A CYCA-ban most mindenki a Sydney-Hobart-verse-
nyek miatt izgult, amelyek a mi indulásunk után kezdődnek. Ezen a költséges versenyen, ha eltörik egy árboc, rögvest teherkocsin odaszállítják az újat.
A klub egyik alapító tagja volt Vic Meyers, a rettenthetetlen hajós, a Solo tulajdonosa és építője. A Solo nem pontosan a Hoorn-foknál futott zátonyra, hanem miután lehorgonyzóit Punta Arenas-ban, a Magellán-szorosban; a Hoorn-foktól jóval északra történt a baj. - Ne menjenek oda - tanácsolta Vic -, nagyon hideg van ott! - Más klubtagok azt ajánlották: - Adják el a hajót, és telepedjenek le Ausztráliában. Itt lehet keresni... - De nekünk valahogy sohasem jutott az eszünkbe, hogy lemondjunk az utazás folytatásáról.
Mihelyt John Austin szerzett egy kis pénzt, Anneliesét kivontatták a klub mögé, és leszerelték az árbocát. Erős szél fújt, amikor a daruval kiemelték az árbocot, s az nekiütődött a falnak, több kárt okozva Colin vérnyomásának, mint az árbocnak - mint később kiderült.
Aztán a lehető legszélesebbre tárták szét a csúsztató szánkót, és egy bátor ember lemerült a cápáktól nyüzsgő, barna vízbe, hogy ellenőrizze, vajon a cönkök pontosan a sarkantyúk és a hajótörzsek alatt állnak-e. Ezután Bill Bold, a hajóépítő telep vezetője megnyomta a gombot, amely elindította a hosszú, olajos vontatókötelet, mi meg visszafojtott lélegzettel figyeltük a cockpitban, nem siklik-e ki az Anneliese, amikor hajónk a három éve történt vízre bocsájtása óta első ízben teljes egészében kiemelkedett a vízből. Nedves gizgaz meg kacsakagylók tapadtak az aljára.
Mindössze egyszer vontattuk partra, annyira idegesítő ügylet ez. Colin rendszerint a vízben kaparta le, sokszor az óceán kellős közepén. Békaember felszerelésben, kaparóval a kezében beugrott a vízbe, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a lepotyogó kacsakagylók odacsábíthatják a legéhesebb cápákat.
Teljesen lenyűgözött a vízből kikerült Anneliese szokatlan látványa. Olyan volt, mint egy erőteljes vízi tobogán, Bill O'Brien egyszer azt mondta Colinnak, hogy az Anneliese valóságos „téglaházacska". Hozzátette, hogy lényegében tutaj, és hogy az emberek tutajra szállnak, ha a nagy hajójuk elsüllyed. Mi tehát máris rajta voltunk.
Hajónk tiszta üvegszállal megerősített műanyag konstrukció - egy darabból formázott alsó és felső részét összeragasztották; üvegszálakkal megerősített műanyag törzseit az egyik végüktől a másikig hosszmerevítő gerendák szilárdítják, a tető rétegelt műanyag és balsafa. Rekeszfala öt hatalmas repülőgéptartó szelvényből készült. Elől-hátul poliuretán habbal töltött, vízhatlan rekeszei voltak. Ez
utóbbiak a korallok elleni óvintézkedés céljait szolgálták, és most majd a jég ellen is megvédenék - remélhetőleg.
Az emberek megjegyzései következtében megcsappant bizodalmunk nagyrészt visszatért, amikor végignéztünk a szépen kikupálódott Anneliesén. Tudtuk, hogy nagyobb feladat előtt áll, mint a legtöbb föld körüli utazásra készülő hajó. Nemcsak a Csendes-óceán déli vizein, a Hoorn-fok körül kell hajóznia, hanem továbbra is boldog otthont kell biztosítania gyermekeink számára.
Naphosszat kapargattuk a kacsakagylókat. Mellettünk, egyik oldalon az One-Ton-Cup versenyre készülő óceáni versenyhajó ragyogó törzsét fényezték, a másik oldalon pedig - bámuló sokaság közepette - egy gyönyörű vasbeton hajó tatjára eresztették le az óriási kormánykereket.
Végül felszereltük az új anódokat és az áramlásos sebességmérőt; úgy gondoltuk, könnyebben tudjuk majd kezelni, mint a vontatott sebességmérőt, melynek propellerét amúgy is megette egy hal a Galápagos-szigetek közelében. Szegény Colin eközben leesett a deszka-pallóról, és majdnem eltörte legértékesebb felszerelésünket: a csuklóját.
Másnap Colin meg két barátja a fedélzeten festettek az ajándékba kapott, ragyogó narancsszín festékkel, jómagam meg a lerakódásgátló réteget raktam fel. Egy lány a vasbeton hajón ugyanezzel foglalatoskodott. Mindketten bikiniben dolgoztunk, és Colin szerint piszkossági versenyben álltunk egymással.
Végül is elkészültünk. A kormánylapátokat és a hajócsavarokat újra ellenőrizte. Mindent, ami vízbe kerülhet, Selley-féle szilíciumos réteggel vontunk be; és Colin ragyogó narancsszín betűkkel újrafestette a hajó tatján Anneliese nevét. Hajóotthonunk képe teljesen megváltozott - egy kicsit olyan volt, mint egy vadonatúj játék. Mikor újra vízre került, Colin búcsúzóul még csúszásgátló réteggel vonta be a kajüt tetejének fehér részeit.
A mólón egy járókelő azt mondta: - Hű, de erős hajó!
Annyira el voltunk foglalva, hogy észre se vettük: elkéstük az indulásra kitűzött időt. És még hiányzottak a kisvitorláink, a rádióvevőnk, a rossz időre való ruhák, a fogunk is fájt - és nem volt élelmünk az elkövetkező hat hónapra ...
(Folytatjuk)
Illusztráció: Élet az Anneliese fedélzetén. Háttérben Colin, előtte a két "kisőrdög" és előtérben az írónő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése