 |
| A Taurosz gerince |
A korai start ellenére - 5 órakor hagytuk el a földet - 1000 méter magasságig már most is elég nyugtalan volt a levegő. Félóra alatt elértük az Ak-Geul tavát és elrepültünk a körülfekvő mocsarak fölött. A térkép szerint még a fennsík fölött kellene lennünk, de valóságban már 1000 méteres ormok fölött járunk. Zichy kormányoz és én fokozott figyelemmel navigálok. Jobbkéz felől, mint egy áthághatatlan, komor fal, mered az ég felé a Taurosz hatalmas tömege. Kutatom a láthatáron a szaggatott bérceket, hogy vajjon hol lesz az a híres hágó, amelyen majd keresztül kell jutnunk. Ellenszelünk van és Zichy ügyesen használja ki a széllökéseket, hogy magasabbra emeljék a gépet. A motor beállításában most már megbízom, 2220 méteren járunk és még mindig szépen, egyenletesen húz. A kanyargó vasútvonal mélyen alattunk nagy ívben jobbra fordul a hegyek közé. Kezdjük megkerülni a Bulgar-Dagh 3500 méteres ormát. Egyideig még elég széles völgy fölött haladunk, előre nézve azonban már látom, hogy a völgy alja mindjobban emelkedik és hogy mi egyenesen ennek a ferde síknak tartunk. Kétoldalt egyre szűkül a völgy. A vasút merész szerpentinákban emelkedik a jobboldali lejtőn fölfelé. Most már nincs is olyan mélyen alattunk és igyekszem a sziklafalba tört szabályos vonalat szemmel követni legmagasabb pontjáig.
Hátraszólok Zichynek, hogy még húzza a gépet, de csak addig, amíg egyenletes marad a motor fordulatszáma. Most hirtelen jobbra meglátom azt a mély rést, amelyen keresztül vezet a hágó, bemondom Zichynek az új irányt, és amint jobbra fordulunk, felragyog körülöttünk a Taurosz teljes fenségében. Szinte merőleges, kopár sziklafalak, mély hasadásokkal, elővillan belőlük itt-ott a hó. A hegyszoros teljesen összeszűkül, kétoldalt, alig párszáz méternyire a komor sziklák, köröskörül magas ormok, ezeken már nem emelkedhetnénk felül. A motor hangja mintha keményebb lenne, 2500 méteren járunk és Zichy szól, hogy a gép már nem emelkedik. Érzem azonban, hogy hátszelünk van, azért nem jutunk följebb és nem is szeretném tovább erőltetni a motort, azért meghagyom társamnak, hogy csak maradjunk egyelőre így.
Katlanszerű nyílásba értünk, látom, hogy a vasútvonal balra fordul és ott eltűnik egy keskeny szakadékban. Körülöttünk a hegyek gerincei még mindig magasabbak nálunk, de ott elől, balra, mintha egy éles hegyhát egymagasságban lenne velünk és a mögött már nem látok bérceket. Közeledünk a katlan túlsó oldalához, mindjárt meg kell látnom a kivezető szakadékot, néhány türelmetlen másodperc és... egy pillanatra elszorul a torkom: a szűk sziklaszakadékból koromfekete felhők gomolyognak felénk!
- Nem mehetünk be a szorosba, -kiáltok Zichynek - tele van felhővel. Próbáljuk meg balra, ott, annál az alacsonyabb gerincnél!
-_ Nem jutunk át rajta, - cseng a fülemben a telefon - inkább kíséreljük meg a szorost!
- Jó, nem bánom, de ha a felhők mélyen leérnek a völgybe, nem mehetünk bele, inkább itt próbáljunk magasabbra jutni!
Átnézek ahhoz a hegyháthoz, amelyen esetleg még átjuthatnánk és ebben a pillanatban csillogva, gomolyogva hófehér, vastag felhőtakaró sodródik föléje. Csapdába kerültünk! A felhőáradat a Taurosz déli lejtője felől hömpölyög, velünk szemben. Mögöttünk a bércek ragyognak az erős napsugárban, de még néhány perc és a katlan is bezárul előttünk. Önkéntelenül is a gázszabályzóhoz nyúlok, bár társam már úgyis teljesen kinyitotta. A motor teljes fordulatszámmal búg, de a szemközt sodródó felhők előszele most mintha emelné a gépet.
Itt van előttünk a hegy szoros bejárata. Zichy egyenesen nekikormányozza a gépet és a következő pillanatban ujjongani tudnék az örömtől: a felhőtakaró a déli lejtőn mélyebben gomolyog és most már alattunk marad. Néhány röpke párafoszlányon suhanunk keresztül és kint vagyunk a felhők fölött!
Dél felé, ameddig a szem ellát, vakítóan ragyogó felhőtakaró, itt-ott egy szigetszerűen kiálló hegycsúcs vagy fölfelé gomolygó felhőoszlop. Fölöttünk gyönyörű tiszta, sötétkék ég és mögöttünk a Taurosz szaggatott sziklafala. Mint a gát állja útját a felhőtenger árjának. Nincs széllökés, nincs váltakozó légáramlat, mozdulatlanul, fenséges nyugalommal csillognak a «moly» ezüstszárnyai a felhőóceán felett.
Teljes szívvel élvezzük a helyzetet. Hátra-hátra nézünk a Taurosz távolodó ormai felé és gratulálok Zichynek szép, precíz manővereihez.
Gondoskodni kell a benzin utánpótlásáról. A tartaléktartály pumpája a hátsó ülésben van, ezért átveszem a kormányt és amíg Zichy pumpálja a benzint, jókedvvel nyomom a gépet előre és visszaveszem a gázt felére. Így is 180 kilométert mutat a sebességmérő.
Arra gondolok, hogy itt a felhőtakaró fölött pontosan kell tartanom az iránytű-kurzust. Angol térképem feltünteti az egyes kurzusszakaszokat, leolvasom, hogy a tenger és Aleppo felé 122 fokos az irány. Pontosan ebbe az irányba fordulok. Reggel hét óra van, tehát másfélóra alatt átkeltünk a hatalmas Tauroszon.
Kis idő múlva szaggatottá válik a felhőtakaró és hogy kíméljem a motort, egy felhőlyukon keresztül lesiklom a felhők alá. Már messze bent vagyunk a partmelléki síkság fölött. Nemsokára újabb örömmel állapítom meg, hogy zsinóregyenesen tartunk Adana városa felé. Kár, gondolom magamban, hogy itt nincs repülőtér, jó volna reggelizni, mert hiszen éhgyomorral indultunk, de viszont ki kell használni a kora reggeli időt, hogy átjussunk a sziriai partvidék hegyláncán, mert helyenkint közel 1600 méter magas.
Adana után egyideig a vasutat követem, aztán megint rátérek az előbbi iránytű-kurzusra. Nemsokára feltűnik előttünk a Földközi-tenger alexandrettai öble. Alig 1000 méter magasságban tartom a gépet és csak háromnegyed gázzal rójuk a kilométereket. Nagy ívben követem a tenger partját. Alattunk jobbkéz felől csillog a sötétkék tükör, balra sűrű cserjéssel borított alacsony dombok. Alánk kanyarodik észak felől jövet a vasútvonal, amelynek Alexandretta a végállomása. Ha berajzolt kurzusomat követném, most balra el kellene távolodnom a tengertől, hogy egyenes vonalban átrepülhessek a Gyaur-Dagh hegyláncán, Aleppo felé. Itt azonban váratlan akadályra találok. A partmelléki hegyek először is jóval magasabbak, mintsem a térkép után hittem volna, de ami ennél sokkal rosszabb, sűrű, magas felhőtakaró borítja őket.
Átadom a kormányt Zichynek és a térképet tanulmányozom. Alexandrettától délre mintha alacsonyabbak lennének a hegyek, ott talán találunk felhőnyílást. Milyen keserves az ilyen repülés, ha nem lehet idő-jelentést kapni. Hála Istennek, most már Sziriában vagyunk, francia területen, ott majd ismét rendelkezésre állanak pontos meteorológiai adatok.
Nézem a hegyeket, végig vastag felhősapka födi az
egész hegyláncot. Nem marad más hátra, mint hogy Alexandrettában leszálljunk. Ki tudja, ezzel nem veszítem-e el az egész napot, mert a déli és délutáni órákban majd nem lehet átrepülni a hegyláncon? Vagy tán maradjak a tenger fölött és kövessem a partot egészen Antiochián túl, mert ott vége a hegyláncnak? Hol találok ott benzint, és ki tudja, milyenek a térképbe berajzolt francia katonai leszállóhelyek, ha ugyan egyáltalában jelezve vannak?
Elérjük Alexandretta városát és elrepülünk a kikötő fölött. Egy nagy gőzösről integetnek felénk, körülötte a csónakok tucatjai, szinte úgy csüngnek rajta, mint a kullancsok.
Térképemen a leszállóhely a városon túl, mintegy 6 kilométernyire van berajzolva. Két országút vezet ki a városból, az egyik balra fordul, föl, a hegyek közé, a másik követi a tengerpartot. Az utóbbi mellett van állítólag a repülőtér.
Alacsonyan repülünk és nézem, nézem, hol van a megjelölt hely. Néhány kukoricatábla, pár ház, egy kis falu, mellette több helyen is nyomtatókörök, lóval csépelnek rajtuk. Az országúton több autó, kint a tengeren bárkák.
Mintegy 10 kilométert repülünk a part mellett, aztán szólok Zichynek, hogy forduljon vissza, nem találom a repülőteret. A városhoz közeledve, látok egy jó, sima táblát, legföljebb majd arra szállunk le. Mutatom Zichynek és fölébe siklunk. Akár már le is szállhatnánk, de egy lovas halad el előttünk és a lova megbokrosodik. Sebaj, kerüljünk körül mégegyszer és azután szálljunk le...
A hegyek felé fordulva, fölnézek a hegytetőre, ott, amerre a másik országút vezet, alacsonyabb a hegylánc, ott valami hágónak kell lennie, a térkép szerint is alig 1000 méteres és fölötte nincsen felhő. Így hát mégis elérhetjük Aleppot! Hirtelen elhatározással szólok Zichynek, hogy már nem is kell leszállnunk, átrepüljük a hágót. Fölbúg megint a motor és erősen kapaszkodva, megindulunk a hegyek felé. A levegő teljesen nyugodt, sőt - ha gondoltam volna rá - ebben a hőségben vésztjóslóan nyugodt.
Pontosan 7 óra 50 perc volt, amikor elhagytuk a tengerpartot. Meredeken mászunk fölfelé és hamarosan az első dombok fölött vagyunk. Egy kis széllökés, nem csoda, itt a hegyek közelében. Most megint egy-két erősebb dobás. Zichy nyugodtan parírozza. De mi ez? Hatalmas zökkenés és legalább 100 méterrel vagyunk feljebb. Emelkedő légáramlat?
Hogy azután mi volt, azt társam jobban tudná megmondani. Másodpercek alatt megváltozott minden. Az első lökést gyors egymásutánban három-négy is követte, szinte rugdalva ragadták a gépet fölfelé, de egyszersmind őrült iramban a hegyoldalnak is. Ennek már fele sem tréfa, még nem tudom, mire véljem a dolgot, amikor körülöttünk elborul minden. Még a motor hangját is túlsüvíti valami rettenetes földöntúli bugás. Szédületes sebességgel száguldunk a hegyszoros felé és elszörnyedve látom, mint jár valóságos forgótáncot térdem között a kormánybot. Zichy elvesztette volna az uralmat a gép fölött?
- Mi van? - ordítom a telefonba.
- Nem tudom, alig bírom tartani - jön a szaggatott válasz.
Egy gondolat szikrázik át az agyamon: vihar! Olvastam róla... utoljára
Londonban... egy repülőszaklapban!...
Most már valóságos haláltáncot járunk, a gép minden porcikájában recsegve, vibrálva dobja magát egyik oldalról a másikra. Balra előttünk a hágó, benne kis falu, arra gondoltam, ott alacsonyabb a hegy. Hiába. Elemi erővel sodródunk jobbra, a sziklafal felé... most, most... látom, hogy odacsapódunk, hogy vége mindennek és hirtelen valami hideg nyugalom száll meg:
- Jobbra, fordulj jobbra, bele a szakadékba - kiáltom Zichynek. Félszárnyon állva engedelmeskedik a gép. Alig néhány méternyire süvítünk el a sziklák mellett. Az az érzésem, ha most kinyújtanám a karomat, leszabhatnám ott azt a bokrot.
Bent vagyunk a pokol tornácában. A motor hol felsír őrült fordulatszámmal, ahogy a megkínzott légcsavar hiába próbál kapaszkodni a minket előresodró légáramba, hol megcsuklik, amint a majdnem függőlegesen lógó gép súlya megterheli. Balra ismét szakadékot látok és kiáltásomra Zichy minden erejének megfeszítésével arra dobja a gépet. Alig néhány méterre zúgunk el a sziklák mellett. Most jobboldalt látok nyílást, még egy domb van előtte, csak azt sikerüljön megkerülni. Kiáltok megint társamnak, hogy forduljon arra. A hegyszoros legmagasabb pontján vagyunk, függőlegesen bedőlve kerüljük el a dombot, mögötte kiszélesedik a hegyszoros és ott lent a síkság, a túlsó oldal!
Alattunk ritka bozótos, alig vagyunk 10 méternyire és most az orkán nyomja a gépet a hegyről leáramló szélvihar teljes erejével. Még ez az utolsó sziklalépcső, még csak azon tudjunk túlemelkedni! Nem tudom, hogyan ugrotta át a gép a párkányt, tán földet értünk, tán a megtört légáram kapott fel mégegyszer, de túlvagyunk rajta és mint a kilőtt nyíl, süvítünk ki az űrbe...
Most ránkcsap a hegylánc túlsó oldalán lezuhanó légtömeg. Rettenetes ütés, kizuhan alólam az ülés és a tartószíjban lógva, zuhanok lefelé. Próbálok kapaszkodni, hallom, hogy Zichy élesen felkiált, nem tudom mit mond, aztán belenyomódom az ülésbe, mintha prés nehezednék rám és nézem a szárnyakat, hogy bírják-e ezt a rettenetes nyomást. A kormánybot mozgásán érzem, hog Zichy próbál tovább küzdeni. Csak ki innen, ki ebből a pokolból, el a síkság fölé, ahol ha sodor is az orkán, de már nem taszít le a mélységbe. Az előbbinél még rettenetesebb ütés fölülről. Feltartóztathatatlanul zuhanunk lefelé, a tartószíj belémvág és kérlelhetetlenül visz magával. A motor felsír, de már hiába kapom vissza a gázt, érzem, hogy baj van, remeg, vibrál minden a gép belsejében.
Ezzel a leírhatatlan áteséssel már kint is vagyunk a síkságon, alig 200 méternyire, valami mocsaras rét fölött. Balra egy falu, mellette legelők. Zichy még megpróbálja, hogy arra vezesse a gépet, aztán orral fordulunk a szántóföldek felé.
- Mit csinálsz? -ordítom - ne, ne arra!
- Nem bírom már - jön a rekedt válasz.
- Nem baj, majd én!...
Megragadom a kormányt, rángatózva dobálja ide-oda kezemet. Hiába minden, a motor egy pillanatra feltúrázik, aztán erőtlenül leáll. Rángatom a gázszabályozót előre-hátra, most, most újra bekap a motor, tán sikerül a szél ellen fordulnom, teljes erővel belépem balra az oldalkormányt, bedöntöm a gépet. Egy pillanatig mintha sikerülne, aztán ismét leáll a megkínzott motor és félszárnyon állva, oldalt elkap az orkán. Érzem, mint sodródunk a föld felé, dühös élniakarással átdobom a kormányokat... hát leszállok hátszéllel... ha már máskép nem megy, csak ne így...csak ne féloldalt lógva!
Visszalendül a gép hátszélbe, látom, amint közvetlen alattunk száguld el a fű szédületes sebességgel. Csak tartom egyenesben a kormányt, a szárnyak vízszintesen állnak, egy könnyű ütés és tudom, hogy már levált a futószerkezet, aztán messzire csúszunk a földön, recseg, ropog előttem minden, a benzintartály nekifeszül a lábamnak, érzem, hogy eltörik, ha még továbbnyomja. Teljes erővel felrántom lábaimat és egy utolsó reccsenéssel kettétörik a gép törzse közvetlenül az ülésem előtt. A gyújtás-kikapcsolóhoz kapok, de már, mintha nagyon messziről jönne, hallom Zichy hangját a recsegés közepette.
Már kikapcsoltam. Aztán megszűnik minden mozgás, csöndesen szólok a telefonba: - nincs semmi bajom, hát neked? - Nekem sincs - jön a megnyugtató válasz.
Kiszabadítom magam összepréselt helyzetemből, kimászok a gépből, mutatom ichynek, hogy kezem, lába ép. Ő is kiugrik üléséből és mondja, hogy feküdjek le azonnal. Látom, amint az összeroncsolt ülésemet nézi és nem tudja elhinni, hogy ne legyen bajom. Megnyugtatom, hogy teljesen rendben vagyok. A balkezem vérzik erősen, egy fadarab mélyen belement a kéz oldalába. A lábamon zúzódás, ott, ahol a benzintartály megnyomta. Szegény gépem a földbe fúródott motorral, derékban kettétörve, de sértetlen szárnyakkal meg-megrándul mellettünk.
Zúg, szaggat körülöttünk a tomboló orkán, alig bírunk állva maradni, oly elemi erővel söpör végig a síkságon. Reggel 8 óra van, csak 10 perce hagytuk el a tengerpartot a hegység túlsó oldalán, ezalatt 36 kilométert tettünk meg légvonalban, de közben 1000 métert emelkedtünk és ugyanannyit sodródtunk lefelé. Átlagsebességünk ezen az utolsó szakaszon meghaladta a 250 órakilométert!
Vágtatva közeledik egy khaki-egyenruhás, trópusisisakos lovas, a francia hadsereg kitűnően megszervezett arab csendőrségének altisztje. Mondja, hogy látta lezuhanni a gépet, kérdi, hogy miért jöttünk át a hegyen, inni ad a kulacsából és intézkedik, hogy a közeli faluból előrohanó arabok kapaszkodjanak a még mindig sodródó gépbe. Cöveket ütünk a földbe és hamarosan előkerített pányvákkal kikötjük a gépet, mert a tomboló orkán kis
híjja, hogy fel nem fordítja. Aztán vezetőt rendel mellénk a lovascsendőr és megindulunk a három kilométernyire levő országút felé. Csak néhány szót váltunk Zichyvel, elhatározzuk, hogy se most, se később nem fogunk arról beszélni, hogy mit kellett volna másképp csinálni, vagy hogy hogyan lehetett volna, ha nincsen ez vagy az a balszerencsénk. Megtörtént és szerencsésen megmenekültünk, ennek az expedíciónak vége, de a «moly» ezüstszárnyai még fel fognak emelkedni a magasba!
Egy autó bevitt Kirik Khan faluba, ott egy fiatal francia tiszt rendkívül szívesen fogadott és minden lehetőt megtett érdekünkben. A falu sziriai orvosa megpróbálta kioperálni kezemből a fadarabot, de amikor hosszas vagdalás és kínzás után sem tudott hozzáférni, miközben francia barátunk és bizony Zichy is a nézéstől rosszul lettek, abbahagytuk a dolgot, hogy majd az alexandrettai kórház híres sebészére bízzuk.
A francia tiszttől megtudtuk, hogy a mostani évszakban gyakoriak a hirtelen keletkező viharok és hogy ezért a nyári hónapokban soha senki sem repüli át a hegyeket, hanem megkerülik Antiochia irányában.
Azóta még sokkal többet is megtudtunk az itteni légi közlekedésre vonatkozólag. Mindenekelőtt az okoz nagy nehézséget, hogy a török oldalon nincsen meteorológiai szolgálat, az onnan érkező gépek teljesen a jó szerencsére kell hogy bízzák magukat. Megtudtuk, hogy a Tauroszt bizony nem igen szokták átrepülni, még a nagy hárommotoros gépek is arra kerülnek, amerre én eredetileg terveztem.
A francia repülőtisztek nem tudtak róla, hogy egy kis 100 lóerős «moly» valaha is átjött volna a Taurosz hágóján és őszinte gratulációjukkal vigasztaltak. Mindeki kedves és barátságos hozzánk és az egész környéken most mi vagyunk a legérdekesebb «esemény». Átjöttünk Alexandrettába és teherautón ide szállítottuk a gépet is. A város előkelőségeinek nyári villái fönt vannak a hegyoldalon, sokan figyelték onnan gépünket aznap reggel és többen fölkerestek, akik látták a kis «moly» haláltáncát a hirtelen kerekedett orkánban. Alexandrettában már biztosra vették, hogy a gép fönt, a hegyszoros szakadékában lezuhant és most búcsújárás van az összetört gép megtekintésére.
A francia hatóságok előzékenysége nem ismer határt és az itteni gyönyörűen berendezett kórház sebész-főorvosa percek alatt kioperálta kezemből a vastag fadarabot. A gépet most ládákba csomagoljuk és hajón küldöm vissza Angliába a gyárba, mi pedig szeptember elsején indulunk az egyiptomi postahajóval Alexandrián át vissza, hazafelé.
De a «moly» mégis el fog repülni a Libyai-sivatag szívébe!
1931.
(Forrás: Levegőben... homokon. Franklin-társulat, Budapest. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése