BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (1)

Kőrösi Csoma Sándor útja - térképen

1. Bernard Le Calloc'h-ot 1947-ben delegálják Franciaországból, a premontreiek híres, gödöllői, francia gimnáziumába. 1949-ben, az egyházi iskola államosítása után a budapesti Francia Követség szolgálatába lép, mint diplomata, majd hazatérve magyar feleséggel Párizsba, a francia Nemzetgyűlés, és ezt követően a Szenátus funkcionáriusa lesz.
Életét 1983 óta Kőrösi Csoma Sándor, a XIX. sz-i híres magyar utazó kutatásának szenteli, és hatalmas mennyiségű cikket, esszét, tanulmányt ír róla, melyek javarészt francia, angol, magyar és más nyelveken jelennek meg sokfelé a világban, köztük Indiában, és az ő érdeme is, hogy nemcsak e kis hazában emlékeznek rá.
Ez a napló nem fantázia szülötte, nem valami regényes feldolgozása Kőrösi Csoma Sándor legendás útjának, melyre szabályos útlevél és télikabát nélkül indul el, hogy meglelje népe, a magyarok őshazáját Ázsia legmélyén. Szerzője, Bemard Le Calloc'h, a nemzetközileg is ismert Kőrösi Csoma-kutató, a világban fellelhető dokumentumok alapján rakta össze napló formájában írt könyvét, melynek minden sorát a valóságból meríti... (A fordító, Örvös Lajos előszavából)

2. Kőrösi Csoma Sándor valóban létező személy volt. Tulajdonképpen ő a tibetisztika megalapítója. A naplóban szereplő tények, említett nevek, leírt dátumok pontosak. Cáfolhatatlan történelmi adatokról van szó. A szerző csak oly mértékben avatkozott be, hogy Kőrösi személyét kölcsönözve ő tartotta helyette a tollat. Ezen kívül minden szigorúan megfelel a valóságnak. (A szerző utószavából)

3. /A "nagy utazás", amelyről e könyv szól, 1819-1823 között történik. Mégis, a szerző egy későbbi vallomással indít, mintegy érzékeltetve a felkészülés és a várakozás dimenzióit. Mert szándék és lehetőség között mindig is nagy különbségek léteztek - miért ne lett volna ez így Kőrösi Csoma Sándor korában is?/

*

Kalkutta, 1831. május 3.

A szülőház Csomakőrösön

A kocka el van vetve! Tegnapelőtt leköszöntem a főkönyvtárosi posztról, melyet három éve töltök be a Bengáli Ázsiai Társaságnál, és most értesített Henry Torrens, a Társaság titkára, hogy kérésemnek helyt adtak. Különben itt mindenki sajnálja közeli távozásomat, mert mint egyedüli tibetológus a világon, pótolhatatlan vagyok, legalábbis ez idő tájt. De kollégáim megértették, hogy már eddig is túl sokat időztem Kalkuttában. Annál is inkább tudják ezt, mivel többször is közöltem már velük, hogy csak ideiglenesen foglalkozom a tibeti nyelv és civilizáció tanulmányozásával, még akkor is, ha közel tíz hosszú esztendőt szántam rá. Igaz, számomra mindössze egy epizódja volt annak a nagy vállalkozásnak, melyre testestül-lelkestül fel kívántam áldozni magam. Indiába nem avval a szándékkal jöttem, hogy majd végleg letelepszem itt, és gyűjtögetem a babérokat, amelyeket a Himalája világának felkutatásáért kapok. Amikor elhagytam hazámat, az én célom, egyedüli célom az volt, és ma is az, hogy eljussak Felső-Ázsia füves térségeire, ahol hajdan annak a fajnak az első törzsei élték nomád életüket, melyből én is származom. Meggyőződésem, hogy a magyar a Hunok leszármazottja, ahogy már századok óta hírlik nálunk. Erdélyben és a Göttingeni Egyetemen folytatott tanulmányaim során elém került olvasmányokból tudom, hogy a Hunok igazi ősei a Hjong-Nu-k voltak, amiről a kínai Han dinasztia évkönyvei beszélnek. Ha tehát fel akarom fedezni és meg akarom ismerni népem őshazáját, ahhoz Mongóliába kell mennem, a Nagy Fal északi részébe, ahol Hjong-Nu-k éltek immár több mint kétezer esztendeje.
Vajon mit találok ott? Egyelőre semmit nem tudok még, de nem kis meglepetést okozna, ha nem találnám a nyomát se, milyen foglalatosságot űztek ezek a féktelen törzsek századokon át. A hosszú idő, melyet ezekben a távoli régiókban töltöttek, nem múlhatott el nyomtalanul, és nyilván hagytak hátra különféle tárgyakat, kőbe vájt feliratokat, talán kisebb-nagyobb mértékben romos emlékműveket is. Mindenesetre egy vagy akár több nyelv is fennmaradt abból az időből, melyeket összevethetek egymással, és nagyon remélem, hogy hasonlóságokat is felfedezek bennük az én anyanyelvemmel.
Így véget ér majd küldetésem, ha egyszer be tudtam bizonyítani, hogy ellentétben a finn-magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe, és a történelmi hagyományokból ismert Hunokon át kései leszármazottja ezeknek a rejtélyes Hjong-Nu-k-nak, akikről oly keveset tudunk még.
De itt még nem tartok. Pillanatnyilag fel kell készülnöm egy nagyon nehéz utazásra a Himaláján át Lhassáig, onnét pedig „a világ tetői"-nek hívott jeges, néptelen tájakon át egészen a kínai birodalom nyugati vidékéig, aztán még északabbra, a Góbi sivatagon is túl, a mongol sztyeppékig. Vajon találkozom-e ezekkel a Jugarokkal, akiknek a nevére többször is rábukkantam a nagy közvetítő, a Buddhizmus vallási törvényeinek kézikönyveiben, és akiknek köze lehet az Ujgurokhoz, hacsak nem magához az Ugorokhoz, melyből valaha a Magyarok nevét is származtatták. Mindenesetre azon leszek, hogy nyomukra bukkanjak, mert a feltevés bőven megéri, hogy ellenőrizzem. Ami most nyugtalanít, ez az egészségi állapotom. Töprengek is rajta, hogy el bírom-e viselni majd ezzel a kegyetlenül nehéz vállalkozással járó rettentő fáradalmakat annyi esztendővel a vállamon, amennyit most hurcolnom kell. Ötvenöt éves vagyok. Ez már az öregség. Jóegynéhány ismerősöm fiatalabban elhunyt már. Az a temérdek próbatétel, melyeken átestem, a türelemmel viselt megpróbáltatások következményei, a hosszú nélkülözések megtörték az ellenállásomat, ezt minden nap érzem. A hajam fehér lett, a látásom elromlott, a hátam hajlott már, de a kezem, a lábam se olyan, mint régen voltak, és az ülő foglalkozás, melyet az utolsó tíz esztendőben űztem ebben a fizikailag, szellemileg olyan nyomasztó bengáli klímában, nem sok jót hozott. Már nehéz számomra a fizikai megerőltetés, pedig tudom, hogy ez az utazás, melyre nagyban készülök most, folyamatos erőfeszítést kíván meg több mint egy éven át, amikor ki kell majd állnom a tengerszint feletti magasságok okozta megpróbáltatásokat, a sarki hidegeket, az éhséget, a szomjúságot. De mert nem vagyok hajlandó lemondani tervemről, és el szándékozom jutni az őshazába, nem késlekedhetek tovább. Tisztában vagyok vele, hogy nem nagy idő elteltével már nem lennék képes egy ilyen nehéz utat megtenni, és önérzetem azt diktálja, hogy ne térjek haza addig, míg nem váltottam valóra azt a célt, ami miatt elhagytam hazámat. Pirosság öntené el arcom, ha most visszafordulnék, mielőtt megleltem volna fajtám bölcsőhelyét.
Májusban járunk. Hat-nyolc hónapot szánhatok még utazásom előkészítésére. Azt hiszem, ezt az utat nem a megszokott rossz körülmények közt teszem meg, mivel az Ázsiai Társaság beleegyezését adta, hogy igénybe vehetem végleges elindulásomig a lakást, amelyben most is lakom. Nem kétlem, hogy mindenben számíthatok rájuk, amivel csak könnyíteni tudnak a helyzetemen. Jövő télen indulok hát el, hogy a legkedvezőbb időszakban vergődjek át a Himaláján, vagyis az év egy olyan szakában, melyet minden utazó választ, amikor viszonylag a legkönnyebben, a legkevesebb gyötrelemmel, a legkisebb veszéllyel jár. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy az újabban létrehozott dardzsilingi klimatikus gyógyhely eléréséhez a Szikkim állambeli Terajt is át kell szelnem, ezt a mocsár- és dzsungel-borította zónát, melytől az ott kapható lázak, és a vérszomjas tigrisek miatt mindenki úgy retteg. Én már ismerem ezt a minden megszokottól oly eltérő, egészségtelen régiót, melyen az utazók szorongó félelemmel igyekeznek túljutni, mert hiszen... csaknem két esztendeig laktam a közvetlen szomszédságában, Titaliah bengáli faluban. Erre a félreeső helyre húzódtam vissza, hogy megtanuljak néhány szanszkritból jött sajátos nyelvjárást, és igyekezzek felfedezni bennük az anyanyelvemmel való rokonságot.

A kutató zanglai cellája

Egyébként e nagy-nagy utazást, mely hozzásegít, remélem, a kitűzött cél eléréséhez, sokkal jobb anyagi feltételekkel tehetem majd meg, mint a múltbelieket. Hála Kalkuttában végzett nem kevés munkámnak, elegendő pénz gyűlt össze a tarsolyomban, hogy bőven fedezni tudjam a szükséges kiadásokat. Természetesen most is csak módjával költekezem majd, amire nem is annyira a kényszer visz rá ezúttal, mint inkább a megszokás. Mindenesetre nem azon kell majd gyötrődnöm, mint azelőtt gyakran, hogy lesz-e mit ennem másnap. Arról se szabad elfelejtkeznem, hogy mi vár rám Észak-Tibet kopár, szomorú tájain áthaladva. Száz és száz mérföldnyi jeges sivatagon kell átvergődnöm, melynek úttalan útjain olyan nomádokkal találkozhat az ember, akik elég ha megpillantanak egy utast és egyszeribe haramiává változnak, akik semmiféle buddhista könyörületet nem éreznek majd, és ott maradok kiterítve, ha megpróbálnék ellentállni nekik. Elvben megvárok egy karavánt, de azt hallottam, hogy jó, ha akad egy-kettő évente Kanszu határáig, és akkor még nem is ingyen nyújtják szolgálataikat. Nos, teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy Lhassát elhagyva nem kis megpróbáltatásban lesz részem. No, de mit számít! Igyekszem hozzáedződni a körülményekhez, mint mindig is tettem, mikor tántoríthatatlan elhatározással szálltam szembe a legkülönbözőbb akadállyal. Az akarat a tett motorja, és ezt éreztem mindig magamban, 1819 novemberétől kezdve, mikor Kelet felé indultam az úton, hogy aztán soha többé ne térjek le róla.

*
A "nagy utazás" még első bejegyzése Bukarestből való, 1820. január 1-jéről... Következő alkalommal ezzel...

(...folytatjuk)