Augusztus huszonharmadikán hajnalban startoltunk Konstantinápoly repülőteréről. A török mechanikusok mind kijöttek az esemény tiszteletére. Valóságos Bábel volt körülöttünk, volt aki németül, franciául, angolul és arabusul beszélt. Sőt az egyik altiszti pilóta még magyarul is énekelt tiszteletünkre és felsorolta azoknak az ismert hazai politikusoknak nevét, akik őt a forradalmi idők után visszasegítették Törökországba. Erős ellenszéllel vágtunk neki a Boszporusznak. Elhaladtunk Sztambul, Pera és Galata egymás hegyén-hátán zsúfolt háztengere fölött és fokozott figyelemmel tartottam a kurzust a Sztambul városát körülvevő tilos katonai zónák között. Az Aranyszarv szorosát messze meg kell kerülni és az egyedüli engedélyezett útvonal a Fekete tenger partjára vezet. Kietlen, hegyes, szakadékos vidék fölött haladtunk Keletnek.
Magamban épp azon gondolkoztam, hogy itt bizony lehetetlen volna kényszerleszállásra alkalmas helyet találni, amikor Zichy hangja hirtelen izgatottan megszólal a telefonban: «Az olajnyomás manométere ingadozik és alászáll!»
Harminc percnyire voltunk a repülőtértől, azonnal kiadom a vezényszót: vissza! Mire megfordultunk, Zichy már jelenti is, hogy az olaj mérőmutatója leesett nullára, a motornak tehát már nincs is olajnyomása. Alig negyedgázzal, a gépet erősen nyomva, siklunk vissza Sztambul felé. Most hátba kap a szél és aggodalmas tizenkét perc múlva alattunk a jesil köy-i repülőtér. Még mielőtt földet érünk, kikapcsolom a gyújtást, hogy az olaj nélkül járó motor az utolsó pillanatban be ne süljön. Persze, arról szó sincs, hogy beguruljunk a hangárokhoz, katonák tolják be a gépet. A törzs alja csupa olaj, a gépház belseje még inkább, nyilvánvaló, hogy valahol «szökik» az olaj.
Az egyik török mechanikus kitörő örömmel konstatálja, hogy «bizonyára azért nyomta ki a pumpa az olajat, mert tegnap a szűrő megtisztítása után nem tudta, hogy hová tegye az egyik tömítést.» Elő is veszi nagybüszkén a tárcájából, mert úgymond, «ő sohasem dob el semmi olyan alkatrészt, amiről nem tudja, hogy hová való!» Kedvem volna megfojtani a derék embert, de olyan gyerekesen örül annak, hogy nem történt komolyabb baj, hogy már mi is nevetünk az eseten. Egyébként is én vagyok a hibás, mert azt már megszokhattam volna, hogy Keleten semmit se bízzon az ember másra! A tömítés visszakerül a helyére, a kiömlött olajat benzinnel lemossák hangos «tütün icsmek memnudur» (dohányozni tilos) kiáltásokkal és újra megtöltik a motort olajjal. Meggyőződöm róla, hogy most már tényleg minden a helyén van és rövid motorpróba után ismét elstartolunk.
A következő órák alatt nem is kell Zichyt kérdeznem, hogy hogyan áll az olajnyomás, tízpercenkint jelenti, hogy a «Sipka szorosban minden csendes.»
Nem így volt azonban az anatóliai hegyek felett. A két nyugodt hajnali órát elvesztettük ezzel az incidenssel és ahogyan a Szaharia-Irmak völgye fölött állandóan húzzuk a gépet fölfelé az anatóliai fensíkra, kegyetlenül megdobál a hőségtől izzó hegyormokról felszálló légáramlat. A Geuk-Dag szűk hegyszorosában már nem is emelhetjük a gépet az ormok fölé és gyors elhatározással bedirigálom Zichyt a szakadékba. Ilyen helyeken mindig ő kormányoz és én navigálok, mondhatnám kölcsönös megelégedésünkre. A szorosan átáramló levegő szédületes sebességgel visz előre és Zichy tökéletes technikával veszi a fordulókat. Néhány izgalmas perc múlva kint vagyunk a fennsík fölött és én átveszem a kormányt, hogy társam benzint pumpálhasson a tartalék-tartályból. A hőség alaposan dobálja a gépet és jól kiizzadok a kormány állandó gyors kezelésében. Két és félóra múlva alattunk a Pursak-Ghai széles lapálya. Teljesen sivatagjellegű vidék, kevés vegetációval, sárgára perzselt, ritka füves területtel. Itt van Törökország legnagyobb repülőtelepe, az Eskishehir katonai repülőtér, itt külön engedéllyel leszállhatunk üzemanyag-pótlásra. Valóban impozáns a teljesen modern, gyönyörű elrendezésű repülőtér, nagysága messze fölülmúlja az európai tereket.
Kissé zavarba hoz a leszálláskor, hogy, bár látom a szélzsák irányát, több gyakorlatozó katonai repülőgép épp ellenkező irányban száll le előttünk. Kiderült azonban, hogy a hátszéllel való leszállást gyakorolták, tehát nem hibáztam, hogy nem követtem példájukat. A tisztek rendkívül szívélyesen fogadtak, a «moly» a hangár árnyékába kerül, bennünket autón visznek a repülőtérparancsnok-ezredeshez. Kitűnő kávé és cigaretták, az engedélyek átvizsgálásának ünnepélyes formalitása és a rendkívül kedves öreg pilóta megdicsér, hogy a déli órákban simán átjöttünk a hegyeken. Ebédre meghívnak a tiszti étkezdébe és kitűnő joghurtot iszunk savanyú tejjel, utunk további sikerére.
Megkérdeztem az ezredest további útvonalunkra vonatkozólag. A Londonban szerzett térképen kurzusvonalunkat a Taurosz hegységen át rajzolták be, mindenütt a vasútvonal mentén. Mikor esténkint tanulmányoztam a térképet, az a gondolatom támadt, hogy nem lenne-e jobb, ha egyenesen délkeletnek tartva, kitérnénk a Taurosz 3500 méteres hegylánca elől és még az Anti Tauroszt is megkerülve, a Buzakgyi-Ghai völgyében próbálnánk elérni a Földközi tenger partját.
A tapasztalt öreg pilóta teljesen helyeselte gondolatomat. «Ebben az évszakban nagyon nehéz a Tauroszon való átkelés és csakis nagyon korán hajnalban lehet megkísérelni. Pláne az önök kis sportgépének nincsen olyan emelkedő képessége, mint a mi erős katonai gépeinknek. Ajánlom, repüljenek ma Konia-ig és holnap hajnalban az Anti Taurosztól nyugatra, a tengerpartig. Sajnos, Adana városánál már nincsen repülőterünk, de majd keresnek helyet kényszerleszállásra. Ott pótolhatják a nagy kerülővel elhasznált üzemanyagot.
Örömmel fogadtam a tanácsot, csak kissé idegenkedtem az adanai kényszerleszállás gondolatától. Üzemanyag dolgában is úgy állapodtam meg a Shell-céggel, hogy csak Koniában és Aleppoban veszek föl benzint. De eddigi utunkon már bőven volt alkalmam megismerni a Shell-cég csodálatos világorganizációját, nem nagyon tartottam tehát attól, hogy az adanai Shell-ügynökséget zavarba hozná váratlan megjelenésünk. Hiszen Eszkishehir sem volt eredetileg programmba véve és csak ma reggel táviratoztak Sztambulból az itteni kirendeltségnek, hogy érkezünk. Mégis mikor leszálltunk, már itt állt az ismerős piros-sárga ciszternás-autó.
Ebéd után azonban munkába vettek a fiatalabb tisztek. - «Ne térjenek el a berajzolt kurzustól és ne hagyják el a vasútvonalat! Ha Koniától délre bárhol motorhibájuk van, ott teljesen lakatlan terület fölött vannak. Ha le kell szállniuk, nincsen falu, nincsen távíró vagy országút. Még napok múlva sem találnak segítségre és még az is megeshetik, hogy megtámadják magukat a farkasok.
Különösen az egyik főhadnagy kardoskodott amellett, hogy a Taurosz fölött csak 50 kilométer «nehéz», a többi gyerekjáték, míg az általam javasolt útvonalon 300 kilométert kell megtennünk távol minden segítségtől. Zichy is inkább a Taurosz mellett volt, azt hiszem, nagyobbára sportszellemből, így hát holnapra halasztottam a döntést. Még megkérdeztem a főhadnagyot, hogy ő már átrepülte-e Tauroszt? Nem! volt a határozott, de annál biztatóbb
válasz.
Megvártuk míg a déli hőség kissé elmúlt, bár így is ányékban 38 fok C volt. Lefeküdtünk az egyik hangárban aludni, de a sok légy miatt kevés sikerrel. Félnégykor kitolattuk a gépet, a mechanikusok gyönyörűen megtisztították és hamarosan elstartoltunk. Eszkishehir 900 méter magasan fekszik a tenger színe fölött, a levegő csak úgy rezgett a hőségtől és a szegény «moly» alig akarta elhagyni a földet. Mikor végre hosszú nekifutás után sikerült felemelni, alig néhány méter magasságban úgy «átesett», hogy majdnem baj lett, de a derék kis Gipsy-motor mégis bírta az iramot.
Elhatároztam, hogy Konia felé nem követem a berajzolt kurzust, hanem a lakatlan fennsík fölött, iránytű alapján rövidítek Keletnek.Nagyon nyugtalan volt a levegő, minduntalan akkorákat dobott rajtunk, hogy csak lassan mászhattunk fölfelé. Nem jól éreztem magam és csak úgy félkedvvel korrigáltam a kurzust. Egy óra múlva magas hegyekhez értünk és csak itt vettem észre, hogy túlságosan Keletnek tartunk. Nem könnyű navigálni ott, ahol teljesen kopár, elhagyatott a vidék. Sehol egy országút, vagy falu, csak néhány kacskaringós patak, egyik olyan, mint a másik és az 1 : 1.000,000 léptékű, nagyon hiányos térképbe még az sincs berajzolva. Ilyenkor elő kell venni a ceruzát és számítgatni, hogy mennyi ideje repül az ember, mily sebességgel, mely irányba? Aztán az eredményt felmérni a térképre és nagyjában korrigálni a kurzust az iránytű szerint. A hőségtől rezgő levegőben nem látni láthatárt, a magas hegyek is csak akkor bukkantak fel, amikor már egész közel voltak. Délnek fordítottam a gépet, mert valahol ott van a vasútvonal. Már több, mint két órája repülünk, míg végre ismét hegyek tűnnek fel előttünk. Most már hamarosan tájékozódom. Messze Nyugatra felcsillanik az Akshehr-Geul tó tükre, néhány perc múlva meglátom a vasútvonalat és mire föléje érünk, örömmel állapítom meg, hogy eltérésünkkel még inkább rövidítettük utunkat. Igaz, hogy itt is több mint 300 kilométert tettünk meg teljesen lakatlan vidék fölött!
Látom, hogy a térkép nagyon hiányos, épp hogy a nagyobb hegyláncok körvonalait mutatja, azokat sem valami pontosan. Magas hegyek vannak ott is, ahol a térképen csak fennsík van rajzolva. Itt bizony az iránytű a legjobb barát.
Konia városától 7 kilométerre van a leszállóhely. A Shell-cég Londonban adott egy kis térképvázlatot, ezzel próbálom megtalálni a kijelölt helyet. Előbb azonban be kell repülni a város fölé, hogy a házak fölött keringve, jelt adjunk a Shell-kirendeltségnek, hogy jöjjenek ki autóval a repülőtérhez. Mikor visszatérünk a kérdéses terep fölé, hiába keringünk egészen alacsonyan a mocsár és rétek fölött, a repülőtér jelzését már benőtte a fű. Végül is megharagszom és a kis térképvázlat után igazodva, egy sárgás fűvel borított kis rétet kinevezek repülőtérnek. Még egyszer elsuhanunk fölötte, miközben mindketten kétoldalt szinte kilógunk a gépből, azt nézve, hogy nem mocsaras-e a rét, aztán Zichy elegánsan leteszi a gépet egy kör közepébe, amelyről csak itt a földön lehet meglátni, hogy valamikor ez volt a repülőtér jelzése.
Néhány török pásztor jön hozzánk és tőlük kérdem a körülfekvő hegyek nevét, hogy könnyebben tájékozódhassak holnap. Összecsukjuk a szárnyakat, lezsírozom a futószerkezetet és már jön is a Shell-ügynök autója olajjal és benzinnel. Mindent előkészítünk a kora hajnali starthoz és egy őszszakállú törökre bízva a gépet, a gödrös, siralmas állapotban lévő országúton bedöcögünk Koniába.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése