SÜKÖS JÓZSEF: A Mount McKinley

Nem újdonság, de igen hálás és nagy olvasókö-

zönséget foglal-

koztató műfaj az útirajz, a személyes kalandozások élményeinek több-kevesebb írói fogantatású megörökítése. Pár éve könyvsorozatot indított (Utak, tájak, emberek címmel) a műfaj erdélyi fölkarolására a Pallas-Akadémia Könyvkiadó (Csíkszereda), Sükös József A Mount McKinley című könyvével, amely három magashegyi expedíció szellemes, laza naplója.

Az elsőre 2001-ben került sor a perui Andokban, ahol a Huascaran (6765 m) megmászása volt a fő cél, a másodikra két év múlva és Dél-Amerika tetejének megmászása volt a tét. Az utolsó fegyvertény 2004-ben egy alaszkai kiruccanás, a 6194 m magas Denali csúcs meghódítása, amelyet a csíkszeredai ügyvéd sokadmagával hajtott végre.

A könyvet érdemes lesz beszerezni és elolvasni, ha még kapható egyáltalán, bár csak szubjektív tanúságtétel a távolról sem magányos kalandozásokról. Minden bizonnyal, ahány hegymászó, annyiféle olvasata van egy expedíciónak. Ráadásul az első, a perui utazásnak olyan résztvevője is volt, aki azóta már nincsen többé: egy lavina temette be a Kárpátokban. Blága István csak odaátról figyeli egykori barátai, jó ismerősei, pályatársai sürgését-forgását a hegycsúcsok körül.

Pedig milyen megfontolt és tapasztalt expedíciós társnak bizonyult a Huascaran öt évvel ezelőtti ostroma során! Sükös a naplójában mindegyre megjegyzi, szóvá teszi Blága kérlelhetetlen szigorát társaival szemben, ami végül is tartást adott az expedíciónak.

Annak idején, az élmény hevében lelkesen mesélték el benyomásaikat a Romániai Magyar Szó riporterének. Ezek két részre oszlottak: egyrészt a perui életről készítettek igen erőteljes, szellemi „gyorsfényképeket”, másrészt a hegymászás kalandos fordulatait elevenítették föl.

Lássuk csak, merő kiváncsiságból, milyen is Peru – csíki szemmel?

*

A városokban kis buszok járnak, amelyeken egy rikkancsszerű alkalmazott az ablakon kikiabálja a menetirányt, és mindenkit meg akar győzni arról, hogy velük utazzon. A fővárosban, de majd minden településen folyamatos a tülkölés. Azt is mondhatnák, úgy vezetnek, hogy egyik kezük a kormányon, a másik a dudán van. Érdekességképpen meg is számoltuk, hogy egy perc alatt hány dudaszót lehet hallani reggel, délben és esete. Az átlag negyvenkilenc. Amikor megláttunk egy hirdetést, hogy három nap alatt lehet megszerezni az amatőr jogosítványt, akkor megértettük a közlekedésükben tapasztaltakat. Harminc nap alatt olyan hajtásit lehet szerezni, amivel már buszt is lehet vezetni. Sehogy sem tudtuk összeegyeztetni, hogy miért is sietnek annyira a járművekkel, amikor egyébként nagyon nyugodt természetűek, toleránsak.

A taxisokra (és nem csak) nagyon kellett ügyelni, mert meg kellett egyezni velük. Az autóban óra nincsen. Ránézésre legalább dupláját kérik, és ha elkapják az amerikai turistát, akkor mehetnek, ha meg minket kaptak el, akkor alkudtunk, és a kért összeg hetven százalékáért is szállítottak. Többször megpróbáltak behúzni. Végül kiderült, hogy ezek feketén dolgoznak, és a repülőtérre nem lehet bemenni, csak azoknak, akiknek taxisengedélyük van, másképp csúszópénzt kell adni.

A háromnapos iskola meg is látszik az autókon: összevissza vannak törve.

Magyarul is lehetett értekezni, legalábbis próbálkoztunk, és ha még maradtunk volna legalább egy hónapot, akkor már tökéletesen beszéltek volna magyarul. Amikor pénzről volt szó, akkor nem volt nehéz a kommunikálás. Megtanultunk annyit kérdezni, hogy hány solba kerül. Amúgy nagyon erős a pénzük, mert 3,5 sol egy amerikai dollár. A végére megtanultuk, hogy akárhány solt kértek, alkudni kell.

A helyi árusok felhozatala olyan, mint a korondiaké, csak perui változatban: kalap, pulóver. Mi is vettünk bőrkalapokat, és fel is tettük a fejünkre, de csak egy ausztrál turistán láttunk még ilyent. Mások nem hordják. Ők posztó kalapot viselnek, de nem olyat, amit árulnak.

Az újságárus előtt olvassák az újságokat, s ha szerencséjük van, az lapoz is egyet, de nem igazán veszik meg.

Most náluk tél van, 15 fokos átlaghőmérséklet. Az emberek sállal, dzsekivel, kesztyűvel járnak, mi meg rövidnadrágosan járkáltunk. Az óceán partján minden szürke, párás. A hegyekben teljesen más: reggel szép idő, délutánra befelhősödik, de eső nem esik. Éjjel lement a hőmérséklet nulla fokig. Hatezer méter fölött reggel a sátorban egy alkalommal -9 fokot mértünk.

A kerítés tetején törött üvegek vannak, mert az a szegényebbeknél a biztonsági rendszer. Általában a házak körül egy ötméteres betonkerítés áll és rajta legalább félméteres villanypásztor.

A sör- és más gyáraknál olyan kerítések vannak, hogy ha arról egy ember leesik, akkor az biztos halál, és mint a katonaságnál, lőrések vannak a keritésen. Olyan, mint nálunk a börtön. Ha olyan házak lennének, mint nálunk Somlyón, akkor legalább naponta kétszer kirámolnák.

Ami még meglepett, hogy Huarasban egyetlen utcán láttunk gyerekeket, másképp játszó gyereket nem láttunk, mert egészen pici koruktól hasznossá teszik magukat: cukorkát árulnak, vagy cipőt pucolnak. Huascaran felé, négy és ötezer méter között gyerekek építik a menedékházat. Amikor odaértünk, éppen ebédszünet volt, és megkérdeztük tőlük, hogy mit fizetnek nekik. Egyszerűen csak annyit mondtak, hogy önkéntesen csinálják. Vasárnap egyenruhában, kürtszóra díszlépésben jöttek ki a templomból. Azt is mondtuk, hogy nálunk a diktatúra gyerekjáték volt. Ők azt mondják, náluk nincs az.

Cuzcóban az volt a meglepő, hogy az emberek, ha éppen rájuk jön, az utcán végzik el a dolgukat.

Két hét után ellopták az egyik hátizsákot, amiben az egyik útlevél, betegbiztosítás, a pénz és mindhárom repülőjegy volt. Az volt a szerencsénk, hogy fel voltunk készítve erre, és mindenről volt fénymásolatunk. A rendőrségi jegyzőkönyvbe beírtuk, hogy három repülőjegy veszett el, de amire azt spanyolra lefordították, csak annyi lett belőle, hogy jegy.

(A hegyi túra – bár az volt a végcél és a nagyobb fegyvertény – végül is egyszerűnek bizonyult: )

A hegyi túrára colectivóval érkeztünk. A perui nemzeti parkban húsz dollárt kellett lefizetni az egyheti tartózkodásért. Első dolgunk az alaptábor felépítése volt 4800 m tengerszint feletti magasságban, a célunk pedig a Nevado Pisco elérése. Első nekifutásra 5200 jutottunk fel, de mivel megkéstünk és a levegő kezdett felmelegedni, úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk. Ezután egy 19 órás pihenés következett, ami alatt havazott is. Második nekifutásra Bertoti Zsolt kivételével, aki időközben megbetegedett, megmásztuk az 5752 méter magas csúcsot.

A következő napon Mankosba utaztunk, onnan pedig Musóba. Szamarat béreltünk öt dollárért, és tíz dollárt kellett fizetni a hajcsárnak a négyórás útért, aki 3020 méterről 4200-ra, az alaptáborig vittek fel a csomagokat. Következő nap 5200 méterre jutottunk fel, ahol lesátoruztunk. A harmadik tábort 6000 méter magasságában húztuk fel. Innen indultunk a csúcs meghódítására. A 6768 méter magas Huascaranon fáradtan, de vígan lobogtattuk Csíkszereda zászlócskáját.

(Forrás: Káfé)