 |
| Kőrösi emléktábla Aleppóban |
Holnap szedem a sátorfámat és elindulok Aleppóból egy Urfa felé tartó karavánnal, onnan meg Mardinba, majd Moszulba megyek. Alexandriából való rohamos távozásom óta, ahol újabb pestisjárvány hírét vettem, elég nagy utat tettem meg, de mégsem igen haladtam, legalábbis kitűzött célom felé, mert ahhoz nem mondhatnám, hogy közelebb jutottam. Ezzel a Balkán-félszigetet, a Földközi-tengert, Egyiptomot, most pedig Szíriát átszelő, hat hónapos, hol lefele, hol felfele való vándorlással különösképp sok időt vesztegettem el. Mégis olyan érzésem van, hogy valamiképp már sínen vagyok, hisz itt járok a hajdani „selyemút" nyugati végén, és épp ezt a híres-nevezetes utat rovom, melynek túlsó vége Kínába nyúlik. Nem tudom, hogy eljutok-e odáig, de nem rajtam fog múlni.
Mit számít, ha ahhoz, hogy eljussak oda, ami végül is csak a kiinduló pont számomra, számos kitérőt kell tennem, mintha már a legrövidebb út sem lenne épp elég hosszú önmagában is.
Hanyatt-homlok hagytam el Alexandriai a rendelkezésemre álló első hajóval, ha nevezhetem így azt a kis szíriai vitorlást, mely oly keservesen küszködik, hogy előrejusson, és egyáltalán nem arra készült, hogy kifusson a nyílt tengerre, hisz inkább csak parti hajózásra való, semmint arra, hogy Larnakába menjen, Ciprus szigetére, amint ezt cselekszi most. De árut kellett felvennie ott, és szembeszállt a csípős széltől űzött-hajtott vízzel is, melyen időnként végigsöpört egy hirtelen lezúduló zápor. Jobb szeretek hepehupás utakon közlekedni, semmint úgy érezni magam, mint egy dugó, melyet ide-oda dobálnak a végtelenbe futó hullámok.
Larnaka meglehetősen nyomasztó benyomást tett rám, és az ott nyüzsgő emberek még ijesztőbbet. Meglep, hogy a hajdani görögök Vénusz hajlékának vélték Ciprus szigetét. Én inkább a poklok kapuját láttam benne. Nem is nagyon bántam már, mikor arra lettem figyelmes, hogy hajónk felszedi a horgonyt, mihelyt megtelt áruval a gyomra, ami igazán nem vett sok időt igénybe, mivel csak olyan szűköcske gyomra van. És már indultunk is az ázsiai partok felé, hogy Sajdába, onnét meg Beyrutba menjünk. Libanon szépséges tájaival fogadja az érkezőt, de aki először száll partra ott, annak igencsak ósdi kép tárul a szeme elé. A kikötőket ellepi a homok, és eltorlaszolják a sziklák, melyek ártalmatlanságot színlelve azzal fenyegetnek, hogy pozdorjává törik a hajótesteket, úgyhogy a nagyobb űrtartalma hajók nem is tudnak kikötni. A nyílt tengerre kell kifutniuk, hogy lerakodják a terhüket, melyet aztán laposfenekű kis uszályok szállítanak partra. A városok úgy első ránézésre már csak árnyékai, amilyenek a föníciaiak idejében lehettek, és az erődöknek, melyeket a keresztesvitézek építettek, csak a romjai maradtak meg.
Mivel hajóm nem ment tovább, Beyrutban ki kellett szállnom, és egy darabig azt a gondolatot dédelgettem magamban, hogy szárazföldön folytatom az utam Aleppo felé, de ettől nagyon is eltanácsoltak, annyira bizonytalan az út a hegyekben. Druzok, keresztények és muzulmánok folytatnak egymással valamilyen hamu alatt parázsló háborút, mely gyakran egész banditizmussá fajul. Meg kellett volna várnom egy katonai fedezettel arrafelé haladó nagy karavánt, de végül is úgy döntöttem, hogy inkább a tengeren folytatom tovább az utam, és szerencsémre már másnap találtam egy Latakiába menő kis parti hajót.
De ez a város is nagy csalódást okozott nekem. Hol van már az a Laodicée, a hajdani Lattaquia, melyet még az ókoriak álmodtak meg. Csak egy kicsiny kikötő, de azt is ellepik a közeli emlékművek romjai, melyeket az ismételt földrengések hajítottak oda, és melyeket eszébe sem jutott senkinek, hogy elvigye onnét. A forgalom így minimális, mindössze halászbárkákra, és néhány kisebb méretű vitorlásra korlátozódik, mert egyedül ezek tudnak befutni a kikötőbe anélkül, hogy össze ne törjenek a kiálló szirteken, A város több mérfölddel beljebb fekszik, persze azt is elcsúfította a gyakori földrengés. De legalább találtam egy sáros kis sikátor kanyarulatában egy osztrák konzuli tisztviselőt, aki hasznos tanácsokkal látott el. Ez a Signore Lazzari, akiben valami levantei beütés is volt, egyébként ezen a partvonalon született, és aki, azt hiszem, soha nem mozdult egy tapodtat se innét. A vízumom láttán, melyet még Signore Champion ütött az útlevelembe, anélkül, hogy feltett volna valami indiszkrét kérdést, ő is megadta nekem a vízumot, és még abban is segített, hogy egy karavánt találjak, melynek egy nemrég ideérkezett áruszállítmányt kellett vinnie Aleppóba. Rábízott a tolmácsára, egy Fatallah Sayigh nevű katolikus szíriaira, akiről azt mesélte, hogy nemrég még Napóleon emberének egy kockázatos vállalkozásában volt a társa, egy bizonyos Lascarisnak, a sivatagi araboknál. Mindenesetre Champion is, meg ő is, lekötelezőén készségesek voltak irányomban, és az ő szeretetreméltó buzgalmuknak köszönhetően, április 7-én útra kelhettem. Még hajnal beállta előtt csatlakoztam a karavánhoz, de útitáskámat a hátamon őriztem, és beértem azzal, hogy takarékossági okból gyalog kövessem őket. Erdélyből hozott pénzem már elolvadt, mint a hó a tűző napon, minden spórolás ellenére, melyre rákényszerülök. Kérdem, meddig tudok eljutni maradék pénzemmel, mikor naivul azt képzeltem, hogy az egyenes utat követve vagy nem térve le róla, kevéske aranyam bizton elég lesz Mongóliáig. Valójában ez most a legégetőbb gondom, mert semmiképp sem tudok újabb pénzt szerezni. Most már látom, hogy helytelen volt tőlem, mikor nem fogadtam el Teleki Pál gróf anyagi segítségét, melyet utoljára átutazva Kolozsváron ajánlott fel nekem, de jó híremet féltettem. Nem akartam semmit elfogadni, mielőtt bizonyítékokkal szolgálhatok barátaimnak, hogy már jó úton járok. Csakugyan, mit csinálnék, ha vállalkozásom elbukna? Miből tudnám visszafizetni azokat a pénzeket, melyeket előlegeztek volna nekem, ha kiderülne, hogy az ablakon dobták ki? Nem vállalhattam, hogy egy nap azzal vádoljanak, hogy visszaéltem a bizalmukkal, én, akit a legtisztább szándékok vezettek. Inkább választottam a nélkülözést, sőt a nyomort, semmint hogy bemocskoljam honfitársaim szemében a nevem. Nem tudnám elviselni, hogy egy pillanatig is kételkedjenek jóhiszeműségemben. Be kell érnem a rendelkezésemre álló kevéske pénzzel, és nem szabad elfelejtenem, hogy ez egy percig sem lehet akadály célom elérésében.
Hat napba telt, míg elértük Aleppót, én a súlyos terhekkel megrakott tevék lassú, óvatos lépései nyomán ballagtam, és még szerencsénk volt, hogy nem találkoztunk fosztogatókkal, útonállókkal. Ha hinni lehet a tevehajcsároknak, meg annak, amit Lazzari és Sayigh mesélt nekem, ez egy meglehetősen kivételes eset, mivel a karavánok szüntelen jövése-menése az ország belseje és a part menti városok közt, mint Latakia és Alexandrette is, úgy vonzza a tolvajokat, akár a mágnes a vasat.
Aleppo a legnagyobb város egész Szíriában, egy ipari és kereskedelmi gócpont, amely meglepő ellentétet mutat a környező sivatagi tájakkal, melyek közepén nő ki. A legkülönfélébb selymeket készítik ott, a legegyszerűbbtől a leggazdagabbakig, valamint arany- és ezüstfonalakat is előállítanak. Az egész Kelet legnagyobb áruválasztékát halmozzák fel a karavánállomásokon s a legkülönbözőbb embertípusokkal találkozhat az arra utazó. Arabok, törökök, örmények, perzsák, zsidók és európaiak versengenek egymással ilyen vagy olyan területen. Minden templom, melyet a veleszületett bonyolultság igényével épített fel a Kelet, muftijaival, rabbijaival, püspökeivel és pátriárkáival mind-mind megtalálható. Meg se tudtam számolni őket, de feljegyeztem, hogy a görög orthodoxok négy rivális egyházra osztódnak, hogy az örmények kettővel rendelkeznek, míg a Róma függőségében álló keleti egyházak hattal. De enyhítenem kell az ítéletemet, amit hajlamos lennék erről a halom felekezetről hozni, ha meggondolom, hogy nem kevesebb, mint hat keresztény egyház van Erdélyben is. Gyakran eszembe ötlött, hogy az emberek jobb szeretnek különbözni egymástól, mint hasonlítani egymásra, és hogy jelentéktelen kis részletek miatt mély szakadékok tátonghatnak közöttük.
Érkezésemkor megkerültem dél felől a várost, hogy eljussak a keletre eső óriási tevepiacra, és ha igen kényelmetlen körülmények közt is, de biztosítsam éjjeli szállásomat abban a fertályban, melyet itt „a karavánosok külvárosá"-nak hívnak. A csomagok és ládák gyűrűjében, az éjjel-nappal folyamatosan érkező és induló karavánok lármájában, az állatok rikácsolása mellett, az ürülékek és párálló lélegzetek átható szagában, a patkányok, az egerek, az ezernyi féreg nyüzsgése közepette nem mondhatom, hogy valami kellemesen telnek napjaim. De a nincstelenség arra kényszerít, hogy itt maradjak, és ne a kapucinus atyák költséges vendégszeretetét vegyem igénybe, a Khan al Gumrukban, a város szívében. Bizonyos, hogy ott sokkal jobb körülmények közt lennék, és az erre utazó európaiak jó részével találkozhatnék, de amúgy is szenvedek miatta, hogy sokkal többet költők, mint amennyi sovány erszényemből kitelne. De hát mit számít ez a sok rossz! El kell fogadnom. Elkerülhetetlen.
Miután szállást ütöttem, bementem másnap a városba. Nagy nehezen átjutottam az azt körülvevő vastag falakon, és végigjártam a központi várerőd alatt futó sikátorokat. Szélesebbek, mint gondoltam, de mindkét oldalon több méter magas falak szegélyezik, melyeket csak néhol szakít meg egy-egy szögekkel kivert szárnyú kapu. így afféle homályos, földalatti csatornáknak tűnnek, melyek sehová nem vezetnek. Ha azt vesszük, hogy Aleppó végül is egy keleti város, el kell ismerni, hogy építészetileg nagyon is figyelemre méltó. Csaknem teljességében terméskőből épült, meglepően szép középületekkel. És ez nem csupán a mecsetekre és más imahelyekre vonatkozik, de különösképp a karavánállomásokra. így hívják ezeket a negyedeket, melyek valóságos városok a városban, és lakások, raktárak, irodák és üzletek együttesét alkotják. Itt halmozódik fel és cserél gazdát az elképzelhető mindenfajta termék egy méhektől nyüzsgő kaptár légkörében. Az arab mokkakávétól kezdve a strucctollakon, a Vörös-tengerben halászott gyöngyökön, a datolyán, a fügén, a déligyümölcsön és az ehető magvakon, mint a pisztácia, a pamutszöveten át egész a különféle selymekig mindent-mindent adnak-vesznek itt, éppúgy, mint az Európából érkező termékeket, és ezeket is legalább olyan mennyiségben és nagy választékban, mint amazokat. Meglepődve láttam, hogy a cseh üveges kristálytárgyak, a szász porcellán és a párizsi árucikkek sem hiányoznak.
Az irodalmi arab nyelvvel, mellyel még a Göttingen-i egyetemen ismerkedtem meg, itt kevesebb sikert arattam, mint a tengerparton. Az aleppóiak egy meglehetősen sajátos dialektusban beszélnek, melyet nehezen értek csak meg, de tény, hogy általában szeretetreméltó emberek, akik nagy jóindulattal segítik az erre utazót. Ők tájékoztattak arról is, hogy hol találom az osztrák főkonzult, valamint a néhány könyvtárat, ahol esetleg kutatásokba kezdhetek. De erről végül is lemondtam, jobbnak érezve, ha a lehető leggyorsabban szedem a sátorfámat. Noha Aleppo valóban egy intellektuális centrum, nem hinném, hogy elvégezhettem volna mindazt, amit Konstantinápolyban terveztem. És vannak pillanatok az életben, mikor az ember válaszút elé kerül. Ésszerűtlen volna, ha továbbra is itt időznék, annál is inkább, mivel vajmi kevés lehetőséget látok rá, hogy az irodalom területén olyan felfedezéseket tegyek, melyek választ adnak azokra a kérdésekre, melyek oly nagyon foglalkoztatnak.
Eldöntöttem hát, hogy amint tudok, útnak eredek, ezért április 20-án, egy héttel érkezésem után, felkerestem az osztrák főkonzult. Még Latakiában hallottam a nevét, Esdras de Picciotto-nak hívják, és családjának igen érdekes a története. Egy livornoi zsidó kereskedőcsalád leszármazottja, mely a múlt században telepedett itt le, Szíriában. Mivel Livorno Toszkanában fekszik, és minthogy Toszkana a Habsburg Birodalom nagyhercegsége, először toszkánai, majd osztrák alattvalónak ismerték el. Így kapott hivatali posztot Ausztria aleppói konzulátusán, melynek alkonzulja, azután konzulja, utóbb meg már főkonzulja lett, míg végül a Birodalom lovagja címet adományozták neki, és innen a nemesi elöljáró szócska a neve előtt. Ez aztán siker volt, méghozzá meglepő siker, és nemcsak üzleti, de társadalmi tekintetben is. Erről győződtem meg, mikor beléptem a konzulátus helyiségeibe, ahonnét közvetlen átjárás nyílik a lakásokba és a cég raktáraiba. Nem kétséges, hogy Picciottoék egy virágzó vállalat élén állnak, és jelentős vagyonnal rendelkeznek. Engem személyesen a konzul fogadott, aki nagy szakállt viselt és kalappal a fején ült ott. Egy tanult, kifinomult embert ismertem meg benne, aki nemcsak az olasz nyelvet tudta anyanyelvének, de az aleppói arab dialektust is, hisz Aleppóban született. Persze a határátlépőmet, azt már képtelen volt elolvasni, melyet átnyújtottam neki útlevél gyanánt. Igaz, bizalmatlanul szemlélte egy darabig, de látva két vízumomat, melyeket Champion Alexandriában, illetve Lazzari Latakiában ütött bele, végül is rászánta magát, hogy ő is odabiggyessze az aláírását. Megvallotta nekem, hogy első ízben találkozik egy Erdélyből jött székely emberrel, és hogy mostanáig még csak tudomása sem volt holmi „székely náció" létezéséről ebben a Kárpátoktól övezett Fejedelemségben. Megörültem, hogy így megnyílt előttem, mert ez bizonyossá tette, hogy sejtelme sem lehet róla, miféle külön jogszabályt erőltetett ránk Mária Terézia királynő 1762-ben. Ha tájékozva lett volna erről, nem sok kétsége marad felőle, hogy a határőrség kötelékéből szöktem meg. Mindenesetre hála neki és két kollégájának, most egy olyan úti okmány birtokában vagyok, mely egy szabályos pecsétekkel és aláírásokkal ellátott igazi útlevél benyomását kelti.
Beszélgetésünk során közöltem vele, hogy Bagdadba szándékozom eljutni, de ő lebeszélt róla, hogy a szíriai sivatagon át vezető közvetlen utat válasszam, melyet igen veszélyesnek tart a wahabbita fosztogató bandák miatt, és azt tanácsolta, hogy Urfa, Mardin és Moszul érintésével tegyek inkább egy kerülőt. Biztos, hogy ez hosszabb, de kevésbé kockázatos, és csakugyan, tapasztaltam is az előző napokban már, mikor egy Bagdadba induló karavánt kerestem, hogy egyik se megy Deir ez-zor felé. A tevehajcsárok, akiket kérdeztem, megrémült arccal adták tudtomra nehezen érthető zsargonjukban, hogy szó se lehet erről az útvonalról, mert csaknem biztos, hogy nemcsak a magukkal vitt rakományt, de még a fogukat is otthagynák, így belenyugodtam, hogy kerülőt teszek észak felé, amikor Picciotto közölte velem, hogy ez az egyedüli biztonságos útvonal. Mint kereskedő, aki mindenfele igyekszik piacot találni az árujának, ő tudja a legjobban, hogy merre érnek leginkább célba, vagyis a legkisebb kockázattal. De azért nem egyedül volt, aki óvatosságra intett az ezen a tájon rám leselkedő veszélyek ellen, és határozottan eltanácsolt tőle, hogy egyedül merészkedjek útra kelni. Bármilyen szegényes kis holmival megyek, biztos, hogy áldozatul esnék az itt is-ott is garázdálkodó haramiáknak, kiknek vakmerősége határtalan, és még a katonai fedezettel menetelő nagy karavánokra is rátámadnak. Szóval Picciotto éppúgy mint mások, meglehetősen mozgalmas napokat és éjszakákat helyezett kilátásba.
Elhagyva a főkonzulátust, melyen a Habsburgok piros-fehér lobogója lengett, abban a reményben tértem vissza a tevepiacra, hogy majd hamarosan találok egy indulófélben levő karavánt, de ez nem volt olyan egyszerű, mint képzeltem. Felvilágosítást nyertem, hogy a több ezer tevét számláló nagy karavánok csak évente négyszer mennek Bagdadba, és akkor is meghatározott időben. A többi csak kisebb utakra vállalkozik, és persze kisebb számú állattal. Igaz, ezek gyakoribbak, de nem fix napokon indulnak, csak olyankor, amikor megkívánja az üzlet, vagy egész egyszerűen, amikor annyi áru gyűlt már fel, hogy többet nem is bírnának elvinni. Négy napba telt, míg megtudtam, hogy nem indulhatok azon nyomban Urfába, és talán hetekig is itt kell, Aleppóban, rostokolnom még. Már sajnáltam, hogy nem kezdtem bele történeti kutatásaimba a régi arab művekben és leírásokban. Igaz, szert tettem egy nem akármilyen ismeretségre, mely azt hiszem, nagyon hasznos lehet még nekem. Esdras de Picciotto egy „honfitársam" létezésére hívta fel a figyelmemet, akit a Gumruk karavánállomáson érhetek el, vagyis egy másik alattvalót az Osztrák Birodalomból, egy bizonyos Pohle Ignáczot, aki cseh kristályok behozatalával foglalkozik. Persze, hogy felkerestem. Német nyelven beszéltünk egymással, mert ő cseh volt, és olyan cégeket képviselt, melyek közül a legnagyobbnak Németországban volt a székhelye. Igen nyájasan fogadott, és külön hangsúlyozta, mennyire örül, hogy egy honfitársával találkozhatott, és szíves-örömest nyújt segítséget, ha tud. Elmondtam neki, hogy Bagdadba kell mennem, mire ő tüstént írt egy ajánlólevelet ottani kereskedelmi képviselőjének, és biztosított róla, ha felkeresem és közlöm vele, hogy tőle jövök, nem fogom megbánni. így mihelyt megérkezem, őhozzá megyek el majd.
Ezután már monotonul, unalmasán telnek a napjaim. Egyszerűen ottragadtam. Semmilyen karavánra nem leltem, mely jó irányba készült volna menni. Április 20-án ütötte be a vízumot útiokmányomba Picciotto, és én még azt hittem, hogy néhány nap múlva már hírem-hamvam se marad itt, de több mint két heti téblábolás után még csak holnap kelek útra. És egyáltalán nem olyan karavánnal, amilyennel szerettem volna. Az enyém csak Urfáig megy, ami azzal a veszéllyel jár, hogy esetleg újabb hetekig vártálhatok ebben a másik városban, ha épp nincs szerencsém. De nincs más választás. Amennyiben nem indulok el holnap, akkor már igazán nem tudom, hogy mikor.
Bagdad, 1820. szeptember 4.
 |
| Bagdad, korabeli rajzon |
Ma reggel szokatlan körülmények közt hagytam el Bagdadot. Új öltözetet viselek, lovon ülök, és egy olyan karaván tagja vagyok, melyet a Kelet-indiai Angol Társaság pénzel. A táskáim tele élelemmel, és az erszényem sem annyira lapos, mint amennyire tartottam tőle. De azt hiszem, érdemes töviről-hegyire elmesélni, hogy mi történt.
Urfába érkezve először is felfedeztem elég gyorsan egy kis karavánt, mellyel minden baj nélkül Mardinba mentem. Ott már török és kurd földön jártam, nem pedig arabon. Ez a táj is majdnem olyan vigasztalannak és terméketlennek látszik, mint amelyiken Bagdad felé jövet mentem át, habár a völgyekben igen szép termőföldek váltakoznak. A városokat gyümölcsösök és kertek veszik körül, melyek üde színfoltot hoznak ebbe a kő- és csupasz sziklarengetegbe. Gyorsan haladtam tovább Moszul felé, mely a Tigris folyó bal partján fekszik. Onnan meglehetősen kevés karaván indul szárazföldi úton Bagdad irányába. Inkább felrakódnak, ember, áru vegyesen, afféle kezdetleges tutajokra, melyek a normál menetidőnél akár kétszer is hosszabb ideig úsznak lefele a vízen, aszerint, hogy milyen erős a sodra. Ugyanakkor ezeken szállítható a városba a legkedvezőbb feltételekkel a tűzifa és az épületfa, melyekkel az ottlakók szükségleteit elégítik ki. Így én is velük ereszkedtem le a folyón, hogy aztán kikössünk Moszulban a kikötőt helyettesítő romos rakpartnál. Közvetlen közelünkben dolgoztak az ácsok az éppenséggel nem túl bonyolultnak mondható „tömlőtutaj" összeállításán. Egy kevés szög meg kötél kell csak ehhez az alkalmatossághoz, melyet a változó számú, felfújt tömlő tart fenn a vízen. Ezek a tömlők egyszerűen csak kifordított és igen szorosan összevarrt kecskebőrök, csapként pedig az állat egyik patája szolgál. Azt képzelem, hogy már az asszírok és kaldeusok idejében is így utazhattak. Ennek a leleményes és primitív metódusnak az igazi előnye az, hogy viszonylag biztonságos. Nappal nincs mit félni a haramiáktól, amikor a tutaj a fősodor közepén úszik. Mert éjszaka megesik, hogy néhány remek úszó lepi meg álmában őket, kilyukasztják a tömlőket, és megkaparintanak mindent, amit csak el bírnak vinni. De ez még mindig sokkal kevésbé kockázatos, mint a karavánok taposta ösvény.
Jómagam nem voltam tanúja semmilyen váratlan vagy komolyabb következményekkel járó eseménynek. Úgy rendben folyt minden. Épp csak az nem volt jó, hogy a tutaj, melyen utaztam, igen lassan csörgött lefelé, mert júliusban alacsony a vízállás, és bizony hosszúnak találtam az időt ezen az özönvíz előtti, könnyű kis járgányon, melyen egymás hegyén-hátán szorongtunk az égető napon, és ez olyan nyomasztó itt Mezopotámiában ebben az évszakban, mintha valami ólomköpenyt viselne az ember. Lehetetlen egy árnyékos zugot találni. Ilyen nincs. Egyedül a víz hat üdítőn, az frissít fel kicsit, és csillapítja a szomjúság egy pillanatra se múló kínját.
Július 21-én érkeztünk Bagdadba, akkora kánikulában, hogy még a legyek is megdöglöttek, és nyomban felkerestem Pohle Ignacz helyi megbízottját, egy bizonyos Anton Swobodát. A fallal körülvett város sikátorainak útvesztőjében végül is megleltem a házat, egy igen szép és tágas házat, és örömmel tapasztaltam, hogy szlovák származású vendéglátóm magyarul is beszél. Ez volt az első alkalom, mióta csak elhagytam Erdélyt, hogy anyanyelvemen társaloghattam. Azonnal felajánlotta a szállást, melyet annál is lelkesebben fogadtam el, mert fogalmam se volt, hol hálhatnék meg olcsón. Persze nem érte be vele, hogy fedelet ad nekem, de élelemmel is ellátott, a főzéshez faszénnel, és még gyertyával is, hogy világítani tudjak. Ezután mutatott egy helyet, ahol a naptól és a rovaroktól védve a legmelegebb órákat is kellemesen tölthetem majd el. Ezzel szemben éjszaka jobb, ha fenn alszom, mint mondta, a tetőteraszon, ahonnét mellesleg igen szép kilátás nyílik a városra alkonyatkor és napfelkeltekor.
Swoboda még igen fiatal, talán 21 vagy 22 éves lehet, aki csak mostanában indult még el a kereskedelmi pályán, de aki nagyon alkalmasnak látszik rá. Pbhle keze alatt tanult, és azt kapta feladatul, hogy terjessze ki a vállalat üzleti hálózatát, melyet most egész Irakban képvisel, egészen Baszráig. Nagy buzgalommal végzi ezt a munkát, és azt hiszem, nem kevés sikerrel. A lehető legjobb viszonyban van az itt működő két külföldi konzullal, az angollal és a franciával. Osztrák konzul az itt nincs, ami mentesít a kínos kötelezettségtől, hogy jelentkezzek nála hamis útlevelemmel. A francia jelenleg nem tartózkodik a városban, csupán az angol érhető el, akit Claudius James Richnek hívnak, és aki nemcsak a Babilonban folytatott régészeti kutatásaival vonja magára a figyelmet, de azzal is, hogy igencsak fenn hordja az orrát. Swoboda jól ismeri, és azt tanácsolta, hogy forduljak hozzá, mikor nagy röstelkedve megvallottam neki, hogy anyagi forrásaim annyira kifogyóban vannak, hogy még az sem biztos, hogy folytathatom utamat. Hozzátette, hogy amennyiben Rich elutazott volna már Kurdisztánba, amint szándékozott, az sem tragédia, mert akkor a brit rezidenciát a magántitkára vezeti, az olasz nevű Kari-Anton Bellino, egy würtembergi német férfi. Ez a Bellino egy igen tehetséges, fiatal orientalista, a bécsi Keleti Akadémia volt növendéke, aki igen jártas az ékírás nehéz olvasásában. Ha előadom neki problémáimat, biztosan eljár Rich helyett, és mindenképp nagy segítségemre lesz. Írtam hát Richnek egy hosszú levelet, elmondtam benne, ki vagyok, mit szeretnék. Kértem, hogy segítsen, ha pártfogolja a tudományt. Mivel képtelen voltam angol nyelven írni meg a levelem, hisz épp csak belekezdtem Göttingenben a tanulásába, és mivel akkor még nem tudtam, hogy az angol konzul tökéletesen beszéli a franciát is, elhatároztam, hogy latinul írok neki, ezt a nyelvet minden művelt ember ismeri manapság. Ez megtette a hatását. Bellino Swobodánál érdeklődött rólam, miféle szerzet vagyok, és mi módon segíthetne rajtam. Az eszes szlovák megragadta az alkalmat, és meggyőző szavakkal állt ki értem. Még emlékezett Magyarországra, ahová mint Bécsben tanuló diák látogatott el, és új ruhaneműket, élelmet, cipőket, meg némi pénzt is eszközölt ki részemre. így megszabadulhattam attól a komikusan ható ázsiai öltözéktől, melyet Aleppóból elindulva aggattam magamra, és európai módra öltöztem fel. Aztán helyet foglaltatott és lovat bérelt számomra a leghamarabb Teheránba induló karavánban. Engem annál is inkább meglepett ez a minden képzeletet felülmúló siker, mivel nemigen hittem benne, hogy valamit is elérek a levelemmel. Elvégre, mondtam magamnak, miért sietne az angol konzul kihúzni a pácból az osztrák császár egy alattvalóját, még akkor is, ha nagy oka volt rá, hogy vándorbotot vegyen a kezébe. Igazat szólva nagyon is azt hiszem, hogy Rich soha nem értesült azokról a jótéteményekről., melyekkel titkára útján elhalmozott. Hisz Bellino intézett mindent, jól tudta, hogy főnökét most teljes mértékben leköti Kurdisztánban folytatott kutatómunkája, és kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy részletekbe menően érdeklődjön rólam, így aztán szabad kezet engedett neki, hogy eljárjon a nevében. Elmondhatom, hogy ez a bagdadi tartózkodás, mikor is két férfiú, Swoboda és Bellino nagylelkű vendégszeretetét élvezhettem egy időben, igencsak kedvezően alakult. Már nem érzem magam olyan csalódottnak, és nem vagyok olyan pesszimista hányatott utam sikeres befejezését illetően, mert talán szerencsém lesz, és találkozom időnként olyanokkal, mint ez a két ember is. Fohászkodom érte, hogy így legyen.
Másfél hónapot töltöttem el Bagdadban, az elképzelhető legjobb körülmények közt. A nyomasztó hőség ellenére, mely egy-kettőre úgy legyöngíti az embert, mint egy makacs láz, ki tudtam pihenni magam, és erőt tudtam gyűjteni, hogy megújulva induljak tovább Perzsia felé.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése