontosabban a Narthang-ival együtt, amely a kezembe került. Egy ilyen kincs birtoklása nyilván nagy megtiszteltetés a monostor számára, még ha nem is tudják elolvasni az ottlakók. Alighanem ez az oka, hogy egyszerre csak egy kötetet hozhatok el, és még ezt is azzal a kikötéssel, hogy néhány napnál tovább nem tartom magamnál, noha senki nem várja, hogy ő is minél előbb olvashassa már. A komor pillantások, melyeket a szerzetesek vetnek rám, mikor átmegyek köztük a frissen kikölcsönzött, nagyértékű teherrel, minden kétséget kizáróan elárulják, milyen gyötrő érzés fogja el őket arra a gondolatra, hogy netán nem hozom majd vissza. Pedig meggyőződhettek már róla, hogy mindig gyorsan visszajövök vele, de ők mégis szívszorongva nézik, ahogy távolodom a becses könyvvel, mert valahogy úgy tekintik, mintha elrabolnám, sőt megbecsteleníteném. Közben rokonszenves vagyok nekik, és bizonyára sokra becsülik roppant erőfeszítésem, hogy megismerjem nyelvüket és civilizációjukat, de lelkűk mélyén úgy találják, hogy egy ilyen pogány fajzat, mint én is, túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ahogy ezeket a szent könyveket kezelem. Számukra a Kandzsurban Buddha személyesen szólal meg, ez Uruk legfőbb tanítása, aminek köszönhetik, hogy magukra találtak, és világosság gyűlt a lelkükben. Hogy egyik könyvét csakúgy a hónom alá kapom, ahogy bármilyen világi olvasmánnyal tenné az ember, és kiviszem a szent környezetből, ahol nyugszik, ez már csaknem szentségtörés. Ezt csak azért tehetem meg, mert az apát kifejezetten rájuk parancsolt, hogy ne gátoljanak a munkában, habár őmaga is félve nézi, mikor a könyvtárból kijövet keresztezzük egymást a monostor útjain. Olyan érzésem van, mint egy tettenért tolvajnak.
Mégha hajlanék is rá, hogy ne görnyedjek föléjük, nem lehet, mert a szent szövegek olvasása egyszerűen nélkülözhetetlen. Főképp ezek igazítanak el mind a szóhasználat és a filológia, mind pedig az irodalom és a vallás kérdéseiben. Hathatós tájékoztatást nyújtanak minden lehető és elképzelhető tárgykörben, mégha többnyire bonyolultan és nem túl világosan is. Sokféleségüket és bonyolultságukat tekintve, ezek a szövegek nem hasonlíthatók az Ótestamentum, valamint Mózes öt könyvének, Józsua könyvének, a Bírák könyvének, Ezdrás könyvének stb... a Zsoltároknak, a Közmondásoknak, az Énekek énekének vagy a Próféciáknak a szövegeihez. Mindegyikükben Isten szavát halljuk az Óhéberek ajkán, de semmilyen közös vonásuk sincs a tibeti Szentírással. Itt egy műalkotással, egy különböző korszakokban és még különfélébb szemszögből és céllal megírt művek gyűjteményével van dolgunk. Szerzői nem valami túlságos sikerrel kíséreltek meg egy látszólagos egységet és valami összefüggést teremteni ebben az egész monstrumban. Ha mégsem jártak eredménnyel, ennek az az oka, hogy a gyűjtemények egyik kötete sem kapcsolódik a másikhoz, és csak a körülmények szeszélye dönti el, hogy miről szólnak, mert ez nincs is mindig jelezve, az író fantáziája szülte őket, és még azt is ritkán tüntetik fel, hogy mikor. Az a tény, hogy tudósok írták, akik majdnem mindig elvont, érthetetlen fogalmakban tetszelegnek, természetesen nem old meg semmit. Ezért van aztán, hogy a Kandzsur és a Tandzsur olvasása, akármilyen tanulságosnak is bizonyul, nagyon-nagyon hálátlan feladat. Maga Szangje Puncog is, aki nem szokott dicsérgetni, többször megdicsért, hogy mekkora lelki erővel állom ezeknek az üresen kongó és oly nehezen érthető mondatok zuhatagát, melyek még azt az embert is kibillentik az egyensúlyából, aki biztosan áll a talpán. Es való igaz, gyakran már azon voltam, hogy feladom a harcot ezzel a hömpölygő áradattal szemben. Hiába minden kitartás, belefáradtam ezekbe a megemészthetetlen olvasmányokba, ahol hemzsegnek a közbevetett mondatok és a kitérők, melyeknek valójában nincs is köze a tárgyalt anyaghoz. Ki nem állhatom már ezeket a szerzőket, akik folytonosan ismétlik magukat és ellentmondásokba keverednek a sok álbölcsesség és üres szólam miatt. Semmire se tartom, ahogy zavarosan bizonygatják igazukat, s közben árad belőlük az önteltség. Egyébként sokszor eltöprengtem rajta, hogy olvasta-e már valaki előttem ezeket a hamis pátosszal írt nagyképű szövegeket, mert nem egy közülük azt a benyomást kelti bennem, hogy szerzőik saját passziójukat elégítették ki vele. Nem vagyok biztos benne, hogy nagy tudománya ellenére sikerült-e eljutni tanítómesteremnek az utolsó stációig, szóval végigolvasni az egész Szentírást. Mikor azon van, hogy megértessen velem egy ismeretlen szót, vagy kifejezést, nagyon az az érzésem, hogy ő is csak akkor jött rá a vitás szövegrész értelmére, mint én. Pedig tizenkét esztendőt töltött a leghíresebb Lhasza környéki monostorokban a buddhizmus alapos tanulmányozásával. De még elképzelni is nehéz meg-emészthetetlenebb olvasmányt, mint ez a monumentális, ázsiai, skolasztikus műalkotás.
Bárhogy is van, én mégis el szándékszom olvasni elejétől a végéig. Ha azt veszem alapul, hogy most hol tartok vele 1829 utolsó napján, még legalább hat hónapra van szükségem, hogy befejezzem ezt az egyenlőtlen küzdelmet, amibe csaknem beletört a bicskám. De nem mondhatja senki majd, hogy meghátráltam. Úgy erezném, bűnt követek el, ha most adom fel a harcot, amikor már látszik az alagút vége.
Tíz napja, december 21-én egy nagyobb csomagot kaptam. Megint csak Kennedy küldte futárral. Mivel nemrég rendeltem meg néhány dolgot Szabathuban, azt hittem, ezek érkeztek meg. De nem! Brian H. Hodgson, a Katmandu-i brit ügyvivő helyettese juttatta el hozzám az „Ázsiai kutatómunkák" (Asiatic Researches) XVI. kötetét, melyet a kalkuttai Ázsiai Társaság ad ki. Ez közli 409-449-es oldalain a múlt esztendőben írt „A nyelvek, az irodalom, valamint a nepáli és tibeti buddhisták vallása" című tanulmányát, melyről tőlem kér véleményt. A kívánt gondossággal olvastam el, és meg kellett állapítanom, hogy a nem egészen harmincéves, buddhista tudósként számon tartott fiatal diplomata jó hírneve teljesen indokolt. De egy olyan nyilatkozattal kezdi fejtegetését, amit nem tudnék aláírni, vagyis hogy a newari nyelv „sok közös vonást" mutat a tibetivel. Az idézett példák szerintem nem fedik állításait, mert nagyon pontatlanul adja vissza a tibeti szavakat, és az összehasonlítás lehetetlenné válik annak a számára, aki nem ismeri ezt a nyelvet. Meg kell mondani, hogy semmi nem nehezebb, mint a keleti nyelvek latin betűkkel való átírása, és nem egyedül merőben eltérő ábécéik miatt, hanem főként azért, mert a mi betűinkkel lehetetlen ábrázolni olyan hangzókat, amilyenek sehol Európában nincsenek. Ami a tibeti nyelvet illeti, rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírása. Ez annyira különleges, hogy a könnyebbség kedvéért inkább úgy írjuk át, ahogy halljuk, semmint ahogy olvassuk. Más szóval a tibeti nyelv átírása latin betűkkel mindig zsákutcába visz. Nos, azok, akik mint Hodgson, a Mahayana buddhizmust akarják tanulmányozni, jó, ha rendelkeznek egy kisebb tibeti szótárral, hogy össze tudják vetni szavait a sűrűbben használt szanszkrit szavakkal. De ha nem ismerik sem a nyelvet, sem a szabályait, sem pedig a kiejtését, az összehasonlítás teljesen reménytelen. Hogy tudna Hodgson haszonnal összevetni newari szavakat, melyeket úgy-ahogy ismer, tibeti szavakkal, melyekről azt se tudja, hogyan kell leírni, hogyan kell kiejteni? A tibetiek lakta területeken mindenütt ugyanaz a helyesírás van érvényben, a „klasszikusnak" hívott nyelvé. Ezzel szemben annyiféle kiejtéssel beszélnek, ahány vidék van. Ladákban tapasztaltam, hogy ugyanazon betűkből álló szavakat különbözőképpen ejtik Lehben vagy Zanszkárban, Szpitiben, Kuluban, vagy Rupcsukban például. Ebből adódik aztán, hogy a tibeti analfabéták nem értik jól egymást egyik vidékről a másikra. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az európaiak próbálják leírni azokat a szavakat, melyeket útjuk során hallottak itt-ott a Himalájában. Ami közvetítésükkel eljut hozzánk, az néha olyan messzire esik a valóságtól, hogy lehetetlen ráismerni bennük az eredeti szóra.
Növeli még a bonyodalmat, hogy Tibetben több ábécé is van, melyeket azelőtt Indiában használtak. Ilyenek a „lancsa" betűi is, és ezek szolgálnak ma is a kőbe vagy fémbe vésett feliratok írására. Ilyen főként a Thonmi Szambhota munkáiból kialakult ábécé, amely nem más, mint a devanagari betűk alkalmazása a tibeti nyelv sajátos jeleire. Számos kacskaringójuk miatt ezek a betűk könnyen felismerhetők, úgyhogy a hangzók és a szavak olvasása nem okoz különösebb nehézséget, feltéve, hajói ismeri valaki az irodalmi nyelvet. Ellenkező esetben kínos érzése támad az embernek, hogy egy érthetetlen, elolvashatatlan szöveggel van dolga, melyet valami zagyva stílusban írtak. Nekem is ilyen érzésem volt Zanglában, mikor az írott nyelvet akartam elsajátítani Szangje Puncog segítségével az első időben. Bizonyos, hogy ha nincs mellettem a láma, ha nem magyaráz el csaknem minden szót, nem mondja meg a jelentésüket, és nem tanít meg a helyes kiejtésre, nem haladok egy szemernyit sem, és úgy éreztem volna, hogy egy falba ütközöm. Első tanárom, Abdul Latif nagyon is tudta ezt, amikor azt tanácsolta, hogy írjam csak le úgy a szavakat, ahogy hallom őket, és ne törődjek vele, hogyan kell helyesen leírni, mert így időt nyerek, és nekem a beszélt nyelvet kell először úgy-ahogy megtanulnom vele, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet.
Tegnap, december 30-án megírtam mindezt Hodgsonnak. Közöltem, hogy azok a szanszkrit művek, melyeket három oldalon sorol fel tanulmányában, tibeti fordításban is olvashatók, nevezetesen a Lalitavistara, amely Szakjamuni vagyis Buddha életének és történetének fő lelőhelye. Az a négy kategória, melyekre a buddhista szövegek oszlanak, éppúgy megtalálhatók a Kandzsurban, mivel a tibeti nevek egyszerűen a szanszkrit nevek fordításai.
Az információk, melyeket levelezőtársam a nepáli buddhizmusról ír úgy általában, pontosan azt tartalmazzák, amit a tibeti buddhizmusról tudok. Ez vonatkozik például Tathagata száznegyvenhárom másik nevére is, ahogy Buddhát nevezik, és melyeket tanulmánya végén közöl. Olvasmányaimban igen gyakran találkoztam ezzel a sok-sok és mégis egyetlen Buddhával, és a tökéletesség legmagasabb fokára eljutott bodhisattvákkal, akik olyannak látják a dolgok természetét, amilyenek valóban, és ilyen minden Tathagata, legyen valóságos vagy képzelt, történelmi vagy legen-dabeli lény. Ezek nagyon jellemzők a mahayanista buddhizmusra, melynek Pantheonjában hemzsegnek a jó vagy rossz, a békés vagy haragvó istenségek, akiket a metafizikusok kifogyhatatlan képzelete szült. Tudjuk, hogy nem csupán fél-embereknek vagy fél-isteneknek adtak különféle neveket, de még a szimbólumoknak, az erényeknek, az elvont és erkölcsi fogalmaknak is. Ez a fura szokás, meg kell mondani, nagyon idegen attól a felfogástól, amit mi földről, égről alkotunk magunknak, és ez az ősi buddhista tan fertőző szellemiségének a következménye, melyet a brah-manizmus és különösképp a tantrizmus közvetít. Sok idő kellett, hogy én, akibe a kálvini protestantizmus puritánságát oltották, a fantázia ilyen játékához szokjam. Nem is tudom, hogy sikerült-e.
Arra is felhívom Hodgson figyelmét, hogy a tibeti szerzők tanúsága szerint a buddhizmus, mely Indiából vagy pontosabban Kasmírból jön, időszámításunk VII. évszázadában kezd elterjedni náluk. Első időben a tanult tibetiek Észak-India kolostoraiban és felsőfokú tanintézeteiben gyarapítják róla ismereteiket, aztán nagy érdemeikre való tekintettel pandit címmel felruházott tudósokat hívnak meg a szentkönyvek lefordítására. Ezek a nagy szakértelmet igénylő munkák, melyek a vallásos buzgóság gyümölcsei voltak, nagyban hozzájárultak az ősi tibeti nyelv gazdagításához. Új kifejezések százai születtek szanszkrit mintára, a buddhista időszak előtt nem ismert fogalmak és nyelvtani relációk meghonosítására. Azt állítják, olyan jól sikerült, hogy teljesen mindegy, hogy szanszkrit eredetiben vagy tibeti fordításban olvas az ember, és még egy árnyalatnyi eltérést se talál bennük. Ezek a fordítások mindenesetre igen értékesek, mivel az indiai szanszkrit nyelvű eredetiknek nyoma veszett a történelem viharaiban. Tibet, a világ teteje, a sors véletlenjéből egy bizonyos filozofikus gondolkodás őrzője lett, amellyel sehol másutt nem találkozhatunk. A muzulmán inváziók pusztításai és a buddhizmus Indiából történt eltűnése óta utóbbi már csak Tibetben él.
Levelezőtársamnak írom még, hogy tibeti szerzők szerint Szakjamuni – ez a név is Buddhát fedi – tanait három korszakban gyűjtötték össze. Elsőnek legjobb tanítványai, közvetlenül a halála után, majd Asoka király uralkodása idején. Végül Kaniska király alatt, amikor a buddhizmus hívei tizennyolc különböző szektába tömörültek. Valószínű, hogy Kaniska után az indiai buddhista eszmeiség többféle változáson ment át, és annál nagyobb mértékben, amennyire eltávolodott ősi fészkétől. A VII. században kezd elterjedni, és a IX.-ben éri el virágzását, de aztán támadni kezdik, és a X. század elején már csaknem kihunyóban van. Végül a XI. században újra tért nyer, de most már véglegesen, és teljesen azonosul azzal a civilizációval, melynek hordozója. Ami ezután jön, arról történelmi tények tanúskodnak: a nagy szerzetes rendek megalakulása, Congkapa reformja, Mongóliára való kiterjedése már mind ismert tény.
Levelem végén biztosítottam ezt a szeretetreméltó Hodgson urat, hogy további tanulmányaim során minden lehető segítséget megadok munkájához, és kértem, hogy őrizzen meg jóindulatában. Aztán a szokásos udvariassági formula jön: Alázatos szolgája...
Kanam, 1830. április 30.
A nem várt esemény után, melyet ez a levélváltás jelentett, ment minden a régi kerékvágásban. Folytattam az olvasást, ahol abbahagytam, abban a lassú, nehézkes tempóban, ahogy az igavonó barom halad fáradhatatlanul előre, egész amíg a barázda végéig nem ér, és újra elmerültem ebbe a már-már talmudmagyarázathoz hasonló munkába, olyan könyvekbe, melyek mást se tesznek, mint kommentálnak, és addig kommentálják ugyanazt a dolgot, míg végül már a kommentálást is kommentálják. Ezek a metafizikus élvezetek iránt meglehetősen fásult vagyok, amióta azt kaptam feladatul, hogy olvassam el a huszonegy kötetes Maha Prazsna Paramitát-t, ezt a mindenfajta bölcselkedést megelőző nagy, bölcseleti művet, melyben a mahayanista buddhizmus leglényegesebb elemei fejeződnek ki a beavatottak csaknem érthetetlen nyelvezetén. De sajnos, amikor ki akartam kicsit kapcsolódni, s egy kevésbé terhes olvasmányt vettem kézbe ezeknél a minden agysejtemet igénybe vevő szentkönyveknél, mint a „Bardo Thödol vagy a halál és az azt követő állapot könyve", azt kellett tapasztalnom, hogy ennek az olvasása is ugyanolyan erőfeszítést kíván. Persze nekem kétségtelenül a metafizika jut ki osztályrészül mindaddig, amíg csak a klasszikus tibeti irodalom áll érdeklődésem homlokterében. De alig merültem még bele a Bardo Thödol nyakatekert okfejtéseibe és homályos fogalmaiba, április 14-én egy újabb küldemény érkezett Hodgson úrtól. Mint előzőleg is, levelet intézett hozzám egy vaskos könyv kíséretében, melynek egyik anyaga február 15-én Katmanduból küldött tanulmányait egészíti ki. Pontosabban ez volt a „Nagybritánnia és Írország Királyi Ázsiai Társaságának publikációi" című munka második kötete, ahol a XIII. sorszám alatt, a 222-252-es oldalakon egy előadás szövegét találtam, melyet 1828. június 28-án tartottak Londonban „A buddhizmus főbb elemei a nepáli buddhista szövegek alapján" címmel, és hét metszettel a 96–97. oldalon.
Ennek az írásnak az elolvasásából vontam le azt a következtetést, hogy Hodgsonnak mintegy hét esztendejébe került a munkájához szükséges dokumentumok összegyűjtése. Már 1821-től kezdve kutatja a buddhista szövegeket, nem sokkal utána, hogy a Katmandu-i követségre érkezett. Kezdetben nagy nehezen tudta csak kielégíteni a kíváncsiságát, mert akikhez fordult, azok a szent olvasmányok egy bizonyos meggyalázását látták abban a mohóságban, ahogy csengő aranyakért meg szeretné vásárolni őket. De kitartása mégis meghozta a gyümölcsét, mikor a másokhoz képest nem annyira zárkózott pandittól sikerült megszereznie azoknak a buddhista műveknek a listáját, melyeket egy nepáli monostor mélyén rejtettek el. Eléggé a bizalmába tudott férkőzni, és meggyőzni lassanként, hogy szerezze meg neki a szerinte legfontosabbnak tartott kéziratok másolatát. Hanem mikor megkapta őket, akkor döbbent csak rá, hogy mennyi munka várja még, ha ő is úgy akarja ismerni és értelmezni ezeket, mint ahogy segítőtársa, a pandit is. Átnyújtott hát neki egy kérdőívet, melyre ez szíveskedett aztán elég kimerítő válaszokat adni. Ezek alapján tanulmányozta újra a birtokában levő kéziratokat, és azt kellett látnia, hogy bármennyire alátámasztják is a szövegekben mondottakat, sem korukat, sem pedig viszonylagos hatásukat nem lehet megállapítani belőlük. így miután volt már valami összképe a buddhizmus ún. „gyémántszekerének" útjáról, melyet Tibet magáénak vall, eltökélte, hogy ír egy előadást, és elküldi a londoni Királyi Ázsiai Társaságnak, hogy olvassák fel nyilvánosan. Előzőleg a Kelet-indiai Társaság iskolájában megtanulta a perzsa nyelvet, most pedig a szanszkrittal igyekezett elmélyülten foglalkozni, de még arra is futotta az erejéből, hogy newari nyelven, a nepáliak nyelvén is megtanuljon beszélni. Ezzel szemben arra már nem jutott ideje, hogy a tibeti nyelvet is elsajátítsa, így az ezen a nyelven írt könyvek, melyeket alkalma nyílt megszerezni, selyemkötésükben, kihasználatlanul hevertek a polcokon.
Azt írja nekem, hogy az a temérdek anyag láttán, melyet sikerült összegyűjtenie, úgy érzi magát, mint valami Robinson Crusoe, aki magányában egy hajót ácsolt, de nem tudja vízre bocsátani. Minden álszégyenkezés nélkül elismeri, hogy képtelen volt megemészteni és rendezni azt az óriás halom kéziratot, melyet fáradtságos munkával összeszedett. „Egy ilyen feladat meghaladja egy ember, sőt egy tucat ember erejét is", mondja ki kereken. Ezért kellett beérnie azzal, hogy úgy mutassa be az európai orientalistáknak a buddhizmust, ahogy Nepálban maga is megélte, és a jobb megértés érdekében még hozzáfűz egy sor adalékot, hogy képet kapjanak az egymást követő korszakokról, melyeken át eljutottak a kezdetek idejétmúlt buddhizmusától ahhoz, amely ma is virágzik a Himalájában.
A Nepálban beszélt regionális nyelvek rövid áttekintése után külön is felhívja a figyelmet az ország kevert lakosságára, és nem mulaszt el említést tenni a részben szanszkrit, részben tibeti nyelven írt vallásos buddhista irodalom jelentőségéről. Aztán hosszasan ecseteli a keleti bölcselet ennek a típusának a gyakorlati és elméleti aspektusait, és részleteiben vizsgálja a különböző iskolákat, melyek közt egy európainak gyakran igen nehéz felfedezni az árnyalati különbségeket, mielőtt pontosan meghatároznák azokat a teóriákat, melyek ki akarják békíteni őket egymással egyfajta hagyományhoz hű koncepció nevében. Azt mindenesetre megállapítja, hogy mindegyik tan megegyezik a reinkarnáció alapvető és kikezdhetetlen dogmájában, éppúgy mint a lélekvándorláséban, a lélekében, mely attól kezdve, hogy egy istenségben is testet ölthet, sok más állapoton át akár teljesen megsemmisülhet. Beszámol róla, hogy milyen kérdéseket tett fel a panditjának, amikből nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon is hasonlítanak azokra, melyeket én is feltettem Szangje Puncognak az első hónapokban, Zanglában. Nem akarom itt felsorolni mindet, unalmas lenne, de úgy érzem, érdemes megjegyezni a legjellemzőbbeket: „Hogyan és mikor született a világ?", „Mit jelent ez a két szó, anyag és szellem?", „Ki Buddha, egy isten, egy teremtő, egy próféta, egy szent, az ég szülte vagy egy anya?", „Leszállt-e isten valaha a földre, és ha igen, hányszor?", „Ki a szentkönyvek szerzője?", „Mi szüli a jót és a rosszat?", „Felelniök kell-e idelent elkövetett bűneikért Buddha előtt a buddhistáknak az eljövendő világban?", „Milyen jutalmat élveznek majd a jóért, és hogyan bűnhődnek a rosszért a másvilágon?" És végezetül azt a kérdést jegyzem még itt meg, melyet én is oly gyakran tettem fel magamnak: „Miért ábrázolják Buddhát lokniba fésült hajjal?"
Levelezőtársam kérdéseiből, melyek megegyeznek az enyéimmel, kiérződik, hogy keresztény eszmeiségünk mindig jelen van, akkor sem tudunk szabadulni tőle, mikor egy másik vallást igyekszünk megérteni. Szellemünket olyan kategóriák szabják meg, amelyek ismeretlenek a buddhizmus világában, kezdve az egyedüli és teremtő isten alapvető fogalmától. Hosszú beszélgetéseket folytattam erről tanítómesteremmel, és bevallom, sok időbe telt, míg meg tudtam barátkozni azokkal az annyira más fogalmakkal, melyekre Buddha hozzánk intézett üzenete épül. Teljesen egyetértek Hodgsonnal, hogy igen nehéz áthidalni azt a távolságot, mely elválasztja tőlük a mi keresztény szellemiségünket. A buddhista teológusok elmélkedései bizonyos mértékben meghaladják értelmünket. Ha mégis meg szeretnénk őket érteni, egy Nyugaton annyira szokatlan terminológia használatára van szükség, hogy jobb, ha megmaradunk a szanszkrit szavaknál, mint charma, szamszara, nirvána, bodhicitta, stb., és máris egy csapat érthetetlen szó zsibong a fülünkben. A tibeti írók, akik folytatták és az érthetetlenség határáig még tovább növelték az indiai filozófusok mesterkéltségét, nevezetesen abban, hogy szüntelenül az ürességről szónokolnak. Azt állítják, hogy a világ csak látszólagos, hogy nem is valószerűtlen, hanem egyenesen nem létezik a valóságban. Ugyan mit mondhatna az ember, mikor ezt olvassa a Maha Prazsna Paramitá-ban: „ A forma nem más, mint üresség, mi más lenne a forma?" Szóval hogy lehetne visszaadni ezt a tudálékos zagyvaságot a mi nyugati világunk keretei közt? Meglehetősen sokat kínlódtam, mikor le próbáltam fordítani azokat a beavatottak számára érthető szavakat, melyekkel a teoretikusok jelölik a megfoghatatlan valóságot, azt a valóságot, melyet teljesnek tartanak, és amely messze esik mindattól, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Engem ezek az irreális képzelgések bosszantanak, és inkább lélekrombolónak érzem őket. Nem szolgálnak semmire, és nem oldanak meg semmit. Főként igen távol állnak attól, amit Szakjamuni, vagy Buddha ténylegesen mondott. A buddhizmus valami kispekulált elhajlás áldozata lett, mely még alapítójának szellemével is ellentétes.
Mindenesetre Hodgson tanulmányát egy kitűnő bevezetésnek tartom. Április 29-i levelemben gratuláltam is neki, és megköszöntem, hogy elküldte nekem, de megvallottam, hogy meglehetősen rossz kritikus vagyok, mert elég rosszul ismerem a szanszkrit nyelvet, és az angollal is nehezen boldogulok. Mindamellett megerősítem abban a véleményében, hogy a nepáli buddhizmus semmiben se különbözik a tibetitől. Mivel a tibeti buddhizmus az egész Himalájában elterjedt, Keleten éppúgy, mint Nyugaton és Délen éppúgy, mint Északon. Felhívom egyébként a figyelmét, hogy jó lenne, ha elolvasná újra az előző levelem, mert azt írja, amit én soha nem mondtam, hogy a tibetieknek egyetlen ábécéjük van. Ami Szakjamuni hat elődjét illeti, akikről gyakran tesznek említést a szentkönyvek, csak afféle képzelt buddhák voltak, mint az utánuk jövő ezernyi más, akikről a Bhadra Kalpika beszél, a Kandszur Buddha szavait tartalmazó Do fejezetének, Buddha szavainak első kötete. Végül is lehetetlen feladat kideríteni, hogy a Szentírást alkotó kötetek közül mennyi az eredeti, és mennyit fordítottak le szanszkritból, mert a szerzők nevét csaknem soha nem jelölik, és a kolofon, a kötet végén, csak ritkán tünteti fel ezeket. Persze ott a hagyomány, mely a Kandzsurt magának Buddhának tulajdonítja, a Tandzsurt pedig a képzelet szülte bodhiszattváknak, sőt bizonyos indiai panditoknak, de semmi nem állítható biztosan, annál is inkább, mert semmi kétség, hogy sok Tibetben írt szöveg szándékosan szanszkrit minta alapján készült.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése