(Magyar banktisztviselőből Afrika-kutató)
Ha Torday Emil életútját egy mai bank alkalmazottja megismerné, minden bizonnyal azt mondaná, hogy az 1875-1931 között élt “kollégának” elment a szépesze, amiért a már akkor is bizonyosan jól fizető bankszakmát fölcserélte a kutató bizonytalan sorsával, ráadásul egy olyan földrészen, amelynek feltárása során nem egy nagy ember áldozta fel nem csupán az egészségét, hanem olykor az életét is. Csakhogy budapesti fiatalembernek az volt az álma, hogy Livingstone és Stanley neves Afrika-kutatók nyomdokaiba léphessen. Kihasználta az alkalmat, hogy a Belga Bank budapesti fiókintézetéből a brüsszeli központba került, s úgy intézte, hogy bankszolgálati és közigazgatási megbízatással Kongóba küldjék. Ez volt első afrikai kutatóútja is egyben: hivatali teendői mellett a huszonöt éves, vézna ifjú azonnal néprajzi, földrajzi és nyelvtudományi gyűjtő- és kutatómunkához kezdett. Afrikai kutatásai tizenegy évet ölelnek fel (1900-1910), még javában dívik e már-már áthatolhatatlan dzsungellel borított tájakon a rabszolgakereskedelem, ami ellen Torday következetesen harcol. (Sajnos, a mocsárlázat sem kerülheti el.) Hamarosan nemzetközileg ismert, elismert és tisztelt tudós lesz, könyvei angol és francia nyelven is napvilágot látnak. Úttörőnek számít szemlélete: teljesent új képet rajzol a néger emberről, szétfoszlatva a tudatlan és lusta négerről terjesztett előítéleteket. Igen szoros emberi kapcsolatba került a vagenya törzs embereivel, akiktől rengeteget tanult. Könyvei következetesen e felismeréseit hangoztatják: „Az agyonkormányzott, kiuzsorázott néger úgynevezett »ostobasága « hasonlít ahhoz, ami bennünket lepne meg, ha valami ökölvívó bajnok állon csapna minket. Ilyen ökölcsapások érték ezt a népet. Elsősorban is megfosztották földjétől, és elhurcolták. Az afrikai ember nem világpolgár, gyökerei a szó szoros értelmében ahhoz a földhöz kötik, ahol apái sírja domborul. Ha kirántják ebből a talajból, az ősök szelleme nem talál rája. Hontalan bolyongásra kárhoztatja az idegen föld, hacsak kőhajításra van is falujától" – olvashatjuk egyik népszerű munkájában.
Emlékezetes, több hetes utat tett meg vagenya barátaival a Tanganyika tóhoz. Egy rovarcsípés majdnem végzett vele, majd ismét leteperte betegsége s csak néger legénye önfeláldozó kitartása mentette meg az életét. A Meru-tó vidékén újra beteg lett, s hónapokig élethalál közt lebegett. „Már a koporsómat is megcsináltatták. Amikor átestem a válságon, újból kellett járni tanulnom. A kegyelet vezette lépteimet. Ifjúkorom hősének, Livingstone-nak lába nyomán jártam. Livingstone a Tanganyika déli partján jártában térképére rárajzolt bizonyos Akalonga-fokot. Amikor a határ kitűzésére került sor a brit birtokok és a Kongó állam közt, a határjelölők erről a helyről akartak kiindulni. Keresték, kutatták a fokot, nem találták."
Tordaynak sikerül megtalálnia a fokot, s kalandos visszaút után Belgiumba utazott. Még kétszer járt Afrikában: az angol embertani intézet 1905-ben, 1907 őszén a British Museum költségén járt Afrikában. Utolsó útján egy orrszarvú nyomorékká taposta, s 1931-ben hunyt el. Alább írásaiból összeválogatott jellegzetes idézetekkel érzékeltetem küldetésének jelentőségét. (Cseke Gábor)
* * *
Hallottam egy európairól, aki, mikor szolgákat fogadott, szerződésileg kikötötte, hogy emberei nyírják rövidre a hajukat. Valószínűleg tisztaság okából követelte ezt tőlük. Jó fiú volt, és esze ágában sem volt, hogy megbántsa a feketék érzelmeit. Azok engedelmeskedtek is, de attól a naptól fogva népszerűtlensége meg volt pecsételve a bennszülöttek körében. Három évet töltött a Kvilu vidékén, de az ellenszenv mindvégig nem enyhült meg irányában…
Ha valaki végleg el akarja játszani a bennszülöttek bizalmát, legbiztosabb mód: gúnyt űzni vallási szertartásaikból és varázslataikból. Ez a cselekedet felháborítja a papot vagy varázslót, és ennek a haragja ellene zúdítja a népet.
Olvastam egy európairól, aki mindenkinek megnyerte a szívét azzal az ártatlan fogással, hogy sorra megbántotta - persze, nem súlyosan - a négereket, hogy azután módjában legyen valami csekélyke áldozattal valamennyit kiengesztelni. Én is megtettem ezt a Kvilu vidékén az asszonyokkal, így például bekukkantottam a bambala asszonyokhoz olyankor, amikor büntetésből magánzárkára voltak ítélve. A falubeliek nagy mulatságára, persze, siettem mindannyiszor leróni a bírságot illetlenségemért. Vagy karjaimba vettem az újszülött csecsemőt, hogy aztán nyomban megbírságoljam magam a tilos cselekményért.
Aranyszabály, hogy sohase hazudjunk a bennszülöttnek, sőt a hazugság látszatától is tartózkodjunk. A kérkedés hasonlóképpen kárhozatos. És százszor is fontolja meg az európai, mielőtt megfenyegeti a bennszülöttet. Mert ha egyszer már megfenyegetted vele, hogy ezt vagy azt teszed, meg is kell tenned, akár tetszik, akár nem. Történt egyszer, hogy egy fehér ember kiéhezetten érkezett Kiszaiba, és kérte a főnököt, adjon el neki egyet csirkéiből. A főnök megtagadta. Az európai erre kijelentette, hogy megfogja ő maga a csirkét, és majd megfizet érte. A főnök hűvösen azt válaszolta, nem tanácsolja neki, hogy ilyesmit kockáztasson - a falubeliek még lelőhetnék. Az európai bölcsebbnek ítélte lemondani a csirkéről. Ettől fogva, valahányszor betette a lábát a faluba, ujjal mutogattak rá: »Nézzétek, ez az az ember, aki nem merte megfogni a csirkét! «
Ha békességben akarsz élni a feketék közt, tiszteld a néger asszonyokat. Launóban mutatták nekem annak az európainak a sírját, akit azért öltek meg Luszubiban (1900-ban történt az eset), mert incselkedett egy bennszülött feleségével. A bennszülött tiszteletben tartja a fehér nőt, de elvárja a fehér embertől, hogy az is tisztelje az ő assszonyát…
A bennszülöttek szeretnek a maguk nyelvén nevet adni az európainak. Ez a név rendesen találóan tapint rá a fehér ember egyéniségére. A föntebb említett európai, aki lenyíratta szolgáinak a haját, a Koi (leopard) jelzőt kapta tőlük. És a bennszülöttek nem szeretik a leopárdot.
Hamar rájön az ember, milyen érzéssel viseltetnek iránta bennszülött szolgái. Elég ellesni esti beszélgetésüket. Ha úgy emlegetnek, hogy Mundele (az európai), ez annak a jele, hogy nem szeretnek. Ha neveden neveznek, ez közömbösségre vall. De ha úgy beszélnek rólad, hogy Tata - biztos lehetsz: szeretnek.
Kincset ér, ha az európai érti a bennszülöttek nyelvét, és nem szorul rá a megbízhatatlan tolmácsra. De nemcsak a beszédet - a taglejtéseket is érteni kell. Sok baj kerekedett már a félreértett mozdulatokból, íme néhány példa a taglejtések jelentéséből a Kvilu vidékéről: Tagadás: vállvonogatás. - Megerősítés: szemöldök felfelé rándítása. - Bámulni a nő szépségét: merőn ránézni, aztán lehunyni a szemet. - Rámutatás valamire: a bennszülött nem az ujjával, hanem az ajkával mutat rá. - Hívni valakit: lefelé fo rdított tenyér, az ujjak befelé görbítése. - Álmélkodás: egyik kéz a száj elé, fejet oldalt ingatni (mint mikor nemet intünk). - Igen nagy elálmélkodás: karokat lelógatni, ujjakkal csattintani, és eközben így szólni: »Anyám! «
Az asszonyok sorsát sokan tévesen ítélik meg. Azt hiszik róluk, nem egyebek teherhordó állatnál, rabszolgánál, aki a legfáradságosabb munkákat végzi, amíg férjeura henyél. Igaz, a földművelés a nők feladata, de nem felejtendő: a talaj többnyire olyan termékeny, hogy szinte magától ontja a magot. Az asszonyoknak éppen elég idejük jut naponta tereferére, akárcsak Európában. Mindkét nembeliek, kivált ifjú éveikben, a nap nagy részét cicomázkodással töltik, amely sokkal több időt emészt, mint első tekintetre hinné az avatatlan európai…
(Részletek a szerző Három utazás az Egyenlítő vidékén c. könyvéből)
Illusztráció: Bennszülött szépség * Torday Emil üveglemezfelvétele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése