CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (5)

Látogatás egy dohánygyárban

Kubai munkások a dohányföldön egy raktár előtt
(20. sz. elején)

A kubai dohányiparnak mítosza volt. A Havanna-szivar már az én gyermekagyamba is fogalom gyanánt rögződött, pedig még azt se tudtam, hogy Kuba rajta van-e a térképen.
Churchillről, a nagy szivarkéjencről, a szivarpusztítás Nérójáról, mindig az ismeretlen Havannára gondoltam. Azt képzeltem, hogy az egy távoli ország, melynek a földje nem föld, hanem egymásra préselt dohánylevél, és lakosai nem csinálnak mást, csak reggeltől estig fejtik le egymásról a levélrétegeket, megsodorják szivarnak, és fölajánlják az olyan nagyon kövér és nagyon híres embereknek, mint amilyen Churchill. Hogyan is sejthettem volna még akkor, hogy micsoda történelem kavarog a miniszterelnök úr kövér füstfelhői mögött. Sőt, azt is csak Kubában tudtam meg, hogy mi minden tapad egyetlen szivarhoz is. Mennyi mellékes körülmény! Ki gondolta volna, hogy a bűvész ujjakkal megsodort szivar nem kerül rögtön a churchillek, rockefellerek szájába, mert előbb még külön tengeri kirándulásra indul, hogy a hetekig tartó „séta” közben minél fölülmúlhatatlanabb aromája legyen. Érlelje meg az óceáni levegő, illata vegyüljön össze a napsütötte víz illatával.
Micsoda szakadékokkal van tele a múlt! Olyanokkal is, melyeket a többi közt már nem is volt érdemes föltárni. Gyermekkoromban még jó néhány falusi öreg kummogva kapta be a mocskos bagót, e sátáni ganyét, mert a legolcsóbb pipadohányra se tellett mindig neki. Hülyén és átszellemülten rágták, miközben az óceánon ott ringott egy-egy kereskedelmi hajó, megpakolva szivarrakománnyal, hogy „jobb emberek” szája íze minél mennyeibb legyen.
E rendkívüli szivarsétáltatás is bizonyítja, hogy a kubai dohányipar megérte a tőkebefektetést. Olyannyira megérte, hogy még a dohánygyári munkások is jobban kerestek, mint más iparág munkásai. Rögtön hozzáteszem, hogy nemcsak a tulajdonosok jóvoltából. A dohánygyári munkások szakszervezete erősebb volt, mint jó néhány szakmáé, s így több kedvezményt, nagyobb bért tudtak maguknak kicsikarni.
A gyár, ahova látogatóba mentünk, illusztrációja volt annak, amit előzőleg a dohányiparról hallottam. Korszerű berendezés, megfelelő munkakörülmények, egészséges alkalmazottak. Elnyűtt, dohánylevél-arcú nőt vagy férfit egyet se láttam. A munkafolyamatok finomabb részét gépek végzik, a csomagolást sebesen villámló ujjak. Egyedül az tűnt csak föl, hogy az alkalmazottak közt négert keveset látni. Nyilván a gyár törzsgárdája már a forradalom előtt kialakult, még azokban az időkben, mikor a jobb kereseti lehetőséget a tulajdonosok nem a feketék számára igyekeztek biztosítani.

Egy havannai dohánygyár homlokzata

Az államosítás után lényeges változások nem történtek. Változatlanul megmaradtak azok az előnyök, melyeket a munkások még a forradalom előtt kiharcoltak maguknak. Keresetük tehát ma is jóval magasabb, mint például az egyik kozmetikai üzem munkásaié. Az efféle aránytalanság megszüntetése egyébként is komoly gondot okoz országszerte. A gyáron belül úgy próbáltak ezen enyhíteni, hogy a új munkások bérét nem a régiekéhez szabták, hanem az átlagosan kialakítható „eszményi” bérekhez. Persze, ez nem volt még megoldás, inkább csak útkeresés volt. A forradalom néha ilyen körülményeskedessél jár. (...)

A gyárban eltöltött másfél órában, ahelyett hogy szokásomhoz híven adatokra vadásztam volna, sokkal inkább a közhangulat iránt érdeklődtem. Az izgatott, van-e elég önismeretük s bátorságuk szembenézni életük ellentmondásaival.
Kellemes csalódás ért!
Nyoma sem volt olyasféle képmutatásnak, melyet eddigi gyakorlatomban én a gyárlátogatások műfajában tapasztaltam. A politikai édesszájúság Kubában még nem divat, és remélem, hogy nem is lesz. Az üzem vezetője, a munkásból lett igazgató, a mellette dolgozó műszaki ember, a csomagoló asszony úgy vallott saját életéről, mintha tudná: szépíteni csak azon kell, ami természetellenes.
Kereset? Azzal nincs baj! A ruhával, az élelemmel már igen. Kevés van mindenből. Ez rossz. Rosszabb, mint a forradalom előtt. A dohánygyáriak jó része azonban azt is tudja, hogy Kubában százezrével vannak olyanok, kiknek régen még a negyede se jutott annak, amit most jegyre megkaphatnak. Az országban hatszáz-nyolcszázezer idénymunkás volt, nádvágó és kávészedő. Ha róluk elfeledkeznénk, fojtott hangon bár, de megkérdezhetnénk, érdemes volt-e ilyen szívósággal rézbe metszeni a forradalom utáni időket, mikor gyöngébb ellenállású anyagba is belemetszhették volna? Érdemes volt-e tántoríthatatlannak lenni, mikor az Amerikával való szakítás után, eléggé tántorgóvá vált a gazdasági élet. De kérdezhetünk-e ilyet? A forradalom, mely az ember naggyá növésének jegyében fogantatott, elfeledkezhet-e a szegények százezreiről? Nem az ő mércéjükhöz kell-e épp mérni a történelmet? (...)

Dohánygyári életkép Kubából a 20. század elejéről

A dohánygyári beszélgetéseinkből kiderült, hogy négy esztendő után lassan-lassan befejeződik a kristályosodási folyamat. Közléseik merész kanyarjait követve, legszívesebben a százalékos megoszlás arányszámait jegyzem ide:
Az üzem harminc százaléka milicista. Azt hiszem, fölösleges bizonygatni, hogy nem törtetésből az. Kubában a fegyver nem dekorációs dísz. A haza vagy halál jelszava nem a leghajlékonyabb ugródeszka a magasra igyekvők számára. A tavalyi partraszálláskor minden milicista jelentkezett, de csak néhányan mehettek el Playa Gironba... A munkások negyven százaléka nagyon örül annak, hogy Kuba független ország, de ezen túl se nem ellenzi, se nem támogatja a forradalmat. Egyszerűen csak jól akar élni. „Jogos kívánság” – jegyezte meg az igazgató. A fent maradó harminc százalék pedig kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen, sőt lázadó. Nyilván a szegényebbek közt más a forradalom támogatói és ellenzői közti arány. Többen azt állították, hogy a kezdeti száz százalékkal szemben országosan mára már csak hatvan százalék tart Castróval, tizenöt százalék pedig határozottan ellensége.
E két adat persze nem mond ellent egymásnak. A mikroszkopikus tények többnyire csak a részletek és árnyalatok igazságát fejezik ki.
Egyébként az igazgató azt is elmondta, hogy dolgoznak a dohánygyárban néhányan, akikről nemcsak sejtik, de határozottan tudják, hogy ellenségei a rendszernek. Javarészük már föl is iratkozott, hogy ki óhajt vándorolni Amerikába.
– Ezt is lehet?
– Mért ne?
– Könnyen megy?
– Várni kell, míg rájuk kerül a sor.
– És addig?
– Meghúzzák magukat. Dolgoznak, és ameddig csak beszélnek, nincs baj. Beszéljenek. Szabad. Mi is beszélünk. Akinek nem tetszik Kuba, tessék, jobb, ha más hazát választ.
Megtudom, hogy a forradalom óta háromszázötven-négyszázezer ember vándorolt ki. Elsősorban orvosok, mérnökök, jó fizetésű szakmunkások. Amerika mézesmadzaggal csábította őket. Ha másként nem ment, így akarta szétrohasztani a forradalmat. A kubai menekülteket kint tüntetően a legjobb állásokba helyezték el.
Akármilyen vérveszteséget okozott is Kubának ez a kivándorlás, azt hiszem, mégis ez volt az egyetlen megoldás. Akit erőszakkal akarnak hazafivá nevelni, az előbb-utóbb elárulja a hazáját. Sebeket üt a homlokára, beleráncigálja homokba, trágyalébe. Ezt nyilván Castróék is tudták.
Ezért nyitották föl a zsilipeket, hadd ömöljön ki a fölszívódásra alkalmatlan szenvedély.
Volt ebben gesztus, nagyvonalúság, de volt ebben bölcsesség is! Veszteni is időben kell tudni! Aki ilyen nagy ügyben késlekedve veszít, az kétszeresen veszít.
Nagyvonalúságra vall az is, hogy Castróék nem átkoztak meg senkit, aki elhagyta az országot, kivéve az orvosokat. Kuba ötezer orvosából körülbelül ezerötszáz fogta az orvosi táskáját s állt odább. Castro szerint az az orvos, aki képes otthagyni a kisebesedett lábú gyerekek ezreit, a szegénység okozta nyavalyákban szenvedőket, egyáltalán magát a folytonos életveszélyben élő országot, becstelenebb, mint bármelyik ellenforradalmár...
Szerény adat, de érdemes idevésni: az orvosok, mérnökök s más értelmiségiekkel szemben mindössze két-három művész hagyta csak el az országot.

(Folytatjuk)