Dr. BALOGH ERNŐ: A Rozsálynak egy ritka érdekessége

A rozsályi sziklaképződmény (Fotofilm)

Régen ismeretesek a Nagybánya melletti Rozsálynak különös andezit-sziklatornyai, melyek vagy egyenként meredeznek a magasba, vagy csoportosan egymáshoz támaszkodva, óriási várromszerü bizarr sziklaalakulatokat formálnak. Sőt: van ezek között olyan is, amelynél a szemlélő nem is nagy képzelettel a várfalon ott láthatja egy-egy védő vitéz hatalmas kőfiguráját is kucorogni. A Rozsálynak azonban nemcsak kőbőlvaló, hanem facsodája is van, sőt ez utóbbi még annál is különb, mert tudományos, növényteratológiai szempontból is ritkítja párját. (Teratológia a torz-növekedésekkel, torzképződményekkel foglalkozó tudomány.)


Nagy kiterjedésű erdőben, amilyen a rozsályi is, egy fát megtalálni bizony, nehéz lenne, erre azonban itt nagyon könnyű ráakadni, sőt egy kis figyelemmel szinte egyenesen belebotlik az ember. Ha a Rozsály északi lejtőjén levő EKE-menedékháztól a Rozsály tetejére, illetve az EKE-nek ott éppen most felavatott „Mátyás" menedékháza felé vezető ösvényen haladunk felfelé (az út régi kék turistajelzése jelenleg bizony felfrissítésre szoruló), úgy körülbelül egy óra múlva érkezünk ehhez a fához. Ott van ez alig pár lépésre az ösvény jobb oldalán a fiatal bükkszálerdőben. Tájékoztató, hogy közeledve hozzá az ösvényen, balra előre egy kis tisztás tűnik elő.

„Mátyáskapu" a Rozsályon (Dr. Balogh Ernő felvétele.)

Egy jókora combvastagságú bükkfa ez, melynek törzse magas ívalakban meghajolva, mindkét végével be van gyökerezve a földbe, s földbe gyökerező egyik végéből (képen baloldalon) egy sudár bükkszál emelkedik fel, a magasban a szálerdő többi fáihoz hasonló koronával. Az íves lörzs földhöz nőtt két vége 3.5 m-re van egymástól, s az ív legnagyobb magassága 2.3 m-nyi. Ág, levél a törzsön nincs, de élő fa, külső részén azonban korhadási csatorna húzódik rajta, mely mindkét végen majdnem a földig ér.



Nyilvánvaló, hogy a fa eredeti töve a jobboldalon van, a törzs másik vége, hol a koronának kellene lennie, csak másodlagosan gyökerezett a földbe. Ezen a helyen a föld elkaparása után megállapítható, hogy a törzs itt a földben nagyobbrészt csonkán végződik, csak azon a részen van gyökérzet fejlődve, ahol belőle a rendes állású törzs nyúlik fel az erdő többi fái közé Az is kitapintható a föld alatt, hogy a felületi korhadási csatorna folytatásaképpen  a  csonk  végéig  zárt  korhadási üreg húzódik.


Kétségtelen, hogy ez a különös facsoda eredetileg rendes növésű, egyenesen a magasba nyúló fa volt, melyre azonban azután, de még jóval fiatalabb korában egy másik fa dőlt rá úgy, hogy ezt ívesen meghajlítva, koronás végét a földhöz szorította. A koronás vég azután elpusztult, elkorhadt. Valószínű, hogy a csonkból most itt felnyúló növendékfa az eredeti koronának egy kis ága volt, mely a világosság felé törekedve, felfelé egyenesedett ki és így nőtt tovább, s egyúttal a csonk itt gyökeret is fejlesztett, hogy a fiatal új törzs rövidebb úton is juthasson táplálékhoz a földből. Világos azonban, hogy a   régi  törzs  az  újnak jelenleg is dajkája.


Az itteni fiatal szálerdőben szinle lépten-nyomon láthatni ívszerűen földig görbített hosszú vékony fákat, melyeket főként a hónyomás hajlított így meg. Ezeknél az ív tetején majdnem kivétel nélkül meg van törve a törzs külső része, ami az erőszakos meghajlításnak természetes következménye. Nyilvánvaló, hogy ezen a megtört helyen korhadás indul meg, ami idővel továbbharapódzik a  törzs hosszában.  A mi fánkon levő korhadási csatorna is nyilvánvalólag így jött  létre.


A képen jól kivehető, hogy a törzs ívéhez négy egyforma, rúdszerűen egyenes fiatal bükksudár van hozzátámaszkodva. Ezek a meghajlított ívvel együtt egy nagy hárfa alakjának benyomását teszik. A sudarak a húrok, a  meghajolt   fatörzs  a  hárfa  kerete. De e különös  alakmajmoláson kívül ennek a négy bükksudárnak más érdekessége is van. Ezek ugyanis annyira szorosan hozzá vannak feszülve a nagy törzshöz, hogy az érintkezési felületen mindkét részről erős dörzsölési seb is van. Az ilyen szoros érintkezés természetesen leglényegesebb föltélele a későbbi teljes összenövésnek, ami itt eddig azért nem következhetett be, mert a sudarakat koronájuknál fogva a szél állandóan mozgatja. Ha tehát a sudarakat itt mesterségesen megrögzítenők, el lehetne érni teljes összeforradásukat. De természetes úton is könnyen bekövetkezhetnék ez úgy, ha pl. hónyomás e sudarak koronáját letörné, amivel a sudarak szélmozgatása megszűnnék.


Általában a fák rendellenes növekedésének, fejlődésének leggyakoribb esete az, amikor egy fa egyik ága behajolva, újra benő ugyanazon törzsbe. Ez az eset pl. itt is megvan. A belsőszélső sudaron ugyanis kézzel elérhető magasságban  egy  jókora  hüvelykujj  vastagságú ág van,  mely feljebb  egy jó arasznyira megint beleolvad a törzsbe. (A mellékelt képen ez a kis ág fekete vonallal van feltűnőbbé  téve.)


Megjegyzendő, hogy — úgy látszik — nem minden ilyen hasonló ág-benövés okvetlen természetes. A Láposhegység vidékén lakók pl. azt mondják, hogy pásztorsuhancok csupa szórakozásból meg szokták tenni, hogy fejszével bevágnak a fába, s az így támadt résbe betolják ugyanazon fa egyik közeli ágának meghegyezett végét. (Cseh Ferenc közlése.) Ez az önoltás, ha durva is, könnyen sikerülhet, s vele olyan torzok állhatnak elő, melyeken pár évtized múlva, mikor már teljes lesz az összeforradás, csakugyan el  lehet  csodálkozni.


A rozsályi fa csoda mindenesetre ritka különlegesség. Érdemes arra, hogy megfelelő védelmére illetékes halóságok figyelmét is felhívjuk. A rendellenes fa növekedésnek olyan szokatlan esete, hogy külön egyéni névre is rászolgál. Ajánlom ezért, hogy mivel hatalmas kapualakja van, és hogy mivel  felfedezése a mai Mátyás-évben történt, ,,Mátyás-kapu"-nak nevezzük.


(Forrás: Erdély. Honismertető folyóirat. Az EKE hivatalos értesítője. 1943/7.  Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából)