Azon a napon, amelyen a segített-légiúszás sokat ígérő terveinek és leírásának nagy munkájával elkészültem, kidagadt mellel, büszkén hajoltam a papirosok fölé. Soká gyönyörködtem a rajzokban, átéreztem, micsoda jövő vár reájuk, önfeledt pillanatok voltak ezek. Rózsaszínben láttam a világot és minden csalódás ellenére, átengedtem magamat a jóleső ábrándozásnak. Önérzetem rendkívül megnőtt. Olyan erős és nagy embernek képzeltem magamat, hogy a büszkeség majd szétvetette keblemet. Úgy éreztem magamat, mint egy győztes hadvezér. Azt hittem, hogy hamarosan meghódítom a világot. Arra is gondoltam: ha én ezeket a terveket majd bemutatom, tárt karokkal fogadnak az emberek. Szóval ezen a napon kitűnő hangulatban, a hetedik égben éreztem magamat.
De másnap, kialudottan és hidegen mérlegelve a lehetőségeket, igen kijózanodtam az illúziók mámorából.
Visszagondoltam a korábbi évek sikertelen pénzes támogatásszerzési kísérleteimre, mire a rózsás álomképek azonnal szétfoszlottak. Korholtam magam, hogy még mindig ilyen hiszékeny vagyok és gyerekesen gondolkozom. Hogy bízhatok még mindig az emberek megértésében? Hiszen a helyzet egy csöppet sem változott! Mennyivel volna most több esélyem, mint néhány év előtt? Hisz alig múlt két éve, amikor botor fejjel azt hittem, hogy néhány kérvénnyel vagy levélbeli meghívással elintézhetem a támogatás súlyos kérdését. Micsoda délibábot hajszoltam, amikor azt hittem, hogy leveleim után azonnal népvándorlás indul hozzám meglátni a csodát, de főként — alkotóját!... és boldog lesz, aki pénzét zsákszámra lábam elé öntheti. Most sincs a homlokomra írva, mit csináltam, mennyire jutottam. Hát milyen alapon hinnék el az én eget-földet rengető fölfedezésemet, a repülés problémájának megoldását? Hiába állítanám, erősítgetném, micsoda világboldogító dolgaim vannak: senki se hinné el, senki se venné komolyan. Bizonyos, hogy ismét csak bolondnak néznének és kacagnának rajtam ...
Amikor mindezt átgondoltam, újra elfogott a világfájdalmas búskomorság s heteken át rágott a tehetetlen kétségbeesés. Ez az idő alatt nem csináltam semmit ...
 |
| Valóban nagy ember volt... Kisfaludy Stróbl Zsigmond szonra Rákosi Jenőről |
Amint észrevette, hogy hajlok a szavára, kész tippet adott. Azt ajánlotta, keressem fel egyenesen Rákosi
Jenőt, akinek óriási befolyása van és sokat tehetne az ügy érdekében. Ha sikerül őt elhozni és megmutatni, hogy mi van itt ebben a penészes kis műhelyben, holt biztos sikerem lesz!...
A rábeszélésnek lassan engedtem. Hiába — ha még annyi csalódás ér — én csak javíthatatlanul hiszékeny ember maradok. így most se volt elég az előbbi leckékből, mert másnap ünneplőbe csaptam magamat és útrakerekedtem az „utolsó" próbára.
Csikorgó januári hideg volt, én pedig bizonyos szorongással és nem csekély balsejtelmek között elérkeztem a sorsdöntő küszöbhöz, hogy hamarosan a kinti fagynál is nagyobb lehűlésben legyen részem.
Elfogódva léptem át a Budapesti Hirlap szerkesztőségének ajtaját. Rákosi Jenő főszerkesztő úr után érdeklődtem. Egy úri ember — nyilván a titkára — fogadott és megkérdezte, mi a kívánságom. Mivel nem adtam elég kimerítő választ, hanem csak annyit, hogy négyszemközt szeretnék néhány szót váltani a főszerkesztő úrral, — leültetett és elém tett egy füzetet, hogy írjam fel a nevemet és jövetelem célját, hogy bejelentsen!
Kérdőleg néztem rá: — megértett. Megmagyarázta, hogy erre a formára azért van szüksége, mert a főszerkesztő úr a jelen pillanatokban annyira el van foglalva, hogy nem tudja, fogad-e valakit. Kivétel csak az lehet, ha valami rendkívüli dologról van szó.
Nem tehettem mást, felírtam címemet és azt, hogy: „repülőpróbagépek bemutatása érdekében szeretnék néhány szót váltani".
A titkár úr átvette a füzetet, kiszakította a megírt lapot és tekintetével átfutotta. Ebben a pillanatban visszahökkent és igen furcsán nézett rám. Láttam, hogy zavarba van, tétovázik, nem tudja mit tegyen, mit mondjon nekem. Kiolvastam a szeméből, hogy nem ez az első ilyen esete. De mindez csak néhány pillanatig tartott.
Mialatt erősen küzdött, hogy nevetését magába fojtsa, egy vállrándítással oldalt hajtotta fejét, mint akinek minden mindegy — s benyitott a „szezám" ajtaján. Az ajtót azonban kissé nyitva felejtette. Rövid szünet és síri csend... én pedig feszült figyelemmel ülök helyemen. Egyszercsak sztentori hang ér hozzám a résen át:
— Micsoda? Megint egy feltaláló, aki repülni akar?! Mondja meg neki, hogy nem vagyok itthon. Elutaztam vagy meghaltam: de valahogy be ne eressze hozzám ezt a bolondot is...
Többet nem értettem, mert ebben a pillanatban úgy ugrottam fel, mintha puskából lőttek volna ki. És mielőtt a titkár úr kijött volna, én már a lépcsőkön robogtam lefelé, ki az utcára. A világ minden kincséért se tekintettem volna vissza. Azt hittem, már szaladnak is utánam a — kényszerzubbonnyal...
Haza érkezvén, Klafkát galléron ragadtam és folytonos rázás közben ordítottam fülébe, hogy mi történt velem: de azt is, ha még egy hasonló ajánlatot tesz, hát megölöm... Ha folytatom az efféle kilincseléseket, a vége az lesz, hogy csakugyan Lipótmezőre, a tébolydába visznek...
Ezt az epizódot jellemzésül mondtam el. Az Úrnak 1901-ik esztendejében még ilyen hitele volt a repülésnek!
Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy közvetlenül a siker küszöbén le kell szerelnem, mert az akadályon már nem tudok átvergődni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése