 |
| Sepsiszentgyörgy |
Sepsiszentgyörgyre érve mindjárt láttuk, ezúttal nem a megszokott, kezdetleges falvak valamelyikében vagyunk, hanem csinos városkában: a szép kis házak közt itt-ott terjedelmes középületek emelkedtek, alighanem igencsak furcsán érezhették magukat ebben a környezetben. Sepsiszentgyörgyön van a székely határőr huszárok legnagyobb laktanyája, s így a tisztikar főhadiszállása is. Az egyik nagy középületben pedig a huszárok gyermekei számára rendeztek be iskolát, azt mondják, ez az ország egyik legvirágzóbb tanintézete.
Mielőtt beesteledett, továbbmentünk Kézdivásárhelyre, s bár kiderült, hogy a helységben nincs fogadó, igen jó szállást találtunk egy francia serfőző házában, aki magyar asszonyt vett feleségül, s véglegesen itt telepedett le. Jóindulatú emberke volt, látszott, nagy örömmel fogad be a házába, ígérve, olyan vacsorát kapunk, amely kárpótol majd az utóbbi napok böjtöléséért. Természetesen a ház minden helyiségén végigvezetett, igen büszke volt rá, és joggal, mert serfőzdéje és a hozzá tartozó felszerelés kis méretű volt ugyan, de minden ragyogó rendben. Szomorúan panaszolta, szomszédai mindent elkövetnek, hogy ártsanak neki, mert idegen származása miatt féltékenyek rá: ezt könnyen el is hiszem, mert minden magyar úgy érzi, ha egy idegen az ő országában csak egy krajcárt is keres, azt az ő gyermekeitől rabolja el. Szegény francia másik nagy bánata, hogy drága a komló, Csehországból kell hozatnia, s még az se valami jó. Bármennyit morgolódott is azonban, gyanítom, hogy a mi kis barátunk egészen jól elboldogul.
Még maradt annyi időnk, hogy ellátogassunk abba a katonaiskolába, ahol a székely gyalogosok [huszárok] gyermekeit nevelik. Ezt az intézményt az elhunyt császár [I. Ferenc] alapította, s királyi segélyből, részben a székelyek adakozásából tartják fenn. Irányítása teljesen a kormányzat kezében van. Az alapítvány száz fiú kitaníttatását teszi lehetővé, koruk hat és tizennyolc év között váltakozik, kosztjuk, ruházkodásuk és az oktatás teljesen ingyenes. Mivel nincsenek annyian, hogy az összes rendelkezésre álló helyet elfoglalják, az iskolába felvehető még néhány más diák is, kik havi tizenhat shilling tandíjat fizetnek, s mindabban részesülnek, amiben a többiek. Amikor a gyermekek befejezik az iskolát, besorozzák őket a gyalogsághoz [lovassághoz], sokan emelkednek közülük tiszti rangra. A tantárgyak közt szerepel az írás, olvasás, aritmetika, földrajz, matematika, műszaki rajz és a német nyelv, valamint a katonai kiképzéshez tartozó mindenféle gyakorlat. írásaikból és rajzaikból megtekinthettünk néhányat, s mondhatom, dicséretre méltóak. Van egy kis könyvtáruk is, főként szórakoztató gyermekkönyvekből, ezeket a diákok kikölcsönözhetik: úgy láttam, jól válogatták őket össze, hiszen az a céljuk, hogy a fiatalokat rákapassák az olvasásra.
Szomorú, hogy még egy ilyen, láthatólag kitűnően működő intézményben is, mint ez az iskola, akadnak dolgok, melyek a kormányzat iránti panaszra és bizalmatlanságra adnak okot. A székelyek szerint az iskola egyetlen célja, hogy a gyermekeiket elidegenítse hazájuktól és elfeledtesse velük az anyanyelvüket. Igaz, minden órát német nyelven tartanak, minden tankönyvük német, s a gyerekeknek még egymás közt is így kell beszélniük. Magyar szó nem is hangzik el a magyar iskola falai között. Nyilvánvaló, a szegény székelyek úgy érzik, hogy a kormányzat igen méltatlanul bánik velük. Bár mostanában minden különösebb zúgolódás nélkül végzik a határőr-szolgálatot, néhány újítást, mely együtt jár vele, erősen elleneznek. A határőrezredek számos tisztje német, ezek természetesen nem követelhetik maguknak a székely nemesek jogait, a kormányzat azonban az elmúlt néhány hónapban megengedte nekik, hogy részt vegyenek, sőt szavazhatnak is a megyegyűléseken: mindez aztán igen keserű indulatokat váltott ki a székelyek körében.
 |
| A torjai Büdösbarlang |
Úgy hallottuk, van a környéken a hegyekben egy egészen rendkívüli barlang, melyről csodálatos dolgokat mesélnek. Kézdivásárhelyen mindenfelé kérdezősködtünk, de senki sem tudta megmondani, milyen messzi is van pontosan, s hogy lehetne a legegyszerűbben megközelíteni. Abban mindenki megegyezett, át kell haladnunk Torján, ez a falu, mint kiderült, közvetlenül a hegyek tövében húzódik meg, vagy tíz mérföldnyire Kézdivásárhelytől, ott majd biztosan találunk valakit, aki többet tud mondani. Ebben bízva, nekivágtunk az útnak, szerencsére azonban még mielőtt odaértünk volna, W[esselényi]nek eszébe jutott, hogy egyik régi székely barátja egy Torja nevű községben lakik, hátha ez azonos a mi Torjánkkal? S csakugyan, az első ember, akivel a faluban találkoztunk, megerősített e feltevésben, s egyenesen A. báró házához vezetett bennünket. A bárót otthon találtuk, s kimondhatatlanul megörült a barátjának: szerencsétlenségünkre a báró egy szót sem beszélt németül, s csak W[esselényi] tolmácskodása segítségével tudtunk vele szót váltani. Őszintén szólva kétlem, hajlandó lett volna ezen a nyelven társalogni, ha netán tudott volna is, annyira borzadt mindentől, ami német.
Amint az első üdvözléseken túlestünk, a báró bevezetett a házba, s bemutatott a ház úrnőjének. W[esselényi] megkockáztatta, hogy szeretnénk eljutni a barlangba, amilyen gyorsan csak lehet. Megkockáztatta, mondom, mert csak azután szánta rá magát, hogy én jó egynéhány célzással sürgettem, s még ekkor is csak igen kelletlenül, mivel tudta, milyen fontos a vendégszeretet kötelessége a székelyek szemében, s tisztában volt vele, hogy a báró arra számít, nála töltjük az egész napot, s így aztán csak nagy nehézségek árán szökhettünk meg hamarább. Végül a báró is belenyugodott, hogy egyéb elfoglaltságaink miatt nem időzhetünk nála hosszabban, bármilyen csalódott volt is, megígérte, kerít valami szállítóeszközt, amelyik megbirkózik a rossz úttal, s azt is, hogy elkísér úticélunkhoz. Míg befogatott, bár ez a művelet véleményem szerint a feltétlenül szükségesnél jóval több időt vett igénybe, volt időnk körülnézni, s megtudni valamit róla, hogyan is lakik egy székely nemes. Mint általában, a ház itt is földszintes volt, s a méreteitől eltekintve alig különbözött a hozzá hasonlóktól. Az országúttói egy tágas, közvetlen udvar választotta el, melynek szélén istállók és kocsiszínek sorakoztak, mögötte a konyhakert és a gyümölcsös. A ház belseje szerényen, mondhatni takarékosan volt berendezve, a báró ugyanis, bár olyan származással dicsekedhet, mint kevesen az országban, anyagi javakban kevésbé bővelkedett, mint sok más mágnás: néhány régi arckép azonban méltóságot kölcsönzött a szobáknak, s minden igen kényelmes és rendezett volt.
Itt is, mint a Székelyföldön mindenütt, megfigyelhettük, milyen rendkívüli szeretettel, majdhogynem hódolattal beszél mindenki báró Wesselényi Miklósról. Arcképe ott van minden házban, neve minden ajkon. A székelyek ügyük nagy védelmezőjét, szabadságjogaik rettenthetetlen harcosát látják benne. Mint azt olyanoktól hallhattam, akik jól ismerik a helyzetet, mikor perbe fogásának itt is hírét vették, ez olyan felháborodást és haragot keltett, hogy ha a székelyek védelmére bízta volna magát, azok egy emberként kelnek fel a szavára. Könnyű megjósolni, mire vezetett volna, ha ezen a hegyekkel borított vidéken negyven-ötvenezer fegyverforgatásban jártas férfi fölkel a kormányzat ellen, Wesselényi báró azonban jobb hazafi annál, hogy országát lázadásba sodorja s kitegye a polgárháború borzalmainak, ha a tét csak a saját személye. Becsületes hazafinak honfitársait csak végszükség esetén szabad fegyverbe szólítania, de ha egyszer megteszi, csak akkor egyezhetik bele, hogy a fegyvert ismét letegyék, ha bizonyítékokat kapott a jövőt illetően.
Amikor a lovak végre előálltak, kiderült, miért vártunk oly soká: a bárónő elhatározta, semmi áron nem enged tovább ebéd nélkül, s bár megérkezésünkkor még csak kilenc óra volt, s most is csak alig múlt tizenegy, megnyugtatott, az ebéd már tálalva van, s míg a lovakat megetetik és felszerszámozzák, lesz időnk bekapni valamit. Végre elindultunk, végighajtottunk a keskeny völgyön, gyakran a patakparton, jobb út nem lévén, s három óra múlva elértük a völgy túlsó végét, ahonnan aztán már semmiféle út nem vezetett tovább. Miközben fölfelé kapaszkodtunk, a báró elmagyarázta, a tetőn először néhány ásványvizes forrást fogunk látni, onnét még vagy egy mérföldet kell gyalogolnunk utunk céljáig, a Büdösbarlangig. Körülnézve a csúcson, meglepetten láttuk, hogy vagy három-négy tűrhetően megépített kalyiba áll ott, körülöttük nagy csomó szalma s félig elszenesedett fadarab, mintha a házakban nemrég még laktak volna. S csakugyan, bár erről az emberek Vásárhelyen mit se tudtak, ez a néhány Büdös-forrás igen divatos fürdőhely, legalábbis a parasztok között. Nyáron feljönnek ide, ágakból kalyibát eszkábálnak, kibélelik szalmával, hoznak magukkal jó sok ennivalót, s egy hónapig, hat hétig is itt maradnak. A forrásoknál nem sokáig nézelődtünk, siettünk tovább a barlanghoz.
A szája egy magnéziumos mészkőszikla oldalában nyílt, akkora, hogy vagy egy tucat ember is kényelmesen befért volna rajta, bejárata a hegy irányában lejtett. Néhány évvel ezelőtt a barlang még sokkal nagyobb volt, azóta jó részét beomlasztotta a földrengés j Falának alsó részét vékony, sárga réteg borította, mikor megvizsgáltuk, kiderült, hogy az a sziklahasadékból felszálló kéngáz lecsapódása. Ahogy beljebb haladtunk, bőrünkön valami egészen szokatlan, csiklandó melegséget éreztünk, mely mintha lábunktól kúszott volna fölfelé, s amint lejjebb ereszkedtünk, egyre erősebb lett. Ez a furcsa jelenség az összesűrűsödött szénsavas gáz következménye (igen kis mennyiségben kénhidrogén is keveredik bele), amely a barlang alsó részén nyíló légforrásból szivárog, s egészen a nyílás magasságáig megtölti, azon keresztül aztán szép szabályosan kifolyik, mintha csak víz lenne. A hőmérséklet a barlang egyetlen pontján sem volt magasabb, mint másutt, s ha kezünket a felső rétegből az alsóba nyújtottuk, először semmi különbséget nem tudtunk megfigyelni: néhány másodperc múlva azonban, amint a sav áthatolt a bőrünkön, érezni kezdtük a bizsergető meleget. Addig ereszkedtünk, míg a gáz az állunkig nem ért, itt már tenyerünkkel a szánkhoz tudtuk emelni, s éreztük sajátos, savanyú ízét. Köztudott, hogy a felhígult szénsavas gáz, a tüdőbe kerülve, kiszorítja onnan a levegőt, s halált okoz, nem is lehetett volna itt belélegezni: ha ugyanis a gáz a glottiszt ingerii, az görcsösen összehúzódik tőle, s az ember azonnal megfullad. Ha csak egy csepp is valaki szemébe vagy orrába freccsen, komoly fájdalmat okoz. A parasztok úgy állapítják meg, milyen mélyen hatolhatnak a barlangba, hogy kovával tüzet csiholnak, s ahol már nem vet szikrát, ott megállnak.
Egy ideig a barlangban maradtunk, s igen élveztük ezt a furcsa érzést. Mint az várható is, a környékbeliek nem hagyják kihasználatlanul e pompás légfürdő lehetőségét, s minden évben több százan gyűlnek ide egy kis kúrára. Kora reggel leereszkednek a barlangba, s egy óráig vagy még tovább odalenn maradnak, míg egész testfelületük alaposan meg nem izzad a gáz hatására, utána belevetik magukat az egyik hideg fürdőbe, melyet felfelé haladtunkban láttunk. A fürdők vizét ugyanaz a gáz hatja át, mint a barlang levegőjét, de a víz láthatólag valamivel több ként tartalmaz. Az idült reumát és a szervezetben felhalmozódott higany által okozott károsodást nagyszerűen gyógyítja a Büdösbarlang. A helybeliek azonban nagyon vigyázatlanok, alig telik el év, hogy valamelyikük oda ne veszne. Ebben az évszakban két ilyen baleset is történt. A nép ezért a barlangot Gyilkoslyuknak nevezi. Visszafelé jőve még jó néhány forrást láttunk, úgy látszik, az egész hegy tele van velük.
Úgy terveztük, hogy a Büdösbarlang megtekintése után megnézzük a hegycsúcsot koronázó szép, ősi várromot, amely valaha A. báró őseinek rezidenciája volt, onnan pedig továbbmegyünk a négy óra járásnyira levő Szent Anna-tóhoz. Az éjszaka azonban esősnek ígérkezett, s a puszta gondolat, hogy ott alighanem a nedves földön kell majd hálnunk, alaposan lehűtötte lelkesedésünket. A kis tó, mint megtudtuk, a hegy tetején található. Azt beszélik, valaha egy vulkán krátere volt. Siettünk hát, s Torján elbúcsúzva A. bárótól, éppen vacsoraidőre vissza is értünk kényelmes szállásunkra a kis franciánál.
Másnap búcsút mondtunk a Székelyföldnek, de előbb még áthaladtunk a Háromszéknek nevezett részén, melynél szebb táj kevés lehet a földön. Az egész vidék egyetlen, enyhén hullámos síkság, rajta dúsan termő gabonaföldek, köztük itt-ott egy-egy virágzó falu, a síkságot a kanyargó Olt vize öntözi, kétoldalt pedig az elképzelhető legszebb hegylánc határolja. Meg-megállítottuk a kocsit, hogy még egy utolsó pillantást vethessünk a gyönyörű látképre. Ember nem járta szépséges tájak micsoda kincsestárát, a természet csodáinak micsoda bőségét találhatni az itteni hegyek közt! Hallottunk barlangokról, sziklákról és romokról, meleg- és kőolajforrásokról, s már nem is tudom, még mi mindenről, de mindenki azt erősítgette, hogy a pásztorokat kivéve ezekről a csodákról senki nem tud semmit a puszta nevükön kívül.
Láthattuk azt is, hogy a Székelyföldön mindenütt magasabb színvonalú a földmívelés és fejlettebb az ipar, mint Erdély többi részén, de sehol sem annyira, mint éppen Háromszéken. Az eszközök kezdetlegesek, a földmívelés módszere igen tökéletlen, erről a vidékről mégis az az emlékünk maradt meg, hogy az ügyesség és szorgalom igen sokat képes pótolni a tudás és tőke hiányából. A javak elosztása itt igazságosabb, mint másutt, így az emberek is szorgalmasabbak, s azt hiszem, többet is termelnek, mint más vidékeken, ahol erejüket talán jobban tudnák gyümölcsöztetni, de a nagybirtok az emberek többségében kifejleszti a semmittevést és a közönyt.
 |
| Székely parasztház |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése