JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (3)

Képzeld el, hogy nincs határ…

Rálátás Mentonra és a kikötőre

Utunk második napján a rövid veronai időzés után festői tájak bontakoznak ki előttünk, hiszen a Garda-tó és az Elő-Alpok környékén járunk. Egy hegytetőn zömök épület, az útmutató tábla szerint San Giacomo de Norde, valószínűleg kolostor. Egy órakor még éppen száz kilométer van Milánóig. Közben áthaladunk Brescia, Cremona, Parma mellett. Valamennyi ismerős név irodalmi művekből, zenei ismeretekből. Fél kettőre jár az idő, mikor áthaladunk a nagy, csendes, széles folyón, aminek neve földrajzból ismerős: Pó. A gabonatermő síkságon nagy henger alakú bálákba préselve áll a földeken a szalma, hiszen aratás után lennének.


Éppen délután három órakor haladunk át a 45 fokos délkörön, amelyet egy kapu jelképez az út felett. Elena, hogy a hosszú buszozás unalmát elűzze, a galdiátorokról mesél, miközben néhány társunk nyugodtan húzza a lóbőrt, s a hátsó ülésen a gyerekek kártyáznak. Van a csoportban egy testvérpár (szülők nélkül), ősztől nyolcadik osztályba járó leányka sötétzöldre festett körmökkel és hatodik osztályos öccse, újgazdag szülők csemetéi. Zsebpénzzel bőven el vannak látva, minden megállóhelyen vásárolnak valamilyen emléktárgyat, enni-innivalót. Különben igen talpraesettek, s elég jól beszélnek idegen nyelveket. Megtudom, éppen az indulás előtt tértek haza Németországból, ahol a szüleikkel nyaraltak egy ismerős családnál. Zenetanárnő turistatársunk, aki zongorázni tanítja a gyermekeket, elmondja, a tanév alatt szinte minden fontos tantárgyból tanár áll mellettük, mert a szülők magáncégnél reggeltől estig elfoglaltak. Különben ez már éppen a harmadik kirándulás, amelyen a két testvér szülők nélkül részt vesz a Hema Com Tourral, tavaly Franciaországban, azelőtt Angliában jártak. A harmadik gyermek náluk is kisebb, a negyedik elemista Mihai a bukaresti idegenvezető, Elene gyermeke. Jókötésű, jó étvágyú gyermek, ő is meglehetősen önálló, nem zavarja az édesanyját, s jól összebarátkozik a másik sráccal, akivel közösen bosszantják néha a cérnavékony serdülő leánykát.


Fél négyre jár az idő, mikor Genovába érünk, elhagyjuk Piemont tartományt és Liguriába érkezünk. Itt kezdődik az alagutak sorozata olyan sűrűn egymás után, hogy alig érünk ki az egyikből, néhány méter után jön az újabb; máskor hatalmas völgyhidakon, lélegzet elállító viaduktokon vezet a festői út. Lenn a völgyben kis falvak, városkák, mintha repülőgépből néznénk a tájat. Közben baloldalt mindegyre kibukkan a Ligur-tenger kékje a távoli mesehajóknak tűnő vízi járművekkel vagy a közelebbi vizet szántó motorcsónakokkal, vitorlásokkal. A rengeteg alagút és viaduk ellenére az autóúton jó sebességgel haladunk, mert a pálya szinte egyenes, és nincs gond a szintkülönbséggel sem. Menet közben volánt cserél a két buszvezető, mert a rendőrség Nyugat-Európában nagyon szigorúan veszi azt, hogy négy óránál többet egyhuzamban nem vezethet egy ember, a technika rögzíti az időt és a sebességet. Közben az errefelé ritka ködbe jutunk, ami gondolom, rekord augusztusban. Az ég is szürke, akár a távolban felcsillanó tenger. Elég magasan haladunk, hiszen a víztükör jócskán távol marad el alant, s látszik, hogy utak hálózzák be a hegyek alsóbb lejtőit és a völgyi településeket. Helyenként az autóút két pályája jócskán eltér egymástól mind távolságban, mind magasságban, már ahogy a hegyi nehéz terepviszonyok diktálják, hiszen háromsávos mindkét irányban. Az út mellett szemvidítóként virágzó leanderbokrok és pálmafák, mivel már a csodás Riviéra tájain járunk. A magas hegyeken lóg a lába a sötét fellegeknek, a sziklás csúcsok éppen csak kikandikálnak alóluk. A Gyilkos-tó melletti Oltárkő ikertesvérének tűnik egy kopár hegy. Fél öt után az autóút közelít a tengerparthoz, de az alagutak, bár ritkábban, most is kísérnek. Közben kibújik a Nap, míg jobb oldalon kínai festményhez hasonlatosak a félig ködbe burkolózott magas sziklás vonulatok.


Öt órakor húszperces pihenő, nézelődés egy benzinkútnál. Mikor elindulunk, ismért azúrkék a tenger, és csak finom fátyolfelhők látszanak az égen. Megjelennek az óriási kaktuszok és az agávék, amelyek kivirágzott példányai jókora fához hasonlatosak. Nemsokára már San Remo és Monaco környékén járunk, de csak az útjelző táblák mutatják, mert az autópálya elkerüli a lakott településeket. A hegyoldalak tele vannak üvegházakkal, hiszen a virágkertészetek paradicsoma ez a vidék. Hihetetlen látvány jobbról-balról a kisebb-nagyobb üvegházak látványa, míg a tengeren feltűnnek a vitorlások és a távolban egy-egy hajó.


Délután hat óra után valamivel hagyjuk el Olaszországot, lenn a tengerparton feltűnik Menton, az első francia település. A két ország közötti határon még csak nem is lassít a forgalom, csak az útjelző táblák és az zászlók mutatják, no meg az alagutak másféle típusú megvilágítása (jobban megvilágítottak), hogy Franciaországban érkeztünk. Csodás a vidék tovább is, hiszen következik Monaco, majd Nice-Nizza és Cannes. Az autópályát kísérő meredek védőfalon repkény fut, s szembetűnik, hogy a városok képe is különbözik az olaszokétól, legalábbis így távolról.


Fél hétkor haladunk el Nice mellett, amely modern nagyvárosnak tűnik sok magas épülettel. Közben Ellena mesél a közeli dombon álló luxusszállóról, a Hotel Negrescóról, amely ma a francia állam tulajdona, mert a bohém és egy időben igen gazdag építész elmulatta. Elhaladunk még egy kék-fehér, piramis formájú benzinkút mellett is, ebben van a szokásos üzletvendéglő. Látunk lapos tetős lakonegyedeket is, amúgy távolról úgy mutatnak, mint új korukban a romániai hasonló városnegyedek. A hippodrom Cote d'Azur pályája kihalt a késő délutáni órákban. Különös színfolt három piramis alakú szálló, a gizehi nagy piramisokra emlékeztet a francia Riviérán.


Este hétkor távolodunk a tengerparttól, alagutak sincsenek, a táj is simább. A kisebb dombokat itt lenyesték, s az út is néha kanyarog. Erdős tájon haladunk, s a gyér forgalomban úgy tűnik buszunk is megtáltosodik, hiszen még jó 150 kilométer áll előttünk éjszakai szállásunkig, Merseille-ig. Az autópálya szélén táblák mutatják a maximális sebességet, ezen az útszakaszon 130 kilométert engedélyeznek. Buszunk úgy százzal haladhat, de az előző kis autók biztosan a táblán jelölttel. Közben előttünk púpos teve alakú sziklás hegy képe rajzolódik ki, amely mindegyre változtatja a formáját, ahogy közeledünk felé.


Este kilenc órára érünk Marseille elővárosába. Az addig szunyókáló társaság felélénkül a nagy fényesség láttán, hiszen az utcák és középületek nappali fényben úsznak. Nem takarékoskodnak a villannyal, így bizony csak kapkodjuk a fejünket, ahogy a mesésnek tűnő paloták, templomok, parkok, majd a kikötő mellett elhaladunk. A szavunk is elakad, mikor a magaslaton megpillantjuk a Notre Dane de la Garde székesegyház fénytől ragyogó körvonalát. Miután végighaladunk a patkó alakú kikötő mentén, egy nagy sugárúton felfelé kanyarodunk a hegyre, miközben elhaladunk Michelangelo közismert Dávid-szobrának fehér márvány másolta mellett.


Majdnem esti tíz órakor érkezünk a Les Ballantines szállóba, ahol életemben először találkoztam kulcs helyett a mágneses lyukkártyás megoldással. A névjegy nagyságú lapocskát egy vízszintes nyílásba kell beilleszteni, s aztán nyílik a kilincs. Itt már takarékosabbak, mert a folyosón csak a figyelmeztető fényecske világít a villanykapcsolóban, majd a meggyújtott körte magától elalszik másfél perc múlva, hiszen ennyi idő alatt a szállóvendég a lifttől eljut a szobaajtóig, s ki is nyitja. A szoba kényelmes, fehér bútorral, rószaszín falakkal, modern festménnyel. A fürdőszobába álomszép, minden újnak tűnik, bár nem az, mint megtudom Tomescutól, hiszen ők rendszeresen már évek óta itt szálláaolják el a váradi turistákat.


A farkaséhes társaság rohan vacsorázni. A légkondicionált étteremben tanuló pincérgyerekek szolgálnak fel nagy igyekezettel a késői órában. Talán egész utunk során itt volt a legfinomabb az étel, nemhiába híres a francia konyha! Előételként citromszelettel díszített arab ételt, kusz-kuszt szolgálnak fel, majd disznókaraj zöldborsóval, karottával, krumplival következik, s egy nagy adag fagylalt zárja a fenséges menüt. A csoport fele, köztük Ica is Elena vezetésével éjfél előtt egy órával elindul a kikötőbe. Én inkább az alvást választom, mert megfigyeltem, hogy a busszal is jókora utat tettünk meg a tengertől, s a francia pénzem nem lévén, nem hazardírozhattam taxira vagy buszra. Így még valamennyi ideig bámulom az ablakból a pompás kilátást a kivilágított Notre Dame de la Garde felé. Másnap ezt a templomot látogatjuk meg, hiszen csak ennyire futja a kevés időből, amit még ebben a gyönyörű kikötővárosban töltünk.


(Folytatjuk)