Lawrence Durrell angol írót a magyar olvasók az Alexandriai négyes című híres régénytetralógia szerzőjeként ismerték meg -és mint a népszerű Gerald Durrell humoros könyveinek kötekedő Larry bátyját. Az idősebbik Durrell nem csak számos regény és útikönyv szerzője; egész felnőtt életét mint kultúrdiplomata élte le a Földközi-tenger mellékén és szigetein, elsősorban Görögországban, Jugoszláviában, Egyiptomban, Franciaországban. Megszállottja és kiváló ismerője a mediterrán világnak. Szicíliába csak hetven felé járva, egy társasutazás keretében jutott el. A jelenleg Provence-ban élő író egy amerikai lap megbízatásától ösztönözve vett részt a Cataniától Taormináíg tartó utazáson, amelynek főbb állomásai: Catania, Siracusa, Agrigento, Selinun-te, Erice, Segesta, Palermo és Taormina; valós (vagy fiktív?) szereplői a társasutazás résztvevői. Remek figurák és epizódok tarkítják az antik tájon tett érzelmes utazást. Az apró epizódokból, mozaikokból lassan kialakul a különféle csodabogarakból összeverődött útitársak könnyed humorral megrajzolt portréja: van köztük angol püspök és londoni felszolgálónő, amerikai fogorvos, veterán angoi katonatiszt, öreg francia házaspár és japán turista.
Könyvében keveredik az útleírás, a memoár, a líra, a mitológia meg a történelem. A szerző útikalauza nem holmi bédekker, hanem a hajdan Cipruson megismert (és azóta már halott) Martine több levele, amelyet ez a rokonszenves és nagyon okos asszony Szicíliából írt Szicíliáról. A Martine-motívum át- meg átszövi a könyvet. A szellemes és érdekes levelek tele vannak régészeti és kultúrtörténeti információkkal.
x
Eljutottunk a sík vidék torkolatáig, ahonnan már egyenes út vezetett a hegyek közé. és megéreztem Agrigento völgyének előszelét - tisztára attikai volt, ugyanolyan száraz és poros, sőt úgy középtávon ott lebegett előttünk még a halványlila párafátyol is, amely csalafinta módon elködösíti a körvonalakat. Mégpedig oly hatásosan, hogy mire észbe kaptunk, a fölfelé keskenyedő völgyek egész sorát hagytuk magunk mögött, valamennyi dugig volt érett, de helyenként még betakarítatlan gabonával. Képtelenség leírni a sárga valamennyi árnyalatát, a csaknem fehéren izzó kadmiumtól az okkerig, és a napszítta elefántcsontszíntől a sötét citromsárgáig. Szalmatörek szállt a levegőben, és mint valami hatalmas kemencéből, amelyben az istenek kenyere sült, zúdult le ránk a forróság. Minden percben vártam, hogy egyszer csak megpillantjuk Argoszt. Az attikai hőségben a legpompásabb az, hogy tökéletesen száraz - mint egy nagyon száraz pezsgő. Meleged van, persze, lihegsz és szomjazol, mint a kutya; de nem verejtékezel, vagy ha mégis, akkor éppen csak annyira, hogy azonnal megszárad a bőrödön. Ilyen hőségben csodálatos dolog nyakig merülni a jéghideg tengerbe - a garatod úgy hasogat tőle, mintha jeges bort ittál volna.
De itt messze jártunk a tengertől, most kezdtünk fölfelé kapaszkodni a pávakéken tündöklő égbolt és a sárgán izzó gabonatáblák négyszögei között. A forróságban valósággal zengett fejünk fölött a nap, mint a kovács üllője, és boldogok voltunk, ha Mario léghűtője időnként ránk is fújt egy kis hűs levegőt. Portölcsérek táncoltak végig a síkságon, és a finom, fehér por belepte azt a néhány teherautót, amelyik a főútvonalak helyett ezeket a falusi mellékutakat választotta. Roberto félúton bejelentette, hogy rövid „egészségügyi pihenő" következik, majd megálltunk egy benzinkútnál, hogy feltöltsük és egy füst alatt kiürítsük, amit kell.
Büfé is volt, ahol bor meg valami különleges, fehér színű mandulatejből és tejből kevert aperitif mellett eltölthettünk néhány kedélyes, nyugalmas percet. Az italt agyoncukrozták, mint Szicíliában mindent, de kellőképpen jegelve azért jó ízű volt. Petremands-ék láttak vendégül, és Mikroszkópné ismét elég jó formában volt ahhoz, hogy egy-két pohárral lenyeljen, amíg Marjo meg nem szólaltatta a kürtöt. Visszasereglettünk a buszhoz. £s folytattuk utunkat fölfelé a kapaszkodón, amely a síkságot elhagyva egyre meredekebb lett. Kellemes volt nézni a távolodó, szép tájat, amelyet innen a hegyek között kígyózó útról, váltakozva, más-más szögből láthattunk.
Ahhoz a római villához igyekeztünk, ahol a régészek legutóbb valami pompás mozaikpadlót tártak fel. Ennek a leletnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak - következésképpen fontos volt, hogy a Körhinta kíváncsi utasai is lássák. A támaszpont Piazza Armerina lesz. Onnan megyünk a Villa Imperialéhoz, majd ebéd után átkelünk a hegygerincen, és a lenyugvó nappal együtt leereszkedünk mi is Ciela és Agrigento irányába.
Üdítő volt ez az első kis ízelítő a hegyekből. Egy sziklahasadékban apró teknősök mászkáltak. Mario megállt, Deeds ügyesen lefülelt egyet, és átnyújtotta Miss Lobbnak, aki nemigen tudta, mit kezdjen vele. Meglepően mozgékony példány volt. Összevissza futkározott a buszban, minden zugba bebújt, általános felfordulást okozva, úgyhogy szabályszerű vadászatot kellett rendeznünk, mire elfoghattuk. Miss Lobb végül szabadon engedte. Az állatka rendkívül éles kis karmaival élethalálharcot vívott szabadságáért. Mindig azt hittem, hogy a teknősök roppant békés jószágok, és a fenyegető veszély közeledtére egyszerűen kővé dermednek. Ez a kis szörnyeteg minden irányban támadott, úgyhogy örültünk. amikor végre elkocogott a bokrok közé.
Könyvében keveredik az útleírás, a memoár, a líra, a mitológia meg a történelem. A szerző útikalauza nem holmi bédekker, hanem a hajdan Cipruson megismert (és azóta már halott) Martine több levele, amelyet ez a rokonszenves és nagyon okos asszony Szicíliából írt Szicíliáról. A Martine-motívum át- meg átszövi a könyvet. A szellemes és érdekes levelek tele vannak régészeti és kultúrtörténeti információkkal.
x
Eljutottunk a sík vidék torkolatáig, ahonnan már egyenes út vezetett a hegyek közé. és megéreztem Agrigento völgyének előszelét - tisztára attikai volt, ugyanolyan száraz és poros, sőt úgy középtávon ott lebegett előttünk még a halványlila párafátyol is, amely csalafinta módon elködösíti a körvonalakat. Mégpedig oly hatásosan, hogy mire észbe kaptunk, a fölfelé keskenyedő völgyek egész sorát hagytuk magunk mögött, valamennyi dugig volt érett, de helyenként még betakarítatlan gabonával. Képtelenség leírni a sárga valamennyi árnyalatát, a csaknem fehéren izzó kadmiumtól az okkerig, és a napszítta elefántcsontszíntől a sötét citromsárgáig. Szalmatörek szállt a levegőben, és mint valami hatalmas kemencéből, amelyben az istenek kenyere sült, zúdult le ránk a forróság. Minden percben vártam, hogy egyszer csak megpillantjuk Argoszt. Az attikai hőségben a legpompásabb az, hogy tökéletesen száraz - mint egy nagyon száraz pezsgő. Meleged van, persze, lihegsz és szomjazol, mint a kutya; de nem verejtékezel, vagy ha mégis, akkor éppen csak annyira, hogy azonnal megszárad a bőrödön. Ilyen hőségben csodálatos dolog nyakig merülni a jéghideg tengerbe - a garatod úgy hasogat tőle, mintha jeges bort ittál volna.
De itt messze jártunk a tengertől, most kezdtünk fölfelé kapaszkodni a pávakéken tündöklő égbolt és a sárgán izzó gabonatáblák négyszögei között. A forróságban valósággal zengett fejünk fölött a nap, mint a kovács üllője, és boldogok voltunk, ha Mario léghűtője időnként ránk is fújt egy kis hűs levegőt. Portölcsérek táncoltak végig a síkságon, és a finom, fehér por belepte azt a néhány teherautót, amelyik a főútvonalak helyett ezeket a falusi mellékutakat választotta. Roberto félúton bejelentette, hogy rövid „egészségügyi pihenő" következik, majd megálltunk egy benzinkútnál, hogy feltöltsük és egy füst alatt kiürítsük, amit kell.
Büfé is volt, ahol bor meg valami különleges, fehér színű mandulatejből és tejből kevert aperitif mellett eltölthettünk néhány kedélyes, nyugalmas percet. Az italt agyoncukrozták, mint Szicíliában mindent, de kellőképpen jegelve azért jó ízű volt. Petremands-ék láttak vendégül, és Mikroszkópné ismét elég jó formában volt ahhoz, hogy egy-két pohárral lenyeljen, amíg Marjo meg nem szólaltatta a kürtöt. Visszasereglettünk a buszhoz. £s folytattuk utunkat fölfelé a kapaszkodón, amely a síkságot elhagyva egyre meredekebb lett. Kellemes volt nézni a távolodó, szép tájat, amelyet innen a hegyek között kígyózó útról, váltakozva, más-más szögből láthattunk.
Ahhoz a római villához igyekeztünk, ahol a régészek legutóbb valami pompás mozaikpadlót tártak fel. Ennek a leletnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak - következésképpen fontos volt, hogy a Körhinta kíváncsi utasai is lássák. A támaszpont Piazza Armerina lesz. Onnan megyünk a Villa Imperialéhoz, majd ebéd után átkelünk a hegygerincen, és a lenyugvó nappal együtt leereszkedünk mi is Ciela és Agrigento irányába.
Üdítő volt ez az első kis ízelítő a hegyekből. Egy sziklahasadékban apró teknősök mászkáltak. Mario megállt, Deeds ügyesen lefülelt egyet, és átnyújtotta Miss Lobbnak, aki nemigen tudta, mit kezdjen vele. Meglepően mozgékony példány volt. Összevissza futkározott a buszban, minden zugba bebújt, általános felfordulást okozva, úgyhogy szabályszerű vadászatot kellett rendeznünk, mire elfoghattuk. Miss Lobb végül szabadon engedte. Az állatka rendkívül éles kis karmaival élethalálharcot vívott szabadságáért. Mindig azt hittem, hogy a teknősök roppant békés jószágok, és a fenyegető veszély közeledtére egyszerűen kővé dermednek. Ez a kis szörnyeteg minden irányban támadott, úgyhogy örültünk. amikor végre elkocogott a bokrok közé.
Piazza Armerina csinos és eleven kis város a hegyek között. Több barokk templommal, egy katedrálissal és egy kastéllyal büszkélkedik, és környékén is sok, említésre méltó látnivaló akad. Csak egyet nem lehet: írásba foglalni azt a megfoghatatlan valakit, amitől oly vonzó és bájos - de még a fotográfia sem megbízható, hiszen a látószög megválasztásától függően hamis lehet a kép is. Sajátos bája volt ennek a kis városkának, noha műemlékei fontosságban nem vehették fel a versenyt más szicíliai városokkal. Ezért akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy szívesen eltöltenék itt egy hónapot, amíg, mondjuk, elvégzem az utolsó simításokat egy könyvön. Csodálatos lett volna nagyokat sétálni a kéklő hegyek alján. Sajnos, röpke pillantást vethettünk rá csupán; jelentkeztünk a szállodában, ahol majd ebédelünk, és máris nekivágtunk a kereken hat kilométeres útnak, a Császári Villához. Afféle nyári búvóhelynek építhették valamelyik félig elfelejtett római uralkodó részére. A bosszantó a dologban az, hogy a szicíliai leletekről vagy műemlékekről jószerével kivétel nélkül óvatos feltételezésekben mernek csak beszélni: ezt akár a kormányzósági palota fontoskodó fordításának is vélhettük. Másutt feltálalnának legalább egy kevés, megfogható történelmet is. Itt nem.
A vadászlak feltételezhetően Maximianus Heraclius császáré lehetett, ő volt, aki Diocletianusszal osztozott a hatalomban.
A Császári Villát szinte nyomasztóan eldugták. Az ember önkéntelenül találgatni kezdi, hogy egy nagy, tágas lakhelyet ezen a tájon vajon miért éppen ide építettek a sűrű erdővel borított, zegzugos szurdokok közé, ahol telente bizonyára mindent elmos a hegyi patakok lezúduló vize. Ahelyett, hogy valamelyik magas hegyoromra telepítették volna, ahonnan esőzések idején lefolyik a víz (hiszen amúgy is mindig ez okozza a gondot a hegyi építkezésben). Aki ezt a helyet választotta, rejtőzködni akart, szinte betegesen, és augusztus táján ugyancsak meleg lakása lehetett. Rengeteg rovar zümmögött, pillangók csapongtak a levegőben. Megérkeztünk egy tisztásra, és lehorgonyoztunk vagy egy tucat busz mellett. Innen gyalogmenetben indultunk tovább a villához vezető, kanyargós ösvényen. Elképesztően fülledt, nyomasztó hőség volt, egészen más, mint a pompás gabonaföldektől viruló, Attikára emlékeztető völgyekben, amelyeken idáig átkeltünk.
Végre újabb tisztásra értünk, és itt szemünk elé tárult maga a j borzalom. A hevenyészett, piszkosfehér, műanyag építmény spárgatermesztésre specializálódott, őrült kertészé is lehetett volna. Nem akartam hinni a szememnek. De mások sem. Álltunk némán, és nagyokat nyeltünk, elképzelni sem tudtuk, mi az ördög ez a tákolmány. Roberto pirulva mentegetőzött:
- A legutóbb feltárt mozaik annyira értékes, hogy kockázatos volna kitenni az időjárás viszontagságainak. Valakinek tehát az a ragyogó ötlete támadt, hogy emeljék föle ezt a nevetséges műanyag házat, amelynek a belsejében az érdeklődők gondosan elhelyezett járdákon és pallókon járhatják körű a villát. Csak régésznek támadhat ilyen elképesztő ötlete! Ráadásul a mozaikok, ha mégolyan történelmi érdekességek is, hogy örülhet, aki fáradságot nem kímélve láthatta őket, egyébként rendkívül unalmasak. No de a kormányzók villáit többnyire olyan belsőépítészek tervezik, akiknek különleges érzékük van a nagyszabású banalitások és drága közhelyek iránt. Ebből a műfajból való a Császári Villa is. A díszítések száma és a világos ábrázolás mindenképpen figyelemre méltó, persze, még kifejezőerő hiányában is. Történész szemmel nézve bizonyosan érdekesek lehetnek az aprólékosan kidolgozott vadászjelenetek, az istenek háborúi, és végül a meglehetősen útszéli esztétikai élményt nyújtó, enyhén buja szerelmi jelenet. És mindez fehér műanyag burokban, amitől valamennyien viaszszínt öltöttünk. Vajon valóban császári kéjlak lett volna, vagy netán (mint Cristopher Kinin-month szellemesen sejteti) inkább valamelyik milliomos rejtekhelye, egy gazdag emberé, aki vadállatokat szállított a római arénákba? A freskókon mindenesetre oly sok és annyiféle állat szerepel, hogy azért ez is elgondolkodtató. De mint rendesen, semmi sem bizonyítható.
Engedelmesen csoszogtunk a pallókon, miközben Beddoes a Blue Guide-ból kisilabizált különféle latin szavakból valami prózaversfélét szerkesztett, és reszketeg félhangon mormolta maga elé...
Ekkor azonban utolérte a Múzsa haragja, egy pallón kibillent egyensúlyából, és Roberto őszinte bosszúságára, kis híján lelépett az egyik legértékesebb mozaikra. Ezzel ismét kivívta a Körhinta egyöntetű rosszallását. A fogorvos hölgye nem bírta leplezni megbotránkozását, és dühös méltatlankodással adott hangot megvetésének.
- Ennek az alaknak semmi sem szent - mondta párjának, gyilkos pillantást vetve Beddoesra, aki vajmi kevés megbánást tanúsított.
A falfestményeken rabszolgák gyömöszkölték a fürdőzőket, állatfejeket dús babérkoszorú övezett - no igen, csak az a kár, hogy ilyen nagy méretű és erőteljes rajzokat nem gyakorlottabb vagy tehetségesebb kezek készítettek. Az egész fölött az alpáriság levegője lengett. Hirtelen eszembe jutott a Lovagok Várának belső kiképzése Rodoszon - a Dódekanészosz-szigetek valamelyik fasiszta kormányzójának agyában született a gondolat, hogy Mussolini pöffeszkedését utánozza kormányzósági székhelyén. Csupa üres közhely - akárcsak ez itt -, a hanyatló hatalom végvonaglásának tükre.
- A villa, gazdagságát és méreteit tekintve, akár Hadrianus tivolibeli villájához, vagy a spliti Diocletianus-palotához hasonlítható.
Nekem ugyan más a véleményem, de ki kíváncsi rá? Rácáfol a hely maga. Ilyen haszontalan gondolatokat forgattam a fejemben, míg lassan bejártuk a kisebbik illemhelyet is.
- ... amelynek téglából épült lefolyója, márvány kézmosó medencéje és festői díszítményei a római császárság kényelmi berendezéseinek magas színvonaláról tanúskodnak.
A látogatás hosszú volt, kiterjedt minden részletre, és megtudtam azt is, hogy Martine miért nem tett soha említést erről. Felsorolt mindent, amit szerinte látnom kellett volna, hogy megírjam a szicíliai zsebkönyvet, de ez a villa nem szerepelt a listán. Talán csak kifelejtette - se szeri, se száma a sZiget nevezetes műemlékeinek, megbocsátható, ha egyről megfeledkezik az ember. Kivált, ha nem hagyott maradandó emléket idegrendszerében.
Kellő óvatossággal és kissé bátortalanul írom le, természetesen, ezeket a szavakat, hiszen a Császári Villa a legnagyobb ilyen lelet Európában, méltán vált híressé, és könnyen lehetséges, hogy jómagam reménytelenül szűk látókörű nyárspolgárnak mutatkozom. De nem hinném. És némiképp megnyugtat, hogy Deeds is igen bizonytalan jelzéssel látta el kis útikönyvében ezt a helyet. Később, az ebédnél igyekezett magyarázkodni .'Azt mondta, any-nyira beleszeretett a kis piros Aedoni városkába, amelyik alig néhány kilométernyire van ide, és Morgantinába, a csodálatos ókori görög emlékhelybe, hogy ezek a nehézkes, borongós római építmények nem hatják meg. Annyi bizonyos, hogy általában megoszlottak a vélemények, és akadtak néhányan, akik hozzám hasonlóan vélekedtek a villáról. A fogorvos hölgye egyáltalán nem rejtette véka alá Beddoes iránt táplált ellenszenvét. A fickó ide-oda cikázott, mint a szitakötő, és az emberek vállára hajolva fülükbe sugdosott mindenfélét, amire egyáltalán nem voltak kíváncsiak.
- Ez az ember - közölte fogorvosával a hölgy az ebédlőasztal mellett - szabályos templomgyalázó. Nem volt ez rosszabb vélemény Beddoesról, mint bármelyikünké. Legfeljebb fullánkosabb a hölgy dühös közép-nyugati kiejtésétől.
Az ebéd jelentéktelen volt, de a hegyi levegő üde, és jócskán ittuk hozzá a bort is; erőt vett rajtunk a fáradtság, mondhatnám, elálmosodtunk. Űgy rémlett, egész örökkévalóság telt el, amióta útra keltünk, pedig valójában alig néhány napja volt csupán. A szüntelen helyváltoztatás még a legjobb utakon is megterheli az idegeket, és ezt csak fokozza a rengeteg új látni- és hallanivaló. A bortól elnehezülten, lustán szedelőzködtünk a hűs levegőn. A többség már elhatározta, hogy most pedig szundit egyet, és rábízza Marióra az Agrigentóba levezető erdei út hajtűkanyarjait. A nagyon öreg, olasz házaspár boldog mosolya a hetedik mennyországból ragyogott le ránk. Ők ketten többnyire hallgattak, csak fogták egymás kezét, gyengéden, mint a nászutasok. Ültek hátradőlve, nyugodtan, és mosolygós almaképpel, békésen szemlélték a mellettük tovasuhanó világot.
A kis piros autóbusz, csapongva, mint a fogolymadár, vígan zúgott át az erdőn, és hamarosan újból megpillanthattuk a távol-ban a tengert, meg néhány elmosódott, fekete foltot, amely már jelezte, hogy ott lesz valahol Gela. Eléggé tervszerű újraerdősítés folyt ezen a dimbes-dombos vidéken, de sajnos, nagy területeken eukaliptuszt használtak erre a célra. Nem azért, mintha nem volna nagyon szép fa ez is - a nyárfához hasonló, fényes, csúcsos lombkoronája igazán csinos. Csakhogy laposan szétterülő gyökérzete miatt szerénytelenül talajigényes, és nemigen lehet mellé telepíteni semmi érdemlegeset. Gondolom, éppen azért esett rá a választás, mert gyökereivel megköti a laza talajt, amelyet egyébként könnyen kimosna a víz. Szicíliának ugyanolyan erdősítési gondjai vannak, mint Görögországnak.
Caltanissettától azután nekivágtunk a hosszú lejtőnek, amely Gela sík vidékéig tart. Ahol a tenger az égbolttal összeért, a júliusi hőségtől köddé oldódott a láthatár. Bal kéz felől, valahol a mesz-szeségben Vittoria della Colonnának, a városalapítónak állít máig eleven emléket a kedves Vittoria mosolygós barokkja (Deeds egyik álomvárosa, amelyet a többi között ugyancsak kihagyunk). Nem ez a hölgy volt egykor Ciprus királynéja?
A lankák lefelé csábítottak, a Gelai-öbölhöz, ahol 1943-ban partra szálltak az amerikaiak. A hosszú, jócskán poros völgyet néhány gyors folyó szeli át; az évszakhoz képest, úgy láttam, eléggé megáradtak. Félig-meddig bóbiskolva, sokáig keringéltünk lefelé a szőlők, sűrű nádasok, olajfaligetek és terjedelmes narancsültetvények között kanyargó úton. Es végül, természetesen, itt is találkoztunk az olajjal - nem messze a várostól, amelyet Aiszkhülosz arra érdemesített, hogy ott élje le élete utolsó éveit, vagy még inkább arra, hogy ott haljon meg. Valószínűleg lesz egy róla elnevezett szálloda valahol - kalmár korunkban mindenütt akad egy-egy ilyen méltó emlék!
Hamarosan elenyészett a szabad természet utolsó fuvallata is, és befelé tartottunk a híres városba, amelyet valósággal gyűrűbe fognak a nagy petrolkémiai üzem berendezései. Látnivaló nincs sok, azon kívül, amit a múzeum kínál - a használati és kegytárgyak gazdag és szép történeti gyűjteményében. Netán azt vártuk, hOgy a görög drámaíró tar koponyája is ott lesz a relikviák között? A legenda szerint egy sas kőnek nézte egyszer a nagy férfiú kobakját, és rápottyantotta a teknőspáncélt, amelyet fel akart törni.
Nos, én a közkeletű irodalmi mesék közé soroltam ezt a történetet is, mindaddig, amíg... valamikor régen, még Korfun, egy szép napon valóban láttam egy nagy madarat, talán halászsas lehetett, amelyik pontosan így tett. Nagy magasságból kagylókat ejtett egy tengerparti sziklára, azután leszállt, megvizsgálta az eredményt, és csőrével kicsipegette zsákmányát. Jó óra hosszat figyeltem, miközben legalább három- vagy négyféle kagylóval is próbálkozott - legalábbis úgy láttam, hogy kagylók voltak, nem teknősök. Mindazonáltal logikus lehet, hogy ha a sas olyan állatot kaparint karmai közé, mint a teknős, akkor ugyanezzel a módszerrel próbálja szétroppantani.
Egyetlen dór oszlop maradt itt épségben, ez minden, hacsak nem óhajtjuk megtekinteni az ókori bástya félig homokba süppedt csonkját. A tengerről olajfúrótornyok küldik baljós üzenetüket. De az öböl íve így is nagyszerű, és az ember még a modern Gela rendetlen összevisszaságában is látja, milyen kedves lehetett egykor, milyen dúsan termett itt a gyümölcs és a szőlő, és micsoda pompás lovak legelhettek a bővizű, zöldellő tájon. A parttól sem esett messze, éppen csak annyira, hogy Szürakuszai és Akragász legyen mindig az első vonalban, legalábbis ha kereskedelemről vagy háborúskodásról volt szó. Gela egy kicsit bizonyára divatjamúlt lehetett, egy kicsit viseltes, régimódi, alkalmas zug Püthagorasz-féle gondolkodók és nyugodt életre vágyó költők számára. Legalábbis manapság így érzi az ember. És mégis eltűrték, hogy ezt a fontos emlékhelyet (ó, Démétér, hová lett szentélyed?) így elcsúfítsa a vaktában terjeszkedő modern világ.
Időnkből nem futotta, hogy lesétáljunk a tengerpartra is, mert estére Agrigentóba vártak bennünket, Gelából tehát hanyatt-homlok visszatereltek a buszba, és máris nekivágtunk a part nenti útnak. Innen Agrigentóig meglepően néptelen útszakasz következett, csak mocskos homokbuckákat láttunk mindenütt, gót, szomorú is, ha úgy tetszik, de nem olyan nyomasztóan Szomorú, mint később, Marsalán túl. Talán azért, mert tudtuk, hogy a Templomok-völgyéhez közeledünk. Vagy egyszerűen íly erős napsütéstől kábán beértem annyival, hogy az eltűnt ősök szívverését érezhettem onnan, ahol a part mentén most fura acél-madarak kutatják a mélységet, mint hosszú lábú gémek a sekély tó medrét. Támadt egy gondolatom, fel is jegyeztem, hogy később, ha lesz időm, majd elrágódjam rajta. (A kereszténység elterjedése előtt a varázserő volt a hatalom forrása, utána pedig: a pénz.) Mit tehetnénk? Semmit, elkéstünk vele.
Váratlanul fékeztünk egy elhagyatott mellékúton, és megálltunk a vastag porban egy kenyérfa alatt. Roskadozott a szentjánoskenyér néven ismert gyümölcstől Fonott sövénykeríiés mögött takaros kis temető húzódott meg a fák alatí. Ezt a kis kitérőt Deeds kedvéért iktatta be Roberto. Háborús katonatemető volt itt is, és az ő hatáskörébe tartozott. Le is szállt, egy kicsit mentegetőzve, cigarettára gyújtott, megígérte, hogy nem sokáig marad, és elindult a brit meg a kanadai sírok felé. Roberto engedélyével szétszéledtünk az úton, bóklászva, mint az elcsellengett birkák. Kicsit odább betértem egy szőlőskertbe, amelynek kis tisztásán csaknem barnára perzselte a füvet a nyári nap. Leheveredtem a zizegő, meleg bölcsőbe, a fölriasztott szöcskerajok jószerivel abba sem hagyták a cirpelést, máris visszatelepedtek. Pompásan illatozott a salakká égett föld. Arcomon hangyák mászkáltak. Homályos gondolatok, álmok és félig elfelejtett beszélgetések gomolyogtak hőségtől ködös agyamban, mintegy a háttérbe húzódva a lüktető nyári délután és a lombok közül eszeveszetten zengő tücsökzene elől. Ha olykor egy-egy magasan úszó felhődarabka eltakarta a napot, a természet elnémult - legalábbis a tücskök nyomban elhallgattak. Azt hitték vajon, hogy hirtelen visszatért a tél? És amikor újból megindult a melegszolgáltatás, vajon csak én hallottam buzgalmukból az óriási megkönnyebbülést, amiért nem így történt? Álom és ébrenlét határán lebegtem, de idejében fölneszeltem, mert a többiek nem sejtették, hol vagyok, és igazán nem akartam lemaradni a buszról, vagy Mariót bosszantani a késésemmel.
Álmosan föltápászkodtam, és a mezőn átvágva éppen jókor érkeztem vissza az útra. Roberto a kenyérfáról magyarázott valamit a társaságnak, de kifogyott a szókincsből. Kisegíthettem, mert a nagy, erős kenyérfák, hosszú, kunkorodó terméseikkel!
Ciprusnak is jellegzetes díszei. Ha a szél vagy a villám letört róluk egy-egy ágat, mindig meglepett a fa belsejének emberhússzíne. Roberto azt igyekezett bizonygatni, hogy mennyire tápláló a szentjánoskenyér. Felszedett egypárat - jó szárazak voltak, és pattogtak a fogai között-, majd a többit körbekínálta a társaságnak, hogy kóstolják meg. Régi kirándulásainkon gyakran éltünk vele mi is, örültem hát, hogy most újból találkozom ezzel a nemes fával. Cipruson „őrleményt" (micsoda szó!) készítenek a terméséből, és állati takarmánynak használják. Deeds is visszaballagott közben, éppen jókor, hogy mindjárt két ujja közé csippentsen egy hosszúkás magot, és megpróbálja a fogával feltörni.
- Untathatom egy kis történettel? - kérdezte szerényen. - Ebben a temetőben nyugszik néhány fiú az én különítményemből is. Cipruson képeztem ki őket. Nos, a kiképzéshez tartozott az a jó tanács is, hogy ha kevés az élelmük, nézzenek körül, van-e kenyér-fa a közelben. Szentjánoskenyér magon meg vízen szinte korlátlan ideig elélhet az ember, és ez nagyon fontos tudnivaló volt minden különítménynek ezen a hadszíntéren. Úgy is történt, mindjárt az első rohamnál több emberünk lemaradt. A fiúk több mint tíz napig tévelyegtek a vonalak között, és eközben nem juthattak semmiféle ellátmányhoz. De friss vizű forrásokra bukkantak, és találtak szentjánoskenyeret, ez tartotta őket életben, úgyhogy végül beszámolhattak a történtekről. Később, sajnos, egy ellentámadáskor mégiscsak elestek; de ha a különítményt az Egyesült Királyság területén képezzük ki, bizonyosan megfeledkeztünk volna arról, hogy milyen tápláló a szentjánoskenyér. Valahányszor megszemlélem ezt a kis temetőt, mindig a ciprusi idők jutnak az eszembe.
Elég sokáig időzött odabent, és úgy láttam, elszomorodott. Mintha örült volna, hogy végre megint ott szoronghat velünk a buszban, és ismét nekivágunk a hosszú útnak, Agrigento és a templomok felé, amelyek Martine-nak a nagy (még Taorminát is felülmúló) élményt hozták Szicíliában. Szentjánoskenyeret majmolva robogtunk tovább.
(Forrás: Világjárók-sorozat, Gondolat, 1986)
A falfestményeken rabszolgák gyömöszkölték a fürdőzőket, állatfejeket dús babérkoszorú övezett - no igen, csak az a kár, hogy ilyen nagy méretű és erőteljes rajzokat nem gyakorlottabb vagy tehetségesebb kezek készítettek. Az egész fölött az alpáriság levegője lengett. Hirtelen eszembe jutott a Lovagok Várának belső kiképzése Rodoszon - a Dódekanészosz-szigetek valamelyik fasiszta kormányzójának agyában született a gondolat, hogy Mussolini pöffeszkedését utánozza kormányzósági székhelyén. Csupa üres közhely - akárcsak ez itt -, a hanyatló hatalom végvonaglásának tükre.
- A villa, gazdagságát és méreteit tekintve, akár Hadrianus tivolibeli villájához, vagy a spliti Diocletianus-palotához hasonlítható.
Nekem ugyan más a véleményem, de ki kíváncsi rá? Rácáfol a hely maga. Ilyen haszontalan gondolatokat forgattam a fejemben, míg lassan bejártuk a kisebbik illemhelyet is.
- ... amelynek téglából épült lefolyója, márvány kézmosó medencéje és festői díszítményei a római császárság kényelmi berendezéseinek magas színvonaláról tanúskodnak.
A látogatás hosszú volt, kiterjedt minden részletre, és megtudtam azt is, hogy Martine miért nem tett soha említést erről. Felsorolt mindent, amit szerinte látnom kellett volna, hogy megírjam a szicíliai zsebkönyvet, de ez a villa nem szerepelt a listán. Talán csak kifelejtette - se szeri, se száma a sZiget nevezetes műemlékeinek, megbocsátható, ha egyről megfeledkezik az ember. Kivált, ha nem hagyott maradandó emléket idegrendszerében.
Kellő óvatossággal és kissé bátortalanul írom le, természetesen, ezeket a szavakat, hiszen a Császári Villa a legnagyobb ilyen lelet Európában, méltán vált híressé, és könnyen lehetséges, hogy jómagam reménytelenül szűk látókörű nyárspolgárnak mutatkozom. De nem hinném. És némiképp megnyugtat, hogy Deeds is igen bizonytalan jelzéssel látta el kis útikönyvében ezt a helyet. Később, az ebédnél igyekezett magyarázkodni .'Azt mondta, any-nyira beleszeretett a kis piros Aedoni városkába, amelyik alig néhány kilométernyire van ide, és Morgantinába, a csodálatos ókori görög emlékhelybe, hogy ezek a nehézkes, borongós római építmények nem hatják meg. Annyi bizonyos, hogy általában megoszlottak a vélemények, és akadtak néhányan, akik hozzám hasonlóan vélekedtek a villáról. A fogorvos hölgye egyáltalán nem rejtette véka alá Beddoes iránt táplált ellenszenvét. A fickó ide-oda cikázott, mint a szitakötő, és az emberek vállára hajolva fülükbe sugdosott mindenfélét, amire egyáltalán nem voltak kíváncsiak.
- Ez az ember - közölte fogorvosával a hölgy az ebédlőasztal mellett - szabályos templomgyalázó. Nem volt ez rosszabb vélemény Beddoesról, mint bármelyikünké. Legfeljebb fullánkosabb a hölgy dühös közép-nyugati kiejtésétől.
Az ebéd jelentéktelen volt, de a hegyi levegő üde, és jócskán ittuk hozzá a bort is; erőt vett rajtunk a fáradtság, mondhatnám, elálmosodtunk. Űgy rémlett, egész örökkévalóság telt el, amióta útra keltünk, pedig valójában alig néhány napja volt csupán. A szüntelen helyváltoztatás még a legjobb utakon is megterheli az idegeket, és ezt csak fokozza a rengeteg új látni- és hallanivaló. A bortól elnehezülten, lustán szedelőzködtünk a hűs levegőn. A többség már elhatározta, hogy most pedig szundit egyet, és rábízza Marióra az Agrigentóba levezető erdei út hajtűkanyarjait. A nagyon öreg, olasz házaspár boldog mosolya a hetedik mennyországból ragyogott le ránk. Ők ketten többnyire hallgattak, csak fogták egymás kezét, gyengéden, mint a nászutasok. Ültek hátradőlve, nyugodtan, és mosolygós almaképpel, békésen szemlélték a mellettük tovasuhanó világot.
A kis piros autóbusz, csapongva, mint a fogolymadár, vígan zúgott át az erdőn, és hamarosan újból megpillanthattuk a távol-ban a tengert, meg néhány elmosódott, fekete foltot, amely már jelezte, hogy ott lesz valahol Gela. Eléggé tervszerű újraerdősítés folyt ezen a dimbes-dombos vidéken, de sajnos, nagy területeken eukaliptuszt használtak erre a célra. Nem azért, mintha nem volna nagyon szép fa ez is - a nyárfához hasonló, fényes, csúcsos lombkoronája igazán csinos. Csakhogy laposan szétterülő gyökérzete miatt szerénytelenül talajigényes, és nemigen lehet mellé telepíteni semmi érdemlegeset. Gondolom, éppen azért esett rá a választás, mert gyökereivel megköti a laza talajt, amelyet egyébként könnyen kimosna a víz. Szicíliának ugyanolyan erdősítési gondjai vannak, mint Görögországnak.
Caltanissettától azután nekivágtunk a hosszú lejtőnek, amely Gela sík vidékéig tart. Ahol a tenger az égbolttal összeért, a júliusi hőségtől köddé oldódott a láthatár. Bal kéz felől, valahol a mesz-szeségben Vittoria della Colonnának, a városalapítónak állít máig eleven emléket a kedves Vittoria mosolygós barokkja (Deeds egyik álomvárosa, amelyet a többi között ugyancsak kihagyunk). Nem ez a hölgy volt egykor Ciprus királynéja?
A lankák lefelé csábítottak, a Gelai-öbölhöz, ahol 1943-ban partra szálltak az amerikaiak. A hosszú, jócskán poros völgyet néhány gyors folyó szeli át; az évszakhoz képest, úgy láttam, eléggé megáradtak. Félig-meddig bóbiskolva, sokáig keringéltünk lefelé a szőlők, sűrű nádasok, olajfaligetek és terjedelmes narancsültetvények között kanyargó úton. Es végül, természetesen, itt is találkoztunk az olajjal - nem messze a várostól, amelyet Aiszkhülosz arra érdemesített, hogy ott élje le élete utolsó éveit, vagy még inkább arra, hogy ott haljon meg. Valószínűleg lesz egy róla elnevezett szálloda valahol - kalmár korunkban mindenütt akad egy-egy ilyen méltó emlék!
Hamarosan elenyészett a szabad természet utolsó fuvallata is, és befelé tartottunk a híres városba, amelyet valósággal gyűrűbe fognak a nagy petrolkémiai üzem berendezései. Látnivaló nincs sok, azon kívül, amit a múzeum kínál - a használati és kegytárgyak gazdag és szép történeti gyűjteményében. Netán azt vártuk, hOgy a görög drámaíró tar koponyája is ott lesz a relikviák között? A legenda szerint egy sas kőnek nézte egyszer a nagy férfiú kobakját, és rápottyantotta a teknőspáncélt, amelyet fel akart törni.
Nos, én a közkeletű irodalmi mesék közé soroltam ezt a történetet is, mindaddig, amíg... valamikor régen, még Korfun, egy szép napon valóban láttam egy nagy madarat, talán halászsas lehetett, amelyik pontosan így tett. Nagy magasságból kagylókat ejtett egy tengerparti sziklára, azután leszállt, megvizsgálta az eredményt, és csőrével kicsipegette zsákmányát. Jó óra hosszat figyeltem, miközben legalább három- vagy négyféle kagylóval is próbálkozott - legalábbis úgy láttam, hogy kagylók voltak, nem teknősök. Mindazonáltal logikus lehet, hogy ha a sas olyan állatot kaparint karmai közé, mint a teknős, akkor ugyanezzel a módszerrel próbálja szétroppantani.
Egyetlen dór oszlop maradt itt épségben, ez minden, hacsak nem óhajtjuk megtekinteni az ókori bástya félig homokba süppedt csonkját. A tengerről olajfúrótornyok küldik baljós üzenetüket. De az öböl íve így is nagyszerű, és az ember még a modern Gela rendetlen összevisszaságában is látja, milyen kedves lehetett egykor, milyen dúsan termett itt a gyümölcs és a szőlő, és micsoda pompás lovak legelhettek a bővizű, zöldellő tájon. A parttól sem esett messze, éppen csak annyira, hogy Szürakuszai és Akragász legyen mindig az első vonalban, legalábbis ha kereskedelemről vagy háborúskodásról volt szó. Gela egy kicsit bizonyára divatjamúlt lehetett, egy kicsit viseltes, régimódi, alkalmas zug Püthagorasz-féle gondolkodók és nyugodt életre vágyó költők számára. Legalábbis manapság így érzi az ember. És mégis eltűrték, hogy ezt a fontos emlékhelyet (ó, Démétér, hová lett szentélyed?) így elcsúfítsa a vaktában terjeszkedő modern világ.
Időnkből nem futotta, hogy lesétáljunk a tengerpartra is, mert estére Agrigentóba vártak bennünket, Gelából tehát hanyatt-homlok visszatereltek a buszba, és máris nekivágtunk a part nenti útnak. Innen Agrigentóig meglepően néptelen útszakasz következett, csak mocskos homokbuckákat láttunk mindenütt, gót, szomorú is, ha úgy tetszik, de nem olyan nyomasztóan Szomorú, mint később, Marsalán túl. Talán azért, mert tudtuk, hogy a Templomok-völgyéhez közeledünk. Vagy egyszerűen íly erős napsütéstől kábán beértem annyival, hogy az eltűnt ősök szívverését érezhettem onnan, ahol a part mentén most fura acél-madarak kutatják a mélységet, mint hosszú lábú gémek a sekély tó medrét. Támadt egy gondolatom, fel is jegyeztem, hogy később, ha lesz időm, majd elrágódjam rajta. (A kereszténység elterjedése előtt a varázserő volt a hatalom forrása, utána pedig: a pénz.) Mit tehetnénk? Semmit, elkéstünk vele.
Váratlanul fékeztünk egy elhagyatott mellékúton, és megálltunk a vastag porban egy kenyérfa alatt. Roskadozott a szentjánoskenyér néven ismert gyümölcstől Fonott sövénykeríiés mögött takaros kis temető húzódott meg a fák alatí. Ezt a kis kitérőt Deeds kedvéért iktatta be Roberto. Háborús katonatemető volt itt is, és az ő hatáskörébe tartozott. Le is szállt, egy kicsit mentegetőzve, cigarettára gyújtott, megígérte, hogy nem sokáig marad, és elindult a brit meg a kanadai sírok felé. Roberto engedélyével szétszéledtünk az úton, bóklászva, mint az elcsellengett birkák. Kicsit odább betértem egy szőlőskertbe, amelynek kis tisztásán csaknem barnára perzselte a füvet a nyári nap. Leheveredtem a zizegő, meleg bölcsőbe, a fölriasztott szöcskerajok jószerivel abba sem hagyták a cirpelést, máris visszatelepedtek. Pompásan illatozott a salakká égett föld. Arcomon hangyák mászkáltak. Homályos gondolatok, álmok és félig elfelejtett beszélgetések gomolyogtak hőségtől ködös agyamban, mintegy a háttérbe húzódva a lüktető nyári délután és a lombok közül eszeveszetten zengő tücsökzene elől. Ha olykor egy-egy magasan úszó felhődarabka eltakarta a napot, a természet elnémult - legalábbis a tücskök nyomban elhallgattak. Azt hitték vajon, hogy hirtelen visszatért a tél? És amikor újból megindult a melegszolgáltatás, vajon csak én hallottam buzgalmukból az óriási megkönnyebbülést, amiért nem így történt? Álom és ébrenlét határán lebegtem, de idejében fölneszeltem, mert a többiek nem sejtették, hol vagyok, és igazán nem akartam lemaradni a buszról, vagy Mariót bosszantani a késésemmel.
Álmosan föltápászkodtam, és a mezőn átvágva éppen jókor érkeztem vissza az útra. Roberto a kenyérfáról magyarázott valamit a társaságnak, de kifogyott a szókincsből. Kisegíthettem, mert a nagy, erős kenyérfák, hosszú, kunkorodó terméseikkel!
Ciprusnak is jellegzetes díszei. Ha a szél vagy a villám letört róluk egy-egy ágat, mindig meglepett a fa belsejének emberhússzíne. Roberto azt igyekezett bizonygatni, hogy mennyire tápláló a szentjánoskenyér. Felszedett egypárat - jó szárazak voltak, és pattogtak a fogai között-, majd a többit körbekínálta a társaságnak, hogy kóstolják meg. Régi kirándulásainkon gyakran éltünk vele mi is, örültem hát, hogy most újból találkozom ezzel a nemes fával. Cipruson „őrleményt" (micsoda szó!) készítenek a terméséből, és állati takarmánynak használják. Deeds is visszaballagott közben, éppen jókor, hogy mindjárt két ujja közé csippentsen egy hosszúkás magot, és megpróbálja a fogával feltörni.
- Untathatom egy kis történettel? - kérdezte szerényen. - Ebben a temetőben nyugszik néhány fiú az én különítményemből is. Cipruson képeztem ki őket. Nos, a kiképzéshez tartozott az a jó tanács is, hogy ha kevés az élelmük, nézzenek körül, van-e kenyér-fa a közelben. Szentjánoskenyér magon meg vízen szinte korlátlan ideig elélhet az ember, és ez nagyon fontos tudnivaló volt minden különítménynek ezen a hadszíntéren. Úgy is történt, mindjárt az első rohamnál több emberünk lemaradt. A fiúk több mint tíz napig tévelyegtek a vonalak között, és eközben nem juthattak semmiféle ellátmányhoz. De friss vizű forrásokra bukkantak, és találtak szentjánoskenyeret, ez tartotta őket életben, úgyhogy végül beszámolhattak a történtekről. Később, sajnos, egy ellentámadáskor mégiscsak elestek; de ha a különítményt az Egyesült Királyság területén képezzük ki, bizonyosan megfeledkeztünk volna arról, hogy milyen tápláló a szentjánoskenyér. Valahányszor megszemlélem ezt a kis temetőt, mindig a ciprusi idők jutnak az eszembe.
Elég sokáig időzött odabent, és úgy láttam, elszomorodott. Mintha örült volna, hogy végre megint ott szoronghat velünk a buszban, és ismét nekivágunk a hosszú útnak, Agrigento és a templomok felé, amelyek Martine-nak a nagy (még Taorminát is felülmúló) élményt hozták Szicíliában. Szentjánoskenyeret majmolva robogtunk tovább.
(Forrás: Világjárók-sorozat, Gondolat, 1986)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése