Díszkút Mexikóban. Rosty Pál akadémikus könyvéből |
A latin-amerikai nemzetek szabadságkultusza és a mi iskolázottságunkkal azonos latin műveltsége volt az a bűvös mágnes, mely a kiváló magyar értékek egész sorát Latin-Amerikába vonzotta. Ezekhez járult az első magyar kivándorlók szellemi és anyagi sikere az Újvilágban. A szerencsétlen Miksa császárt mexikói kalandjára sok száz magyar kísérte el, akik közül a császárság bukása után sokan olt maradtak, estanciát létesítettek s tényezői lettek Mexikó mezőgazdasági felemelkedésének. A nyolcvanas években ottjárt Bánó Jenő magyar közíró keresztül-kasul járta Mexikót s több könyvében mélyenszántó és terjedelmes tanulmányt adott Mexikó kiaknázatlan természeti gazdagságáról. E könyvek hatása alatt sok kitűnő magyar gazda vándorolt ki és estanciákat létesítettek, különösen Oaxaca-államban. Ő maga is egy kávéfazenda gazdája lett. Mexikó gazdasági életében számottévő személyiség lett Paczka Sándor, Mihalovics József és Makray Aladár. Nagyhírű magyar orvos volt itt ezidőtájban Szenger Ede, a „Sociedad Médica Potosina" alapítója. „Mexikó felvidéke élet- és kórtani tekintetben" című magyarnyelvű munkája a legjobb orvosföldrajzi munkák közé tartozik.
Latin-Amerika iránt a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben fokozódott az érdeklődés Magyarországon. Argentínában Domingo F. Sarmicnto, Braziliában győzelmes forradalom élén Deodoro Fonseca, Chilében a purifikátor Jose N. Balmaceda állnak államaik élén s Latin-Amerika majd minden állama mér-földcs csizmával halad a fejlődés útján. Felmérhetetlen gazdasági kincsei megjelennek a világpiacon s az emberiség legjobb elemei sietnek az új ígéret Földjére, ahol nincsen kimeríthetetlen aranybánya, máról-holnapra való meggazdagodás, hanem minden ember a szabadság légkörében becsületes munkával, kezdeményezéssel kifejtheti magából a produktivitás minden szép jellemzőjét. Aki Klondykebe akart menni, az odament, de aki életét a munkának akarta szentelni, az Latin-Amerikát választotta új hazájának. Magyarok közül egy sem került Klondykebe, de ezrével, tízezrével igen kiváló dolgos emberek, földmívesek, iparosok, kereskedők választották új hazájukul Latin-Amerikát s ma már gyermekeikben, unokáikban hasznos és vezető tagjai eme államok társadalmi és hazafias mozgalmainak.
Popper Gyula és emberei egy indián holttestével |
Az első világháború utáni évtizedben a Latin-Amerikában élő magyarok száma már meghaladja a 250.000 főt. Nagyobb tömegben élnek Buenos Airesben, Montevideoban, Sao Paoloban és környékén. Fő jellemző tulajdonságuk minden más bevándorló nép kolóniáival szemben, hogy nincs politikai szervezettségük, mert az óhazai mentalitás szerint új hazájukban lojális állampolgárokká kell válniuk. Nemzeti életüket klubokban és egyéb társaskörökben élik le. Túlnyomó tömegükben fizikai munkások, iparosok és földmívesek. Életnívójuk fölötte áll minden más közép- és délkeleteurópai népnek, s így munkatársaik részéről sohasem nyilvánul meg ellenérzés velük szemben. Az intellektuális elemek között sok mérnök van, úgy az ipari foglalkozásokban, mint a mezőgazdaságban (agronomo). Általánosan megfigyelhető tény, hogy kivétel nélkül minden magyar bevándorló tulajdonra igyekszik szert tenni. A földnek egy darabkáját akarja bírni, amelyet egy élet munkájával gazdaggá tesz, hogy élete öreg napjait ott élje le. Sok évtized telt el Sarmiento híres kormányzati jelszava: — gobernar es poblar — óta, de csak alig két évtizede figyelhető meg a Rio de la Plata deltájának csodás szigetvilágában a fejlődő élet. Ipari munkások, akik a frigorificokban, vagy Avellaneda füstös gyáraiban dolgoznak, 20—50 hektáros chacrákat vásárolnak s az állandóan árvíznek kitett területeken nemzetgazdasági szempontból fölötte értékes mezőgazdasági kultúrát fejlesztenek ki. Nézzük csak meg Argentína dohánytermelő gazdáinak névsorát! Mennyi magyar van közte s ha Villa Angella és Villa Raffaela környékén, Entre Riosban, Tueumanban, Saltaban, Corrientesben egy évtizede virágzó gyapottermesztés indult meg, egy kialakuló belföldi textilipar anyagtelepeként, elsősorban és főleg a magyar gyapottermelő falvak népeire kell gondolnunk, akik Argentína mezőgazdasági életében vállalták ezt a pionirmunkát is. Az argentínai szövetségi földmívelésügyi minisztérium époly jól van tájékozva a magyar agrártermékek kvalitásairól, mint az agrármunkáséról s innen van az, hogy bármikor felmerült annak szükségessége, hogy Argentínában valamilyen mezőgazdasági nóvum termesztése állíttassék be, a földmívelésügyi minisztérium erre a kísérletező termelő munkára mindig magyar szakembereket is keresett s ha talált, alkalmazott. Így volt ez akkor is, mikor a földmívelésügyi minisztérium kezébe vette az állami bányászati kutatások irányítását s így került a commodoro-rivadaviai olajtelepek élére magyar bányaigazgató és vagy húsz más szakember, akik később Salta-provinciában is végezték az állami olajkutatásokat, persze a zseniális magyar geofizikus, Eötvös Lóránt báró világhíres torziós ingájával. Ha végigmegyünk az Avenida de Mayon, a Calle Corrientesen, vagy akár a Balneárion Buenos Airesben, számos palota fogja hangosan hirdetni, hogy a magyar építészek, a világ legjobb tervező és kivitelező építészei között foglalnak helyet. Ha megnézzük a repülőgépgyártást, az Arzenált, vagy az ipari és mezőgazdasági termesztés bármilyen szakmáját, a kutató szem észre fogja venni, hogy ezekben a szakmákban a legjobb képzettségű szakemberek között majd minden esetben vannak magyarok.
Ugyanezt tapasztaljuk Uruguayban, Braziliában, Chilében, Mexicóban s Latin-Amerika majd minden országában. Brazíliában még az is megfigyelhető, hogy a magyarok némely államban, így Minas Geraes, Sao Paolo, Paraná, Santa Catharina és Rio Grandé do Sul-államokban néhol önálló falvakat alkotnak. Az utolsó fél évszázad tömeges kivándorlásai között az első magyar telepek Braziliában a Santa Catharina államban a Jaraguá do Sul környékén az 1880—90-es években képződtek. Sok család került ugyanakkor a saopaoloi tengerpart déli részére, Cananéa környékére. A bevándorlási céllal érkező első magyarok szorgalmáról és használhatóságáról számos kompetens nyilatkozat hangzott el. Ezek egyike Honorio de Sylosé, a Saopaoloi Sajtószövetség egykori elnökéé, aki a kolonista élet igen alapos ismerője: „A magyar kitűnő ipari munkás, de mint földmíves egészen kiváló. A magyar azonban nem csupán a szaktudásával, munkakedvével és rendszeretetével járul hozzá az itt végbemenő egybeolvadáshoz, hanem vidám kedélyével, mosolyával, és mindenekfelelt könnyed alkalmazkodó képességével is. Ezekkel a tulajdonságokkal és gyors alkalmazkodásával a magyarság is igazolja Washington Luiz (Brazília volt elnöke) azon kijelentését, hogy mi brazilok tulajdonképpen valamennyien bevándorlók vagyunk azon egyetlen különbséggel, hogy egyikünk korábban, másikunk későbben érkezett."
Dr. Fernando Callage, akinek mint a saopaoloi bevándorlási hivatal főtisztviselőjének alkalma volt a magyar bevándorlók vonatkozásait behatóan tanulmányozni, egy szakértők előtt tartott előadásában így nyilatkozott: ,,A magyar kolonista elsőrendű földmíves, aki teljesen ismeri a föld minden titkát. Az egyik körülmény, amiért mi a magyar kolonistát szeretjük, az ő munkaképessége, gyors alkalmazkodása szokásainkhoz és végül mindenek felett való rendszeretete. A magyar nem szeret izoláltan élni, vidám, közlékeny és udvarias. A magyar a mi prosperitásunknak fontos tényezője, aknr egyszerű munkás, akár jól kereső iparos, vagy gazdag kereskedő — társadalmunknak legelsőbbrendű elemét alkotja."
Árpádfalva temploma |
Rio de Janeiroban is nagyobbszámú magyar kolónia él. Paraná északkeleti részén, Rio Claro környékén, továbbá a cambarai fazendákon már azelőtt is éltek magyarok nagyszámban. Zárt telepet azonban csak londrinai angol kolonizációban alkotnak, kisebbet Curitybában és környékén. Minas Geraesben szép számmal élnek magyarok, Bello Horizonteben, Matto Grossoban, Campo Grandeben és Terrenoson. Rio Grandé do Sul fővárosában, Portó Alegrében, már az első világháború előtt is szép számmal voltak magyarok. Elszórva Brazilia minden fontos pontján megtaláljuk őket.
A többi latinamerikai államokban főleg az iparban helyezkedtek el a magyarok és ezek az államok nagy hasznukat veszik, mert a két világháború arra kényszeríti őket, hogy iparukat kifejlesszék. A magyar bevándorlók túlnyomó többsége mezőgazdasági iparokra specializált szakmunkás, szemben az északi bevándorlókkal, akik túlnyomóan fémipari szakmunkások, úgyhogy a magyar közvélemény a legnagyobb bizakodással tekint a latinamerikai magyarok jövője elé, nemcsak azért, mert a szabadság és a vallási kultúra légkörében és a latin hatások humanisztikus világában a szó legszebb értelmében valóban új hazát találhattak, hanem azért is, mert a bennük rejlő emberi képességekkel ezeknek a latinamerikai országoknak gazdasági és kulturális további kifejlesztésében résztvehetnek s így szaporíthatják azokat az értékes történelmi és művelődési kapcsolatokat, amelyek fennállanak Magyarország és a latinamerikai államok között.
(Forrás: Ács Tivadar - Magyarok Latin-Amerikában. Officina Budapest, 1944. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése