BANGHA IMRE: Keresztények Indiában

Indiában a kínai és a japán hitvilágtól eltekintve a világ minden nagyobb vallása sok-sok száz éve együtt él. India a hinduizmus hazája, de itt keletkezett a buddhizmus és a dzsainizmus is. Az iszlám hódítás miatt idemenekült perzsa tűzimádók mindmáig őrzik vallásukat. A VIII. században pedig megjelentek a muzulmánok is az országban.

Kevesen tudják, hogy Dél-Indiában már az ószövetségi időben létezett zsidó település, és már a Krisztus utáni első századokban voltak itt keresztények. A hagyomány szerint maga szent Tamás apostol jött ide téríteni Kr. után 52-ben. Az ősi ind keresztények sem Rómával vagy Bizánccal tartottak kapcsolatot, hanem az iráni nesztoriánus egyházzal.

Miután 1493-ban a portugálok eljutottak Indiába, "megtérítették" a nesztoriánusokat, akiknek fele ma is katolikus. Az európaiak természetesen a nem keresztények irányába is fontosnak tartották a missziót és rengeteg alacsony kasztú hindut térítettek át a kereszténységre. Az európaiak által elindított második missziós hullám nagyon sok hittérítőt hozott Indiába az elmúlt századok során. A leghíresebb közülük Xavéri Szent Ferenc volt.

Nem is olyan régen dolgoztak erre magyarok is. Polgár István jezsuita és Varga Bertalan szalézi szerzetes szinte egész életét Indiában töltötte. Mindketten 1990 körül haltak meg.

Varga Bertalan egy Győr melletti faluból került Indiába még a harmincas években. Kelet Bengálban, a mai Bangla Desh területén egy városoktól távoli faluban volt plébános. Ott érte a világháború. Az angolok mint ellenséges ország állampolgárát sok olasz pappal együtt internálták. Bengál püspöke amerikai származású volt és tiltakozott az angoloknál. "Ha nem engedik el a papjaimat, Rooseveltnek fogok írni!" A tiltakozás nem használt, Bertalan atya csak 1946-ban szabadult. India 1947-ben független lett, és 1953-ban kitiltotta a külföldi hittérítőket. Aki maradni akart, az fölvette az indiai állampolgárságot. Varga Bertalan maradt és Dardzsiling mellett, Kőrösi Csoma Sándor sírjától nem messze élt. Itt találkozott vele Jakabos Ödön is, aki vendégszeretete mellett nyelvismeretét dicsérte. Egy olasz paptársa megjegyezte, hogy csak annyi nyelvet ismert, amennyi a munkájához szükséges volt. Bertalan atya akkoriban rendszeresen átjárt Dardzsilingbe és rendben tartotta Kőrösi sírját. Később Bengálból áthelyezték a szomszédos Bihar államba.

Az indiaiak, különösen a gyerekek nagyon szerették: "Olyan volt, mint egy nagyapa a hosszú szakállával", mondta valaki. Nem volt távolságtartó, mint sok más pap: családokhoz járt és szívesen focizott, játszott a gyerekekkel még idős korában is.

Varga Bertalan sírja Nyugat-Bengál katolikus zarándokhelyén, a Gangesz parti Bandelben van.

Polgár István a háború után jött Indiába. Valószínűleg a kommunizmus késztette elhagyni Magyarországot, mert élete végéig elkeseredetten beszélt a kommunistákról.

Egy ideig a dél-bengáli 24 Parganas megyében volt pap. A malária, a kígyók és a tigrisek miatt ez India egyik legveszélyesebb vidéke a Gangesz torkolatánál. Polgár István olyan helyen lett plébános, ahol néhányan már összeroppantak a munkában. Katonás jellem volt, kibírta. Amerre járt, a falusiak életkörülményeinek javításán munkálkodott újabb és újabb eljárások bevezetésével. Akik látták, azt mesélik, hogy mindenféle gyümölcsfát ültetett. Egyszer egy halastóban méteres halak tenyésztésébe kezdett, máskor újfajta tüzelőanyag bevezetésén fáradozott. Egy faluban még kápolnát is épített. Legfontosabb törekvése mégis az volt, hogy megtanítsa a szegényeket megállni a saját lábukon.

Indiában sok szegény azt várja, hogy a keresztény hittérítő megoldja az anyagi gondjait. Mikor ez nem történt, néhányan lopni kezdtek a misszióból. Polgár István prédikált ez ellen. Erre mérget dobtak a halastavába: nem hinduk vagy muzulmánok, hanem keresztények.

Haláláig egyenes tartású, kecskeszakállas ember volt. Egyszerűen öltözködött: rövidnadrágban járt és elválaszthatatlan volt tőle a botja és a válltáskája. A falusiak gyakran rózsafüzérrel és kapával vagy sarlóval látták. Akik vele voltak, megjegyezték, hogy mindig pontosan kezdte a misét, ami a bengáli falvakban nem általános szokás.

A nyolcvanas évek vége felé maláriát kapott és öt-hat évig kínlódott vele. A betegség megtámadta az agyát, és élete végén már beszélni sem tudott. Kalkuttába került, de nem szerette a várost: félig öntudatlan állapotban néha elszökött.

Mikor bekövetkezett a fordulat - amit annyira várt -, és megszűnt a kommunizmus Kelet-Európában, ő már nem tudott róla.

Nyugat-Bengál Magyarország nagyságú állam Indián belül. Lakossága azonban nyolcszorosa a magyarországinak, nyolcvan millió. „Bengálban bengáliak laknak és bengáliul beszélnek” - általában ez él a köztudatban, ám ez a felfogás nem teljesen helyénvaló. Külön falvakban vagy a bengáliakkal vegyesen több millió „érinthetetlen” „őslakos” szantáli él itt. A három-négyezer éve történt árja honfoglalás előtt ők lakták Indiát. Azóta őrzik Ausztrália és Óceánia bennszülötteivel rokon nyelvüket. Az afrikai törzsek életszínvonalán, rendkívüli szegénységben élnek.

Bár a hinduk „érinthetetlen” szantálinak mondják, és hindu istenek imádatára buzdítják őket, vallásuk szellemeket tisztelő animizmus. Manapság azonban tömegesen térnek át a kereszténységre.

Az érinthetetlenség évezredekig megvédte őket, ám a XX. század végén ez az elszigeteltség nem tartható fenn. A beszivárgó modern világ kérdéseire az animizmus nem válaszol, ezért fordulnak egyre többen a hinduizmus vagy a kereszténység felé.

Nyelvüket az állam nem ismeri el, iskoláik nincsenek. Misszionáriusok készítették a szantáli szótárt és a nyelvtant, és ők dolgozták ki az írást is hozzá. Lefordították a Bibliát, az imádságokat, a misekönyvet, és énekeket írtak hagyományos szantál dallamokra. Szantáliul folynak a misék, és az énekeket nem orgona, hanem dobszó kíséri.

A közeli faluban a plébánia előtti téren van egy „templom”: tíz-húsz bambusznád tetejére vasárnaponta kifeszített zsákok. (A „tető” nem az eső, hanem a nap ellen véd.) A plébánia kerítése felől van az alkalmi oltár. A templom többi oldala nyitott. Hátul a sekrestyés jászola kérődző tehenekkel, jobbra szemétdomb kapirgáló tyúkokkal, balra szénakazal, pálmafák és trópusi burjánzás. Néha egy-egy kutya betéved a misére, de a hívek kikergetik.

Mindenki a földön ül, jobbról a férfiak, balról a nők. Csak a papnak van kis sámlija. Sok asszonynál karon ülő kisgyerek, ha felsír, megszoptatja. Perselyezés helyett a hívek ugyanúgy felsorakoznak, mint áldozáskor, és az oltárhoz viszik az adományokat: előbb a nők, aztán a férfiak. Sok család olyan szegény, hogy csak a férfi dob valami kis pénzt a „perselybe”, az asszony egy tál rizst hoz, és azt önti az oltár előtti kosárba. Decemberben volt az aratás. Akkor nem tálakkal, hanem zsákokkal hozták a rizst. Egyetlen misén öt mázsa gyűlt össze. Egyszer egy asszony egy összekötözött lábú tyúkot tett le az oltár elé. Ez olyan nagy értékű adomány, hogy megszakadt az ének, és az asszony elmondta, hogy hálából hozta egy hozzátartozója gyógyulásáért.

A mise fél tízkor kezdődik. Ekkorra a templomban már leterítették az ülőhelyól szolgáló zsákokkal a földet, mégis csak néhány ember ácsorog a környéken. Nemsokára kijön a két nővér, imádkozik és énekel a hívekkel, és kórusban elismételteti a tízparancsolatot, majd a kereszténység többi alapját. Tíz óra felé, amikor a pap megkezdi a misét, már szinte tele a templom. A szentbeszéd alatt érkezők már leülni is nehezen tudnak. Ekkor a sekrestyés összehúzódni buzdítja a híveket. Azok többsége, aki a templomba jött, órákat gyalogolt, buszozott vagy biciklizett, míg ideért.

Robert atya, az új plébános egy óriási motorkerékpárral járja a vidéket. Harminc-negyven falu tartozik a plébániájához. Hétköznap a keresztényeket támogatja.

A misszionáriusok általában senkinek sem mondják, hogy legyen keresztény. Ha mások példáját látva valaki meg akar keresztelkedni, nem csak magának kell hosszú ideig készülnie, hanem a pap a falu vezetőjével is megbeszéli, hogy a közösség egy tagja új vallásra tér.

A faluközösség a behatoló idegen kultúra ellenére is erős. A falu élén álló öttagú vezetőség nemcsak a közös vagyonra és az erkölcsi rendre ügyel, hanem még azt sem engedi, hogy valaki kiemelkedően meggazdagodjon. Akinek bőségesebb volt a termése vagy valamilyen más oknál fogva több pénzhez jutott, annak oly mértékű adót kell fizetnie, hogy vagyona nagyjából egyensúlyba kerüljön a többiekével.

A falu vezetőjével való megbeszélésre azért is szükség van, mert a megtérés néha ellenszegülést vált ki a közösségből.

Robert atya meséli, hogy a korábbi plébániájához tartozott egy falu, ahol egy 65 éves ember és családja volt keresztény. Mikor egy rokona megőrült, boszorkánynak kiáltották ki. A férfi kereszténységét a falu régóta nem nézte jó szemmel, és már korábban is megbüntette a vezetőség háromezer rúpiára. Most ötezer rúpiás bírságot vetettek ki rá, ha nem tér vissza az ősi valláshoz. A vezetők ennek a bírságnak egy részét már a boszorkányság megtárgyalása előtt kérték. Mikor ő ezt megtagadta, a falusiak bekerítették a házát, és ő a fiával együtt három napot töltött benn élelem és víz nélkül. A harmadik nap mellére fogott egy keresztet és a falu kútjához ment. Nem állták útját. Éjszaka a fia átszökött a plébános falujába, és együtt értesítették a rendőrséget. A rendőrök feloszlatták a blokádot, és próbálták megmagyarázni, hogy az egész boszorkányság-ügy csak babona. Miután elment a rendőrautó, a falusiak az embert a fiával együtt az erdőbe vitték. A fiúnak sikerült megszöknie, és újra értesítette a rendőrséget. Mire a dzsip újra a faluba ért, a férfiak mind az erdőbe húzódtak. Az idős keresztényről egy hónapon át semmilyen hír nem volt. A holttestet akkor találták meg, amikor sikerült elfogni a falu vezetőjét. Kezével még akkor is szorította a keresztet. Teste egy hónap után sem indult bomlásnak. Temetésén nagy tömeg volt: szantálok, hinduk, keresztények.

(Káfé, 2006 * A szerző felvétele: keresztény templom tornya Indiában)