Sir Ernest — ahogy az angolok hívták — sokszor volt vendégem itt Budapesten, majdnem minden utazása előtt eljött hozzám, felkeresett s itt töltött pár napot velem. Életem legélvezetesebb időszaka volt az, amelyet körében tölthettem. Mert nemcsak a nagy akaraterő, amely belőle sugárzott, hanem az egész lénye olyan kedves, olyan bűbájos volt, hogy alig tudok hozzá hasonló embert. Az volt a nagyszerű nála, hogy mindig hozott valami új dolgot, vagy új hírt, valami olyat, amiből tanulni lehetett.
Ha most így a messze múltból visszagondolok elbeszéléseire, akkor látom csak, hogy milyen szép idők voltak azok, mikor az emberek ilyen dolgokért éltek s ilyenekért lelkesedtek. Ma is előttem áll nemes alakja, mikor elmondta, hogy mit érzett akkor bensejében, mikor ő, mint első élő ember, megpillantotta azt a nagy sziklahegységet, amelynek fennsíkján körülbelül háromezer méter magasan van a Déli sark.
— Tudod, barátom, — mondta ő — az olyan földöntúli érzés, elsőnek látni meg az emberek közt egy új földet, minden rejtelmeivel és ismeretlenségeivel, — az olyan érzés, amit leírni nem lehet, de még szavakban kifejezni sem, mert ez hatalmasabb, nagyobb, fenségesebb, mint amit a szó felölelni képes. Az ember abban a pillanatban átérzi a belsejében azt, hogy „teremt”, hogy a teremtés része lesz, mert hisz ad az embereknek, az egész világnak olyan valamit, ami odáig nem volt az övék. Gazdagabbá teszi az embereket lelkileg, kitágítja fogalmaikat és eléjük tár olyan dolgokat, melyek létezéséről soha sem tudtak mindazideig.
Én bevallom őszintén, hogy úgy dobogott a szívem mellkasomban, mikor a sark ködéből kezdtek kibontakozni a hegycsúcsok, hogy azt hittem Hefaisztosz kalapál a szívemmel és üti a tüzes vasat az istenek szolgálatára... És valóban én akkor Isten szolgálatában állottam, mert azt, amit én felfedeztem, Isten teremtette az emberek részére, én pedig feltártam nekik, létezésüket beigazoltam és berajzoltam a térképekbe, hogy merre keressék, merre fekszik az. Én az Isten útmutatója voltam akkor, de hiszen minden fölfedező az, aki ismeretlen tájak rejtélyeit megfejti az embereknek. Nehéz, küzdelmes az ilyen expedíció. De hol van a fáradság minden kínszenvedése attól a gyönyörtől, amit az új felfedezés szerez. Az ember a mennyországben képzeli magát. És felül érzi magát minden ember felett. Ezért a gyönyörért érdemes koplalni, fázni, gyötrődni, nélkülözni, — az életet feláldozni — mert az ember az ilyen úton állandóan az életével játszik. Ez magyarázza aztán meg azt, miért ragaszkodnak egymáshoz annyira azok az emberek, akik együtt indultak el a sarki útra. Mert az élet fenntartásának ösztöne közösen nehezedik rájuk, az egymásrautaltság összekalapácsolja őket láthatatlan, de törhetetlen erővel. Kéz a kézben kell menniök, mert ha egyik elvész közülük, akkor a másik is elveszett!
Ez volt, amit nagy útjáról mondott, aztán előszedte ajándékait. A Geológiai Intézetnek kőzeteket hozott, melyeket a Délsark hegyeiből szedett ki, nekem elhozta gyönyörű könyvét díszkiadásban s végül elővett egy dobozt, abból egy gramofont és így szólt hozzám:
— Látni fogod, hogy gondoltam rád, mert elhoztam a Délsark muzsikáját! — Ezzel a gramofonra tett egy viaszlemezt és hajtani kezdte. Érdekes csipogás hallatszott a gépből, mintha eleinte egy, aztán kettő, végül mind több és több madárféle csipogna. Aztán hirtelen rekedt kiáltozás, krákogás hallatszott s egyszerre nagy csend lett.
— Hát ez mi? — kérdeztem.
— Barátom, ez a Délsark zenéje. Ez a pingvinek éneke . . . felvettem gramofonra. Nem is volt olyan egyszerű, ahogy gondolod. Kellett hozzá egy kis furfang. Mert különben nem sikerült volna. Tudod, a pingvin is fél az embertől, mint minden vad. De ezek még sohasem láttak embert, azért nem voltak teljesen vadak, csodálkozva néztek rám és eléggé közelre bevártak bennünket. Én azonban elhatároztam, hogy megörökítem a hangjukat s ezért a következőket csináltam:
— A gramofonfelvevő gépet jó mélyen beástam a hóba, de ügyesen, úgyhogy a tölcsér szabad legyen és a gép is dolgozhasson. Most aztán napokon át halat hintettem köréje, hogy a pingvinek oda szokjanak és megbarátkozzanak a hangfelvevő tölcsérrel. Mikor láttam, hogy a csalétek nyomán a pingvinek mind nagyobb és nagyobb csapatban veszik körül az én gramofonomat, akkor, hogy a felvételt megcsináljam, a szokottnál több halat szórattam el a gramofon körül s mikor közeledni láttuk a madarakat, megindítottuk a felvevőgépet. És a pingvinek szépen, tipegve jöttek. Volt közöttük óriási pingvin. Ennek a feje és a torka fekete, teste és a szárnya szürke, hasa fehér, begye sárga, volt vagy egy méter magas. Volt ott császárpingvin is. Ez majdnem embernyi, egy méter hetvenöt centiméter. Aztán odajöttek a kisebb szikla-pingvinek, az aranybóbitás pingvinek, a szamár-pingvinek, meg a pápaszemes-pingvinek s ezek mind ott ugráltak az én gramofonom körül és ették a csaléteknek kitett halat, mialatt egymásközött beszéltek az ő madárnyelvükön. Ez az a csipogás, madárhang, amit te most hallani fogsz. Mikor aztán azt gondoltam, hogy megállt a felvevőgép, akkor odaszaladtunk... erre volt az a kiáltozás, ami a lemez végén hallatszik. Utána a nagy csend, az elvonulás!
Így beszélt barátom, Sir Ernest Shackleton, mialatt megindította a gramofont, amelyből a pingvinek csacsogása szállt felém. így ő, aki felfedezte a Dél-sarki földet, még elhozta az emberiségnek a pingvineknek, ezeknek a különös sarki madaraknak az énekét is, hogy mi is gyönyörködjünk benne.
Következik: Itt megszakad a napló...
És egy klip, amelyen a pingvinek valóban dalolnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése