Forrás: Világ-
járók
sorozat, 146
(Gondo-
lat, 1982.)
Előzmé-
nyek: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Ezért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult…
*
…Egyszerre táviratot kaptam Amundsentől; kérte, találkozzunk Rómában „fontos és titkos" megbeszélés céljából. Ezt a táviratot két nap múlva egy másik követte: Amundsen Norvégiába hívott, mivel előre nem látott körülmények megakadályozták olaszországi útját.
A táviratokban nem volt szó a találkozók tárgyáról, de ezt könnyen ki lehetett találni. Örültem, hogy Amundsennek ugyanaz a gondolata támadt, mint nekem… Azt reméltem, hogy találkozásaink során megvethetjük egy olasz-norvég sarkvidéki expedíció alapjait…
Július 25-én Oslóba érkeztem. Még aznap sor került az első találkozóra Amundsen bundenfjordi, barátságos kis villájában. A megbeszélésen ott volt Riiser-Larsen, a norvég tengerészet főhadnagya is, aki a kutató májusi útján pilótaként vett részt…
Amundsen azonnal a tárgyra tért: megkérdezte, mi a véleményem arról, hogy egy olasz léghajót vessenek be a sarkvidéki kutatómunkára. Azt válaszoltam, a kérdés már egy éve foglalkoztat, s arra az eredményre jutottam, hogy egy tizenkilencezer köbméteres, „N" típusú léghajó tökéletesen megfelel nemcsak a Svalbard és az Északi-sark közti út, hanem egy sarkvidéki repüléssorozat számára is, feltéve, ha a Király-öbölben hangár épül. Meggyőződésem szerint az olasz légierő szívesen részt venne a vállalkozásban az „N— i" épülőfélben levő ikertestvérével.
Amundsen félbeszakított, mondván, hogy az olasz légierő közvetlen részvétele szükségtelen. A norvég aeroklub, vállalva az expedíció költségeit, felajánlotta, hogy megvásárolja a léghajót, s így az majd norvég zászlót visel.
„Annál jobb - válaszoltam -, ezzel minden leegyszerűsödik. Nem kell beavatkozástól tartanunk, és gyorsabban nekikezdhetünk az előkészületeknek." …
Amundsen hozzákezdett az expedíció tervének kifejtéséhez. Már nem arról volt szó, hogy egész sor kutatórepülést hajtsunk végre, minden alkalommal visszatérve a kiindulóbázisra; csak egyetlenegy útról esett szó Svalbard és a Bering-szoros között, az Északi-sark érintésével. A megoldandó tudományos probléma az, hogy az Északi-sarktól Alaszka északi partjaiig terjedő, mérhetetlen kiterjedésű, ismeretlen vidéken szárazföld van-e - Amundsen így vélte -vagy csak jeges tenger.
Megvallom, hogy a vakmerő és váratlan javaslat először zavarba hozott. A Király-öblöt az Alaszka északi partján levő Barrow-foktól nem kevesebb mint háromezer-ötszáz kilométer választja el, s egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egy „N-i" méretű léghajó képes erre a teljesítményre. De végiggondolva a dolgot, úgy véltem, hogy a vállalkozás megkísérelhető, ha nincs tizenhatnál több személy a fedélzeten. Az új, tizenkilencezer köbméteres léghajón az első példányhoz képest már csökkentettem a súlyt, és még más változtatásokat is tervbe vettem, hogy elérjem azt a hasznos terhelést, amely ehhez a repüléshez a szükséges hatótávolságot biztosítja…
Amundsen ragaszkodott hozzá, hogy az expedíciót a következő tavasszal hajtsuk végre. Ennyi idő alatt teljesen lehetetlen lett volna egy új léghajó építését befejezni és felkészülni a tervezett útra. Csak egy kész léghajó jöhetett szóba - ilyen pedig csak egy volt, az „N-i", az olasz tengerészet tulajdonában.
Ez a gép azonban nem lett volna képes oly sokáig leszállás nélkül repülni, mint ami ilyen hosszú úthoz szükséges. Takarékossági okokból meglevő anyagainkból gyártották, s így súlyosabb lett a kelleténél. így aztán a hasznos terhelés az előirányzat alatt maradt… Ahhoz, hogy az „N-i" alkalmas legyen egy ilyen repülésre, súlyát jelentékenyen csökkenteni kellett. Márpedig ez cseppet sem volt könnyű feladat, mert ugyanakkor bizonyos részei megerősítésre szorultak (tehát nehezebbé váltak). Főként a hajóorr szilárd szerkezetét kellett úgy átalakítani, hogy a gépet ki lehessen kötni a talajba ágyazott árboc csúcsához. A kikötőárbocok elengedhetetlenek voltak, mert a tervezett útvonalon csak így biztosíthattuk az ellátást. Legalább kettőre volt szükség: az egyiknek Észak-Norvégia nyugati partján, a másiknak a Király-öbölben kellett lennie.
A léghajó lehorgonyzása a kikötőárbochoz olyan probléma, amellyel évek óta foglalkoztam, de megoldani nem tudtam. Bár nem számított újdonságnak, hogy a léghajótechnikában kikötőárbocokat (pilonokat) alkalmazzanak, Angliában és Amerikában is használták őket, előállításuk bonyolult és költséges volt. Azzal, amelyikkel Olaszországban kísérleteztem, nem voltam megelégedve. Most nagy elszánással kellett nekivágnom ennek a kérdésnek. Csak néhány hónap állt rendelkezésemre…
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Az N-i léghajó tervrajza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése