11 000 MÉTER MÉLYSÉGBEN!
 |
| A leereszkedés előtt |
Ilyen viharos tengeren még sohasem jártunk a Trieste-tel. Vontatóhajónk fedélzetén még a legedzettebb matrózok is úgy imbolyogtak, mintha részegek lettek volna. Felettünk sűrű, fekete felhők szálltak az égen, és az a néhány csillag, amely imitt-amott még előbukkant közöttük, csak fokozta komorságukat. Alattunk zúgott a tenger, és most - hogy megálltunk - hajónk még erősebben himbálózott a hullámokon. Sötét volt, a Trieste-et nem láthattuk. Fehér és narancsszínű körvonalai csak időnként villantak fel az éjszakában, amikor a hullámok szeszélyes játékában elkaphatták a Wandank fényszórójának sugarait. Valahol lidércfények úsztak a vízen: a Lewis, a kíséretünkhöz tartozó torpedóromboló jelezte ezzel a fénnyel azt a helyet, ahol le kell merülnünk, s amelyet két napig tartó, aprólékos méréssel állapított meg. Itt volt a legmélyebb a Challenger-mélység: 10 800 méter. A Lewis maga messze volt tőlünk. Rádión közölték, hogy csak nehezen tudták vízre bocsátani azt a csónakot, amellyel Walsh átjön majd a Trieste fedélzetére. A Wandankon kis tanácskozásra gyűltünk össze. Hét órakor akartam megkezdeni az előkészítő munkákat, hogy 7 óra 30 perckor lemerülhessünk. A rossz időjárás miatt azonban elhatároztam, hogy egy órával elhalasztjuk az indulást. Nem, mintha azt reméltem volna, hogy a tenger közben lecsendesedik, hanem mert azt akartam, hogy a felszíni műveleteket minél biztonságosabban végezhessük el. Minden ostoba melléfogás veszélyeztethette volna a vállalkozást, és éjjel ez a kockázat nagyobb volt, mint nappal. Óvatosan továbbvontattuk ötven méterrel a Trieste-et, majd a Wandank lassan megfordult a kijelölt pont körül. Sok minden bukkant fel emlékezetemben. Hirtelen eszembe jutott előző napi beszélgetésem egy tiszttel.
- Azt hiszi, hogy mindjárt az első próbálkozással elérik a medret? - kérdezte tőlem.
- Minden a mélyvízi áramlásoktól függ. Ha nem kerülünk bele semmiféle áramlatba, feltétlenül leérünk az árok fenekére - feleltem neki.
- És ha igen?
- Ha az áramlás elsodor bennünket, az árok lejtős oldalára juthatunk. Ebben az esetben talán csak többszöri lemerüléssel sikerül pontosan meghatározni azt a helyet, ahonnan indulnunk kell, hogy éppen a legmélyebb pontra érkezzünk.
- Valóban ez volna a legmélyebb árok az óceánban?
- Annyi bizonyos, hogy ennél mélyebbet még sehol sem találtak.
- Ha nem sikerülne mindjárt az első alkalommal elérniük ezt a legmélyebb pontot - kérdezősködött tovább -, részt akar venni a következő lemerülésekben is, amíg csak a Trieste el nem éri a legnagyobb mélységet?
- Természetesen - feleltem -, miért kérdezi? A mélységmérést még nem fejezték be.
- És ha, mondjuk, egy Dupont úr vagy Popov úr később egy mélyebb árkot fog felfedezni, például olyat, amelyik tíz méterrel mélyebb ennél? - kaptam válasz helyett az újabb kérdést.
- Ezeknek az uraknak nagyon jól fel kellene szerelniük hajóikat ahhoz, hogy ilyen pontosan megmérhessék azt a mélységet! Ha azonban valóban felfedeznek egy árkot, amely mélyebb, mint a Challenger-mélység, a Trieste oda is lemehet. Olyan bőséges nehezéksúly- és benzintartalékai vannak, hogy nemcsak a holnapra tervbe vett mélységet, hanem ennél több kilométerrel mélyebb pontokat is elérhet. És ha az a Dupont úr vagy Popov úr, akiket említett, egy másik árokban néhány méterrel mélyebbre ereszkedik le, bizonyára nagy szenzáció lesz belőle, mert a közönség szereti az ilyen rekordokat. De, köztünk szólva, nem gondolja, hogy nevetséges volna csupán azért a néhány méteres „előnyért" vállalkozni ilyen expedícióra? Azt hiszem és remélem, hogy apránként minden nagy mélységet feltárnak majd, és lesz sok olyan is, amelyik mélyebb tízezer méternél. De hát számít valamit az a néhány méter? Nem ez a fontos, hanem a tudományos kutatás nagy mélységben. És éppen ezért nyilvánvaló az is, hogy műszaki eszközeink mind tökéletesebbek, az eredmények pedig mind nagyobbak lesznek.
Napfelkeltekor gyorsan kivilágosodott, mint a trópusi vidékeken általában. Mindenfelé fehér hullámtaréjok jelentek meg a vízen, a sötétkék háttérből most már élesen kivált a hullámokon himbálózó Trieste. Majdnem nyolc óra volt. Intettem, hogy indulunk.
A fedélzetről könnyű csónakot dobtak ki a vízre, és mi hárman, Buono, Shumaker és én beugrottunk a csónakba. Nem volt nehéz dolog, türelmesen megvártuk, míg a csónak kellő magasságban egy pillanatra megáll, s akkor ugrottunk. Előbb-utóbb akad egy hullám, amelyik barátságosan oda nyújtja elénk a csónakot, és szinte betessékel bennünket.
Minden művelet közben, amelyet elvégeztem, tudtam, hogy ezt valószínűleg most utoljára teszem... Hogy alighanem ez volt az utolsó éjszaka, amelyet a Csendes-óceán vizein a Trieste vontatóhajójának fedélzetén töltöttem el, most ugrottam utoljára a vontatóhajóról a kis csónakba, most vitt utoljára ez a kis csónak a Trieste fedélzetére.
Igen, ez a lemerülés valóban különös jelentőségű volt mindkettőnknek - Walsh-nak is és nekem is. Walsh-nak ez volt az utolsó, hivatalos gyakorlat, amikor még mellette ült oktatója, ezután már ő lesz felelős a batiszkáfért, nekem pedig vissza kell térnem Európába, Svájcba, hogy valamilyen újabb „tervbe" fogjak. Igen, kétségkívül most búcsúztam el végérvényesen a Trieste-től.
Újabb, hatalmas hullám kapott fel bennünket, olyan könnyedén emelt fel a magasba, mintha teljesen súlytalanok lettünk volna, majd hirtelen kiszaladt alólunk, és máris zuhantunk a szinte szédítő mélységbe. Bukdácsolva érkeztünk meg a ránk várakozó, egy-egy pillanatra mozdulatlanságba dermedő Trieste elé. A csónak megállt, az elöl álló Buono nyugodtan megvárta a kedvező pillanatot, és könnyedén átlépett a batiszkáf hídjára. Én néhány másodperc múlva követtem. Egy hullám elkapta mellőlünk a csónakot. A Trieste vadul emelkedett és süllyedt, belső csillapító bordái azonban megakadályozták a nagyobb dőléseket. Nemsokára Shumakernek is sikerült feljönnie a fedélzetre.
A négynapos, viszontagságos vontatás után, végre, itt voltunk a Trieste fedélzetén. Az első nap négy csomónál többet tettünk meg, a hullámsodrás és a szél iránya kedvezett nekünk. A második napon elszakadt a vontatókötél, ezért nem érkezhettünk meg a harmadik nap hajnalán a kijelölt helyre. Amikor végre az árok fölé jutottunk, már nagyon késő volt ahhoz, hogy lemerüljünk. A Wandank tovább haladt, úgy gondoltuk, másnap reggelre visszajöhetünk. Hirtelen megváltozott azonban a szél iránya, s csak két nap múlva értünk vissza a megfelelő időpontban a kijelölt helyre. Ez a késés a gondviselés ajándéka volt, a Lewis közben igen gondosan végigmérhette a tengert. A művelet hosszadalmas és kényes volt, az igen nagy mélységek felett az akusztikai mélységmérő nem vette pontosan a visszavert jeleket. Más módszerhez kellett folyamodni: gránátokat dobáltak a vízbe. A készülék most már kitűnően regisztrálta az eredeti robbanásokat és a talajról visszaverődő visszhangot is. Egy másik vontatóhajóról a nyílt tengeren rakták át ládaszámra ezt az értékes hadianyagot. Nyolcszáz gránátra volt szükség, hogy pontosan letapogathassák az árok egész medrét, ezt a hét kilométer hosszú és két kilométer széles, közel tizenegyezer méter mély sávot, amelyre le akartunk ereszkedni. Csak az utolsó napon, néhány órával napfelkelte előtt közölték velünk az Egyesült Államok Lewis nevű, DE 635 jelzésű hajójáról, hogy befejezték a mélységmérést.
De mi történt a négynapos vontatás közben a Trieste-tel? Ott álltam a fedélzeti hídon, és meglehetősen siralmas látvány fogadott. A vad hullámzásban elszakadt, különféle kötelek és zsinórok szétfoszló maradványai éktelenítették a hidat. Miféle koboldok csatája zajlott itt le? Talán a kappák hada támadt ránk az éjjel? S minthogy senki sem akadt, aki mélyen meghajolt volna előttük, zavartalanul élvezhették ünneprontó csínytevéseiket? Talán ők szakították le felszíni telefonunkat, amellyel az utolsó műveleteket irányítjuk, amikor a vezető és az utas is elfoglalta már helyét a kabinban? Talán ők cibálgatták meg új elektronikus készülékünket, ezt a csodálatos műszert, amellyel a függőleges áramlást akartuk egészen pontosan mérni? Talán ők jártak itt az éjjel, és szedték szét sebességmérőnket, hogy mára hasznavéhatetJen legyen? Ez a sebességmérő mindig kifogástalanul működött, és eddig még a legvadabb hullámoknak is ellenállt!
Annyi bizonyos, ez a csatatér csak balsejtelmeket ébreszthetett... Egy pillanatra meghökkentem. Buono ugyancsak. Ő azonban másképp fogalmazta meg a kérdést.
- Hát leszállnak, signor Piccard? - kérdezte. Tudtam, hogy minden tőlem függ; ha igent mondok, leszállunk, ha nemmel felelek, elhalasztjuk a lemerülést.
Ha a Trieste első lemerülésére készültünk volna, nemet kellett volna mondanom. Ez azonban már a hatvanötödik volt, nekem is, Buonónak is. Mindig Buono fejezte be az utolsó, felszíni műveleteket, mindig ő indította útjára odafentről a batiszkáfot. Mind a kettőnknek elég nagy gyakorlata volt már mindebben, úgyhogy a felszíni telefon nélkül is nyugodtan vállalkozhattunk az indulásra. A sebességmérő már érzékenyebb veszteség volt, mert erre a készülékre egész úton szükségünk lett volna, no de logarlécemmel, a nyomásmérő és a kronométer adataiból könnyen kiszámíthatom a sebességet. Végül, a függőlegesáramlás-mérőért kár volt ugyan, de végeredményben ez sem volt nélkülözhetetlen.
- Lemegyek a kabinba - mondtam Buonónak. - Ha az áramkörök mind rendben vannak, máris lemerülünk.
Ebben a pillanatban érkezett meg egy kis ladikon Walsh is a Lewisml. Szokásos flegmáját megőrizve, nyugodtan körülnézett, s mindössze ennyit kérdezett:
- Mit gondol, Jacques?
Mit gondoltam, mit gondolhattam? ... A kabinban friss és száraz volt a levegő, egészen felvidultam. Gyorsan bekapcsolgattam a fontosabb készülékeket, megnyomtam néhány gombot, elforgattam néhány kapcsolót. Központi galvanométerünk kis mutatója minden műveletre vidáman kilendült a kellő helyzetbe. Minden teljesen rendben volt. Nem lehetett semmi okom az indulás elhalasztására. Néhány perccel múlt nyolc óra.
Visszatértem a kabinból, s megkértem Buonót, kapcsolja ki a vontatókötelet.
- Azonnal indulunk, ne veszítsünk egyetlen pillanatot se, nehogy elsodródjunk.
Buonónak még ennyit mondtam:
- A kabinajtó lezárása után mindjárt végezze el az utolsó műveleteket. Ha valami baj van, és mégis le kell mondanunk a mai lemerülésről, akkor a haj tócsavarok forgatásával jelzek.
Nyolc óra tíz perckor megszabadultunk a vontatókötéltől, a Trieste önállósult, a nehezéksúly elektromágneseit bekapcsoltuk. Lementünk a kabinba, előbb Walsh, majd én is. Még hallottuk Buono szokásos szavait: „Arrivederci, Signore, buona fortuna!" (Viszontlátásra, Uraim, sok szerencsét!), és a víz máris behatolt a zsilipkamrába. Hallottam, amint bezárult a felső ajtó. Még mindig erősen lengtünk, az ablakon át láttam, milyen vad ütemben változik a kavargó víz iránya, hol jobbról balra, hol meg balról jobbra zúdult el körülöttünk. Csuromvizesek voltunk mind a ketten, a felszíni műveletek közben teljesen átáztunk. A kabin alján összegyűlt a víz, kis tócsa keletkezett a gumiszőnyegen, amellyel 500 voltos telepünktől akartuk biztonságosabban elszigetelni magunkat! Még csurgott a víz hajunkból, ruháinkból, amikor hirtelen minden zaj elhalkult, és olyan békés nyugalom vett körül bennünket, amilyenről négy nap óta nem is álmodhattunk. Megkönnyebbülten néztünk egymásra, majd órámra pillantottam, és megjegyeztem: - Nyolc óra huszonhárom perc, indulunk.
A nagy nehézségeken, a vontatáson, a felszíni műveleteken túl voltunk, műszaki szemszögből nézve a lemerülést „majdnem" befejezettnek tekinthettük. Lelki nyugalmam visszatért, s hagytam, hogy a Trieste egészen lassan ereszkedjék a mélybe. Tudtam, hogy néhány perc múlva megérkezünk arra a hideg vízrétegre, amelyet az oceanográfusok termoiklin-rétegnek neveznek, és ott, a sűrűbb víztömegek hátán automatikusan megállunk. Amikor a Trieste valóban megállapodott ezen a rétegen, felhasználtam az alkalmat, és még egyszer ellenőriztem fontosabb műszereinket, majd lenyomtam egy kapcsológombot, s kinyitottam a benzinszelepet. A kibocsátott benzin helyére beáramló víz nagyobb súlyától a Trieste lassan ismét süllyedni kezdett. Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor tíz méterrel lejjebb megint megálltunk, majd húsz méterrel, végül pedig harminc méterrel mély ebben egy-egy újabb pihenő következett. Minden alkalommal kieresztettem egy keveset a bennünkat egyensúlyban tartó, értékes folyadékból. Eddigi hatvannégy lemerülésem során még sohasem tapasztaltam ilyen termikus rétegződést. 8 óra 55 perckor a Trieste végül elérte a mélyben levő, hideg víztömegeket, és ezután már szabályosan folytatta útját. Sebességünk rövidesen elérte a másodpercenkénti egy métert. Ezt az értéket állítottam be, és úgy számítottam, hogy 8000 méteres mélységig ezzel a sebességgel haladunk.
Később Buono elmesélte, hogy a lemerülés pillanatában, mintha kissé könnyű lett volna a batiszkáf. A zsilipkamrában rendszerint meghagytunk vagy száz liter levegőt, hogy a lemerülés után mindjárt nagyobb sebességet érjünk el. Ezen a napon azonban Buono még egyszer kinyitotta a zsilipkamra felső ajtaját, és egy hullám teljesen megtöltötte vízzel a belső teret. A lemerülés kezdetén tehát stabilabbak voltunk, mint máskor, és a víz legkisebb hőmérsékletváltozását is megéreztük. A nyomásmérőt figyelve, láthattam, hogy a különböző hőmérsékletű vízrétegek között lebegő batiszkáf - bizonyára a belső hullámok hatására - néha még emelkedett is néhány métert.
Kilenc árakor még csak 240 méteren voltunk. Az eddigi átlagos sebességgel, másodpercenként tíz centimétert süllyedve, még harminc óra alatt sem érhettük volna el a medret!
De alighogy túlhaladtunk a kritikus rétegeken, a Trieste sebessége normálisan gyorsult. „Kint" már sötétedett. Benn jártunk a szürkületi zónában, rövidesen körülvesz majd bennünket a nagy mélységek örök éjszakája.
Háromszáz méter mélységben kikapcsoltam a kabin belső világítását. A megfigyelőablaktól két méterre, az úszótest alatt felszerelt nehezéktartály körvonalai már alig voltak láthatók. Amikor bekapcsoltam az elülső fényszórót, a fénykúp csillogással vonta be a vizet, nagyon sok szilárd részecske lebeghetett tehát benne. Olyankor ugyanis, amikor a víz abszolút „tiszta", vagyis semmiféle planktont nem tartalmaz, a fény sokkal mélyebben áthatol rajta, és a fényszóró sugara csaknem láthatatlan marad. Most már másodpercenként egy métert haladtunk, az ablak túlsó oldalán, látszólag, sebesen áramlott felfelé a víz. Walsh a telefonnal bíbelődött; eredménytelen kísérleteket tett, hogy kapcsolatot teremtsen a Wandank-kal. Ebben a pillanatban a Lewis a kísérőhajóval beszélt. Ezek a beszélgetések csaknem mulatságosak voltak. Mi, a kiváltságosak, akik mind mélyebbre süllyedtünk és közben abszolút nyugalmat élvezhettünk, megkérdezhettük a fentieket, hogy vannak, mi újság a víz felszínén, erősen hullámzik-e még a tenger, feljött-e már a nap ...
A kabinban minden kifogástalan volt, minden normálisan ment, ami azonban nem annyit jelent, hogy összetett kezekkel várhattuk, míg leérünk. Engem teljesen elfoglalt a Trieste sebességének program szerint való szabályozása. Előző tapasztalataimat felhasználva, pontos lemerülési programot dolgoztam ki, és most azon voltam, hogy minél pontosabban hajtsam végre saját tervemet. Sebességmérő hiányában, a szokásosnál egy kissé bonyolultabb feladat volt ugyan az irányítás, s ráadásul még kis logarlécemet is eltörtem; csaknem húsz éve használtam már, és éppen most, amikor annyira számítottam rá, eltört. Akkor történhetett, amikor lemásztam a kabinba. Mindössze a bal oldali kétharmada maradt valamennyire használható állapotban, de a nedvességtől ez is elgörbült. Volt ugyan a batiszkáfon egy pompás, elektronikus készülék - nemrég kaptuk egy amerikai gyártól -, amely egyidejűleg regisztrálhatta a mélységet, a sebességet, a víz hőmérsékletét, a környezeti zajokat és a tenger néhány más, jellemző adatát is. Csakhogy ez a készülék még vadonatúj volt, és éppen a lemerülés közben kellett volna ellenőrizni működését.
A batiszkáf vezetőjének állandóan figyelnie kell a mélységet és az eltelt időt (ebből a kettőből számíthatja ki a merülési, illetve a felszállási sebességet), a víz és a benzin hőmérsékletét, végül pedig a már kibocsátott és a még rendelkezésre álló nehezéksúly mennyiségét. Ellenőriznie kell továbbá a kabin levegőjét, vagyis az oxigén-és a széndioxid-tartalmat, a rendelkezésre álló oxigén és kálilúg mennyiségét, a hőmérsékletet és a páratartalmat. Az utóbbiak ellenőrzése ugyan csak másodlagos fontosságú, mert batiszkáfunk légkondicionáló berendezése teljesen automatikus.
 |
| A szerző - a sikeres merülés után |
9 óra 20 perc, 737 méter. Majdnem egy órája vagyunk úton ... A bennünket körülvevő, sötét éjszakában még alig láttunk foszforeszkáló planktont. Amikor áttörtünk a kritikus rétegen, a víz hőmérséklete rohamosan 10 fokra süllyedt. A hideg betört kabinunkba, átbújt vizes ruháinkon. Elhatároztuk, hogy átöltözködünk. Még Guamban néhány száraz, meleg ruhadarabot helyeztünk el a kabinban. Hoztunk magunkkal ezenkívül néhány csokoládérudat is, hogy utazás közben megőrizzük „erőnlétünket". A hétezer méteres le-merüléskor én láttam vendégül Walsh főhadnagyot abból a Nestlé gyártmányú csokoládéból, amelyet a guami post exchange-ben, vagyis a tengerészet helyőrségi vegyeskereskedésében vásároltam. Viszonzásképpen, Walsh elhatározta, hogy a tizenegyezer méteres úton ő gondoskodik közös uzsonnánkról; felajánlotta, osszam meg vele Hershey-csokoládéját, az elsőt, amely Guamban kapható volt.
9 óra 29 perc, 1280 méter. Néhány vízcsepp buggyan elő az egyik kábelátvezetés helyén, amely a nagy nyomású ellenőrző vizsgálat során abszolút tömörnek mutatkozott. Tudtam azonban, hogy a tönutéshez felhasznált viasz túlságosan korán keményedett meg, és a laboratóriumi vizsgálatok után nem foglalta el ismét eredeti helyzetét, mert nem volt olyan rugalmas, mint az acélhüvely. Néhány csepp vízre is számíthattunk tehát, de inkább csak eleinte. A nagy mélységekben uralkodó, óriási víznyomás betömi az ilyen „repedéseket".
9 óra 37 perc, 1750 méter. Telefonhívás a Wandank hajóról. A hallgatóból érkező, erős, tiszta hang pompásan visszhangzik a kabinban. Megkérem, hívják Buonót a telefonhoz. Nagyon kíváncsi voltam ugyanis, hogy rendben ment-e minden az utolsó pillanatokban, jól bezárták-e a zsilipkamra felső ajtaját, nem zavarta-e meg valami váratlan dolog az utolsó műveleteket. Buono nápolyi tájszólása másodpercenként 1500 méteres sebességgel szállt le a mélybe, még most is fülembe csengenek megnyugtató szavai:
- Tutto bene, signore! (Minden rendben, uram!) Igen, bezárta a felső ajtót, minden jól ment. Semmi akadálya sem lehet annak, hogy saját erőnkből kijussunk a Trieste fedélzeti hídjára, amikor majd visszaérkezünk a felszínre. Még azt is elmondta Buono, hogy odafent rossz az idő, esik az eső, dühöng a szél, a tenger, mintha sohasem akarna megnyugodni. De mit számított most nekünk akár az égszakadás vagy a vízözön! Nagyon jól éreztük magunkat, száraz ruhában voltunk, a batiszkáf csendesen, nyugodtan süllyedt, olyan biztonságos sebességgel, mint a közönséges felvonók.
10 óra 20 perc. Közel két órája, hogy lemerültünk a víz alá. Most 4100 méteres mélységben vagyunk. Ez a szám mintha emlékeztetne valamire. Igen, ezt a mélységet érte el automatikus irányítással, üresen, 1954-ben első tengeralattjáró kabinunk, az FNRS 2-3...
Mind mélyebbre süllyedünk ebben az óriási folyadéktömegben, előttünk, az ablak túlsó oldalán ott hömpölyög tonnaszámra, végeláthatatlanul a sok-sok víz. A sötétségből időnként halványan felvillan néhány foszforeszkáló planktonszemcse. Ha meggyújtanók fényszóróinkat, a külső űr, ez a látszólagos űr, amely már 500 000 kilónyi súllyal nehezedik egy-egy ablakunkra, még különösebb volna. Halak? Még nincsenek. Planktonhó? Ritkán. Garnélarákok? Már eltűntek. Mi van hát akkor ebben a tengerben, amelyből mindnyájan származunk, és ahová most, sok-sok millió esztendő után megpróbálunk vissza-visszatérni? Semmi! Semmi, csak a végtelen kt-elégültség, a végtelen megnyugvás érzése - nekünk. Ha ráérnénk végiggondolni, a nyomásmérő mutatója lepergetné előttünk - mint ahogyan imádkozó nénikék keze morzsolgatja a rózsafüzér szemeit - a nagy mélységek meghódításának fontosabb állomásait.
900 méter: ezt a mélységet érte el 1934-ben William Beebe a batiszférával.
1080 méter: első „nagy" lemerülésünk Capri mellett, 1953-ban. 1360 méter: Barton érte el 1948-ban a bentoszkóppal. 1380 méter: ezt a mélységet érte el 1948-ban, automatikus irányítással, első batiszkáfunk, az FNRS 2.
3150 méter: ez volt az eredménye második, nagy lemerülésünknek Ponza mellett, 1953-ban.
4050 méter: ilyen mélyre jutott le Willm és Houot első kabinunkkal, amelyet időközben átengedtünk a francia tengerészeinek, és amelyet ott még ma is használnak (az FNRS 3).
5500 méter: két hónappal ezelőtt hagytam magam mögött, Reehnitzerrel.
7000 méter: mi ketten, Walsh és én szárnyaltuk túl, alig két hete. Tovább süllyedünk, mind mélyebbre. Hatezer méter után már túljárunk a Csendes-óceán közepes mélységein. Most már igazán bejutottunk a Mariana-árokba, ennek a sziklás és iszapos ároknak a belsejébe, amely a legmélyebb hasadék a Föld „hátán". Ezek a 6000 és 11 000 méter közötti, nagy mélységek már csak azért is nagyon érdekesek, mert kivételesek az óceánokban. Alig egy százalékot képviselnek, a tengerfenék egész területének 99 százaléka legfeljebb 6000 méter mély. A jövőben megépítendő batiszkáfok többségét, természetesen, elég lesz legfeljebb 6000 méteres mélységre méretezni. Sok munkát ad még ennek a 99 százaléknak a felkutatása is.
Túljártunk a 7000 méteren, vagyis megdöntöttük legutóbbi rekordunkat, amelyet néhány nappal ezelőtt ugyancsak Walsh-sal állítottunk fel. A Trieste most már negyedszer jár azokban a szűz mélységekben, ahová ember mind ez ideig még nem tudott leereszkedni. 1953-ban egyszer, 1959-ben egyszer és 1960-ban kétszer... valóban nem rossz eredmény, ha meggondoljuk, hogy annak idején hányan voltak, akik tudni sem akartak a batiszkáfról, semmibe vették születését. Most végre, győzedelmeskedett a hitetleneken!
11 óra 24 perc. A Wandank és a Lewis között lezajló U. Q. C. beszélgetés minden szavát megértjük. A jövőben ügyelniük kell majd a katonáknak arra, hogy mit mondanak, az ellenséges tengeralattjárók hét vagy nyolc kilométeres mélységből is kihallgathatják beszélgetéseiket. Walsh néhányszor lenyomja a készülék távíró billentyűjét, valami jelzést ad le. Megkérdezem, mi volt az. Kissé zavartan elmagyarázza, hogy bizonyos kódjelekben állapodott meg a „fentiekkel". Ha a jelek száma páros, ez annyit jelent, hogy ide-lent minden rendben van, iha páratlan, az rosszat jelent, sőt öt jel már vészkiáltás!
Vészjelzés, mire való volna? És ki jönne vajon segítségünkre? - kérdezhetném.
Most kétszer nyomta meg a billentyűt. Mi történnék, ha egy pajkos delfin elkapná az egyik jelet, gondolom. A felszíniek azt hinnék, hogy „baj van", és a hajók bizonyára bevonulnának a guami kikötőbe! Már látom is, amint felérkezünk a felszínre, és szerencsétlen hajótöröttekként hánykódunk a vízen, csak azért, mert - visszajöttünk a mélységből!
11 óra 30 perc, 8250 méter. Pontosan követjük órarendünket. Már hat tonna nehezéksúlyt dobtam ki, hogy a meghatározott értéken tartsam sebességünket. Ismét fékezek, már csak 60 centimétert süllyedünk másodpercenként. Ezzel a sebességgel fogunk haladni 9000 méterig. Az ablakra pillantok: a fagyos víz úgy áramlik körülöttünk, mintha folyót kereszteznénk. Mennyi víz, mennyi víz! Időnként néhány planktonszemcsét látunk, végeredményben azonban rendkívül üresnek látszik a tenger.
11 óra 44 perc, 8880 méter. Ha a Csomolungmát „fejjel lefelé" bedugnák a vízbe úgy, hogy lába a tengerszint magasságában legyen, éppen itt lenne a csúcsa! A víz kristálytiszta, semmiféle pelyhek nem lebegnek benne, planktonszemcséknek semmi nyoma. A fényszórók fénye messzire terjed az alattunk levő vízbe, amely azonban annyira tiszta, hogy a fénynyaláb körvonalai alig-alig láthatók.
Alattunk még legalább kétezer méter mély a víz, de ha eltértünk a tervezett iránytól, előfordulhat, hogy csak az utolsó pillanatban vesszük észre a medret. Kibocsátók még egy kevés nehezéket.
A vasszemcsék hullását négy- vagy ötféleképpen is megfigyelhetem: az ablakon keresztül, a hidrofon hangjelzései révén, a mágneses szondák galvanométerének kitérésén, az inga kilengésén, és néha még az akusztikai mélységmérő is regisztrálja a lezúduló szemcséket.
Dél van, 9300 méteren járunk. Most először próbálom meg, óvatosságból, az akusztikai mélységmérővel kitapogatni a talajt. Szerencsénkre, még semmi eredmény. Legalább 200 méterre vagyunk még tehát a medertől. A Trieste békésen folytatja útját, 30 centimétert süllyed másodpercenként.
Semmi változás, minden úgy megy végbe, mint bármelyik más, „megszokott" lemerüléskor. Még korántsem merítettük ki a Trieste lehetőségeit. Kabinját a bennünket alig egy méter távolságban körülvevő nyomás kétszerese sem roppanthatná össze. Most csak 150 000 tonna víznyomásnak kell ellenállnia. Az úszótest maga, nyomáskiegyenlítő rendszerével, elvben bármilyen nyomásnak ellenállhat. A nehezéksúly is olyan bőséges, hogy a Challenger-mélységnél sokkal mélyebbre is leereszkedhetnénk, s vissza is térhetnénk, ha egyáltalán volna ilyen mély pontja az óceánnak. Az eredeti tartaléknak még felét sem engedtem ki. És az oxigén? További huszonnégy óránál hosszabb időre volna elegendő. A kálilúg úgyszintén. A leereszkedést folytathatjuk!
Az acélból, műanyagból, benzinből, rézhuzalokból álló Trieste, énnekem - bár holt anyag - több volt közönséges, tehetetlen berendezésnél. Majdhogy nem élő szervezetnek láttam, olyan „valakinek", akit levezethetek a mélybe, aki ismer engem, és becsületesen vállalja a maga részét a mindennapi munkából. Felettem, igen, alig néhány méterrel felettem, a szelepeken át sok-sok tonna víz nyomul be az úszótestbe, és mind szűkebb térfogatra szorítja össze a benzint. Műszereim ellenőrzése közben valósággal éreztem, mint áramlik be ez a jéghideg víz az úszótestbe, úgy érzékeltem, mintha csak saját ereimben áramlott volna.
Telefonkészülékünk elhallgatott. Bizonyára nagyon eltávolodott már fejünk fölül a Wandank.
Utunknak ezen az utolsó szakaszán lassan haladtunk. A csendet csak halk sustorgás törte meg: az oxigénpalackból kiáramló gáz hangja. Mind a ketten az akusztikai mélységmérőt figyeltük. Még mindig semmi. Ez várható is volt, hiszen még további iooo méterre számítottunk. Mindenesetre, ellenőriztem a készülék működését: néhány kiló vasszemcse kieresztése után, azonnal megjelentek a határozott, fekete nyomok a papíron. Minden normálisan működött, folytathatjuk utunkat.
Most azonban, hogy már csaknem 10 000 méter mélyen jártunk, és minden reményünk megvolt, hogy elérjük a medret, másra is kellett gondolnunk. Dietz, aki a felszínen, a Lewis fedélzetén várt bennünket, elmondta nekem, hogy az árok talaja esetleg egészen más lesz, mint azok a talajok, amelyekre a batiszkáf fal eddig leereszkedhettünk. Elmondta, hogy ilyen mélységben talán nem is várhatunk semmiféle szilárd talajt, csak vastag, megfoghatatlan iszapréteget, amelynek üledékanyaga lebeg a vízben, és amelybe a batiszkáf, esetleg, minden ellenállás nélkül, belesüllyed. Lehetséges vajon, hogy valóban ilyen masszába jutunk, s hogy nem is az árok aljára, hanem csak az aljába érkezünk? A szovjet kutatók bejelentették, hogy a Vityaz hajóról eredménytelenül igyekeztek távolsági felvételeket készíteni a tengerfenékről, az automatikus fényképezőgépből mindig csak fehér negatívokat kaptak. Ebből arra következtettek, hogy a készülék minden alkalommal lesüllyedt, és csak az iszapot fényképezte le.
Azt is tudtam azonban, hogy ennek a pontnak a közvetlen közelében, csaknem onnan, ahol mi most rövidesen földet érünk, 1951-ben a brit Challenger II hajó mintát vett a talajból. Ez a minta tripoli-szerű képződmény volt, csaknem kizárólag a trópusi Ethmotiscus Rex nevű kovamoszatok vázaiból állt. A kis állatkák a felszínen élnek, de haláluk után kemény héjuk lesüllyed a mélybe. Az így képződő üledékréteg finom homokhoz hasonlít, aránylag kemény felületű, úgyhogy a Trieste minden baj nélkül ránehezedhet.
12 óra 26 perc, 9900 méter. Erős lökést érzünk, megdermedünk. Az egész batiszkáf remeg, mintha kisebbfajta földrengés rázná. Walsh rám néz. Tekintetéből kiolvasom megdöbbenését, szokásos nyugalma azonban most sem hagyja el.
- Földet értünk volna? - kérdezi.
- Nem hiszem - feleltem -, akkor nem éreztünk volna ütközést.
Egy pillanatig hallgatózunk. Mi történhetett? Mi okozhatta ezt a rázkódást, ezt a tompa zajt? Talán valami hatalmas, tengeri állattal ütköztünk össze? Ez pompás volna! Minthogy nagyon lassan haladtunk, nem is gondoltam további fékezésre. Gondosan ellenőriztem egyensúlyunkat. Semmi változás. Erősen füleltem, de csak a mérhetetlen csendet észleltem;. Talán megint „berobbant" valami a batiszkáf külső felületén? Nem, ez nem olyan hang volt, mint amilyent előző kimerülésünk közben hallottam. Akkor hát egyelőre ne is foglalkozzunk vele. Később talán megtudjuk az okát. A batiszkáf normálisan folytatta útját, semmi értelme, hogy megállítsuk.
A nyomásmérők mutatói mind nagyobb értékeket jeleztek. 1000 atmoszféránál nagyobb a nyomás! 1000 kilogrammnál nagyobb súly nehezedik százötvenezer és egynéhány négyzetcentiméter felületű kabinunk minden négyzetcentiméternyi felületére!
A 10 000 métert már régen magunk mögött hagytuk. Most már másodpercenként csak 30 centimétert, percenként 18 métert süllyedtünk. A víz csodálatosan átlátszó volt. Alattunk egymás után kutatták a mélységet ultraszonikus készülékünk impulzusai, de még egyetlen visszhangot sem észleltünk a talajról.
A nyomás 1100 atmoszféra. A fényszórók időnként megvilágítják egy-egy pillanatra a vizet, ilyenkor, mintha minden felvillanna körülöttünk, de a tenger annyira átlátszó, hogy a fénynyalábot szinte nem is láthatjuk. A tengerfenék még mindig sehol. A mélységmérő most már megszakítás nélkül működik. Walsh mereven nézi. Az én tekintetem ide-oda cikázik: hol a műszert figyelem, hol az ablaikra pillantok. Egyébként olyan lassan haladunk, hogy még akkor is idejében lefékezhetem a batiszkáfot, ha a mélységmérő nem közli a visszavert jeleket, semmiképpen sem fogunk tehát besüppedni az iszapba. Ha pedig valamennyire mégis belesüppednénk, annak sem volna súlyosabb következménye, legfeljebb felkavarnánk az üledéket. Mindenesetre, jobban szerettük volna eredeti állapotában látni a medret.
12 óra 56 perc. Végre, vékony vonal jelenik meg a készüléken: a meder! Egy pillanatig még bizonytalankodunk. Vajon nem csak valami szekunder visszhangról, az óceán valamilyen „zajától" van szó? Hátha csak incselkedik velünk a mélység, hogy félrevezessen? Nem, ez már igaz, 80 méterrel alattunk ott a meder.
Miközben egyik kezem a nehezékkioldó kapcsolón, s készülődöm a batiszkáf megállítására, Walsh hangosan olvassa ie mélységmérőnkről a „magasságot":
- Hatvanöt méter, még gyenge a jel, hatvan méter..., negyvenöt ..., most már jó élesen látszik.
Ebből a fekete és határozott vonalból sok, hasznos dolgot megtudtam. Mindenekelőtt azt, hogy itt is éppen olyan határozott felületű talajra bukkanunk, mint az eddigi, hatvannál is több alkalommal. Végre, válaszolhattam erre a kérdésre. Láttam továbbá azt is, hogy a mederréteg nagyon lágy és könnyű üledékből lehet, úgy ahogyan a Challenger 11 jelentette. Végül megláttam, hogy a meder vízszintes felületű, valóban az árok aljára értünk tehát, és nem sodródtunk el egyik lejtős oldalára sem!
13 óra. A Trieste alatt már gyenge fény kezd visszaverődni a talajról, a körvonalak lassan kibontakoznak, mint előhívás közben a fényképezőlemezen. Még nem teljesen éles a kép, amikor váratlanul egy kis állat jelenik meg az ablak előtt. Két vagy három centiméter hosszú lehet, és fürgén máris eltűnik előlünk. Egy garnélarák jött üdvözölni bennünket, azt hiszem, piros színű volt.
10 méter, 8 méter, 5 méter. A körvonalak élesen kirajzolódnak, a fénykép előhívása jól halad. Alattunk ragyogóan megvilágított, hatalmas kört látok. A Trieste lebegve, egészen lassan ereszkedik lejjebb, legfeljebb néhány centiméternyit másodpercenként. Ahogy közeledünk a talajhoz, a világos kör egyre szűkül.
Hatalmas, elefántcsontszínű pusztaság terül el alattunk, finom és világos üledékréteg borítja, kétségkívül abból a kovamoszat-vázból való, amelyről beszéltek nekünk. Eléggé ellenálló, a fékezőkötél nem süllyedt el benne. A Trieste hatalmas tömege egy pillanatig még ott lebeg felette - az alig huszonöt kilós kötél egyensúlyban tartja a batiszkáfot -, majd amint tovább csökken a benzin hőmérséklete, ez a 150 tonnás test, amelyet mi irányítunk - és amely itt a mélyben mindössze néhány kilót nyomhat -, lassan lejjebb száll, hogy végleges győzelmet arasson a nagy mélységeken. Pontosan
13 óra 06 perc volt az idő, amikor a Trieste megérkezett a Mariana-árok csaknem 11 000 méteres mélységébe. A „touch down", vagyis a földetérés pillanatában felszálló, könnyű iszapfelhő is elárulta, milyen finom porból áll össze ez a különleges üledék. A kisebb és a közepes mélységekben olyan gyakori, kis dombocskák itt nem láthatók, de a talaj nem teljesen sáma. S ami a legfontosabb: mindjárt megérkezésünk pillanatában óriási szerencse ért bennünket: a fényszórónk megvilágította kör kellős közepén megláttunk egy halat. Nos hát, több évi előkészület után egyetlen pillanat alatt választ kaptunk arra a kérdésre, amely évtizedek óta foglalkoztatta az oceanográfusok ezreit. Az élet a tengerben, mindenütt és minden mélységben, fejlett szervezeti formákban is lehetséges. A hal, amelyet megláttunk, valóságos, csontos hal volt, a nyelvhalhoz hasonlított, körülbelül harminc centiméter hosszú és tizenöt centiméter széles lehetett.
13 óra 06 perc volt az idő, a nyomásmérők 1156 atmoszférát jeleztek. A víz sótartalmát, összenyomhatóságát és átlagos hőmérsékletét, továbbá a helyi szélességi fokra meghatározott nehézségi gyorsulást is figyelembe véve, ez a nyomás, az akkori sajtóközleményektől eltérően, nem 11560, hanem csak 10 916 méternek felelt meg. A két utolsó számjegy, a tizenhat méter, természetesen már, nagyon „elméleti" jellegű. Pontosabban úgy mondhatnánk, hogy az ezen a napon elért mélység 10 916 ± 50 méter volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése