Egykorú följegyzések
 |
| E könyvben valószínűleg a szerzőről is több információ található |
Forrás: Garibaldi. Különlenyomat az Erdélyi Lapok 1910. május 1-i (kilencedik) számából. A felsősófalvi tűzkárosultak javára kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából.
Kibujdosás Olaszországba
Ősz felé elérkezettnek hittük az időt, amelyben kinek-kinek a cselekvés mezejére kell lépni, hogy a haza iránti tartozását leróhassa. Ezen elvből indulva ki: a gazdag pénzével, a szegény vérével adózzon: én, az utóbbiakhoz számítván magamat, komolyan elhatároztam, hogy véremet áldozom fel a hazának. Általános volt a vélemény, hogy a mindenki által oly rég óhajtott szabadság csak úgy lesz kivívható, ha minél több fiatal szív és kar törekszik eljutni Olaszországba és ott csoportosulni a szent szabadság zászlója alá. Én is azon meggyőződésben voltam, tehát a kivándorlásra határoztam el magamat. Tervem előttem is kivihetetlennek látszott, jóllehet mint 20 éves, tapasztalatlan ifjú egészen rózsaszínben láttam a világot, s a menekülés nehézségeire nem is gondoltam. Hiányzott a legfőbb kellék: a pénz. Szegény szülőimtől, nyíltan e célra, segélyt nem kérhettem; tudva, hogy a szülői szeretet tiltakozni fog elhatározásom ellen; azon bűnt pedig nem tudtam elkövetni, hogy egyéb szín alatt csikarjak ki pénzt tőlük.
Ha társaim nincsenek: minden tervem meghiúsul, de „a komoly elhatározás minden akadályt legyőz". Mi is (Kelemen József, Almási Samu, Muntyán János és én) rövid tanácskozás után meghatároztuk a napot, melyen búcsút veendünk a szent falaktól, melyek között boldog gyermek- és felserdült éveinket töltöttük, t. i. a kolozsvári ref. kollégiumból.
Az elindulás napjául december 3-ikát tűztük ki.
December 2-án ünnepélyes esküt tettünk le egymásnak, hogy „mielőtt hazánkba visszatérnénk, egymást soha el nem hagyjuk; azon esetben pedig, ha elfognak, azokat, kik a kimenetelre segédkezet nyújtanak, el nem áruljuk."
3-ikán d. u. 3 órakor hagytuk el Kolozsvárt 40 osztrák értékű forinttal a zsebünkben. (Az egész társaság hat személyből állott, mivel Galló Guszti és Münszter Ede is hozzánk csatlakozott.)
Bakautól Galacig
29-ikén zsidó szekereseink, ünnepjök lévén, nem akartak tovább menni. Minden szónoki tehetségünket összeszedtük, csakhogy ott ne kelljen egy napot töltenünk abban az elhagyott ronda fészekben. Végre csakugyan meglágyították fenyegetéseink a jámbor izraeliták szívét és utaztunk tovább.
Bakautól a pléhes fogadóig a legjobb csinált úton utaztunk s meglehetős könnyen mozogtak a gebék, még az a fehér is, mely Ecsedi barátunkat cipelte. Hanem bezzeg bekövetkeztek ezután a „nem szeretem napok", midőn amellett hogy gyalogoltunk előbb az iszonyú sárban, majd az övig érő hóban, még a szekeret is tolnunk kellett.
29-ikén csaknem egész nap esett az eső, minden megszakadás nélkül. A rémítő nagy sár miatt egész nap alatt alig tudtunk pár mérföldet hátrahagyni. Minden áron el akartünk vergődni legalább egy faluig(az egész nap nem találtunk egyet sem,) hanem 3 óra tájt megrekedtünk egy fogadónál, mely magánosán állott az út mellett, lehetetlen lévén a kifáradt párákat tovább hajtani.
A fogadó egy kopasz domb oldalán feküdt, közel a tetőhöz, az út mellett. A lovakat bekötötték valami sövénykotyeszbe, mi pedig erőszakkal beszállásoltattuk magunkat a fogadó egyetlen szobájába: az ivószobába. A lelketlen görög korcsmáros nen akart szállást adni fogadós létére. Hallatlan dolog! Mégha valami rablókinézésünk lett volna! Annyira ment az erőszakoskodásával, hogy kihívatta a faluból a bírót, és annak tekintélyével akart pressziót gyakorolni reánk; persze hiában. Hiszen csak nem fagyhattunk meg! Az ivószobában egyetlen rozzant asztal és a szoba két oldalán a fal mellett levő két szál deszka hosszúságú lóca (prics) tette a bútorzatot. Az ajtó mellett nagy boglyakemence állt. Az ablakon fütyörészett be a szél, mely estefelé orkánná fajult. A szoba földjén nagy mélységek tátongtak több helyen, iszonyú veszéllyel fenyegetve az ember lábát, ha mozgásközben szemét szüntelen földre nem szegezte. Egy darab kenyér, egy csepp víz és egy szál tüzelőfa nélkül ért az éjszaka és talált a reggel. A bosszús görög bezárkózott a szobájába és mit sem akart tudni rólunk. Gyertyát is egyik zsidó kocsisunk adott. Az éjet részint állva, részint ülve dideregtük át. Künn rémítően hullott a hó és süvöltőtt a szél.
Reggel felé, midőn a kocsisok a pitvarajtót kinyitják, hogy lovaik felé nézzenek, bámulattal tapasztalták, hogy a ház eleje az eresznél feljebb tele van hófuvataggal s hogy még ki sem lehet látni a szabadba, nemhogy kimenni lehetne. Nem volt mit tenni, mint a hó eltakarításához fogni, hogy legalább a kijárás lehető legyen. Nem kis fáradságba került ezen vállalat, de mindazonáltal egy órai munka után kész volt a hó-alagút, melyen legalább kinézhettünk a semmiségbe. Kimenni, aki egyszer már volt künn, többé nem volt kedve. A szél még mindegyre dühöngött és a roppant síkságon át úgy röpítette a havat, mint a számum a Szahara homokját. A továbbmenetelre senki sem gondolt. A kocsisok hasztalan igyekeztek lovaik közelébe jutni, csak másnap délfelé sikerült az; elfedve tartotta addig a szegény állatokat egy iszonyú hótömeg, szekerestül, istállóstul együtt.
30 ikán tehát kénytelenek voltunk ostrommal elfoglalt ronda szobánkat őrizni. Tűzünk egy csepp sem volt, hanem volt a szoba földjén, a behordott hó miatt, iszonyú sár. Ez és a 30—40 ember kigőzölgése miatt olyan rossz volt a levegő, amilyet a sötét börtönök legfenekén is hasztalan keresnél. Egyszerre ülni sem tudott több 25-nél. Tizen-tizenketten mindig állottunk rendre, a bokáig érő sárban. 30-án megszánt bennünket a szívtelen görög és átadta mintegy 15—20 rozslisztből sült cipócskáját. (Egy-egy olyan nagyságú lehetett, mint egy kolozsvári kolégyomcipó.) Evvel és ezenkívül szentjánoskenyérrel táplálkoztunk egészen 31-én délutánig, vagyis jobban mondva, estig, amit hallatlan drágán fizettünk meg az álnok görögnek. Pedig hólevet ittunk rá.
 |
| 1860-as archív felvétel a légió tagjainak egy csoportjáról (Nápoly) |
A galaci élet.
Megérkezésünk után csakhamar asztalhoz ültünk, hogy a három napi koplalás után egyszer már becsületesen ebédeljünk. Ezen ebédünket a galaci elöljáróság fizette, úgyszintén a szállást is, ami nem a legkényelmesebb volt, mert egy kicsiny szobában négyen-öten is voltunk, holott egy ágynál és egypár széknél egyéb bútorral nem volt ellátva; ágyneműről szó sem volt, na de ezt fel sem vettük, nem sokat adtunk a kényelemre. Még megérkezésünk napján találkoztunk egynéhány magyar emberrel, kik nagyobbrészt 48-iki emigránsok voltak. Ezektől kérdezősködtünk azon hírek igazvolta felől, melyekkel Erdélyben úgy meg volt maszlagozva a levegő. De csak bámultak kérdezősködésünkön; semmit sem tudtak.
Január 2-ikán meglátogatott a rendőrőrnagy. Ugyancsak e napon kaptunk fejenként 5 leit (60 új krajcárt) az oláh kormánytól. Midőn a 60 krt kifizették, ismét olyanforma véleménnyel voltunk az oláh kormányról, mint midőn Bakauban a 2—2 aranyat kifizették: magasztaltuk, dicsőítettük eljárását a Kuza-kormánynak, mely tárt karokkal fogadta a zsarnokság elől menekülőket, s mely oly nemes áldozatkészséggel nyújt segédkezet a szabadságra törekvőknek.
3-án is vártuk a 60 krt, de hiába, mert ezen a napon egy krt sem kaptunk.
4-én kaptunk fejenként egy frankot, hanem ugyanakkor egy rendeletet is, melynek értelmében a szállodát rendőri engedély nélkül el nem hagyhattuk, és ezért egy rendőrsegéd folytonosan őrzött bennünket egy pár közrendőrrel. E napon ismét meglátogatott a rendőrőrnagy és Cantacuzéne (a helybeli prefect), kik közül egyik sem a legjobb szemmel nézett bennünket. 8-áig voltunk rendőri felügyelet alatt. E napok ismét nagyon megviselték kedélyünket. Nem tudtuk kitalálni, hogy valójában már mit várhatunk? Mi lesz belőlünk? 7-ikén a legfelső fokra fokozódott levertségünk, midőn a rendőrség tudtunkra adta, hogy az oláh kormány nem tür meg bennünket a területén, hanem átköltöztet a Dunán; ha pedig ebbe nem egyezünk belé, azon esetben kénytelen átadni az osztrák konzulnak. E két „vagy" között bajos volt választani, mert Törökországban még a legkisebb pártfogásra sem számíthattunk, mégis inkább voltunk hajlandók az utóbbit választani. Berzenczeiben volt még egy kis reményünk, de Berzenczei még nem érkezett vissza. Végre 8-án csakugyan megjött a mi apostolunk, aki mindent elkövetett, hogy Galacon maradhatásunkat kieszközölje, ami csakugyan sikerült is valami nagy bajjal. Előbb, midőn még nem tudta kieszközölni, az angol konzultól kapott annyi biztosítást, hogy ez megígérte: miszerint ha Galacon nem maradhatnánk, ő megengedi, hogy a telet egy ott állomásozó angol hadihajón töltsük. Igen örvendettünk, hogy nem kellett igénybevennünk az angol konzul ajánlatát...
Már néhány hetet töltöttünk Galaczon, és még mindig nem tudtunk semmit: ha vajjon mehetünk-e fel Olaszországba és hogy ott mi vár reánk ? Egyik kósza hír a másikat követte, mely most felemelt, majd földre sújtott. Egyik azt állította, miszerint Berzenczeitől tudja, hogy mihelyt a Duna jege felolvad, azonnal visznek fel Olaszországba; a másik pedig evvel ellenkezőleg azt állította, hogy Galacon fognak szervezni egy légiót belőlünk; míg a harmadik ugyanakkor avval lépett szobánkba: „Végünk van! Galacról menekülnünk kell, ha börtönbe nem akarjuk záratni magunkat!" És ez így volt mindennap.
Március 15-én iszonyú zivataros idő volt. Fútt a szél kegyetlenül és esett a hó. Ez azonban nem akadályozott bennünket abban, hogy a távol fekvő protestáns templomba ki ne menjünk és az imádság után lelkesedéssel el ne zengjük a „Hazádnak rendületlenül"-t. Ugyancsak 15-én estefelé ért azon örömhír is bennünket, hogy 16-án indulunk az oly hőn óhajtott útra. Azonnal el volt feledve minden nyomor, minden szenvedés... 16-ikán este ültünk fel egy francia postahajóra, a Taurusra, mely Galacból Konstantinápolyig szokott járni.
Utazás Galactól Nápolyig.
 |
| Ahol az emlékezés napvilágot látott |
21-én reggel 5 óra előtt, midőn az egész hajón csakis a kapitány vezényszava és a gőzgépkerekek egyhangú moraja zavarta a csendet: iszonyú kiabálás és egy hirtelen következő borzasztó ropogás ébresztett fel álmunkból. Én egynehányadmagammal éppen a hajó orrán feküdtem a fedélzeten, hol a lárma és recsegés a legnagyobb volt. Mindnyájan ijedten ugrottunk fel álmunkból s minden kémlelődésünk dacára sem tudhattuk meg, mi történt, egypár percig, mert a nagy sötétség miatt nem láthattunk, a matrózok pedig sokkal jobban el voltak foglalva, mintsem nekünk felvilágosítást adni ráértek volna. Az iszonyú rázkódásból azt következtethettük, hogy valamibe ütköztünk, de azt nem tudtuk, hogy mibe. Azonban éppen virradni kezdett és csakhamar megláthattuk a csendes-habok tetején lebegni azt a szerencsétlen hajót, melyet balsorsa oly biztos veszélybe sodort. Ez a hajó egy nagy, háromárbocos, vitorlás porosz hajó volt. Neve: Seejungfrau. A lámpája kialudt volt az árboc tetején és így a mi hajónk nem vehette észre közelgését. A Seejungfraun pedig még a kapitány is aludt, csak a kormányos volt ébren egy matrózzal. Midőn csak pár ölnyire voltunk egymástól, az ébren levő matróz észrevett és kiabált, hogy vigyázzunk, de már késő volt.
Egy pillanat és a mi hajónk a porosz hajó bordáit bezúzta. Ez volt azon ropogás, amire mi felébredtünk. A mi kapitányunk rögtön küldött át néhány embert, hogy segítsenek a bajon, de lehetetlen volt meggátolni a víz betódulását és így nem volt egyéb hátra, mint megmenteni azt, amit még megmenteni lehetett, t. i. az embereket és holmi apróságot. Csaknem egy óráig lebegett az összetört hajó a víz színén, úgy hogy mindennemű apróságot átszállíthattak hozzánk.
A fiatal, szőke porosz kapitány sírva jött át legutoljára hozzánk. (Ez volt legelső útja, mint kapitánynak.) Alig lépett fel a hajónkra, midőn hajóját egy pillanat alatt elmerülni látta. 22,000 porosz tallért fogadott magába a tenger rideg keble. E pillanatban a porosz kapitány egészen magánkivül rohant fel a lépcsőkön arra az állványra, hol a mi kapitányunk sétálni szokott, hogy megragadja és a tengerbe dobja a mi kapitányunkat, aki — szerinte — egyedül volt oka a veszélynek. A mi kapitányunk sejtve a porosz szándékát, intett egypár matróznak, akik megcsipték és vasra verték a szerencsétlen embert.
27-ikén reggel 7 órakor Nápoly kikötőjében voltunk. 10 óráig a hajón maradtunk, mely idő alatt egy küldöttség ment felkeresni Vetter Antal altábornagyot, a légió parancsnokát, hogy megérkezésünkről értesítse. Ez idő alatt nem győztünk eleget gyönyörködni a még soha nem látott szép tájék nagyszerűségében. 10 órakor megérkezett egy adjutánsa Vetternek, talpig vörös zsinóros magyar egyenruhában, aminőt a boldog 48-as idők óta nem láttunk. Két nagy bárkán kieveztünk a partra. 160-an voltunk. Egyenesen a vasúti indóházhoz mentünk. Itt az altábornagy szemlét tartott felettünk s kérdezősködött is keveset a hazai dolgokról. Sajtot, szalonnát, kenyeret és bort hozatott számunkra, melynek jó étvággyal való elköltése után elhelyezkedtünk a már készen álló vaggonokba és megindultunk Nola felé, hol akkor a magyar légió állomásozott.
A légió létszámáról egészen megérkezésünkig nem volt bizonyos tudomásunk. Oláhországban az a hír keringett, hogy van 15—20,000 magyar összpontosítva és midőn megérkeztünk, találtunk egy igen rosszul felszerelt kis csapatot, melynek létszáma nem haladta meg az 500-at, ami vakmerő reményünket és lelkesedésünket nagy mértékben lehütötte.
Megérkezésünkkor az indóháznál a Rákóczi-indulóval fogadott a légió zenekara és a laktanyában készen várt a menázsi, mely rizskásalevesből és marhahúsból állott.
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése