Elindulunk a 8500 km-es útra
 |
| Lido di Jesolo - első komolyabb állomásunk |
Földünk megismerése a huszadik század végére már nem elérhetetlen álom a jóléti társadalomban. Repülőgéppel jó egy nap után a déli féltekére érhet az ember, míg a szomszédos kontinensekre 10-12 óra az út. A világ bármely tájára vetődsz, biztosan találkozol japánokkal és amerikaiakkal, ők a leglelkesebb globetrotterek, de a nagy múzeumokban, az ókori kultúra emlékei körül valóban jelen vannak szinte az egész emberiség képviselői. Találkoztam húsvéti vakáció idején francia kisdiákokkal osztálykiránduláson a görögországi Pireusz kikőtöjében; Augsburgban beszélgettem japán középiskolás leánnyal, aki hátizsákkal és fényképezőgéppel az európai országokkal ismerkedett; Toledóban idegenvezetőnőnk spanyol barátnője, fiatal ügyvéd, besegített szeretett és valóban csodás szülővárosa megismertetésébe, miközben annak örvendett, hogy sikerült találkozniuk, hiszen éppen előző nap érkezett haza egy hónapos indiai körútjáról.
Az egyesült Európában vízum nincs, a határok jelképesek, sehol nem állítják meg a forgalmat, nem kutakodnak a csomagokban. Csak tábla és zászló jelzi, mint nálunk a megyehatárt, hogy az unió más államában jársz… Gyakran megesik, hogy hét végére vagy éppen csak egy vacsora kedvéért átmennek az emberek egyik országból a másikba. Vásárlásnál a számlán mindenütt szerepel az érték az illető ország pénznemében és euróban is, hiszen így készülnek a közös fizetőeszköz bevezetésére. Nyugat-Európa utazási ügynökségei valóban egzotikus kirándulásokat hirdetnek a már megszokottnak számítóak mellett, így eljuthat az utazó Izlandra északi fényt csodálni, bejárhatja az indián kultúra emlékhelyeit, kagylót gyűjthet a Marquesas-szigeteken, vagy ismerkedhet a tengerfenék élővilágával a Vörös-tenger-parti üdülőhelyeken.
A hazai mániákus világjáró boldog, ha régi ismerőse, rokona, iskolatársa meghívja látogatóba, és amennyiben szerencséje van, kap vízumot. Ha nem, hát Istenem, majd próbálkozik máskor… Aztán lehet élére rakni a pénzt, apránként valutát szerezni, mert a külföldi utak ellenértékét csak keményvalutában lehet kifizetni, aztán figyelni az utazási irodák ajánlatát. Így esett velem is, mikor még tavasszal (1999-ben) telefonált régi turistatársam, a friss nyugdíjas Ilona, hogy remek spanyolországi útra bukkant a Hema Com Tournál, ha érdekel, nézzek be a Sas-palotába.
Másnap már fel is iratkoztam az eredetileg július első napjaira tervezett kirándulásra. Kapok egy útitervet a kéthetes kiruccanásra, így hazatérve először térképen tanulmányozom az útvonalat, majd előkeresem az útikönyveket, a régibb-újabb, Ausztriáról, Olasz- és Spanyolországról szóló köteteket, jó néhány művészettörténeti és történelmi munkát is leszedek a polcokról, s módszeres rendszerességgel hozzákezdek naponta néhány órát ezekkel foglalkozni. Van időm bőséggel, mert indulás előtt egy héttel kiderül, az egész autóbusznyi társaság nem kapta meg a schengeni vízumot a spanyol konzulátustól. Szinte már meg is feledkeztem arról, hogy jó iratkötegnyi fénymásolt aktát adtam le a vízum megszerzése érdekében. Bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy rendelkezem saját tulajdonú háromszobás lakással, több mint hét hektár szántóföldem is van, és valamennyi pénz is található a bankszámlámon. A turistairoda vezetője, aki a vízumokért jóval előbb letette az iratcsomót, majd jó tíz nap múlva kénytelen volt az egészet visszahozni, elmesélni, hogy a magyarázat szerint túl sok vízumot adtak ki június folyamán, és nem léphetik át a keretet, amit Isten tudja, ki állapított meg!
Szerencsére augusztus első felére várják a csoport iratait, így az indulást augusztus 18-ra napolják el. Nem túl vidám a helyzet, hiszen három országban a szállás-étkezés már biztosítva, s mindezt most új időpontokra kell lekötni. Néhány turista kénytelen visszavonni az iratait, de a többség kitart. Közben más turistaügynökségeken járva megtudom, az ilyesmi mindennapos, csak azok az utak biztosak, ahol nem szükséges vízum a román polgároknak, sajnos, ilyen ország nincs túl sok.
Szóval van idő még egyszer átforgatni az útikönyveket, majd meglátogatni a székelyföldi rokonságot. Végül elérkeznek az utolsó napok. Három nappal indulás előtt közlik, hogy augusztus17- ről 18-ra forduló éjfélkor lesz az indulás a Szent László téri parkolóból, igaz, vízum még nincs, de van rá ígéret. Hátizsák becsomagolva, jegyzetfüzet, iratok, pénz a kézitáskában és a nyakban lógó famerzacskóban, szóval minden készen, mikor este hat óra tájban telefonértesítés: nincs éjféli indulás, mert Tomescu úrnak csak az utolsó pillanatban sikerült kiimádkoznia a vízumot, lekéste a repülőgépet, és csak a reggeli gyorssal érkezik, így találkozás másnap nyolckor a megbeszélt helyen.
Szép nyári időben örvendezünk a találkozásnak, s foglaljuk el előre megbeszélt ülőhelyeinket. A több mint ötven turistára méretezett légkondicionált Mercedes buszban bőven van hely a 41 turistának, s a csomagok mellett kerül hely néhány találékony turistatársunk ásványvizes pillepalackjainak is. A bukaresti, Spanyolországra szakosodott idegenvezető, Elena ügyködik, szóval tartja a társaságot, a buszvezetők – ketten vannak – buzgón törülgetik az ablakokat.
Végül láthatóan fáradtan, kimerülten, kis kézitáskával és bőrönddel taxival érkezik Tomescu is. Gyorsan buszba parancsolják a Körös-parton ácsorgó, népséget, és fél kilenckor már a borsi határátkelőnél sorolunk be a társasgépkocsiknak fenntartott sávban. Megtudjuk, nem sok hiányzott, hogy ezúttal is elutasítsák a vízumkérelmünket, de végül nagy nehezen sikerült, csak négy fiatalnak nem adták meg, annak ellenére, hogy a megelőző években már voltak az ominózus pecsét birtokosai hasonló turistaúton, s haza is tértek tisztességgel. A buszban vannak gyermekek – szám szerint hárman –, de ők a szüleikkel együtt más országba szóló kiránduláson voltak, és a két hónapos időtartamba belefér ez a spanyol út is. Szerencsénkre csak két autóbusz van előttünk, s mikor sorra kerülünk, gyorsan átesünk a román határon a formaságokon. Annál hosszabb a várakozás a magyar határőrbódé előtt, ahol útleveleink adatainak számítógépbe való pötyögtetése úgy látszik, még időigényes dolog. Már tízre jár az idő magyar idő szerint – hazai 11 –, mire a magyarországi utakon gurulunk, szépen megművelt kukoricaföldek mellett, melyek virágzó napraforgótáblákkal és felugarolt földdarabokkal váltakoznak.
A busz fürgén nyeli a kilométereket, Budapestet kikerüljük, s Bicske mellett, Tatabánya közelében tartunk rövid pihenőt. Van, aki babgulyást fogyaszt, én megelégszem egy 120 forintos tölcséres fagylalttal, mások kávéznak, cigarettáznak. Délután három után érünk Hegyeshalom–Nickelsdorf határállomáshoz, és jó negyedóra alatt már át is esünk a közös magyar–osztrák útlevél- és vámvizsgálaton.
Szembetűnő a rend mindenben, az autóút melletti településeken és a mezőgazdaságban. Nem látni egy szál gazt, katonás erdősávok váltakoznak a szántófölddel. Itt is sok a napraforgó, a guggolós, egyvirágú, alacsony szárú fajtából, amelyet bizonyára géppel gyűjtenek be, mint magyarországi rokonait. Fél ötkör már a Bécs körüli körgyűrűn haladunk, majd át a Dunán s mellette tovább. Itt még elég kicsi a híres folyó, parjtán fűzfák, nyárfák. Az autóút és a Duna közötti kerékpáros sávon nagy a forgalom ebben az órában. Mi elég lassan haladunk a nagy forgalom miatt, így van mód, hogy megfigyeljem, a víz tiszta, ha nem is kék. közben módunk van Bécs ipari negyedeit, tévétornyát megfigyelni, főleg mikor a Graz felé vezető négysávos útra térünk. Az út elején magasan haladunk kétoldalt hatalmas épületek, amelyek feltűnően élénk színben pompáznak. Egyszer csak közel kerülünk a tévétoronyhoz is, amely olyan, mint ha egy repülő csészalj lenne a derekán. Közben dugóba is keveredünk, s csak öt óra után lódulunk neki nagyobb sebességgel. Előttünk gyönyörű hegyek, s a hatsávos út két oldalán számos szélerőmű: jó magas oszlopon három viszintes óriáslapát.
A felejthetetlen tiroli tájakon áthaladva könyv- és filmélmények tolulnak fel emlékeimben. Hat órakor állunk meg egy hágón levő benzinkútnál, mellette soktornyos, futómuskátlis emeletes vendéglő-szálló és csodás kilátás minden irányba. Karcsú tornyos falvak, kisvárosok, erdők, hegyek tűnnek fel az ámuló szem előtt a lemenő nap arany sugaraival megvilágítva. Újból elindulva már ködsapka ül a nagyobb hegyeken, s ahogy leszáll az alkony, a ködök nyúlványai az autóutat is nyaldossák.
Klagenfurt felé haladva már hosszú alagutak vannak s mindenütt gomolygó ködben sejtelmesen felbukkanó fenyőfák, különös alakú sziklák. Este kilenc órára már teljes a sötétség, így észre sem vesszük, mikor haladunk át az osztrák-olasz határon. Éjfél után jár az idő – a társaság java része szunyókál –, mikor 1200 kilométert magunk után hagyva megérkezünk Lido di Jesolóba. Rövid keresgélés után a pompásan kivilágított üdülőhelyen, ahol a késői órán élénk az élet, és 26° C a meleg, megtaláljuk a háromcsillagos Eden szállót, ahol meleg vacsorával és kényelmes szobával fogadnak.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése