 |
| Corti az ötvenes években |
A halál hűséges kiskutya módjára járt Claudio Corti nyomában. A Comoi-tóhoz közeli Lecco szomszédságában fekvő, nyomasztóan szürke faluból, Olginateből származott. Olginate és Lecco vidéke az olasz alpinisták kitűnő gyakorló terepe: itt vonul el a Crigna hegylánca, meredező szirtjeivel, és itt terülnek el az Olasz-Alpok fűrészfog rajzolatú előhegységei. Akik ezeknek a hegyeknek az árnyékában élnek, hamarosan hozzáedződnek a hegyi szerencsétlenségekhez. Itt minden évben meghal egy-két olasz hegymászó, úgy, hogy leesik a Crigna szirtjeiről, sziklatűiről. De a próbálkozás csak folytatódik! Nem azért, mert az észak-itáliaiak szeretik a halált, vagy mert az élet nem drága nekik, hanem egyszerűen csak azért, mert a hegymászás az egyetlen helyi szórakozás, és azt mondogatják, az Isten már úgyis eldöntötte a sorsunkat, így aztán nem számít, hogy otthon fekszenek-e az ágyban, vagy fenn kúsznak a meredek falon, amikor eljön az órájuk. Hasonló meggondolásból úgy hajtanak, mint az őrültek, és a legforgalmasabb országutakon tologatják gyerekeiket a babakocsiban.
A német ifjakhoz hasonlóan, akik a Vaterland miatt zuhantak a mélybe, talán Észak-Olaszország egyszerű hegymászói is áldozatok voltak. Olginateben, Corti falujában, nyoma sem volt a csöpp bajor falvak vagy a svájci völgyek festőiségének, hangulatának. Piszkos volt és unalmas. A falu ötszáz lakója műhelyekben dolgozott, láncokat, lámpákat, szögeket, fonalat, drótot és kartont gyártott. A római katolikus egyház földjéből bérelt kis telkeken gazdálkodtak. A falu legmódosabb gazdájának egyetlen tehene volt. Hogy nagy nehezen fenntartsák magukat, a legtöbben kis földjüket művelték, néhány nyulat tartottak, és végezték a lélekölő robotot a gyárakban. A társadalmi élet abból állt, hogy elbeszélgettek a keskeny utcákon, megálltak a trattoria körül, sört vagy grappát iszogattak, és hallgatták a vakációzó külföldiek Lecco felé száguldozó luxus sportautóinak hangját. Olyan élet volt ez, ami sok embert késztetett arra, hogy a hegyekbe menjen, hogy legalább ott megszabaduljon az egyhangúságtól.
De Claudio Corti számára a hegymászás több volt, mint egyszerű menekülés. Rögeszme volt.
Gyerekkorának jelentős részében apja mint kőműves Svájcban dolgozott sok más északolasszal együtt, akiket olcsó munkaerőként küldtek oda. Ifjú korában Ciaudio azzal szórakozott, hogy halászott a Comoi-tó felé kanyargó folyóban. De ezt hamarosan megunta, többre vágyott. 168 centiméter magas, 70 kiló súlyú, erős, izmos fiú volt. Izomzata, túlméretezett ujjai és keze sokkal magasabb férfinak is becsületére vált volna. A hegymászás kezdettől könnyen ment neki. Nemegyszer roppant erejének köszönhette, hogy kivágta magát olyan helyzetekből, amelyek más hegymászónak a halált jelentették volna. Bár elsajátította a hegymászás fortélyait is, valójában mindig a nyers erejére támaszkodott. Tizenhét éves korára hatos nehézségű - az alpinisták osztályozása szerinti legnehezebb - feladatokat hajtott végre, sőt néhány új útvonalat is megmászott (egyesek „bolond variáns"-nak minősítettek volna azokat) a Lecco körüli alacsonyabb hegyekben. Egyik társa, a leccoi Carlo Mauri, számos nemzetközi expedíció tagja, aki gyakran mászott Cortival egy kötélen, régi barátjáról a következőket mondta: - Az alpinizmushoz, mint minden művészethez született tehetség is kell, és Claudióban az meg is van. Nem elég azonban csak tehetségesnek lenni. A tehetséget állandóan fejleszteni, edzeni és csiszolni kell, hogy még magasabb fokra fejlődjünk. És ezt Claudio nem tette. Ösztönös hegymászó maradt: úgy gondolta, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak mászni, és az erő minden. Fizikailag szinte minden feladatra képes volt, de elméletileg nem. Aztán nemcsak az alpinizmus iránti szeretet vezette. Nekem mindig úgy tűnt, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint egy gyerek, természetes adottsággal és félelmetes erővel megáldva, de mégis gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy nem fél. Corti gyakran társult Riccardo Cassinnal is, aki nem egy olasz hegyfalat mászott meg elsőnek. Az ő véleménye szerint Corti jó hegymászónak számított, de nem volt elég intelligens. Ereje volt, de nem tudta figyelembe vermi a hegyek adottságait. Esztelenségekre is vetemedett, például nem volt hajlandó szögeket használni olyan helyeken, ahol azok elengedhetetlenül szükségesek. Elképesztő erejével azonban így vagy úgy, de valahogy mindig kivágta magát. És szerencséje is volt. Annál szerencsétlenebbek voltak Corti hegymászó társai.
1952-ben Corti, aki akkor 27 éves volt, meg akarta mászni a Piz Badilet, egy 3308 méteres csúcs hatos nehézségű, nyolcszáz méter magas északkeleti falát. Mászótársával, Felice Battagliával zivatarba kerültek. Corti érezte, hogy a kettőjüket összekötő kötél hirtelen kissé meg-rándult, és ugyanakkor majdnem megvakította egy mellette lecsapódó villám fénye. A kötél meglazult; a villámcsapás Battagliát érte, a kötelet kettévágta, és a szerencsétlen eltűnt a mélységben. Corti egyedül tette meg a nehéz és veszélyes utat vissza, míg végül rátalált társa tetemére, akinek lába eltörött, mellkasa szétzúzódott.
Corti meggyászolta Battagliát, de a haláleset más hatással is volt rá. Eddig is az volt a meggyőződése, hogy le tudja győzni a hegyeket, de most a bajtársa halálát úgy fogta fel, hogy őrá a gondviselés különösen vigyáz a csúcsokkal folytatott harcaiban. Barátainak ezt így magyarázta:
- Amit érzek, az nem bűntudat. Bánatot érzek, de bűntudatot nem. Szerintem balszerencse okozta Felice vesztét, de ugyanakkor én magam kevésbé félek. Ez az eset inkább tovább ösztönöz.
Két évvel később Corti Carlo Maurival és Carlo Rusconival alkotott kötélegyüttest a Crigna-hegységben. A csapat élén Rusconi haladt, mögötte a többiek. Hirtelen felkiáltott:
- Zuhanok! - és közvetlenül Corti mellett a mélybe hullt. Cortit azonban ez sem riasztotta vissza a hegyektől.
Ugyanazon a nyáron az olaszországi és ausztriai Dolomitokba indult motorbiciklijén, amelyre a teherautó-vezetőként megkeresett heti negyvenöt dolláros fizetéséből kuporgatta össze a pénzt.
1955-ben edzés céljából a franciaországi Petit-Drun, Európa egyik legnehezebb falában éjszakázott. Egy évvel később visszatért a Drura Annibale Zucchival. A két mászó kötélegyüttese már háromszáz métert tett meg a sziklafalon, amikor felettük egy jégtömb recsegve levált. Egy darabja Corti arcába csapódott és hátravágta. Corti az egyensúlyát vesztve fogával kapott a falikampó felé, de egy hajszállal elvétette. Aztán szaltozott a levegőben, arcán, mellén lecsúszott egy hószakadékba egészen a fal aljáig, nyomában Zucchival. Corti, aki belső sérüléseket is szenvedett, vérben úszó arccal Zucchihoz fordult és dühtől remegő hangon megkérdezte: - Na, indulhatunk vissza? - Zucchi olyan súlyosan megsérült, hogy válaszolni sem tudott. Corti emberfeletti erejének végső megfeszítésével hátára emelte Zucchit, és két óra hosszat vitte a hóhatár alatti kiindulópontig. A szemébe csurgó vértől félvakon elbukdácsolt Montenvers faluba, ahol egy vezető karjában összeesett.
 |
| Corti az 1957-es baleset után |
Elérkezett 1957 tavasza, és Corti tervének megvalósítását váratlan akadályok nehezítették meg. Udvarolni kezdett egy fekete hajú, barna szemű lánynak, Fulvia Losanak. Ez a telt idomú, intelligens, falusi szépség meglátta Claudióban a szelídséget, a merész tettek mélyén rejlő kisfiús lágyságot. És Corti a hegyektől távol valóban rokonszenves volt. Jóképűnek csöppet sem lehetett tekinteni. Fekete haja gyérült, és a homloka feletti kopaszodó fejbőrt sziklákon szerzett hegek szántották keresztül-kasul. Első pillantásra úgy tűnt, hogy arca állandó megvetést fejez ki, de Fulvia csakhamar rájött, hogy ez csak arcának, nem pedig jellemének a vonása. Óriási kezén vastag ujjak voltak, körmén pedig a munkával együttjáró állandó feketeség látszott. Az asztalnál nem tudott viselkedni. Túl sokat tartózkodott a hegyek között, ezért gyakran előfordult, hogy az asztalnál megfeledkezett magáról és fogával úgy tépte fel a cukorzacskót, mintha valamelyik jéggel borított hegyfalon lenne, ahol egyik kezével a sziklába kell kapaszkodnia. Beszéde hadaró motyogásnak hallatszott, nem sok köze volt az olasz nyelvhez. A lombardiai dialektust, a beavatatlanok számára szinte érthetetlen, zagyva nyelvet beszélte. Szerencsére Fulvia otthonos volt a lombard nyelvben is, bár azon ritka falusiak közé tartozott, akik kitűnően beszélnek olaszul, precízen és nyelvtanilag jól fogalmaznak. Mint a legtöbb olasz parasztember, Claudio sem avatta be titkos rögeszméjébe szerelmét. De kedves volt hozzá és figyelmes, a lány pedig csodálta nyugodt természetét, munkabírását, ahogy heti ötven órán át vezette a teherautót, hogy eltarthassa idős szüleit, akikkel együtt élt.
Claudio, a maga egyszerű módján viszonozta ennek a csinos, mosolygós, barna, mélytüzű szemű lánynak a szerelmét. Elhatározták, hogy összeházasodnak. Az egyetlen probléma az volt, hogy Fulvia éppúgy gyűlölte a hegymászást, mint amennyire Claudio szerette. Ezért az Eiger északi falán tervezett próbálkozást titokban kellett tartani.
A feladatot - Claudio szempontjából - megnehezítette, hogy sehogysem talált magának társat. Akárhová ment, mindenütt megelőzte a híre, hogy vele jár a halál. Ahányszor belépett a leccói hegymászóklubba, hirtelen mindenki elhallgatott; még a vasárnapi edzéseihez is nehezen talált társat a Crignán. Amikor a teherautón naponta rótta az utat Milano, Torino, Como, Bergamo és Olginate között, erős kezében biztosan tartotta a kormányt, sokszor tekintett észak felé, az Oberland irányába, ahol tudta, hogy várja a gonosz hegy. Ilyenkor csak azon járt az esze, honnan keríthetne magának partnert. Maurira nem számíthatott, az már túl sokat tudott róla. Cassin egész sor ragyogó első megmászást végzett, megválasztották a Club Al-pino Italiano leccói részlege elnökének; ő kinevette volna, ha azzal áll elé, hogy olyan csiszolatlan mászóval kockáztassa az életét az Eigeren, mint Corti. Zucchival elvesztette a kapcsolatot a Petit Drun történt esés óta. Russoni és Battaglia meghaltak.
Ahogy újból elővette az északi falat ábrázoló, gyűrött képeslapot - amit mindig ott hordott a tárcájában -, egyre elkeseredettebbé vált, egyre inkább nőtt benne az elfojtott harag.
Elérkezett 1957 áprilisa is, és Corti már odáig jutott, hogy hétvégi kirándulásain egyik hegymászótól a másikhoz ment, és kérdezgette őket, nem mennének-e vele a nyáron az északi falra.
Egyik vasárnap magányos alakba botlott a Crignán. Stefano Longhiba, aki a Club Alpino Italiano leccói részlegének, a Ragninak egyik tagja volt, Corti alig ismerte, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy neki is feltegye a szokásos kérdést. Csodálkozására a negyvennégy éves Longhi beleegyezett. Így jött létre Cortiból és Longhiból - „Kurtából" és „Hosszúból" - egy képtelen társulás.
Stefano Longhi nem dicsekedhetett különösebb mászóteljesítményekkel, és szinte semmi tapasztalata sem volt a jégen. Az európai hegymászók átlagához képest súlyos férfinek számított száznyolcvan centiméteres magasságával és majdnem 90 kiló súlyával. Kizárólag hétvégeken foglalkozott hegymászással, egyébként egy drót- és kábelgyárban dolgozott. Szinte mindig mosolygott, Leccóban igen szeretetre méltó ember hírében állt. Ö sem volt túl intelligens, akárcsak Corti; hirtelen elhatározása, hogy csatlakozik, azzal magyarázható, hogy már nem volt éppen fiatal, és még sosem mászott meg 3000 méternél magasabb hegyet. Egyetlen és bizony nem sokra értékelhető előnye, amivel az Eiger meghódításához hozzájárulhatott, hogy Leccóban megismerkedett néhány svájci hegymászóval és megtanulta kicsit a schweizerdeutschot. De Corti számára - akit már teljesen tűzbe hozott az a gondolat, hogy ő lesz az északi fal első olasz megmászója -, Longhi teljesen megfelelő társnak tűnt.
Az első délutánon összedugták a fejüket a Crignán, és elkezdték a tervezgetést. Elhatározták, hogy az Eiger északi falán tett komoly kísérletek tradíciói szerint teljesen titokban tartják vállalkozásukat. Húsz napon át edzenek kora reggel munka előtt, szombaton meg vasárnap egész nap, de teljesen külön és más hegyeken. Megállapodtak, hogy közben nem mutatkoznak együtt.
Három héttel később találkoztak egy kávéházban, megvitatták egymás képességét, kérdezgették egymást a jégmászásban szerzett tapasztalataikról. Az edzés betetőzéseként ötnapos útra indultak együtt júliusban. Corti kivette a nyárt szabadságát, a csupakönny Fulviának azt mondta, hogy teljesen biztonságos, könnyű túrára megy a közeli hegyekbe. Longhi addig ügyeskedett, míg sikerült két hét szabadságot szereznie azzal az ürüggyel, hogy apja egy hónappal előbb meghalt.
Augusztus 1-én, Svájc nemzeti ünnepén, vonattal érkeztek Interlakenbe, átszálltak a Lütschinen-völgy felé, majd Lauterbrunnenben arra a vonatra ültek fel, amely az alsóbb vonulatok közt vezet fel az északi fal lábánál elterülő mezőkön keresztül a Kleine Scheidegg szállodái felé. Végül itt átszálltak arra a csöpp fogaskerekű vasútra, amely a Jungfrau nyergében fekvő vasútállomásig visz. Mielőtt befutna az Eiger és a Mönch belsejébe vágott, több mint hat kilométer hosszúságú alagútba, a vonat megáll az északi fal közelében, az Eigergletscher nevű kis szállodánál. A két olasz itt leszállt, hegymászó felszerelésével és élelmiszerkészletével betért a szállóba egy jót aludni. Másnap délután Corti és Longhi - minden feltűnést kerülve - áthaladt a gleccseren és a törmelékmezőn. Elhelyezték teljes felszerelésüket a fal aljánál levő rejtekhelyen. Órákig kóboroltak a hegyfal sziklákkal tarkított lábánál ide-oda, keresték a legalkalmasabb utat felfelé. Naiv nekirugaszkodásukban és a vak ösztönüktől vezetve még az sem jutott eszükbe, hogy a hegyoldalról készített több tucat különböző térképből — amelyen valamennyi sikeres és sikertelen útvonal látható - legalább egyet megvegyenek. - Úgy gondolták - Corti elképzeléséhez híven —, hogy a nyers erő éppúgy leigázza ezt a hegyet is, mint a többit. Az olyan hegymászóknak, akik ilyen izomzattal rendelkeznek, nincs szükségük térképekre vagy más különleges segédeszközökre! És talán nem bizonyosodott be, hogy bármi is történjék egy hegyen, Claudio Corti megússza élve?! Az sem baj, hogy Longhi pocakos és középkorú, és a legidősebb, aki valaha is kísérletet tett az északi falon: Corti majd megvédi társát a kötélen.
Claudio ezek után hevenyészett ceruzavázlatot készített az általa választott útvonalról, majd mindketten visszatértek a kis, vasút menti hotelbe, hogy elfogyasszák a penzióval járó borsólevest, berni kolbászt és erős kávét. Amikor leszállt az este, átadták tárcáikat és útleveleiket a portásnak és lefeküdtek. Hajnali négykor felvették hegymászó ruháikat és csendesen megindultak a hegyfal felé. A még Olaszországból hozott élelmiszerkészletük a következőkből állt: három halkonzerv, három dzsemkonzerv, két doboz méz, két doboz gyorskávé, négy csomag tea, két kiló cukor, fél kiló sonka, fél kiló zsír, egy kiló aszaltszilva, fél kiló datolya, öt csomag keksz, fél liter konyak, meg egy kis szeszfőző kb. egy liter üzemanyaggal. Hegymászó felszerelésük tizenöt jégszögből, huszonöt falikampóból, harmincöt karabinerből, két jégcsákányból, három, egyenként 40 méter hosszú nylonkötélből, két hálózsákból, két pár hágóvasból és egy kis készlet gyógyszerből állt. Az északi fal megmászásához ez éppen csak a legszükségesebb, no persze a nem mindennapi ügyességgel, szerencsével és kedvező idővel együtt.
Ezen a szombati napon a hajnal még alig derengett a keleti égen, amikor a két olasz már óvatosan haladt a szikla aljánál sorakozó kőhalmok, szakadékok között, majd átkelve a jégár szélszakadékán megindult a hegyfalon. Eleinte könnyű volt az út a fokozatosan meredekebbé váló emelkedőn, amelyet simára kopott sziklatömbök és kisebb repedések tarkítottak. De később a fal egyre függőlegesebbé vált. Ekkor a két mászó biztatónak vélt jeleket pillantott meg: rozsdás, öreg szögeket, amelyeket elődök hagytak a hegyfalbán. Néhány méterrel feljebb egy hegymászó bakancsra és egy jégcsákány darabjára bukkantak, és ebből arra következtettek, hogy a helyes úton haladnak.
Valójában pontosan a csúcs esésvonalában voltak, azon az úton, amely Sedlmayert és Mehringert a halálba vitte: az egyszerű, csábító és végzetes útvonalon: a hegyoldal közepén. A megtalált falikampókat huszonkét évvel ezelőtt pusztulásra ítélt emberek verték a sziklákba. A hegymászó bakancs és a jégcsákány viszont a hegy magasabb pontjáról, az Eiger valamely másik tragédiájakor esett oda.
 |
| Corti és Longhi egy kötélen az Eigert másszák |
Ahogy a nap előbbre haladt, egyre nehezebbé vált felfelé haladni. Végül meg kellett állapítaniuk, hogy lehetetlen feljebb mászni. Este hétkor berendezkedtek éjszakára a sziklafalban.
Másnap reggel, amíg Fritz von Almen felfedezte a három zergét alattuk, a két olasz visszamászott. Átvágtak nyugati irányban, és éppoly véletlenül, mint ahogy a rossz útra tévedtek, most megtalálták a jót. Enyhe havazás közben, még az éjszaka beállta előtt sikerült elérniük egy éjszakázásra alkalmas sziklapárkányt, majdnem a Hinterstoisser-traverznél. Itt is, ott is sziklába vert falszegeket láttak, s így megbizonyosodtak, hogy a helyes útvonalon járnak. Bizakodva tértek nyugovóra. Hétfőn hajnalban, a hegyen töltött harmadik napjukon, meggyújtották szeszfőzőjüket, és a sziklapárkányon nekiültek a kekszből, dzsemből és kávéból álló reggelinek. Alig kezdtek az evésnek, amikor meglepő látvány tárult a szemük elé. Azóta, hogy egy éve két német vesztette életét a falon, Corti és Lon-ghi volt az első, aki megkísérelte megostromolni az Eiger északi falát. És most, 1957. augusztus 5-én, már négyen voltak! Az olaszok alig akartak hinni a szemüknek, ahogy lentről közeledni látták a gyorsan haladó kétszemélyes kötélegyüttest.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése