 |
| Az Eiger északi fala |
"Az Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és titokzatossággal."
Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben szerzője
Első fejezet
2016 méter magasságban, a Svájci-Alpokban Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű, konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt: tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot, ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken, kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke, mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették immár 117 év óta.
Gyakori véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le. Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány, hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül, vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a hegy belsejében, majd jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik, hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.
Itt Berni-felföldön, a Svájci-Alpok szívében nem feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett, és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó, képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.
Ha felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé. Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk. Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő, ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők csoportját láthatjuk. Alig néhány hüvelyknyiek, de tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök hó öve következik.
A tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves, játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve, pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.
 |
| Kőszáli kecske az Alpokban |
Lejjebb, az erdők övében él a közismert és közkedvelt mókus, amely annyira megszokta az embereket, hogy néhány méterre meg is közelíti őket.
A négylábúakon kívül rendkívül érdekes még az Alpok madárvilága is. Fent a levegőben csodálatos madarak szállnak: havasi varjak, amelyek bámulatosán repülnek, sokszor egyenesen a vihar közepének tartanak és a széllökés hullámain játszanak.
Műrepülésben csak a fecske hasonlítható hozzájuk. A havasi poszáták száz méter magasra fúrják fel magukat a levegőben, aztán énekelve egy ponton köröznek, majd hirtelen vitorlázva leereszkednek, és áriájukat csak akkor hagyják abba, amikor földet érnek. Az alpesi madarak a legmagasabb sziklás csúcson, a repedésekben, a felszínen — ahol szabad szemmel az életnek semmi nyoma sem fedezhető fel - pókokat, rovarokat kutatnak. Ezeknek a madaraknak a természet adott mászóvasakat: kis hegyes karmokat, amikkel úgy tudnak kapaszkodni, mint a macskák. Ezért néha irigykedve nézik őket a hegymászók.
A völgy mélyéből felfelé vezető útszakasz felénél, a vonat hirtelen kibukkan a kilátást addig elzáró előhegység és a sziklák fölött. A Bernifelföld uralkodó jellege félelmetes módon az utas elé tárul. Talán Európa leghíresebb hegyei állanak itt kékesfehéren, jégpáncéljukban örök hóba burkolózva. A változatlanság jelképeként meredezik a Wetterhorn, a Blümlisalp, a Bietschorn, a Schreckhorn, a Finsteraarhorn. Valamennyi közül legszembetűnőbb a Jungfrau vonulatának masszívumából kiemelkedő, égbe nyúló, hatalmas, hármas hegycsúcs: az Eiger (3975 méter), a Mönch (4105 méter) és Jungfrau (ez a legmagasabb 4167 méter).
A három közül legalacsonyabb a gyilkos. A híres német hegymászó Anderl Heckmair az Eigert „az Alpok utolsó nagy problémájának" nevezte. Az interlakeni barátok - bár a hegyre sohasem merészkedtek — évszázadokkal ezelőtt ösztönösen gonosz helynek tartották. A triumvirátus másik két hegye szelíd nevet kapott: Mönch (szerzetes) és Jungfrau (szűz). A mellettük meredezű harmadik piramisnak azonban az „emberevő óriás" nevet adták a szerzetesek.
Az Eiger északkeleti fala nehéz, de nem rendkívüli hegymászó problémát jelent, az északra néző oldal, az 1800 méter magas fal azonban olyan, mint egy élére állított csészealj, máladozó kőzettel, vízesésekkel, függő jégmezőkkel és meredek sziklafalakkal, amelyeket évezredeken át simára csiszoltak a lavinák. A Jungfrau csoport hegyei egy hatalmas, délnyugat-északkeleti irányban magasra felgyűrött azoikus rétegből álló platón vonulnak, amelybe északnyugati irányból mezoikus juramész nyomult be. Ezen a platón, a Breithorntól a Mönchig húzódik Európa fő vízválasztója.
A Jungfrau és a Mönch szürke gneiszből áll, az Eiger tömege juramészből képződött. A nagy plató délkeleti része kristályos pala, amelynek egyes rétegei változatos formákban a hegység közepéig hatolnak be. Anyaga is változik a kristályos palától az agyagpaláig. De a természet mintha egy kőzetgyűjteményt óhajtott volna itt összeválogatni, az eddigieken kívül még gránitgneisz, phylit amphibolit és jurakorszaki szedimentumok gyűrődtek össze több száz millió év során. Ezek vagy a mélyben rejtőznek meg, vagy kibukkantak már a felszínre is. Ha valami óriás simára csiszolná a felszínt, ezek a hol eltűnt, hol kibukkanó kőzetek úgy hatnának, mint valami ezerszínű ágytakaró szeszélyesen elszórt tarkabarka színfoltjai.
Észak-Európából a délnek zúduló viharok az Eiger függőleges északi falának törnek, és a természet erői erre a falra „írták" a világ hegymászóinak a legveszélyesebb kihívást.
A sziklafal alsó feléről úgyszólván teljesen lemorzsolódott a lágy, máladozó mészkőréteg, és az eredmény sima, fogás nélküli, rendszerint jéggel bevont meredélyek sorozata. A felső részén még most is a málladozó burkolat dudoro-dik ki, amit a fagy és az eső lassan leválaszt és legörget a falon. Az Eiger tehát „él": szünet nélkül háborog, lüktet, alakul és akarva-akaratlanul gyilkol. Az alázúduló kövek halálát okozhatják még annak is, aki megáll a sziklafal alatt, és felnéz az árnyékba burkolódzó sziklákra, hószakadékokra, jégmezőkre és vízesésekre. Nincs a világon még egy olyan hegy, szikla, szirt, amely ennyire tele lenne a hegymászók által objektívnek nevezett veszéllyel - lavinával, sziklaomlással, hógörgeteggel -, amelyen a legügyesebb hegymászó sem képes úrrá lenni. Meleg időben a „hegyi tüzérségi tűz" fülsüketítő sortüzekben dübörög, majd a csúcsról harsogva zúdul le - több száz métert ugorva -, akadálytalanul esik le a hegy lábához számtalan tonna halált hozó, fojtogató lavina. A sziklák között elektromos töltésű felhők kavarognak, beborítják a hegymászókat, szikrát csiholnak ki jégszegeikből, s fejüket elektromos kisülések fényével övezik. Közben az egész hegyoldal zúg és üvölt, mint valami roppant áramfejlesztő. Az éjszakázás a falban létért folyó küzdelemmé válik. A hegymászó gyakran kénytelen függőleges sziklafalon, lógó lábbal, ülő helyzetben aludni, és a lezuhanástól egyedül a sziklához jól-rosszul odaerősített kötél védi. Rosszabb esetben egész éjszaka, viharos szélben a hegyfalhoz lapulva, egy keskeny sziklapárkányon kell állnia. És másnap reggelig valahogy ismét erőt kell gyűjtenie, hogy újra felvehesse a küzdelmet az északi fal különleges problémáival: a három meredek jégmezővel, amelyen oldalt, hosszú harántozással lehet haladni; a lecsiszolt, meredek sziklákkal, amelyeken lehetetlen megkapaszkodni, mert szinte alig van rajta olyan repedés, amelyikbe szöget lehetne verni; a függő jégmezővel, amely összegyűjti, aztán újból elosztja a felsőbb szint összes lavináit; a szűk sziklakéményekkel, amelyeken a mászóknak felszereléssel megrakottan, centiméterről centiméterre kell felküzdeniük magukat, a jegesen alázuhanó vízzel és végül a hegytető hómezőjével, amely ugyan enyhébb, ötven fokos szögben lejt, de nagy tömegű hó csuszamlásának veszélyét rejtegeti. Ez már sok hegymászó halálát okozta olyankor, amikor a győzelme már biztosnak látszott.
Évszázadokon át senki sem mászta a magas hegyeket, őrültek kedvtelésének tartották volna. De amikor a hegymászás már népszerűvé vált, és a kalandvágyó angol, német sportolók fel-küzdötték magukat az Alpok hegyeire, az Eiger északi fala akkor is érintetlen maradt. Ha gondoltak is arra, hogy megkíséreljék a megmászását — volt közöttük nem egy hegymászó szaktekintély - csak egy pillantást vetettek rá és kimondták: lehetetlen. A zürichi Sport még az 1930-as évek közepén ezt írta:
Az Eiger északi falának megmászása tilos. Nem a berni közigazgatási szervek hozták ezt a tilalmat. Maga az Eiger mondta ki ezt hangtalan nyelvén, amelyet azonban mindenkinek meg kell értenie. Ha valaki mégsem érti meg ezt az üzenetet, az süket, és megérdemli, hogy úgy vezessék el a veszélyes területről, mint egy vak embert a villamossínekről a járdára.
A megmászhatatlanságot, az életveszélyt hirdető közvélemény ellenére néhány év múlva két bátor müncheni hegymászó ütött tanyát egy tehenészházban, az alpigleni réteken, a sziklafal alatt, és tanulmányozni kezdte, hogy milyen útvonalon lehetne a hegyet megmászni. A két német, Max Sedlmayer és Karl Mehringer volt. Mindkettő gyakorlott hegymászó, a német alpinisták élvonalának képviselői, akik „szakmájukat" a legkörültekintőbb gondossággal gyakorolták.
 |
| Sedlmayer |
1935. augusztus 21-én, hajnali kettőkor Sedlmayer és Mehringer megkezdte rohamát a hegy ellen a csúcs esésvonalában. Hajnalhasadáskor a von Almen-féle Kleine Scheideggi hotelek vendégei távcsöveikkel megtalálták a hegymászókat, és látták, hogy szépen haladnak. Az első nap alkonyára a puha, mállékony mészkőfokok hosszú sorozatának megmászása után a két német 800 méter magasra jutott fel a falon. Másnap simára csiszolt, 90 méteres, függőleges sziklatöréssel találták szemben magukat. Ahogy lassan felfelé másztak, a hegyi tüzérség működni kezdett, és lent a megfigyelők látták, amint időről időre hátizsákukkal és kezükkel védték fejüket, miközben a gyilkos sziklagörgetegek elsüvítettek mellettük. Még aznap megmászták az első óriási jégmezőt, de akkor már a fáradtság jelei mutatkoztak rajtuk. Harmadik nap lassan, nehézkesen haladtak előre, szinte percenként megálltak, hogy védjék magukat a lezúduló kövektől. Aznap éjjel az idő váratlanul megváltozott - ami teljesen megszokott jelenség az Eiger északi falán -, és a mászók eltűntek a viharban. Csak a kísérlet negyedik napjának delén szakadoztak fel a felhők annyira, hogy a hegyoldal ismét láthatóvá vált. Csodálatos módon Sedlmayer és Mehringer ismét előbukkantak, amint egy másik jégmezőn küzdöttek át magukat. Ha a távcsöveken át kémlelő turisták nem is, de a tapasztalt hegymászók előtt mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy túlságosan kimerültek ahhoz, hogy a csúcsot elérjék, vagy hogy visszaereszkedjenek a most már tükörsima jéggel bevont sziklákon. Éjszaka újabb vihar tört ki, és a falon minden emberi tevékenység megszűnt. Hetekkel később a német Ernst Udet, az első világháború híres pilótája átrepült az Eiger oldala mellett, hogy megkísérelje honfitársai testének megtalálását. Amint veszedelmesen közel repült - gépét ide-oda dobálták a szeszélyes léglökések -, a híres német repülő egy sziklafalhoz fagyott, álló helyzetben levő két test körvonalait vélte látni. A két hegymászó álló helyzetben fagyott meg. Ezzel 1935-ben befejeződött minden kísérletezés az északi falon.
De azokban az években egy furcsa, wagneri őrület uralta Németországot. A fiatal emberek egy része boldogan vetette magát rendkívüli próbatételek elé a haza dicsőségéért. Sedlmayer meg Mehringer példája, akiket a halál már örökre a sziklafal jegéhez szegezett, tovább ösztönözte őket, hogy egyre magasabban keressék saját pusztulásukat. 1936-ban ismét két müncheni érkezett az Eigerhcz: Albert Herbst és Hans Teufel. Május volt, és egyetlen pillantás a hegyre meggyőzte őket arról, hogy még túl korai lenne megkísérelni a hegyoldal megmászását, vagy szülővárosuk két halottjának felkutatását. Úgy határoztak, hogy megmásszák a közeli Schneehornt, egy jéggel és hóval borított hegyet, amely távolról sem okoz olyan próbatételt, mint az Eiger. Fel is jutottak a csúcsra, visszafelé majdnem 200 métert sodorta őket egy lavina. Teufel meghalt egy sziklapárkányon, Herbstet megmentették. Ez a baljóslatú kezdet sem rettentett vissza néhány kiváló, ifjú hegymászót. Egy hét sem telt el, és két másik osztrák, Edi Rainer és Willy Angerer vert sátrat a Kleine Scheideggi szállókhoz közel eső réten, hogy új útvonalat keressen az északi fal tetejéhez.
 |
| Toni Kurz a kötélen lógva |
A Kleine Scheideggi látcsöveken lelkes, jó erőben lévő mászókat lehetett látni. Egymás után győzték le a nehéz, meredek részeket, hágóvasaikkal átjutottak az első jégmezőn, és elértek a második jégmezőhöz vezető Vörös-Falhoz. Ekkor a két osztrák, Rainer és Angerer, hirtelen megállt. Kurz és Hinterstoisser, aki már fent volt a keskeny párkányon, kötelet eresztett le, és felhúzta a másik kettőt. Az egy kötélen haladó négyes már a fele utat megtette a falon, és ez egyetlen nap alatt kiemelkedő esemény. De látszott, hogy Angerernek valami baja van, alig tudja felküzdeni magát a csúszós sziklákon. Másnap a kis csapat ismét feljebb haladt, de már sokkal lassabban. Minduntalan megálltak, hogy ápolják Angerert, akinek - úgy látszott - a feje sérülhetett meg. Következő reggel feladták a küzdelmet, és megindultak lefelé. Óvatos mozdulatokkal ereszkedtek le a kettős kötélen, és mire beesteledett, elérték az első jégmezőt. Most már csak azon a harántozáson kellett visszamenniük, amelyen Hinterstoisser tört elsőnek utat, majd le kellett volna ereszkedni a Nehéz-Repedésen, és a többi már viszonylag egyszerűnek tűnt. Július 21-én, a hegyen töltött negyedik nap elérkeztek Hinterstoisser traverzéhez, és ott rádöbbentek, hogy az Eiger északi fala kiszámíthatatlan módon teljesen megváltozott. A hőmérséklet hirtelen lecsökkent. A hegyoldalról addig vízesésként aláhulló víz most ráfagyott a traverz meredek falára. Látni lehetett, amint a bátor, ügyes Hinterstoisser egész nap újból és újból támadásba indul a szikla tükörsima jege ellen, de támadásai mindig sikertelenek maradnak. Végül, amint a távcsöveken megfigyelték, a négy alpinista megkísérelte, hogy egyenesen leereszkedjék a meredek falon, a 200 méterrel lejjebb fekvő, könnyebb terepre. Amikor a délutáni köd sűrűbbé vált, a körzet vasúti őre kinyitotta a hegy belsejébe vezető vasúti alagút falba kivezető aknájának súlyos ajtaját, és kikiáltott a falon, bár csak csekély reménye lehetett, hogy valamelyik mászó válaszol. Legnagyobb csodálkozására azonban meghallotta a négy férfi jódlizását. Az egyik azt kiáltotta:
- Jövünk lefelé. Minden rendben!
Az őr bement, hogy forró teával várja őket.
Eltelt néhány óra és nem érkeztek meg. Az őr ismét kinyitotta az ajtókat és bekiáltott a ködbe. De most már sem vidám jódlizást, sem bizakodó kiáltozást nem hallott. Toni Kurz elhaló hangja válaszolt:
- Segítség! Segítség! A többiek mind meghaltak! Csak én vagyok életben. Segítség!
Az őr a telefonhoz rohant, és mentőket kért Wengenből, a közeli hegyi faluból. A hívásra különvonattal három kiváló vezető érkezett: Hans Schlunegger és a Rubi fivérek: Christian és Adolf. Az alagútnyílás ajtaján át léptek ki a hegyfalra és lassú, veszélyes oldalozással elérkeztek egy pontra, amely kb. száz méterrel volt lejjebb, mint az a hely, ahol Kurz egy kötélhurkon függött. A síkos jégen képtelenség volt tovább menni, és az éjszaka közeledett.
Odakiáltottak Kurznak:
- Mi történt?
. - Hinterstoisser leesett, egy kőlavina a mélységbe sodorta - felelte Kurz. - Rainert a kötél egy karabinerig rántotta fel. Ott megfagyott.
Angerer is halott, alattam függ, zuhanás közben megfojtotta a kötél.
Ekkor a vezetők kénytelenek voltak megmondani Kurznak, hogy nem tudnak tovább menni a jeges szakadékon.
- Alulról nem tudtok megmenteni! - kiáltotta az agyongyötört német. De a svájci vezetők tudták, hogy már csak üggyel-bajjal tudnak visszajutni a biztonságot jelentő alagútbejárathoz is. Kurznak megmondták, hogy ki kell tartania egyedül, minden viszontagságnak kitéve, még egy éjszakán át.
- Nem! - kiáltotta Kurz. - Nem! Nem!
Amint visszafelé haladtak, egész úton kísérték őket Kurz kiáltásai, ahogy hol kérlelve, hol szitkozódva bizonygatta, hogy már nem bírja tovább a nulla fok alatti hidegben. Mégis bírta. Kesztyűtlen bal keze megfagyott, azt egyáltalán nem tudta használni. A testén megolvadt víz hágóvasa szögein hosszú jégcsapokat képzett. De még élt, amikor a vezetők a hajnali derengésben felküzdötték magukat mintegy 40 méterrel Kurz állása alá. Ekkor egy jéggel borított áthajláshoz értek, amely jégpáncél nélkül is alaposan próbára tette volna a legügyesebb hegymászókat. Itt megálltak és odakiáltottak Kurznak, akit a felettük lévő áthajlás eltakart:
- Le tudsz ereszteni egy kötelet? Ahhoz hozzáerősítenénk minden szükséges felszerelést.
Kurz közölte, hogy nincs kötele. Christian Rubinak ekkor hátborzongató ötlete támadt. Szólt Kurznak, hogy másszon Angererhez és vágja el a kötelet, amely Angerer testét a falhoz köti. Ha ki tudja bogozni a fagyott kötélcsomókat, esetleg sikerül megmenteni annyi kötelet, amennyi leér a mentőcsapathoz. Ez az egyszerű művelet a fél ép kezével, a jégcsákányával és a fogaival küzdő Kurznak hat órájába került. Mégis sikerült annyi kötelet nyerni, amit le tudott ereszteni mentőihez. Rubiék ehhez két kötelet, falikampókat, karabinereket és egy kalapácsot erősítettek, mindent, amire Kurznak szüksége lehet, hogy a kötélen le tudjon ereszkedni. Kurz felhúzta a felszerelést, majd utána egy óra hosszat azzal bajlódott, hogy egy szöget fél kézzel a falba verjen, hogy az új kötelet ráerősíthesse. Ezután a derekán lévő kötélgyűrűt egy karabinerrel a kötélre kapcsolta, és lassan ereszkedni kezdett lefelé. A vezetők lent biztatták és várakoztak. Hosszú várakozás után megpillantották Kurz bakancsának talpát, amint felettük himbálódzik, majd megáll. A karabinerben, amivel a mentőkötélhez erősítette magát, megakadt a két kötelet összekötő csomó és megszorult. Toni Kurz egy ideig küszködött a jégtől kérges csomóval, majd alig néhány méterrel a mentők felett egyszercsak felnyögött:
- Végem van!
Összecsuklott és meghalt.
Toni Kurz halála azóta is élénken él a hegylakók emlékezetében, mivel egyike volt annak a néhány utolsó esetnek, amelynél honfitársaik, a svájci vezetők hajlandók voltak életüket kockáztatni mentési akciókban. Vagy talán azért a néhány méter különbségért, amely az életet és halált akkor elválasztotta, de lehet, hogy azért a bátor küzdelemért, amit a fiatal Kurz vívott az életéért.
- Ott függött kötélen, a viharban hánykolódva, de eltökélten, hogy nem adja meg magát - írta sir Arnold Lunn. - És nem is adta meg magát! Meghalt. A hegymászás története ennél hősiesebb kitartást nem jegyzett fel.
Mintha a szörnyű tragédia visszarettentette volna a hegymászókat, 1936-ban senki sem kísérelte meg a fal legyőzését. 1937-ben azonban Mathias Rebitsch osztrák és Ludwig Vörg német - mindkettő igen jónevű - hegymászó a legnagyobb titokban elindultak a falba.
Rebitsch - aki később, az Andok csúcsain végzett régészeti kutatásaival, világszenzációt keltő, az inkák kultúráját feltáró felfedezéseivel, és 6000 méter fölött egyedül végzett ásatásaival vált világhírűvé - nagy tapasztalatú, óvatos és meggondolt ember volt. A Hinterstoisser-harántozásnál otthagyta az általa kifeszített kötelet, gondolt a visszavonulásra is.
Olyan magasra jutottak fel a falon, mint addig még senki, a rossz idő azonban visszafordulásra kényszerítette őket is. De most a csapda ajtaján ott feszült az otthagyott kötél, és a gondos tervezés meg az óvatosság eredményeként négy napos hősi küzdelem után egészségesen kijutottak az addigi összes próbálkozót megsemmisítő falból. Rebitsch példája nyomán azóta a Hinterstoisser-harántozásnál minden mászó-együttes otthagyja kifeszített kötelét, nehogy egérfogóba kerülhessen.
A következő év július 22-én - minden feltűnést kerülve — két osztrák, Fritz Kasparek és Heinrich Harrer indult el a fal legyőzésére. Vállalkozásukat szinte tudományos felkészülés és gondos tervezés jellemezte. Kasparek már 1934-ben Brunhuber nevű társával - akivel eredetileg akarta meghódítani a falat - a Grosse-Zinne még néhány éve szintén megmászhatatlannak tartott Jiszaki falának ..tetejére jutott. És 1938 telén — edzésül — ugyanezt a falat mászta meg - elsőnek télen - ugyancsak Brunhuberrel.
Már második napja voltak a falban, s már túljutottak a felén, mikor legnagyobb meglepetésükre észrevették, hogy egy újabb kötélegyüttes közeledik alulról feléjük. Anderl Heckmair és Ludwig Vörg, a német hegymászók két kiválósága, akik felhasználva az elölmászók bevert szegeit és Vörg előző évben szerzett helyismeretét, gyorsan feljutottak hozzájuk. Ettől kezdve felváltották egymást az elölmászásban, hogy közben mindegyikük pihenhessen. A nehézségeket egymás után küzdöttek le, sokszor az emberi teljesítőképesség határáig jutottak.
Egy jéggel fedett beszögellés leküzdése alkalmával Heckmair kétszer is leesett, társa azonban jól biztosította, kötéllel mindkét alkalommal megtartotta, és megmentette a halálos zuhanástól.
Közben alulról már felfedezték őket, s az újságírók bérelt repülőgépen többször is felszálltak, s a fal mellett elhaladva figyelték és fényképezték őket.
Négyszáz méterrel a csúcs alatt - leküzdve az állandóan eléjük tornyosuló nehézségeket -egy párkányra jutottak fel, amely alatt 1400 méterre tört le a fal. Ezen a párkányon harántozva jutottak el a Pók néven ismert hómezőhöz. A párkányt - amely a klasszikus felfogás szerint is páratlanul szép és rendkívül kitett, szellős - az első hegymászók az Istenek Traverze névre keresztelték.
A fal egyik legveszélyesebb helye a Pók.
A minden irányból ideirányuló hószakadékok ide zúdítják a fentről lejövő havat és jeget. Az Eiger itt akarta lesöpörni magáról a betolakodó apró kis lényeket: hólavinát zúdított a védtelen hegymászókra, s csak a jó szerencse mentette meg őket a lesodrástól. Kasparek kezét azonban eltalálta egy kődarab és súlyos sebet ejtett rajta. A megbénult kezű Kasparek ettől kezdve már nem volt teljes értékű társ, s ezért a két kötélpáros egy kötéltársasággá alakult.
Sehol a világon nem olyan természetes az önfeláldozó bajtársi segítség, mint a hegymászók között. Ök sohasem versenytársak, nem ellenfelei egymásnak. A hegymászók az elemekkel, a természettel vívják hősi harcukat, s minden törvény, minden kötelező előírás nélkül segítenek egymáson, ha kell, még az életüket is kockáztatják.
Háromszáz méteres magasság, még egy keserű, fagyos éjszaka a falban, szüntelenül tartó hóvihar és állandóan lezúduló lavinák tömege várt még rájuk. Az emberi akarat azonban végül mégis diadalt aratott. A négy hegymászó megcáfolta a fal megmászhatatlanságáról szőtt legendát. A gondos felkészülés és tervezés, az acélos akarat, a bajtársiasság - no meg a jó szerencse - meghozta a világraszóló eredményt.
Közben azonban új fiatalság nőtt fel, a technika és a felszerelés tökéletesedett, a nagy hegymászóproblémákat sorra megoldották, s az új nemzedék egyre kevésbé hitt a természet legyőz-hetetlenségében. Sokan a nehézségeket lebecsülték, saját képességeiket pedig túlértékelték, és a túlzott önbizalomnak ebben az atmoszférájában ismét a szörnyű fal felé fordult az érdeklődés.
1962-ig még tizenöt kötéltársaság jutott fel a falon, de még 12 fiatal életet elpusztított a Szörny. A tragédiával végződött megmászások között szinte detektívregénybe illő izgalmak és rejtélyek játszódtak le az 1957. évi, Nothdurft, Mayer és Longhi halálával végződött megmászás alkalmával, amelyre az egész világ felfigyelt.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése