GERALD DURRELL: Noé bárkáján (3)

FINÁLÉ

Durrell emlékszobor (Jersey, Zoo)

A hazautazás nem a legkönnyebb része a gyűjtőútnak, bár bizonyára akadnak, akik erre gondolnak. Nekünk ez az út tizennégy napi, kemény munka volt, amelynek jutalmaképpen mindössze két állatot vesztettünk: egy madarat, amely már akkor sem volt egészséges, amikor felhoztuk a hajóra, pusztulása tehát nem okozott meglepetést; a másik egy monguz, amely valahogyan kiszabadult ketrecéből, s nem tudni, miért, egyenest átsétált a korlát alatt, bele a tengerbe, mielőtt még megfoghattam volna.
Olyat is hallottam már, hogy elég egy fontot csúsztatni valamelyik matróz markába, s azután partraszállásig akár megfeledkezhet az ember a gyűjteményről. De még ha akad is ilyen időmilliomos a hajó legénysége között (ami valószínűtlen), egyetlen ritka és kényes példány sem érné meg elevenen a hazaérkezést, mert ha a matróz a világ legjobb szándékú embere lenne is, akkor sem tudná, hogyan vigyázzon a rábízott állatokra. Nem, a dolog nem ilyen egyszerű. Bizony, le kell mászni az ágyról a legkegyetlenebb kora hajnali órában az első etetéshez, s attól fogva egész álló nap egyetlen szabad perce sem marad az embernek.
Sue okozta a legtöbb gondot: amíg a táborban éltünk, egész nap ágyamon hempergett, ott is elegendő friss levegőhöz és napfényhez jutott. Nem akartam ketrecbe zárni itt sem, de attól féltem, hogy ha kint hagyom a fedélzeten, esetleg felfedező útra indul (mert most kezdett mászni), s követi a monguzt a korláton túl, az Atlanti-óceánba. Tanácskozásra hívtam  a főstewardot, és előadtam problémámat. Kicsit töprengett, azután elsietett,   és kisvártatva egy bébi járókával tért vissza. Alighanem valamelyik, gyermekével utazó hölgy felejthette a hajón, és én szívből áldottam őt ismeretlenül is ezért az akaratlan jócselekedetért. A járókát felállítottuk a fedélzet egy védett sarkában, kibéleltük takarókkal, és beletettük Sue-t. Nagyon tetszett neki az új lakás, és néhány nap múlva már fel is állt benne   a felső rúdba kapaszkodva. Igaz, a hajó minden nagyobb ringására nehézkesen leült kerek fenekére, de mégiscsak egyenesen állt néhány másodpercig, és ezt nagy teljesítménynek érezte. Pompás játék is volt a járóka oldalára szerelve: dróton fel-lecsúsztatható több sor színes üveggyöngy. Sue csodálatosnak találta a játékot, órák hosszat húzgálta fel és le vagy reménykedve nyalogatta a gyöngyöket.
A matrózok szívét, persze, azonnal megnyerte, minden szabad idejüket a járóka körül töltötték, gügyögtek neki vagy kövér hasát csiklandozták. Mulatságos látvány volt, amint nagy szakállú hajófűtők (akiknek torzonborz külseje egy garas ára érzelmet sem árult el), a járóka fölé hajoltak, és gügyögtek a kis csimpánznak, amely vígan hempergett a takarókon, és hüvelykujját szopogatta. Azon a napon, amelyen Sue — görcsösen kapaszkodva a járóka oldalába — megtette -az első három lépést, mind a négy-öt matróz, aki jelen volt ennél a világrengető eseménynél, egyenest hozzám rohant, és olyan izgatottan jelentette a történteket, mintha Sue valamennyiük közös gyermeke lenne. Bizonyos vagyok benne, ha kívánom, a gépház teljes személyzete hozzáfog rugdalózót kötni Sue-nak, annyira rajongtak érte. A többi állat is részesült az általános, aggódó figyelemből. Ha megfázott vagy köhögni kezdett valamelyik majom, e vészhír villámgyorsan elterjedt a hajón, és sorra jöttek a matrózok egy-egy marék cukorral vagy más  csemegével: 
—  A  betegnek lesz, pajtás — mondták kedvesen. A szakács és valamennyi segítője mindig félretette a legfinomabb maradékot kedvenceiknek, amelyek között, természetesen, Georgeállt a lista élén. C természetesnek tartotta mindezt a kényeztetést, leereszkedő modorban, uralkodói arckifejezéssel fogadott ketrecében mindent, amit a rácsok között bedugtak neki. Az úton csak egyetlen egyszer viselkedett neveletlenül. Sparks, a rádiós is egyike volt azoknak, akik gyakran felkeresték George-ot és beszélgettek vele. Hogy jobban lássa a homályos ketrec mélyén ülő drillt, vastag szarukeretes szemüveget tett fel. George-nak nagyon megtetszett ez a tárgy, és csak az alkalmat várta, amikor közelebbről megvizsgálhatja. Egy napon Sparks túlságosan közel hajolt a ketrechez, George egy pillanat alatt kinyúlt, és berántotta a rég óhajtott szemüveget. Sok időbe telt, amíg rábírtam, hogy visszaadja, de úgy vigyázott rá, hogy az üveg szerencsére nem tört el.

A Land's End jelzőpóznája

A hazafelé vezető úton kedvezett nekünk az idő, nyugodt és derűs maradt, amíg csak el nem értük a Vizcayai-öblöt: itt ólmos hullámokkal fogadott a tenger, aprószemű, hideg eső szitáit, s ha nem mondják, akkor is tudtuk volna, hogy közeledünk Angliához. Ez az utolsó néhány nap volt a legrosszabb, mert rohamosan csökkent a hőmérséklet, vad, hűvös szél kerekedett, amely ketreceink között fütyörészett, és állataink reszkettek a hidegtől. Ha most fázik meg valamelyik majom, kevés az esélye a gyógyulásra. Takarókkal, ponyvákkal függönyöztük el a ketreceket, a majmok reggel és este forró tejet kaptak. A Land's End-fokot kerülte meg a hajó, bátorítóan hunyorgott ránk a világítótorony, miközben az éjféli etetést végeztük, azután továbbhaladtunk az Ír-tenger felé. S egy nyirkos, szürke reggelen megpillantottuk a Unilever épülettömb tetején gubbasztó fura, aranyozott madarakat, és tudtuk, hogy Liverpoolba érkeztünk. Utunk, minden bajával, gondjával együtt véget ért. Rövidesen részünk lesz a legnagyobb örömben: végignézhetjük, hogy állataink elhagyják kényelmetlen ketreceiket, és végre jót nyújtózkodhatnak oly sok hónapi rabság után.

Állatokat leszállítani a hajóról mindig megerőltető munka, de végül is valamennyi ketrecet levittük a rakpartra, és felraktuk őket a zárt állatkerti kocsikra. A ketreceikben szorgosan ágról ágra ügető medvemakik úticélja a londoni állatkert volt; a ketrece rácsai mögül vígan vigyorgó George és a nagy zaj és zűrzavar közepette is fekvő támaszait gyakorló Sue, a drillek, a feketelábú monguz és John sok madara a devoni Paignton állatkertjébe költözött. A cerkófok útnak indultak a chesteri állatkert új majomházába, a többi állaton a manchesteri és a bristoli állatkert osztozott.

Végre felrakták az utolsó ketrecet is, a kocsik kizötyögtek a dokkokból az apró cseppekben szemerkélő esőben, új hazájuk felé vitték az állatokat, s mi máris felkészülhettünk — a legközelebbi utazásra.

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, 1966. Vajda Gábor fordítása.