Tun-huang buddhista barlang-szentélyei. — A tunhuangi befalazott középkori könyvtár felfedezése. — A tunhuangi buddhista művészet emlékei. — A Jókirályfi és a Rosszkirályfi története. — Kanszu kinai tartomány "sárga ujgúrjai". — Ujgúrok és mongolok. — Kanszui ujgúr buddhista hittérítők munkája a mongol Altan khán városában.
Minden okunk megvan, hogy ehhez az elsőbbséghez ragaszkodjunk. Külföldön ugyan az a hiedelem terjedt el a Széchenyi-expedíció hatalmas beszámoló köteteit nem ismerő belsőázsiai régészek között, hogy a tunhuangi barlangokról elsőízben Przsevalszki adott hírt. Przsevalszki azon emlékezetes tibeti útja alkalmával járt Tun-huangban, amelyről könyvünk más helyén bővebben megemlékeztünk. De Przsevalszki útijelentésében maga is világosan megmondja, hogy Nyugat-Kína ezen a helyein közvetlen előtte ottjárt a magyar expedíció, sőt eldicsekszik, hogy nem hagyta magát tervezett tibeti útjától a kínai mandarinoktól olyan könnyű szerrel eltántorítani, mint kevéssel előtte Széchenyiék. A többi európai utazó, Bonin (1898—1900) és mások, már mind Széchenyi és Przsevalszki után vetődtek el az Ezer Buddha barlangjaihoz. Megbecsülhetetlen kincseinek a felfedezése azonban egészen 1907. május 20-ig váratott magára, amikor Stein Aurél második kutatóútja alkalmával, Lóczy Lajos útmutatásain felbuzdulva — mint maga mondja: a tunhuangi barlangok iránt ő "ébresztette fel bennem a mohó érdeklődést" — felkereste a nevezetes helyet.
Tun-huang a Tang-ho folyócskától nyugatra, a kínai Kanszu tartományban fekszik, délkeletre a Hámi felé vezető nagy karavánút sivatagon inneni utolsó kínai állomásától, Ngan-szitól. Tun-huangot igen régen, Kr. e. 111-ben alapította az egyik kínai császár, természetesen hadicéllal, és egyike volt annak a négy fontos katonai állomásnak, amely az ázsiai hunok földjéről Tibetbe vezető utat tartotta megszállva. Tun-huangtól körülbelül tizenöt kilométernyire fekszenek a híres barlangok, amelyeket kínaiul C'ien fo tung azaz "Ezer Buddha barlangjainak" neveznek. Csakugyan rengeteg barlang sorakozik egymás alatt, egymás fölött, ha nincs is belőlük ezer, mint pompázó kínai neve hirdeti, de ötszázra bizton tehető a számuk. Igen korán buddhista szerzetesek rendezkedtek be a barlangokban. Itt laktak, itt voltak templomaik és szent helyeik, ide sereglettek messze föld kegyes zarándokai. Az ötszáz barlang legtöbbjét a buddhista zarándokok ajándékaiból rendezték be a Kr. u. V—XI. század közti időkben. A szenthely kívül esvén a szokásos nagy karavánút vonalán, zavartalanul élhette a maga életét egészen a XI. századig, amikor az újonnan támadt tangut birodalom hódítói elől kénytelenek voltak elmenekülni a szerzetesek, előbb azonban a több mint hat évszázad alatt felhalmozódott kincseket az egyik barlangterembe összehordták és befalazták.
Mikor Stein Aurél 1907 márciusában megérkezett az Ezer Buddha barlangjaihoz, éppen akkor folytak a szokásos évi zarándoklás ájtatosságai. A tervezett munkához most még hiányzott a kellő nyugalom, meg kellett várni, míg a mindenünnen összeverődött zarándokok hazatérnek. De már ezen első alkalommal eljutottak Stein Aurél fülébe bizonytalan mende-mondák alakjában azok a hírek, amelyek az egyik befalazott oldalkápolna kincseiről meséltek.
Már ezen első alkalommal megkezdte Stein Aurél nem kevés tapintatot, diplomáciai ügyességet kívánó tárgyalásait. A kósza hírek ugyanis igazat mondtak. Wang tao-si a barlangok szépítése, restaurálása közben rábukkant a XI. században befalazott barlang-kápolnára. Egyelőre csak az előzetes puhatolózásokat lehetett megtenni, Wang tao-si nem volt otthon, az oázis buddhista hívői közt járt, kéregetett, gyüjtötte a kegyes adományokat. Mindössze egy tangut szerzetes tartózkodott a szent helyen. Tőle sikerült megtudni, hogy a barlangok főcsoportjának északi vége közelében, az egyik befalazott szentélyben kocsiderékra való régi kéziratot talált Wang tao-si, amelyek "kínai jegyekkel, de nem kínai nyelven" íródtak. A tangut szerzetestől mutatóba sikerült is egy hosszabb irattekercset megszerezni. Papirosáról, írásáról azonnal látta Stein Aurél, hogy a buddhista szöveget tartalmazó kínai irattekercs igen régi lehet.
Mikor májusban visszatért az Ezer Buddha barlangjaihoz, Wang tao-si már felkészülve várta, de egyelőre sok jót nem lehetett remélni. A bizalmatlan, gyanakodó tao-si szinte megérezve a fenyegető veszedelmet, befalazta még azt a keskeny nyílást is, amelyen keresztül márciusban a kincsekhez úgy-ahogy hozzá lehetett férni. Az egyszerű jámbor pap nem sokat konyított a kínai írástudományhoz és a maga őrizte szent hely szeretetén kívül még csak egy gyöngéje volt: rajongott a nagy buddhista zarándokért, Hiüan-cangért. Mindez kapóra jött Stein Aurélnak. Tapintatosan megpróbálta, hogy nagyobb pénzajándékkal elősegítse az annyira kedvelt szent barlangok tatarozását. Ami pedig Hiüan-cangot illette, ott sem kellett zavarba jönnie, hiszen belsőázsiai kutatásain jóformán egyetlen lépést sem tett a nélkül, hogy magával ne vitte volna a nagy kínai zarándok munkáját, és ne nyomozott volna benne a mindenkor oly bőségben omló hasznos útmutatások után. Elmondta hát Wang tao-sinak, hogy éppen Hiüan-cang nyomdokait követve kerekedett fel messze Indiából és hűségesen követve lábanyomát mindenütt, jutott el sivatagokon és hegyeken keresztül ide, a tunhuangi Ezer Buddha barlangjaihoz.
Végre is megtört a jég. Titokban, éjnek idején egymásután szedegette elő a kincset érő irattekercseket és festményeket Wang tao-si, akinek ingadozó, rettegő lelkét végleg megnyugtatta az, hogy csodálatos véletlen folytán az első megvizsgált kéziratról kiderült, hogy Hiüan-cang hozta Indiából és ő fordította le kínaira. Most már beengedte Stein Aurélt a féltve őrzött szentélybe. Mozogni sem lehetett a barlangban, a tekercsek, kéziratcsomók garmadába rakva szinte egészen betöltötték a kis helyiséget. Wang tao-si bizalma egyre fokozódott és megengedte, hogy látogatója az érdemesebbeknek gondolt darabokat tüzetesebben is megvizsgálhassa, az avatatlan szemektől távol az egyik kis cellában. Ekkor derült csak ki, micsoda óriási értékeket rejtegetett a befalazott könyvtár. Minden darabja régi volt és a halomra hányt tekercsek szinte valamennyi nyelvből tartalmaztak valamit, amelyeket az elpusztult belsőázsiai oázisokon egykor beszéltek. Kínai nyelvű irattekercseken kívül volt ott ujgúr, rovásírásos türk, tokhár, kucsai, saka, szogd és tibeti nyelvű irat is rengeteg ! És ami a legfontosabb, ezeket az írásos emlékeket nem marták rongyosra az összedőlt épületek, a lerombolt kolostorok törmelékei, nem tépte a szél és az idő, nem dézsmálták meg kapzsi »kincskeresők«.
Éppen ebben az időben tartózkodott Belső-Ázsiában Pelliot Pál, a híres francia tudós. Kásgárból a kutatók útját járva Kucsába ment, útközben Maralbasi közelében átvizsgálta Tumsuk romjait, Julduzt, Duldur-ákhurt, majd Kucsából Urumcsiba, Turfánba, Hámiba ment és 1908 márciusában megérkezett ő is Tun-huangba. Minthogy már útközben értesült Stein Aurél szerencsés felfedezéséről, haladék nélkül tárgyalásokba bocsátkozott Wang tao-sival. A hátrahagyott, még mindig jelentős gyűjteményt neki sem sikerült mindenestől megszereznie, azonban a megengedett válogatást a legnagyobb tudományos sikerrel bonyolíthatta le, mert hiszen nem kellett másokra hagyatkoznia, szakértő szeme mindjárt látta, melyik kézirat mit ér. Nem kevesebb, mint tizenötezer kéziratot vizsgált meg Pelliot az Ezer Buddha barlangjainak kincseskamrájában. A tekintélyes gyűjtemény jórészét sikerült megszereznie, de még mindig nem megvetendő mennyiségű emlék maradt hátra.
A pekingi kínai kormány is tudomást szerzett a tunhuanpi felfedezésekről és azonnal elrendelte, hogy ami még fellelhető a régi emlékekből, kivétel nélkül mind szállítsák Pekingbe. A rendelkezést, sajnos, meglehetősen kínai módra hajtották végre. A becses kéziratok jókora részét ellopták, szállítás közben elvesztették, úgyhogy alig valami érkezett meg a kínai fővárosba. Mikor harmadik útján, 1914-ben újra felkereste Tun-huangot Stein Aurél, halommal hordták hozzá a kínaiak az elkallódott, szétlopkodott régi kéziratokat, hogy vegye meg; még pedig nemcsak magában Tun-huangban, hanem a nagy karavánút mentén Kínai-Turkesztán más helyein is. De Wang tao-si előrelátóan a maga személyének is biztosította a zsákmány ráeső részét. Az újabb tárgyalások eredményeképpen Stein Aurélnak pótlólag még öt láda kéziratot sikerült megmentenie Tun-huang kifosztott Ezer Buddha barlangjaiból.
A tunhuangi barlangok művészeti emlékei szintén ezernyi probléma elé állították Belső-Ázsia és Kína művészetének tudós kutatóit. A zarándokok kegyes ajándékaiként, mint fogadalmi tárgyak kerültek a barlangokba a selyemre festett, vallásos tárgyú buddhista istenképek, mitológiai jelenetek. Noha provinciális ízlésű helyi kis mesterek művei csak a tunhuangi festmények, mégis igen nagy figyelmet érdemelnek, hiszen legtöbbjük olyan régi korokból származik, amelyekből más, hiteles emlékeink nem igen voltak. Már maga az az anyag óriási, amely a barlangot, folyosót, előtornácot, nagyobb szentélyek falait beborítja. A tunhuangi freskók, pontosabban (egy szentély kivételével) tempera festéssel készült falfestmények (al secco) mind buddhista tárgyúak, míg a kisebb, selyemre vagy papírra festett képeken néhány világi téma is szóhoz jut.
A buddhista festmények, stukkók, szobrok a tunhuangi Ezer Buddha barlangjaiban is ugyanazt a stíluskereszteződést, a hatásoknak ugyanazt az összetalálkozását mutatják, mint a belsőázsiai buddhista művészet Khotanban, Turfánban vagy másutt előkerült emlékei. A legjelentősebb, többnyire kínai művészek interpretálásában, a kínai befolyás. E mellett azonban megtaláljuk az indiai gupta inspiráció nyomait is, de különösen szembetűnő a Gandhara művészet jelenléte. A nyugatról Kína felé érkező Gandhara-iskolát itt éppen egyik legfontosabb pontján látjuk, ahonnan tovább Kínába nyomult és ott a nomád eredetű t'o-pa népből származó kínai uralkodó háznak, a Wei-dinasztiának az idején oly hatalmas virágzásnak indult, s amelynek el nem múló értékű távolkeleti emlékei a jünkangi és lungmeni barlangok impozáns méretű buddhista szobrai.
A buddhista ikonográfia ismerete nélkül természetesen még csak megmozdulni sem lehet a tunhuangi buddhista festmények között.
Természetesen a legfontosabb istenség, Buddha áll az ábrázolások középpontjában. E kedvelt témának csak egyik fejezete a történeti Buddha személye, életének, vallásos működésének ezernyi jelenetével. Még jobban megdagad ez az anyag, amikor Buddha előző életeinek inkarnációjára kerül a sor. És akkor még mindig nem beszéltünk a buddhák elmélkedéssel érzékelhető sokadalmáról, a dhjánibuddhákról. Az északi buddhizmus hitvilágában azonban még szinte a buddháknál is nagyobb szerepet játszanak a bodhiszattvák, az ember könyörületes szívű segítőtársai a lét, a szenvedések körforgásából való szabadulásában. Hogy csak a legnépszerűbbet említsük, ilyen Avalokitesvára, akit megkülönböztetetten is a könyörületesség bodhiszattvájának tisztelnek és aki a tunhuangi buddhista festmények között is annyi művészi darabnak a témája. A Pelliot-féle gyűjteményben őriznek többek között egy nagyméretű Avalokitesvára-képet, ugyanennek a gyűjteménynek egy másik festménye Avalokitesvára csodáit eleveníti meg olyan finom részletezéssel, mintha csak miniatűr-művész dolgozta volna ki a legkisebb parcellát is. Azok között a művészi emlékek között, amelyeket Stein Aurél Londonba vitt, szintén számos Avalokitesvára-ábrázolást találunk. Az egyik állóhelyzetben mutatja be a népszerű istenséget, jellegzetesen indiai testtartással, kezében virágosgallyal. A másik szinte életnagyságú kép, mint művészi munka is remekbe készült. De lehetetlen volna felsorolni, hányféle változatban festették falra, selyemre, papírra a könyörü-letes Avalokitesvárát, akit Indiában, Kínában, Tibetben egymással versengve ünnepeltek, öveztek szeretettel buddhista hívők és művészek.
A buddhista pantheonnak legtöbbet festett alakjai közé tartozik a négy Világőrző vagy Lokapála. Nincs az a templom, kolostor, vagy bárminéven nevezendő buddhista szenthely, ahol ne találnánk meg a négy világtáj védelmező istenének a képét. A tunhuangi emlékek között is egész garmadára való festmény és templomi zászló hirdeti a népszerűségüket. A részletekben saját fantáziáját, vallásos ihletét követve dolgozhatott a művész, jelvényeiket azonban szigorúan megszabja az ikonográfia. Az Észak királya, Vajsravana alabárdot és egy kis szentélyt tart a kezében. A Dél királya Virupáksa, kezéből sohasem hiányozhatik a kard. Dhritarástra, Kelet fejedelme íjjal és nyilakkal védelmezi birodalmát. Virudhaka, Nyugat kormányzója buzogányosan riogatja a közeledni szándékozó gonosz szellemeket.
A buddhista paradicsom különösen kedvelt témája a vallásos művészetnek. A mitológiai elképzelésnek megfelelően ott látható a képen a lótuszvirág, kelyhéből kis gyermekként születik újra az arra érdemes lélek. A középen trónol Buddha, körülötte Amitábha nyugati paradicsomának három népszerű bodhiszattvája foglal helyet és sok-sok kisebb rangú istenség. A Stein Aurél-féle gyűjtemény egyik igen érdekes darabján, a terrasz kiugróján ott látjuk még a paradicsomi boldogság jelképeként a hat zenészt és a táncosnőt. A terrasztól jobbra és balra, vízben úszó lótuszvirágokon a paradicsomba jutott újszülött csecsemők ülnek. (...)
Buddha életének egy másik sokat kommentált epizódja az ú. n. Négy látomás. Buddha, fejedelmi atyja palotájában nevelkedik jólétben, gazdagságban. Minden lépésére vigyáznak az elkényeztetett királyfinak. De hiába minden féltés, a királyfi egyszer kilovagol a palotából és sétaútján találkozik az emberi lét szenvedéseinek négy jelképével, egy magatehetetlen aggastyánnal, egy elesett beteggel stb. és ez megvilágítja elméjét, felismeri a lét szenvedéseit és keresni kezdi a szabaduláshoz, a nirvánához vezető utat. A legendának ez az alapmotívuma rengeteg variánsban ismeretes. A legnépszerűbb változatok közé az tartozik, hogy a királyfi látva az ember tengernyi szenvedését, messzi útra indul, hogy megkeresse a boldogságot adó drágakövet, a csintamánit. A buddhista irodalom is felkapta a regényes történetet és költői kiszínezcsben tálalta hívei elé. A drágakövet kereső királyfi története ma a legtöbbet olvasott buddhista mesék közé tartozik, egyformán rajonganak érte Tibetben, Mongóliában és Kínában. Népszerűsége azonban nem mai keletű. A Belső-Ázsiában felfedezett buddhista szövegek között szinte valamennyi számottevő nyelven előkerült a szövege és a sok példányból és töredékből azt láthatjuk, hogy nemcsak ismerték, de már akkor is sokat olvasták.
A tunhuangi ujgúr kéziratok között is megtalálták a boldogság drágakövét kereső Jókirályfi történetét, akinek erényeit, jótulajdonságait testvérének, a Rosszkirályfinak a gonoszságai csak még jobban kidomborítják. A tunhuangi ujgúr könyv elején és végén csonka, közepéből is kiesett egy-két lap, azonban ennek ellenére is jól követhetjük segítségével a nevezetes történetet.
A Jókirályfi lóra szállt és kilovagolt a városból. Amint kiért a szántóföldekhez, látta, hogy a szántóvetők kifordítják ekéjükkel a földből a férgeket és a szegény ártatlan élőlényeket felfalják a felhőkből lecsapó madarak. És ahogy tovább ment, látta, mint pusztítják az élőlényeket a ragadozó madarak, a halászok, vadászok és madarászok. A Jókirályfi szívét elszorította a fájdalom. Látta, hogy az emberek agyonkínozzák a lovat és az ökröt, megölik a juhot, a disznót és más élőlényeket. Lenyúzzák az állatok bőrét, vérüket veszik, húsát eladják, megeszik. Mindezen nagyon elszomorodott és sírva tért vissza a palotába.
A király észrevette, mennyire búsul dédelgetve szeretett fia, faggatni kezdte, mi történt. A Jókirályfi elmondta, mit látott a városban és a városon kívül. Erre a király, csakhogy megvigasztalja búslakodó gyermekét, odaajándékozta neki palotája minden kincsét, drágakövét, hogy szíve szerint segíthessen a szenvedő, nyomorult embereken. A négy világtáj minden zugában elterjedt a hír, hogy alamizsnát oszt a királyfi: naphosszat, szakadatlanul özönlöttek a kéregetők a palotába. Napok, hónapok teltek el, addig szórta a királyfi a kincseket, hogy már alig maradt valami a kincstárban. Erre az egyik főember, a kincstárnok zúgolódni kezdett az esztelen pazarlás miatt, de a Jókirályfi csak tovább osztogatta az alamizsnát. Mikor már majdnem minden elfogyott, előálltak a többi főméltóságok is, az inancsok és a bujrukok és így szóltak a királyhoz : "Felség, az ország, az állam alapja a gazdagság, ha a gazdagság elfogy, hogyan tartsuk fenn az országot és az államot?"
Amikor másnap megjelentek a kéregetők, nem voltak ott a kincstárosok, nem kaptak semmit. Zokogva mindnyájan a Jókirályfihoz mentek, az is sírva fakadt, de gondolkozni kezdett. »Nem enyém a kincs és atyám, a király bizonyára fél a nép nyelvétől és azért nem akarja, hogy alamizsnát osszak. A saját vagyonőreiből fogok jótékonykodni«. Így gondolkodott, majd egybegyüjtötte az ország tekintélyes embereit és megkérdezte tőlük, mint lehet vagyont gyűjteni. Az egyik azt felelte, hogy meggazdagodhatik, ha földet művel és gyapotot vagy kendert termel. A másik azt mondta, állatokat kell tenyészteni. A harmadik azt felelte, hogy legköny-nyebben úgy lesz gazdag az ember, ha elmegy keletre és nyugatra és kereskedik. A Jókirályfinak egyik tanács sem tetszett, de mindjárt helyeselt, mikor a negyedik, egy törvényt ismerő bölcs azt javasolta, szálljon tengerre, keresse meg a csintamáni drágakövet, amely teljesíti a földön élő emberek szívének minden kívánságát.
A király szelíden ellenkezett és inkább oda akarta adni, ami kincse még maradt, csak ne menjen egyetlen jó fia a veszedelmes útra. Hiszen a tengeren ott leselkedik az utasokra az emberfaló tengeri szörnyeteg. Elég ha véletlenül felébresztik álmából, hajóstól együtt elnyel mindenkit. És azok a szörnyű nagy hegyek a tengerben, amelyeket látni sem lehet, mert olyan a színűk mint a vízé, a hajó nekimegy, darabokra törik, utasai szörnyethalnak ! De megtámadhatják a hajót a tengeri démonok is, megfúrják és elsüllyesztik. A hatalmas hullámok felboríthatják a hajót, vagy pedig borzasztó szél támad és mindnyájan a vízbe vesznek. Sírt és szomorkodott a király és a királynő, sírtak a főemberek, de a Jókirályfi nem tágított, bárhogy rimánkodtak neki, mert »a sárkányok királya őrzi a csintamáni drágakövet és az a szerencsés ember, aki megszerzi ezt a drágakövet, a világ minden élőlényét boldoggá teheti«.
Erre a király nem tehetett mást, beleegyezett az utazásba, ötszáz kereskedőt rendelt a Jókirályfi mellé, akik ismerték a tenger útjait és elhozatta Baranasz (Benáresz) városából a leghíresebb kormányost, aki életében már ötszázszor fordult meg a tengeren és mindannyiszor baj nélkül, sértetlenül tért haza. Nagyon öreg volt ez a kormányos, megvolt nyolcvanéves is, és két szemére nem látott. A vak kormányos is csatlakozott hát a Jókirályfihoz, beszállt az ötszáz kereskedő, megrakták a hajókat élelemmel, ivóvízzel, állatokkal és mindennel, amire a hosszú úton szükség lehetett. Már majdnem elindultak, mikor nagy sietve a Rosszkirályfi, a király másik fia is közéjük állott. »Szüleim csak bátyámat, a Jó királyfit szeretik, engem megvetnek. Ha most bátyám tengerre száll és megszerzi a boldogságot adó csintamánit, még jobban becsülik majd, nekem pedig még rosszabb dolgom lesz.« Így gondolkozott és ő is vele ment.
Hét napi készülődés után elindultak a hajók és soksok napi utazás után megérkeztek a drágakövek szigetére. Hét rapig pihentek, a hetediken a hajót megtöltötték mindenlele drágakővel és igazgyönggyel. De a Jókirályfi nem volt boldog, mert bármennyi jót is tehetne a sok kinccsel, drágakővel, még mindig nem volt az övé a csinta-máni. Hátrahagyta embereit és öccsét, a Rosszkirályfit a drágakővel szinültig megtöltött hajón és egyedül a vak kormányossal elindult, hogy megkeresse a csinta-mánit. Hét napig gázoltak a vízben, amely hol az övükig, hol a nyakukig ért, mikor aztán elérték az Ezüst-sziget hegyét. Színezüstből volt a föld, színezüst volt a homok is. Az elcsigázott agg kormányos nem bírta tovább, érezte, hogy meghal, kitanította hát a Jókirályfit, merre kell mennie tovább. Menjen nyílegyenesen és eljut az Arany-hegyhez. Az Arany-hegyen kék lótusz-virágok nyílnak. Mindegyik lótusz-virágban egy mérgeskígyó rejtőzik. Mérgük mint valami füstfelhő, ott terjeng a virág szirmai felett és gyilkos hatása messziről is veszedelmes. Ha tovább megy, eljut a sárkányok királyának drágaköves városába és palotájába. Ennek a városnak a közepén hétszeres sánc húzódik, mögötte mindenütt sárkányok és mérgeskígyók lapulnak. De csak menjen be bátran a palotába, a sárkányok királyához és megkapja tőle a keresett drágakövet. A kormányos elmondta ezeket és meghalt.
A Jókirályfi valóban úgy tett, mint mondták neki és egyszer aztán megérkezett a sárkányok királyának a városába. A város kapujában négy leány drágaköves fonalat font; ők voltak a kapu őrei. Továbbment a városba és egy másik kapunál másik négy szépséges rabnő ezüst fonalat font és őrizte a kaput. A palota kapujánál nyolc gyönyörű leány állott, ezek aranyfonalat fontak. Mikor a sárkányok királya meghallotta, hogy a Jókirályfi látni akarja, ellenkezés nélkül bebocsátotta, mert hiszen csak bodhiszattva lehet az, aki ennyi veszedelmen és akadályon keresztül el tudott jutni a palotájába. Leültette drágaköves trónjára, meghallgatta a Tan édesszavú igazságait és neki ajándékozta a csinta-mánit. Hét napig maradt a sárkány-király udvarában a Jókirályfi. A hetedik napon egy sárkány hátára ült és átrepülve az óceánt, szerencsésen megérkezett a tenger partjára, ahol egyedül öccsét, a Rosszkirályfit találta a drágaköves hajón. Sírtak, zokogtak a viszontlátás örömében. Mikor kiörvendezték magukat, a Rosszkirályfi elmondta, hogy a tengeren nagy viharba kerültek, az ötszáz kereskedő mind odaveszett és ő is csak egy hajóroncsba kapaszkodva üggyel-bajjal jutott ki a partra.
A Jókirályfi nagyon elfáradt a viszontagságos utazásban és elnyomta az álom. Öccse, a Rosszkirályfi gonosz terveket forralva agyában, karót keresett, meghegyezte a végét, kiszúrta alvó bátyja két szemét és a drágakővel elmenekült. A Jókirályfi fájdalmában gyötrődve fetren-gett a földön, mint a partravetett hal, és zokogva szólon-gatta öccsét, de az már messze járt. Ekkor hirtelen mellette termett egy védő géniusz, elvezette a legközelebbi országba, véletlenül éppen oda, ahol kiszemelt menyasszonyának az apja uralkodott. A királyfi nem tudta, hová jutott, a király sem ismerte meg a vak koldusban jövendő szépséges vejét.
Ahogy a város kapujához ért, a király csordása éppen akkor hajtotta ki az ötszáz tehenet. Mikor a csorda élén haladó bika meglátta a bodhiszattva-királyfit, védőleg föléje hajolt, a tehenek köréje gyülekeztek és nyelvükkel nyaldosták véres, sebes szemét, eltávolítva belőle a szálkákat. Odajött a csordás is és házába fogadta a Jókirályfit, aki nyomorult vak koldusnak mondta magát. Nem árulta el származását, nehogy híre menjen az ő szomorú sorsának és baj érje miatta a Rosszkirályfit. Mikor már valamennyire meggyógyult, vette a kobozt, amelyet a csordástól kapott ajándékba, elment a városba, ott leült az egyik sarkon és gyönyörűszépen énekelni meg zenélni kezdett. Mindenki köréje gyűlt, gyönyörködve hallgatták játékát és ellátták enni-innivalóval. Az ország királya irgalmas szívű ember volt, udvarában ötszáz koldusról gondoskodott. Mikor meglátta az éne-kelve-zenélve kolduló vak királyfit a városban, őt is magához hivatta és rábízta gyümölcsös kertje őrizetét.
Az ujgúr szövegnek itt végeszakad, de a mese folytatása az, hogy a kertőrző vak koldusba beleszeret a király lánya és feleségül megy hozzá. Csodálatos körülmények között aztán visszanyeri szemevilágát, majd kiderül, hogy a vak koldus nem más, mint a Jókirályfi, a királylány pedig (az ő mostani felesége) az ő kiszemelt menyasszonya. Boldogan visszatér atyja országába feleségével együtt és kiszabadítja a börtönből öccsét, a Rosszkirályfit. A mesemondó végül elárulja, hogy a Jókirályfi Buddha egyik életének inkarnációja, királyi atyja és anyja Gautáma szülei, a Rosszkirályfi pedig gonosz testvére, Ráhu.
Most nem vizsgáljuk e mesetípus történetét, amely Barlam és Joazaf változatában Nyugatra is elkerült. Azt azonban nem mulasztjuk el megjegyezni, hogy a tun-huangi barlangok egyik falfestménye szintén innen merítette tárgyát, és éppen azt a jelenetet ábrázolja, amint az egyik tehén a vak királyfi szemét nyaldossa.
A Jókirályfi történetének Tun-huangban előkerült ujgúr nyelvű kézirata még egy másik, nemkevésbbé fontos kérdést is felvet. Hogyan került ide ez a szöveg? Zarándokok hozták-e Tun-huangba, mint a turfáni, kucsai, vagy szogd nyelvű könyveket és kéziratokat, vagy pedig itt készült a közelben?
Már előbb láttuk, hogy az orkhoni ujgúr birodalom bomlása után meginduló szétszóródás idején az ujgúrok-nak csak egyik része vándorolt a turfáni oázisba, a másik viszont a mai kínai Kanszu tartományban keresett menedéket. A kínai források még a politikailag annyira jelentős turfáni csoporttal is meglehetősen fukar szűkszavúsággal bánnak el, elképzelhető, hogy a kezdettől fogva jelentéktelenebb kanszui ujgúrokról meg éppen alig mondanak valamit. Ez a valami azonban untig elegendő ahhoz, hogy világosan követni tudjuk történetüket még olyan kései időkben is, amikor az idegen török törzsek áradatában a turfáni ujgúroknak még a nevük is elvész.
A kanszui település lakóit igen korán, már a mongol korban »sárga ujgúroknak* nevezik. Ezen a néven emlegeti őket Piano Carpini és így ismeri őket a kínai-mongol dinasztia hivatalos története, a Juan-si is. Az utóbbi forrás elmondja, hogy 1226-ban a híres, Magyarországon is járt mongol vezér, Szubutai átkel Hámi köves sivatagján és leigázza a sárga ujgúrok törzsét. Egy még későbbi kínai történeti munka közelebbről is elárulja, merre laktak a sárga ujgúrok, mert megmondja, hogy az egyik kínai katonai állomás, a Kan-csoutól 1500 li távolságban délnyugatra fekvő Ngan-t'ing az ő földjükön van. Egy khotani követség, amely 1081-ben kereste fel a kínai fővárost, szintén megemlékezik arról, hogy Khotanból Tangutba menet áthaladtak a sárga ujgúrok sivatagán. Mindezekből az adatokból arra lehet következtetni, hogy az ujgúroknak ez a csoportja Kanszu legnyugatibb részében, a Hámi-sivatagtól délre, a Caidamtól északra lakhatott. A XIII. században Kína nyugati határain megjelenő mohamedán csapatok szintén hadakoznak a sárga ujgúrokkal. Ezek azok a sárga ujgúrok, akiknél a múlt század végén az orosz Potanin, majd a háború előtt a finn Man-nerheim is megfordult és akiket a mai nevükön »sárga jögur« néven emlegetnek. Ma is ott laknak, ahol a régi források alapján kereshetjük : Szu-csou és Kan-csou környékén. Ahol összetelepedtek a kínaiakkal, a mongolokkal vagy tangutokkal, ott lassanként elvesztették nyelvüket és teljesen beolvadtak az idegen népbe. De ahol háborítatlan elszigeteltségben élnek, még ott sem maradt fenn régi hagyományaikból semmi, amelynek segítségével régi történetük kimagaslóbb eseményéhez kapcsolódna szegényes jelenük. Nincsenek mondáik, nem ismerik a meséket, nem tudnak énekelni a nyelvükön. A régi buddhista vallást változatlanul megőrizték, csak éppen e vidék elterjedt szektájához, a lámaizmushoz csatlakoztak. Mint egyéb jelekből következtethetjük, ez a csatlakozásuk sem új keletű, valószínűleg, már a mongol-kor végén megtörtént.
Ezek azok a jugarok, akiknek a földjére annyi vágyakozással kívánkozott Körösi Csorna Sándor.
A kanszui sárga ujgúrok mai szegénységéből, jelentéktelenségéből azonban csak a felületes szemlélő vonhat téves következtetéseket. Tüzetesebb vizsgálódással még ma is többet beszél ez a föld régi nagyságáról, a buddhista műveltség közvetítésében játszott fontos szerepéről, mint azt Potanin és Mannerheim útijelentéseiből gondolni lehetne. Az ismert orosz tudós, Malov közvetlen a világháború előtt szintén megfordult a sárga ujgúrok között és semmitmondó néprajzi megfigyelések helyett a múlt kutatására irányította figyelmét. Vállalkozását nem várt siker koronázta és több kisebb írásos emlék mellett felfedezte az ujgúr nyelvű buddhista irodalom ezidő szerint legnagyobb terjedelmű, vaskos kötetet betöltő szövegét, az úgynevezett »Aranyfény-szutrát«. Meglepetéssel láthatjuk az egyes fejezetek végére írt megjegyzésekből, hogy a sárga ujgúrok földjén, ahol ma az ujgúr írásnak még a hírét sem ismerik, aránylag igen későn, a XVII. században ilyen nagyterjedelmű könyvet másoltak. A fordítás ugyanis jóval korábban készült, valószínűleg akkor, amikor a többi turfáni ujgúr nyelvű buddhista munka. A XVII. századi Kanszu-vidéki másolat a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy ezen a földön a régi buddhista irodalom nem pusztult el, sőt tovább élt a régi irodalmi nyelv ismerete és az írás tudománya is. És éppen a kanszui sárga ujgúroknál van a kulcsa annak, mint terjedt el a XIII. századtól kezdve a mongoloknál — ujgúr közvetítéssel — a buddhizmus.
Egy ideig csak azt láttuk, hogy sajátságos módon ujgúr eredetű a mongol írás, melyet kezdetben változtatások nélkül használtak saját nyelvük lejegyzésére a mongolok, s csak később vezették be a régi írásban nem található mai megkülönböztető jegyeket. Azok az írástudók, akiknek a mongol hagyomány szerint a nevéhez fűződik az írás bevezetése, mind buddhista szerzetesek. És ezek a szerzetesek nemcsak az írás, hanem a vallás terjesztésén is buzgólkodtak, mint ma látjuk, nem is kis eredménnyel. A mongol nyelv buddhista szókincse telisdedtele van ujgúr elemekkel, közöttük számos olyan akad, amely már az ujgúrban is jövevény volt a kucsai, tokhár vagy szogd nyelvből. A mongolok ujgúr írástudói számos buddhista szentkönyvet fordítottak le mongol és ujgúr nyelvre. Az egyik mongol szentkönyv végére biggyesztett megjegyzésből megtudjuk azt is, hogy kezdetben, főleg amíg nem volt elegendő mongol fordítás, a mongol buddhisták szent nyelve az ujgúr volt.
A mongolok azonban az ujgúr műveltséggel nem a turfáni oázisban, hanem a nyugatkínai Kan-szu tartományban élő ujgúr-telep közvetítésével ismerkedtek meg. Nem kell találgatásokra hagyatkoznunk. A mongolok első ujgúr írástudóinak kanszui származásánál is többet mond a következő. Kubiláj nagykhán idejében két testvére, Dorta és Godan herceg, Kanszuban, Liang-csou városa környékén kapott családi birtokot. Dorta és Godan az itteni ujgúr buddhista papok rábeszélésére áttért a buddhista vallásra és a neofiták buzgóságával kíméletlen terjesztőjévé vált a buddhizmusnak és a velejáró ujgúr-tibeti műveltségnek. Az ujgúr papok és előkelők csakhamar hangos szóhoz jutottak a mongolok kínai birodalmában. Egyik-másik uralkodójuk idejében az ujgúr politikusok, papok feltűnően nagy szerepet játszottak. Külüg khán kínai-mongol császárt pl. a történészek túlzottan nagy ujgúr-barátsága miatt ujgúr-királynak nevezték.
A kínai-mongol dinasztia bukásával véget értek az ujgúrok aranynapjai is, kénytelen-kelletlen visszavonultak kanszui szállásaikra, kolostoraikba. Vagy kétszáz esztendő telt el így a nélkül, hogy valamit is hallattak volna magukról, mikor aztán megint csak megjelentek a porondon. De sajátságos módon ekkor is vallásos buzgóságuk révén kerültek közelebbi összeköttetésbe a mongolokkal. A mongol dinasztia bukása után Kubiláj nomád népe alighogy visszavonult ősei legelőire, megfeledkezett a buddhista vallásról. Nem is ment nehezen, hiszen saját földjén kolostorai nem voltak, javarészt idegenből összeverődött papjai pedig az első veszedelem láttára szétszéledtek.
Alighogy megalakult a Huang-ho északkeleti kanyarulatánál, Kuku-khoto környékén a XV. század végén az újabb mongol birodalom, rövidesen feltűntek megint a látóhatáron a kanszui ujgúrok. A kukukhotoi mongol fejedelem, Altan khán diadalmas hadjáratai során eljutott Kanszuba, az ujgúr-lakta területre is. A sikeres hadjáratból gazdag zsákmánnyal, rengeteg fogollyal tért vissza fővárosába. A foglyok közt volt néhány ujgúr buddhista pap is, akik korántsem estek kétségbe sorsukon, ellenkezőleg, ügyesen a mongol fejedelem közelébe férkőztek és addig ügyeskedtek, míg végül is sikerült megtéríteniük őt a buddhista vallásra. Éppen nem régiben ment végbe a tibeti buddhizmusnak, a lámaizmusnak a megreformálása. A régi, züllött ú. n. vörös szekták uralma megdőlt és az Amdó-vidéki Congkhápa reformációja, a sárga sapkások egyháza Tibet után most már a mongolok között is megkezdte hódító útját.
Altan khán ujgúrjai alapos munkát végeztek, a mai Mongólia buddhizmusa is az ő buzgóságukból sarjadt.
(Forrás: Ligeti Lajos - Az ismeretlen Belső-Ázsia. Atheneum, 1940. 259-275. oldalak. * Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése