 |
| Az expedíció megtalálta Almásy 1933-ban elhagyott motorháztetőjét is |
Tizenöt éve aztán a valóságban is találkoztam vele, mikor külföldi kiküldetésem kapcsán több évig Líbiában dolgoztam... Az őserdőkbe nem jutottam el, Alaszkában és Óceániában azóta sem jártam, de a homok, a kő, a szél és a csend világa azonnal megfogott és többé nem is engedett el. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szabadnapjaimon kisebb-nagyobb utakat tegyek a Szaharában, azonban még így is csak csekély részét láttam ennek az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terpeszkedő hatalmas területnek, ráadásul azt is csak az aszfaltútról. Időm szűkössége, az útvonalat ismerő vezető, a tapasztalat és a megbízható térképek hiánya, no meg autóm szerény képességei nem engedték meg, hogy letérjek az életet jelentő országútról és belevessem magam a délibábos végtelenbe. De a vágy megmaradt: összegyűjteni a szükséges felszerelést, vizet, élelmiszert, üzemanyagot, megismerkedni egy sivatagi vezetővel, beülni egy rendes terepjáróba, aztán csak előre a meleg levegőben reszkető látóhatár felé.
Minden jónak vége szakad azonban egyszer. Munkám végeztével hazatértem és a nagy, közép-európai nyüzsgésben a sivatag hamar emlékké vált. Barátaimmal néha nézegettük az utakon készített, nem igazán sikerült diáimat, sok ismerősömmel próbálgattam megértetni - kevés eredménnyel -, hogy mi a vonzó abban a halottnak tűnő tájban. Később már úgy voltam vele, hogy aki érti, annak nem kell magyarázni, aki meg nem, annak hiába is magyaráznám.
A Múzeum körúti antikváriumban bogarászva rábukkantam bizonyos ALMÁSY LÁSZLÓ által még a múlt század harmincas éveiben írott könyvekre. A név ismerős volt: hallottam már róla, tudtam, hogy Egyiptomban kutatta a sivatagot, elolvastam a felfedezésekről szóló könyvekben a róla írt nyúlfarknyi szövegeket, de nagyjából ez volt minden. Még messze volt az "Angol beteg" kétes világhíre, talán ezért is tudtam rövid idő alatt, viszonylag olcsón megvásárolni a könyveket. Ezekből aztán kibontakozott egy nem mindennapi ember nem mindennapi élete, kutatásai, felfedezései és kalandjai egy feltáratlan és ellenséges világban, az egyiptomi Nyugati Sivatag ismeretlen vidékein. Ha valaki, akkor azt mondja, hogy 2001-ben legalább részben én is láthatom majd azokat a területeket, nehezen hittem volna el.
Aztán váratlanul elémhozta a sors a lehetőséget. Felbukkant egy hirdetés az Interneten, hogy szervezés alatt áll egy Almásy nyomán haladó expedíció és visszamondás miatt megürült két hely az útra. Sokat nem gondolkodtam. Felvettem a kapcsolatot a szervezővel, kaptam egy jó leírást az útitervről és természetesen a költségről is szó esett. Ez utóbbi nem volt kevés, viszont cserébe mindazt ígérte, amire tizenöt éve vártam: a sivatagban való utazás szabályai alapján megtervezett terepjárós expedíciót. Nem a fellengzősség mondatja velem ezt a szót, hiszen a Nyugati Sivatagba vezetett utakra még ma is úgy kell felkészülni, ahogy expedíciókra szokás, ugyanis a terület lakatlan, vízforrás nincs, élelmiszert, vizet, üzemanyagot beszerezni az utolsó oázis után már lehetetlen.
Az út célja egy Almásyról szóló, magyar nyelvű film elkészítése volt, az eredeti helyszíneken forgatva. Mert - és ez kicsit valahol szégyen - az egyetlen jelentős magyar Szahara-kutatóról még nem készült tudományos igényű film. Sajnos a körülmények úgy hozták, hogy ezt a célunkat nem sikerült elérnünk.
A szervezés buktatóin és előre nem látható nehézségein túljutva 2001. április 11-én éjszaka három órakor leszállt velünk a gép Kairóban, beültünk a reptéren várakozó terepjárókba és elindultunk dél felé.
A 2001. április 10-20. között tett retró-utazásról a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének elektronikus rovatában olvashatják Merkl Gábor izgalmas helyszíni tudósítását - itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése