Körösi Csoma Sándor mind utazóként, mind tudósként páratlan tetteket vitt végbe. A magyar tibetista nagyságát mi sem mutatja jobban, mint az, ha összehasonlítjuk az őt követő nemzedékek utazóival. Ebben az írásban azokat a magyar utazókat veszem szemügyre, akik a nagy tudós után a 19. században és a 20. század elején jutottak el Csoma Sándor munkásságának egyik legfontosabb színhelyére, Brit-India egykori fővárosába, Kalkuttába, és maguk vagy kísérőik révén jelentős magyar nyelvű útirajzokat hagytak hátra.
A Csoma-kutatók ismerik Duka Tivadar és Baktay Ervin munkásságát, ám Csoma Sándor után a 19. század közepétől fogva több magyar főnemes is elérte Indiát. Az utazók között számos olyan nevet találunk, amelyet egészen más szempontból ismerhet a magyar közönség. Az első magyar indiai útirajzíró például Andrássy Manó gróf (1821-1891), a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyula bátyja volt. Nem sokkal utána fordult meg Kalkuttában Széchenyi Béla (1837-1918), gróf Széchényi István fia is. A századvégen járt Kalkuttában Horthy Miklós, és az 1920-as évek közepén jutott el ugyanoda a trianoni békét aláíró volt miniszterelnök Simonyi-Semadam Sándor (1864-1946) is.
Ezeket az utazókat inkább magyar politikához, történelemhez kötöttségük miatt ismerjük. A jelen írás részben szintén a korabeli magyar politikához kötődik, bár egészen más módon: a tudásformák, jelen esetben az útirajz-irodalom (és részben önéletrajz) politikai meghatározottságát szeretném bemutatni. Ebből a szempontból kutatásom illeszkedik az utóbbi évek orientalisztika-történeti kutatásaiba, mely Edward Said és Michel Foucault filozófiájára építve az egyes művek szerzőségénél fontosabbnak tartja, hogy a tudásformák társadalmi kényszer, kulturális hagyományok, világi kényszerek hatása és folyamatosságot biztosító hatások alatt születtek. Said szerint egyetlen tanult szerző műve sem szabad alkotás, mivel az képrendszerében, előfeltételezéseiben és szándékaiban korlátozva van.
Noha az alkotás szabadságát ilyen erélyesen tagadó nézeteket magam nem vallom, hiszen akkor minden műnek valahol egyformának kellene lennie, mégsem lehet letagadni, hogy minden írás, még a politikától távol állónak látszó félig-meddig a szórakoztató irodalom műfajába tartozó útleírás is valahol tükrözi a szerző társadalmát. Ilyen módon a megvizsgált útirajzok is azért lesznek érdekesek, mert valamit elmondanak a magyarok felfogásáról.
Itt szeretném ezen írások néhány általános vonását kiemelni. Közös bennük, hogy egyik utazó sem végzett tudományos kutatást Kalkuttában. India városai közül Kalkuttát viszonylag könnyű volt elérni, és a legtöbb Csoma utáni utazó viszonylag kényelmesen, hajón érkezett ide, és hosszabb vagy rövidebb India-látogatása során ragaszkodott is kényelméhez. Útja jelen korunk luxusutazásának korai változata volt.
A magyarok jellemzője, hogy a 19. században az indoeurópai népek összetartozásának mintájára, majd a 20. században annak hatására, hogy a románok politikailag rendkívül nagy hasznot hozó pártfogóra találtak egy velük rokon népben, a magyarság is szeretné megtalálni keleti rokonait, és erre sokan hajlandók anyagi javakat vagy személyes energiát áldozni. Ennek következtében a romántól eltekintve már szinte minden tőlünk keletre eső néppel történt rokonítási kísérlet. A Csomát követő utazók azonban nem rokonokat láttak a keletiekben. Baktay Ervin előtt általában felülről nézték őket, és Indiában sem jórészt velük, hanem az európaiakkal érintkeztek. (Csak Andrássynak sikerült a bennszülöttekkel nemcsak mint szolgákkal, hanem mint arisztokratákkal is találkoznia. - Ám ez is brit közvetítéssel történt.)
Természetesen nem csak az itt vizsgált magyar utazók jutottak el akkoriban a szubkontinensre. Néhányan egészen más módon érték el India Kalkuttától távoli részeit. Több magyar járt például Északnyugat-Indiában. Annak vizsgálata azonban, hogy utazásuk mennyiben mutat más jellegzetességeket, nem célja e tanulmánynak. Említésre méltó azonban, hogy az olyan Magyarországról elszármazott utazók, mint Leitner Vilmos – a nemzetközi szakirodalomban: Gottlieb Wilhelm/William Leitner (1840-1899) – és Ujfalvi Károly (1842-1904) jelentős tudományos kutatásokat végeztek, és eredményeiket elsődlegesen idegen nyelveken publikálták.
INDIA-JÁRÓK
a) Arisztokraták
 |
| gr. Andrássy Manó |
„1849 elején, közepette azon balviszonyoknak, melyekbe szegény hazám ekkor bonyolult, egy kezembe akadt munka olvastával vágy szállá meg, legyőzhetetlen vágy, Keletet, az emberiség bölcsüjét, hol a természet maga oly fölséges, oly ingerlő bájos, mielőbb színről színre látnom, és élvezve ismernem szépségeiben... Haza érkeztem után majd két év múlva gyűjtém össze adataimat csupán emlékből... Megvallom, csak az bátoríta közöség ele jutatásában, hogy a beutaztam országrészről vajmi kévé jelent meg magyarul, akár németül. Többnyire azon jegyzetek is, miket e részben bírunk, majd mind idegenforrásból erednek idegen szem után írvák, idegen felfogás érzik azoknak mindegyik során."
Andrássy délkelet-ázsiai útja után, hajóval Madrászon keresztül érkezett októberben Kalkuttába, ahol néhány rövidebb környékbeli és egy hosszabb, mursidábádi kirándulástól eltekintve minden idejét töltötte. Csoma Sándorról még nem tud, de mint a későbbiekben minden arisztokrata utazó, végigjárja Kalkutta nevezetességeit, panaszkodik a szolgákra, vásárol és keresi a szórakozást. Csodálja a britek által adományozott szabadságjogokat:
„ Új alattvalóinak az elvett függetlenség helyébe személyi jogokat adományozott bőven, s oly intézvényeket, melyek alatt boldogul élhetnek, ha nem sóvárognak elérhetetlenért, nem orrainak veszélybe döntő merényeket. Törvény előtti egyenlőség, maguk között szigorú igazságszolgáltatás, emberies büntető eljárás, személy- és vagyonbiztonság, mérsékelt adó: ezek az indiai alattvaló társodalmi s országos főbb nyereményei, melyeket angol uralom alatt élvezhet. Továbbá megtarthatja eredeti szokásait; gyakorolhatja vallását oly szabadon, mint azelőtt."
Andrássy nem igazán tud a Kalkuttában akkoriban kibontakozó „bengáli reneszánsz" irodalmáról. Bengál korabeli kultúrájával, mint korábban sok gyarmati tisztviselő, ő is az archaikusabb réteget képviselő zene és tánc formájában találkozik. A gróf könyvének legelevenebb részei közé tartozik, mikor a szerző a látott indiai zenét és táncot írja le. A mursidábádi fejedelem vendégeként a rezidens Mr. Th. társaságában volt tanúja egy táncelőadásnak: „Esti mulattatásunk végett bayadereit küldé hozzánk a fejedelem. Elsőbb két véncsont, ijesztő boszorkánykép, jelent meg, idétlenül sikítozva énekelők a szokásos nyitányt: alig bírtam legyőzni a kacajingert, oly iszonyú macskanyávogás volté hangverseny. Mr. Th. azonban komoly képet öltve, nyájasnál nyájasb szavakban ömledezé dicséretét: s a mellette álló tányérból egy-egy csomó bettelt [bételt] nyújta megelégedése jeléül. Erre csakugyan elhallgatott a két agglant, és hálás szemekkel fogadva nagyrabecsült ajándékunkat, mindkettő rágcsálni kezdé. Ez undorító szer terra japonica, kevés oltatlan méz, s bódító fűszerül tört arekadió keverékéből áll... Képzeljen az olvasó kél éltes nőt, kiaszott, nagyszemű képeket, kik cammogósan egyet-kettőt lépintve, kezeiket darab faként kiterjesztve, vagy legfölebb szögletesen meghajlítva, majd azonegy helyben mozganak, éneklésül meg rozsdás torkaikból mintegy nyomkodják a vastagabb hangokat, a véknyakat meg rozzant fogaikon át szűrögetik, mint didergő tót a kéregető mondókat... "
Andrássy rossz tapasztalatát azonban felülírja máshonnét hallott vagy olvasott tudása. Meglepőnek hat, de elismeri, hogy az indiai „kétségtelenül még igen jó zenével bírhat" A magyar gróf közvetve szerezhetett ismereteket az ind irodalomról is. Érvelése szerint, mivel az indeknek tündöklő irodalmuk van, zenéjük sem lehet kevésbé kiváló: „E nép között, hol a költészet oly erejében bujálkodó gazdag, és tündöklő, a zene sem maradhatott hátra fejlődésében, ha túl nem szárnyalá is testvérét, a szóló művészetet... Költeményeik nem egyszer szólanak legföllengősb képekben a zene hatalmáról, többi közt, hogy a fejedelmi hölgy teremébe csalta bájos hangjával a legdallamosb madarakat, úgy elbüvölé ezeket a mennyei zene. Festményeiken is többször megjelen a zenész, s nem egyszer kezében az istenség lantot, vagy más hangszert visel. "
Noha Andrássy csodálja az angolok uralmát, érdeklődése és szimpátiája néhol az indiaiak felé hajlik, és sajnálkozik például az európai katonák iszákosságán, a britek mesterkélt honvágyán vagy az indiai ötvösművészet iránti „barbárságán". Felfigyel az indiai vagy félvér nők szépségére, és jobban érzi magát Kalkutta bennszülött negyedében, mint az angolok között. Az indiaiak vallásáról vegyes érzelmekkel nyilatkozik. Undorítják a fakírok és a vallásos kéregetők, és vallási hátteret képzel a rablógyilkos thagok tevékenysége mögé, ugyanakkor lenyűgözi a Káli-púdzsá ünnepségek pompája. Andrássy közvetlen tapasztalatát ugyanúgy, mint a zenére, a vallásra vonatkozólag is felülírja közvetett tudása. Mint korábban Verseghy, Herdert követve azt vallja, hogy „az indiai nép, mióta világrészünkbeliekkel gyakrabban érintkezik, sokat veszte ősi eredetiségéből"
A Monarchiában később főispánként és országgyűlési képviselőként aktív politikai szerepet vállaló magyar gróf hozzáállása sokban tükrözi világról alkotott tágabb véleményét. India függetlenségénél magasabbra tartja társadalmi előmenetelét, ám hiányzik belőle a fehér ember felsőbbrendűségének érzése, és az angolokat ugyanolyan kívülállóként szemléli, mint az indiaiakat.
 |
| Duka Tivadar (Vasárnapi Újság) |
A Bengálba 1867 után eljutó magyarok írásai törést jelentenek a korábbi utazókéhoz képest. Ők már sokkal világosabban helyeslik a gyarmatosítást, és sugallják a fehér ember felsőbbrendűségét.
1877-ben látogatta meg Brit India fővárosát gróf Széchenyi Béla és Szentkatolnai Bálint Gábor. Széchenyi két másik útitársával, Lóczy Lajos földrajztudóssal és az osztrák Gustav Kreitnerrel nem sokkal később eljutott Csoma utolsó úti céljához, Kelet-Turkesztánba, az ujgurok közé. Széchenyi Béla útjáról két könyv is született. Az első, Gustav Kreitner német nyelvű áttekintése az expedícióról, már a hazatérést követő évben megjelent Bécsben, és egy évre rá magyar fordításban Budapesten is. Ezt jóval később követte az expedíció tudományos eredményeit bemutató három kötet (1890-1897). Magának Széchenyinek sok mondanivalója nincs Kalkuttáról: „Március 2-án érkeztem Bálinttal Calcuttába, ahol másik két útikísérőmmel találkoztam. Tizennégy napi tartózkodás után, Arratoon Apcar, 2153 tonnás, ópiumot szállító hajón indultam Singapore-ba."
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése