Június a Himalájára és az egész Keletre törő monszun időszaka. A világ tetejét ostromlók ilyenkor sietni szoktak, hogy még az esős időszak - ami ott, a hegyen hihetetlen erejű viharokkal jár - előtt elérjék a célt és egyúttal vissza is vonuljanak alaptáboraikba.
Június 3-án, 60 évvel ezelőtt "esett el" a Himalája nyolcezres csúcsai közül a legelső: az Annapurna I. Amely mellesleg a Föld tizedik legmagasabb csúcsa. A „hasztalanság hódítói" - ahogy az expedíció egyik résztvevője nevezi magukat könyvében - többször is majdnem otthagyják a fogukat...
Az Annapurna hegytömb a Himalája hegységben található, annak Közép-Nepál területén húzódó - Annapurna Himal - vonulata. Legmagasabb csúcsa az Annapurna I., a Föld legmagasabb csúcsai között a 10. helyet foglalja el.
A hegytömb hat jelentős csúcsa:
Annapurna I 8,091 m.
Annapurna II 7,937 m.
Annapurna III 7,555 m.
Annapurna IV 7,525 m.
Gangapurna 7,455 m.
Annapurna South 7,219 m.
A legelső megmászott csúcs a nyolcezresek közül. Első megmászása 1950. június 3-án /Maurice Herzog és Louis Lachenal, francia hegymászók/. A megmászás történetét és körülményeit számos - az expedíció tagjai által írt és a hegymászóirodalom remekeinek tartott - könyv dolgozta fel /Maurice Herzog: Annapurna,1951; Maurice Herzog: L'Autre Annapurna, 1998; Louis Lachenal: Carnets du vertige,1956; Lionel Terray: Les conquérants de l'inutile,1995; Yves Ballu: Gaston Rébuffat: Une vie pour la montagne, 1996/.
Technikailag nem nehéz, de a meredek jéglejtőin fennáló állandó lavinaveszély miatt nagyon veszélyes hegy. Megmászásával próbálkozó hegymászók 1/3-a nem jut le a hegycsúcsról élve. Az első sikeres expedíciót is beárnyékolták tragikus események. Ezekről idézzük a kalandozók kalandozójának tartott Lionel Terray népszerű könyvének /A hasztalanság hódítói - Az Alpoktól az Annapurnáig/ néhány részletét, a szerkesztő fordításában. (Az annapurna különben szanszkrit szó, jelentése: az aratás istennője.)
*
A magas csúcsokon, teljes tehetetlenségre ítélve; az egyes ember közösségi erőfeszítésbe illeszkedéshez való képessége sokkal fontosabb, mint technikai tökélye vagy fizikai erényei.
Magától értetődő, hogy ilyen körülmények között a jelöltek mindegyikének emberi tulajdonságai döntő szerepet játszanak. A nagy magasságok oxigénszegény légkörében, amikor a fáradtság, a veszély, a hideg és a szél az embert ellenálló képességének és bátorságának végső határáig kényszeríti, még a legedzettebb is ideges lesz, s minden ember lelkiállapota a hajszolt vadéhoz hasonló állapotban rendkívüli módon felszínre hozza mind a rossz, mind a jó tulajdonságokat...
...Vajon hol lehetnek most Herzog és Lachenal? Nem vittek magukkal sátrat, és minden bizonnyal megpróbáltak feljutni a csúcsra, bár az még igen messze volt tőlünk... Az idő telik, ők meg nem jönnek. Odakint tomboló vihar. Egyre jobban elfog a nyugtalanság, egyre inkább izgulunk miattuk. Nemsokára már késő lesz ahhoz, hogy leereszkedhessenek a IV. táborba...
Végre, éber hallásom felfogja a havat taposó emberi léptek jellegzetes neszét. Kirohanok a sátorból, s meglátom a magányosan közeledő Herzogot. Szakálla és ruhája tele van furcsa formájú jégcsapokkal, arca boldogságtól ragyog, s jelenti, hogy győztünk. E felemelő pillanatban szeretném megszorítani a kezét. De jaj, amit felém nyújt, az egy kőkemény jégdarab. Rákiáltok: "Momo, megfagyott a kezed!" Közömbösen néz a karjára,és így szól: "Sebaj, majd helyrejön." Lachenal késése meglep, de Maurice biztosít afelő1, hogy nemsokára érkeznie kell.
...Kidugom a fejem a sátorból, s úgy tűnik, távoli kiáltást hallok. Fülemet hegyezem; az üvöltő szél gyenge segélykiáltást sodor felém. Kimászok a sátorból, s észreveszem Lachenalt, a lejtőn fennakadva, mintegy száz méterrel a táborunk alatt.
Cipőt húzok, felöltözök, amilyen gyorsan csak tudok. De mire újra kint vagyok és a lejtő fele nézek, az fehéren és érintetlenül csillog felém... Fájdalomtól összetörten se tudok beletörődni a gondolatba, hogy netán mindennek vége...
És akkor történt valami, amit a helyzet tragikus volta miatt elképzelhetetlennek tartottam. Szétoszlott egy felhő, s Lachenalt a korábbi helyzeténél is lejjebb pillantottam meg... Jégcsákány, kesztyű nélkül, hajadonfővel és csak egyetlen hágóvassal Lachenal jókorát esett. Bizonytalan tekintetével rámnézett és ezt kiáltotta: "Megcsúsztam. A lábaim egész bokáig lefagytak. Segíts leereszkedni a 11-es táborig. Oudot majd injekciót ad. Gyorsan, gyorsan, induljunk!"
Magyarázni próbálom a viharban való ereszkedés halálos veszélyét, hiszen fél óra múlva már sötét lesz, nekünk pedig se kötelünk, se hágóvasunk... Néhány lépés után leül a hóba, sír. Majd kétségbeesetten üvö1ti: "Menjünk le!... Különben combomig le kell vágni a lábamat!"
Magyarázni próbálom neki, hogy nincs más kiút, mint a sátorban tölteni az éjszakát, de ő hallani se akar róla. Perceken át, szélcserzette arccal, valósággal süketek párbeszédét folytatjuk... Ahogy a sátorba érünk, megpróbálom lehúzni Lachenal cipőjét, de egész lába oly kemény, mint a deszka. Késsel hasítom fel a bakancsot, így aztán valahogy lefejthetem a lábról, amely fehér és kőmerev. Ahogy ránézek, összeszorul a szívem. Természetesen, legyőztük az Annapurnát, az első 8000 m-en felüli csúcsot. De milyen áron?...
...Drámaibb éjszaka veszi kezdetét, mint amilyet valaha is megírtak a kalandkönyvekben. Élelmiszereken ülök, amelyek felfújható matrac hiányában valamennyire szigetelnek a hidegtől, dörzsö1öm és ütögetem Louis lábait, oly erősen, ahogy csak tőlem telik. Lachenal, akit időnként lába egészséges részein is elér a kötélcsapás, dühösen mordul. Olykor megpihenek, havat teszek a csajkába, hogy teát főzzek a két sebesültnek... A szomszéd sátorban hallom, amint Rébuffat szintén próbál minden tőle telhetőt megtenni Herzog kezei és lábai újraélesztéséért... Barátom akadozó hangon elmeséli végső küzdelmüket a csúccsal. Elmondja, hogyan indultak el hajnalban, egy összedőlt sátorból, anélkül, hogy meleg falatot tehettek volna a szájukba, majd hogyan indultak egy végtelennek tűnő kapaszkodón a csúcs felé, amely úgy tűnt, egyre csak távolodik tőlük... Végül a csúcs, a siker, a fényképek, a pillanat, amit csodálatosnak képzeltek el, de végül is kínzó ürességgel töltötte el őket. Majd a visszaút, amelynek részleteire, az esésen kívül egyáltalán nem emlékszik...
...E két hős már-már reménytelen erőfeszítésének köszönhetően az álmodozások és készülődések évei végre, meghozták a maguk gyümölcsét...
Odakint a. hóvihar nekivadul, ijesztően szaggatja sátrainkat. A hó, amely a szikla és a sátor fala közé gyűl, lassan, de biztosan szorít bennünket a lejtő felé...
Éjszakai kínlódásom nem volt hiába... Lachenal újra mozgatni tudja a lábujjait, s a bőre rózsaszín árnyalatot kapott... Mindenesetre, amilyen gyorsan csak tudunk, le kell mennünk. Holnap még gyengébbek leszünk, s a frissen hullott hó járhatatlanná teszi az utat.
Lachenal felkészítéséhez látok, de a cipője mind nagyobb gondot okoz. Lábai annyira megdagadtak, sehogy sem férnek a bakancsba. El sem tudom képzelni, hogy harisnyában vágjon neki az útnak. Micsoda ostoba helyzet! Mit tegyünk? Hiába töröm a fejem valami megoldáson. Aztán átvillan rajtam: adjam oda az én cipőmet, amely két számmal nagyobb, s neki most éppen jó lenne. De rögtön elképzelem, hogy ha a odaadom Louis-nak a bakancsomat, akkor nekem kell felhúzni az övét, amely túl kicsi nekem, s annyira elrongyolódott állapotban van, hogy a hó akadály nélkül megtöltheti. S akkor meg az én lábam fagy le... De nincs más kiút. A katona elszántságával, aki a harc tüzébe veti magát, letépem magamról második pár harisnyámat és egy fadöntőhöz illő hórukkal beerőszakolom jobb lábamat a kínosan szűk bakancsba...
...Bontogatni kezdem a sátrat. A szél erősen fúj, de már nem havaz: s a látóviszonyok meglehetősen jók. Az első csapat elindult már a lejtőn, míg Lachenal, türelmetlenebbül mint bármikor, egyre rángatja a kötelet: "Indulj már! Minek neked a sátor, amikor egy óra alatt a IV. táborban vagyunk?"
Hirtelen rám is átragad optimizmusa... Megadom magam. Annyi baj legyen, majd kialakul. Lesz,ami lesz!
Elég gyorsan ereszkedünk a megkeményedett havas sáv mentén. Az első gondok akkor jelentkeznek, amikor a jégfalakhoz érünk A szél elült. Nagy pelyhekben havazik, s a köd oly sűrű, hogy alig venni észre húsz lépésről egy embert. Képtelenség ilyen körülmények között valakit felismerni, s hirtelen az a kellemetlen érzésünk támad, hogy eltévedtünk...
...Órák hosszat bolyongunk abban a hitben, hogy felismerjük az átjárót. Megpróbálunk átvergődni. Mindegyre téves útra lépünk, s vissza kell térnünk az elejére, hogy új irányt vegyünk. A hópelyhek megállás nélkül hullnak, s a hó szemmel láthatólag belepi a fűpárkányokat, amelyek mentén elhaladunk. A nyomokat egyre nehezebb felismerni, derékig süllyedünk, majd a hó mellkasunkig ér...
...Néha csüggedten letelepszünk. Kihasználom az alkalmat, hogy lehúzzam a cipőmet és életre gyúrjak fagy nyomorgatta lábamat. Inkább meghalok, mintsem hogy valaha is nyomorék maradjak.
Herzog fáradhatatlanul és türelmesen követi elölmászóját. Lachenal viszont sok fejtörést okoz. Mindegyre azt bizonygatja, hogy próbálkozásunk teljesen felesleges. Erkölcsileg maga alatt van, azt szeretné, ha lyukat vájnánk a hóban, hogy megvárjuk, amíg majd jóra fordul az idő. Ahhoz, hogy kövessen, kénytelen vagyok a kötéltől fogva rángatni, szabad folyást engedve dühömnek...
...Úgy szeretnénk megtalálni a IV. táborba vezető, balra fekvő átjárót, hogy közben egyszer se álljunk meg. De ezzel a köddel, amely lerövidíti a távolságot és mindent eltorzít, százszor is elmehetünk mellette anélkül, hogy észrevennénk...
…Egy falat sem járt a szánkban huszonnégy órája. Erőfeszítéseink különösen csodálatra méltó, hiszen olyan emberekről van szó, akik több napon át dolgoztak több mint 7000 m magasságban...
...Az életért való küzdelemben az idő villámgyorsan telik, s a nap vége felé jár. Gondolnunk kell arra, hogy valahová behúzódjunk, mert a szél újra feléledt... A jeget faragom éppen, amikor a hátam mögött Lachenal egyszer csak szörnyű kiáltást hallat. Megfordulok és látom, hogy eltűnt! Egy kis kerek nyílás felfedi a titkot. Valahonnan, a jégréteg melyéről jövő távoli hang lassan megnyugtat. Halálveszélyről szó sincs, az én barátom egyszerűen mély üreget talált, s beleesett, most pedig eszményinek tartja arra, hogy ott éjszakázzunk. Elég egy négy-öt méteres ugrás, s mi is meggyőződhetünk arról, hogy nem tévedett. Akkora barlangban találjuk magunkat, mint egy kisebb szoba, teljesen védve van a széltő1; sőt, a hőmérséklet nagyon kellemesnek tűnik. Kis erőfeszítéssel viszonylagos kényelmet teremtünk magunknak. Előveszem a hálózsákomat, s azonnal észreveszem: a másik csapat, abbeli hitében, hogy nem lesz szüksége többé a beomlott sátorra, elfelejtett hálózsákot hozni.
Úgy átjárt a hideg, hogy a pihezsák lágy takarója alá bújva testemet valóságos hőhullámok járják át... Közelemben a társaim, egyik a másikba bújva, némán vacognak a fagyban. Szerencsére azonnal belátom nagyfokú önzésemet, s egy bonyolult tornamutatvány segítségével Herzognak, Lachenalnak és nekem sikerül bebújnunk, legalább is, ami testünk alsó részét illeti.
Sehogy se tudok visszaemlékezni e szörnyű éjszakára... Át kell vészelnünk holnapig! Aztán a halálra gondoltunk. Még annyira emlékszem, hogy sok-sok órai hánykolódás után legyűrt az álom és a fáradtság.
A hidegtől megmeredve ébredek... Pontosan felettünk siketítő hangot hallok. Ugyanakkor érzem egy meleg hótömeg lökését, amint rám terül. Azonnal tisztában vagyok, mi történt. Egy lavina haladt át felettünk, s az üreg mennyezetének egy része beomlott.
Nem temetett be teljesen a hó, csak kissé sok van belőle rajtunk. Megrázzuk magunkat, kimászunk a levegőre, s odakint, a fényben veszem észre, hogy elért a részleges vakság! Gaston ugyanilyen betegségben szenved... ő az első, akinek sikerül megtalálnia a bakancsát... Én is rátalálok a cipőmre, de félig-meddig vakon, meg kell kérnem Lachenalt, segítsen felhúzni. Ám ő olyan türelmetlen és ideges, hogy nem sok hasznát veszem... Odakint a szél vad hullámai ostorozzák az arcom, az ég viszont szürke, s mintha köd borítaná. Hátam mögött Lachenal haragosan ordítozik; visszatérek, hogy segítsek neki a kijövetelnél. Nem találta a cipőjét, s harisnyában ugrál. Alig ér ki a szabadban, elüvölti magát: "Jaj,de szép, de szép! Meg vagyunk mentve, meg vagyunk mentve!", és szaladni kezd, mint egy eszeveszett... Szembetegségem akadályozott meg abban, hogy a kék eget valóban kéknek lássam... Lachenal hisztérikusan kiáltozik, s mutogat az állítólagos tábor felé, amirő1 azt állítja, hogy látja is a lejtő alján... Hogy megtudjuk, merre vegyük utunkat, kérdem a két épszeműtől, mire Lachenal jobbra irányít, Maurice balra utasít, s közben egyik sem biztos a dolgában. Mit tegyünk?... Rájövök, hogy továbbra is el vagyunk tévedve. Maurice és Louis agyonfagytak, erejük fogytán, mi ketten pedig nem látunk... Soha sem voltunk még ilyen drámai helyzetben.
De, miként a filmekben, ahhoz a pillanathoz értünk, amikor a csodának be kell következnie. Baloldalunkon hangokat hallunk, méghozzá úgy tűnik, egész közelről. Nem hiszünk a fülünknek. És mégsem tévedtünk; segítség érkezik. Ötven méterre tőlünk előbukkan Schatz egy jégfal mögül... Meg vagyunk mentve! Most, hogy az élet újra a mi oldalunkon van, megállapítom, hogy nem érzem sem a kezeimet, sem a lábaimat... Meg kell mentenem magamat, amíg nem késő... Órákon át dörzsölöm és ostorozom a. kezem és a lábam; minden bizonnyal kevésbé fagyottak, mint gondoltam, mert lassan-lassan rózsaszínbe játszanak...
...Az annapurnai expedíció idején erősen éreztem egy másfajta világba utazás varázsát, a felfedezés és a küzdelem megrendítő pillanatait, s egy drámai kaland keserű örömét, de hegymászóként nagyot csalódtam.
Ez az út, bár nagyon kockázatos és nagyon nehéz volt, másnak tűnt, mint hegymászás.
Számomra az alpinizmus mindenek előtt egyéni tapasztalat és egyféle művészet. Márpedig a magas csúcsokon talált feltételek ember számára olyan mostohák, hogy nem képes saját erényei révén győzedelmeskedni, csak hogyha segítségére van egy jelentős technikai apparátus és egy óriási közösségi erőfeszítés. Ezért a Himalája-expedíció nekem elsősorban katonai hadműveletnek tűnt, semmint művészetnek...
(Lionel Terray 1965. szeptember 19-én halt meg, a franciaországi Vercors hegységben; egy banális mászóút alkalmával baleset áldozata lett.)
Illusztráció: Balról jobbra: L.T. A sziklafalon * Lachenallal (baloldalt) * L. T. portréi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése