CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (3)

Victoria Harbour 2017. július 13.

A hajóhíd - vendégeknek

Záporesőre ébredünk. Gabi a tegnap este nosztalgiázott: mentőcsónakján kievezett a hajójára és ott is aludt. Egész éjszaka ringatták a hullámok. Mielőtt jóéjtszakát kívánt, mára kirándulást ígért a közeli Port McNicoll-ba – a hely amúgy egy jó távcsővel is idelátszik –, ahol közösen megtekinthetnénk az SS Keewatin hajómúzeumot.
Most meg arra várunk, hogy a kopogó eső valamennyire csendesedjék, lehetőleg a látogatási időn belül. Kocsival 10-15 perc alatt ott vagyunk, s ha nem lenne a part menti erdősáv, a stégünkről is befoghatnánk a múzeumhajó megdőlt, újrafestett kéményét.
A kiszolgált, fölénk magasodó jármű, amelyre kopogó fehér hajóhíd vezet fel, 1907-ben épült; valamivel az őszi hazautazásunk után ünneplik majd meg 110 esztendős „születésnapját” – dacára, hogy már a múlt század hatvanas éveiben kivonták a forgalomból. Nemrég kapott új rendeltetést – miután restaurálták és alaposan kipofozták, hogy egykori fényében pompázhasson. Tulajdonképpen annak köszönheti a kitüntető figyelmet, hogy ugyanazon a skóciai hajóépítő műhelyekben készült, akárcsak későbbi, elhíresült nagy testvére, a legendás Titanic, s ha a méretekben nem is, komfort szintjén nagyjából ugyanazt a standardot jelentette, mint a tragikusan elsüllyedt hajóóriás. (Persze, ha most valamilyen csoda folytán egymás mellett állhatnának, Dávid és Góliát párosát látnák bennük az emberek, így viszont, magányosan, a Keewatin is hálás szerephez juthatott a hajótörténelemben.) 
Jönnek is a mindennapi látogatók, szép számmal, ha nem is özönlenek – az itteni közönségre inkább a tartós folyamatosság, mint a látványos tülekedés a jellemző – , csoportosan vezetnek át mindannyiunkat a hajó látogatható részein. 

A  Keewatin - egy festményen

Megtudjuk, hogy a Keewatin mai eszmei értéke meghaladja a 32 millió dollárt; amíg a kanadai édesvizi flotta kötelékében működött, áruszállításra használták a Hudson-tavon át, nyugati irányban és visszafelé, de közben személyszállító feladatokat is ellátott. 
Karbantartása, csinosítása ma sem szűnt meg, egyes részlegeit igazából csak ezután hozzák rendbe, így például a kapitány vezérlőfülkéjéhez vezető utat hosszabb időre lezárták a látogatók előtt. De ami már most megtekinthető, arról a házigadák bő részletességgel mesélnek. Péterrel, aki szorgalmasan fényképez, le-leszakadunk a figyelmesen hallgató csoportról, magam is jobban szeretek a saját fejem után csavarogni, kíváncsiskodni, s magyarázó szavak helyett beérem az alapos nézelődéssel, a személyes vizsgálódással. Folyosókon kanyargunk, nyitott ajtajú kabinokba kukkantunk be, amelyeket korabeli díszletekkel rendeztek be a múzeum kivitelezői. Megnézhetjük a személyzeti részleget is, amelynek „luxusa” messze elmarad az utasokétól, nyitva továbbá a mosoda és a szárítóhelyiség, a távirdász kabinja, a fogorvosi rendelő és a borbélyműhely, a dohányzó, ahol szigorúan csak férfivendégek foglalhattak helyet és a szalon, ahol viszont csak a hölgyvendégek tartózkodhattak, keresztül vonulunk a csillogó-villogó, elegáns éttermen, ahol a zenés-táncos estélyeket rendezték, a faragott, politúrozott falépcsők két oldalán kúszónövények zöldellnek, csak úgy csillog mindenütt a visszavarázsolt pompa, útközben azt is látjuk, mint szidolozza két ifjú hölgy a hajó díszítésére bőségesen használt rézfogantyúkat, -kilincseket, -szegecseket és -berakásokat. 

A gépházban, a mélyben

Leereszkedünk a gépházba, onnan pedig a hajó gyomrába is, ahol már csak a szén világának sötét színárnyalatai uralkodnak – mindent belep a fekete por, lépten-nyomon kísért a biztonsági lámpások, a lapátok, csákányok, szállítóeszközök kemény világa. A valóságban is átélhetjük – bár nem a saját bőrünkön –, hogy minden hajón kétféle valóság létezett; az egyik, a kellemesebb, a hajó felső részein, a kellemetlen és a mocskosabb életet a hajó mélye rejti. Az a rekesz, mely a hajósok életét fenyegető víz közelében van. Rátapasztjuk a fülünket a hajó oldalfalára – és máris hallani a kikötői öböl hullámainak szelíd locsogását. (Csakhogy ez a pillanatnyi szelídség ideiglenes és szörnyen alattomos tud lenni...)
Odafent, a bejáratnál bebocsátásra várnak az újabb, türelmetlen látogató csoportok – diszkréten elvonulunk a kijárathoz, s átadjuk nekik a helyünket.
Hazafelé, már Victoria Harbourban, benézünk a városka régiségboltjába amely egyben falatozó és fagyizó is, fagylaltból mindig bő választékot tartanak. Ezúttal mi is próbára tesszük a céget. Míg a frissítő édességet kanalazgatjuk, Gabi az internetes előrejelzést tanulmányozza: eszerint a következő napokra nem várható javulás, további esős-szeles időjárást igérnek az időjósok.

Minden csillog, ami ráz- a hajóharang is

Otthon váratlanul felbukkan Ilonka eltűntnek vélt kézitáskája a fogkefével, fésűvel és más apróságokkal. Kiderült, hogy  indulás előtt, az utolsó pillanatban Anna vette magához, majd mindenki elfelejtkezett róla. (Ha minden ilyen könnyen oldódna meg az életben!)
Délután elkísérem Annát, aki a kutyával indul hosszabb sétára. Szerinte ajánlatos leterhelni az állat energiáit, utána jóval könnyebb kezelni. Nem tudom, így van-e, de azt vettem észre: valahányszor Annáék éppen nem figyelnek rá, a Fekete Rém szívesen belém köt – fenntartásokkal, gyanakodva szemlél. (Később aztán, látszólag, elmúlik ez a fajta idegenkedése…)
Estére elromlik a mosógép. Régi jószág, a házzal együtt került Annáék tulajdonába. Gyors megoldáson törjük a fejünket, mert a mosnivaló napok alatt könnyen összegyűl, ennyi ember után …


Victoria Harbour 2017. július 14.

Esik, esik... Az időjósok cseppet sem tévedtek. Keressük, de nem találjuk a helyünket.
Olykor kilmegyek a stéghez és amíg át nem fázom, a véget nem érő hullámzást bámulom. A partnak csapódó erőt, az ott megütköző és mindegyre kárba vesző energiát...
Ilyesmik jutnak az eszembe:

kő a kőhöz mint verődik
mint csapódik szüntelen
majd a hullám szerteszórja
nincs eleje s vége sem

Alaposan, szobáról szobára haladva ismerkedem a nyaraló belsejével. A lezárt bejárat fölött, lapos deszkatáblán az eredeti tulajdonos neve: Dr. Thomas. A doktor bácsi, akit a tóparti településen szinte mindenki ismert. Még ma is élnek olyanok, akiket valamikor gyógyított. Pedig a doktor az Egyesült Államokból jött idáig, hogy felépítse nyaralóját, amelyben később huzamosabb ideig lakott is családjával. A házat három gyermeke – két lánya és egy fia örökölte, Annáék a legutolsó, életben maradt lánytól vásárolták meg, akinek már nem volt ideje, hogy kiválogassa, mire tart igényt a ház berendezéséből és jóformán alig került rá az aláírás az adásvételi szerződésre, ő is örök búcsút mondott a földi létnek. Utód nem maradt utána, ezért minden, ami a házban találtatott, Annáékra szállt. Az első hetekben, hónapokban azzal foglalkoztak, hogy felleltározták a „hagyatékot”. Igyekeztek minden emléket tiszteletben tartani és megtalálni számukra a legmegfelelőbb helyet. A nyaraló így, ahogy most megtapasztaljuk, egy még szervezetlen, de bő anyagú néprajzi múzeumra emlékeztet, amelyben a népi kultúra elvegyül a kispolgári hagyományokkal. Ennek egyik iskolapéldája az a hatalmas, faragott, politúrozott kerekasztal, mely a nappali közepét uralja. A szokásosnál kiterjedtebb felületen, intarzia berakással látható a lapján a három Thomas-ivadék gyermekkori tenyérlenyomata, ami a mai tulajdonosnak talán nem mond semmit, de Annáék úgy érzik, hibát követnének el, ha kiselejteznék - egyáltalán elmozdítanák eredeti környezetéből. Az effajta, beleérzéssel átgondolt döntések okán Dr. Thomasék sok-sok családi ereklyéje túlélte a tulajdonoscserét, megtisztítva és újszerű elrendezésben a sorsára vár. Hiszen ma még a nyaraló sorsa is bizonytalan. Annáék szeretnének hosszú ittlétre berendezkedni – de ez vajon elég-e a boldogsághoz?

Madáróra

Míg a lakás berendezését s a falakon függő dísztárgyakat szemlélem, hátam mögött néhányszor halk, egy lakásban szokatlanul ható madárfüttyök törik meg a csendet. Pár napnak kell eltelnie ahhoz, hogy a nappaliban s a belőle nyíló konyhában elhelyezett elektromos órákról kiderüljön: ők szolgáltatják a szokatlan madárkoncertet.
Méghozzá a következő madárfajokról van szó (a biztonság kedvéért az eredeti – az angol – elnevezéseket is feltüntetem):

1 óra – amerikai vörösbegy / american robin
2  "     – északi sokszavú poszáta / northern mochinbird
3  "     – kék szajkó / blue jay
4  "     – indián ökörszem / house wien
5  "     – indián cinege / tufted tilmouse
6  "     – sárgarigó / northern oriole
7  "     – sirató gerle / mourning dove
8  "     – kanadai cinege / black-chapped chickadee
9  "     – kardinális pinty / northern cardinal
10 "    – fehértollú verébsármány / whitw-throated sparrow
11 "    – barátcsuszka / white breasted nuthatch
12 "    – házi pirók / house finch

Majd az is kiderült, hogy a konyhai óra madársereglete távolról sem azonos a nappaliéval, de sebaj, mert az előbbi amúgy sem kavar bele a kórusba – az óra ugyanis elromlott s mára már csak az időt mutatja, mindenféle hanghatás nélkül. Óránként így csak egy-egy jellegzetes füttyöt hallhatunk, a ház állatai már föl se veszik az erdőből csent hangokat, csak a mi fülünk maradt még kihegyezve rájuk, de már nekünk is inkább csak annyit üzen, hogy – marhára telik az idő…
Anna és Gabi bevásárolni készülődnek az utánfutóval, előtte összeírjuk, mi hiányzik a kamrából. Viszik a régi mosógépet is, hátha adódik egy jutányos üzlet. (Elárulom itt: nem adódott, csak majd, pár nappal később, az is Torontóban.)
Pétert nem hagyja nyugodni fotográfiai szenvedélye: a hajdani vasútvonal helyére kiépített kerékpár úton elgyalogolt Port McNicoll-ig és vissza. Ezalatt én filmet néztem, Attila küldött egy képet Calgaryból, amint az unokáját tartja az ölében.
Este vigasz-vacsora: húst sütünk rostélyon, bort iszunk. 

(Folytatjuk)