XANTUS JÁNOS: Hobók

Az Új Világ hatalmas országútain, amelyek összekötik a Nyugatot a Kelettel, Kalifornia narancsligeteit az Atlanti óceán ködös partjaival, egy egészen különös élet alakult ki az idők folyamán. A közlekedő eszközök tökéletesedése vándorlásra, utazásra csábította az amerikai kispolgárok ezreit, akik autójukra rakva sátraikat, horgászbotjukat, bekalandozzák a 48 állam minden zegét-zúgát.


Az országutak lovagjai 

Havasi hobó-lak

Az Egyesült Államok népességének egy tekintélyes hányada bolyong így az országutakon, gyalog, autón vagy kerékpáron, kikapcsolódva a helyhezkötöttség ezernyi kellemetlenségéből.


Ennek a vidám népségnek különös válfaja a „hobó". A szó tulajdonképpen csavargót jelent, de a kifejezés minden bántó éle nélkül csavargót, aki önmagáért az utazásért utazik, néz, tapasztal, mosolyogva, jókedvűen veszi az életet s a végletekig derűlátó. Agyonfoltozott hátizsákjában soha sincs több egy napi élelemnél, hiszen jó az Isten jót ád, s aki a „praerik" liliomát felruházza, annak gondja van az országutak vándorára, a hobóra is.


A gabonával megrakott végtelen teher vonatok tele vannak ilyen utazó „hájkoló" hobókkal, akiket a fékezők embersége tűr meg az ütközők kemény ülésein. Alkalmi munka pedig akad mindenütt, különösen egy hobónak, aki az ég világán mindenhez ért: ha kell farmer, ha kell, autószerelő, sőt alkalmilag rig-must is farag, ha valamelyik ranchon úgy ki-vánják. „Ma itt, holnap ott" ez a hobó jelszava.


Férfiak és nők, öregek és fiatalok egyaránt vannak köztük. Sokakat közülük a mimkanélkülisélg tett hobóvá. Sokan vannak azonban közöttük, akik az emberi gonoszság és kicsinyesség ezernyi változatától megundo-rodva, „kikapcsolódtak" eddigi életükből s most az Isten szabad ege alatt követik az ősi vándorösztön szavát.


Puffy és a hobó.. 


A mozivászon egyik világhírű magyar komikusa, a kövér Huszár Károly, azaz Puffy írja le érdekesen találkozását egy hobóval.


Egyik autó kirándulása alkalmával kocsija elakadt a nyílt úton. Amint a hiba után kutat, hirtelen különös figura termett mellette. Minden kérés nélkül hozzáfogott a dologhoz, s pár perc múlva vidáman fölbúgott a motor.


Egy hobó volt a titokzatos ismeretlen. Arra a kérdésre, hogy miért űzi e céltalan mesterséget és mit akar elérni vele, így felelt:



— Semmit — egyáltalában semmit. Hiszen éppen az a szép a hobó életében, hogy nincsenek meghatározott céljai, csak vágyai.


— Függetlenül korlátok és terv nélkül, jól és gond nélkül akar élni. Tehát körülbelül azok a vágyai, mint a többi emberé, de az eszközei mások.


— A hobó élethez is kell befektetés — magyarázta. — Jó erős ruha, egy pár remek bakkancs, egy hátizsák, az első napi élelem és — igénytelenség. Az igénytelenség minden józan ember legnagyobb kincse. Ezzel vág neki a hobő a világnak. Ha az ember sehová sem akar elérkezni, rendszerint könnyebben jut el valahová, mintha pontos útirányt és célokat tűz ki maga elé. Minthogy a hobó nem akar semmit, őt nem érheti csalódás. Mikor elérkezem valahová, körülnézek, megállapítom: hogyan lehet megkeresni a mindennapi kenyeret.


— Azt tapasztaltam, hogy az emberek jobban szeretik a teljesen idegen hobót, mint a szomszédjukat. A hobó senki útját nem keresztezi, nem akar vagyont gyűjteni, nem akar poziciót teremteni magának, tehát nem akarja a másét. Nem marad sehol sokáig. Azért, amit kap, megdolgozik.


Ismeretlen ismerőseim. 


Hobók mindenütt vannak, Európában éppen úgy, mint Amerikában, Kinában csak úgy, mint nálunk. Bolyongásaimon, amikor gyalog vagy kerékpáron, hobó nyelven „gumiszamáron" róttam az országutakat, sokszor találkoztam velük. Árokpartokon hidak alatt tanyáztak. Gyanakvóan szemléltek eleinte, de a jó szó megoldotta nyelvüket, s rendszerint érdekes történet kerekedett ki a beszélgetésből. Nevüket sohasem kérdeztem, ők az én ismeretlen ismerőseim.

Normandiai hobók a tengerparton

Az elmúlt nyár egyik augusztus eleji napján, amikor a rekkenő hőség elől a vadvizek hűvös partjaira menekültem s ruháimat a parti füzesbe rejtve, élveztem a friss vizet, hirtelen különös valakire lettem figyelmes. Felülről jött a vízben gázolva fürdőruhában, kezében horgászbottal. Magas, csokoládévá lesült alak volt. Fekete szeme vidáman csillogott. Szája szélén mosoly bujkált. Nem vett észre, s amint az éger-bokrok alól figyeltem, láttam, hogy egyre-másra szedegeti ki a süllőket, márnákat a vízből. Azt is megfigyeltem, hogy a halakat leszedi a horogról, de hogy azután mit csinált velük, nem tudtam kivenni. Valamit matatott maga körül, azután ismét bevetette a horgot. Azt gondoltam, visszaereszti a halakat a vízbe.


Kíváncsiságom nem hagyott nyugton. Ráköszöntöttem. Meglepetten fordult hátra, végignézett, azután kurtán felelt: Minden jót.


Szólásra szerettem volna bírni, de a beszélgetés nehezen indult meg. Láttam, hogy a hobók egyik óvatos, gyanakvó fajtájával van dolgom s egyet fordítva a beszéd során, kijelentettem, hogy magam is úton vagyok, s hogy a halászellenőrökről nem vagyok valami jó véleménnyel. Ez megpecsételte barátságunkat. Előhozakodtam a nagy kérdéssel: mit csinált a fogott halakkal?


— Ide nézz, pajtás, — mondotta s fürdőnadrágja szélét kifelé fordította. A fekete vászonra belülről egy másik rikító piros fürdőruha volt varrva. A két „bőr" között nyüzsögtek a halak, — Látod, komám, ez az én akváriumom. Így életben maradnak a halak, amíg a vízben ülök, s ha jön a kontroll, beállok nyakig a lébe: húzzon ki, ha tud.


Nagyot nevetett, kezét nyújtotta s megindult lefelé a vizén. Többé sohasem láttam ... igazi hobó volt.


Egy másik hobó ismerősöm minden nyáron meglátogat. Bakkancsa csupa folt, malaclopója úgy lebeg a szélben, mint a garabonciás köpenye. Zsebében papírt és ceruzát hord s a természet ezernyi szépségét verssorokba önti. Útját az összecsendülő rímek jelzik, s hasonlatai jobban jellemzik a messzi tájakat, mint az útleírások kötetei, ő a „hangulat-hobó". Útinaplója szebbnél szebb versek gyűjteménye. Jókedvűen táboroztunk egyszer a Hidegszamos egyik festői zugában, egészen addig, amíg barátom kijelentette, hogy a vidék ihlet szempontjából már kimerült, s jó lenne új utakra menni. A szerkesztőségek szívesen fogadják verseit, a bogárgyüjtők pedig azokat a ritka példányokat, amelyeket útjain összeszed. Az értük kapott pénzen könyveket vesz s teletömi vele hátizsákját. — Így nem vagyok soha sem egyedül — szokta mondani. Igaza van.


A párisi hobó már elegánsabb. Rozoga autóján döcög ki a normandiai tengerpartra s a sziklák árnyékában veri fel tarkacsíkos sátrát. Roppant   kevés   pénzből „kijön" s így gondtalanul élvezi az óceán minden szépségét.


Ma már külön hobó-irodalom is van. A csavargó költő, Francois Villon, a norvég Knut Hamsun, az amerikai Jack London és Halliburton mind igazi világcsavargók voltak.


Rossz ember ritkán akad a hobók között. Rendszerint   javíthatatlan   idealisták, igazi élet művészek,    akikben    ellenállhatatlan    vágyakat ébreszt a messzeség, s akiknek ajkán fölcsendül a hobók éneke:


A nyugvó napnak szállta felé 
Kövesd a hívó szavakat, 
Míg hontalanul visz a szél tovább 
S mindegy, kelet — nyugat.




Forrás: a Jóbarát c. katolikus kolozsvári gyermeklap 1939-es különlenyomata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából