SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (1)

Svachulay Sándor egyik tervrajza

A szerző (1875-1954) nem csupán a magyar repülés, hanem a Repülés történetének meghatározó személyisége. Kamaszkorában szánja rá magát, hogy feltalálja a repülőgépet. Nem az ő hibája, hanem a mostoha társadalmi körülményeken múlt, hogy felfedezései szerre asztalfiókban rekedtek, s egész fiatalsága azzal telt, hogy figyelte: hogyan aratják le mások a babért, ami akár az ő fejét is koronázhatta volna. Az 1942-ben megjelent, könyvritkaságnak számító memoárjából válogatott fejezetek az első kudarcairól számolnak be. (A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából)

ELSŐ REPÜLÉSEM


...Kísérleti gépeimhez mintául használt rovar és egyéb repülőállat gyűjteményemben volt egy deszkára feszített denevérem is. Úgy határoztam, hogy ennek szárnyberendezését és működési formáját nagyítom meg olyan terjedelmes kivitelben, amely az én testsúlyomat elbírja.


Serény munkámban hűséges famulusom, Klafka Ernő József is segédkezett (azt hiszem, ma is él valahol). Ő volt az egyetlen ember, akit fáradozásaim titkaiba beavattam. Minthogy már több eredményes kísérletemet látta, nagy örömmel állott rendelkezésemre. Mindenesetre komoly igéretét vettem, hogy rajta kívül senki sem fogja megtudni, mi készül és tulajdonképen mit művelek műhelyemben.


Ma már ugyan mosolyogni való az ilyen, túlzottnak látszó titkolódzás, de akkor, a repülés problematikus korában még olyan világot éltünk, amelyben holmi repülőkísérlettel kérkedni nem volt tanácsos. Sőt még a hírének sem volt szabad kiszivárogni. Az még a jobbik eset volt, ha csak nevetségessé vált az ember. Akiről megtudták, hogy repülésen töri a fejét, a komoly, megbízható emberek soraiból feltétlenül kiesett. Fáradozásaimat titokban tartani, nagyobb feladat volt, mint egy repülőgépet elkészíteni.


Ilyen viszonyok között lázasan folyt a reményteljes munka. Hamarosan befejezéshez közeledett az acélcsőből, bambusznádból, vászonból készült denevérszárnypár, amelyet erős, 6 mm vastag bőrvértre szereltem, amelyet magamra szíjjaztam. Fesztávolsága 5.5 méter, hossza a hátranyúló farokkal 3 méter, röpfelülete kb. 7 négyzetméter, súlya pedig 6.5 kg volt.


Befejezése után izgalmas, türelmetlen órák, napok és nagyrészt álmatlan éjszakák következtek. Most jött ugyanis a munka legnehezebb része, amit nagy elfoglaltságomban eddig nem is mérlegeltem. Hol és hogyan fogom kipróbálni? Ha csupán egyetlen ember meglát a felszíjjazott, különös szerkezettel — végem van. Mint a futótűz fog elterjedni, hogy megbolondultam. Láttam magamat, amint az emberek nevetve, újjal mutogatnak rám, a gyermeksereg pedig lármázva, gúnyolódva szalad utánam. Borzasztó volt elgondolni, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hogy én is belekerülök a szaracénok, vagy a repülő csizmadiák sorába. Akit eddig mindenki komoly, higgadt és egyébként rendes embernek ismert, most futóbolondnak nyilvánítják. Irtózattal gondoltam arra, hogy mindez milyen hamar bekövetkezhet. Mi tevő legyek, hogy ezt elkerüljem? Végre mentő ötletem támadt.


Mint már említettem, abban a kis földszintes házban, amelyben műhelyemet berendeztem, hátul, az udvar végén, terjedelmes kert volt. Benne lugas, kuglizó, egy része pedig ültetvény nélküli gyepes terület. Úgy határoztam, hogy éjnek idején, amikor a házban mindenki alszik és mindenki csendes, teljesen egyedül, itt fogom elvégzeni első szárnypróbáimat.


Az egyik napon, amikor minden előkészületet megtettem és az időjárás is elég csendesnek ígérkezett, este kapuzárás előtt visszatértem műhelyembe és a sötétben türelmetlenül, izgalommal vártam, lestem az órák lassú múlását.                                                          


Nagynehezen elérkezett éjfélutáni óra. Kikémleltem az udvarra. Teljes csönd és nyugalom honolt. Fogtam a készítményt és szerencsésen kisurrantam a kertbe. Rögtön magamra csatoltam a szárnyakat és előbb egy kerti asztalra hasaltam, hogy kipróbáljam a szárnyak mozgatását, illetve csapkodását s meggyőződjem, jól működik-e. (Kis műhelyemben ezt a próbát nem tehettem meg.) A szárnyak lecsapása nagyszerű ellenállást fejtett ki a levegőben. Szinte ujjongtam örömömben, miként fogok én mindjárt repülni!...





... A szárnyak váza a denevérszárny karcsontjai és ujjazata szerint, csuklósan készült, miáltal a saját karom behúzásával a csapkodás-sal egy időben a mesterséges szárnykarokat is behúzhattam, illetve kifeszíthettem. Az összehúzásnak a szárny fölemelésénél, a kifeszítésnek pedig a lecsapásnál volt az a szerepe, hogy az egyik mozdulat a levegőben hatástalan, a másik hatásos ellenállást találjon. Így reméltem a szükséges légi kapaszkodást természetes úton elérni. A karmozgások megoldásán kívül, a lábaim kirúgást és összehúzása adta a művelethez a főerőt, amely erőt egy a faroknyúlványra erősített, ingó karra szerelt kettős kengyel és az ezt összekötő két vonórúd adta át a szárnypárnak. A felszíjjazás után lehajlott helyzetben kellett starthoz állni, hogy a három méteres farok elférjen és hogy a szerkezet a ferde testhez viszonyítva, vízszintes helyzetbe kerüljön. 


A lábakat, tervem szerint, a földről való elugrás pillanatában kellett a kengyelbe akasztani, hogy a csapkodást megkezdhessem.


Hasmánt fekve az asztalon, a láb ki- és beakasztását kielégítően begyakoroltam. Ezután megkezdődtek a gyepes földön a szabadgyakorlatok. Minthogy többszöri sikertelen nekifutás és elugrás ellenére a sík földről eredményesen nem indulhattam, mert mire a lábamat beakasztva az első szárnycsapáshoz belerúghattam volna, már ismét a földön voltam. Sietve kellett kikapni lábamat a kengyelből, hogy talpra kerüljek. A sikertelen próbálkozás után tehát felmásztam a lugas tetejére, abban a reményben, hogy innen több sikerrel lökhetem magamat a levegőbe s így több időm lesz a szükséges szárnycsapásokat elvégezni.


Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Izgatottságom ellenére, amikor elhelyezkedtem, elgondoltam: te jóságos Isten, ha most valaki itt a lugas tetején hirtelen meglátna, menten kitörné a nyavalya, azt hinné, hogy maga a Belzebub jött érte iromba denevérszárnyakon... De mindenütt megnyugtató csend honolt. Én pedig torkomban a szorongató izgalommal, nagyot fohászkodtam és a gépet vízszintesen nekiigazítottam a levegőnek.


Abban a pillanatban, amikor lábaimat sikeresen a kengyelbe akasztva belerúgtam az első szárnycsapáshoz, a farokrész hátul érintette a lugas szélét és engem felbillentve, fejjel a föld felé lökött. Ijedtemben, hogy fejre zuhanok, még egy szörnyűt rúgtam a szárnyakba. Ez a mozdulat ugyan szerencsésen kihúzott a kritikus helyzetből, de a rúgással egyidőben hangos reccsenés csapott a fülembe és én a következő pillanatban még hangosabb nyekkenéssel és puffanással a lugastól mintegy 10 lépésnyire, hasra zuhantam a földre.


Néhány percig kábultam hevertem... Oly nagyot estem, hogy azt hittem, minden csontom eltörött. Testem minden porcikája sajgott. Végre fölkecmeregtem és leoldozva a velem csúfosan elbánt szárnyakat, igyekeztem mérlegelni a helyzetet. Tulajdonképpen mi történt velem? A hibát nem volt nehéz megtalálni. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a farokrész érintette a lugas szélét, szárnyakon lógva bizonyos siklási szögben már kint voltam a levegőben. Ezt a siklási szöget hátulról az érintés hirtelen már jobban növelte és engem meredeken a föld felé lökött. A második kétségbeesett rúgásom pedig, amelyet a recesenés jelzett, eltörte az egyik szárnynak az ujjazatot tartó csuklóját, éppen abban a pillanatban, amikor a csapás ereje a fejrezuhanás veszedelméből kiemelt. Enélkül első repülési próbám kétségkívül tragikusan végződött volna s egyszersmindenkorra befejezte volna további kísérleteimet. De a legfőbb baj okozója magam voltam. Ha már felmásztam a lugas tetejére, akkor előbb csapkodás nélküli siklásokat kellett volna gyakorolnom, készen tartva lábaimat, hogy a földhöz ütközés erejét felfogjam. Úgy kevésbbé veszélyes helyzetben kaptam volna figyelmeztetést a farok megakadásának kellemetlen körülményére.


Első repülési próbám bizony olyan szánalmasan nézhetett ki, mint a kerítésről lerepülő csirke „távolugrása", avval a különbséggel, hogy amíg a csirke lábával biztosan érintve a talajt, felfogja a kifutás sebességét, addig én mellemmel és hasammal szánkázva a gyepen, csak erős bőrvértemnek köszönhettem, hogy a bekövetkezett ütődés és földön csúszás után a bordáim épek maradtak.


(Folytatjuk)