1.
A nap már alacso-
nyan járt, amikor a karaván meg-
indult a sivatag homok-dűnéi között. Lassan poroszkáltunk, fehér-szürke csíkos és a barna burnuszos utazók, a tevék kötőfékénél a berber hajcsárok szólongatták furcsa torokhangjaikon az állatokat. A szél felkavarta, hullámokban hozta felénk a finom homokot, a turbán kendőjét szánk elé húztuk, hogy védekezzünk.
Alattam a dromedár lassan bandukolt délnek, hol felfelé kaptatva egy homokdűnére, hol lefelé ereszkedve. A púp - teve van egypúpú, van kétpúpú, de ez nem „tandemteve" volt: a Szaharában az egypúpú, a dromedár a divatos „modell". Az az egy púp viszont mindig más alakzatot vett fel, hol hátrafelé vált meredekebbé a kis „teveháti lejtőn", amelyen a nyereg, azon meg a takaró helyezkedett el, hol meg előre dőlt. Ilyenkor erősen belekaptunk a kapaszkodó fafogantyúba. Aztán a hajcsár egy szava kiegyenesítette a dolgokat, már csak fel kellett venni a poroszkáló ritmust a szélben.
Valahol az űrben tevegeltünk, lassan előtűnt a dűnék közül a fantasztikus vár. Jobbról lovasok közelítették meg vad vágtával a karavánt, mögöttük a nap vörösen és homályosan világított a felpörgő homokfelhő mögül, egyre közelebb a dombok pereméhez. Távolabb más karavánok tevegelő figuráinak sziluettje vágott fekete csipkét a bíbor korongba, a másik oldalon pedig a távolról kicsinek és mesebelinek tűnő vár - előtte és mögötte semmi - fokozta az érzés irrealitását.
Ha időnként nem bőg fel egy-egy teve, s nem pottyantja táplálkozásának nyomát a homoktengerbe, akár azt képzelhetjük, magunk is a Csillagok háborújának világába csöppentünk és valóban Tatooine bolygón vagyunk. Mert a bolygó, George Lucas fantáziavilágának e jellegzetes színhelye valahol itt, a tunéziai Szaharában került a filmvászonra.
Ezért a táj, mint a sci-fi világának része, minden mozilátogató számára ismert, de egyben ez a sárgás-vöröses-kékes-barnás színekben fürdő, szem által be nem tekinthető távolba elnyúló világ a Tunéziába látogató turisták számára is talán a legmaradandóbb, legemlékezetesebb élmény. Mármint azok számára, akik nem érik be a mediterrán tengerpart finom fövenyével, a szállodák kényelmével, hanem vállalkoznak a legalább kétnapos déli országjáró túrára is.
Ez kemény vállalkozás, no nem azért, mintha az fenyegetne, hogy vizet adó oázisra nem lelvén a hosszú tevegelés végén a turistának és állatának csak a csontjait fogják meglelni későbbi utazók: a szaharai romantikához ma már aszfaltozott utak vezetnek, a sivatag peremén három- négycsillagos szállodák fogadják az utazót, a barlanglakó troglodita berberek otthona előtt sorban állnak a turisták buszai. A romantikus tunéziai Dél turisztikai látványosság, de azért korántsem puszta színház.
A sivatag igazi, a tevehajcsár igazi, a dromedár is, talán még a népviseletbe öltözött troglodita asszony is, aki a fényképezőgépek és videokamerák kereszttüzében barlangja előtt ülve két kőkorong között őrli a gabonát. (Bár abban már nem vagyok biztos, hogy nem a családé-e az a gépkocsi, amely a bejárattól nem messze rögtönzött tető alatt áll.)
Mondják, hogy a lakosság mintegy 4 százalékát kitevő berbereket (a többségük ugyanis már keveredett és elarabosodott) kőházakba próbálták letelepíteni, ingyen húztak fel szállást a sivatag peremén. Az ajánlatot azonban az érintetteknek csak a fele fogadta el. A többiek megmaradtak barlangjaikban: nyáron hűvösebb, télen meleget tart, egészségesebb az élet - tartják a spártai múlt szerelmesei. A jelek arra mutatnak, az idegenforgalom sem akármilyen jövedelmi forrás: minden látogató udvariasan ad valamennyi pénzt, ezért az ellenszolgáltatás csak annyi, hogy beengedik áradatukat a kőotthonba. És csak jönnek, jönnek, jönnek.
A turista a magaslati pontokról megörökítheti a tájat, amelyet George Lucas kamerái is pásztáztak, de ott elébe lép néhány berber ifjú, ki tevebébit vezet kötőféken, cumisüvegből itatgatva az aranyos jószágot. Van aki sólymot, más sivatagi rókát tart. Ha fotózod - és miért ne tennéd? - már barátok vagytok: 1 dinár a taksa. (Csaknem egy dollár.)
A következő állomáson tevegelhetsz a homokdűnék között. Tevére kaphatsz Tuniszban másutt is, tengerparton, vagy a kősivatagban, de ott jobbára egyéni szolgáltatás, a dromedár hátán is reménytelenül nem odavaló „shortos turista" maradsz.
2.
Douzban, a homoktenger peremén más a helyzet. Itt több száz teve várja a sivatag vendégeit, a homokban hevernek, amikor megérkeznek a turistacsoportok. Itt előzőleg mindenki sivatagi öltözéket ölt, burnuszt, turbánt: ez véd homoktól, naptól, széltől, és egyben megszünteti a kínos érzést, hogy idegen vagy itt.
A tevén még akkor helyezkedsz el, amikor lábát maga alá húzva a földön ül. Egyszerre tápászkodnak fel - vigyázz!, mintha rakétát indítanának, ha egy kissé gyorsabban állnak négy lábukra - és a hajcsárok szavára lassan megindulnak. Elsőre különös, imbolygó érzés ez „a sivatag hajóján". Egy-egy hajcsár - szintén burnuszban, turbánosan, csak a szeme villan ki annak vászna alól - egy vagy két állatot vezet gyalog. Kényelmes sétatempóval haladunk, vagy félszáz magyar a sivatagban, 45 perc kóstoló a múltból. A teve az egyedüli állat, amellyel az ember meghódíthatta a sivatagot. Egy hétig megvan élelem, két hétig víz nélkül, még a hőségben is. A púpjában zsírt tárol, és 150 liter vizet képes tartalékolni. A hajcsárok általában hetente itatják őket: egy „teletankolás" 75 liter.
Mára azonban a sivatagot is utak hálózzák be, az igazi közlekedési eszköz a dzsip, a teve megmaradt turisztikai eszköznek, versenyállatnak (egy-egy nagy, fehér versenyteve vagyonokért cserél gazdát), s persze a berber legjobb barátjának.
Letekintve a púp mellől, vagy három méter magasból, megszólítom a fiatal hajcsárt: „Hogy hívnak?" Mint szinte minden tunéziai, a fiú beszél franciául. Azonnal válaszol, Hosszeinnek hívják. Büszke rá, hogy már 18 és fél éves, megkérdi, tudok-e németül és olaszul, mert ő ezt a két nyelvet is beszéli.
- Hol tanultad? - kérdem a tevéről.
- Az iskolában - mondja Hosszein.
- Még tanulsz?
- Nem, már elvégeztem, villanyszerelést tanultam.
- És nem szerelsz?
- Nem, apámnak van ez a két tevéje, azokat vezetem. Ez jobb. Naponta kétszer megyek turistákkal a sivatagba. Megismerek sok embert. A kereset is jobb. A tevével meg versenyzek. Nem leszel itt novemberben? Akkor lesz a verseny, a berber ünnep. Te honnan jöttél?
- Magyarországról. Budapestről.
- Sokan jönnek onnan is. Sok a magyar itt a sivatagban. Meg a lengyel is, meg a cseh. Mind szeretik a sivatagot. Gyere el te is az ünnepre, majd meglátod, hogy tevegelek, a nyakán ülök, versenynél úgy szokás.
Mire visszatérünk a kiindulópontra, a homokdűnék mögé hanyatlik a nap. Átnyújtom a dínárt, a turbán résén barátságosan villan a fiú szeme. Kicsit sajnálom, hogy a homokfúvás miatt nem hoztam magammal a fényképezőgépet. Bár az arcát úgysem tudnám megörökíteni, azt a turbán takarja. A két tevével lassan megindul hazafelé.
A fotót a karaván helyi fényképésze készíti el rólunk. Másnap a szomszédos Kebili négycsillagos szállodájában válogathatja ki- ki a saját fényképét, darabja két dínár, mielőtt (még sötétben) a busz el nem indul a kiszáradt chott, a sóstó felé, hogy ott megnézzük a sivatagi napkeltét.
Ha nem mondtam volna, ezért kemény a túra a tunéziai Délen. Két nap is hajnalban indulunk, ébresztő hajnali 5-kor, 4.30-kor. Az ellentétel: sivatag, teve, oázis, datolyaliget, dzsip, az Atlasz-hegység meredek kanyonja, holdbéli tájak. Tunézia.
Avagy Tatooine bolygó, amelyet George Lucas filmezett. Tatooine valóban létezik: a Star Wars „tépázta" bolygó egy tunéziai sivatagi városról kapta filmbeli nevét.
Douz-Budapest, 1999.
(Megjelent a Káfén, 2006-ban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése