- Tudja ön azt, hogy a tengerészeti bíróság elé kerülhet, amiért elhagyta a francia vizeket hajózási engedély nélkül?
- De kishajókra ez nem vonatkozik - jegyzem meg bátortalanul.
- Ez igaz, de ezek a kishajók „parti járműveknek" minősülnek; következésképp nincs rá paragrafus, hogy elhagyhatják a francia vizeket.
- Tilos talán kifutniuk a tengerre?
- Erre sincs paragrafus.
- Akkor hát?
Végezetül a tiszt feláll, és odaveti:
- Különben sem lehet szó nélkül eltűrni a maga sorozatos szabálysértéseit.
- Az a körülmény, hogy én csak utas voltam, s a hajó tulajdonosa is ott volt a szabálysértésnél, Önt nem érdekli?
- Nem tartozom Önnek válasszal; majd később megtudja a határozatomat.
Ezek után fagyosan elváltunk. A sors, mint e közjátékok során mindannyiszor, most is kedvez nekem: az előcsarnokban beleütközöm egy ugyanolyan rangú tisztbe, aki azonban nem hivatalnok, hanem valódi tengerész. Maupéou kapitány barátságosan kezet nyújt, és így szól:
- Gratulálok a szerencsédhez, kedves barátom.
TUDOMÁNYOS ELŐKÉSZÜLETEK
OKTÓBER 19-én érkeztem Monacóba, és mindjárt megkerestem az Óceanográfiai Múzeumot, hogy beiratkozzam, és megkezdjem laboratóriumi kutatásaimat.
Belloc úr, az igazgatóhelyettes fogadott, aki mindvégig nagy érdeklődéssel kísérte kutatásaimat, és meleg, baráti érzelmeket tanúsított irányomban. Még aznap rendelkezésemre bocsátott mindent, ami megkönnyíthette célom elérését. Hamarosan elmerültem a munkába.
Érdemes röviden összefoglalni mindazt, amit kutatásaim kezdetén tudtam vagy tudni véltem a hajótörésekről.
A hajótörések két nagy fajtája létezik: a partmenti hajótörések és a nyílttengeri hajótörések. A tengeri katasztrófák évi 200 000 áldozatának több mint a fele a partmenti balesetek alkalmával leli halálát. Az ilyen hajótöröttek megmentése a Parti Mentőszolgálat áldozatkész munkásainak a feladata.
A nyílt tengeren egészen más a helyzet. Ha évente 50 000 ember vízbefúl is közvetlenül a katasztrófa után, mi történik azzal a másik 50 000-rel, aki a mentőcsónakokban életben marad? Itt ismét két eset van:
A hajóknak két kategóriáját különböztettem meg. Az elsőbe azok tartoznak, amelyek állandó rádióösszeköttetésben állnak a szárazfölddel, például a személyszállító gőzösök és a nagy hadihajók. Ha egy ilyen hajó elsüllyed, az egész világ néhány mérföldnyi pontossággal ismeri a katasztrófa színhelyét, és a segítség igen gyorsan megérkezik. Ez történt a Titanic esetében is. Ilyenkor csak „morális injekciót" kell adni a menekülteknek, hogy bizalommal bevárják a segítséget, nem kell hogy huzamosabb ideig segítség nélkül küzdjenek életükért.
A második kategóriába tartozó hajók csak bizonyos időpontokban, 6, 12, sőt néha 24 óránként váltanak üzenetet a parttal. Az utolsó jelentkezés után hosszú utat futhatnak be, ígv hát nem lehet tudni, hol következett be a katasztrófa. Az életbenmaradottakat nem találják meg. Ezek az úgynevezett „bolyongó" hajók: nagy teherhajók és általában az összes halászhajók.
Nos, kutatómunkánk és kísérletem elsősorban ezeknek a hajótörötteknek nyújthat nagy segítséget. De hát mit lehet tenni pillanatnyilag az érdekükben? Megdöbbenve állapítottam meg, hogy ezeket az embereket már eleve elveszetteknek tekintik. A kutatásokat legfeljebb - a legkedvezőbb esetben - 10 napig folytatják. Gyakorlatilag teljesen eredménytelenül, mert a tengeren szinte lehetetlen rábukkanni a kis mentőcsónakokra. Tíz nap eltelte után civilizációnk bizonyos „erkölcsi szabályai" értelmében megszüntetik a kutatást. Az az általános vélemény ugyanis, hogy tíz nap után nincs remény a megmenekültek életbenmaradására a nyílt tengeren. A magyarázat erre az, hogy ilyen körülmények között nem bírja tovább sem az ember, sem a felszerelés. Nos, vissza kell adnom e szerencsétleneknek a lehetőséget, hogy újra partot érjenek. Évente néhány ezer özveggyel kevesebb - ez a tét megéri, hogy az ember kockára tegye az életét.
Hozzáfogtam, hogy teljes bibliográfiát állítsak össze
a) a hajótörésekről és tanulságaikról,
b) az életben maradt hajótöröttekről,
c) a halakról és vegyi összetételükről,
d) a halászati módozatokról,
e) a kedvező szelekről és áramlatokról.
A laboratóriumban különféle táplálkozási kísérleteknek vetettem alá magam, Van Hemsbergen pedig, aki csatlakozott hozzám Monacóban, az egyes csónaktípusokat próbálta ki.
Valamennyi területet alaposan meg kellett vizsgálnom. Hathónapos munkaprogramomban szerepelt a tengervíz vegyi összetételének, a planktonféleségeknek, továbbá a halak vegyi összetételének tanulmányozása. Okoskodásom során szükségképpen abból a körülményből kellett kiindulnom, hogy a mentőcsónakok csak elméletileg vannak ellátva a megmeneküléshez szükséges felszereléssel; gyakorlatilag, az idők folyamán, minden eltünedezett róluk, aminek hasznát lehetne venni.
*
Már az első nap megtaláltam tudományos igazolásomat „Az Óceanográfiai Múzeum Barátainak Bulletinje" című értesítő legfrissebb számának egy1888. december 17-i keltezésű közleményében, amelyet I. Albert monacói herceg, az Óceanográfiai Múzeum alapítója nyújtott be annak idején a Tudományos Akadémiának:
„E tényekből kiviláglik, hogy egy, az Atlanti-óceánon, s feltehetőleg a mérsékelt hőmérsékletű és meleg tengerek bármely pontján, minden élelem nélkül magára hagyott csónak utasai megmenekülhetnek az éh- és szomjhaláltól, ha - legalábbis részben - rendelkeznek az alábbi felszereléssel:
1. Egy vagy több - egy-két méteres nyílású, húsz méteres zsinórral ellátott - szitaháló, a szabadon úszó nyíltvízi fauna, a tengeri moszat (szargasszum) összegyűjtésére, illetve szűrésére;
2. Néhány ötvenméteres zsinór, a végén ötméteres sárgarézdrót, nagy horoggal és műcsalival tonhalászathoz;
3. Egy kis szigony tengeri sügérek elejtésére, valamint néhány fénylő horog, amelyre néha még csalétek nélkül is ráharapnak;
4. Egy nagyobbfajta szigony a csónakot követő nagyobb állatok elejtésére.
A felsorolt felszerelések birtokában, bizonyos körülmények között, életben maradhatnak az esetleges segítség megérkezéséig azok a hajósok, akiknek hajója elsüllyedt!'
Meg kellett hát határoznom a feltétlenül szükséges és elegendő élelem mennyiségét, és be kellett bizonyítanom, hogy a tenger ezt minden esetben biztosítja az ember számára.
Mi tehát az az élelem, amelyet mindig elő lehet teremteni a tengerből? A tengervíz, a hal és a plankton. A tengervíz átlagos összetétele a következő:
A TENGERVÍZ ÖSSZETÉTELE LITERENKÉNT
NaCl .............. 27,3 gr
MgCl2 .............. 3,4 gr
MgSO4 ............. 2,0 gr
CaSO4, ............. 1,3 gr
KC1 ............... 0,6 gr
CaCO3 ............. 0,1 gr
H2O ............... 965,3 gr
/Bombard úgy okoskodott: az ember élete inkább függ attól, hogy vizet - folyadékot - fogyaszt, mint a tápláléktól. Abból rendszerint tartalékol eleget a test. Édesvizet kell hát biztosítani a tengeren hányódóknak./
Hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy maguk a halak fognak bőségesen elegendő mennyiséget szolgáltatni belőle... A halak húsában kevesebb a nátriumklorid - konyhasó -, mint az emlősökében...Ha sikerül kivonnom belőle a folyadékot, akkor napi három kilogramm halbiztosítja a vízszükségletemet.
/Ha pedig a hajótörött nem tud halat fogni, Akkor se pusztul el egykönnyen: ott van a tengervíz!/
A megoldás önként adódik a tengervíz vozsgálatából: legfontosabb alkotórésze a nátriumklorid. Nos, egyszerűen azt kell tennem, hogy napi nátriumkloridszükségletemet a tengervízzel együtt vegyem magamhoz. Ez azt jelenti, hogy napi 800-900 gramm sósvizet ihatom...fogyasztása nem tarthat tovább öt napnál, különben mégis csak bekövetkeztik a vesegyulladás...
...Fennáll még a hajósok nagy veszedelme: a skorbut. A skorbut előidézője a friss gyümölcsökben, főzelékfélékben és általában a növényekben található C-vitamin hiánya. A régmúlt korok hajósai számára a legrettegettebb betegségek egyike.
Hogyan Kerülhetném el ezt a csapást.'
A következőképpen okoskodtam: az állatok két kategóriára oszlanak - azokra, amelyek maguk termelik az aszkorbinsavat (a C-vitamint), és azokra, amelyek kívülről, a táplálékukkal veszik magukhoz (aszkorbinsav-termelők és aszkorbinsav-felhasználók). A bálnának például a környezetében kell megtalálnia az aszkorbinsavat. Márpedig a bálna táplálékát kizárólag a plankton, illetőleg planktont fogyasztó apró rákok tömege alkotja. Következésképp a planktonban feltétlenül kell találnom C-vitamint. A kémiai elemzés igazolta ezt a feltevésemet.
Táplálkozási lehetőségeim tehát kiegyensúlyozottaknak tűntek: biztosítva volt az egészségemhez szükséges A-, B-, C- és D-vitamin kellő mennyisége, és a kalória szempontjából rendelkeztem fehérjékkel és zsírokkal. Utazásom alatt tehát csak egy, de igen nagy problémával kellett szembenéznem: nevezetesen azzal, hogy a rendelkezésemre álló víz mennyisége elegendő lesz-e a szervezetem szénhidrát-egyensúlyának megtartására.
(Folytatjuk)
Következik: Technikai előkészületek
Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése