 |
| Baczoni Géza túrán |
1941. április hó 1-én elhunyt szeretett turista társunknak a „Brassói Turista" irodalmi pályázatán I. díjat nyert leírása.
*
Kirándulásainkról nemcsak a táj szépségei nyújtotta gyönyörűséggel megrakodva térünk meg, hanem szívünkbe, lelkünkbe sok-sok felejthetetlen emlék, kedves, apró élmény is belevésődik. Évek múlva pedig, ha hazamegyünk a rideg, hideg legénylakásba — természetesen ez csak az ilyen magamfajta öreg fiukra vonatkozik, mert többségben vannak, akiknél meleg otthon s még melegebb ölelő karok várnak — szóval, amikor a körülmények távoltartanak nagyon szeretett hegyeinktől, az unalmas, hosszú téli estéken előkerül íróasztalunkból a bőrkötésű kis napló, meg a fényképalbum. Rövid feljegyzések, ismerős vidéket mutató felvételek láttán aztán szárnyatbont az emlékezés és
„Mint nyugtalan madár az ágakon,
helyről-helyre röpköd gondolatom.
Szedegeti a sok szép emléket,
mint a méh a virágról a mézet.
Minden régi, kedves helyet bejár,
"Cserebogár, sárga cserebogár."
*
Előttem is fekszik egy fényképalbum. Táblájára ez van írva: Fogarasi havasok. Már neve láttán akkorát dobban a szívem, mint hajdani gimnazista koromban, ha akácos utcánk túlsó felén a kicsi szőke marianumista jött felém.
Nehéz volna megmondani, miért rajongok különös szeretettel a Kárpátok hatalmas láncának legnagyobb láncszeméért. Miért érzem magam oly nagyon jól békességnyujtó menedékházaiban, ha olykor-olykor sikerül megszökni városunk zsongó-bongó életéből. Mit szeretek bennük? Rohanó, tajtékotverő, pisztrángos patakjait, fenyvesek közé ékelődő völgyeit, harsogó vízeséseit, mosolygó tengerszemeit, égbenyúló csúcsait, meredek éleit. . . Nem tudom . . . nem tudom.... csak azt érzem, hogy úgy szívemhez nőttek, annyi széppel ajándékoztak meg, hogy hálás, rajongó szeretettel kell ezt a szót kiejtenem: Fogarasi havasok.
Többször jártam keletről nyugatra húzódó főgerincén, gyakran másztam fel és ereszkedtem alá az Olt síkjára tartó völgyein. Esőben, hóban, viharban, ködben, ragyogó napsütésében álltam legmagasabb csúcsán s valahányszor ott voltam, mindig mást, mindig szépet és mindig szebbet láttam.
De kezdjük talán forgatni az albumot, hadd beszéljenek a képek....
Fehértajtékú, hangos patak rohan zúgó fenyvesek között, a háttérben hóval fedett kettős csúcs. A szombatfalvi völgy. Egyik legkedvesebb, legszebb völgye a havasnak. Ahol már erősen kopaszodik a fenyves, 1390 méteren van a Szász Kárpát Egyesület segesvári osztálya menedékháza.
Itt találkoztam és igen összebarátkoztam egy brassói leánnyal és fiúval. Meg is ígértem, hogy városukban felkeresem őket, mire a leány különben mindig mosolygó arca hirtelen elkomorult. Na — gondoltam — itt se leszek szívesen látott vendég! Később aztán megtudtam az arc színváltozásának okát. Vacsoraközhen ugyanis a leányka kérően fordult felém, mondván: — Nagyon fogja örülni, ha nálunk jössz, de Muttinak nem mondani, hogy Fritzivel volt kirándulás.
Meggyőző ígéretem ismét visszacsalta arcára az állandó mosolyt. A fiú pedig bizalmasan elmesélte, hogy amíg nem tette le szigorlatát, tilos Grétéhez járnia.
Azóta meghívót is kaptam esküvőjükre, melynek hátára ezt írta a kis doktorné: „Most már megmondhatsz Muttinak, hogy Fritzivel volt kirándulás.''
A ház feletti óriási cirkus-völgy öt részre tagozódik. Mindeniken fef lehet jutni az élre, onnan a Nagy-Vistára (2526), arról a 20 percnyire lévő Moldoveanu-csúcsra. Ez a Negoj vetélytársa. Hogy melyik magasabb?! Teljes biztonsággal nincs eldöntve. Sokat kerestem, kutattam leírásokban, térképen, érdeklődtem szakemberektől, laikusoktól, tanártól, vadásztól, menházőrtől vadőrtől, pásztortól, természetjárótól... de a végén sem lettem okosabb. Így aztán egyelőre maradok annál a megállapításnál, hogy a Negoj nem is magasabb, de alacsonyabbnak sem alacsonyabb, mint ókirályságbeli vetélytársa. Csúcsukról élvezhető kilátás pedig kölcsönös, mert amig erről nyugatra nézünk el, a tornyosuló hegykaosz felett, addig amarról visszafelé, azaz keletre tekinthető át az egész hosszú gerinc.
 |
| A Negoj, a Lajtha patakkal a XIX. században |
A Vistáról jól megeresztve a rövidhámba bujtatott apostolok lovait, estére elérhető a Bulea-tó, de éljünk Czárán apánk „nem fárad az, ki nem szalad, s ki nem fárad, sokat halad" szállóigéjével és pihenjünk meg a Podragul-csúcs déli oldalán lévő Podul Giurguluinál.
Egy élelmes, jómódú juhos-gazda kalibájának felét pokrócokkal, priccsel látta el, melyen nyolcan is elférnek. 50 lej fizetendő szállásdíjul, amiben az esteli puliszka, tüzelőfa, teamelegítés, valamint kiszolgálási borravaló is beleértendő. Sőt, szabályos vendégkönyv is csüng a gerendán, két krajcáros kék irka képében, melybe gazdátsértő kötelességmulasztás nem örökíteni meg nevünket.
*
 |
| Gránitsziklák a Retyezátban |
Sűrű ősfenyvestől övezett tisztáson, 1234 méteren áll a menedékház. Legnagyobb, leglátogatottabb, legjobban berendezett végvára a természetjárásnak ezen a vidéken. Nyitott folyosójáról a mély Bulea-völgy egész felső szakasza áttekinthető, ezüstösen csillogó, folyton mozgó vízesésével. Elsőrendű kényelmet és ellátást nyújtó szálláslehetőséggel, tetemes anyagi áldozatokkal megépített utakon, bárki könnyen juthat el a vad környezetben csillogó Bulea-tóhoz.
Napsütés, hó, sí — szerelem! Leni Riefenstahlnak kitűnő filmanyag, nekem egy feledhetetlen, szépemlékü kirándulás a Bulea-tóhoz, amikor a völgyekben, már pompázott a tavasz, de 2000 méteren, a fehér hegyek birodalmában még javában állt a tél.
Virágbaborult, új ruhába öltözött bokrok és fák integettek be vonatunk ablakán, amíg az Olt völgyén döcögtünk Kercig és ez a kép kísért a hegy lábáig is, ahová szekérrel érkeztünk.
A kerengők kezdetén már minden fa magára öltötte legutolsó divat szerint készült tavaszi köntösét. Kétórás haladás után, az alsó háznál egy egészen megváltozott világ, a fehér mámor világa fogadott. Annyira fellelkesültünk, hogy mindjárt a tónál levő kőházig akartunk jutni, de mire közelébe kerültünk, ránktört egy dühöngő hóvihar, amit átláthatatlan köd kísért. Ebbe úgy elrejtőzött a ház, hogy nem bírtuk megtalálni. Még szerencsénknek tarthattuk, hogy épségben érkeztünk vissza az alsó házba.
Másnap reggel is sötét malaclopójával borított be mindent a köd. A lassan elevenedő étkezőben sakkozással próbáltuk agyonütni a szomorú időt. Pedig a naptár május 1-et mutatott. Nem is hittem volna tán a naptárnak, ha a szomszéd asztalnál egy édesarcú szőke kislány kék szemében valóban nem látom a májust. Nem csoda, ha ilyen mosolyt nem lehet egykönnyen feledni, hisz attól még az öreg nap is lángragyult, csakhamar elárasztva perzselő sugaraival hegyet-völgyet, mindent. Így tehát mielőtt sakk-matt lettem volna, asztalunknál is meg a szomszéd asztalnál is, újra megindultunk a felső ház felé, melyet 2034 méter magasságban fehér csend, fehér békesség, és mérhetetlen hótömeg vett körül. Ragyogó napsütésben élveztük a síparadicsom gyönyöreit s csak napleáldozás kényszerített be a házba, hol nemsokára Álomország lejtőin folytattuk a krisztiániákat...
Június vége felé vagyunk. Ismét Kercre igyekszünk. Fékez a vonat, lassít, megáll.
— Lódulj pajtás — kiáltja társam — s a következő másodpercben szerencsésen lenn is vagyunk. A vonat tovább robog., mi állunk egymásra bámulva, mert a bakterház mellől eltűnt a falu. Úgy jártunk, mint az egyszeri székely, kinek korcsmázás közben szekeréből kilopták a lovát. Nagyot néztünk mi is, emígy okoskodva: vagy nem vagyunk azok, akik vagyunk s akkor innen ellopták a falut, vagy azok vagyunk, akik vagyunk s akkor rossz helyen szálltunk le!
Hát az utóbbi megállapításunk vált be és nekünk 5 km.-t előfele kellett gyalogolni.
Következő alkalommal sikerült Kercen leszállni és így minden különösebb tévelygés nélkül jutottunk fel a Bulea-tóhoz, mint a Negojig tartó gerincvándorlásunk kiindulópontjához. Egy napot még a kőház környékének szenteltünk, jókat fürödve a tiszta tó 10 fokos vizében, megmászva a 2528 méteres Vadász-csúcsot, melyről — mint középre esőről — talán legszebb kilátás nyílik az összes magaslati pontok között. Tücsökmuzsikás nyári estén, felhők mögött bujkáló holdvilág mellett csónakázás a tavon, majd lepihenés, hogy másnap, mielőtt a nap kisüthette volna szemünkből az álmot, már a Zerge-hegy oldalába vágott, új ösvényen kanyarodjunk a Paltina-nyergén át a gerincre. Vizet veszünk a Góliát-növésű Paltina alatt, mert a Kalcun-tóig nem találunk szomjatűző italt. Most lankás ereszkedő
közeledik, ami a Lajta előtt becsületes meredekké változik. Moloch-torkú északi völgyek peremén ugyancsak nem tanácsos szédelegni. Hallom, amint egy nagyobb társaság csomaghordója félelmet gerjesztve magyarázza, hogy most „három lépésre a haláltól" járnak. Bizony van hely nem is egy, ahol igen-igen találó ez az elnevezés. De ha a haláltól 3 lépésre vagyunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy ott fenn, 2500 méter magasságban közelebb vagyunk Istenhez is, aki oltalmazó kezével minden veszélyen átvezeti azokat, akik mindenkor, mindenhol, mindenben bíznak benne.
A Lajtáról leereszkedünk a fedélnagyságú sziklákkal övezett Kalcun-tóhoz. Ennek katlanában eltart egy jó félórát ismét kimászni a hegy oldalán tovabotorkáló ösvényhez. Innen nem kell sok a Strunga Dracului alatti hármas útelágazásig. Lehet választani a hosszabb, de könnyebb Radulescu-út — balratérve megy nagy kerülővel a Negoj alá — és a megfélemlítő Strunga Dracului között. (Magyarra fordítva talán ,,Ördög torkának" nevezhetném.) Semmiesetre sem lehet, de nem is szabad hübelebalázs módra nekirugaszkodni, mert amíg száraz a szikla, még csak hagyján. Ha azonban eső áztatta a köveket, alaposan megfontolandó minden lépés. Hó, vagy éppen jégpáncél esetén csak különleges hegymászó felszerelés (hágóvas, jégcsákány, kötél) segítségével próbálkozik a komoly természetjáró. Körülbelül 50 méter hosszúságú szűk sziklakémény ez, amelyen rendes körülmények között 20—25 perc alatt a Negoj közvetlen szomszédságába lehet jutni, hogy aztán az utolsó emelkedőn feljussunk a 2544 méteres csúcsra.
A Fogarasi-havasok s egyben hegyeink királya a Negoj. Hazai viszonylatban minden természetjáró vágya és álma. Összedült magasságjelzője körül eldobált zsírospapírok, ételmaradékok szomorúan tanúskodnak, hogy — sajnos — sokan járják olyanok is, akik szemetelésükkel igazolják, milyen kevésre értékelik ottlétüket. Nem tudom, mit éreztek, midőn visszanéztek a megtett útra? Felismerték-e a havas sziklavilágnak őrtálló csúcsait, amint kígyózva sorakoznak egymás mögött a Nagy Vistáig. Érdekelte-e őket a még nyugatra lévő, 2000 méteren felüli Sebota, Szkára, Moszkáva, Hohe Scharte, Budiszláv és Szurul? Próbálták-e megnevezni a párás távolból kibontakozó Páringot, Retyezátot, a Szebeni, meg a Sebesi havasokat? Keresték-e a púpos hátú Hargitát? Kísérték-e a lapályon kanyargó óriáskígyót, az Olt folyását? Vették-e észre a vad, zord, mély sziklákkal teli északi, erdélyi és a gyepesre szelidült, déli, ó-királyságbeli völgyek különbözőségét? Meghúzódtak-e óvatos csendben, hirtelen felbukkanó zergebak láttán, követték-e tekintetükkel lebegő útján a méteres szárnyú királysast, a levegő urát? Érezték, hogy egy más világ felé járnak? Egy más világ felé, hová báró Eötvös Lóránd szerint minden természetjáró útrakél, mert „gondjainak sokasága közepette álmaiban feltűnik előtte egy olyan világ, ahol zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek a házak, igazabbak az emberek". Nem tndom, érezték-e? Mert ha nem, akkor igazán felesleges és hiábavaló fáradság volt a Negojra menni.
*
Még néhány kép van hátra. Mázsás súlyú, hatalmas szikladarabokkal teli katlan, Kleopátra tűjével, a vakmerő főhadnagyról elnevezett Berger-csorbán át és a Negoj alatt elterülő út találkozása után a „Frühstück-stein", ahol újra megindulnak a források, a Szerata él oldalán vezetett gyalogösvény viaduktjai, a „Drachensteig" és fenyők között, 1500 méteren, füstölgő kéményével a Gutt Róbert-menedékház, a Fogarasi hegyek másik ismert, kényelmes szállója.
A Wolf Károly nevét viselő 13 km-es erdei úton lefele tartva megörökítődik a tomboló Serbota és a kedves Határvízesés, amit szintén őriz az album. Ezzel végére is értem fényképeimnek. Utolsó oldalán ismét ott van nagyításban az alsó Buleaház, ahol vidám természetjárók ülik körül a nagy asztalt. Lekerül a falról a fakult szalagú, vén gitár s öregek, ifjak ajkáról felcsendül a dal Erdély szépségeiről.
Úgy érzem szinte
„én is hallom e dalt, elhangzott bár...
„Cserebogár, sárga cserebogár."
(Forrás: Erdély. Honismertető folyóirat. Az EKE hivatalos értesítője. 1941/8 * Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése