Reggel fél ötnél tovább az istennek sem tudok aludni. Mezítláb, tréningnadrágban, trikóban lépdelek le a nappaliba vezető néhány lépcsőfokon. Enyhén recsegnek a lépcsődeszkák.
Harsány ugatás hasít a sötétbe. Licorice – a fekete labrador-boxer keverék, akit magamban, a könnyebbség kedvéért Jánosbogárnak (olykor Fekete Rémnek) neveztem el, s aki tegnap még gyanakodva, de jóindulatúan ismerkedett a cipőmmel, a nadrágszárammal – ezúttal vicsorogva ugrott felém, több ízben is, de az utolsó pillanatban mindig visszafogta magát, így a támadásból inkább csak fenyegetés lett.
Gabi és Anna egy ugrással előviharzottak az alagsorból, ahová ideiglenesen beköltöztek éjszakára, csendesítették a minden ízében remegő, dühös állatot; ha nehezen is, de elhallgatott és levonult a színről.
Feszülten ültem a laptop elé, s elgondoltam: mi lesz, ha ez majd minden reggel megismétlődik?
Lassan belefeledkeztem az írásba, szinte észre se vettem: Jánosbogár egy idő után kíváncsian, hallgatagon sündörgött körülöttem, élénk farkcsóválás közben. Nocsak – szent a béke?
Befutottak Á. Gyula fotói a csíkszeredai régizene fesztiválról: visszaadják az otthon elvesztett hangulatát. Annyi év után ismét kimarad egy kedves rendezvénysorozat az életemből. De hát ez az utazás is az életem tartozéka. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy többé nem fog megismétlődni.
Reggeli után Annával a közeli szupermarketbe, a Galatiba megyünk, vásárolni. Délutánra tervezték az indulást a tópartra, Gabi erre a hétre szabadságot vett ki, hogy a családdal lehessen, ki akarnak használni minden szabad percet.
A rövid sétára magunkkal visszük a Fekete Rémet. Szorgalmasan szaporázza Anna oldalán, s időnként felém pislog, nem maradtam-e le a csapatról. Semmi bajunk egymással, a kora reggeli incidens rossz emléknek tűnik, igyekszem is elfelejteni.
Gyors ebéd, majd csomagolás. Alaposan át kell gondolnunk, milyen személyes holmit viszünk magunkkal Victoria Harbourba, a nyaralóba. Anna szerint legalább két hétre csomagoljunk…
Gabi is, Anna is előkészíti a kocsiját. Mi az Annáéval megyünk, de Attila vezet. Anna Gabival és Marikával, továbbá a kutyával-macskával a másikba ülnek. Útközben utolérjük egymást, a végén már oszlopban haladunk, úgy gurulunk be este 7-kor a házhoz.
Egyszerű vacsora: borsófőzelék, tükörtojással. Gabi ígéri: holnap lesz jobb is. De ez is egészen jó. Kutya és macska alig bírnak magukkal – újra és újra körbe koslatják a nyaraló minden zugát, lábatlankodnak, vacsora idején az asztal alatt várakoznak, hátha leesik valami…
Szoktatjuk magunkat a hatalmas gerendaházhoz. Annáék jórészt megőrizték az eredeti bútorzatot, a házban talált képeket, dísztárgyakat, konyhai-háztartási kellékeket. Angol nyelvű könyveket emelek le a polcról: valamennyi a környék történelmével, földrajzával, élővilágával kapcsolatos. Ötkötetes, alapos mű a kanadai nagy tavakról... Lesz mit lapozgatni a következő napokon. Sajnos, mindennek enyhe, de átható penész szaga van. Amit lefekvéskor már nem is érezni. Otthon vagyunk.
Victoria Harbour 2017. július 11.
Nyugodt éjszaka. Kissé foglyaiként érezzük magunkat a hálókamrának – személy szerint óvakodok kilépni a társalgó közös terébe, nehogy megismétlődjék a tegnapi incidens a Fekete Rémmel. Győz a kíváncsiság és a munkakedv: lassan megnyitom az ajtót, amely hirtelen élesen felcsikordul (minden fából van!), a kutya pár méterre a küszöbtől, egy jókora párnán, zöld pokrócba gabalyodva, önfeledten hortyog. Elsurranok mellette, s helyet foglalok a nappali keleti ablakánál, ahol a főbejárat is van, de most lezárták, s egy oldalsó ajtón lépünk ki-be az épületből. A széles teraszablak előtt kis asztal, rajta éppen hogy elfér a Torontóból magunkkal hozott zöld laptop, amely beszerelve várja, hogy bekapcsoljam, fölötte halványan ég egy lámpa. Az asztal előtt álló faragott karosszékbe ülök, indulhat a nap.
Nemsokára Péter is felébred, majd Attila bújik ki az odújából, mindketten elsétálnak a kikötőbe. Ilonka nem találja a tisztálkodó szereit tartalmazó kézitáskát, a sietségben Torontóban felejthettük.
Annyit szökdöstünk az utóbbi napokban térben és időben, nem csoda, ha lankad a figyelmünk. Én például a napló eredeti dátumozását rontottam el a kétszeri repülőbe szállás miatt...
Hazaérve összedobjuk az otthonról hozott, félkész ebédet, délután sziesztázunk a tóparton, a ház körüli fák (mit fák? egész erdőcske vesz körül, sűrűn lakott mókus- és szarkafészkekkel) alatt álló strandszékeken. Anna régi könyveket tereget ki a napra, remélve, hogy mire kiszikkadnak, a penész is eltűnik belőlük. Beléjük lapozok, találok köztük még egy kötetet a nagy tavak sorozatból, illetve egy huszadik század elején készült, kis méretű fotóalbumot a Niagaráról.
A szúnyogok támadása még vehemensebb az előző estinél. Gabi abban bízik, hogy augusztus közepéig – ahogy az lenni szokott – véget érnek számukra a nyári víg napok, s felhagynak a további szaporodással. De addig még néhány hét van hátra... Ilonka és Anna a kedvenc áldozatok, s minél jobban sűrűsödik odakint a sötét, annál vadabb a szúnyogtánc a víz közelében.
Marika közelgő születésnapját itt fogjuk megülni: Attila bekocsizott vele Midlandba, ahol nagyobb az üzlethálózat s rendeltek egy kedvére való fagylalttortát, amit hazahoztak ugyan, de még senki se látta. Hétpecsétes titokként ott lapul a mélyhűtő egyik polcán, nehogy idő előtt kiolvadjon.
Victoria Harbour 2017. július 12.
Tizenhárom éve született Marika. Néhány születésnapját sikerült közösen megünnepelnük. Ami az idén hiányzik, az a megszokott gyermeksereg. Máskor, Torontóban Annáék gyerekpartit rendeznek a Marika közeli barátnői és aa rokon gyerekek számára; ez most elmarad. A szomszédban él viszont egy kislány, nagyjából Marikával egyidős, amikor itt találkoznak, sülve-főve együtt vannak, most se különben. Úgy határozunk, őt és a családját meghívjuk a ma esti vacsorára, így a fagylalttorta ünnepélyes felvágásához meglesz az illő közönség.
Reggel mindenki korábban ébredt a szokásosnál. Alig haladtam valamit az írással. Elhatároztuk, hogy nem váratjuk meg Marikát, sietünk átadni neki az ajándékokat.
Szakaszosan reggeliztünk. A tó fölött sűrű párafelhő. A habszerű köd hol felemelkedik, hol megint rátelepszik a víztükörre. Idegesítően nyomasztó. Később feltámad a szél, Gabi, Attila és Péter vitorlázni inulnak. Amúgy fülledt meleg van, s dél felé a meteorológiai szolgálat rádióriasztása erős viharokról beszél. Gabiék is hallották a figyelmeztetést, gyorsan bevonták a vitorlát és haza igyekeztek.
A születésnapi vacsora szervezésével töltjük a délutánt. Számolgatjuk, hány ülőhelyre van szükségünk, ha itt lesznek a vendégek. 15-ig jutunk a számolásban.
Attila tűkön ül: este Torontóba, holnap ugyanis indul a járata Calgary felé; mostohafiát, Lorándot készül ott meglátogatni, akinek nemrég született kislánya. Viszi a mi ajándékainkat és jókívánságainkat is.
Öt óra tájban, mielőtt megérkeznének a vendégek, lezúdul a tóra egy jókora vihar. Vastagon csobogó patakok kerülgetik a házat és igyekeznek a tóba, amelyből semmi nem látszik az eső függönyétől. A műanyagcserepek csak úgy pattognak, mintha diók potyognának az égből. Zuhogó esőben érnek át a szomszédok, törülköznek-szárítkoznak, majd megindul a beszélgetés – Anna, Péter, Attila tolmácsolnak, minden irányban. Sajnos, a hangulat mesterkélt és kényszeredett. De a kislányok örvendenek a vacsorának, az ünneplésnek, az édességeknek.
A vendégek távozása után kollektív mosogatás, törölgetés. A társaság ágynak dől. Attila kocsiba ül, majd este tízkor már jelzi is telefonon, hogy megérkezett a torontói házba, ahol mindent rendben talált.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése