JACK OLSEN: A szörny (5)

Néhány órával azután, hogy szerda éjszakába a Kleine Scheideggi távcsöveket letakarták, csinos fiatal pár kopogtatott a közeli Wetterhorn egyik menedékházának ajtaján. A berni vezető, aki a menedékház bérlője volt, épp egy hosszú, dühös kirohanás kellős közepén tartott, amit csak addig hagyott abba, amíg a jövevényeket beengedte. A házaspár, Robert Seiler alpinista és felesége az Interlaken környéki Böningenből jött. Az asszony szintén ügyes hegymászó hírében állt. Csak az éjszakát akarták a menedékházban tölteni, hogy másnap reggel folytassák rövid szünidei hegymászásukat.  De alvásról a feldühödött vezető szitkozódása mellett szó sem lehetett. - Sötét alakok! - ordította a menedékházban levő turistáknak. - Ahogy mondom! Sötét alakok!


A zömök, izmos Seiler súlyos szemhéjával olyannak tűnt, mintha mindig álmos lenne. Most udvariasan, de megkérte a menedékház gondnokát, hogy vigyázzon egy kicsit a nyelvére, mivel nő is van köztük. A vezető azonban növekvő mérgében egyre cifrább kifejezéseket használt. A gondnok Seilerhez fordult:


-  Hiszen még azt sem tudja, miről  beszélünk - kiáltotta -, és legjobb, ha a maga dolgával törődik.


-  Csak kérem, hogy vigyázzon a nyelvére! - felelte Seiler. - Egy hegyivezetőhöz nem illik ilyen beszéd.


A vezető azonban nem is figyelt rá.


-  Ezek  a  külföldiek  csak  jönnek  és  nekirontanak az északi falnak! Sötét alakok! Egytől egyig! Figyelmeztetjük őket, nem törődnek a jótanáccsal. Aztán a saját életünket kockáztathatjuk, hogy megmentsük őket. Hát pedig énrám ne számítsanak! Figyelmeztettük őket, most már csak viseljék a következményeket!


Most kezdett csak derengeni Seilernek: úgy látszik, mászók vannak az Eigeren, és ezért szitkozódik a vezető. Azonban hiába próbált tőle megtudni valamit, a vezető nem hagyta abba a káromkodást. Végül Seilert annyira kihozta a sodrából, hogy ráförmedt:


-  Mit  beszél   annyit  olyasmiről, amit  meg sem ért?


-  És maga mit ért ehhez? Maga nem vezető. Talán bizony kockára tenné az életét úgy, mint mi, hogy lehozzuk ezeket az embereket a hegyről?


-  Azt hiszem igen, és biztos vagyok benne, hogy jobban  megállnám a helyemet az  északi falon, mint maga.


A vezető gúnyosan nevetett.


-  Maga könnyen beszél. Magának sohasem kell erre a pokoli helyre mennie. Talán még azt sen tudja, merre van.


-  Még ha nem tudnám, hogy hol van, akkor is jobban kiismerném magam rajta, mint maga - felelte Seiler.

Kilátás a Stollenloch-ra

Robert Seiler hét évvel korábban már megismerte az utat az Eigerre, amikor három svájci társával meghódította az északi falat annak ellenére, hogy a mászás negyedik napján dühöngő hóviharba kerültek. Tizenkét órai keserves mászás után, szögről szögre kapaszkodva érték el a csúcs felől leereszkedő, forradásokhoz hasonló kijárati szakadékon át a hegy csúcsát. Akkoriban Seiler is megismerte a Berni-felföldön lakó honfitársai éles nyelvét, és érezte azt a megvetést, amit itt az északi falon próbálkozókkal szemben éreznek.


Néhány héttel a sikeres mászás előtt Seiler elindult a falon, de hamarosan viharba került. Valahogy átvágta magát a Stollenlochig - a fogaskerekű vasút alagútjának egyik kijáratáig -, bement rajta és végre biztonságba került. Hálát adott magában, hogy ha nehezen is, de sikerült megmenekülnie, és elindult a síneken lefelé az Eigergletscher állomás felé. Egy körzeti pályaőr megállította, és amikor megtudta, mi történt, ráparancsolt a kimerült emberre, hogy menjen felfelé a síneken az eigerwandi állomáshoz, és várja meg a következő vonatot. Ott pedig - Seiler tiltakozása ellenére, hogy kevés a pénze - betessékelték egy első osztályú fülkébe. És hogy csúffátevését betetőzzék, a kalauz nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy Seiler is a Bernifelföld lakója: nem adta meg neki a helybelieknek automatikusan járó 25 százalékos kedvezményt. Azóta Seiler azokkal érez együtt, akik útnak indulnak az Eigeren, akár diadallal, akár halállal végződik is az ilyen út, és nem azokkal, akiket - szerinte - a kicsinyes előítélet vezet. Seiler mindenki másnál jobban tudta, hogy a Lauterbrunnen- és a Grindelwald-völgyek vezetői, bár őseik hősies tradícióin nevelkedtek, csak kevés mentésben vettek részt az Eigeren, sok életben jártak sikertelenül, és néhány éve teljesen hátat fordítottak a hegynek.


Felesége mellett a wetterhorni menedékházban Seiler a Felföldre rontó vihar szelének süvítését hallgatta. Nyugtalanul hánykolódott hálózsákjában, gondolatai újra meg újra visszatértek a fal szédítő magasságában küszködő hegymászókhoz. Felébresztette feleségét és kijelentette, hogy hajnalban elindulnak az Eigerre.

Wetterhorn

Szemerkélt az eső, amikor Seilerék csütörtökön elérték a Kleine Scheidegg hoteleket, és csatlakoztak a Fritz von Almen látcsövein keresztül figyelőkhöz. De a várt vihar ismét elvonult, a látási viszonyok jók maradtak, kivéve egy átvonuló zápor idején. Seilert azért nem tette túl bizakodóvá az időjárás. Tudta, hogy az ami a völgyben csak kis köd, az fergeteges vihart jelenthet a hegyoldalon; a síhotelek teteje fölött könnyedén lebegő felhőcsomók gyakran nekiütődnek az Eiger falának, és heves, miniatűr égiháborúkban szabadulnak meg havazást vagy ólmos esőt hozó terhüktől. Míg von Almen duplacsövű messzelátóján keresztül kémlelte a hegyet, Seiler nyugtalanul latolgatta a mászók esélyeit.


A hegymászók lassan haladtak előre. Most olyan helyre értek, amely vízeséseivel és szűk mászókéményeivel kemény próbára kényszerítette őket. Seiler tudta, hogy már legalább ötödik napja vannak a hegyen, hogy négy vagy annál is több kényelmetlen, fagyos éjszakát viseltek el, nem egy eső vagy hóvihar áztatta már őket bőrig, és időnként a metsző hidegtől is szenvedtek. A napok múlásával minden mászó csapatnak - akármilyen képzett és tapasztalt is - egyre csökkennek az esélyei. És ami a legnagyobb gondot okozta, közeledtek a hegyoldal legnehezebb problémájához, az úgynevezett Fehér-Pókhoz. Seiler tudta, hogy akik ilyen le-gyengülten érkeznek ehhez a rendkívül meredek jégmezőhöz, szinte a biztos pusztulással néznek szembe. A Pók az Eiger valamennyi veszélyének gyűjtőpontjává vált. Mint tenyérbe az ujjak, úgy futnak össze itt a hosszú hószakadékok, és ezekben a vályúkban zúdul le minden lavina és sziklagörgeteg a Pók „testén" keresztül. A hó és a jég időnként labilis egyensúlyi helyzetben halmozódik fel ezen a helyen, és egy mászó egyetlen lépésétől megbomolhat az egyensúly, s a lezúduló hó és jéglavina a lesodort hegymászókat 1500 méter mélységbe viszi magával.


A Pókot azonban lehetetlen kikerülni. Voltak, akik mellette balra, egyenesen felfelé másztak, és akármilyen  kilátástalannak is  látszott, abban reménykedtek, hogy arra feljutnak majd a csúcsig.


Ezek a reménységek azonban szertefoszlottak a függőleges és átboltozódó hatalmas felszökések által alkotott óriás börtönfalakon. A hegymászók számára az egyetlen járható út az, ha átvágnak a Pókon, a bizonytalan hó- és jégtömegen keresztül, fel a kijárati szakadékokig, amelyek, mint egy fűtőtest bordái futnak fel egymás mellett a csúcs hólejtőjéig. A kijárati szakadékok megmászása sem mindennapos feladat. Hét évvel azelőtt Seiler és kötéltársai már kis híján életüket vesztették itt. A kőomlások szünet nélkül zakatoltak a sziklafolyosókban. Nem lehetett elrejtőzni, legfeljebb betakarhatták a fejüket, odalapultak a szakadékok oldalához, és bíztak a jó szerencsében.


Amint a mászókat figyelte, Seiler feltette magának a kérdést: van-e annyi szerencse a világon, ami átsegíti őket a veszélyeken. Addigra már tudta, hogy közölük kettő, Günther Nothdurft és Franz Mayer elsőrangú bajor alpinista. De ki lehet az a vöröszubbonyos férfi, a kötélcsapat első tagja, aki gyakran rossz irányba indul, és ezért ilyenkor mindig vissza kell fordulnia? És ki a másik vöröszubbonyos, aki utolsónak mászik, méghozzá kétségbeejtő lassúsággal, akit állandóan a többieknek kell segíteni és biztos helyre felhúzni? Seiler a feleségével átgyalogolt a hegyfal lábáig és megpróbálta kinyomozni, ki lehet az a két másik ember. De sem sátrakat, sem más nyomokat nem találtak. Visszamentek a szállodába és szóltak von Almennek, hogy otthon találja őket Böningenben, ha segítségre lenne szükség.


Fritz von Almen egész délután aggódva figyelt. A kötclcsapat majdnem teljesen megállt. Ahogy von Almen megszámolta, egész nap alig pár kötélhossznyit tett meg a négy, szemmelláthatólag kimerült ember. Késő délután a híres alpesi pilóta, Hermann Geiger kis Piper gépén elrepült a fal mellett. Jelentette, hogy a mászók integettek neki, és úgy tűnt, hogy jó állapotban vannak. Ennek ellenére von Almen, aki az északi falon szinte minden mászást végignézett és elemezett, és aki maga is kiváló alpinistának számított, arra a következtetésre jutott, hogy a kötélcsapat elérte azt a pontot, ahol az esélyei szinte a nullával egyenlőek. De mit lehetne tenni? Tudta, mi a helyi vezetők és a berni kormányzat álláspontja az északi falon végzett mentésekkel kapcsolatban. A grindelwaldi mentőosztag vezetője, Willi Balmer, számtalanszor kijelentette, hogy semmit sem tehetnek a má-szókért. Csak az olyan bátor amatőrökben lehetett bízni, mint Seiler. Von Almen bement irodájába és feltárcsázta Böningent.


-  Seiler? - kérdezte, amikor az a vonal másik végén jelentkezett. - Szükség lesz a segítségére.


—  Rendben van - mondta Seiler -, akkor lássunk hozzá!


Ekkor hatórás maratoni telefonbeszélgetéssorozat kezdődött, Seiler megpróbálta összeverbuválni az ismerőseit, és más élvonalbeli alpinistákat. A legtöbben szabadságon voltak. Az egyiket Chamonix-ban, a másikat Marseilles-ben érte el, a többieket Svájc különböző üdülőhelyein. A hívásra egy emberként hagytak ott mindent, hogy csatlakozzanak Seilerhez másnap reggel az interlakeni repülőtéren, ahonnan a Svájci Légi Mentőszolgálat felviszi majd őket helikopteren a hegyoldal alatti mezőre. Végül Seiler még német és osztrák hegymászó kluboknak táviratozott, röviden vázolta a problémát és segítséget kért.


Néhány órai alvás után, péntek hajnalban kocsival robogott a néhány kilométerre levő, hajnali ködbe burkolt interlakeni repülőtérig. Társai egyenként megérkeztek, csak a gép nem volt sehol. Több kilométeres körzetben minden repülőtér működését megbénította a kedvezőtlen időjárás. Az Eiger északi oldalát a felhők teljesen eltakarták. A csoport aggódva várta a repülőtér mellett a mentőgépek érkezését.


Ugyanezen a péntek reggelen egy vállalkozó szellemű berni újságíró, P. W. Bonnot, elolvasva és átgondolva a Kleine Scheidegg szállodákban tartózkodó riporterek hézagos jelentéseit, ugyanarra a következtetésre jutott, mint Fritz von Almen: külső segítség nélkül a kötélcsapat elpusztul. Érintkezésbe lépett Seilerrel és társaival az interlakeni repülőtéren, s így megtudta, mi a tervük. Bonnot örült a vállalkozásnak, és elismeréssel adózott a Seiler-csapat bátorságának, de ugyanakkor elgondolkozott azon, mire juthatnak. Nekik sem volt egyebük, mint a sziklamászók szokásos kötele és vasszerszáma. Lehet, hogy nekik sikerül feljutni az Eigerre a könnyebb útvonalon, a nyugati oldalon, de utána az a szörnyen nehéz feladat vár rájuk, hogy lejussanak a négy emberhez pár száz méterrel a csúcs alatt, és valahogy felvigyék őket oda, ahol már biztonságban vannak. Ez még soha nem sikerült senkinek, sőt sohasem kísérelte meg senki. Bonnot szerint ez még a legkedvezőbb időjárás esetén is egyértelmű lenne az öngyilkossággal. Kérte Seilert, hogy maradjon készenlétben, majd többször telefonált, míg végre sikerült összeköttetést teremtenie az Interlakenhez közel fekvő Thunban Erich Friedlivel, a mentőszolgálat tapasztalt vezetőjével, és a mentési berendezések szakértőjével. A flegmatikus, bátor Friedli - minden svájcira jellemző módon - jobban szeretett mindent úgy csinálni, ahogy az elő van írva, sorjában. Azt mondta Bonnotnak, felelőtlenség lenne tőle, ha olyanoknak adná kábeleit, rádióit és egyéb mentési berendezéseit, akik nem értenek a kezelésükhöz, és csak növelnék a katasztrófa méreteit. Kijelentette, csak akkor adja át a berendezést, ha a thuni gyakorlott mentőcsapatot segítségül hívják. Abban állapodtak meg, hogy Bonnot kocsiján Thunba megy, felveszi a berendezést és az interlakeni repülőtérre robog vele, ahol Seiler a többiekkel felrakja a Svájci Légi Mentőszolgálat gépeire, amelyek elviszik a fal aljáig. Míg Bonnot úton volt, Seiler felhívta Friedlit a repülőtérről, és megkérdezte, hajlandó-e segíteni.


-  Természetesen - válaszolta Friedli -, de ragaszkodom ahhoz, hogy saját huszonnégy főnyi csapatomat vegyék igénybe a mentési berendezés használatához.


-  Kész örömmel - mondta Seiler -, de azt meg kell mondanom, hogy pénzt vagy a költségek térítését nem ígérhetem. Saját erőnkből vállalkoztunk a dologra, és magunk viseljük a költségeinket.


-  A pénzzel nem törődünk - hangzott Friedli válasza. A beszélgetés végén megegyeztek, hogy Seiler később újból telefonál és megbeszéli Friedlivel, hol találkozzon a két csapat a mentés megkísérlésére. Nem sokkal később Bonnot megérkezett Thunba, berakta a kábeleket, a dobokat és a csörlőt a kocsijába, majd elhajtott a repülőtérre. Saját embereire várakozva Friedli felhívta kollégáját, a grindelwaldi mentőrészleg vezetőjét. A kagylót Willi Balmer felesége vette fel:


-   Grindelwald nem tesz semmit, mert a hegyen lehetetlen a mentés.


Pénteken már az ötödik napja látták a négy mászót a hegyoldalon. Egész Európa ezt a drámát figyelte, még a New York Times is közölte, hogy négy hegymászó - köztük kettő feltehetőleg német - bajba került a hegyfalon. Újságírók rajzottak von Almen távcsöve körül, feljegyzéseket vetettek papírra, és versengve szállták meg a szálló halijában levő két telefonfülkét, ahonnan színes tudósításokat diktáltak. Svájc minden pontjáról turisták özönlöttek Grindelwaldba, a Kleine Scheidegg szállodákba, hogy figyeljék a halál előjátékát; ott nyüzsögtek a mező körül, és zsúfolásig megtöltötték a szálló teraszát.


(Folytatjuk)