JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (4)

Marseille – történelem és legenda

If vára, ahol Monte Cristo grófja raboskodott

Reggel hatkor szól a telefonébresztő, s hétkor már reggelizünk, miután csomagjainkat a közelben parkóló autóbusz pocakjában elhelyezzük. Ismételten megállapítom, hogy a franciák mesterei a konyhának. Az este megismert étteremben önkiszolgáló alapon választhatunk a hideg és a meleg ételek között, amelyeket a kétcsillagos szálló felkínál. A nagy bőséget látva el sem tudom képzelni, mi lehet a magasabb kategóriájú szállodák reggeli felhozatala? Van itt minden kényes igényt kielégítendő ennivaló! A megszokott kávé, tej, tea mellett több változatban savanyú tej – ismert világmárkák natúr és gyümölcsös változatban –, péksütemények, kenyér és kétszersült, főtt tojás és ökörszem, többféle sonka, szalámi, virsli, sajtok, salátaöntetek, paradicsom, paprika, hagyma, olajbogyó, főtt kukorica és kukoricapehely, no és vaj, tejfől, többféle lekvár, méz, édes tészták, gyümölcskompót és frissen sajtolt ivólé. A bőség zavarában vaj, sajt, sonka, kifli, narancslé, ananász és narancskompót kerül a tálcámra. Reggeli után a gyönyörű nyári napon az egész csoport már nyolckor a buszban ül. Kiderül, az éjszakai kikötői séta részvevői Elenával csak az éjszaka közepén, jóval éjfél után érkeztek a szállóba, ki gyalog, ki taxival, már ahogy a zsebe engedte. Ennek ellenére mindenki kipinhetnek tűnik, hiszen tapasztalatom szerint a kirándulások első napjaiban még bőven van fizikaierő-tartaléka a turistának. Először városnézésre indulunk busszal a városközpontba. Marseille Franciaország második legnagyobb városa, így van bőven látnivaló a reggeli napfényes órákban is. A több mint 2500 éves város területén ősember-lelőhelyek igazolják, hogy régen lakott terület. A környező dombokon levő barlangokban találtak menedéket az első itt lakók. A görögök Kr. e. 600-ban már a tengerhez közelebb telepednek le, így ők számítanak igazi városalapítóknak. Városuk a mai régi kikötő mellett Massalia néven szerepel, a ligur és gall törzsekkel folytatott kereskedelem központja. Egy időben önálló köztársaság és vetélkedik az Afrika északi részén fekvő Karthágóval, ezért a pun háborúk idején Rómával szövetkezik. Még jó ideig megőrzi függetlenségét a Római Birodalom terjeszkedése idején, és csak Julius Caesar korában kerül római uralom alá. Akkor is megmarad szabad városnak Kr. u. a III. századig, majd barbár frank törzsek és szaracénok pusztítják. 


A keresztes háborúk idején a XI. században ismét fontos kikötő, de csak a XV. század végétől kerül a francia királyok birtokába. A XVIII. század elején már közel kilencvenezer lakosa van, azonban az 1720-ban kitört pestisjárvány elpusztítja a lakosság több mint felét. A francia forradalom idejére ismét fellendül, és lelkesen támogatja a királyság megdöntését. A mai francia himnusz, az egykori lelkesítő Marseillaise a város forradalmi önkénteseinek ajkán csendül fel első ízben mint Rouget de Lisle utászhadnagy szerzeménye. A második világháború során mind a németek, mind a szövetségesek bombázzák. Szerencsére a város gyorsan talpra áll, s mára több mint egymillió lakosú. 


Mivel időnk igen szűkös, hiszen Barcelonáig jókora út, 480 km áll előttünk, s a késő délutáni program ismerkedés a katalán fővárossal, ezért keringőzünk egyet, majd a magaslaton épült Notre Dame de la Garde előtti térségről igyekszünk felülről emlékezetünkbe vésni ezt a szép kikötővárost. A viszonylag korai órában tanúi vagyunk az üzletek kinyitásának, látjuk a széles sugárút két szélén a virágpiacot, míg a kikötőben a halvásárt és rengeteg tengeri herkentyűt, hiszen buszvezetőnk a szélső sávban araszol, hogy minél jobban bámulhassunk jobbra-balra. Az egyenetlen terepviszonyok miatt buszokat, trolikat és taxikat látunk, villamost nem, Elena pedig elmondja, hogy kitűnő a metrohálózat. Szembeszöknek nagyságuknál fogva az utcai névtáblák, számok s a fontos látnivalókat mutató irányjelzések. Az utcák szélesek, és legtöbbjük fával, virággal díszített, a palotákon jellegzetes zsalugátér, hiszen ne feledjük, eléggé délen vagyunk már, ahol a forróság elleni védekezésnek évszázados hagyományai vannak. 


A szebbnél szebb szökőkutak a nappali megvilágításban is éppen olyan varázslatosak, mint az éjszakai pazar fényben, és bizony fáj a szívem, mert erre az ősrégi városra egy hét is kevés lenne! A városháza, az opera, a régi Charité ispotálya, a tőzsde, a kikötőben álló székesegyház, a Páli Szent Vince-templom, valamint a patkó alakú régi kikötő két végében álló középkori erőd, melyek Szent János és Szent Miklós nevét viselik, a különböző korokból származó gyönyörű épületek – megannyi látnivaló. Emlékezetembe igyekszem vésni a prefektúra impozáns épülete előtt álló vízesésszerű hatalmas szökőkutat. Van még jókora diadalív és középkori várat idéző apátság. 


Azután meredek, kanyargós, szűk utcákon haladunk felfelé a Notre Dame de la Garde székesegyházhoz. A veszélyes kanyarokban stoplámpa, fejünk felett az utca két oldalán áthúzott kötélen ruhanemű szárad, mint Nápolyban. A kicsiny boltok előtt, ahol hely van rá, vevőcsalogatónak éppen ebben az órában rakja ki áruját a tulajdonos. Végül megérkezünk a parkolóba, s előttünk hosszú lépcsősor és az emeletes templom, a torony csúcsán az aranyozott Mária-szoborral, míg a másik oldalon a Földközi-tenger és Dumas Monte Cristo regényéből ismert sziget If várával, ráadásul szinte az egész város. Messzire látni, bár könnyű pára lebeg a tenger felett, ám az ég kék, és vakítóan süt a nap. Karnyújtásnyira látszik a kikötő – hiszen légvonalban alig több, mint egy kilométer a távolság. Az If vára felé már igyekeznek a sétálóhajók a kirándulókkal, az U alakú Vieux Port vizén hosszú sorokban állnak kikötve a motorcsónakok, vitorlások; látszik a halpiac tarka forgataga. Ahogy a lépcsőkön felfelé lépdelek, egyre közelebb jutok a 60 méter magas torony hegyében álló Madonna- szoborhoz, amely szikrázik a napfényben. Pihenésképpen megállok és visszafordulok, mivel egyre szélesebb a horizont, újabb városzrészletek panorámája tárul ki szemem előtt. Örömmel fedezem fel az iménti városnézés során megismert épületeket a magasból. Aztán a templom alsó szintjén levő jókora térségen Elena köré gyülekezünk, aki röviden elmondja a Notre Dame de la Garde történetét, majd mindenki egyénileg indul felfedező útra egy fél óra erejéig. 

A 162 méter magas dombtetőn már a XIII. században Szűz Mária tiszteletére templomot épít a közeli apátság, s ez az évszázadok alatt a tengerészek zarándokhelyévé válik. A bizánci stílusú bazilikát 1953-ban kezdik el építeni Espérandieu tervei szerint, akinek a műve a kikötőben álló székesegyház is. 1864-ben szentelik fel, s megőrzik azt a nevet, amit a Szűzanyának ezen a zarándokhelyen adtak évtizedek alatt a hívők (védő, oltalmazó lenne a fordítás). Szárazról és vízről jól látható a 9,70 méter magas Madonna-szobor a templom hatvan méteres tornyán, amely Máriát fején koronával, bal karján az áldást osztó kis Jézussal ábrázolja. A szobor súlya 4500 kg és 1963-ban újraaranyozásához 29 400 aranylapocskát használtak fel. Azután mindenki fényképez, filmez és persze, csodálkozik, hiszen felejtethetetlen kép tárul szemünk elé. A sétányon szobrok, Krisztus-keresztek. Nekem a legjobban egy életnagyságú fehér márvány alkotás tetszik, amely a földre roskadt, töviskoszorús Megváltót ábrázolja, amint a mellé térdelt Veronika kendőjével a szenvedő homlokát türölgeti. A talpazaton a jókora emléktábla felírása szerint ezzel a viszonylag új – pár évtizedes – alkotással adóznak az életüket áldozó misszionáriusoknak. Erről a szintről nyílik a kripta, amely eredetileg sziklába vágottt templomrész. A román stílusú altemplomban az oltáron gyönyörű, festett fából készült Mária-szobor, amely a Szűzanyát bizánci koronával, bal karján a virágot tartó, mosolygó kis Jézussal és jobb kezében virágcsokorral ábrázolja. A következő szintre, a bazilikába lényegében fel lehet jutni egy oldalsó lépcsőn a kriptából vagy a domb tetején álló térségről a díszes főkapun keresztül. A neobizánci stílusú pazar templombelső számos mellékoltárral olyan képet mutat, amilyet egyetlen eddig látott kegyhelyen sem figyeltem meg. A nálunk is megszokott köszönő márványtáblácskák mellett, amelyek százával találhatók a jókora templom falain, hajókat ábrázoló festmények és felfüggesztett hajómodellek, zászlók is látszanak mindenfelé. Az ember nem is tudja, merre nézzen, annyi a látnivaló! A falak is érdekesek, hiszen nincs freskó és festett dísz, mivel a széles csíkos márványborítás erezete maga a dísz, van is, mit csodálni, mert a fehér mellett a zöld, a piros és a kékeszürke számos árnyalatát látni még az a kétméteres ezüst Mária-szobor a gyermekkel, amelyet egy szegény provanszi mester hat év munkájával alkotott a múlt század első felében. Ezt a szobrot az ünnepi körmenetek során kiviszik a templomból. 


Mikor látom, hogy vészesen fogy az idő, kimegyek a templomból, ezúttal a főkapun, majd körbejárom, megcsodálva Marseille panorámáját mind a négy égtáj felől. Megtalálom az emléktárgyakat árusító üzletet, ahol francia frank hiányában – nem volt idő pénzt váltani, olyan korán indultunk a szállásról – sikerül hét dollárért egy mutatós, Marseille-ről szóló, gyönyörű fényképekkel dísztett útikönyvet vásárolnom. Sok csoporttársam már Váradon beszerezte a megfelelő valutát, de nekem csak dollárom és német márkám volt zsebpénz gyanánt, hiszen tapasztalaton szerint ezekkel bárhol elboldogul az ember. Előbb ragaszkodnak a helyi pénznemhez, ám magyarázkodásomnak a késő esti érkezésre és a kora reggeli indulásra vonatkozólag végül foganatja van, és megszán az egyik eladónő. Erre még néhány váradi társam is előszedi a pénztárcáját, kiszolgálja őket is kedvesen, egyetlen kérése, hogy pontos összeget adjunk, mert nem tud visszaadni. 


Ezután már csak utolsó pillantás a gyönyörű tájra, miközben a lépcsőkön lesétálva eljutok a buszparkolóig. Az egész csoport megelégedett, az éhesebbek már az elemózsiás csomagok után néznek, a reggeliről elhozott ennivalónak látnak neki. Igazság szerint a svédasztalt nem arra találtáak ki, hogy az ember táskában-zsebben kihozza az étteremből az ott felszolgált táplálékot, de a keleti nyomor és a déli éhség nagy úr, így vérmérséklettől függően mindenki zsebrevág ezt-azt. Én általában szelet kenyérrel, kiflivel beérem, de a bátrabbak Danone joghurt mellett több szendvicset is elhoznak tízóraira, ebédre. 


(Folytatjuk)