Kevés olyan ország van a Földön, amelynek földrajza annyira meghatá-
rozó volna, mint Izlandé: az észak-amerikai és eurázsiai földkéreg-lemezek találkozásánál fekvő sziget történelmét, gazdaságát, társadalmát, kultúráját, egyszóval az izlandi élet minden területét erősen áthatják a szigetország földrajzi adottságai. Izland bolygónk egyik legfiatalabb szárazföldje, itt találhatók Európa legaktívabb vulkánjai. Csak az elmúlt néhány évtizedben új hegyek tucatjai keletkeztek itt, sőt, új szigetek is születtek már Izland partjainál. Izland felszíne a két kéreglemez eltávolodásának köszönhetően tehát egyre nő (ahol enyhül a kéregnyomás, ott kibuggyan a láva). A statisztikák szerint élete során egy izlandi akár 5-6 nagyobb vulkánkitörésnek is tanúja lehet.
A sziget éghajlata mérsékeltebb mint azt sokan gondolnák: jegesmedve helyett többszázezer birka, marha és ló él itt, rénszarvasból és sarki rókából alig akad néhány, vadászatukat szigorúan korlátozzák. A saját hadsereggel nem rendelkező NATO-tag Izland parti őrsége tavasszal egyetlen nagyobb feladatot lát el: kilövi a jégtáblák hátán utazó jegesmedvéket. Előfordult ugyanis, hogy jegesmedvék garázdálkodtak a szigeten, sőt, embereket is megtámadtak már. Eléggé hűvös Izland éghajlata viszont ahhoz, hogy itt alakuljon ki Európa legnagyobb gleccsere, az óriási Vatnajökull. A Magyarországnál valamivel nagyobb ország területének 12%-át borítja jégpáncél, a sziget jórésze lakhatatlan, az állattartásra alkalmas legelők az alacsonyabban fekvő, partokhoz közeli országrészekben vannak. Erdő a sziget területének 1 %-át sem borítja, és ezek az erdők is csupán néhány évtizedesek. Aki itt klasszikus értelemben vett túristalátványosságokat keres, jobb ha nem is veszi a fáradságot. Itt nincsenek pompás paloták, nincsenek nagy háborúkra emlékeztető emlékművek, a főváros múzeumait, parkjait, sétálóutcáit, egyéb nevezetességeit pár nap alatt bőven be lehet járni. Izland elsősorban természeti adottságai miatt egyedi. Ezeket kívántam útitársammal, Emmával együtt felderíteni.
Miután kevés légitársaság repül Izlandra, a repülőjegy ára meglehetősen borsos. Ezért az izlandi fapados légitársaság, az IcelandExpress Koppenhágából induló járatát választottuk, ám döntésünk abból a szempontból is tudatos volt, hogy odafeleút is, visszafeleút is megismerkedhettünk azzal a nemzettel, amely évszázadokon át – 1940-ig – irányította az izlandi nép sorsát. Ebben a tekintetben már Koppenhágában kiderült számunkra: a dánok a fiatal Izlandi Köztársaságot nem úgy szeretik, ahogy a nagy európai gyarmatosító nemzetek szeretik egykori gyarmataikat, előítéletekkel, feltételesen. Az izlandiak és a dánok testvérnemzetek. Ez is magyarázza, miért fogadta oly lelkesen a német fogságba esett X. Krisztián dán király, hogy az izlandi nép 1944-ben kikiáltotta a sziget függetlenségét. Később, Dánia felszabadítása után Izland már nem kívánt az anyaországhoz visszatérni. A dánok ezt tudomásul vették és azóta is szent a béke a két nemzet között.
Első izlandi benyomásaink nagyon jók: barátságos emberek, tisztaság, udvariasság. Még az is feltűnik nekünk, hogy az izlandi pénzérméken nem holmi bonyolult címer szerepel, hanem halak. Igen, halak, ugyanis Izlandon évszázadokig a halak és a halászat határozták meg a nemzet életét, létét. Persze mindez most már a múlté. Izland az elmúlt egy-két évtizedben amolyan európai hi-tech nation lett, ahol a nemzeti össztermék oktatásba és infrastruktúrába fektetett hányada messze felülmúlja az európai átlagot. Pontosabban felülmúlta, hiszen a 2008 őszén beköszöntött pénzügyi válság az európai országok közül Izlandot sújtotta leginkább: a legnagyobb bankokat államosították, a nemzeti valuta értéke az Euróhoz viszonyítva kevesebb mint felére zsugorodott, a munkanélküliség mutatói az egekbe szöktek. Ám a pénzügyi válság okozta gazdasági és társadalmi válság, amelyekről még indulásunk előtt olvastunk, meglepő módon alig mutatkoznak: az idelátogató túrista csaknem egy évvel a nagy krach beállta után is egy optimista, jóléti társadalommal találkozik Izlandon, egy olyan nemzettel, amelynek minden tizedik tagja (saját bevallása szerint legalábbis) költő vagy író, amelynek filmgyártása a
válság ellenére úgy virágzik, mint soha azelőtt, és amely úgy tud mulatni, mint senki más Európában. Reykjavíkban olyan élénk a hétvégi kocsmai élet, hogy – legalábbis decibellekben és az elfogyasztott alkoholban mérve – messze felülmúlja bármely európai nagyváros szórakozónegyedének zsivaját.
Utazásunkat hónapokkal az indulás előtt kezdtük el tervezni-tervezgetni. Kéthetes izlandi kalandunk során a legszerényebb számításaink szerint is legalább 2500 kilométert, azaz napi 200 kilométert autóztunk volna. Tudtuk, hogy ezt pár napnál tovább nem lehet élvezni, ezért az utazást három részre osztottuk: egy hét-nyolc napos körútra (szó szerint körbeautóztuk Izlandot); egy kétnapos reykjavíki „pihenésre”; és egy három-négy napos terepjárós túrára a sziget belsejében levő fennsíkon.
Egy augusztusvégi napon, délután érkeztünk meg Izlandra. Két fontosabb nevezetesség fért bele a naplementéig hátramaradt időnkbe: Izland legfontosabb túristattrakciója, a Kék laguna (Bláa lónið), és az a kisebb szakadék, amely állítólag pont ott jött létre, ahol a sziget „kettészakadt” egy amerikai és egy európai (kontinentális) részre. Előbbi egy óriási (több hektáros), 40 fokos termálvízzel feltöltött szabadtéri fürdő, amelyben évszaktól és időjárástól függetlenül túristák százezrei mártóznak meg évente. Legfőbb jellemzője a víz fehéres-kékes színe, amely a fekete lávás környezetben gyönyörű látványt nyújt. Itt vettük először szemügyre az Izlandra oly jellemző vulkáni talajt is: a földet durva sóderszerű fekete lávasalak borítja, amelyben legfeljebb mohafélék tudnak megkapaszkodni, magasabb növésű gyökeres növények nem. A távolban egy erőmű kéménye okádta a levegőbe a gőzt. Később a látogatócentrumban megtudtuk, hogy innen vezették a lagúnába a termálvizet, a fürdővíz tehát azt követően kerül – lehűtve – a „lagúnába”, hogy meghajtotta Izland egyik legnagyobb gőzturbináját. A pár kilométerrel odébb fekvő, Európát Amerikától elválasztó szakadék már kevésbé látványos. Alig néhány méter mély, viszont a fölötte ávezető híd a túrista számára mindenképpen megér egy fotót: szép nagy tábla jelzi mindkét oldalon izlandi nyelven és angolul, hogy az ember éppen melyik kontinensen áll. Jó tudni, nem?
Első éjszakánkat a Reykjanes félsziget legnyugatibb csücskén, Garðurban töltöttük, egy ingyenes, fűtött mellékhelyiséggel, konyhával, kültéri asztalokkal felszerelt kempingben, két világítótorny szomszédságában. A kempingben egyetlen sátorral találkoztunk és ez a „kihaltság” jellemző maradt utazásunk végéig. Alig hittük el, hogy csupán egy-két hónappal korábban, tehát a főszezonban (július-augusztus) itt naponta többszázan is megfordultak.
A következő napjainkat nagyrészt autózással töltöttük. A Reykjanes félszigetről előszőr Reykjavíkot megkerülve észak felé, majd a Snæfellsnes félsziget lábánál balra kanyarodva nyugat irányába autóztunk. Egyik legszebb élményünk itt a Buðir-i tengerpart volt, amelynek homokja a többi tengerparttól eltérően szép sárgás-barna. Az összes többi, általunk is meglátogatott tengerpartot ugyanis fekete lávahomok borította. Nem messze innen, a félsziget nyugati csücskén (autókölcsönzési szerződésünket megszegve!) egy meredek kavicsúton felkapaszkodtunk Izland egyik leglátványosabb vulkánjára, a Snæfellsjökullra, amit állandó jégpáncél borít. Az ott és az onnan látottak lélegzetelállítóak voltak. A domborzat és a színek változatosságát csak az arányok játéka múlta felül.
Az alig 1400 méter magas hegyet környezete óriásivá varázsolta, karnyújtásnyira volt a tenger, tiszta időben pedig akár a 120 kilométerre fekvő Reykjavíkig is el lehetett (volna) látni. A hegyoldalakat mindenféle színű és formájú lávafolyamok borították, némelyikük úgy nézett ki, mintha a trollok, a mondabeli izlandi óriásmanók csokoládéöntettel díszítették volna ki őket. Mesebeli, és mégis ijesztő tájakat láttunk magunk körül. Nem is lepett meg minket, hogy útikönyvünk szerint Jules Verne 1864-ben pont ide képzelte el azt a kaput, amin keresztül – Utazás a föld középpontja felé című regényében – kitárulkozott az ember előtt a föld belseje. A Snæfellsnesjökullról a félsziget északi oldalán ereszkedtünk le, majd autóztunk vissza kelet felé. Budardalurban aludtunk, egy iskola tőszomszédságában levő ingyenes, mindennel felszerelt kempingben. Másnap nagy ricsajra ébredtünk, gyerekek játszottak tőlünk pár méterre az iskola homokozójában. Aztán becsengettek, a gyerekek bevonultak az osztálytermekbe és mi is nekiláttunk a további útvonal megtervezéséhez. Útikönyvünkben azt olvastuk, hogy Izland partjainál több helyen is lehet bálnát vagy fókát látni. Eltökéltük, hogy addig nem fekszünk le, amíg valamelyiküket nem kapjuk lencsevégre. Célba vettük tehát a legígéretesebbnek hangzó fókalesőhelyeket az északi, Vatnsnes nevű félszigeten. Nagyon sok autózás után (ekkorra már csaknem 1.000 kilométert autóztunk, alig három nap alatt) eljutottunk Vatnsnes északi csücskére, ahol valóban megtaláltuk a helyi fókakolóniát. Sokan voltak, több tucatnyian, játékosak voltak és mindvégig kíváncsian figyeltek minket. A távolabbi sziklákon is pihent néhány egyed, fekve, hátsó uszonyukat és fejüket a magasba emelve. Gyönyörű látvány volt! Bőrig ázva – de boldogan – hagytuk el Vatnsest. A napot Akureyriben, Izland északi „nagyvárosában” zártuk, ahol a belvárostól kicsit távolabb eső, Hamrar nevű (fizetős) luxuskempingben töltöttük harmadik éjszakánkat. A következő nap újabb felejthetetlen élményeket tartogatott számunkra. Nyugat felé autózva Akureyritől nem messze megálltunk a lenyűgöző Goðafoss vízesésnél. Az izlandi szájhagyomány szerint ez a patkó alakú, harminc méter széles, tizenkét méter magas vízesés arról kapta nevét (jelentése magyarul: Istenek vízesése), hogy itt vetette vízbe pogány kegyeleti tárgyait Þorgeir Ljósvetningagoði miután 999-ben vagy 1000-ben nemzettársaival együtt felvette a kereszténységet. A vízesést nagyon jól meg lehetett közelíteni, fentről is, lentről is megcsodáltuk, a kanyon aljából gyönyörűen látszott a sziklafalak bazaltmintázata. Goðafosstól nem messze megcsodáltuk a Mỳvatn tó környékét, ahol a nyári hónapokban állítólag igen változatos madárvilág tanyázik. Az ebben az évszakban Izlandra jellemző napi többórás eső miatt azonban kevesebb időt tölthettünk itt, mint szerettünk volna.
Éppenhogy elhagytuk Mỳvatnt, talajközeli gőzfelhőkre lettünk figyelmesek. Námafjallnál jártunk, az ország legnagyobb geotermális térségében, ott, ahol szó szerint fortyog a föld és bugyog kifelé belőle a záptojás szagú kénes gáz és ott, ahol a Krafla nevű vulkán aljában található az ország egyik legnagyobb geotermikus erőműve. Az erőmű kizárólag a föld energiájából, a két kilométer mélységig lefecsekendezett, majd onnan gőz formájában feltörő vízből állít elő villanyáramot.
Holdbéli tájakon jártunk. Sejtettük, hogy az aszfaltozott műúttól távolabb eső vidékek még az eddig látottaknál is izgalmasabbak. Ugyanakkor olyan helyekre is el szerettünk volna jutni, ahol nem találkozunk túristákkal. Elhagytuk hát az 1-es országútat és a Norðausturvegur-on, az „északkeleti úton” megcéloztuk a sziget északkeleti partjait. Jó ideig egy végtelennek tűnő fennsíkon autóztunk, igazi kősivatag vett körül minket. Megjegyeztük, hogy Izlandon a lehetetlen terepviszonyok ellenére is gyönyörű utakat építenek. A salakon való autózás azonban hamarosan megbosszulta magát: kavics szorulhatott a fékbe, mert amikor a fennsíkról leereszkedtünk az óceánhoz, az autó ijesztő hangon jelezte, hogy baj van. Mindenféle izgalmak közepette végül szerencsésen megérkeztünk az északkeleti partvidékre, ahol Burstarfellnél megcsodáltunk több fűtetős, XVIII. századi parasztházat, majd késő este eljutottunk a 757 lelket számláló Vopnafjörðurba, ahol ismét ingyen szálltunk meg a „város” kihalt kempingjében.
Négy nap alatt nagyjából az óramutató irányában haladva Izland délnyugati csücskétől, a Reykjanes félszigettől az északkeleti partokig jutottunk, megtettük tehát izlandi autós körútunk felét. Láttunk megkövesedett lávafolyamokat, „csokoládéöntetes” hegyeket, vulkánokat, fortyogó sarat, vízeséseket, tavakat, fókát, gyönyőrű izlandi lovat, rengeteg birkát, tengert, fjordot, gleccsert – négy nap alatt többet tanultunk földrajzból, mint azelőtt valaha. Utazásunk legnagyobb élményei azonban még hátravoltak.
Vopnafjörður és a déli kikötővároska, Höfn között (ahol a következő éjszakát töltöttük), már az eddig „megszokott” tájakon robogtunk végig. Útitársammal már-már azon morfondíroztunk, hogyan lehet az eddig látottakat tovább fokozni, milyen csodákat tartogathat még számunkra ez az ország? Aztán amikor megálltunk tankolni egy Fáskrúðsfjörður nevű városkában lám-lám, olyat láttunk, amire itt semmiképp sem számítottunk. Fáskrúðsfjörðurban az utcanevek két nyelven, izlandiul és franciául voltak kiírva. Jött is a magyarázat az útikönyvből: valamikor a XIII. században francia halászok telepedtek le a fjordban, többszáz évig éltek ott és csak a huszadik században hagyták el a szigetet. Az izlandiak mindenképpen meg akarták őrizni emléküket, ezért kétnyelvű utcanév-táblákat helyeztek el, alapítottak egy Francia Múzeumot, lelkiismeretesen gondozzák a 49 sírhelyes francia temetőt, és az 1903-ban épült, 1939-ben a fjordnak egy másik szegletébe átúsztatott francia kórház előtt táblát helyeztek el az egykori telepesek emlékére. Később megtudtuk, hogy nem csak franciák, hanem „törökök” is jártak ezen a vidéken. Az izlandi szájhagyomány szerint 1627 nyarán „török” kalózok fosztogattak Izlandon. Főleg innen, Austurlandból (szó szerint: Keletországból), és Reykjavíkból, az ország túlsó részéről raboltak el embereket, akiket aztán rabszolgaként adtak el az Oszmán Birodalomban. A történészek szerint a legenda több eleme valós, a kalózok Észak-Afrikából (az úgynevezett Barbáriából vagy Magrebíniából, tehát az akkori Oszmán Birodalomból) érkeztek, a rabul ejtett izlandiak számát nyolc és négyszáz fő közé teszik. Íme csupán két olyan szál a sok közül, amely a távoli kis Izland történetét összekapcsolja a nagyvilággal.
Höfnben (végre!) szikrázó napsütésre ébredtünk. A távolban hívogatóan fehérlett a kék ég alatt a magasztos Vatnajökull gleccser. A nyugat-izlandi Snæfellsjökullal ellentétben itt, délen, a gleccser nem (csak) ezer méteres magasságban látható, a jég gyakorlatilag a tenger szintjéig ereszkedik le. A tengerhez legközelebb – alig párszáz méterre tőle – a nagy jégpáncélnak a Breidamerjökull nevű nyelve ereszkedik le. A gleccser egy tóban ér véget (Jökulsárlón), itt töredeznek le róla a hatalmas jéghegyek, amelyek a tavon átkelve egy keskeny csatornán át távoznak az Atlanti-óceánba. A tavon a szó szoros értelmében zajlik a jég, az úszó jéghegyek olvadása, egymásnak ütközése jól hallható, a látvány mesebeli. Fókák úszkálnak a kristálytiszta vízben, mit sem törődve az őket fényképező-filmező turistákkal vagy az úszó jégóriásokkal. Néhány kilométerrel odébb további lagúnák fogadnak úszó jéghegyekkel, olyan tavat is láttunk ahol egyetlen túrista sem volt, a síri csendben csak a jég mozgását lehetett hallani. A közeli Svínafellsjökullnál gleccsermászókkal is találkoztunk, akik sisakban, jégcsákánnyal mászták a hegyet, legnagyobb irigykedésünkre.
Nehéz szívvel bár, de déltájt tovább kellett indulnunk a gleccserek és jéghegyek vidékéről. Következő állomásunk a Skaftafell Nemzeti Park volt, ahol végre egy többórás gyalogtúra is belefért a már-már bosszantóan zsúfolt programunkba. A nemzeti parkban levő Svartifosshoz (magyarul: Fekete vízeséshez) kisebb erdőn keresztül vezetett az ösvény, amelyen a világ minden tájáról érkezett önkéntesekkel találkoztunk. Megtudtuk, hogy főleg faültetéssel, útjelöléssel, ösvényépítéssel foglalkoznak. Egy turnusban több hetet vagy hónapot töltenek Izlandon, a Nemzeti Park ingyen biztosít nekik szállást, „csupán” utazásuk költségéről, étkezésükről és zsebpénzükről kellett nekik gondoskodniuk. A vízesést a magasból lógó csodás bazaltoszlopok veszik körül. Aki még nem látott ilyet, annak nehéz is volna elmagyarázni, hogyan néz ki egy természet formálta, szinte szabályos sokszögű kőoszlop, amely ráadásul fentről „lóg” lefelé. Ugyanezen a kis folyón, pár vízeséssel lennebb találkoztunk Izland egyik első vízierőművével is, amelyet parasztok építettek a huszadik század elején zátonyra futott hajókon talált gépekből, alkatrészekből. Este a Víki kempingben tértünk nyugovóra, kiadós olvasás és naplóírás után.
Hetedik, Izlandon töltött napunkon a szokásosnál korábban keltünk. Megtudtuk a kemping tulajdonosától, hogy aki ebben az évszakban (augusztus 31-ét írtunk) lundát szeretne látni, annak már napfelkeltekor fel kell másznia a Vík szomszédságában lévő hegyre. Semmiképpen sem akartuk kihagyni ezt a kisméretű pingvinre hasonlító, repülni is tudó, Izland egyik legismertebb szimbólumának tartott madarat, így hát korán felkerekedtünk és legnagyobb örömünkre hamarosan meg is találtuk a tengerpart felőli sziklákon a lundák fészkelőhelyeit. Ám nemcsak a madarak (lundák, sirályok, egyéb, számunkra ismeretlen madárfajok) voltak itt lenyűgözőek. A kilátás, ami onnan fentről elénk tárult (már megint!) lélegzetelállító volt. Előttünk a hatalmas óceán (pontosabban alattunk volt, hiszen a körülbelül 200 méter magas sziklaparttól alig pár lépésnyire vezetett az ösvény), tőlünk balra a völgy, amelyben a futballpályájánal alig hat-hétszer nagyobb Vík városa feküdt, jobbra pedig a távolban a magasztos Dyrhólaey nevű félsziget (szó szerint: „a lyukas ajtó szigete”) terült el, amely nem más mint egy óriási, hosszúkás, közepén „lyukas” szikla, amely a tengerpart közelében emelkedik ki a vízből. Útikönyvünk szerint egy merész izlandi műrepülős valamikor át is repült alatta! Pár órával később mi is ellátogattunk a lyukas sziklához, és, bár turistáktól hallottuk, hogy tilos kimenni rá, tiltó táblák hiányában kimerészkedtünk a keskeny ösvény végéig, miközben azzal ijesztgettük egymást, hogy mi volna, ha ez a boltíves szikla, amelynek a tetején lépkedünk, összeomlana alattunk.
Késő délután innen is továbbindultunk. Immár délről északnyugat felé haladtunk, Reykjavíktól már „alig” párszáz kilométerre jártunk. Esti táborhelyünkfelé menet még „gyorsan” útbaejtettük a hatalmas, 62 méter magas Skógafoss vízesést, majd a közelben lévő Seljalandfoss melletti, nagyon kedves kis kempingben hajtottuk le fejünket. A következő, nyolcadik nap délelőttjét autózással töltöttük. Reykjavíkban leadtuk bérautónkat, délután sátorverés, pihenés és mosás volt a programunk a reykjavíki kempingben. Az estét Reykjavík belvárosának felderítésére szántuk. Már kezdettől fogva feltűnt nekünk, hogy lakosságához képest viszonylag nagy ez a város. A kempingtől bő félórát gyalogoltunk a belvárosig, de legalább sok látványosság mellett haladtunk el. Ilyen például a Vínbúðin, az alkoholt (sört, bort és erőset) árusító bolt. Izlandon ugyanis Skandináviához és Észak-Amerika egyes vidékeihez hasonlóan állami monopólium nemcsak a szeszes italok gyártása, hanem a forgalmazásuk is. Kuriózumként megtudtuk, hogy 1915-től 1989-ig szigorúan tilos volt sört árulni és fogyasztani Izlandon, ráadásul mindezt népszavazás útján döntötték el az izlandiak, 1908-ban. Amióta a nyolcvanas évek végén lazítottak a szabályozáson, az izlandiak minden évben, március 1-jén ünneplik meg a Sör Napját – bizonyára nem csak sörrel.
A reykjavíki kocsmák általában csak éjfél után telnek meg, hétvégén általában „hajnali” hétig-nyolcig tartanak nyitva. A koránkelők ezért mindenféle gyanús alakokba botlanak az utcákon, a mértékkel való ivás a reykjavíkiakra nemigen jellemző. Gyakori az élőzene a reykjavíki kocsmákban (hétköznapokon is), a zenekarok jó, minőségi zenét játszanak, bár manapság egyre gyakrabban hallani angol nyelvű dalszövegeket, az elamerikaiasodás az izlandi kultúrára is jellemző. A jól sikerült kocsmaest utáni napon várost néztünk, múzeumot látogattunk (rendkívül tanulságos a Történelmi Múzeum állandó kiállítása!), szuvenírokat vásároltunk, fellifteztünk a városközpontban a Hallgrímskirkja tetejére, ahonnan pompás kilátás nyílt az egész városra, és meglátogattuk az általunk csak „Gorbi és Ronnie háza”-ként emlegetett Höfði villát, ahol a két nagyhatalom vezetője 1986-ban megegyezett a fegyverkezési verseny befejezéséről (Izlandon a gesztust nem meglepő módon úgy értelmezik, hogy „itt zárult le a Hidegháború”). Kuriózumként megjegyeztük, hogy Reykjavík bevásárlóutcájában van egy bolt, ahol tyúkláb-bőrből készített bőrékszert árulnak, mint valódi izlandi specialitást, és hogy Reykjavíkban szeptemberben érik a ribizli; a kempingben a sátrunk mögött
roskadásig telt piros ribizlibokrok sorakoztak.
Másnap délben átvettük a már korábban, interneten lefoglalt Ford Escape terepjárónkat, amellyel azonnal neki is vágtunk Izland belsejének. Első nap (a még hátramaradt négyből) „csak” a Þingvellir Nemzeti Parkig jutottunk el, ahol ismét ingyen szálltunk meg egy már bezárt kempingben (utószezonban elvileg este nyolckor jön a parkőr szállásjegyet árulni, de mi sehol sem láttunk őrt, a kemping csak a miénk volt, mellékhelyiségeivel, forró zuhannyal, villanyárammal (telefonokat, videókamerát töltöttük vele) és konyhájával együtt). Þingvellir Izland egyik leghíresebb nevezetessége és egyben az izlandi nép legszentebb helye. Itt alapította 930-ban Ingólfur Arnarsonnak, Izland első telepesének (874) Þorsteinn Ingólfsson nevű fia a sziget első parlamentjét, amely 1798-ig folyamatosan ezen a helyszínen működött. A két névből egyébként kiderül, hogy Izlandon akkor sem léteztek, mint ahogy ma sem léteznek családnevek: a férfi leszármazottak apjuk keresztnevét öröklik “családnévként” –son kiegészítéssel, míg a nőknek a patroním végére a –dottír végződés jut. Þingvellirben túl sok látnivaló nincs (a gyönyörű természeten kívül!), inkább képzelőerő kérdése, hogy mit „lát” az ember azon a keskeny síkságon, amelyet – mint ahogy azt itt is kihangsúlyozzák a túristákat téjékoztató táblákon – egyik oldalán Amerika, másik oldalán pedig Európa határol be. A dokumentációs központba viszont mindenképpen érdemes ellátogatni, az ott kiállított újkori rajzokon, fényképeken látható, ilyen-olyan alkalomból összegyűlt többtízezres tömegek jól szemléltetik a hely fontosságát az izlandi nép számára. Itt, ezen a síkságon kiáltották ki 1944. június 17-én a sziget függetlenséget is. Þingvellir 2004 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel.
Kiadós reggeli gyalogtúra után két további főlátványosság (immár a hányadik!?) állt a műsorunkon: a gejzírek vidéke és a leglátványosabb vízesés, a Gullfoss megtekintése. A gejzíreknél ismét sokat tanultunk. Megtudtuk, hogy a gejzír szó valójában tulajdonnév, egy bizonyos, a földből kilövellő forró vízoszlopnak a neve. Meglátogattuk tehát a Geysirt, amelyről azonban kiderült, hogy a térségre jellemző ilyen-olyan földmozgások miatt manapság teljesen kiszámíthatatlanul működik, sokszor évekig nem tör ki, bár geológusoknak sikerült néhányszor mesterségesen aktiválniuk, éspedig mindig Izland nemzeti ünnepén, annak tiszteletére. Hálistennek alig ötven méterre Geysirtől van egy másik... gejzír, a Strokkur nevű, amely szinte pontos, 8-10 perces rendszerességgel lövelli ki 30-35 méteres magasságba a forró vizet, és amelyet éppen „megbízhatósága” miatt turisták tucatjai (nyáron valószínűleg százai) állnak körbe mindig, kameráikkal készenlétben. Itt, a Haukadalur völgyben összesen harminc kisebb-nagyobb, többé-kevésbé aktív gejzír található, az óriás Geysirtől a Litli-Geysirig (Kis-gejzírig). Aktivitásuk évről évre változik; van olyan, amelyik több évszázada pihen, és van olyan is, amely, mint az általunk is megcsodált Strokkur, éppen mostanában „éli” legaktívabb korszakát.
A Gullfoss (szó szerinti fordításban: Aranyvízesés) annyira mesebeli, hogy nehéz pár szóban leírni. Először is jóval szélesebb, mint az összes többi vízesés, amit láttunk, másrészt pedig inkább egy vízesés rendszerről van itt szó, semmit egyetlen vízesésről. A kanyargó folyón először balról jobbra, majd jobbról balra zúdul alá a víz, óriási párafelhőket (napsütésben gyönyörű szivárványokat) bocsátva az égbe. A szél irányától függően az ember bőrig ázhat, ha túl közel megy hozzá, szélcsendben viszont igen látványos, függőleges falakként lógnak a hófehéren habzó víz fölött a nehéz párafelhők. Az úgynevezett „izlandi aranyháromszög”, azaz a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok (Þingvellir, Geysir, Gullfoss) megtekintése után végre nekivághattunk a magasabban fekvő vidékek felderítéséhez. Kevés időnk maradt hátra (csupán két nap), így hát eldöntöttük, hogy megnézzük Landmannalaugart, ezt az ugyancsak gyakran látogatott, jellemzően sok csoportos Izland-túra műsorán szereplő helyet. Döntésünk tudatos volt: olyan helyet kívántunk megnézni a fennsíkon, ahova kisebb terepjárónkkal is el tudtunk jutni (persze itthon az amerikai Ford Escape már nagynak számítana, de Izlandon láttunk igazi traktorméretűeket is!), olyan utakon, amelyek minél kevesebb folyót szeltek át. Az izlandi fennsíkon ugyanis nem építenek hídakat a folyók fölé, mert a folyók vízhozama évszakonként, sőt, napszakonként változhat, akár nagyságrendekkel is, teljesen kiszámíthatatlanul. Ezért a folyókat nem is szabályozzák, arrafelé folynak, amerre éppen kedvük tartja.
Landmannalaugar (szó szerint: A nép fürdője) nevét egy csaknem száz fokos és egy alig néhány Celsius fokos vízű patak összefolyásánál kialakult természetes fürdőhelyről kapta, amit természetesen mi is kipróbáltunk, a kinti, fagypont körüli hőmérséklet ellenére. Óriási élmény volt. Ám ennél nagyobb élmény volt sok órán keresztül fel- és leautózni azon a holdbéli, fekete, sárga, zöld, piros, narancsárga és még sok más színű kopár hegyekkel tarkított tájon, ahol egyetlen fa sem él meg, csak mohák és egyéb, kisebb növények, amelyek a zord éghajlatnak ellen tudnak állni. További „csokoládéöntetes” hegyek, lávafolyamok, koromfekete köves talaj ameddig a szem ellát, dimbes-dombos – éghajlata szempontjából alpesi – tájon autóztunk, patakokat szeltünk át és néha meg-megálltunk, hogy „kipihenjük” a sok szépséget, amit láttunk. Már esteledett amikor felértünk a landmannalaugari kempingbe, a köves talajon gyorsan felvertük és kövekkel körberaktuk a sátrunkat. Este tízkor már le is kapcsolták a generátort, a völgyre pillanatok alatt rátelepedett a koromsötét éjszaka. Éjjel fagypont alattira csökkent a hőmérséklet, a kő hideg volt, a többrétegű szivacs és a jó hálózsák ellenére éreztük, hogy valóban Izlandon jártunk. Nem bántuk.
Másnap gyalogtúrával kezdtük a napot: megmásztunk egy, a kemping szomszédságában levő hegyet, ahonnan csodás kilátás nyílt a völgyre és a „fürdőre”, a lávafolyamra, amely tövében található a kemping, az óriási, többszáz méter széles folyómederre, amelyben alig lehetett látni (ősz lévén) néhány apróbb „eret” (amelyek viszont elég nagyok voltak ahhoz, hogy jól ránkijesszenek, amikor át kellett rajtuk gázolnunk bérelt terepjárónkkal. Lehettek akkorák mint a Kis-Szamos Kolozsvárnál!). Megállapítottuk, hogy az izlandi fennsíkra valóban csak nyáron, és akkor is csak konvojban szabad felautózni. A párhonapos „meleg” szezont leszámítva Izland belsejében egy lélek sem lakik, és előfordult már, hogy a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok ellenére idemerészkedő túristát csak tavasszal, hóolvadáskor találták meg a hegyimentők. Az utószezon (augusztus vége-szeptember eleje) mindazonáltal biztonságosnak mondható. Aki nem bánja, hogy éjszaka a hegyekben akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, az rengeteget (akár az utazási költség egyharmadát!) spórolhat, ha nem főszezonban látogat ide.
Landmannalaugari gyalogtúránk után lassan, döcögősen, többszáz kilométert megtéve végül eljutottunk oda, ahol csaknem két héttel korábban kezdődött el a nagy kalandunk: utolsó éjszakánkat Garðurban, a Reykjanes félsziget nyugati csücskénél, az ismerős világítótornyok tövében töltöttük, alig pár kilométerre a keflavíki repülőtértől, ahonnan másnap délután visszaindultunk Koppenhágába, majd onnan Budapestre.
Nem könnyű dolog ezt a két hetet pár mondatban összefoglalni, és talán még nehezebb egy ilyen összefoglaló végére valamilyen következtetést, „tanulságot” írni. Kalandtúránk nemcsak felejthetelen élményekben, csodás látványokban volt gazdag. Rengeteget tanultunk, emberekről és kultúráról, történelemről és földtörténetről, éghajlatról és földrajzról. Világnézetünk is sokat változott. Aki látott már fókát természetes életterében úszkálni, másképpen viszonyul a fókákat szerepeltető cirkuszi mutatványokhoz. Másként látja saját világát az az ember is, aki járt már olyan országban, ahol nincs légszennyezés, ahol kizárólag környezetbarát energiával fűtenek és ahol kulturális örökség és természet ugyanazt jelentik...
Kolozsvár-Budapest, 2010. március
(A szerkesztő megjegyzése: az már csak a földi sors fintora, hogy éppen ebből a tiszta, környezetbarát országból indult április közepén az a természeti katasztrófa, mely azóta is sakkban és rettegésben tartja az egész korszerű világ légiközlekedését és a világvége hangulatát kelti föl az erre érzékeny emberekben...)
*
Néhány alaptudnivaló Izlanddal kapcsolatban:
Államforma: köztársaság.
Terület: 103.000 km2 (Magyarországnál valamivel nagyobb).
Lakosság: 320.000 fő.
Főváros: Reykjavík (120.000 fő, elővárosokkal együtt 202.000 fő).
Nyelv: izlandi.
Vallás: Lutheránus.
Pénznem: izlandi korona (1 EUR=182 ISK).
Nemzetközi szervezetek: ENSz (1945), NATO (1949), Európa
Tanács (1950), UNESCO (1969), EFTA (1970), EGT (1994),
Schengeni Egyezmény (2001). EU-tagság iránti kérelmét 2009-ben
nyújtotta be.
Beutazáskor nem ún. „schengeni” országokból érkező Európai
Uniós állampolgároknak útlevelet vagy kártya alakú személyi
igazolványt kell felmutatniuk.
Hogyan ejtsük?
•Snæfellsjökull: Sznájfellszjökutl (az æ betű helyes kiejtése: áj. A hosszú
–ll betű helyes kiejtése: -tl.)
•Garður, Vopnafjörður: Garthur, Vopnafjörthur (a ð betűt az angol
„the” szó kezdőbetűjéhez hasonlóan kell ejteni).
•Þingvellir: Thingvetlir (a Þ betűt az angol „thing” szó kezdőbetűjéhez
hasonlóan kell ejteni).
Repülőjegyek
Budapest-Koppenhága-Budapest: 88 EUR/fő
(Malév, adókkal együtt, 20 kg poggyásszal).
Koppenhága-Keflavík-Koppenhága: 261 EUR/fő
(IcelandExpress, adókkal együtt, 20 kg poggyásszal).
Autóbérlés
1. Toyota Corolla Verso: 357 EUR/7 nap
(Hertz, korlátlan Km, +1 vezető, extra biztosítás, reptéri átvétel,
reykjavíki leadás).
2. Ford Escape 4x4 terepjáró (automata váltós): 297 EUR/3 nap
(Thrifty, korlátlan Km, +1 vezető, extra biztosítás, reykjavíki átvétel,
reptéri leadás).
Autóbérléshez mindenképpen hitelkártya vagy megfelelő összegű
letét elhelyezése szükséges.
Szállás
Koppenhágában hostelben: 15 EUR/fő/éj
(Copenhagen Airport Hostel, 6 ágyas szobában).
Izlandon kempingben: van ahol ingyenes, egyébként 4-7 EUR/fő/éj.
Illusztráció: tyúklábbőrből készült bőrékszer a kirakatban - izlandi specialitás * A szerző fotója * Ide kattintva további fotók is elérhetők...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése