A SZÉKELYEK ÉS A SZÉKELYFÖLD
A székely - Ősi jogaik és mai helyzetük - Marosvásárhely - Teleki kancellár és könyvtára - Egy székely fogadó - A székelyjellem - Szovátai sósziklák - A kolera és az üres ágy - Miseria cum aceto - A grock gyönyörei - Parajdi sóbányák - Udvarhely - Szentpál - Kirándulás az Almáshoz - Babona - A barlang - Sepsiszentgyörgy - Kézdivásárhely - A francia serfőző - Székely iskolák - Székely vendégszeretet - A Büdös - Háromszék
 |
| A marosvásárhelyi Teleki Téka |
Amikor a magyarok meghódították ezt a területet, a székelyeket már itt találták, ugyanott éltek, ahol ma, s mivel nyelvük és eredetük hasonló a magyarokéhoz, bizonyos kedvezményekben részesültek, melyeket az ország őslakóitól megtagadtak.Teljes szabadságot élveztek, azzal a feltétellel, hogy ellátják a keleti határvidék védelmét.
A székelyek azt állítják, hogy ők valamennyien egyenlőek, szabadok és nemesek voltak már ebben a régi időben is, s azok is maradtak: sem a kiváltságos osztály, sem a szolgaság fogalmát nem ismerték, a gazdagok között egyedül az volt a vagyon fokmérője, ki hány katonát tudott állítani, a szegények közt csak annyi a különbség, hogy egyesek gyalogosan, mások lóháton szolgáltak. Ahogy múltak az évszázadok, köztük is sok minden megváltozott. A vagyonosabbak és hatalmasabbak saját birtokukon fokról fokra bevezették az Erdély többi részén uralkodó rendszert, s manapság a Székelyföldön éppúgy földesurat és parasztot találunk, mint bárhol egyebütt. Címeket, rangokat és nemesleveleket is bőségesen osztogattak ezen a vidéken, mígnem mindazok, akik ilyesmivel nem rendelkeztek, lassanként megbélyegzettekké váltak. Az adózás is nagy változásokat hozott a székelység helyzetében, nemkülönben az, hogy a határőrszolgálatot kötelezővé tették, szemben a korábbi, önkéntességen alapuló rendszerrel. Mivel e változásoknak szinte mindegyikét a nép jóváhagyása nélkül vezették be, s gyakran még erőszakot is alkalmazva, a székelyek mindmáig törvénytelennek tekintik: nincs is náluk elégedetlenebb népcsoport egész Erdélyben. Törvényeiket és intézményeiket hiába is próbálnám részletesebben taglalni, e téren akkora az összevisszaság, hogy közülük még a legtanultabbak se igen ismerik ki magukat, s ezt nem is tagadják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy minden székely született nemesnek tekinti magát, s nyíltan vallja, hogy ha jogainak birtokában lenne, sem adót nem fizetne, sem katonai szolgálatot nem teljesítene, csak olyankor, amikor a nemesi fölkelés az ország egész nemességét fegyverbe szólítja. Azt is tudom, hogy vannak köztük grófok és bárók, kik magukat mágnásoknak nevezik, pátenssel rendelkező nemesek és nemesi levél nélküli, szabad székelyek, emellett pedig határőrök és parasztok, s hogy a szabad székelyek és azok a nemesek, akik két parasztnál több fölött nem rendelkeznek, éppúgy adót fizetnek, mint a parasztok, bár más tekintetben ugyanolyan jogokat élveznek, mint a nemesek.
Amikor felfedező utunkra elindultunk, mindezzel még nem voltunk tisztában. Bármelyik magyart kérdezze is meg az ember a székelyek felől, mindegyik úgy tudja, hogy azok valamennyien nemesek, így az ember azt várná, olyan nemzet él a Székelyföldön, melynek minden tagja egyenlő jogokkal és kiváltságokkal rendelkezik, s ahol nem ismerik sem a földesúri elnyomást, sem a kormányzatnak fizetett adót. Előzetesen mi is így hittük, s természetesen kíváncsiak voltunk, hogyan hat mindez a nép állapotára. Csak amikor láttuk, hogy a dolgokat szemlátomást itt is ugyanúgy intézik, mint az ország többi részén, akkor ébredtünk rá, mi a helyzet valójában: valaha, meglehet, a székelyek mindnyájan egyenlőek és nemesek voltak, s még ma is igényt tartanak minden régi jogukra és kiváltságukra, valójában azonban nem is tudom, hány évszázada semmit sem élvezhetnek megkülönböztetett helyzetükből. [...]
Utazásunk második napján, dél körül érkeztünk meg Marosvásárhelyre, a Székelyföld fővárosába. Azonnal elindultunk, hogy felkeressük Dósa professzort, W[esselényi] bárónak, útikalauzunknak egyik barátját, ki kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja a várost. Bár a széles utcák és apró házacskák, melyek Marosvásárhely nagyobb részét alkotják, nem különösebben tetszetősek, a város meglehetősen fontos helynek számít, s a környékbeli dzsentri nagy része itt szokta tölteni a telet. Mi több, a protestánsoknak s a katolikusoknak is van kollégiumuk, az előbbinek nyolcszáz, az utóbbinak háromszáz hallgatója, s ezek az intézmények a marosvásárhelyi társadalomba is egyfajta irodalmi pezsgést visznek. Itt székel a legmagasabb erdélyi bíróság, a Királyi Tábla, ezért ez egyben az ország legnagyobb jogi főiskolája is. Azok a fiatal nemesek, akik közéleti szerepre áhítoznak, csakúgy, mint a jogászok rendes tanulmányaik befejeztével, többnyire jónak látják, hogy jurátusként eltöltsenek itt egy-két évet, jogot tanuljanak, s részt vegyenek a bíróság ülésein.
A város legnagyobb büszkesége a Telekiek nagyszerű könyvtára, melyet Teleki kancellár alapított, s csak azzal a feltétellel hagyta örökül a családjára, hogy mindig nyitva tartják majd a nagyközönség előtt. Körülbelül nyolcvanezer kötetből áll, a könyveket egy igen csinos épületben, nagyszerűen rendben tartják. Olvasóterme is van, mely állandóan nyitva tart, ahol bárki bármelyik könyvet megkaphatja. Alapítványokat is hoztak létre a könyvtár támogatására, s a Teleki család, amennyire tőle telik, adományaival tovább gazdagítja. Különösen gazdag a latin és görög klasszikusok legjobb kiadásainak gyűjteménye. Maga a kancellár is, ki igen tanult ember volt, nagy kedvvel forgatta ezeket, s ami még ennél is figyelemre méltóbb, hatalmas műveltségét húszéves kora után szerezte meg, méghozzá abban a kevés szabad időben, amit közéleti kötelezettségei hagytak meg számára.
A könyvritkaságok közül különösen egy iniciálés latin Bibliára hívták föl a figyelmünket, melyet állítólag valamiféle növényi levélrostra írtak. Annyi bizonyos, hogy a könyv lapjai nem papiruszból készültek, inkább igen finom pergamennek néztem volna. Láttuk Szervét Mihály egyik munkájának kéziratos példányát, amelyről azt mondják, hogy még nem jelent meg nyomtatásban, jóllehet az előzéklap hátoldalán egy idézetre bukkantunk, ugyané műnek egy Londonban nyomtatott kiadásából. Mutattak azután egy szép Tacitus-kéziratot is, Corvin Mátyás könyvtárából: ez is, akárcsak a könyvtárban található többi könyv, gyönyörűen volt bekötve.
Ezután a kaszinót mutatták meg, virágzó és hozzáértéssel irányított intézménynek tűnt. Kétszáz tagot számlál. A diákság többsége túlságosan szegény, semhogy feliratkozhatna a tagok sorába, a professzorok azonban minden lehetőséget meg akarnak adni hallgatóiknak, hogy hasznosságával s az ott kívánatos viselkedéssel megismerkedhessenek, ezért minden hónapban hat diák ingyen látogathatja, s akik e lehetőséggel élni kívánnak, havonta váltják egymást.
Dósa professzor megmutatta az egykori erődítmény középpontjában álló régi gótikus templomot is, megjegyezve, hogy Mária Terézia uralkodása alatt kis híján romba dőlt, mert a protestánsoknak az idő tájt nem engedték meg, hogy templomaikat megjavíttassák. Csak amikor ii. József összezúzta a vakbuzgóság hatalmát, akkor kaptak rá engedélyt a vásárhelyi protestánsok, hogy új tetőt húzzanak a templomukra.
Másnap egy dombos, elég szép vidéken haladtunk keresztül: láttunk jó néhány falut, melyek az égvilágon semmiben sem különböztek attól a sok száz másiktól, amiken korábban hajtottunk át. Aztán megérkeztünk Szentgyörgyre, a Kis-Küküllő partján épült faluba: a környék, mint már említettem, híres a borairól. Úgy mondták, itt majd találunk fogadót, ahol lovainknak takarmányt, magunknak vacsorát kaphatunk. Meg is találtuk a fogadót, de a szegény kocsmárosné azzal fogadott, hogy száraz kenyéren kívül egyebet nem tud ennünk adni, s ami még ennél is rosszabb, a lovaknak sincs semmiféle takarmány. A szolgák, mindeme gyászos kilátások ellenére, hozzáláttak, hogy kifogjanak, s amikor megkérdeztem, mi haszna megállni, ahol se embernek, se jószágnak nem jut semmi, csak mosolyogtak, s azt felelték, meglátják, mit lehet tenni. A falu egyik végén nagy urasági kastély állt, s a kocsis habozás nélkül efelé igyekezett, mert biztos volt benne, hogy ott talál majd takarmányt, s remélte, hogy az intézőtől mindent megvehet, amire szükségünk van. Miklós is előbújt a kocsiból, s igen méregetett néhány tyúkot, amint ott kapirgált az országúton. Rövidesen visszatért portyájáról, s tyúkot is, tojást is hozott magával. Szolgáink szerencsére elég jól értettek a szakácsmesterséghez, egyikük nekifogott rántottat sütni, a másik meg tojáslevest és sült csirkét készített. Nincs is jobb annál, mint ha az embernek olyan szolgája van, aki érti a dolgát. Kíváncsi lennék, egy jól nevelt angol urasági inas ugyan hogyan húzott volna ki bennünket a csávából! [...]
A székelyek hegyvidéken élnek, tehát szegények, de mindjárt látszik, sokkal igyekvőbbek, mint a többi erdélyi, akikkel korábban megismerkedtünk. Mindabból, amit jellemükről hallottam, úgy tűnt, erősen emlékeztetnek a skótokra. Ugyanaz a büszkeség és szegénység, ugyanaz az iparkodás és vállalkozó kedv, s ha valaki megpróbálja rászedni őket, ők is éppolyan szívósan védik érdekeiket. A magyar nyelvjárás, melyet beszélnek, a furcsa, éneklő hanghordozástól eltekintve alig különbözik az ország többi részén használatostól. Mint a legtöbb hegyvidéki, modoruk nekik sem valami csiszolt vagy kifinomult, sőt ha az ország többi részének lakóival vetjük össze, még a tehetősebbje is meglepően bárdolatlan. Mindezt azonban bőségesen ellensúlyozza, hogy műveltségük messze meghaladja az átlagost, s politikai elveikhez is szilárdan ragaszkodnak. Akárcsak a skótok, a székelyek is meglepően magas szintre fejlesztették a közoktatást: alig van falu, amelyiknek ne lenne iskolája, s még a legszegényebbek közt is ritka, aki ne tudna írni-olvasni. Különféle felekezetekhez tartoznak, s ahogy mondják, mindegyik szívósan ragaszkodik a maga hitéhez. (Az örmény és a görög katolikus egyház tagjai is a katolikusok közé számítanak.) Az unitáriusok aránya itt nagyobb, mint bárhol az országban, vagy száz templomuk is van a Székelyföldön. A zsidóktól és görögkeletiektől eltekintve, minden felekezet egyforma jogokat élvez.
Estefelé érkeztünk Szovátára, s mivel nem találtunk szállást éjszakára, igyekeztünk minél hamarabb útikalauzt keríteni, hogy minden látnivalót még a sötétség beállta előtt megnézhessünk. Csakhogy ez nem volt olyan könnyű, a kolerajárvány éppen most ért el ide, s első áldozatként a falu egyik főemberét vitte el. Éppen érkezésünk napján temették, s mivel a székelyeknél az a szokás, hogy ilyenkor alaposan felöntenek a garatra, így akarván italba fojtani a szomorúságot, mire oda értünk, a faluban már majd mindenki föllelte az italban itt a földön az üdvösségét, amit a megboldogult a túlvilágon már élvezhetett. Hogy, hogy nem, de sikerült egy józan emberre akadnunk, aki elkalauzolt a falu határában egy zöldellő dombhoz, amit már jó messziről észrevettünk. Képzelhetni, mennyire meglepődtünk, mikor a közelébe érve egy igazi sósziklát láttunk magunk előtt! Bizony, a mi zöld dombocskánk színtiszta só volt, közelebbről nézve fehér, mint a hó, csak éppen a tetején és több helyt az oldalán is a sóra agyagréteg rakódott, amin aztán dúsan zöldellt a fű, sőt fák is nőttek rajta. Mielőtt a dombhoz értünk volna, egy kis patakon kellett átgázolnunk, amely nagyon különös látványt nyújtott: partja és a medréből kiálló számtalan kő mind sókristállyal volt bevonva, s ez a fehér réteg annyira a zúzmarára emlékeztetett, hogy hiába ontotta sugarait melegen az őszi nap, addig nem hittem el, hogy nem zúzmarát látok, míg meg nem kóstoltam. Ekkor aztán egy muskétával felszerelt őr lépett hozzánk, s nem is maradt el mellőlünk egész ottlétünk alatt. Az egész dombot ugyanis őrök veszik körül, hogy a parasztok ne lophassák a sót. A meglehetős hosszan elnyúló sóágyban egyáltalán nem folytatnak bányaművelést, a közvetlen környék sószükségletét a néhány mérföldnyire fekvő Parajdról fedezik. De hiába az őrség, a sólopás nagyban folyik, s ha meggondoljuk, hogy ezt a nélkülözhetetlen fűszert különben milyen drágán lehetne csak megszerezni, itt meg annyi van belőle, hogy csak le kell hajolni érte, érthető, hogy ilyen erős kísértésnek a szegény ember sehogy sem tud ellenállni. S alighanem maguk az őrök a legnagyobb tolvajok. Úgy látszik, a környék sókészletei kimeríthetetlenek, sok helyütt a parasztnak, ha sóra van szüksége, csak a földet kell felkapar-gatnia a kunyhója padlóján. Úgy mondják, magában Erdélyben annyi a só, hogy több ezer évre el lehetne látni belőle egész Európát!
A sósziklákat közelebbről szemügyre véve, látszott, hogy a fű meg a kukorica éppolyan üdén zöldell rajtuk, mint bármilyen más talajon; azt sem vettük észre, hogy az itt termett növények bármiben is különböznének a környéken élő többitől. Néhány sziklát aztán alaposabban is megvizsgáltunk, igen szépek voltak. Némelyikbe árkokat és barázdákat vágott az eső, majd ezekben ismét ragyogó, fehér sókristályokkal borított tornyocskák keletkeztek, megannyi gótikus minaret kicsiben. Mint megtudtuk, a sziklák a másik oldalon jóval magasabbak és még szebbek, de odáig még legalább három mérföldnyi utat kellett volna megtennünk, s mivel már ránk sötétedett, erre az útra nem vállalkoztunk. Elhatároztuk hát, hogy a következő nap még visszatérünk, s készítünk néhány vázlatot ezekről a csodálatos sziklákról, csakhogy olyan nedves lett az idő, hogy le kellett róla mondanunk.
Visszamentünk hát a faluba, s amikor egy pityókos dzsentri meghallotta barátunk nevét - e név iránt az egész Székelyföld mélységes tiszteletet érez -, alig tudtunk szabadulni tőle. Fölkínálták, szálljunk meg a halott házában, mivel az volt a legjobb a faluban, s vendégszerető barátaink úgyszólván erőnek erejével ránk akarták tukmálni az elhunyt üresen maradt ágyát.
Meg nem tudnám mondani, mit értenek voltaképpen a székelyek „kényelmes fogadón", azt aligha, amit a világ többi részén, ebben biztos vagyok. Ezért aztán egy nap alatt kétszer is gyászosan csalatkoznunk kellett reményeinkben: ma reggel úgy találtuk, hogy kényelmes fogadón egy üres szoba értendő, ahol ráadásul enni sem adnak; az esti kényelmes fogadóban pedig sem szoba nem volt, sem ennivaló! Mindenki azt bizonygatta, Parajdon aztán igazán pompás szállást találunk, visszautasítottuk hát az elhunyt ágyát, s bizalommal telve továbbhajtottunk Parajdra. Hanem, sajna, csalatkoznunk kellett. Mindössze egyetlen üres szobájuk meg egy kamrácskájuk volt, s mikor leszálltunk a kocsiról, közölték, hogy a szoba már foglalt, s nekünk a kamrácskával kell beérnünk. Az ivó egyik sarkában meg is találtuk a szoba boldog lakóját: ott üldögélt az asztal mellett, előtte, legalább mi úgy gondoltuk, vacsorájának utolsó fogásaként kenyér meg juhsajt. Üdvözöltük egymást, majd az idegen, akiről kiderült, hogy a székely határőrség egyik idős tisztje, udvariasan felajánlotta a nagyobbik helyiséget, mondván, neki jó lesz a kamra is: hanem amikor meghallotta, hogy vacsorázni szeretnénk, az öregúr csak megcsóválta a fejét, a kenyér, a sajt és a halvány, savanyúnak tetsző bort tartalmazó üveg felé bökött, s elkeseredetten így szólt: Miseria cum aceto! És semmi egyebük sincsen! Talán ennyit a székelyföldi kényelmes fogadókról.
A székelyekről sok jót el lehet mondani, azokban a kényelmi eszközökben azonban, melyekhez Európa más országaiban hozzászokhattunk, sajna, meglehetősen szűkölködnek, talán afféle fölösleges fényűzésnek tekintik mind. Még a nemesi házak is arról árulkodnak, hogy gazdájuknak nem sok érzéke van a kényelem vagy a tisztaság iránt. Sok helyt ennek a szegénység az oka, ez esetben egy szavam se lehet ellene, másutt azonban, mint láttam, a csiricsáré pompa nyomorúságos hanyagsággal keveredik, s ez az ellentét rendkívül nevetséges. Amennyire lehetett, elkerültük, hogy magánházaknál legyünk kénytelenek megszállni, W[esselényi] éppúgy ódzkodott tőle, hogy idegenek vendégszeretetére szoruljon, mint mi magunk; emellett a székelyek nagy többsége kizárólag magyarul beszél, így a velük való érintkezés vajmi kevés szórakozással vagy tanulsággal járt volna számunkra. Néha azonban mégiscsak rákényszerültünk a dologra, s nem hallgathatom el, milyen tapasztalatokat szereztünk egyik ilyen alkalommal. Tágas, takaros házba vezettek, a nappali szoba és a kis szalon teli divatos, modern bútorokkal, a ház úrnője csinos, majdhogynem feltűnő öltözéket viselt, s az egész háztartáson meglátszott, sokat adnak az eleganciára, holott ilyesmivel ritkán találkozni a hegyek között. Amikor azonban beléptünk hálószobáinkba, ott egy kissé a kulisszák mögé pillanthattunk, s innét kezdve a színjáték már korántse volt olyan elragadó. Az ablaktáblák közül vagy féltucat ki volt törve, a bútorzat a képzelhető legko-pottabb, a padló piszkosabb már nem is lehetett volna, ami pedig az ágyakat illeti, a vak is láthatta, hogy igencsak régen lehetett, amikor utoljára áthúzták őket. W[esselényi]ből mindez szörnyű undort váltott ki, rettentően felháborította, hogy külföldieknek ilyesmit kell tapasztalniuk, azonnal be akart fogatni és továbbhajtatni, s csak nagy nehezen tudtam erről lebeszélni. Amint sikerült valamelyest lecsillapítanom, mindössze arról intézkedett, hogy az összes szennyes ágyneműt azonnal hányják ki a szobából, s helyette szolgáink húzzák fel a mi sajátunkat: attól a szándékától azonban csak másnap reggel tudtam eltéríteni, hogy indulás előtt összeszidja házigazdáinkat a gyatra vendéglátásért. De térjünk vissza Parajdra.
Szerencsénkre nem szokásunk könnyen elcsüggedni, jó étvággyal elfogyasztottuk a fekete kenyeret és a terpentin ízű sajtot, ezt az ízt úgy nyeri, hogy fenyőfakéregbe göngyölve tárolják, Miklós termékeny agyából pedig az az ötlet pattant elő, hogy ha az országban kapható közönséges alkoholt cukorral és forró vízzel összekeveri, az eredmény valami olyasmi lesz, amit az angol tengerészek grocknak emlegettek neki. Rövidesen meg is jelent, széles mosollyal az arcán, kezében egy nagy köcsögnyivel abból a pompás illatú folyadékból, melyet a fenti recept alapján kotyvasztott: az ital és török pipánk aztán csaknem meggyőztek róla, hogy ez a mi székely fogadónk mégiscsak kényelmes.
Ezalatt szolgáink a szénakazal nagy részét behordták a szobánkba, az egész padlót vastagon beborítva vele, erre rárakták a kocsipárnákat és az ágyneműnket, úgy, hogy mindez minél inkább ágyra emlékeztessen: mire a pipánkat végigszívtuk, már nemcsak azzal vigasztalódhattunk, hogy lám, mégiscsak megvacsoráztunk, hanem abban is reménykedhettünk, hogy nyugodt éjszakánk lesz. A világon semmi fel nem ér a jó kedéllyel, a jó egészséggel, s az olyan inassal, aki tud grockot készíteni!
Másnap reggel végigjártunk néhány sóbányát, de semmit nem láttunk, ami elég érdekes lett volna, hogy hosszasabban időzzünk. Ezekben csak télen dolgoznak, s még akkor is csak alig-alig. A marosújvári sóbányák a Maros mentén sokkal szerencsésebb helyen vannak, azaz jóval könnyebb onnét elszállítani a sót, az itteniek csupán a közvetlen környék szükségletét látják el. Azt mondják, ez a sóágy még a szovátainál is kiterjedtebb, bár nagy része mélyebben fekszik amannál. Az itteni só nem olyan ragyogó fehér, mint az, amit tegnap láttunk, hanem sötétzöld. Még itt is, ahol szinte az egész föld egy merő sóból áll, gyakran hallhattunk olyat, hogy Moldáviából csempészik a sót és úgy adják el az ország belsejében.
Bármerre mentünk, mindenütt a kolera fogadott. Az egyik lovunk elvesztette a patkóját, s néhány óra hosszat várakoznunk kellett az újrapatkolással, mert a kovács felesége éppen akkor esett ágynak, férjét meg nem lehetett rábírni, hogy magára hagyja, míg az állapota nem javult valamelyest. S nem is ez volt a legrosszabb: reggelre társaságunk néhány tagja szintén rosszul érezte magát, s természetesen rettenetesen aggódtunk, hátha ők is elkapták a bajt. Bár abban nem hittünk, hogy a kór fertőzés útján terjed, azzal tisztában voltunk, bármi váltja is ki, annak mi éppúgy ki vagyunk téve, mint az ország lakói: de maga a gondolat is, hogy szórakozásból utazgatunk, amikor mindenütt a halál jár a nyomunkban, annyira leverő volt, hogy sokkal sietősebben haladtunk át e gyönyörű vidéken, mint különben tettük volna. (Akik hisznek bizonyos anyagok fertőtlenítő hatásában, s abban, hogy segítségükkel gátat lehet vetni a fertőző betegségek terjedésének, nem árt, ha meggondolják: itt, ahol a gabona, mellyel táplálkoznak, a víz, amelyben mosnak, sőt talán még a levegő is, amit belélegeznek, tele van sóval, az egyik legerősebb fertőtlenítővel, a kolera mégis éppoly vadul dühöngött, mint a nagyvárosok szennyes sikátoraiban.)
A következő éjszakát Udvarhelyen, a Székelyföld egyik legjelentősebb városában szerettük volna eltölteni, a fogadó azonban olyan nyomorúságos volt, s az egész város olyan kevéssé vonzó, hogy döntöttünk: megetetjük a lovakat, aztán megpróbálunk tovább jutni Szentpálra, egy tizenöt mérföldnyire fekvő faluba, ahol W[esselényi]nek háza és kisebb birtoka volt. Nem mintha Udvarhelyen semmi látnivaló nem lett volna. Amint a hosszú dombháton ereszkedtünk lefelé a völgybe, ahol a város fekszik, s megpillantottuk három, kettős tornyú templomát, a várromot, a kollégium nagy fehér épületét és a tetszetős városházát, nagy dolgokat reméltünk: a kocsma azonban, a mocskos szobával, az üvegezetlen ablakokkal és a szürkés ágyneművel a többitől is elvette a kedvünket. Míg a lovak ettek, W[esselényi] elvitt egyik kortes barátjához, egy jókedvű, radikális kis fűszereshez: az a fajta ember volt, aki kedveli a jó ebédet és a hosszú szónoklatot, az utóbbit, ha ő maga mondja, az előbbit, ha a barátai fizetik. Ő aztán felvitt a várba, valaha ez volt az egyik legjelentősebb erődítmény az országban, s a császári és az erdélyi hadak többször is kemény csatát vívtak érte. Éjfél lehetett, mire Szentpálra értünk, s bár a házat éppen javították, s csak néhány kőmíves lakott benne, rövidesen jobb szállást sikerítettek számunkra, mint amilyenben bárhol is részünk volt, amióta elhagytuk Kolozsvárt.
Néhány napig Szentpálon időztünk, W[esselényi] bizonyos üzleti ügyeket akart elrendezni intézőjével, s a lovak is kissé kipihenhették magukat. Az első napot szalonkavadászattal töltöttük az egyik sós mocsárban, mely közvetlenül a falu szélén kezdődik, hiszen még mindig a só országában jártunk. Bár sóágyat sehol sem láttunk, a patak, a források, a mocsár, de még a növényzet is telis-tele volt sóval. Ha friss vizet akartunk, néhány mérföldnyire kellett elküldetnünk érte, mi ihatatlannak találtuk a sós vizet, bár a környékbeliek megszokták, és semmi bajuk sem lesz tőle.
Nem messze a falutól volt egy barlang, megkértük hát a kis udvarhelyi fűszerest, másnap vezessen oda bennünket: meg is érkezett jókor reggel, hozott magával fáklyát, s kölcsönkérte a szomszédai hegyi pónilovait, hogy megmutathassa az Almás szépségeit. Ez elég messze van Szentpáltól, kora reggel hát előreküldtünk két parasztot egy szekéren a szükséges ennivalóval, magunk pedig valósággal kis lovas felvonulásként, kényelmesen átporoszkáltunk: a fűszeres, a lelkész, az intéző, mi hárman és egy-két szolga, hogy az utóbbiakra mi szükség volt, sejtelmem sincsen, hacsak nem azért jöttek velünk, legyen aki megtölti és meggyújtja a pipánkat. Utunk során hegyes, erdős vidéken haladtunk keresztül, s olykor elég ritkán, egy-egy szépen megművelt völgyön is: ezekben terem meg egy-egy közeli falu gabonája. Áthaladtunk Homoródalmáson, ez volt az egyik legnagyobb és legvirágzóbb az Erdélyben látott falvak közül. Az ember azt hinné, ennél egészségesebb környezet nem is képzelhető: a falu körül a vidék gyönyörű, teli van gyümölcsfákkal, mintha egyetlen nagy kert lenne az egész, a lakók szemlátomást jómódúak, a házak tágasak és levegősek, s mégis, a kolera itt még vadabbul dühöngött, mint bárhol, ahol eddig jártunk. A temető olyan volt, mintha felszántották volna: egymást érték benne a frissen ásott sírok, néhány gödör még üresen tátongott, várva a lakót, aki rövidesen beleköltözik.
Ahogy elhagytuk a falut, olyasmit láttunk, ami arra vallott, a helybeliek alighanem erősen babonásak, holott erre igazán nem számítottunk volna olyan helyen, ahol állítólag ennyire általános a közoktatás. Az út fölé, két fa közé egy madzagot feszítettek ki, s arról egy nadrág alakúra vágott, durva fehér vászondarabka lógott. A parasztok úgy tartják, hogy az almási barlangban, ahová éppen igyekeztünk, két tündér raboskodik, méghozzá mezítelenül, örökké boldogtalan fogságukat panaszolják sírva, de kiszabadulni sehogy sem tudnak. Amikor erős szél fúj, azt beszélik, gyakran hallani a jajgatásukat az almási sötét völgyből, s a parasztok úgy hiszik, a kolerát ezek a rab tündérek küldték rájuk haragjukban. Úgy látszik, a jóindulatukat azzal próbálják elnyerni, hogy ruhadarabokat kínálnak nekik, a nadrágot, melyet a falunak ezen a szélén láttunk, s a másik végén hasonló módon kiakasztott inget azért tehették oda, hogy a tündérek megtalálják, bármelyik irányból érkeznek is, s megengesztelődjenek. Mindössze ennyit tudtam meg a dologról az intézőtől, s még ma sem vagyok egészen bizonyos benne, hogy a teljes igazságot mondta: úgy tűnt, sokkal fontosabb neki, hogy engem megnyugtasson afelől, ő a maga részéről tisztában van vele, hogy mindez bolondság, s egyáltalán nem hisz az efféle sötét babonában, mint az, hogy kielégítse kíváncsiságomat.
Egy zöld dombon a völgy vagy inkább szurdok fölött, hiszen sokkal mélyebb volt, mint amilyen széles, megtaláltuk az időközben megérkezett élelmiszeres szekeret, már jókora tüzet is raktak, s javában folytak az ebéd előkészületei. Itt lovainkat a parasztok őrizetére kellett hagynunk. A hegyoldalon nőtt fákba meg-megfogózkodva jutottunk le a völgybe, amelyen egy patak folyt keresztül: ez a szikla lábánál eltűnik egy hasadékban, hogy aztán, ahogy mondják, néhány mérföldnyi távolságban bukkanjon elő újra a túloldalon. Igazán gyönyörű látvány tárult elénk: a magas, meredek mészkősziklák, a hegyoldalt borító erdők, az apró patak és köves ágya, mindez valóban festői volt, ráadásul mindkét oldalon három-négy óriási barlang is tátongott, s ettől a táj valami olyan titokzatos szépséget nyert, hogy valóban furcsa lett volna, ha a parasztok képzelete semmiféle mondát nem fűz hozzá. Amikor a szél ezekben a keskeny járatokban tombol, hangjából nem lehet nehéz kihallani a szegény, bebörtönzött tündérek panaszát.
Odahagytuk az apróbb üregeket, mint megtudtuk, ezek nem valami mélyek, s végigbotladoztunk a völgy túlsó végéig vezető köves ösvényen. Útközben felrebbentettünk egy császármadarat (gelinotte), amely a fajdfélék családjához tartozik, s igen gyakori Erdélyben. Olyan szelíd volt, hogy nem is röpült néhány yardnyinál messzebbre, s aztán ott szaladt pár lépésnyire előttünk, láthatóan a legcsekélyebb félelem nélkül. Ember ezen a vidéken nagy ritkán fordul meg. (A fajd is megtalálható Erdélyben, s azt hiszem, az erdei szalonka is: gyakran hallottam ugyanis emlegetni a vadpávát, s mikor külsejét és szokásait leírták, úgy találtam, hogy azok leginkább erdei szalonkára vallanak.)
A nagy barlang szája elég magasan, a völgy szintje felett nyílik, s nem is lehet másként bejutni, csak falépcsőkön, melyeket régi látogatók eszkábáltak erre a célra. Bejáratát félig vastag fal takarja el, már jórészt leomlott ugyan, valaha azonban azért építették, hogy védelmet nyújtson az ellenség támadásaival szemben. [...] Határvidék lévén, az országnak ez a része különösen sokat szenvedett az idegen hadak betöréseitől, mivel a támadók többnyire olyan népek voltak, mint a tatárok és törökök, ezek rendszerint azon helyt lemészárolták, akit értek, s ha valakit meghagytak, elhajtották rabszolgának. (Bethlen Gábor annak idején török csapatok támogatásával került Erdély trónjára, fegyveres harcra ugyan nem került sor, de a török jelenléte önbizalmat adott Bethlen pártjának, s így küzdelem nélkül meg tudtak szabadulni a gyenge Báthory Gábortól. S bár. ez alkalommal békés céllal tartózkodtak az országban, a törökök, mielőtt távoztak volna, nyolcvanezer erdélyit ejtettek foglyul s hurcoltak el rabszolgaként.) Nem csoda hát, ha az efféle rejtekhelyeket alaposan megerősítették. Még barátunk szentpáli házában is láttuk hasonló elővigyázatossági intézkedések jeleit, pedig azt aligha szánták erődnek. Az istállókat a ház alá építették, az egyik szobából titkos ajtón át csigalépcsőn lehet lejutni oda, hogy ha a bejárat felől martalócok támadnának, a családnak legyen ideje lóra kapni, s az egyik alsó helyiségen át, amely az épület túloldalán a mezőre nyílik, elmenekülni, mielőtt a homlokzati tölgyfaajtókat és az erős vasráccsal ellátott ablakokat betörik a támadók.
A barlangba lépve hatalmas, nemesen ívelő boltozattal fedett teremben találtuk magunkat, amelyből minden oldalon sötét folyosók vezettek a hegy belsejébe. Egy darabig gondosan tanulmányoztuk a térképet, majd meggyújtottuk fáklyáinkat, s megállapodtunk, ki menjen elöl, s milyen sorrendben kövessék a többiek. A kis udvarhelyi fűszeres állt a menet élére, a parasztok között nem találtunk vezetőt, aki a barlangjárást elvállalta volna. Csakugyan nem volt könnyű megtalálni a helyes utat, annyi folyosó nyílt minden irányban, hogy a kis fűszeres megbízható emlékezete és tapasztalata nélkül bizonyára eltévedtünk volna. Úgy tűnt, azon az úton, amelyiken haladtunk, a barlang vagy egy angol mérföld hosszan haladt be a hegybe, helyenként teremmé szélesedett, másutt olyan keskennyé szűkült, hogy alig tudtunk átpréselődni rajta. A termek némelyike magas volt, s apró, függő cseppkövek díszítették. Az egyikben hatalmas sziklatömb ereszkedett alá a mennyezetről, ráncosan, mint egy óriási szemölcs, s a vége alig egy yardnyival a talaj fölött, de azért nem érintette. Az egyetlen nehézséggel utunk során akkor kerültünk szembe, eltekintve attól az állandó veszélytől, hogy eltévedünk, amikor mintegy húsz yardnyi útszakaszon át kellett gázolnunk egy ingoványos részen, ha ugyan ezt a habarcsra emlékeztető, lágy mészkőmasszát ingoványnak lehet nevezni.
Úgy hallottuk, a barlang legvégén egy kőér húzódik, tele drágakővel, nagy volt hát a csalódásunk, mikor egy sárral bélelt helyiségen kívül semmit sem találtunk, a teremből sem volt más kijárat, mindössze egy szűk lyuk, s lehetetlennek tűnt, hogy azon bármelyikünk is át tudja préselni magát! A kis fűszeres azonban nem adta föl olyan könnyen a dolgot, mondván, hogy a drágakövek alighanem a lyuk túloldalán lesznek, azzal fogta magát, hasra vágódott, s egy darabig olyan mozdulatokat végzett, mint a féreg, ha vissza akar bújni a földbe, majd eltűnt a szemünk elől, s kisvártatva tudtunkra adta, hogy megtalálta a drágaköveket: erre aztán mi is osztozni akartunk a kincsen, s nagy nehezen átfurakodtunk a lyukon. A túloldalon valóban csudálatos látvány fogadott. A sziklába körülbelül egy yardnyi széles rés húzódott, melyet igen finom szemcséjű kavics töltött fel, legtöbbje kerek, nagyjából borsó nagyságú, majd mindegyik egészen simára csiszolódott, s némelyik meglepően szép volt. Már igazán nem emlékszem, hányféle ásványt találtunk köztük, de azt tudom, hogy féldrágakőből több mint egy tucatot is láttunk, például jáspist, karneolt és agátot. Úgy gondolom, a kőérnek a korát könnyű lenne megközelítő pontossággal meghatározni. A kövek jellegéből és formájából ítélve kétségtelen, hogy a rést feltöltő kavicsréteg folyóvíz hordaléka, ma legalább százlábnyi magasságban van a völgy szintje fölött, tehát még a völgy kialakulása előtt rakódhatott le, amikor a víz még elég magasan, a hegy fölött folyt. A kavicsok már annyira összepréselődtek, hogy csak kalapáccsal lehetett egy-egy darabot lehasítani a rétegből. Amilyen gyorsan csak tudtunk, távoztunk is a barlangnak ebből a részéből, nagy megkönnyebbüléssel, mert olyan szűk volt a hely, hogy alig jutottunk levegőhöz. Még így is csak egy részét fedeztük fel. Fölötte állítólag egy másik, csaknem ugyanekkora barlang húzódik, amelynek kijárata a hegy túloldalára vezet. A bejáratát azonban csak létrával lehet elérni, s mivel kíváncsiságunknak már ez is elég volt, minden további vizsgálódás nélkül visszafordultunk.
Mire éhesen visszatértünk, a parasztok jó ebéddel vártak, úgyhogy főzési tudományukat kellőképpen méltányoltuk. Kevéssel sötétedés előtt ismét Rozinantéink hátára kaptunk, s visszaporoszkáltunk Szentpálra. [...]
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése