Az 1944-ben Marosvásárhelyen született erdélyi író, aki tragikusan hirtelen halála miatt már nem érte meg az új évezredet, sok éven át hivatásps tengerésztisztként járta a világot. Tengeri kalandozásai szolgáltatták írói világának meghatározó élmény- és forrásamyagát. A 20. Század hetvenes éveiben felhagyott hivatásával, újságíró lett, majd a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat (Igaz Szó) prózaszerkesztője. Könyvei (Hosszú út, Szilveszteri ajándék, Szarkalábakon jön a hajnal, Ködoszlás, A nyár utolsó éjszakája), cselekményességük okán népszerűek az olvasók körében. A riport, az útleírás és a próza köztes területét művelte. Alábbi útirajza eredetileg az Előre Kiskönyvtár Öt világrész utasai c. gyűjteményes kötetébe készült (1975).
Ahogy közeledünk hozzá, először a sziget zabolátlan dzsungel-fejdísze jelenik meg a láthatáron - egyre növekvő harsány-zöld folt az Indiai-óceán vízén - s csak azután tűnik fel a város. Olyan üde, tiszta az a vegetáció-halmaz; hogy nem csodálkozom a költői Smaragd Sziget elnevezésen. Mintha az iménti, melegövi tékozlással mért zápor egy képtelen méretű, de igazi drágakőről mosta volna le a port. A szememet is zöld-érzékennyé tette a 16 napi út, amely alatt a húszezer tonnás Ploiesti idáig hozott. Ezalatt csak kéket láttunk, meg néha az arab partok sárgás-vörös homokját. Megérkezéskor az egész legénység a fedélzeten nyüzsög, a parancsnoki hídon kézről kézre járnak a távcsövek; mindenki mohón bámulja a ceyloni partot.
Ceylonnak - ősi és legújabb neve Sri Lanka - a hindu legendákban betöltött szerepéről az embernek az ógörög Trója jut eszébe. A Ramajana hindu eposz szerint Rama herceg szépséges feleségét, Szitát, akárcsak Menélaosz Helénáját, a gonosz ellenség elrabolja, s miként Helénát a trójai várban, ezt Ceylon szigetén tartja fogva. Ez az ok a háborúra, melynek során a hindu seregek megostromolják és elfoglalják a szigetet. Az indiai szubkontinenstől dél-délkeletre fekvő Ceylont apró szigetek sora köti a szárazföldhöz. A legenda szerint az ostromlók által épített gigászi híd maradványai ezek a szigetecskék. Közöttük az óceán is sekélyebb, olyannyira, hogy a mélyjáratú hajóknak meg kell kerülniük Ceylont, nincs elég mély víz számukra a csatornában.
Mielőtt még a kikötőbe érnénk, újra megindul a zápor; méghozzá olyan hévvel, hogy a látási távolságot 15-20 méterre csökkenti. Lehorgonyzunk tehát a kikötő előtt, s megpróbálunk rádiótelefonon kapcsolatba kerülni a révkalauzzal. Ez sikerül, ha nem is minden nehézség nélkül. A révállomások és hajók közötti kommunikáció céljaira fenntartott 12-es csatorna hullámhosszán mások is társalognak. A révkalauz hangjába minduntalan két hölgy beszélgetése vegyül, melynek témája a reggeli bevásárlás, s az este rendezendő "party", némi fodrász-problémákkal fűszerezve. A jó, anyaországi angolsággal folytatott csevegésnek a parancsnokunk vet véget; felszólítja a hölgyeket, hogy vigyék át a receptjeiket egy másik hullámhosszra. Ezután nemsokára ránk is talál a révkalauz, egy jól táplált skót, akinek az arcán kívülről a trópusi napsütés, belülről a whisky munkálkodhatott jó sokat, amíg ilyen szép vörösréz színűre pácolódott.
Nemsokára a parthoz feszülő kötelek szorítják a Ploiesti 180 méteres vastestét az olajkikötő rakpartjához. A leeresztett pallón keresztül megindul a hivatalnokok áramlása. Kikötőkapitányság, rendőrség, határőrök, vámosok. A révkalauz még brit volt, de ezek már mind Sri Lanka szülöttei. Vékony lábú, vékony karú, vézna szingalézek. Rövid ujjú ing, combközépig érő nadrág van rajtuk, a rendőrök fején hetykén félrecsapott almazöld kalap, melynek széles karimája egyik oldalon fel van tűzve valami csillogó jelvénnyel.
A harmadtiszt és én (akkor még csak gyakornok voltam) legénységi lajstromokat, vámnyilatkozatokat teszünk elébük, nemsokára el is intézzük a formaságokat. A kikötőrendőrség képviselője kijelenti, hogy kimehetünk a partra. Aztán sietve hozzáteszi, hogy a rendőrség este hat óra után egyetlen külföldi biztonságát sem garantálja. A kapitány erre gyorsan kiiratja a lejáró lépcső melletti hirdetőtáblára: Kijárás legkésőbb este hatig.
Utána megkezdődik a kirakodás. Húszezer tonna benzint hoztunk Colombóba. A rakpartról jó arasznyi átmérőjű csöveket cipel elő egy csapat szingaléz munkás. A csövek nehezek, alig bírnak velük. A munkások kis termetűek. Ügyetlenkedve csetlenek-botlanak a csövekkel. Lassan megy a dolog. Egyik matrózunk megsajnálja őket, felnyalábol egy jó hosszú csövet, felhúzza a vezetéket a fedélzetre, s rákapcsolja a Ploiesti fő kifolyócsövére. A ceyloniak elismerően mosolyognak rá, egyikük sincs több 50 kilónál, a román fiú pedig nyom vagy kilencvenet...
Az első nap nem megyek ki a partra, szolgálatos vagyok, a kirakodást kell ellenőriznem. A délután vége felé megjelenik a fedélzeten egyik gépészünk, s unalmában elkezd parittyával célba lőni a hajó korlátjára telepedett varjakra. Az egyiket el is találja, csak úgy száll belőle a fekete toll. Észreveszi ezt valaki a parton s rettentő patáliát csap. Másokat is odahív, nagy a felháborodás s mi a hajón nem tudjuk mire vélni. Nemsokára kisebb küldöttség kapaszkodik fel a hajólépcsőn, s a kapitányt keresi. Kiderül, hogy nemcsak a tehén, a varjú is szent állat errefelé, nem szabad bántani! A kapitány magyarázkodik, elnézést kér, a küldöttség végül megenyhülten távozik. A lövöldöző gépész fejmosást kap, a hajó hirdetőtábláján pedig megjelenik a krétafelírás: Varjakra parittyázni szigorúan tilos!
Reggel fél nyolckor már a parton vagyok, a harmad tiszttel igyekszünk a kikötőt övező külvároson át a központba. Ha az ember a kikötőből indul, a nagyvárosok fényes szívéhez vezető út legtöbbször eléggé "árnyékos" külnegyedeken át vezet. Itt is...
Az útirajz folytatása az RMSZ Kalandozó c. mellékletének online változatában - itt található.
Ahogy közeledünk hozzá, először a sziget zabolátlan dzsungel-fejdísze jelenik meg a láthatáron - egyre növekvő harsány-zöld folt az Indiai-óceán vízén - s csak azután tűnik fel a város. Olyan üde, tiszta az a vegetáció-halmaz; hogy nem csodálkozom a költői Smaragd Sziget elnevezésen. Mintha az iménti, melegövi tékozlással mért zápor egy képtelen méretű, de igazi drágakőről mosta volna le a port. A szememet is zöld-érzékennyé tette a 16 napi út, amely alatt a húszezer tonnás Ploiesti idáig hozott. Ezalatt csak kéket láttunk, meg néha az arab partok sárgás-vörös homokját. Megérkezéskor az egész legénység a fedélzeten nyüzsög, a parancsnoki hídon kézről kézre járnak a távcsövek; mindenki mohón bámulja a ceyloni partot.
Ceylonnak - ősi és legújabb neve Sri Lanka - a hindu legendákban betöltött szerepéről az embernek az ógörög Trója jut eszébe. A Ramajana hindu eposz szerint Rama herceg szépséges feleségét, Szitát, akárcsak Menélaosz Helénáját, a gonosz ellenség elrabolja, s miként Helénát a trójai várban, ezt Ceylon szigetén tartja fogva. Ez az ok a háborúra, melynek során a hindu seregek megostromolják és elfoglalják a szigetet. Az indiai szubkontinenstől dél-délkeletre fekvő Ceylont apró szigetek sora köti a szárazföldhöz. A legenda szerint az ostromlók által épített gigászi híd maradványai ezek a szigetecskék. Közöttük az óceán is sekélyebb, olyannyira, hogy a mélyjáratú hajóknak meg kell kerülniük Ceylont, nincs elég mély víz számukra a csatornában.
Mielőtt még a kikötőbe érnénk, újra megindul a zápor; méghozzá olyan hévvel, hogy a látási távolságot 15-20 méterre csökkenti. Lehorgonyzunk tehát a kikötő előtt, s megpróbálunk rádiótelefonon kapcsolatba kerülni a révkalauzzal. Ez sikerül, ha nem is minden nehézség nélkül. A révállomások és hajók közötti kommunikáció céljaira fenntartott 12-es csatorna hullámhosszán mások is társalognak. A révkalauz hangjába minduntalan két hölgy beszélgetése vegyül, melynek témája a reggeli bevásárlás, s az este rendezendő "party", némi fodrász-problémákkal fűszerezve. A jó, anyaországi angolsággal folytatott csevegésnek a parancsnokunk vet véget; felszólítja a hölgyeket, hogy vigyék át a receptjeiket egy másik hullámhosszra. Ezután nemsokára ránk is talál a révkalauz, egy jól táplált skót, akinek az arcán kívülről a trópusi napsütés, belülről a whisky munkálkodhatott jó sokat, amíg ilyen szép vörösréz színűre pácolódott.
Nemsokára a parthoz feszülő kötelek szorítják a Ploiesti 180 méteres vastestét az olajkikötő rakpartjához. A leeresztett pallón keresztül megindul a hivatalnokok áramlása. Kikötőkapitányság, rendőrség, határőrök, vámosok. A révkalauz még brit volt, de ezek már mind Sri Lanka szülöttei. Vékony lábú, vékony karú, vézna szingalézek. Rövid ujjú ing, combközépig érő nadrág van rajtuk, a rendőrök fején hetykén félrecsapott almazöld kalap, melynek széles karimája egyik oldalon fel van tűzve valami csillogó jelvénnyel.
A harmadtiszt és én (akkor még csak gyakornok voltam) legénységi lajstromokat, vámnyilatkozatokat teszünk elébük, nemsokára el is intézzük a formaságokat. A kikötőrendőrség képviselője kijelenti, hogy kimehetünk a partra. Aztán sietve hozzáteszi, hogy a rendőrség este hat óra után egyetlen külföldi biztonságát sem garantálja. A kapitány erre gyorsan kiiratja a lejáró lépcső melletti hirdetőtáblára: Kijárás legkésőbb este hatig.
Utána megkezdődik a kirakodás. Húszezer tonna benzint hoztunk Colombóba. A rakpartról jó arasznyi átmérőjű csöveket cipel elő egy csapat szingaléz munkás. A csövek nehezek, alig bírnak velük. A munkások kis termetűek. Ügyetlenkedve csetlenek-botlanak a csövekkel. Lassan megy a dolog. Egyik matrózunk megsajnálja őket, felnyalábol egy jó hosszú csövet, felhúzza a vezetéket a fedélzetre, s rákapcsolja a Ploiesti fő kifolyócsövére. A ceyloniak elismerően mosolyognak rá, egyikük sincs több 50 kilónál, a román fiú pedig nyom vagy kilencvenet...
Az első nap nem megyek ki a partra, szolgálatos vagyok, a kirakodást kell ellenőriznem. A délután vége felé megjelenik a fedélzeten egyik gépészünk, s unalmában elkezd parittyával célba lőni a hajó korlátjára telepedett varjakra. Az egyiket el is találja, csak úgy száll belőle a fekete toll. Észreveszi ezt valaki a parton s rettentő patáliát csap. Másokat is odahív, nagy a felháborodás s mi a hajón nem tudjuk mire vélni. Nemsokára kisebb küldöttség kapaszkodik fel a hajólépcsőn, s a kapitányt keresi. Kiderül, hogy nemcsak a tehén, a varjú is szent állat errefelé, nem szabad bántani! A kapitány magyarázkodik, elnézést kér, a küldöttség végül megenyhülten távozik. A lövöldöző gépész fejmosást kap, a hajó hirdetőtábláján pedig megjelenik a krétafelírás: Varjakra parittyázni szigorúan tilos!
Reggel fél nyolckor már a parton vagyok, a harmad tiszttel igyekszünk a kikötőt övező külvároson át a központba. Ha az ember a kikötőből indul, a nagyvárosok fényes szívéhez vezető út legtöbbször eléggé "árnyékos" külnegyedeken át vezet. Itt is...
Az útirajz folytatása az RMSZ Kalandozó c. mellékletének online változatában - itt található.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése