1960 januárjában a Trieste nevű kutatójármű - batoszkáf - sikerrel ereszkedett le 11 km mélységben az óceán fenekére, a hirhedt Mariana-árok Challenger mélységébe, a Csendes óceánon. Olyan rekord volt ez, amivel ezeréves álom vált valóra - a nagy tengeri mélységeket sikerült biztonságosan, a tudomány javára legyőzni. Jaques Piccard professzor előbb a nagy magasságot, a sztratoszférát ostromolta meg, majd sikere után a mélység felé fordult. Sok évi kísérletezés előzte meg a sikert. Fia, aki végrehajtóként a gyakorlati kivitelezés egyik hőse, népszerű könyvet írt az egész történetből, amely 1965-ben jelent meg magyar nyelven a Táncsics Kiadónál. Ennek nyomán közlünk belőle - szemelvényesen - két kulcsfejezetet. Az egyik az első kísérleteket, míg a másik a siker pillanatait mutatja be.
A TRIESTE ELSŐ LEMERÜLÉSEI
Távbeszélő-összeköttetésben maradtunk egy pontonhajóval, amelyen a hajógyár néhány mérnöke tartózkodott, és egy idő múlva a kikötőfenékről közölhettük velük, hogy felszállunk. A jelenet tanúi később elmondták, milyen nagyszerű élmény volt, amikor lassan, nyugodtan újra megjelent előttük a batiszkáf. Pedig milyen egyszerű volt az egész, mindössze fel kellett találni és meg kellett építeni a berendezést.
Két nappal később újabb, kisebb leszállásra vállalkoztunk, de most már a kikötő közepén. A kísérlet nagyjából ugyanúgy zajlott le, mint az első, de a víz itt még egyszer olyan mély volt, mint előbb. Néhány percig tartózkodtunk a fenéken, ahol semmilyen érdekességet nem láthattunk - hacsak a rozsdás láncok és ódon horgonyok tömegét nem tekintjük annak -, majd feljöttünk a felszínre. A tucatnyi hajógyári munkás, hogy valamivel nagyobb legyen a közönség, titokban értesített vagy húsz újságírót, és ezek most megostromoltak kérdéseikkel: „Milyen a tengerfenék?" „Mit láttak?" „Láttak-e foszforeszkáló halakat?" Azt feleltük, hogy mindössze egyetlen, öreg kagylót láttunk, másnap azonban az újságban érdekes „felfedezés"-ről számoltak be. Az egyik cikk írója szerint Castellammare kikötőjében, fényes nappal, alig tízenhat méter mélységben „sok ezer különféle kagylót és foszforeszkáló halat" láttunk! Ilyenek az újságírók...
Mielőtt igazi, tengeri lemerülésre vállalkoztunk volna, célszerűnek látszott még egy, kisebb leszállás Castellammare környékén, hogy ugyanazzal a vontatóhajóval, amely valamivel később Capriba és Ponzába vitt bennünket, most már valóban megrendezzük a főpróbát. Erre a főpróbára, 40 méteres leszállással - augusztus 14-én került sor. Mindenki megismerkedett tennivalójával, begyakorolta a műveleteket. A lemerülést simán végrehajtottuk. Foszforeszkáló halakat most sem láttunk ugyan, de legalább szép tengerfenékben gyönyörködhettünk. Egy gyenge vízáramlás néhány száz méterre magával vitt bennünket, és eközben egy elég nagy tengeri rózsa mellett is elhaladtunk.
Ez után körülbelül tíz napig, a rossz idő miatt, semmit sem tehettünk, úgyhogy csak augusztus 25-én indulhattunk el Castellammaré-ból Capri felé. Ez volt a Trieste első, igazi lemerülése, amelyről egyébként már olyan sokat írtunk, hogy felesleges volna itt részleteznem. Ismeretes, hogy az éjszakai hajóút után megérkeztünk Capri déli oldalára, és hogy augusztus 26-án, kora reggel megkezdhettük a munkát. Ekkor is, mint az előző leszállások alkalmával, természetesen, mi ketten - apám és én - voltunk a kabinban. Berendezésünket nem bízhattuk az oceanográfusokra addig, amíg nem ellenőriztük aprólékosan működését. Reggel, az első lemerülési kísérletet meg kellett szakítanunk, alighogy elhagytuk ugyanis a víz felszínét, észrevettük, hogy az egyik nehezéktartály kiürült. Néhány pillanat múlva a Trieste újra a felszínen volt. Alighanem a merülést fényképező búvár figyelmetlenségből elszakította az egyik huzalt. Ez is a batiszkáf biztonságos voltát igazolta: a nehezék áramkörének megszakadása automatikusan biztosítja a felszállást. Ez a mindössze néhány perces, rövid leszállás, a hadiflotta kísérőhajóján tartózkodó egyik újságírónak elég volt ahhoz, hogy beszámoljon újságjának a Trieste ezer méteres lemerüléséről, majd felszínre emelkedéséről is, és hogy néhány „lemerülési élményt" is megírjon. Úgy gondolta, ő lesz az első, aki tálalja a nagy újságot.
Mi meg kénytelenek voltunk kiüríteni a zsilipkamrát, kibújtunk a kabinból, átszálltunk a vontatóhajóra, és gondolkodni kezdtünk, mit tehetünk. Ott azt tanácsolták, térjünk vissza Castellammaréba, ürítsük ki a benzintartályokat, emeltessük ki a vízből hajónkat, és a vezeték megjavítása után kezdjük elölről az egészet. Nem gondoltak arra, hogy az évszaknak már a vége felé járunk, és hogy későbbi programunk nem enged meg semmilyen felesleges késést. Valóban felesleges lett volna ez a késlekedés? Igen, mert más lehetőségünk is volt. Eltorlaszolhattuk a meghibásodott tartálynyílását, és csupán a második szelepre bízva magunkat, újra megkezdhettük a merülést. Ennek a szelepnek a működtetésével, ezer méter mélységről még biztonságosan visszatérhetünk. Végszükségben pedig, mindig megtehetjük, hogy az egész nehezéktartályt egyszerre kioldjuk. A berendezés továbbra is teljesen biztonságos maradt.
Délután tehát valóban lemerülhettünk.
Műszaki szemszögből nézve, ez a lemerülés rendkívül értékesnek bizonyult. Egyébként talán az oceanográfiai tapasztalatok is érdekesek voltak, hiszen nemcsak azt láttuk, jóllehet nagyon rövid ideig, hogy milyen a tengerfenék, amelyet eddig, ebben a mélységben még senki másnak nem sikerült megpillantania, hanem azt is, hogy mi van a tengerfenék alatt. Ezt a legkevésbé vártuk, és előre nem is remélhettük. Hogyan is történt?
A véletlenek egész sora kísérte ezen a napon a Trieste különleges alámerülését. Mindenekelőtt, még a felszínen, merülés előtt elvesztettük 350 kilós fékezőkötelünket, amellyel a fenék közelében erősen csökkenthettük volna süllyedésünk sebességét. Ezenkívül kiderült, hogy a tenger mélysége itt valamivel kisebb, mint amennyire számítottunk, és hogy a tengerfenék egyáltalán nem olyan kemény, mint ahogyan az oceanográfusok mondták nekünk. Talán mondanom sem kell, akkor még nem volt akusztikai mélységmérőnk. Ez az értékes készülék ma már kétszáz méterrel előre jelzi a fenék közelségét, úgyhogy súlycsökkentéssel még idejében kellő fékezőhatást érhetünk el, és a fékezőkötél nélkül is elkerülhetjük az ütközést. Ekkor azonban csak az utolsó pillanatban vettük észre a medret, és már nem volt időnk kioldani a nehezékeket, úgyhogy a batiszkáf csak akkor állt meg, amikor már közel 1,40 méter mélyen befúródott az iszapba. Ez az iszap olyan jó, természetes csillapítóanyagnak bizonyult, hogy ütközés nélkül érkezhettünk meg. Az ablakon keresztül persze, csak a homokot, vagyis pontosabban a tripolit [mész- és kovavázas, egysejtű tengeri lények maradványaiból létrejött, finom homok - sz.m.] láthattuk, amelybe belesüllyedtünk, ez azonban nem járhatott semmilyen tragikus következménnyel, mert a felszálláshoz bármikor kioldhattuk nehezékünk egy részét. Ezt meg is tettük, miután már elvégeztük azokat scz ellenőrző vizsgálatokat, amelyeket erre a kimerülésre tervbe vettünk. Húsz perc múlva a Trieste már újra fent volt, és csendesen ringott a Földközitenger hullámain.
Ez az első kísérletsorozat nagyon kielégítő eredményeket hozott. Nagy oceanográfiai felfedezésekről még nem volt szó, egyelőre csak ellenőrizni akartuk batiszkáfunkat, hogy minél előbb az oceanográfusok rendelkezésére bocsáthassuk. Ehhez azonban még egy lemerülésre volt szükség, hogy meglássuk, vajon a Földközi-tenger minden pontján elérheti-e a Trieste a medret.
Minthogy semmit sem akartunk kockáztatni, néhány hétre kiemeltettük a Trieste-et a vízből, hogy rendszeresen végigvizsgáljuk minden fontosabb részét, és hogy néhány, újabb szerelvénnyel is ellássuk.
1953. szeptember 25-én hajóink újra a tengeren voltak. A batiszkáf engedelmesen követte a vontatót, a Trieste mögött pedig, a hajógyár kis motorosa, egy moto-barca haladt, hogy segítségünkre legyen majd a leszállásnál. Útközben találkoztunk a kíséretünkre kijelölt Fenice korvettel, amely előbb visszatért Nápolyba, és csak másnap reggel, a lemerülés helyén csatlakozott hozzánk.
Éjjel nemigen aludtunk. Őszintén szólva, nyugtalanított a tenger. A szél mind erősebben fújt, a hullámok csapkodták a Trieste oldalát. Batiszkáfunk azonban kifogástalanul viselkedett. Hajnalban, amikor összegyűltünk a Tenace hátsó fedélzetén és megláttuk, milyen vad hullámok választanak el bennünket a Trieste-től, be kellett látnunk, hogy ezen a napon aligha szállhatunk le a Tirrén-tenger háromezer méteres mélyére. Hogy megnyugtassam magam, Salvióval, a Navalmeccanica mérnökével együtt, beültem egy kis gumicsónakba, és némi, akrobatikus mutatványnak is beillő ügyeskedéssel, sikerült felmásznom a batiszkáf fedélzetére; minden rendben volt ugyan, de egyikünk sem volt még annyira gyakorlott, hogy ilyen rossz időben is elvégezhesse a szükséges felszíni műveleteket. Pedig alig tíz vagy húsz méterrel alattunk milyen csendes lehetett a tenger! Ki hitte volna, hogy néhány évvel később, négynapos vontatás után, négyszáz kilométerre a legközelebbi szárazföldtől és hat-nyolc méteres hullámok között, mindenki habozás nélkül vállalkozik majd a lemerülésre, csak hogy véglegesen bebizonyíthassuk a batiszkáf képességeit, a Trieste használhatóságát?
Most azonban inkább folytattuk utunkat, és a húsz-harminc kilométerre levő Ponza kis kikötőjében töltöttük az éjszakát. 29-én délután, Traetta mérnökkel újabb kis leszállásra vállalkoztunk ebben az öbölben, hogy mindent ellenőrizhessünk, mielőtt másnap végrehajtjuk a lemerülést.
Szeptember 30-án értük el azt, amit a sajtó a Trieste „világrekordjának" nevezett. Apámmal 3150 méter mélyre merültünk a víz alá.
Egyébként, valamivel előbb, végre elkészült az FNRS 3 is. Toulon előtt néhány lemerüléssel (előbb 750, majd 1500, végül 2100 métert értek el) fokozatosan bebizonyították, hogy az FNRS 2 régi kabinja hősiesen állja a közepes mélységet, és hogy az új úszótest minden egyes alkalommal kifogástalanul visszahozza utasát a felszínre. Minthogy azonban nem volt megfelelő akusztikai mélységmérőjük, és számos műszaki hiba is megnehezítette munkájukat, az FNRS 3 személyzete, óvatosságból vagy talán kényszerűségből, mindig csak az utolsó ötven méterig merült le, majd visszatért a felszínre, mielőtt meglátta volna a medret. Nekünk ugyan egyáltalán nem volt mélységmérőnk, mégis újra meg újra megkíséreltük a tengerfenék elérését. A kijelölt helyen, háromezer méternél mélyebben, hatalmas síkság terült el a tenger vize alatt, ami nagyon kedvező terepnek látszott ehhez a kísérlethez. Minden jelből arra következtethettünk, hogy itt semmiképpen sem ütközünk majd sziklákba.
A Fenice gyorsan visszavitt bennünket Ponzába, s a kis sziget lakossága megható ünnepséget rendezett tiszteletünkre. Szívesen maradtunk volna még, örömmel töltöttünk volna néhány hetet ezen a csodálatos vidéken, de az évszak már vége felé járt, és nagyon rossz időben a Trieste csak ideiglenes védelmet kaphatott volna ebben a kikötőben, úgyhogy célszerűbb volt visszatérni Castellam-maréba. Miután a sziget tiszteletbeli polgárai lettünk, mindjárt útnak is indultunk. Otközben, Ischia szigetétől délre, még egy kisebb lemerülést hajtottunk végre, 650 méteres mélységbe. Ekkor de Sanctis mérnökkel voltam a kabinban. Az eredményes út után, 1953. október 2-án, a Trieste visszaérkezett támaszpontjára. Késő éjjel érkeztünk meg a sólyára (majdnem éjfél volt már), mégis sok száz munkás és tisztviselő várt bennünket. Ebből is láttuk, milyen gyorsan szívükhöz nőtt a gyárbelieknek a Trieste, mennyire örültek sikerének azok, akik részt vehettek a megépítésében. Itt újra kiemeltettük batiszkáfunkat a vízből, hogy téli szállásra vitessük, és végre elgondolkozhattunk azon, mik is voltak első utunk összegezhető eredményei.
Röviden: a Trieste — mint a közben FNRS 3-tná átalakított FNRS 2 leszármazottja vagy utódja - megnyitotta a tengerek és óceánok nagy mélységeit az oceanográfusok előtt. Néhány hét leforgása alatt olyan mélységekbe vitt bennünket, amilyenekbe az ember eddig még sohasem juthatott le. Sikerült előbb ezer, majd háromezer méternél nagyobb mélységben meglátni a tenger talaját. Ezek a megfigyelések egyelőre még csak futólagosak voltak ugyan, annyit azonban világosan bizonyítottak, hogy a megfigyelőablakok és a fényszórók kitűnően használhatók, és lehetővé teszik az oceanográfusoknak a tengerfenék legaprólékosabb megfigyelését is. Az FNRS 2 e felszerelését az FNRS 3 batiszkáfban is alkalmazták, ez utóbbi utasai azonban eddig még csak olyan mélységekig értek le, ameddig a búvárok is lemerészkedhetnek. Néhány hónappal később, az Atlanti-óceánon az FNRS 3 is megmutathatta, mire képes. Monod professzor, aki 1948-ban Dakar környékén Piccard professzor társa volt az FNRS 2 első lemerülésekor, most újra beült ugyanabba a kabinba, ugyanazon figyelőablak mögé, hogy folytassa megfigyeléseit. Hat évvel azelőtt, amikor ezek a kísérletek megkezdődtek, a hitetlenkedők serege még kinevette a batiszkáfok FNRS 2 prototípusával végrehajtott első próbálkozásokat.
A Trieste kovácsolt acélból készített, pompás kabinjával, a hatalmas hullámoknak is ellenálló úszótestével és aprólékos gonddal megszerkesztett tartozékaival, mindjárt az első alkalommal kiállta az ellenőrző vizsgálatok legnehezebb részét. A következő évben már oceanográfusokat is magával vihet majd a tenger mélyére. A jövő nem hozhat semmilyen meglepetést; a Földközi-tenger már nem elég mély a Trieste-nek ...
De ne vágjunk elébe a dolgoknak! Hat hosszú esztendeig tartó, szívós munka várt még ránk.
1954-ben, főképpen a Fiat készséges együttműködése révén, újra vízre bocsáthattuk a Trieste-et. Minthogy ismét a kedvező évszak vége felé jártunk, nem hagytuk el a Nápolyi-öblöt, de még így is nyolc alkalommal szállhattunk le kisebb mélységekbe, és ezzel kellőképpen meggyőződhettünk néhány újabb szerelvény, különösen pedig a teljesen új fényszórók hibátlan működéséről. Az FNRS 2 eredeti, nehéz és túlságosan nagy méretű fényszórói helyett - az FNRS 3 batiszkáfon továbbra is ilyeneket alkalmaztak -, kis méretű, de rendkívül nagy fényerejű higanygőzlámpákat szereltettünk fel. Ezekkel még jobb hatásfokot értünk el. A Philips gyártmányú, kis kvarclámpák nehéz védőbura nélkül is ellenálltak a legnagyobb mélységekben uralkodó víznyotnásnak. Ez a higanylámpás világítás annyira bevált, hogy Franciaországban és az Egyesült Államokban más tengeralattjárókon is alkalmazni kezdték.
1955-ben még több hónapig dolgozhattam a Trieste fedélzetén, de pénzügyi helyzetünk nagyon bizonytalan volt. Míg a touloni csoport szemlátomást, egy csapásra megszabadult minden anyagi gondtól, és reklámszerű bemutatókat is engedélyezett az FNRS 3 batiszkáffal az újságíróknak és rádióriportereknek, nekünk minden fillérnyi kiadást meg kellett gondolnunk, úgyhogy azok a tudósok, akik le szerettek volna szállni a Trieste-té., kénytelenek voltak lemondani tervükről, mert nem volt pénzünk a szükséges akkumulátortelepek megvásárlására.
1956-ban azonban megjavult a helyzet. A svájci Fonds National Suisse pour la Recherche Scientifique újabb, jelentős összeget szavazott meg nekünk, a milánói egyetem közvetítésével az olasz kormány is hozzájárult a batiszkáf kiadásaihoz, sőt még a C. O. N. L, az Olasz Országos Olimpiai Bizottság is támogatott bennünket. Végül is beszerezhettük a Trieste nagy teljesítményű telepeit, és ősszel már több lemerülést hajthattunk végre. Ebből az alkalomból az olasz testnevelési igazgatóság elfogadta Piccard professzor elvét: „A kutatás a tudós sportja."
Ezúttal egy milánói olasz geológus, Pollini professzor volt a társam, és az egymást követő kísérletek során 150, 620, 1100, 2000, végül 3700 méteres mélységet értünk el. Ilyen módon az oceanográfusok közül hosszú ideig Pollini professzor volt a batiszkáf leggyakorlottabb utasa, és 1959-ig ő volt az az oceanográfus is, aki a legmélyebbre jutott le a tenger színe alá. Közben a nápolyi Microlambda egy akusztikai mélységmérőt ajándékozott nekünk, úgyhogy e kísérletek .során a Trieste már egészen simán érte el a tengerfenékét, ami a továbbiakban lehetővé tehette az eredeti célnak megfelelő, oceanográfiai kutatásokat.
Közben, 1955 márciusában szinte véletlenül megismerkedtem Londonban Róbert S. Dietz-cel, a washingtoni Office of Naval Research (O. N. R. - Amerikai Haditengerészeti Kutatóintézet) polgári tisztviselőjével. Ezt a geológust azzal bízták meg, hogy kutasson fel Európában mindent, ami e téren az amerikai tengerészetet érdekelheti. Első beszélgetésünk, amelynek során röviden ismertettem a batiszkáfot, valóisággal lázba hozta. Eljött hozzánk Castellammaréba, és még jobban megtetszett neki a találmány. Nem tagadom, látogatónk nekem is rokonszenves volt. Amikor ugyanis megnézte a batiszkáfot, minden további magyarázat nélkül, rögtön megértette annak a kettős szelepnek a szerepét és működését, amely leszállás közben beereszti a vizet az úszótestbe, a felszállás folyamán pedig vízteleníti az úszótestet. Elismerő szavainak hallatára, még el is mosolyodtam, mert eszembe jutottak a touloni megbeszélések, amelyek után végül is a francia tisztek elvetették ezt a szelepet, és ezzel lemondtak előnyeiről is.
Hű nápolyi szerelőnk, Buono is emlékszik még arra a napra, amikor a szárazdokkban Dietz előtte mászott fel a Trieste hídjára vezető létrán, és hátsó zsebéből kilátszott dagadtra tömött, amerikai pénztárcája. Ez a pénztárca még ma is élénken él Buono emlékezetében. A látvány annyira felbosszantotta, hogy megkért, tolmácsoljam vendégünknek szavait: „Ebben a szegény országban", mondta, „bűn ennyire megkísérteni a derék embereket; nem volna jobb azt a pénztárcát kevésbé feltűnő helyre tenni?" Egyébként később Buono Amerikában meglátta, hogy ezekben a pénztárcákban a bankjegyek mellett feltűnően sok az „identity card", „licencé', „special authorization", „speciai permit" és számos, egyéb okmány.
Ebben az évadban, valamivel később, az amerikai tengerészet más képviselői is eljöttek, s megtekintették a Trieste-et. Vonzotta őket ez a svájci hajó, amely százszor mélyebbre képes lemerülni, mint a hagyományos tengeralattjárók, és amely már tízszer, sőt tizenötször akkora mélységeket hódított meg, mint a világ legmerészebb tengeralattjárói.
A castellammarei látogatások eredményeképpen elutazhattam az Egyesült Államokba. Dietz is velem jött. Száz napig voltam Amerikában, hogy tárgyaljak a batiszkáfról, előkészítsem a talajt a Capri és Ponza vizein, 1957-ben megrendezendő oceanográfiai expedícióhoz, és elvessem azt a magot, amelynek termését négy évvel később a Mariana-árok 11 000 méteres mélységében arathattam le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése