SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (4)

Leonardo repülője

SEGÍTETT LÉGIÚSZÁS


Ha künn jártam a szabadban és elnézegettem a sólymok, sirályok mesterkedését, mintha csak nyitott könyvből olvastam volna. Tisztán állt előttem a légiúszás feltételeinek minden apró részlete. Ugyanígy egész biztosan meg tudtam határozni a szélerő láthatatlan munkálkodását is.


Legnagyobb figyelmet a sirályok ügyeskedésére fordítottam. Ezért igen sokat őgyelegtem a budai főcsatorna körül, ahol az élelmet keresgélő sirályok mindig nagyszámmal tartózkodtak. Csöndes szemlélődésem nem zavarta őket. Alig néhány lépésnyire tőlem mutogatták művészetük titkait, szárnyuk és farokfelületük alakítását repülés közben. Mindig irigykedve néztem mesterkedésüket. Még a szigorú tél se tartott vissza, hogy a szerintem legtökéletesebb repülésben órákon át ne gyönyörködjem.


Elbizakodva képzeltem ilyenkor, hogy mindezt egyedül én ismerem. Csak én látom tisztán és helyesen, mit művel a madár, miként fogja igába a szeszélyes és rakoncátlan széllökéseket, gyönge szellőtől a süvítő szélviharig. És milyen engedelmesen, hűségesen, alattvalókhoz illően segítik és szolgálják őket. Láttam a ravaszkodó madáron, miként sodortatja vagy hajítja magát célja felé, de úgy, hogy a munkát ne ő, hanem a szél végezze. Láttam, miként emelteti magát, ha fel akar jutni a magasba. Láttam, keringés közben hogyan ütközik össze a szélerővel, hogy ezt az összecsapást testsúlyának lendítőerejével megerősítse és így ingyen, munka nélkül tartsa magát továbbra is a levegőben. Láttam, hogy ezt a körmozgást is csak azért végzi, mert a magasba-törekvéshez a szélnyomás gyöngébb, mint amilyenre szüksége van. Tehát a keringés se más, mint szélnyomást erősítő mozgás. Láttam a mesterkedést, miként rohan oldalazva káprázatos sebességgel, amikor ezt a gyorsaságot szintén a viharos szélerőtől csikarja ki.


A szelek kihasználását tehát teljes egészében ismertem már. De azzal is tisztában voltam, hogy a szélerőt ösztönös vagy tudatos kezelés nélkül értékesíteni nem lehet. így a művészethez elsősorban rátermettség és hozzá kiváló repülőberendezés kell!... És én érzem, hogy mindkét feltételt ki tudnám elégíteni. Milyen jó volna ezt megcsinálni... 
Kétségtelen, hogy én is tudnék így repülni...


Mennyire fájt a szívem ilyenkor. Mindent látok, tudok és mégse versenyezhetek velük. Az ég madarait nem utánozhatom.


A töprengés ideje alatt folyton azon gyötrődtem, miként küzdhetném le az elém. tornyosuló anyagi akadályokat, hogyan tudnék magamnak hamarosan ilyen gépet építeni? Az előzmények már megtanítottak, hogy csupán a magam erejére támaszkodhatok. De ez a támaszték igen gyönge; recseg, ropog és ingadozik. Az olyan okoskodás, hogy addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér — nem célravezető, mert a takaró bizony nagyon rövid... Eszközeimből még ilyen egyszerű repülőgépet se lehet építeni, még akkor sem, ha apránként vásárolom be az anyagokat... Nem ér semmit az olyan munka, amit minduntalan félbe kell szakítani. De az is bizonyos, hogy sorvadásban szenvedő pénztárcám mellett, övig érő szakállam lenne, amikorra elkészülnék... Az egyetlen megoldás tehát — várni. Közben pedig a gép és kezelés minden részletét — legalább elméletileg — úgy kidolgozni, hogy semmiféle meglepetés ne érjen ... Úgy rémlik, hogy valami még hiányzik belőle: — az önállóság.



Ebben a vajúdási időszakban, amidőn minden eshetőséggel számot vetettem, vettem észre, hogy a légi-úszás egyedül még nem befejezett és nem kielégítő légitartózkodás, mert tartama a bizonytalan szélerőtől függ. Már mindent tisztáztam, csupán arra nem találtam választ, hogy a szél elmaradása vagy gyöngülése esetén mitévő legyek? Miként kellene ezt a hiányt a levegőben maradás érdekében pótolni? ... Az én korábbi motoros aeroplánszerű kísérleteim nem ezt az eredményt szolgáltatták, nem ezt a kérdést tisztázták. Ez a repülés más, — tökéletesebb!


Ilyen tépelődések között telt, múlt az idő és marcangoltak az érzelmek akkor is, amikor egyedül bolyongtam a lágymányosi nádaspocsolyák környékén. Felfohászkodva tekintettem az égre és a magasban, előkelően keringve egy gólyát láttam. Irigykedve nézegettem az ismerős mozdulatokat. Egyszerre figyelmes lettem, hogy a terpeszkedő szárnyak olykor-olykor meg-meglibbennek. A szárnylengést pedig minden esetben felélénkült sebesség követi, ami után a gólya nyugodtan folytatja keringését.


Ezeket a közbevetett szárnylegyintéseket elég gyakran láttam másféle madártól is, de mindenkor csupán kormánymozdulatnak véltem. Most azonban valami más meglátás villant át agyamon. Még pedig az, hogy a gólyának ez a szárnylibbentéss nem csupán kormányzást, hanem sebesség felfrissítést is jelent, mert ilyenkor újabb lendületet kap. Most már más szemmel kezdtem vizsgálni a szárnymozdulatok célját és eredményét.


— Íme, odafönn, bizonyosan, a kelleténél gyöngébb a szél. A ravasz gólya tehát — mivel nem akar magasságot veszteni —, úgy segít magán, hogy egyet-egyet odaricesent a szeszélyes szélúvüimik, amire az őt vígabban hordozza — suhant át rajtam a következtetés.


Miközben ezen mosolyogtam, újabb gondolat merült fel bennem. Ejnye, hiszen ilyen körülmények között a szárnpcsapás mégse lehet egészen fölösleges valami, mert akkor ez a kiválóan mesterkedő gólya nem szorulna rá s még elvétve sem használná — folytattam tűnődésemet.


A tapasztaltak után a mellékesnek gondolt működésre most már nagyobb figyelmet fordítottam. Észrevettem, hogy a feszített szárnyakkal mesterkedő madarak, bármilyen kiválóan értik is a légiúszás kényelmes működési formáját, az izomerő segítő munkáját, bizonyos helyzetben és viszonyok között mégse nélkülözhetik. A Természet valamennyit felruházta a verőszárnyas működés képességével, hogy szükség esetén fel is használhassák. E képesség nélkül még a legkiválóbban mesterkedő saskeselyű sem lehetne tökéletes a légiúszásban. Viszont a berendezés tökéletességétől függ, hogy a madár milyen sűrűn, vagy milyen ritkán szorul a kisegítő szárnycsapásokra.


Amidőn így megállapítottam, hogy ez a részműködés az a kiegészítő munka, amely az „önállóságból" még hiányzik, azt is lerögzíthettem, hogy ennek a képességnek az én mesterséges szerkezetemből sem szabad hiányoznia, így jöttem rá, hogy a légiúszásra vonatkozó véleményem helyesbbítésre szorul. Eljövendő gépemet tehát nekem is el kell látnom e tulajdonsággal, ha azt akarom, hogy tervem a megvalósulásig érjen. A kétféle tulajdonságot (a merevszárnyú úszást és a lengő szárnyműködést) tehát össze kell házasítanom, hogy megkapjam az „önállóságot", vagyis a légiúszás segített for-
máját. Olyan gépet kell építenem, amelynek szárnyait bármikor és tetszésszerinti erővel mozgathatom: de nem motorikus, hanem izomerővel, mert a motorban nincs érzék, ösztön vagy tudatosság!


E főfeltételnek pedig most már nincsen akadálya, mert a lengőszárnyú működés tisztázásával, valamint a denevérszárnypár kísérletével ez a probléma megoldódott. Az ember izomerejét, bármilyen nagy legyen ez, teljesen felszabadította a repülősúly viselése alól. Úgy vélem, a fesztávolság is, akármilyen nagy lehet, megfelelő „rugóerő" ellensúlyozza a felcsapódást, melyet a madárnak életviszonyai folytán mégis viselnie kell. Hiszen a denevérszárnypárt is a megfelelő rúgóerő akadályozta meg a fölcsapódás ellen, anélkül, hogy a szárnylengés akadályt szenvedett volna. így a mozgatható szárnynak is lehet olyan szerepe, mint a kötött, mereven álló szárnypárnak, de a középállást a megfelelő erős rugó tartja, amelynek továbbemelését már csak izomerővel lehet végezni. Ez a továbbemelés már csapóerőt hord magában, amelynek hevességéhez még a szárnycsapást végző izomerő is hozzájárul, hogy a szárnycsapás erőteljesebb legyen. Merev felületre nincs szükség, mert az az állószárny maga az. Ha pedig lengésbe jön, akkor a törzsközeli, legkisebb utat tevő ssárnyrész (körülbelül a fél szárny) szintén merev felületként szerepel.


Milyen egyszerű és mégis nagyszerű. Hiszen ez a gép csak tökéletesebb formája lenne az én kezdetleges denevérszárnyamnak és nem hasonfekve lógnék, hanem kényelmesen, madárszerűen, törzsben ülve repülnék a levegőben. Hát így alakul, fejlődik ki egyik munkám a másikból... Uram Isten! — ezt a világrengető gépet nem tudom megcsinálni, mert nincs pénzem!...


A merev — és lengőszárnyú működés összeházasítását tehát úgy oldottam meg, hogy akkor végzek pótmunkát, amikor szükségesnek tartom. Most már nyugodt voltam. Céljaimat elértem, mert az így felszerelt gép a légi-úszást mesterségesen is befejezetté teszi. Olyan tudatos vagy ösztönszerű, de szabad mozgást biztosíthatok vele magamnak, mint az ilyenre berendezett madár.


Ennek a felismerésnek rendkívül örültem, különösen azért, hogy ismét volt valami cél, amely felé komolyan törekedhettem. Minél többet gondolkoztam rajta, annál    egyszerűbbnek,    kézzelfoghatóbbnak     találtam.
így teljes egészében beleéltem magamat az ilyen repülés megvalósításának lehetőségébe. Elgondolkoztam, ha csődöt mond    a    szélerő, vagyis    a    légáramlatokban „üzemzavar"  áll be,  akkor    minden pillanatban tudok magamon segíteni. Egyszerűen én is lengésbe hozom az ' erre alkalmas szárnyamat... Az elmélet így gyökeret  vert. Megtervezése  szintén könnyű feladatnak bizonyult.    De nem így a terv megvalósítása, valamint a repülés,    a    gépvezetés megtanulása vagy begyakorlása. Hol és hogyan hajthatom ezeket végre? így tehát három,    rendkívül nagy akadállyal kellett volna megbirkózni.  Először:  honnan szerezzek  az építéshez pénzt? Másodszor: hol építem meg zavartalanul? Harmadszor:  hol gyakorolhatom  és  tanulhatom meg a repülést, a gép vezetését? Az utolsó akadállyal valahogy  csak megküzdenék.  Elhagyott, dombos vidéket találhatok. Erre nézve tervet is dolgoztam ki. Mégpedig a kétféle működés különválasztásával. Így nem egy, hanem két gépet építek. Az egyik csupán merevszárnyú, a másik pedig lengőszárnyú lesz. A tanulást a merevszárnyúval kezdem, mert ennek kezelése egyszerűbbnek látszik. Ha pedig már tudok repülni,    akkor a lengőszárnyú gépen folytatom a gyakorlatokat. Mindez szép és nemes elhatározás volt. De már az első, legkönnyebb akadály előtt is meg kellett torpannom. Honnan szerezzek építési költséget?  Négy-ötszáz koronából tudnám előállítani. Bármilyen jármű költségéhez viszonyítva, ez az összeg szinte jelentéktelen. Dühösen gondoltam arra, hogy egy felfújt, hitvány buborék (léggömb) ezerszer annyiba kerül, mint ez a hatalmas, „világrengető"   találmány...   Arra  van,   de  erre nincsen pénz! — zúgolódtam elkeseredetten. Ugyan hol találnám meg  azt a   gazdag  és megértő embert, aki csak ennyit is áldozni képes a nemes célért s a mellényzsebéből is odavetné ezt a csekély összeget?... Így kergették egymás fejembe a gondolatok. 1901-et  írtak A tettvágy ugyancsak lázadozott bennem. Nagyon hiányzott a  megszokott fúrás-faragás, amely  gondolataimat fékentarthatta  volna  s  nem  engedi, hogy tehetetlenségem borús érzéseket váltson ki belőlem. De még inkább hiányzott a gyakorlati kísérletek izgalma és öröme. A tétlenségnél még a csalódással végződött kísérletek feletti bosszúság is jobban esett.

Wright repülője

Istenem: mit tegyek? Hiszen már egy esztendeje lopom a napot... Mindennapi küszködésemet is nap-lopásnak vettem, ha ez nem a repülést szolgálta. Ha már nem tudom ezt a szép gondolatot megvalósítani, vájjon mit tudnék még csinálni, vagy kísérletezés alá venni, hogy figyelmem foglalkoztatva legyen és ne gondoljak másra... Hiszen letaroltam már minden területet, kipróbáltam már minden gondolatot — keseregtem lázadozva.


Hiába: nincs más megoldás, mint várni kellő alkalomra, vagyis anyagi helyzetem javulására várni. Időm volt: tehát a „segített-légiúszás" tervét, leírását és a próbák menetét vetettem papírra. A tervet többször is átdolgoztam, simogattam, javítgattam mindaddig, amíg a papíron való fejlesztés további lehetőségéből ki nem fogytam. Amidőn ezzel is végeztem, az egész tanulmányt az íróasztalom fiókjába süllyesztet-tenij ahol még ma, 1942-ben is — hosszú-hosszú álmát alussza...


Ha elgondolom, hogy ez a terv már 1901-ben is birtokomban volt, csak nehéz szívvel törődöm bele végzetszerű tehetetlenségembe... De akkor még nagyon boldog és büszke voltam... mi mindent tudok én!...


(Folytatjuk)